Csupa kéz – láb, izzadó tenyerű, égő fülű kamasz voltam, amikor beleszerettem az iskola szépébe, s miatta nem hittem soha, hogy a külcsín és a belbecs ritkán járnak kézen fogva. Csak titkon imádtam mert ugy sem fértem volna bele az udvartartásába;nemcsak külalakom, de vagyoni helyzetem miatt sem. Érettségi után más városba kerültem újságíró lettem, és megfogadtam magamnak: egyszer vele is készítek egy riportot. Akkor is becserkészem, ha férjhez ment, máshol él, és elmondom neki: hogy rajongtam érte, ö volt az első szerelmem, akit sosem tudnék elfelejteni. Mint aki nagyon tart valamitől, vagy epedőn vágyik rá, sokáig halogattam a dolgot, és talán le is mondtam volna róla, ha egy este be nem megyek egy lepusztult szórakozóhelyre, mert a téma nemcsak az utcán hever, és híján van a kíváncsiságnak az a firkász, akit csak az élet felszíne érdekel. Mire a szemem megszokta a villódzó fényt, tüdőm:az izzadtság, olcsó kölni, és dohányfüst émelyit keverékét, – leült mellém, a pulthoz egy nő. – Nincs valami drogod? – kérdezte, nem is túl halkan. Ránéztem és nem akartam hinni a szememnek: ha alig felismerhetően – kiélt, elnyűtt arccal is – , de Ö volt. Ö, akiért l4 éves korom óta égtem. – És ha zsaru vagyok? – kérdeztem vissza. – Nem te lennél az első, aki elkap, de az őseim úgyis kihoznak. Na? Van, vagy nincs? Ne félj, nem kérem ingyen. – Mennyit adnál érte? – Pénzem nincs, de ha akarod lefekszem veled. Utálom a tiszta pillanatokat és múlik a mámor. Állítólag, amikor repülök olyan vagyok mint egy rongybaba, azt mondják: jó velem. Hagyom magam. Ugy csinálhatják, ahogy kedvük tartja. Sokan szeretik, te nem? – nézett rám, véreres szemeivel, kitágult pupillákkal, vagyis lerítt róla, hogy szenvedélybeteg. – Van, de nincs nálam. Nem jövök be ilyen helyre tiltott áruval! – Akkor mire vársz? Menjünk oda, ahol tartod! – kászálódott le a székről. Belém karolt. Valamikor: hányszor elképzeltem, hogyan lépdel az oldalamon, amikor oltár elé vezetem, de az út, a kocsiig inkább Golgotajárás volt. Mi lett abból a csodálatos szépségből? Elszürkült arcbőr, tétova tekintet, csupa csont test, amelynek már az előtt sincs értéke, akié, vagyis totális csődhelyzet. Hazavittem, pedig tudtam, hogy semmim nincs, amivel elkábíthatnám, de hátha beéri a szavaimmal, a kedvességemmel, azzal, hogy emberszámba veszem, hogy elmondom: milyen sokat jelentett nekem. Ital nélkül nem úsztam meg, mert aki valaminek a függőségében van, az ugy kap minden drog után, mint a fuldokló. Az ital egy időre elcsendesítette – minden tagjában reszkető – szánandó testét, de jött a roham. Karomba vettem, tartottam, amíg rázta a hideg, és nyüszítve esengett: segítsek rajta. Lassan megnyugodott. Lefektettem. Mint félős gyerek a sötétben, maga mellé húzott. – Ne hagyj el, szoríts… segíts! Aki olyan állapotban hozzá tudna nyúlni egy – mégoly kívánatos nőhöz is – , az nem férfi, hanem ördögi, undorító, csurgó nyálú, párzási vágytól bevadult hüllő. Beszéltem hozzá, simogattam próbáltam, elűzni a drog utáni vágyát. Nem volt könnyű, de egyszer csak megszólalt. – Te jó ember vagy! Barát! Vagy dehogyis az!! Apa naponta elmondta: bármit megvehetek amire vágyom csak drogért ne adjak soha pénzt, mert mire eszmélek, nincs visszaút Nem is vettem! Még füvet sem. Csak elfogadtam, ha kínálták. Nem a beetetők, nem idegenek: jó barátok! Ugyan már, csak nem gondolod, hogy rosszat akarunk?! Mi van, nem mered? Bolond az aki nem kóstol meg mindent, különben hogy tudná eldönteni, mi a jó. A házibulikon kezdődött, és a “jó barátok” – miközben fél kábán hazavittek, előre megbeszélték ki lesz az első: a kocsiban, a motorházon, kerítésnek döntve. Nem érdekelt, jól éreztem magam, repültem! Jóleső puhaság vett körül. Eszembe sem jutott az őseim balga kényeztetése, majd tiltása. Szabad voltam, akár a madár. Semmi nem zavart! – Nem ugy, mint amikor olyan rajongók zaklattak, akiket a hátad közepe sem kívánt! – szóltam közbe. – Mit számított akkor már a szex? Azt sem tudom ki volt az első. Egy vén kéjencre emlékszem. Nála mindig volt drog. Ultramodern cukros bácsi?! Annyi szuperifjú hódoló mellett, ö volt a nyerő! Hozzá mindig mehettem. Később rájöttem: nincs okom a haragra: ö legalább gyengéd volt, értette a módját, nem ugy mint a “barátaim” zöme, akiknek – szép szavakért, fűért, porért, engedtem. Mindent lenyeltem, beszívtam, de a tűtől irtóztam. Sok férfi lelte kedvét bennem, de mit számit a test? Fruskaként idegsebész akartam lenni! Ugye röhejes? Micsoda tervek, milyen szép álmok, segítési vágy, hivatástudat. Mindennek vége. Mire beültem az előadóterembe, már nem fogott az agyam, nem leltem helyem, kábaságra vágytam. Ha szétszórt voltam, szereztem valamit, amitől fitt lettem, ha túl virgonc lettem: jöhetett a nyugtató és rá valami pia. Nem érdekelt más csak a súlytalanság: ördögi kerék. Az őseim segíteni akartak, de eltűntem otthonról, és ha visszavittek, újra felszívódtam. Nézz rám: huszonkét éves vagyok, és negyven évet éltem. – Én kettővel több, de ugy érzem sosem tudnék eleget élni – szóltam közbe. – Te mit csinálsz? – Élek – válaszoltam, szorítva az ölelésemen, – anélkül, akiért évek óta odavagyok, de nem is tud róla. Újságíró lettem, és egyszer fel akartam tenni neki a kérdést: miért nem vett tudomást rólam, az érzéseimről, miért kellett neki mindig más? – Jó neked, tudsz szeretni! – sóhajtotta. – Szeretni mindenki tud, csak kevesen merik bevallani, kimutatni. Restellik, nem akarnak kiszolgáltatottá válni az érzelmeik miatt. Az enyém reménytelen szerelem. A lány, akiért ma is megtennék mindent: beteg… – Te, szegény! – sóhajtotta. – Halálos? – Talán nem reménytelen, csak nem hagyja, hogy segítsenek rajta. Drogos. Azt hiszi: akkor boldog az ember, ha a fellegekben jár, pedig tengerész nagyapám arra tanított: biztosan kell állni a lábunkon. A legnagyobb hullámverésben sem szabad elveszítenünk az egyensúlyt, az ingó talajon. Ha tömegközlekedési eszközön utaztunk azt mondta: terpessz, hogy ha a jármű ránt, el ne ess, de ha mégis meginogsz: itt vagyok én, kapaszkodj belém. Jó volt, hogy ott volt, hogy bármikor feléje kaphattam. Te sosem vágytál valakire, aki mellett jó lenne tengerészállásban élni, aki segít, ha baj van? Az életben minden feladat kétemberes: a segítés is. Aki nem hagyja, azon nem is lehet. – Bárcsak lett volna egy nagyapám! – sírt fel – a valamikor olyan szép, – de nekem elesett, emberroncsként is csodás teremtés. – Itt vagyok én! Megígértem neki, hogy továbbadom, amit belém nevelt. Akarod, hogy megtanítsalak a földön járni? Érezni a különbséget a lebegés, és a biztonság között? Ne ígérj semmit, aludj szépen. Ne félj, amikor felébredsz is itt leszek! Ölelése lassan erőtlenedett el. Kibújtam a karjaiból és telefonáltam az apjának. Megmondtam ki vagyok. A késői óra ellenére is örült nekem – Uram, velem van a lánya. – Hagyd el! Te ne! Neked nem szabad! – sorolta egyre hangosabban. – De hát mi a baj? – Menekülj: ha még nem késő. A mi csodás kislányunk maga a métely! Ki tudja miféle kórság rágja, mi mindent szedett össze a szertelen életmódjával?! – Semmi nem történt köztünk, uram! Idejönne érte? – Mondd a címet, és kérlek tartsd ott, ne engedd elmenni, több hónapja nem láttuk.

Töltöttem magamnak egy kortyot, pedig máskor még a szagát sem bírom, de akkor nekem is kellett valami ami fejbe vág, vagy észhez térit. Néztem a valamikor olyan csodálatos lányt, és bárhogy akartam, hogy azt lássam, – csak egy emberroncs feküdt előttem, akár egy használt zsebkendő, amely ráadásul papírból van: ki sem mosható! Csodálkoztam, hogy tudtam a karomban tartani, simogatni, mesélni neki, hiszen az oltárkép ami bennem élt, szertefoszlott miközben beszélt, vallott, esengett. Szánalom, sajnálat, vagy isten tudja milyen érzés lett bel öle, és bántam: miért nem hagytam ott a bárpultnál, hogy legalább az emléke varázslatos maradjon.

Mire megvirradt, odaért az apja. Nagy nehezen talpra állította, és ahogy – rátámaszkodva elment mellettem, – kiköpött felém, aljas árulónak nevezett. Én csak néztem utána, miközben egész testemet rázta a hangtalan zokogás. Én vagyok a hibás! Igen, én! Mert aki szeret, annak nem szabad feladnia, oda kell férkőznie a másik mellé:tengerész állásban, – és védeni, segíteni, oltalmazni. Csak a gyávák, a kishitűek hátrálnak meg, csak azokat lehet félreállítani, hogy aztán egy életen át legyen okuk az önsajnálatra sebnyalogatásra, mert ugy érzik: mindenki más hibás, csak ök. nem.

A jó mag, a sziklán is kikel, szárba szökken. A találkozás, a szavaim, a gyengédségem jó magnak bizonyult. Pár nap múlva felhívott. – Köszönöm! – sírta. – Mit? – kérdeztem, gyorsuló szívveréssel – Az emberi a szót, a segiteniakarást, és azt, hogy… valamikor szerettél. Megértettem, bármilyen kába voltam is. Egy klinikáról beszélek. Megígértem apáéknak, hogy vége. Gyógyulni szeretnék. Itt segítenek. A professzor Ur szerint: a poharat is tisztára lehet mosni, átlátszóvá lehet tenni, amíg ép! Tudom mi vár rám. Irtózatos erő kell ahhoz, hogy végigcsináljam, de ha látom az alagút végét, ha tudom hogy ami vár rám, megéri, akkor kibírom. Ki kell bírnom! Ugye segítesz? Írj! Nem akarom, hogy így láss, de a leveleidre szükségem van. Kell valami, amibe kapaszkodhatok, amíg eljutok a tengerészállásig. Írj nekem, mindegy hogy mit, csak tudjam, hogy nem vagyok egyedül. Szeretnék feltápászkodni, újrakezdeni – sírta, és letetette a kagylót. Hívtam az apját, aki hitt is, meg nem is a lánya nekiveselkedésében, de reménykedett. Örült, hogy a vizsgálat szerint: nem szedett össze halálos kórt, csak a szervezete sínylette meg az önpusztító életet. Bízott benne, hogy aki fiatal, erős, és komolyan akarja…

Akarta! Mindennap odavittem neki egy levelet. Isten tudja hány oldalasak voltak és mindenről írtam, ami eszembe jutott, csak eltereljem a gondolatait arról, amin keresztülmegy. Nem bíztam a postára, mert féltem: ha egy nap hiába vár, – mert nem érnek oda a lelkemből fakadó sorok, – megint csak magamat okolhatom a sikertelen- ségért. Hat hónap múlva látni akart. Még reszketett a keze, ahogy a markomban tartottam, de tekintetében megcsillant a régi fény. Reménykedéssel telő napok, hónapok, következtek. Nehezen hittem el hogy amit érez: nem hála, hanem igaz szerelem. Amikor először simult hozzám, kínálva magát, azt súgta: azóta a hajnal óta nem voltam senkivel. Kár, hogy nem te lehettél az első. Képzeld azt, hogy makulátlanul tiszta vagyok… – De hiszen az is vagy! – súgtam neki, és olyan gyengéden, de mégis rajongó hévvel öleltem, olyan sokáig boldogítottam, amilyen régen vágytam arra, hogy egyszer az enyém legyen. Örökre az enyém lett. Abból az első ölelésből új élet fogant… de nem azért vettem feleségül. Akkor is elfogadtam volna örök társnak, ha más gyermekét hordja a szíve alatt, mert a szerelem valami megmagyarázhatatlan csoda, vagy átok, amely kikapcsolja az értelmet, fejesugrásra készteti a leghidegebb fejű legtántoríthatatlanabb embert is. Tudom, hogy sosem bánom meg, hiszen boldognak látom azt, akit már nemcsak szeretek, de csodálok is a kitartásáért, és teljes felelősséget érzek érte,… meg a fiunkért, aki hál istennek egészséges! Ellágyulok, amikor rájuk nézek: anya gyermekével! Sosem láttam nála boldogabb, szűziesebb mosolyú, csodálatosabb kismamát!