Örök téma a potencia, vagy annak teljes csődje, és a vele járó férfibánat, amely persze mindig érint egy, vagy több nőt is. Mindenki előtt világos, hogy impotens, vagyis tehetetlen az, akinek nincs merevedése, vagyis nem tudja kielégíteni, hagyományos módon azt, akit szeret, vagy kíván, de kevesen vannak olyanok, akik elhiszik hogy létezzen olyan férfi, akinek volna hol, kivel és mivel, mégsem érdekli a szex: nincs ingere, vágya, késztetése, vagy nevezzék aminek akarják, csak merevedése, de az bármikor, vagyis azt a szervét épp ugy – akarattal képes irányi tani, mint a szemét, fülét, orrát, amelyekkel arra néz, arra hallgat, azt szimatolja, ami éppen érdekli, mégsem használja másra, csak vizelésre, vagyis leginkább arra. Mielött kimondják, hogy az egy barom, hadd bocsássam előre: magamról beszélek. De kezdem az elején. Nem vagyok rút, sem templom egere, a modorom behízelgő, és éppen, mert nem azonnal azt akartam a nőktől, a lányok mindent elkövettek, hogy kellessék magukat. Amíg szabad voltam, soha nem fektettem le egyetlen nőt sem, csak a csókjuk izét kóstolgattam, vagyis beértem az előjátékkal, sőt: néha az is fizikai fájdalmat okozott. A lányok, akik mindent feltettek egy lapra, azt hitték én vagyok a világ legkorrektebb fiúja, akinek komolyak a szándékai vagyis udvartartásomban csupa szolid, romantikuslelkű hajadon ütötte a vasat. Aztán egyiket elvettem. Azt aki szemre, szagra, hangszínre, és alakra a legmegfelelőbb volt, és akit – mint embert legjobban becsültem, legértelmesebben tudtam vele beszélgetni, és volt türelme hozzám, vagyis elviselte, hogy mindenben a kedvébe akarok járni. A nászéjszakán hozzám simulva súgta: köszönöm, hogy nem rohantál le, imádlak édes, de most már szabad az út, a tied vagyok! Szeretni akarlak, azt szeretném, ha testünk eggyé válna… gyere édes, gyere! A szerelmes noszogatásra majdnem felnevettem, mert egy Móricka vicc jutott eszembe, aki szűzen nősül, és az első alkalommal azt dünnyögi: ha a barátaim nem csaptak be, itt valahol egy lyuknak kell lenni. Mivel tűzön vízen át kötelességtudó voltam és mert tudtam: a feleségnek joga van férje ölelésére, pillanatok alatt hadrendbe állítottam magam, és azt hiszem én éreztem nagyobb örömöt, amikor vége volt a birtokbavételnek. Milyen voltam? – kérdezte a nejem és én mondtam pár dicsérő jelzőt, mert mit is tehettem volna?! Akinek nincs összehasonlítási alapja, és a szexet kényszerű cselekvésnek tekinti, mint az étkezést, amely nélkül nem élhetne, az nehezen tud mórikázni. A párom a karomba bujt és mivel sosem aludtam mással, nehezen jött álom a szememre. Azt hitte a következő ölelésre várok, és mindent meg is tett, hogy mielőbb részese lehessen egy igazi szeretkezésben. Hamar rájöttem mit akar, és minden különösebb érzelem nélkül, újra eleget tettem férji kötelességemnek. Ugy látszik az már jobban csillapította érzelmi éhét, mert utána elaludt. Reggel kiszöktem az ágyból, amíg aludt, de nem úsztam meg. Mihelyt megjelentem a reggelijével, félretetette velem a tálcát, lefektetett és – hogy mielőbb túl legyek rajta – ahogy a kezem emelem, vagy a nyakam fordítom, netán sóhajtok, vagyis belső parancsra újra férfinak láthatott, és ugy örült, hogy fel sem hagyott kelni, ö kerekedett fölém. Lehunytam a szemem mert – olvastam, hogy az a legellazítóbb helyzet ölelés közben, és mert féltem, hogy lebukom az érzéketlenségemmel. Az agyagkatona jutott eszembe: mert mi másnak mondható az a férfi, aki mindig helytáll, ha szükség van rá, de közben nem érez semmit, és az eseményekben éppen csak jelen van, de van, rendíthetetlensége rugóra járása egyfajta megnyugvást, jó érzést ad. Nagy nehezen túlestünk a mézesheteken, és elkezdődtek a szorgos hétköznapok. Eleinte kötelességszerűen felajánlkoztam a feleségemnek, ami persze rossz szó, mert legtöbbször ö törleszkedett hozzám, én csak ráparancsoltam magamra, hogy rajta, és pár napra fellélegezhettem. Te nem szeretsz! – mondta a második gyerekünk születése után. A lelkem kitettem volna hogy elhitessem vele: imádom, külön csodálom az anyaságáért azért, hogy apává tett, hogy nyugodt otthont biztosit számomra, hogy szerethetem, magaménak tudhatom, hogy van. Mégsem hitte el. Talán ha akkor őszinte vagyok hozzá… nem lesz öngyilkos. De az lett, és máig tele vagyok önváddal. Megesketetett hogy nincs senkim, hogy nem a régi, legénykori szeretömhoz járok vissza, és én utána mondtam minden szót, mégsem hitt nekem. Ne tartsanak lelketlen gonosznak, de amikor egyedül találtam magam a dupla ágyban, megkönnyebbülést éreztem:egy kötelességgel kevesebb. Vége annak, hogy lapitok mellette, mert félek: ha ugy viselkedem vele, mint amíg el nem vettem, vagyis bókolok, simogatom, közeledésnek veszi, és rám száll. Őrület, ugye? Az orvosok szerint tettét depressziós állapotban követte el, de mitől lett depressziós az életvidám, drága teremtés! Tőlem! Miattam! Az én érzéketlen, kötelességből ölelő testem az oka. Erről azonban hallgattam. Ott maradtam két gyerekkel, akik mellé kellett valaki. A legjobbat akartam, a legnagyobb szakértelemmel rendelkezőt, és jóformán nem is figyeltem rá, mint nőre, amikor a jelentkezők közül odaállt elém, ö. Átnéztem a bizonyítványait, feltettem néhány kérdést: pszichológiát hallgatott, de családi okok miatt nem fejezhette be a főiskolát, és a gyerekneveléshez igazi elhivatottságot érez. Felvettem! Egyetlen szó, amit kimondani könnyű, de amit a házban való megjelenése okozott, arra nincs jelző, az elmondhatatlan. Esténként eljátszadoztam a gyerekekkel. Ö ugy volt jelen, hogy szinte észre sem lehetett venni. Csak a kérdéseimre válaszolt és akárhányszor felé néztem:szinte mindig magamon kaptam a tekintetét Figyelt. Jó két hónap telt el, minden a legnagyobb rendben ment, amikor először néztem meg jobban, mint nőt. Nem volt szép, a feleségem nyomába sem léphetett volna. Fiús alkat, elnagyolt arc, de igazi péktípus. Ezt meg kell magyaráznom: nekem ha egy színész jó, ha egy ember okos, nem azt mondom tehetséges, zseni, hanem, hogy: süt! Az ö arcáról az okosság, a másokra való odafigyelés, az igazi együttérzö érdeklődés sütött. Egy este – miután a gyerekeket lefektette – bejött a dolgozószobámba. Ez így nem mehet tovább! – mondta és én ugy éreztem magam, mint aki újra kelepcébe került, féltem, hogy a testiség kezd kellemetlenkedni, vagyis egy kicsit ijedten kérdeztem. Mi baja van? Nekem semmi, de magával nincs rendben valami. Ha arra gondol, hogy sokat dolgozom… Nem arra gondolok: maga olyan mint egy kemény dió, amely elgurul, ha fel akarják törni, pedig ami belül van, az bárkinek megérné, hogy hozzáférkőzhessen, de ha nem hagyja: az a belső érték összeaszik, élvezhetetlenné lesz… nem akar elmondani nekem valamit. Nem mint nőnek, mint a gyermekei nevelőjének, hanem mint pszichológusnak. Talán eddig nem volt alkalma, hogy beszéljen róla, de én nagyon szívesen… Nincs mondanivalóm! – vágtam rá, és alig vártam, hogy kimenjen. De ö maradt, és én lebénultam. Engedje el magát. Ne akarjon dühösnek látszani, amikor belül bizonytalan, riadt. Lazítson. Ha hozzájárul, hipnotizálom, ugy könnyebb lesz beszélnie Ha nem is fejeztem be tanulmányaimat, tudom hogy köt a titoktartás. Amit elmond, ugyan ugy a saját titka marad, mint eddig, de értse meg:ki kell adnia magából valamit, ami megnyomorítja egész életét. Nem is tudom miért egyeztem bele a kókusz pókuszába, talán mert egyre több önvád gyülemlett fel bennem a gyermekeim árvasága láttán, és mert hiányzott a feleségem. Nem mint nő: mint társ.

A hipnotizálás csapda, vagyis miután végighallgattam, amit tudattalan állapotban elsoroltam neki, akkor jöttem rá, hogy aki aláveti magát a dolognak, azzal bármit megtehetnek: akár meg is erőszakolhatják, ha nő az illető. Szó szerint tudom amit kiszedett, vagy – szerinte – felszínre hozott bel ölem. Hogyne tudnám hiszen ébren is ugyan ugy mondtam volna el, ha lett volna merszem, ha nem irtóztam volna még a gondolatától is, hogy valaha beszéljek arról a szörnyű napról. Nyolc éves lehettem, és – azt akkor még nem tudtam – fogadott gyerek. Nevelőanyám rajtakapott hogy a fütyimmel játszom. Ahogy vissza tudok emlékezni rá, jólesett babrálni vele, képzelegni, és mindig végigfutott rajtam – közben – valami kellemes érzés. Ugy jött be a szobába, hogy nem vettem észre, és amikor lerántotta rólam a takarót, éppen a gyönyörféle felé arasztoltam, vagyis vártam a kéjt. Sosem felejtem el az arcát. Undor, vagy düh uralta vonásait. Addig imádtam, hiszen anyámnak hittem, de akkor megrémített. Szája elnyílt, sokáig nézte tétova kezemet, majd rám szólt. Miért nem fejezed be? Hogy lettem volna képes rá?! Kiment és én nyakig betakaróztam, szégyenemben. Aztán megjelent egy virgáccsal, és rám parancsolt, meztelenítsem le magam derékig, s tegyem szét a lábam, mert csak a vétkesnek kell bűnhődnie, ami ki sértésbe visz, ami miatt az ördög karjaiban kötök ki. Riadtan néztem az arcát: a rabszolgahajcsárok vonásai tükrözhettek olyan élvezetet, amikor korbácsolták a kiszolgáltatottakat, mint az övé. Az első csapásra majdnem eszméletem vesztettem. Visítottam, esengtem, sírtam, ígértem hogy soha többé. Nem is! – mondta ö kéjesen, mert örökre elveszem a kedved tőle. Megfeszített, akár Krisztust a keresztfán. Derékig lekötözött, lábaimat az ágy végéhez erősítette és pontos, jól irányzott ütésekkel verte, alig pár centis kukimat. Minden csapására agyamig ért a fájdalom. Nem tudom hányszor ütött, csak ha néha eszméletre tértem, láttam az arcán az ájtatos kéjt, mert szemforgatóan vallásos lévén, azt képzelte küldetést teljesít. Bennem örökre összekötődött a nő és a kin fogalma. Amikor – utólag visszagondolva rá – eleget élvezkedett rajtam, dédelgetni kezdett. Kiszabadította végtagjaimat, vizes ruhával próbálta enyhíteni fájdalmamat, miközben puszilgatta ott, ahol egy leheletet is mázsányi súlynak, szörnyű kint kiváltó érintésnek éreztem. Attól kezdve hetente megismételte a verést, mert nem hitte el, hogy önmegtartóztató voltam, és persze a becézés sem maradt el. Örökre kiirtotta belőlem az ingerérzést, a vágyakozást, mert mihelyt arra gondoltam, hogy a fütyimet, nemcsak pisilésre lehetne használni azonnal belém nyilallt a fájdalom, és olyan intenzíven éltem át újra, mintha akkor szenvedném el. Ez az érzés férfivá serdülésemig elkísért. Az utolsó verését l4 éves koromban tűrtem el. Akkor megszöktem, és – amikor elkaptak, konokul hallgattam. Megátalkodott! – mondta a nevelőtiszt, aki talán valamit megsejthetett anyám riadt arcából, mert – isten áldja meg érte – intézetbe utalt. Lelkem megnyugodhatott, de a testemnek azon része sosem tért magához. Éjjel sikoltoztam, s ha csak felém nyúltak, vagy odaérhetett valami, ahol annyi fájdalmat elszenvedtem: elugrottam, mintha kígyómarástól féltem volna. Ennyi.

A szalagot együtt hallgattuk végig, és egyszer csak kitört belőlem a sírás. Ugy zokogtam mint egy gyerek, miközben éreztem, hogy a könnyek minden mocskot kimosnak belőlem, hogy múlik a némber hatalma, ura lehetek érzéseimnek, minden rajtam áll, hiszen nincs titkom többé, ami nyomasszon. Egyszer csak ott ült mellettem, fejem az ölében, és vigasztalt, simogatott, mint igazi anya a gyermekét. Mázsányi súly bukott ki belőlem azzal, hogy valakinek elmondhattam – ha gyönyörre képes, szexért epedő férfi nem is lehetek többé, de legalább megnyugodhatok: az önvád sem gyötör annyira, mert a feleségem haláláról nem én tehetek… vagyis, nemcsak én. Aznap ugy fektetett le, mint egy gyermeket. A homlokom csókolta meg, és jó éjszakát kívánt. Néhányszor felriadtam arra, hogy benyit és néz. Tudtam, hogy – a visszaidézett emlék miatti – felvisításaimra jött át hozzám. Attól kezdve sokat beszélgettünk. Vagyis inkább csak én Többször hipnotizált, miközben olyan örjitö meséket sorolt, hogy egyszer csak valami olyasmit éreztem az ágyékomban, amit nyolc éves korom óta nem: megmozdult bennem valami. Gyáván, alig érezhetően, de az erotikus, mégis gyengéd szavakra, vágyat éreztem rá, hogy újra átéljem a paráználkodást, ahogy kínzóm nevezte, és amiért húsz évet bűnhődtem. A drága lány nem támadott le, pedig ö előbb tudta, mint én, hogy kellene nekem, és csak ö kellene, aki mindent tud rólam, aki türelmes lesz, ha kudarcot vallok, aki mindent megtesz, hogy hanyatt homlok rohanjak hozzá, hogy leteperjem, hogy mennyekbe repítsem, mert ugy vágyom a testére, hogy az szinte fáj. Nem véletlenül tanult pszichológiát. Tudta, hogy a gyümölcs is lassan érik, és aki zölden tépi le, az önmagát fosztja meg az érettség adta, csodálatos ízek élvezetétől.

Attól kezdve mindig virággal mentem haza. Nem adtam oda neki, hanem – ha éppen vele volt – valamelyik lányom kezébe nyomtam és bohóckodtam, miközben a vágytól elcsuklott a hangom. Nem mertem ránézni, mert féltem: lerí rólam, hogy megveszek érte, hogy térden állva tudnék könyörögni neki: legyen az enyém, adja vissza a férfihitemet, űzze ki belőlem, a nő érintésével járó, iszonyat fájdalmát, a szégyenletes emlékképeket. Nem tudom volt-e már olyan orgazmusuk, hogy nem sóhajtoztak, lihegtek, suttogtak, hanem sírtak akár a gyerek. Az én első igazi férfiölelésem olyan volt. Felsejlettek a régi érzések, és mintha mindent, ami nyolc éves korom után történt, álmodtam volna, át tudtam magam adni a kéjnek és ö nemcsak a lélekhez értett! – Sok szere töm volt, minden férfi külön világ, és kíváncsi természet vagyok! – súgta, amikor már nemcsak hagyta hogy azt tegyek vele, amihez nekem van kedvem, hanem izgalmas játékokba vitt bele. Isten áldja meg a kíváncsi természetedet és a sorsot, ami hozzánk vezetett! – súgtam vissza. Akkor kértem meg a kezét, amikor a hajnali, vagyis harmadik szeretkezésünk után, tréfás kedvesen, de elismerően, azt mondta: téged három nő sem tudna kifárasztani. Csodálatos férfi vagy, szívem. Nekem nem három kell, csak te. Életem első igazi asszonya, aki megértette velem, hogy a nők örömre születettek, kedvesek, gyengédek, és boldog az a férfi, aki ki tudja elégíteni őket, akinek vágya is van hozzá, nemcsak tehetsége. Sosem csaltam meg. Még két gyermekünk született, és hála az ö örsitlen buja, kéjelgésre sosem fáradt testének, azt hiszem száz éves koromban is egy gyengéd, de mennyekbe repítő öleléssel rovom le neki hálámat, olyan átérzéssel – szinte áhítattal, – mintha csoda részese lennék, vagy mintha… imádkoznék!