Mostanában sokat gondolkodom azon, miért is lettem orvos? Talán mert apám és nagyapám is az volt, és akár egy iparoscsalád sarja természetesnek tünt, hogy kövessem őket. Kicsi koromban beleszoktam az éjjel – nappal hívhatóságba, a beteg elutasíthatatlan voltába, mert hozzánk elért, de ki tudja, az éppen szolgálatban lévő kollégát eléri – e. Ha jól meggondolom mindig is jobban vonzott a természet, a legcsodálatosabb egység. Elgondolkoztató: hogy lehetett a világot olyan jól működőnek teremteni, amilyen. A természetben minden fának, fűnek, virágnak, állatnak rendeltetése van. Állítom, hogy ha nem hagytunk volna egyes növényfajokat kiveszni, ma nem kéne semmiféle gyógyszert szintetikusan gyártani, mert hiszem, hogy minden bajnak – ami a föld lakóira leselkedhet, volt ellenszere. A világ csodálatosan kerek: az állatok ösztöneiben él a fajfenntartás. Úgy szaporodnak és falják fel egymást, hogy az egyensúly sose billenjen meg. A természet törvénye, hogy a gyenge, az erősebb táplálékává válik, és talán sok állat irigyli az öreg elefántot, aki félrehúzódva múlik ki, az ősök temetőjében. A természeti népek ma is ismerik a gyógyító erőket, mert szerintük, – s azt hiszem nekik van igazuk, – a test csak akkor betegszik meg, ha a benne lakozó lélekkel baj van. Sámánjaik jobb gyógyászok, mint mi, mert a kúrát varázslattal kezdik. Kifürkészik a lélek titkát, ami felborította a test egyensúlyát és sebezhetővé tette a szervezetet. Nem úgy mint mi! Ugyan kinek jutna eszébe hogy lélekgyógyászhoz menjen, ha a gyomra fáj? Mi orvosok pedig, – talán mert úgy tanultuk és mert időnk sem volna rá, – nem sok gondot fordítunk a lelki kapcsolat elmélyítésére. Szakosodva, célratörő módszerrel dolgozunk, és talán itt rontjuk el. A sámán, – számunkra komikus varázslatokkal – fürkészi betege bánatát, a baj megszüntetésére tanácsot ad, és hisznek benne, mert amit csinál, ahogy szertartásait végzi, ahogy a hozzá   fordulót, szinte bűvöletben tartja, abban van valami misztikus. A gyógyításhoz füzödö misztikum ha csak nyomokban is, de a civilizációban is fellelhető. Mi másért keltene valami fura szorongó, egyben bizakodó érzést az emberekben a fehér köpeny, a csillogó műszerek, a kórházszag. Nem véletlen, hogy a fogorvos várószobájában elmúlik a fájdalom. Az orvoslást, talán valamennyi foglalkozás közül sokan az első helyre teszik, és csodákat várnak a doktoroktól. A mi kezelési módunk sokszor fájdalmasabb, mint a varázslóé, aki miután helyreállította a lelki egyensúlyt, a testből is elűzi a bajt, mert tudja: a természet hatalmas gyógyszertárában mihez kell nyúlnia: letép egy virágot, levelet, vagy kiás egy gyökeret, és teljes a siker. Az emberek ott sem bátrabbak: amíg kicsi a baj, restellik gyengeségüket, vagy félnek a kegyetlen valóságtól, s mire értő kezekbe kerülnek, késő. Miért ne hihetnénk el, hogy ha a rákbeteg időben eloszlatja ami a lelkét rágta, vagy hallgat a táplálkozási tanácsadókra, nem betegszik meg! Ha a világ kerek és helyén van benne minden, miért ne lehetne hasonló az emberi szervezet, s vajon mi lenne, ha eleitől fogva azt ennénk, amire vágyunk, s nem azt amit belénk diktálnak, mert csupa vitamin, vagy tápláló. A szervezet mindent megtermel amire szüksége van, talán csak hallgatnunk kellene rá, amikor ezt – vagy azt, néha egészen furcsa dolgot is, megkíván. Ez azonban csupán filozófia, és mint olyan, eleve vitára adhat okot.

Sokan azt hiszik, orvosnak lenni, kiváltság, különleges élethelyzet. Egyrészt igaz, de a rajongókat ki kell ábrándítanom. Az orvosok az összlakosság 5 – 6 ezrelékét teszik ki, és rémes társaság, már ami az életvitelüket illeti. Ha a fehér köpeny bűvöletében élő ifjú hölgyek tudnák, hogy az orvosok nagy része a vízcsapba vizel, hogy testét mindenek fölé rendeli, vagyis akkor krákog, amikor kapar a torka, akkor könnyit az emésztésén, még ha a hanggal nem is tud mit kezdeni, amikor feszülnek a belei, és magára nézve a kisbabákra vonatkozó szabályokat ismeri el érvényesnek, vagyis büfiznie is szabad. A környezet hozzászokik, és ha valaki próbálta már, mi az bármit is vissza tartani ami kikívánkozik, akármilyen sznob is, igazat kell hogy adjon nekünk. Én sem voltam különb a többinél, tisztelet a kivételnek. Amíg rendeltem csak odaálltam a vízcsaphoz, és szinte kézmosás közben könnyítettem a hólyagomon. A nővérke tudta, de ha odanéz is: a fehér köpeny takart. Az egyetemen megtanultuk, hogy semmi sem szégyenletes, és undorító, ami emberi, és amire kényszerérzetünk van. Aki nem képes megbarátkozni ezzel, hogy tudna megvizsgálni egy csupa szutyok embert, hogy bírná a mások gyengeségét. Pedig az orvos arcán legfeljebb biztató mosoly jelenhet meg, undor vagy viszolygás soha. Ez a legelső követelmény attól, aki ezt a hivatást választja. Az egyetemen az első két évben kihullik a férgese. Az első anatómiai órán, kiájulnak a padból, akik többet képzeltek magukról, aztán próbálkoznak még, de van aki feladja. Ferenc József császár azt mondta: orvosnak sosem adna rangot, mert aki öt koronáért bárkinek a fenekébe nyúl, az nem lehet nemes. Talán igaza volt: a szó legszorosabb értelmében nem, de szerintem kell ahhoz némi lelki nemesség, hogy valaki úgy tudjon végigmenni ezen az úton, hogy mindig szembe tudjon nézni a tükörképével.

Az én időmben még a háziorvos ott volt a gyermek, majd az ő gyermeke születésénél. Amiért a férfiak között legtöbb irigyünk akad, az nem az éjszakai ügyelet, a folytonos segítőkészség, a halál közelsége, amihez sosem lehetne hozzászokni, hanem a nők… Igen uraim! Miért is tagadnám: az orvosi pálya nagy hódítási esélyt sejtet. A kollegináknál más a helyzet, mert kevés férfi van, aki épp egy doktornőre vágyik. Sokan már az egyetemen elkelünk, és ha orvos az ember felesége, azért is praktikus, mert akkor is van miről beszélni, amikor különben már nem lenne. Miért tagadnám volt néhány felejthetetlen esetem, és biztos vagyok benne, jórészük csak velünk orvosokkal történhetett meg. Segédorvos voltam, amikor behozott a mentő egy gyönyörű asszonyt, vakbélgyanúval. Kikérdeztem megmértem a vérnyomását, amíg az adjunktus úrra vártam. Aztán jött meglátta a nőt és engem elküldött valahova, valamiért. Ilyenkor tudtuk, hogy húsz percig semmi szükség ránk. A nő vérnyomása l2o/8o volt, normális. Amikor kijött az adjunktus úr, kíváncsiságból újra megmértem: l8o/9o, vagyis a kolléga úr lebukott. Voltak közszájon forgó jelek, mondások. Egyszer egy dúsgazdag, ékszerek nélkül élni sem tudó nőt műtöttük. Akkor még benzinnel töröltük le a műtéti területet, és természetesen a köldököt, mint olyat fokozott gonddal. Az asszony köldökébe háromszor kellett betörölni hogy a vatta tiszta maradjon. A professzor megjegyezte: úrinő. Tehette, akkorra már a beteg bódult állapotban volt, de attól kezdve, ha valamelyikünk kimondta a jelzőt: tudtuk mire céloz. Sebészként is dolgoztam pár évig. Nagyon szerettem csinálni, pedig a sürgős, előre nem várható esetek mindig közbeszólhattak. Nem egyszer a kapuból hívtak vissza, mert valahol tömeges sérüléssel járó baleset történt. Talán a gyógyítás legizgalmasabb területe, a betegek számára, a sebészet. Hogy a két – háromgyerekes asszonyok a kezem simogatták, miközben a varratot szedtem a hasukból, hogy pillantásukat egy dörzsölt hódító sem állta volna sokáig, ahhoz hozzászokik az ember, de amikor vakbél műtét után belázasodik a l7 éves csitri, és kiderül, hogy nem a sebétől, hanem a szerelemnek hitt rajongó hálától?! És amikor visszatérve a bázisra, nem is túl józanon azzal fogad az ügyelet, hogy X asszony nem engedte átkötni strúma sebét, mert azt akarja, hogy én csináljam, és mert este tízig nem értem be, letépte a nyakáról a kötést, szóval… akadtak fura eseteim a nőkkel. És nemcsak a nőkkel. Az egyetemen egy általam nagyra tartott professzorom kísértett meg. Este tíztől, hajnali háromig, két üveg Johny Woker mellett, arról próbált meggyőzni, hogy igazi barátság, mély emberi érzés, csak azonos neműek között jöhet létre, mert ők egyet akarnak. Ha rámszán még egy fél órát, vagy nem bírom olyan jól az italt, talán nem vallott volna kudarcot velem.

Később is akadt egy két olyan eset, amit sosem felejtek el és ami – biztos vagyok benne – ha más pályára megyek, sosem adatott volna meg nekem. Egy férfibetegem meggyógyult, és a felesége eljött megköszönni. De hogyan? – Elnéztem magát doktor úr, amikor a férjem itt feküdt. Magában csodálatos erő van. Miért csak az meríthet belőle, akit éppen kezel? Nem tenné meg, hogy átad egy kicsit? – ült le a vizsgáló díványra. – Jöjjön ide, és tegye mindkét keze két ujját a halántékomra. Nem kérek többet… nekem elég, maga se szóljon egyetlen szót sem – suttogta, és én, magam sem tudom miért, tettem amit akart. Az ajtónak háttal álltam, öt ültében takartam. Odatettem az ujjaimat a halántékára, lenéztem elnyíló érzéki szájára, vágytól felcsillanó szemére, majd – mint egy fénycsóvába futó nyuszi – tűrtem, hogy kigombolja a köpenyem, lehúzza a zipzáram és… annyi erőt merítsen belőlem, amennyit csak tud. Soha kellemesebb formáját az erőátadásnak! Mindkét térdem reszketett, mire befejezte. Forró ajkai makulátlanul tiszta terepet hagytak maguk után. Felhúzta a zippem, begombolta a köpenyem, és felsóhajtott: ezt imádom! Magának is jó volt? Attól kezdve sokszor eljött, nem egyszer úgy is átvett az erőmből, hogy közben a férje a váróban ült. Csak azt vette rossznéven, ha tettrekésznek látott. – Meg akarok küzdeni az élvezetemért, nemcsak aratni, vetni is szeretek! – suttogta és most hogy így visszagondolok rá, sose jutott eszembe, hogy a halántékán kívül bárhol is megérintsem, netán megcsókoljam azt a buja száját. Pedig néha, összerándult minden porcikám, amikor belépett. Sokáig tartott, és jó hogy volt, mert, amikor az ember megnősül, az ilyen élvezetekről már csak álmodoznia lehet. Legalábbis az esetek zömében. Régen házas voltam amikor még mindig tartott a különös erőátadás, és furcsa módon sosem éreztem hitvesi hűtlenségnek, hiszen testileg alig volt közünk egymáshoz, de a kéj, amit adott?!

Emlékezetes marad egy fiatal nővér is, aki még háziorvos koromban dolgozott velem. Buja fehérnép volt. Nem azt nézte kivel, hanem hogy van-e hol, és mivel. Pedig csodálatos teste volt, vagy talán éppen azért. Adva volt benne minden, ami elengedhetetlen a szexhez, folyton égö vágy, ölelésre csábító test, és egy fura testi kór. Ritka nyavalya, de az, és nem irigylem azt a férjet, aki olyan feleséget fog ki magának. Ha két napig nem szeretkezett, a vérnyomása kórosan leesett, és hatalmas, vérlázítóan izgalmas, kemény melleiben csomó keletkezett. Hiába adtam neki az ilyen esetekre javallt gyógyszereket, csak az bujálkodás segített rajta. Eleinte elkérezkedett de amikor pár óra múlva visszatért és beszámolt, hogyan szólított le egy férfit, és hogy vette ki minden erejét, úgy gondoltam, felesleges a rendelés több órás kiesése. Attól kezdve, amikor rosszul volt, én segítettem rajta! Az a nő maga volt az erotikus szivattyú, a bujaság világcsodája. Félájult lettem, amikor magába szívott, úgy tüzelt, hogy azt hittem vele égek el. A rendelő sok mindenre jó, és ha nincs fogadás zárva tartható.

[rkey]

Ki gondolta volna, hogy a húsz éves nővérke és az apjalehetne korú doktor bácsi éppen a leghatásosabb gyógymódot alkalmazzák… egymáson. Később a kicsike visszaélt a lehetőséggel: akkor is azt mondta rosszul van, ha semmi baja nem volt, de az sem ment ritkaságszámba, ha én kérdeztem meg: nem esett-e le a vérnyomása… és már lendült is karunk egymás felé. Ártatlan csalás. Az ilyen kapcsolatok, amelyekben csak a test vesz részt, és még a lehetősége is kizárt, hogy a családi dolgokba belezavarjon, nem veszélyesek, inkább kicsit felkavarják a házasélet álló vizét. Ha elgondolom milyen rafinériával próbáltam rávenni a feleségemet, hogy csak egyszer próbáljunk erőt adni egymásnak, vagy a legképtelenebb időben hagyjon ott csapot papot, és essünk egymásnak, mert minden izgató, ami más, mint amihez hozzászoktunk. Szeretkezés közben sosem voltam túl beszédes, valahogy úgy gondoltam, mire odaér az ember, hogy a két test érti egymást, úgyis elpufogtatott minden szót, de volt egy asszony, aki elvárta, hogy közben be ne álljon a szám. Micsoda kikapcsolódás volt! Csak ocsmány jelzőket használhattam, le kellett hordanom mindennek, és ordítva, dühösen, miközben… ?! Magamban pofozó embernek hívtam, az ágyát pedig dühöngőnek. Ha nagyon feszült, vagy fáradt voltam, tőle mindig holtnyugodtan jöttem el, mert mindent kiadtam magamból ami már – már a robbanás veszélyével fenyegetett. Áldja meg az isten a trágár ocsmány ízlését. Ki tudja hány férfit mentett meg a biztos infarktustól? Sokféle asszony van, és mi férfiak sem vagyunk egyformák. Elhinnék hogy a beteghordónk rendelésre hordta a női szőrzetet? A műtét előtti borotválás után apró csomókat kötött, csak akkor volt bajba, ha valaki vörös szinüt kért. Azt is megkaphatta, de várni kellett rá. Volt egy hatvan éves nőbetegem, aki partira hívott, elegáns házába, engem a harminc éves ifjút, és csak ott derült ki: nincs több vendég. Fura kívánsággal állt elő: letette a csekkfüzetét az asztalra és ránézett: Csak szeretném látni meztelenül és végigcsókolni a testét… mennyiről töltsem ki? Akkor már ittunk pár pohárral és bolond az, aki nem próbál ki mindent amire lehetősége adódik, ezért vetkőzni kezdtem. A kandalló előtt volt egy fehér medvebőr, arra feküdtem le. Először hasra, majd amikor szája minden porcikámat bejárta, kérte, hogy forduljak meg. Örjitö érzés volt, valahogy az egész együtt: lángra lobbantott, de ő hagyta hogy elússzon a férfivágyam… mintha észre sem vette volna. A csekket természetesen nem fogadtam el, de megkérdeztem, miért nem élt a lehetőséggel? – Tudja, amikor majdnem a sir szélén álltam, megfogadtam, hogy ha életben maradok, úgy csókolom végig a testét, mint az édesanyja tehette csecsemőkorában Erre vágytam, ezt megkaptam…

Gondolhatják micsoda választékból kereshettem volna ki a legszebb, leggazdagabb, legkedvesebb és leg – leg – leg lányokat, én mégis egy özvegyasszonyt vettem feleségül, ráadásul olyat, akit én műtöttem vakbéllel, és akinél addig sokkal csinosabb nők is próbáltak magukhoz édesgetni. Volt benne valami érthetetlen, mint később kiderült: az érdektelensége. Úgy bánt velem, mint aki semmit nem akar tőlem, mert nem látott sok esélyt, és volt is valakije. De úgy látszik a kihívás minden férfiben feltámasztja a harci kedvet, mint ahogy a nők is azért veszkődnek leginkább, akinek nem kellenek. Nem ment könnyen a hódítás, de mert nem voltak tervei velem, úgy kezelt mint egy barátot. Eszes – okos nő lévén olyan közel tudott kerülni hozzám, hogy hamarosan beleszerettem. Az élet legfontosabb dolgaiban egyetértünk, mindketten öt gyereket akartunk ő csodált, mint mindenkit aki olyasmire képes, amire ő nem, jól főzött, gondoskodó anyaszivű volt, ami nem utolsó szempont. Elvettem feleségül. Az ötből négy fiú bejött. Remek emberekké nevelte őket, aztán huszonnyolc év után elvált tőlem. Igen. A válást ő akarta. Addig a gyerekek miatt tartott ki. Elege volt a szolgálatból, meg akarta valósítani önmagát. Mindigis tudtam, hogy okosabb nálam. Én szakbarbár voltam, öt minden érdekelte. Sikeres ember lett. Nem csoda, mindig kisebbségi érzésem volt mellette, pedig tudom: úgy nézett fel rám, mint egy istenre, aki képes segíteni az embereken. Azt hiszem fantasztikusan szerette a szexet, rajtam mégis gellert kapott a vágya. Ki tudja mivel rontottam el. Egész házaséletünk alatt önkielégítéssel szerzett örömet magának, mert, mint mondta, az nincs időhöz, helyhez és főleg hozzám kötve. Egyszer megjegyezte: nem is érti, hogy ha egy emberpár nem akar gyereket, miért szeretkeznek, amikor külön sokkal nagyobb örömöt tudnának szerezni maguknak, hiszen mindenki maga érzi hol, és hogy a legjobb, mikor araszol fel a csúcsra, vagyis legnagyszerűbb a szex ha az ember saját kezébe veszi a botkormányt. Annak nem kell kedvébe járni, mosni, várni rá, gondoskodni róla, kiszolgálni, az akkor használható, amikor éppen szükség van rá, s utána sem várja, hogy babusgassák, dicsérjék, bíbelődjenek vele.

Amikor abbahagytam a praktizálást, elszállt a lehetőségek sora, újranősülni nem akartam, tehát a lehető legjobb megoldást választottam: hivatásos kéjnő jár hozzám hetente kétszer, és megéri a pénzét. Talán ez tart erőben egészségben, még mindig fickósan. Magányos vadkan, az élet minden csodájában lubickolva. Semmi macera, csak becézés simogatás, nyugodt öregség. Könnyen kibírom így, amíg el nem jön értem, örök ellenfelem, a halál. Sok haldoklónak fogtam le a szemét, soknak csillapítottam a kínját, amíg lehetett, de kevés olyannal találkoztam, aki ne akart volna élni. Ha akadt is aki vágyta a halált, csak azért mondta, hogy a szerettei bánatát enyhítse. Az élet szép dehát miért magyarázzam? Elég ha kimennek a természetbe, megsimogatnak egy virágot, felfigyelnek egy madár dalára, egy gyönyörű nőre, vagy odanyúlnak a párjuk kezéért… ha olyan szerencsések, hogy van nekik… !

[/rkey]