Ha egyszer megpróbálnák számba venni, mi mindenre vagyunk hajlandók, mi nők, a férfi szerelméért, vagy csak azért, hogy megtarthassuk, magunkénak mondhassuk öt?!Van egy barátnőm, aki azt mondja: csak az nem tud férjet szerezni magának, aki nem is érdemli meg. Valami lehet benne, mert én mindig szerény, “bocsánat hogy élek” teremtés voltam, ö pedig tudta hogy hívja fel magára annak a figyelmét, akit kiszúrt magának, pedig ha smink nélkül állnánk egymás mellé: – sokak szerint – én lennék a nyerő. Talán felesleges a mentegetőzés, mert vagy igaza volt vagy nem, tény, hogy ö már a harmadik férjénél tartott, amikor én kezdtem észbe kapni: ha nem igyekszem, egyedül maradok. Addig nem érdekeltek a férfiak, vagy nem ugy, mint céltudatos barátnömet, nem volt tervem velük, csak az hogy oldják a feszültségemet egy jó kettyintéssel, és ha valami nem ugy ment ahogy gondoltam, többé eszembe sem jutott. A szex valahol a hatodik hely körül helyezkedett el életem fontossági kérdései között, első a tanulás, vagyis a jövöépités volt, aztán jött a család, a kultúra, a testedzés, pihenés, ami rendszeres kellett legyen, s a szexre csak akkor gondoltam, amikor éppen megkívántam, mint egy jó kaját, és kéznél is volt a séf. A vágyat könnyű visszafojtani, de a szokáson úrrá lenni nehezebb, vagyis inkább a szeretkezésről mondtam volna le, mint egy színházi előadásról, netán velős filozófiai vitáról. Mindezt azért bocsátom előre, hogy megértsék, miért döbbentem rá majdnem 3o évesen, hogy ha nem igyekszem lemaradok valamiről, a legfontosabb dologról, amit egy férfi sosem kaphat meg, aminek csak a nő lehet részese: az anyaságról. A gyerekhez pedig apa is kell és a kiegyensúlyozott neveléshez férj, vagyis család. Biztosítónál voltam jogász, és éppen akkoriban intéztünk egy kártérítést. A kedvezményezett a férj volt, akit szemlátomást annyira sem érdekelt a pénz, – ami nem volt kevés – , mint az, hogy milyen nap van, vagyis vigasztalhatatlannak látszott, felesége halála miatt. A halál oka baleset, ami talán a legborzasztóbb halál, hiszen váratlan. Az ember még azzal sem próbálhat könnyíteni a bánatán: legalább nem szenvedett szegény. Az özvegy magába roskadva is jóképű férfi volt és megtudtam, hogy gyerekük nincs, vagyis csak ki kell várnom, mig újra termőre fordul az érzelem földje, és szánthatok, hogy vethessek. Sosem voltam bürokrata, de az ö ügyét húztam akár a rétestésztát. Aztán azt ajánlottam: meg kellene beszélnünk valamit, ami nem világos, és felmentem hozzá. Mintha ravatalozóba léptem volna. A sok virág nehéz illata megülte a szobát, amelyben csak derengett a fény és a főhelyen ott állt egy koporsó. Azt hittem összeesem, amikor rám nézve elmosolyodott. – Nem fekszik benne, de olyan mint az övé, és minden más is, mint akkor. A hideg borsódzott a hátamon és alig vártam, hogy kilépjek abból a kriptából. Elhatároztam, hogy soha többé látni sem akarom azt a hullaimádót. Élővel felveszem a harcot de egy halott szerelmétől megszállottért hadakozni: örültség. Másnap ö jelentkezett. – Láttam, hogy megdöbbent, nem is gondoltam rá, hogy másnak nem az a természetes ahogy élek. Négy hónapja halt meg, és amíg nem készült el a házi ravatal, csak a temető vonzott. Ott éreztem egy kis nyugalmat: vele. Mióta helyben van, anélkül gondolhatok rá, beszélgethetek vele, hogy ki kéne mennem hozzá a sírkertbe: sokkal jobb. Ugye nem tart örültnek? – Még nem, de… – hallgattam el, és ö – mint a bocsánatot kérő gyerek, – mentegetőzni kezdett. – Tudom, hogy nem vagyok közömbös magának, maga sem nekem, de segítenie kellene. Így nem megy velem semmire, sem maga sem más. Egy hét múlva jelentkezem! Jelentkezett, és kimentem vele a felesége sírjához. Nem hiszem hogy akadt volna még egy örült nőszemély, aki hajlandó arra, amire én, de mindigis izgatott ami abnormális, szerettem feltárni az okát, ezért azt tettem, amit kért. Megálltam a sírtól öt lépésre, vele szemben. Ö levette a felöltőjét, és csak magára borította ugy, hogy a középső gombot összevonta. Aztán bűvölte a márvány követ, rajta felesége nevét, és tekintete elfátyolosodott, keze alig észrevehetően járt a kabát alatt. Láttam hogy megvonaglik, végigfut testén a kéj, sóhajt, liheg, elgyönyörördik az arca, boldog. Meg kellett kapaszkodnom egy sir köbe, de szerencsére nem kezdtem hisztériázni. Odamentem hozzá, segítettem rendbe hozni a ruháját, miközben apró csókokkal jártam be az arcát. Ö lelógó karral, tehetetlenül zokogott. Sírt, de olyan érzésem volt, mint akit a megkönnyebbülés fakaszt könnyre Beültünk a kocsiba és ö elmondta: a test követelőző, mindent megpróbált, amit jónak gondolt, de semmi nem segített. Sokan nem hinnék, amikor egy utcanő azt mondja: van olyan kliense, akivel koporsóba kell feküdnie és szárazon élvez el, pedig mióta özvegy neki is csak akkor van orgazmusa, ha vagy a sírnál, a feleségére gondolva önkielégítést végez, vagy érzi a halál közelségét, otthon a koporsója mellett. Azért rendezte be a szobát, és azért keresi azt a nőt, aki lát benne annyi megmenthető értéket, hogy hajlandó legyen elindulni vele, onnan: a koporsótól. a-veled már nem lenne nehéz, hiszen a sírnál megértettél, és lassan odaszoknék az üres koporsóhoz, majd hozzád, aki elevenként jelen vagy, miközben a drága halott emléke – minden erőm elszíva – kielégít. A pszichológus szerint nem vagyok menthetetlen, de kevés nő vállalkozna rá, hogy mellém álljon. Nagyon szerettem öt. Ö volt az egyetlen nő az életemben, minden idegszálammal, minden csepp véremmel hozzá kötődöm. El sem tudom másnak képzelni a gyönyört, mint amilyen vele volt. Érted ezt? Vállalod, hogy… Vállaltam! Az első időben azt hittem nem úszom meg ép ésszel, hogy én ott fekszem az ágyon, meztelenül, sokak szerint kívánatos testemmel, és nézem, ahogy áll a koporsó mellett, le nem veszi a tekintetét rólam és boldogítja magát, aztán amikor erejét vesztve, zokogva borul a koporsóra, oda megyek hozzá, megnyugtatom, rend beteszem, lefektetem, mellette maradok. Már – már feladtam, amikor azt mondta menjünk ki a temetőbe Fogta a kezem, ugy állt oda a sir mellé. A ruhájához nem nyúlt. – Drágám! – kezdte fennhangon. – Te már nem vagy, de szerettük egymást és én is azt kívánnám, ha nem élnék, hogy legalább te boldog légy, ezért nézz ide: ö az akit szeretni tudnék, akire vágyom, aki boldoggá tehetne, ha te is ugy akarod! Sokáig hallgatott, aztán felém fordult és – mint aki engedélyt kapott rá, megcsókolt. Nem vadul, de annál több érzéssel, kóstolgatva, majd fel – felkacagva. Szerencse hogy nem járt arra senki, mert egy sir előtt kacarászva csókolózó pár, enyhén szólva szentségtörés. Aztán hazamentünk és már előre féltem a sötét szobától, de mintha soha ott sem lett volna a koporsó. Minden bútor új volt, napfényes, hab könnyű függönyök, vidám szinü párnák takarók, és már az ajtóban elkapta a hév. Engem sem kellett ostorral nógatni, ugy adtam magam neki, olyan eszeveszetten, boldogításra vágyva, ahogy a szívem diktálta, mert akkor már tudtam, hogy – ha címeres bolond lenne is: szeretném. Nem lett az, de még hosszú volt az út. Sokszor szólt rám, amikor a csúcson jártam: ne mosolyogj, légy mozdulatlan… és én megmerevedtem. Tudtam, hogy akkor rágondol. A temetőbe is gyakran kimentünk és én kértem: próbálja újra amit eleinte. Sosem ölelt még át olyan forrón, sosem csókolt még olyan felszabadultan. – Tudtam, hogy te segítesz, te képes leszel helyettesíteni öt! Mit szólhattam volna erre? Helyettesíteni, elfeledtetni? Ezek csak szavak, és bolond az aki lovagol rajtuk. Fő, hogy mindketten elevenek voltunk, kívántuk egymás testét, ha néha kicsit abberált dolgokra sikerült is rávennie, vagy magamtól ajánlottam fel neki, de van egy csodálatos férjem, és három gyerekünk. Az elsőt csak akkor határoztam el, amikor ugy láttam: az lesz az utolsó lökés ahhoz, hogy elfogadja az életet olyannak, amilyen. Sosem láttam még olyan boldognak mint amikor apa lett. Harminc éve tart a gyönyörűség… vele. Az első fiunk öt éves lehetett amikor kimentünk a sírhoz. – Tudod fiam, majdnem ez a drága néni lett az anyukád! De ez csak szólás, és minden holt emlékét tisztelni kell, különösen azét, akiért a – számunkra drága valaki szíve fáj, és akinek – így, vagy ugy – a boldogságunkat köszönhetjük.