Az önálló nő

Írta: L. Timothy

Amikor megismertem három gyermeke volt, és valamennyi kicsi, más apától. Mielőtt arra gondolnának, hogy világraszóló, és ráadásul peches kurva volt, hozzáteszem: neves színésznő, és hajadon. Nem azért nem ment férjhez, mert nem kérték, hanem mert nem akarta lekötni magát, feladni a függetlenségét, azt hogy ugy éljen, ahogy akar, csak magának kelljen számot adnia az idejével, a döntéseivel, viszont gyerekekre szívszakadásig vágyott, és elhatározta, hogy inkább ötöt szül, mint egyet sem. Ha valamit nagyon akarunk azért engedményeket, kell tennünk, ezt én is jól tudtam, de amikor meghallottam róla mindazt, amit most elmondtam, kicsit mellbevágott a dolog, amig el nem mesélt mindent, ö maga. Máig sem tudom, hogy választott ki éppen engem azon az estén, de talán, mert a sok rajongó tekintetű férfi közül egyedül voltam a partin, aki nem akart mindenképpen a közelébe kerülni, talán, mert sosem volt elég önbizalmam, és mindig csak olyasmibe vágtam bele, ami nem, vagy csak véletlenül végződhetett kudarccal. Egyszer csak egymásba akadt a tekintetünk: ö a lépcső második fokán állva, – szinte átnézett a körülötte lévő férfiak feje felett, és biztatón tekintett rám. Később el akarta hitetni velem, hogy hívott, és én sosem mertem cáfolni, mert melyik színésznő nem venné sértésnek, ha képtelennek tartanák rá, hogy az arcával beszélni tudjon. Tény, hogy a tekintete biztató volt, bennem pedig feltámadt a csakazért – is, lesz, ami lesz, és elindultam feléje. Amikor odaértem lenyújtotta a kezét hozzám, és rámosolygott a hódolóira. – Elnézést uraim, de erre az estére már van partnerem, és mennünk is kell, ugye megbocsátanak? Pillanatok alatt zajlott le minden. Belém karolt, és én ott lépdeltem egy olyan nő oldalán, akit a filmvásznon is csak csodálni tudtam. – Kocsival van? – kérdezte. – Természetesen. – Akkor döntse el, azzal megyünk-e vagy az enyémmel, mert sem erőm, sem kedvem nincs vezetni. – Menjünk a magáéval, én érte tudok jönni, de magának külön gond lenne, hogy reggel rendelkezésére álljon az autója. Odaadta a kocsi kulcsát, rámutatott a járgányra, és mintha nem is én lettem volna, aki beül a csodálatos kocsiba, mintha sosem vezettem volna mást, indítottam. Nem kérdeztem a cimet, ö sem mondta. Később azt akarta elhitetni velem, hogy azon állt, és bukott a további kapcsolatunk: eltalálom-e hova menne szívesebben! Nem fogják elhinni hova vittem, vagy inkább biztos vagyok benne, hogy esküdni mernének rá. Nem sokkal később, a házam előtt állítottam le a kocsit. Ö kinézett, elmosolyodott, és azt mondta: helyes. Ebből az egy szóból megértettem jó néhány kérdést, amikre elkerülhettem a választ. Nős vagy? Egyedül élsz? Mit akarsz tőlem? Nem gondolod, hogy otthon jobban el tudtam volna lazítani magam és, hasonlók. Átsiettem a kocsi másik oldalára, és kinyitottam előtte az ajtót, aztán bementünk a házba. Igaz, agglegény voltam, de a környezetemre igényes, és addig azt hittem nagyvonalúan választottam házat. Elég tágas volt ahhoz, hogy egy férfi egyedül élhessen benne, a legteljesebb kényelemben, nagy kerttel, – de kicsi ahhoz, hogy asszonyt vigyek bele, családot alapítsak benne ugy, hogy valamennyiünk kényelme biztosítva legyen.

A dolgozószobámba vezettem. Kényelmes fotelok is voltak benne, de ö a kanapéra ült, és olyan kecsesen, ahogy a filmjeiben csinálta. Lábait maga alá húzta, szemeit lehunyta, és várt. Minden tagomban reszkettem, mert ugy éreztem, ami velem történik, nem lehet igaz, biztos csak képzelgek, vagy nemsokára a szemembe nevetve, elköszön. Nem kérdeztem, mit inna, és ez is tetszett neki, mert éppen a kedvenc italából töltöttem. – Honnan tudja, hogy ha iszom, csakis gint? – Láttam a filmjeit! – Azt írók komponálják, és volt olyan is, amiben mást kellett innom. – De gondolom annyi szabadsága, lehet egy sztárnak, hogy belelopja a filmbe a kedvenc italát. Ittunk, és – jó messze töle – leültem. – Jöjjön ide mellém. Kell a testközel, és maga jó szagú, kellemes külsejű férfi, hallgatni is tud, nem akar mindenáron bevágódni nálam, elérni, amiért a hideg rázza. Jöjjön! – nyújtotta felém a kezét, és helyet csinált maga mellett. Szívem szerint nekiestem volna, nem durván, csak ahogy az a régen bennem élő vágy, vagy inkább rajongás diktálta, de csupán a kezéhez simítottam az arcom. – Tetszik, hogy nem szúrsz! Megborotválkozva jöttél oda. Kinek akartál tetszeni? – Jól akartam érezni magam a bőrömben. Nem is reméltem, hogy találkozunk, nem készülhettem rá. Szeretem, ha nincs rajtam semmi kivetnivaló. – És mit szeretsz még? – nézett rám, miközben éreztem, hogy már nemcsak engedi, hogy cirógassam magam, a kézfejével, hanem ö simogat. – Szeretnék boldog lenni, mint minden ember, de azt hiszem túl sok, amire vágyom. – Miböl gondolod? Negyven éves vagyok, és sehol semmi, ugy értem eddig nem éreztem, hogy ez az igazi, erre vártál! – Szerencsére! – súgta, és odahúzta a fejem magához. – Tusolsz velem? Azt hiszem tartanod, kell, hogy talpon tudjak maradni, és reggel forgatás. A gyerekeket is meg kell néznem, mielőtt odamegyek. Alig van pár órám a pihenésre. Segítesz? Kár volt kérdeznie. Együtt tusoltunk, és ugy vittem ágyba, ahogy világra jött. Nem kért pizsamát, hálóinget. Kínálni restelltem neki, pedig akadt, amit ottfelejtettek, vagy én vettem, hogy legyen, de jobb volt a pucér bőréhez simulni. Máig sem tudom, hogy bírtam ki, hogy ne vegyek erőszakot rajta. Talán meghatott a fáradtsága, ellágyított a kedves, kendőzetlenül is, gyönyörű arca, amint szinte azonnal elnyomta az álom. Könyökre támaszkodva néztem, csodáltam, nem hittem el, hogy amit átélek igaz. Mozdulni sem mertem, nehogy felébresszem. Sokáig néztem az alig derengő fényben. Szerettem volna magamba szívni az illatát, a pillanat gyönyörűségét, hogy amig élek ne felejthessem el. Két teljes órát aludt, és már arra gondoltam: beállítom az órát, nehogy elkéssen, amikor kinyitotta a szemét. – Ennyi! Elég volt. Hozzászoktam a kevés alváshoz. Ritka kedves fiú vagy, tudod – e? Más nem hagyta volna ki az elalvás előtti alkalmat, és mástól sértőnek is éreztem volna, hogy nem vagyok hatással rá, de te a legjobb megoldást választottad, mintha bele látnál a lelkembe. Szereted a gyerekeket? – Van náluk csodálatosabb a földön? – kérdeztem vissza. – Akkor igyekezned kéne, mert öket fel is kell nevelni, és a te korodban már – legalábbis a születésük időszerű lenne. Csodálatos érzés szülőnek lenni. Nem a szerepekből tudom. Van három fiam! Akkor sem tudtam volna megszólalni, ha helyesnek érzem, hogy felhördüljek, vagy elámuljak. – Az apáik nem kellettek, pedig mindent elkövettem, hogy kelljenek. Mindhárommal együtt laktam, mielőtt ugy éreztem: remek gyermekem foganhatna tőlük, aztán amikor megbizonyosodtam róla, hogy terhes vagyok, egyre több hibát fedeztem fel bennük, főleg olyanokat, amik az együttélésünket előbb – utóbb ellehetetlenítenék, és mire a kicsik megszülettek, már régen mással futottak.

[rkey]

Egyik sem tudja, hogy ö a gyermekem apja. Nem szeretem, ha hatni akarnak rám, akár a pénz, akár a vérszerinti apaság okán. Jól keresek, képes vagyok eltartani a fiaimat, boldogok, és én is velük. Nem akartam ugy elmenni, hogy ne maradjon utánam valaki, aki létével bizonyíthatja, hogy valaha a földön jártam. Hát nem gyönyörű? – Te vagy gyönyörű! – súgtam neki. – Akkor miért nem csókolsz meg? Nem csaptam le rá. Szinte áhítatosan vettem birtokba az ajkait, de mihelyt hozzáértem, és éreztem, hogy nincs ellenére, csókoltam tovább. Talán akkor hajnalban túlesünk az első ölelésen, ha a táskájában nem kezd cincogni egy kis óra, amit jóelöre felhúzott, hogy reggel riassza. – Hazavigyelek? – kérdeztem önuralmat erőltetve magamra. – Már fitt vagyok, de visszaviszlek a kocsidig – ajánlotta. Amikor átszálltam, és ö indított, természetes volt, hogy követtem. Akkor hajtottam tovább, amikor bement a háza garázsába. Volt még időm reggelig. Aznap csak kilenckor kezdődött egy tárgyalásom. Addig megpróbáltam újra végigélni a csodát, és elhitetni magammal, hogy örült vagyok, ha nem felejtem el azonnal, ha nem ugy gondolok az egészre, mint egy álomra, amely egy romantikus embernek sokáig okozhat kellemes perceket, de semmi több. Egész nap nem hivtam. Kibírtam, és ö sem jelentkezett. Este rohantam haza. Megborotválkoztam, és két személyre kértem a vacsorát. Kilenckor csengetett. Gyönyörű volt, és ugy állt az ajtóban, mint akit várnak, cseppet sem csodálkozva azon, hogy mindketten alkalomhoz öltöztünk. Neki természetesnek tűnt, hogy kitaláljam a gondolatát, nekem boldogság volt ellesni a vágyait.

Csodálatos órák következtek. Vacsora után töltöttem egy italt, de azt mondta, ne igyuk meg. Menjek vele. Nem kérdeztem, hova hiszen tudtam: nem vihet olyan helyre, amely – ha ö is ott van – ne jelentené nekem a földi paradicsomot. Hozzá mentünk. Behajtott a garázsba, de nem szállt ki azonnal. – Csókolj meg, és gyere! – kérte. Belecsókoltam a szájába, de éreztem, hogy türelmetlen, hogy már menne fel, a házba. Egy percig sem gondoltam, hogy saját ágyán akarja nekem adni magát, ezért nem ért csalódás, amikor lábujjhegyen lépdelve, sorra bevezetett a fiaihoz. Mindháromnak külön szobája volt. Soha olyan tündéri, álmunkban is boldognak látszó kicsiket. Nem akarta felébreszteni öket, ezért ujját a szájához érintve, csókot adott mindegyiknek, aztán kézen fogva vezetett: vissza a garázsba. Már benn ültünk a kocsiba, és az a furcsa érzésem volt, mintha egy általam is, betűről betűre ismert forgatókönyvet játszanánk végig, nem indított. – Milyenek? Szerinte könnybe lábadt a szemem, amikor azt mondtam: ha nekem egyszer ilyen fiaim lehetnének?! Indított, és újra ott voltunk nálam. Nem hiába raktam tele rózsákkal a hálószobát, nem hiába reménykedtem, hogy folytatódik a csoda. Soha olyan lángoló, de mégis az ölelkezés minden másodpercét kiélvezni akaró szeretkezést?! Minden érzelmi gát átszakadt bennem, nem érdekelt, hogy nem lesz folytatás, hogy egyszeri és megismételhetetlen csodában veszek részt, csak öleltem, becéztem, és igyekeztem felfogni, megérteni teste, ajka minden rezdülését, minden porcikámba bele örökíteni simogató ujjai begyét, ajka bársonyát. Szemérmetlenül szerettük egymást. Valahogy ugy, mint akik már nagyon régen csinálják és összeszoktak, vagy mint két egymáshoz csapódó ember, aki úgyis tudja, nem lesz folytatás, és nem számit, mit gondol a másik, csak a perc, a kéj, az egekig csapó láng adjon felejthetetlen élményt. Hajnalban cincogott az órája. Bebujt az ölelésembe. Fél ébren vártam minden rezzenését, nem csoda hát hogy azonnal képes voltam újra a mennyországba röpíteni, hogy általa magam is újra jártam a csodálatos utat. Szinte minden erőnket kiszedte az eszeveszett boldogítani akarás, látszott hogy nehezen szólal meg. – Most már mennem kell. Így is csaltam. Előbbre állítottam az órát, hogy el ne késsek. Hát lehet egy ilyen korán kelő, rendszertelenül élő, ráadásul három szerelemgyereket összeszedett növel békességben együtt élni? – kérdezte, igazi mosolykönnyekkel a szemében. Ránéztem, és mintha imádkozás után mondanám ki az áment, azt súgtam: lehet! Hangom utolsó rezgését lecsókolta a számról, és besietett a fürdőszobába. – Gyere, nézz… Látni akarlak! – mondta, és én siettem utána. Már a kocsijában ült, amikor még kért egy csókot, nem hanggal: tekintettel, mert akkor már tudtam milyen óriási színész, akiben van képesség, hogy kiolvastassa tekintetéből: mit szeretne, mi tenné boldoggá. Behajoltam, hogy megcsókoljam. – Nem védekeztem, baj volna, ha születne tőled egy kis aranyhajú babám? De hozzá már te is kellenél. Belőled jó apja lesz a másik háromnak is. Remekül vizsgáztál tegnap este. Sikerrel vetted a szeszély akadályokat. Ne tarts fellengősnek, nem vagyok én olyan nagy szám, hogy próbát kelljen kiállnia annak, aki elnyer, de kettőnk érdeke, hogy képesek legyünk egymással élni. Veled nem volna nehéz, feltéve, ha. Belefojtottam a szót a csókommal, és nem szégyelltem, hogy elhomályosodott a tekintetem. Lágyan csókolta meg a szemeimet. – Sose restelld, ha elérzékenyülsz, csak meleg, jóságos lelkű, nagyon erős férfiak képesek rá. Te erős vagy, bátor és csodálatos férfi – súgta mielőtt indított. Szinte ragyogott, simogatott a mosolya, elvarázsolt, ahogy visszanézett rám.

Két nap múlva hozzám jött feleségül. Csak a két tanú volt jelen, és első utunk hozzá vezetett. A fiuk ugy futottak elé, ahogy erejükből telt, a legnagyobb öt éves volt akkor, a legkisebb csak totyogott, és jött a negyedik, a kettőnk gyermeke, aki akkor is világra jön, ha többé sose látom, mert azon a csodálatos éjszakán, ég tiszta szerelemből fogant. Sokszor eltűnődtem az óta, miért éppen én vagyok az a szerencsés, aki fiamnak mondhatom három olyan férfitársam gyermekét is – az én két vérszerintiimen kívül – akik nem voltak érdemesek az apaságra, vagy csak a párkapcsolatra? Ki tudja?! A természet a legcsodálatosabb rend. Minden ugy megy benne, ahogy kell. A mag kikel a virág szárba, szökken, a méhecske beporozza, vagyis az történik, aminek történnie kell. Mint az én esetemben. Nekünk kettőnknek találkoznunk kellett, mert különben nem élhettünk volna teljes életet. Aki valakit nagyon szeret, az egy kicsit feladja önmagát, és mi hajlandóak voltunk rá. Valamit – valamiért, magamat, érted! – mondta egyszer, azt hiszem az, ezüstlakodalmunkon. Régen nem filmezik már, csak színházban játszik, legtöbbször én beszélem rá, mert látom mennyire, hiányzik neki, hogy átadjon valamit a csodából, amivel a sors megajándékozta. A másokat gyönyörködtetés isteni adomány, különleges talentum, kevesek sajátja, de aki inkább hozzátesz, kiegészíti azt, aki rendelkezik a kiválasztottak adottságával, az egy kicsit részese lehet a csodának. Hányszor néztem, ahogy alszik mellettem, a sokak által csodált, imádott színésznő, aki, velem érzi magát kiegyensúlyozottnak, boldognak, és tudtam: azért amit töle kaptam, semmi nem lenne magas ár, mégis ö érzi magát adósomnak. Dehát mi csodálatos van azon, ha egy férfi éppúgy tudja szeretni a más gyermekét, és sosem tesz kivételt azok és a sajátjai között? Szerintem így a természetes, persze csak akkor, ha az anyjukat ugy imádja, ahogy én azt a kemény fejü, erős akaratú, de isteni csodaként – nekem jutó drága asszonyt. Sokszor megkérdezték: nem vagyok-e féltékeny, ha ágyjelenetekben látom, ahogy a partnere öleli, csókolja, s látszólag ö is minden porcikájával benne van a dologban? Mindig azt válaszoltam: tíz éves voltam, amikor a nagyanyám, akit imádtam meghalt. A néma test, sokkolóan hatott rám. Azóta tudom, a test mit sem számit a lélek nélkül, és az én drágám a lelkét mindig makulátlan tisztán hozta vissza hozzám. Adja isten, hogy még sokáig tehesse.

[/rkey]