- Ritkán fordul elő velem, hogy társaságban megnyíljak, de ma történt valami, ami szóra késztet. Hátha szavaim, akár a magocskák, szélfutta módon eljutnak egy szomorú asszonyhoz, akinek – idegenként, véletlen fültanúként s főleg férfiként – nem mondhattam el, hogy semmi oka a kétségbeesésre.

Tudjátok, hogy huszonöt éves házas vagyok, ismerem ennek a kapcsolatnak minden szépségét, tengernyi buktatóját, és a sok megalkuvást, ami a békesség miatt, velejár. Ismerem a férfivágy kihunyását, az oldalpróbálkozásokat, mindent. Tudjátok, hogy a feleségem remek asszony. Ma is szépnek mondható, hát még a három lány, akikkel megajándékozott, és akik sosem szűnnek meg a kedvembe járni?! Öt éve történt, hogy a feleségemmel nőgyógyászatilag komoly bajok kezdődtek. Erős vérzés, görcsök, szinte két – háromhetenkénti menzesz, egyszóval elment az orvosához. Máig bánom, hogy nem kísértem el, mert neki is legalább olyan nehéz lehetett szembenézni a diagnózissal, a gyógyítási javallattal, mint annak az asszonykának, akit ma – akaratlanul is kihallgattam. A doktor azt mondta, mióma, jóindulatú daganat, el kell távolítani a méhet, ha ugy gondoljuk, hogy befejeztük a családtervezést, mert egyre több panasz okozója lehet, vagyis kár bennhagyni a problémát. A feleségem nem jött haza azonnal. Meg kellett birkóznia a teherrel, amivel szembe került. Az orvostól nem merte megkérdezni, de az anélkül is sorolta: semmit nem veszít a műtéttel a nőiességéből, teljes értékű asszony marad, emiatt ne aggódjon. De hát mit mondjon egy orvos, amikor nincs más választása a betegnek? Kell valami amivel képes benne tartani a lelket. Azzal vigasztalta, fő az egészsége, és az hogy éljen:a lányai, no és az én boldogításomra. Ritkán megy moziba, de akkor ugy érezte, csak ott térhet magához egy kicsit, mert amikor igazán bajban van, egy barátnő is teher az asszonynak. Sosem tudhatja, együtt érez-e vele, vagy sajnálja, miközben azt gondolja: de jó hogy nem én vagyok a helyedben. Aggódtunk érte, de végre hazaért és megpróbált ugy tenni, mintha nem lenne semmi baj. Engem nehéz becsapni. Nem azért élünk annyi éve együtt, hogy eltitkolhasson valamit, ami neki öröm vagy bánat. Mihelyt bementünk a hálószobába, megálltam előtte és magamhoz öleltem. Nem kezdett el azonnal sírni, de éreztem: ugy fészkelődik bele a karjaimba, mint akinek Bucsuznia kell a jól ismert öleléstől, és azt szeretné, hogy minél tovább tartson a meghitt boldogság. Azt hitte, ha elmondja mi vár rá: ellazulnak a karjaim, nem veszem többé nőszámba, vagyis kialszik a férfivágyam. Amikor elmondta mi előtt áll, természetesen megjátszottam, hogy rosszul esik a bizalmatlansága, miért nem szólt hova megy, szóval egymást próbáltuk vigasztalni, miközben – hadd legyek őszinte uraim: valami belső megalázó de kényszeritö érzés, majdnem rávett arra, hogy eltoljam magamtól, hogy csak sajnálatból fonjam köré a karjaimat, és még valami ocsmány, berzenkedő hang is kuncogni kezdett bennem: legalább ezentúl nem gyanusit félrelépéssel, mint eddig, ami persze mindig jogos volt, de amit ezután vétek ellene, az magyarázható lesz, ö pedig sokkal elnézőbb, ha azt akarja, hogy a család együtt maradjon. Uraim: nincs aljasabb az embernél. Mindig magára gondol, először az ötlik eszébe, hogy mindebből neki mi a jó, de hogy a másik mi előtt áll, és kitől várhat vigasztalást, melléállást, a bajban, ha nem a párjától, az meg sem fordul sokunk fejében. Természetesen tisztelet a kivételnek, de sajnos én sem tartozom közéjük. Az vesse rám az első követ, akit nem vonz a szép az ép, a tiszta, az egészséges, az üdítő, és nem taszít, riaszt, vagy viszolyogtat minden ami szánandó, amiben kutya kötelessége részt venni, de legszívesebben kimaradna belőle. Így vagyunk ezzel mindnyájan. Nem véletlen, hogy senki nem szeret beteget látogatni, a temetésekről nem is beszélve. Hallottak már olyan özvegyet, aki ne azt gajdolta volna a halottja mellett: miért hagytál itt engem? Mi lesz velem nélküled? Hogy szerettének oda az élete, spongya rá: egy a fontos, vele mi lesz!

A feleségem mindent elrendezett, hál istennek nekem is volt erőm keménynek mutatkozni, csak az ágyban nem tudtam méltó lenni addigi kapcsolatunkhoz, azon az éjszakán amelyet bucsuzásul szánt. Ki ne félne egy nagy műtét előtt, és ö szép emléket akart magával vinni rólam. Ezt akkor nem mondta, csak később, amikor úgyis porig alázott saját kishitűségem, és legszívesebben a föld alá bújtam volna szégyenemben. Sok orvost megkérdeztem, de hát minden lovász a maga lovát dicséri, vagyis egyik sem mondta azt: vége a házaséletnek, akár egy felfújható müanyag bábut is vehetek magamnak, mert édes mindegy, hogy a nejemmel, vagy azzal próbálok örömet keresni. A kórházban ott voltam, amikor a műtőbe vitték, és amíg lehetett, fogtam a kezét, mert ott és akkor, már biztosan tudtam: nem élném túl, ha az a mosoly, amelyet búcsúzóul rám nyitott, nem kísérne végig egész életemen. Még ott is ö próbált vigasztalni, tiszta arcán egy – szinte – bocsánatkérő mosollyal. A hasát nem vágták fel, a sebész profi módon műtötte. Elaltatták, de nekem éber állapotban kellett végig kínlódnom azt a három órát. Senkinek nem kívánom, hogy azért aggódjon, akárcsak egyetlen percet is, aki a mindent jelenti számára, még ha nem is képes ezt nap, mint nap megfogalmazni, közölni vele. Uraim, ha akkor nem ül le mellém egy nő, miközben tekintetem a műtő ajtón tartva, szorongva vártam,… talán minden másként lesz, de hál isten leült. Mint kiderült nővér volt, aki egy csuklóficam miatt pár napig pihenhetett.

[rkey]

- El van kenődve? Ne féljen, túléli. A professzor Ur mindig mindenre gondol. Ha a szíve jó, semmi gond. Arany keze van. Tudja min megy keresztül most a felesége? A lefetyelők ugy mondják: kipakolás, de undorító még a szó is. Csak tehetetlen férjek kapaszkodójául szánta valamelyik porcogós gerincű társuk, aki – utána – képtelen volt az asszonyhoz ugy közeledni, mint azelőtt, tehát a szeretkezés sem boldogíthatta ugy, mint előtte. A felesége biztosan megkapja majd az útmutatót. Hat hét múlva tartsanak új nászéjszakát, pezsgővel, háborítatlanul, ahogy illik. Én kaptam már puszit nem egy betegünktől, amiért megjósoltam, hogy izgibb lesz a szex, mint amikor fülig szerelmes volt. És nemcsak neki. Tulajdonképpen mindaz, ami az örömszerzéshez, vagy örömérzéshez kell, megmarad, ugyan ugy működik, mint eddig, csak a belső végéről hiányzik majd az, aminek a kéjhez semmi köze, de sok szerelmesnek okoz szorongást: vagyis a probléma. Ilyenkor már csak az. Hiszen ha a gyerekek világra jöttek nincs szükség az anyaméhre, és a jóindulatú daganattal vigyázni kell. Legjobb megelőzni a bajt. S még valami, a feleségénél elmaradnak a klimaxos rosszullétek. Derűsen, mosolyogva, életigenlő, teljes értékű asszonyként éli át a változás korát, azt a néhány évet, amiért más nő sok esetben nagyon megszenved. A házaséletük közben is felhőtlenül szép lesz, vagyis mindketten csak nyerhetnek az ügyön. Volt egy fickó aki azt mondta: a feleségét nemcsak megműtöttük, ki is cseréltük. Egy tüzes, mindent beleadó fékevesztett, örökké éhes asszonyt kapott vissza a mindig óvatos, terhességtől félő, csupa szorongás, ódzkodó felesége helyett. Csodát műveltünk, mert előfordult, amiben sosem hitt: újra beleszeretett a feleségébe. Ma már tudott, hogy létezik férfi klimax is, a rolóhúzás előtti idő, amikor kapkodnak fűhöz – fához, hogy bizonyíthassák, nem a vágyuk kezd hűlni, a feleségük képtelen felkelteni. Ha egy férj az öregségtől való félelem küszöbén, újra a feleségébe szeret bele, az nyugodt, boldog életnek nézhet elébe. Nincs válás, civakodás, újhoz szokás, megcsalatás, csak szerelem van, örömszerzés és örömvárás. A két legszebb emberi érzés. A hálás férj szavain nem csodálkoztam, hiszen a feleségének nem kellett tablettát szednie, vagy neki zokniban lábat mosnia, mégis biztosak lehettek: a nem kívánt terhességet illetően. Ha addig idő előtti kiszállással védekeztek, annak is véget vethettek és akár többször is felaraszolhattak a csúcsra, anélkül, hogy a megállóhelyeken ki kellett volna szállni, megfosztva a másikat önmaguktól, és fordítva. De ne higgyen nekem. Higgye azt amit tapasztal, de boldoggá tenne, ha együtt jönnének a három hónap múlva esedékes kontrollra, hadd lássam, hogy fülig érő szájjal, egymásba karolva, szerelmespárként lépik át a kórház küszöbét. Én biztos vagyok benne, hogy ugy lesz, csak magán látom, hogy még mindig tamáskodik. Hozzák a feleségét, alszik… de kísérje el ameddig lehet. Ha igaz szívvel szereti, ha nem felejtette még el a legszebb éveiket, nyugodtan felkészülhet rá hogy újból átélik majd… szavamat adom rá – mondta az asszony, de én akkor már ott lépdeltem a beteghordók nyomában. Szegény drágám fehér volt, akár a lepedő, és ugy aludt, mintha nem lenne benne élet. A műtét sikerült. Volt némi láza, ami természetes, hiszen arra minden hasi beavatkozásnál számítani lehet. Nyolc nap múlva hazavittem. Szinte szóról szóra elismételte azt, amit a nővérke ott a folyosón mondott, vagyis amit a prof minden betegének útravalóul ajánl. Mindketten máshogy vártuk hogy elteljen a hat hét. A feleségem boldog izgalommal, és azzal az elhatározással, hogy mindent megtesz, csakhogy nekem jó legyen, én pedig félve, mint diák a vizsgától, ha érzi, hogy bukásra áll. Aztán elutaztunk és… a nővérkének igaza lett.

A pezsgő isteni hideg volt, a kezdeti zavarunk hamar elmúlt, és – ami elég régen fordult elő – a feleségem kezdeményezett. Hogy honnan, kitől hallhatott olyasmikről, amikben nekem azon az éjszakán részem volt, vagy az irántam érzett szerelme koreografálta minden mozdulatát, nem tudom. De azt igen, hogy kevés profi képes ugy adni magát, ugy boldogítani a párját, mint ö engem, azon az éjszakán és azóta is. Szinte nem tudunk betelni egymással. Amikor ránézek a drága arcára, amely mindig feszült volt közben, mert nem tudott megfeledkezni sok mindenről, amiről nem is nagyon lehet, ha az ember nem akar tervezetlen terhességet, – elbájol a mosolya, a vágyakozása erőt ad, vagyis sosem éltem át annyi örömöt, mint ezekben az években. A feleségem szinte lubickol a szerelemben, szabadjára eresztheti a vágyát, bevetheti a fantáziáját, és nem restelli, amit az érzései diktálnak. Azt hiszem közvetlenül a műtétje előtti hetekben csaltam meg utoljára, pedig mikor bevittem a kórházba és elment a híre, hogy mi vár rá, a nők: a csodálni valóan gyönyörű, jóságos lelkű, simogatásra, becézésre született nők, sakál módjára jártak körbe. Mind le akart csapni rám, aki előtte megvolt, vagy aki még kimaradt. Csak a betyárbecsület, sajnálat, vagy isten tudja mi óvott meg tőlük. És nem bántam meg. Azt sem, hogy előtte hűtlenkedtem. Volt rá magyarázatom. Egy mindig feszült, a szeretkezések elöl legszívesebben kibúvó nő, nem legyezgeti a férfihiúságot, és attól féltem a potenciám sínyli meg, ha nem maradok tréningben. Legyünk őszinték uraim: senki nem olyan védtelen, kiszolgáltatott, mint a férfi, akit otthonról éhesen engednek el, és aki előtt felvonultatják egy lucullusi lakoma minden csodáját, vagy természetben, vagy csak saját fantáziája által. Pedig ha jól meggondolom, mindig ott volt, rendelkezésemre állt a kéj, csak nem szakítottam időt rá, hogy megbeszéljük, mit tehetünk, hogy mindkettőnknek jó legyen.

És hogy ne maradjon poén nélkül a mesém: a feleségemmel egy időben a professzor Ur kipakolt, – miért ne kínozzam önöket ezzel az undorító szóval, ha másért nem azért, hogy még gondolatban se használják soha – egy huszonöt éves, makkegészséges, gyönyörű nőt is. Táncosnő volt, és megbeszélte magával, hogy nem akar gyereket, de a pálya és persze a hódolók megkívánják, hogy ne legyen szünnap, még az a havi négy öt, se zavarja a programot, a boldog, és főleg jól jövedelmező szeretkezéseket, amelyeknek nagy részében, mi kóbor házasemberek is ott vagyunk, és jócskán meg is fizetünk érte, pedig ha tudnánk, hogy a hölgy sokak szerint már nem teljes értékű asszony. Badarság. Nekem elhihetik, hogy ha a feleségem az első nászéjszakánkon is ilyen csillapíthatatlan vágyú, szexi szerető lett volna, ha így tudja adni magát, mint az utóbbi öt évben, soha eszembe sem jut hogy megcsaljam. Minek? Önöknek magyarázzam, hogy azt a néhány másodpercnyi észvesztő gyönyört, majdnem fél eszméletlenül, vagyis inkább eszeveszett állapotban minden nőnél egyformán éli meg a férfi: amitől mégis csodálatosabb egyik a másiknál az… ami, azelőtt a néhány másodperc előtt, és után, vagy leginkább ami itt, legbelül van…

[/rkey]