Valamennyien tudjuk: a kocsit időnként be kell vinnünk a szervizbe, hogy átnézzék, biztonságossá tegyék, netán generálozzák. Azt mondjuk az autó csak gép, tárgy amely nélkül már nem tudunk élni, vagyis odafigyelünk rá, de kevesünknek jut eszébe hogy a házasság, mint az állam legkisebb, de legfontosabb sejtje, is megérne némi odafigyelést, visszanézést, átvizsgálást, netán generálozást, hogy újra úgy működjön, vagy még jobban, mint ahogy az elején elképzeltük. A világon mindennel törődni kell, amit létrehozunk, vagy ami magától lesz, – akár  a magról kelt fa,- ha nem is pátyolgatással, de legalább azzal, hogy megtűrjük, nem teszünk be a fejlődésének, vagyis elviseljük, hogy létezik, még ha sokszor nem is fogjuk fel, hogy minden levele lélegzése, javunkra válik. Nem kerülgetem tovább a forró kását: az én házasságom is úgy alakult, ahogy a legtöbb: az első hetekben áradó boldogság, jóleső melegség, boldog hazarohanás, aztán – ahogy szaporodtak a gondok, vagyis ahogy minél többet kellett belőlük megosztanom az addig megkímélt asszonykámmal, aki – egyre több kérdést tett fel: hol voltál, miért nem vehetem meg ezt, vagy azt, ha éjjel nappal dolgozol, stb.- és elvárta a magyarázatot. Egyre ritkább, hogy a házaspárok nyugodtan, leülve beszéljék meg a gondjaikat, vagy terveiket, hiszen az egyik rohan, a másik duzzog, vagy az egyik holtfáradtan tér haza, míg a másik elhanyagoltságról panaszkodik, nem is szólva arról hogy – ha egy ágyban bár – de nem egyszerre fekve alszanak el, egyik zavarja a másikat – horkolás, folytonos kijárkálás, vagy éppen szerelmi elvárások miatt. És mielőtt azt mondanák, ezek csak gyerekbetegségek, amit egy jól meggondolt házasság ki kell hogy bírjon, hadd mondjam el: tizennyolc év múlva odajutottam, hogy el kellett gondolkoznom: mi végre születtem a földre? A gyerekkor nem volt valami rózsás, munka, tanulás, majd alig vettem néhány felszabadult lélegzetet, jött az igazi, és én feleségül kértem, mert azt hittem a családi hátterem jobb lesz, mint amilyenben felnőttem. Negyvenöt éves vagyok, oda életem jobbik fele, és ha még a család is gyötör, kiszipolyoz, ha még otthon sem kapok egy jó szót, ha – gondolatban, de úgyis bűntudattal – más nőkön jár az eszem, akkor: mi végre a csodának hitt intézmény? Pár éve már jól megy a cégem, nem kell annyit dolgoznom, vagyis többet lehettem volna otthon, ha nem úgy indulok haza, mint akinek a haját húzzák. Válni nem akartam, és nemcsak azért, mert egy amerikai férfi padlóra kerülhet – anyagilag – a válás során, hanem mert volt két gyerekem, akik ugyan már egyetemre készültek, – de ők jelentették életem minden örömét, hiszen jól tanultak. Semmi kedvem nem volt kan kutya módjára újrakezdeni a kódorgást, párkeresést, netán, csak úgy – beleélni a nagyvilágba, újabb félelmeket, az AIDS veszélyét is magamra vállalva. Tudtam, hogy kell lennie megoldásnak, mindig két út van, kivéve amikor már a villamosszékhez vezetik az embert, de persze még akkor is lehet kegyelemben reménykedni.

Egy reggel megnéztem a feleségem. Ugye furcsa hogy így mondom, de önök mikor nézték meg utoljára a feleségüket, úgy, mint valamikor a legelején? Gondolom, ha csókkal búcsúznak is tőle reggelente, akkor sem látják már, hiszen a feladatokon jár az eszük, persze hogy nem vesszük észre az új frizurát, az új ruhát, de még a rendet sem, amit a kedvünkért csinált, és amit mindig természetesnek vettünk.  Ki tudja miért van bennünk ez az érzéketlen tulajdonlás, hiszen még a mügyüjtö is előveszi egy – egy becses tárgyát időnként, és büszke szívvel gyönyörködik benne, letörli róla a port, simogatja, magáénak érzi, félti, büszke rá. Szóval megnéztem a feleségemet. Ö észre sem vette, ugyanúgy serénykedett a reggelim késztésével, mint máskor, mégis meglepett. Rendben volt a haja, tiszta, rendes, csinos a ruhája, nem félretaposott papucsban csoszogott, mint én, aki irtózom az újtól, mert mire megszokok valamit, mire jól érezném magam benne, úgyis kidobja. nagyjából úgy nézett ki, mint menyasszonykorában. Nett volt, és gusztusos, akár az érett gyümölcs. A szülések nem tették tönkre az alakját, vagyis ki tudja mit csinál napközben, hogy karbantartsa a testét, de amíg én pocakot eresztettem, habár lenne módom mozogni, de lusta vagyok hozzá. Egy szó, mint száz: egymás mellé állítva bennünket, ő kapná a több voksot és nemcsak külalakra. Az arca mindig is szép volt, igaz kicsit besatírozta az a tizennyolc év, amit együtt töltöttünk, de a vonásai épp olyan megkapóan kedvesek, mint amikor megismertem. A szeme borzongatóan tengerzöld, csak mintha kicsit fáradt lenne a tekintete, és a keze meg sem áll. Tesz – vesz elém rak, elveszi az üres csészét, kikészíti az inget, nyakkendőt, mindig tudja mihez mi illik, különben is ő vásárol, én azt sem tudom hányas inget, cipőt, gatyát hordok, vagyis egy pár perces szemrevételezés után padlóra kerültem lelkileg, és olyan kicsi lettem önmagam előtt, akár egy hangya, míg az ő lénye szinte felmagasztosult. Miért nem ölelem át minden éjjel? Hogy tudok elmenni mellette napközben, simogatás nélkül? Hogy bírom ki, hogy  bele ne csókoljak abba a – még mindig – érzékien kívánatos szájába? Hogy vagyok képes fadarabként élni mellette, hogy lehet egy ilyen asszonyt levegőnek tekintve élni? – Mit nézel? Talán valami nincs rendben rajtam? – kapta el kutató tekintetem a nejem. – De… de igen, olyan csinos vagy, hogy… Én elakadtam, ő belepirult a bókba, mert mindketten régen elszoktunk már attól, hogy kimondjuk, amit gondolunk. Értik, uraim? Kimondjuk amit gondolunk, úgy mint valamikor az elején, amikor egy kósza felhőről is percekig tudtunk beszélni, amely a fejünk felett tova lebbent, amikor mindig volt témánk, és mert egyre jobban leértékelődtek a szavak, egyszer csak, úgy a 8 – lo évi együttélés után, elfogyott a mondanivalónk és már csak a szükséges dolgokat beszéltük meg, azt is foghegyről. Hirtelen elöntött valami vészérzet, olyasmi amikor az ember fuldoklik a folyóban és kiabál, aztán valaki mentőövet dob felé, vagy beugrik érte, hogy kimentse. – Emlékszel még a katonaéveimre, ? – kérdeztem. – Hogy jut eszedbe? – nézett rám, és láttam, hogy belepirul a visszaemlékezésbe. – Felelj, kérlek! – Emlékszem. Hogy lehetne elfelejteni, hiszen a levelek emlékeztetnek rá… – Még megvannak? – A tieidet is őrzöm, hiszen te is hazahoztad valamennyit. Ott vannak egymás mellett, egy dobozban. – Nyolc oldalas is van köztük. Nem is egy! Miért irtunk akkor olyan könnyen, olyan jólesően, és miért hagytuk abba? – Mert mihelyt leszereltél, összeházasodtunk, és mi szükség levelezésre, ha két ember, egy fedél alatt egész nap együtt lehet. – Talán sok! – mondtam titokzatoskodva, és a keze után nyúltam. – Megtennéd, hogy ma írsz nekem egy levelet? Levelet?! De hiszen szóban is elmondhatom, illetve elmondhatnám amit akarok, ha… – Pszt. Tedd meg amire kérlek. Tőlem is kapsz egy levelet este, mihelyt hazaérek. – Mire jó mindez? Ki tudja? Ha az ember egy papír lappal ül szemben könnyebben ki tud mondani bármit, mintha tele van bűntudattal, vagy nem érzi megfelelőnek az időt, netán nem figyel rá az, akihez beszélne. Megteszed? – Miért ne, mindig szerettem levelet írni… És kapni is! Egyik a másik nélkül nem sokat ér! Amikor – le sem véve róla a tekintetem megcsókoltam – láttam, hogy bepárásodtak a szemei. Meghatódott. Akárcsak én, de nekem csupán a torkomban gyűlt össze az a gombóc, amit annyiszor éreztem, amikor a levelét vártam, vagy azt lestem mikor lép be a laktanya kapuján. Aznap sok dolgom volt, de fél órára a telefont sem engedtem bekapcsolni. Leültem és írtam. Ömlött a szó a tollamból. Szöveg szerkesztövel gyorsabban ment volna, de az már leegyszerűsíti, gépiesíti a kitárulkozást, és tudom mit jelent ha közben az ember a keze vonását is látja annak, akinek a gondolatait olvassa. Semmi különöset nem írtam, csak amit az imént elsoroltam, vagyis kimondtam, illetve leírtam, ami egyre többet foglalkoztatott. Aztán hazamentem, a levél mellé virágot is vittem, megcsókoltam, ő töltött egy italt, átadta a borítékot, és magamra hagyott. Olyan érzés fogott el, mint katona koromban, ha kiosztották a postát és alig vártam, hogy bevegyem magam egy csendes helyre, ahol egyedül lehetek… vele, az ő gondolataival. Beleittam a konyakba, leültem és olvasni kezdtem. Atyavilág! Azt hittem ott halok meg, olvadok el, semmisülök meg a fotelban. Micsoda szavakkal volt tele a négy oldal, milyen csodás érzés volt olvasni gyöngybetűit, és visszahallani a sorokból azt, amit én nem mertem leírni, mert kettőnk közül – érzelmileg – mindig én voltam a zárkózottabb. – De hiszen szeret! Minden gondolata én vagyok, miattam akart anya lenni, hiszi, hogy az én csodás természetemet örökölték a gyerekeink, ahogy annyira vágyta, olyan sikeresek, mint én, olyan küzdeni akarás van bennük. Ők képesek szeretni, még van helye életükben az érzelmeknek, a tanulás nem egyenes következménye annak, hogy szívükből kiürüljenek az életet szebbé tevő érzések, inkább sokasodik bennük a szeretőkészség, hiszen a szüleik mellett jut hely a szívükben egy – egy kedves lány, vagy fiú számára is, mint valamikor a mienkben. És leírta hogyan vár esténként, nekem akar szép lenni, miattam figyel magára, nem szeretné, hogy valaha is megbánjam a választásom. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de éreztem, hogy ráz a zokogás, és mint nyári zápor után a természet, újjáéledt bennem minden: a szeretet, a megértés, a rajongás, a vágy, az után a lény után, akinek sírig hűséget esküdtem, és komolyan is gondoltam. Vajon mit csinál ő? Hogy érintették a gondolataim? Lehajtottam az italt és bementem a fürdőszobába. Nem lepett meg, hogy a hálószobába találtam. Feküdt az ágyban, mellére szorítva a levelet, arcán szinte földöntúli mosoly, és rám várt. Odabújtam mellé, és sok év óta először, nemcsak kötelességérzettől hajtva nyúltam volna felé, de ő elhárította az ölelésem. – Beszélgessünk! A papír sok mindent elbír, de szemtől szemben nehezebb kimondani, mi az ami fáj, vagy mi az amit szeretnénk. – Beszélj drágám,- biztattam- hiszen a levelem csak bevezető az tiedhez képest, ami reményt sejtet egy őszinte kitárulkozásra, de beszélj, panaszkodj, szidj meg! -kértem meghatódva. -Szeretlek, sosem szerettem mást, és nem is fogok. Tudom, hogy boldogtalan vagy mellettem, elszürkült a házasságunk, és nem te tehetsz róla, de amikor olyan rossz érzés, ha egy mozdulat, egy célzás nem talál viszonzásra, és kishitű voltam, hamar feladtam! – sorolta nagy levegőt véve. .

Csókkal fogtam be a száját. Soha olyan észvesztő, szinte vezeklésszámbamenö, örjitöen boldogító csókcsatát! Sírva, nevetve, egymás ajkát marcangolva, becézve, nyelveinkkel küzdve a birtokbavételért: hang nélkül mondtuk el, mennyire feszíti testünk minden porcikáját a vágy, hogy újra olyan hévvel szeretkezzünk, ahogy örökre szólóan fogadtuk. Aztán elkezdtük becézni egymás testét. Mindkettőnkről lehullt a szemérem álarca, nem restelltünk megismételni mindent amit az elején élveztünk, sőt a feleségem – igaz kicsit pironkodva – de olyasmit is tett, hogy minél inkább kedvembe járjon, mint addig soha. Én sem maradhattam adósa, de nem esett nehezemre, sőt. Milyen balga is az ember. Nézi a szexfilmeket, irigyli a fickót, akinek része lehet olyasmikben, vágyik egy buja, parázna kéjnőre,  miközben ott fekszik mellette, tizennyolc éven át egy csodálatos asszony, akit csak rá kellene hangolni a vágyaira, és mindazt nyújtaná, amiről a legtöbb balga férj csak ábrándozik, mert meg sem próbálja valóssággá tenni, otthon, nyugodt környezetben, lelkifurdalás nélkül. Pedig ha csak a nagy zeneművészekre gondolunk, akik – ha tehetik – még a zongorájukat is magukkal viszik amikor útra kelnek, mert csak a szokott hangszeren tudnak élvezettel játszani, abból képesek újabb és újabb csodálatba ejtő hangokat kicsalni. A karomban aludt el. Valamikor annyira szerettem, ha halk lélegzetvétele ringatott álomba. Reggel – nem tudom hogy csinálta – kisurrant mellőlem,- és az isteni kávéillat, a szépen terített, – addig természetesnek vett – asztal, a mosolygó arc, a szinte minden mozdulatunkból fakadó puszik, csókok, simogatások, teljesen elbűvöltek. Örjitö reggel volt. S azóta olyan valamennyi. Újra beleszerettem a feleségembe, helyesebben szólva, ki mertük mutatni mennyire odavagyunk egymásért, amit jó ideje már feleslegesnek, éreztünk, pedig a tűz sem ég, ha nem raknak rá. Ami jólesik azt csodálatos hallani, naponta, óránként, bármikor. A gyerekek alig ismertek ránk amikor legközelebb hazajöttek. Olyanok vagytok mint kicsi korunkban! – mondta a cserfes lányom. -Szerettem nézni, ahogy belecsókoltatok egymás szájába, biztonságot adóan jó érzés volt, ahogy minden gyereknek a boldog otthon, az egymást szerető szülői pár. Azóta észre sem vesszük, hogy szállnak a napok, ugyanúgy várunk egymásra mint régen, olyan forró, igazi – egész napra erőt adó – csókkal búcsúzunk mint valamikor, csak az éjszakáink tesznek túl minden eddigin. Este levéllel érkezem és levél vár. Csuda jó elolvasni mire gondolt egész nap, mit nem mondhatott el nekem, mert nem voltam vele, mi jutott eszébe, ami engem is boldogíthat. Aztán beszélgetünk, a szexről is, arról, hogy mi a legjobb, hogyan csináljuk, mit próbáljunk ki. Nincs tabu téma, hiszen az őszinte szókimondás még soha nem ártott senkinek. A feleségem teste kivirult, vagy inkább örökké tüzes lávára hasonlít: mer szeretni, nem restell cédának látszani, buja módon kedvembe járni, csak érezzem mennyire szeret. S mindezt négy fal között, kettőnk örömére. Van, hogy nem bírjuk ki és egymásnak esünk, még mielőtt beszélgethetnénk a leveleinkről de miközben egymás karjában fekve, új erőt gyűjtünk, vagy csak lubickolunk a boldogságban, mindenről szó esik. Beszélgetünk! Tudják mit jelent ez uraim? A boldog házasságot, az erőt adó családi hátteret, az élet értelmét! Mert feleséget, vagy élettársat cserélni lehet, de ha mi önmagunk maradunk, nem sok reményünk van rá, hogy megcsontosodott, ötven felé járó fickóként egy másik – netán más férfihoz szokott – asszony különb szeretőnk lehet annál, akihez már csak muszájból nyúltunk, akinek nem volt mit mondanunk – mert ahogy az elején is említettem: a kocsit is át kell nézetnünk időnként, a motor is generálozásra szorul, és ha egy tárgyra oda tudunk figyelni, csak mert szolgál bennünket, akkor miért ne juthatna néhány percnyi kitárulkozásra idő naponta, ha azzal állandósíthatjuk együttélésünk működőképességét, sőt örök vendéggé tehetjük házunkban a boldogság madarát, amelyet legtöbben egész életükben kergetnek, pedig ott kering a fejük felett, ott van a közelükben, csak mint minden egoista, önsajnáló, mást vádoló barom – tisztelet a kivételnek – nem látjuk a fától az erdőt, vagy úgy gondoljuk, ami már a mienk, azért nem érdemes szalmát keresztbe tenni. Pedig ha csak feleannyi boldogságot nyernek, amennyit én, az mindent megér. Kezdjék hát el a generálozást, ki így, ki úgy, de – ha valamikor is szívesen írtak egymásnak – az általam bevett mód nem rossz, és éppen a legjobbkor jutott eszembe: rolóhúzás előtt, amikor kapkodunk fűhöz fához. Nekem szerencsém volt: újra beleszerettem a feleségembe, és ez az igazi bravúr, vagy istenáldás. Ma már tudom, sosem lennék képes mást elképzelni magam mellett, a dupla ágyban, és sosem tudna senki olyan boldoggá tenni, mint az akit – hiába volt ott, hiába érezhettem magaménak, – majdnem elveszítettem.