Amerikai vagyok, és az ifjonti kíváncsiság hajtott, amikor hátizsákos vándormadárként, némi pénzmaggal, – és egy végszükség esetén használandó hitelkártyával a zsebemben – unokabátyám társaságában ismerkedni kezdtem a világgal. Tizennyolc éves lettem, bekerültem az egyik legjobb egyetemre, reményem lehetett a diploma megszerzésére. Orvos akartam lenni, és nemcsak azért, mert apám is az, hanem mert mindig lelkem mélyéig meghatott ha valaki segítségre szorult és én tehettem érte valamit. Felemelő érzés, a hálás tekintet, a hozzáértők dicsérő szava, és az, hogy nekem is közöm van egy élet megmentéséhez. Apám könyveivel, szaklapjaival tele volt a ház, és szívesen lapozgattam bennük, amíg a többi srác piff – puff filmet, horrort, vagy pornót nézett. Apám sokszor elmondta – mintha nem lett volna előttem a példája: gondold meg fiam, mert a pap és az orvos holtig tanul, vagy csak szakmát választ nem hivatást. Elköteleztem magam, a gyógyítás mellett, de azért én is olyan boldog, vidám voltam, mint a többi fiatal. A repülőjegyet apám vette meg, de elhatároztuk, hogy mihelyt európai földre lépünk átvedlünk éti csigává, vagyis hátunkon házunk.

Az unokabátyám négy évvel idősebb nálam és mindenben benne volt, ami kalandot, újat, jó szórakozást, bizsergetően kellemes izgalmat ígért. Ö már diplomázás előtt volt és úgy néztem fel rá mint a példaképemre, de nemcsak külsőleg szerettem volna hasonlítani hozzá. Tipikus amerikai, szőke srác, szép vonásokkal, gondosan felépített testtel, mint aki be tudja osztani az idejét és a tanulás mellett sosem szorult háttérbe a sport sem. Örült ötletnek tartotta a hátizsákos vándorutat, ráadásul egy más földrészen, de ami új az mindig izgalmas, tehát belevágtunk. Ha akkor sejtjük mi vár ránk, ki tudja felszállunk-e a gépre, vagy megszeppenve, otthon maradunk. A csajozás persze benne volt az úti tervbe, mert hallottuk, hogy szépek errefelé a lányok, dehát hol nem azok, ha egészségesek és fiatalok, no meg persze – ha nemcsak smink rakódik rájuk, hanem némi műveltség is. Megfigyeltem, hogy a belső érték kiíródik az emberek arcára, vagyis szinte biztosan meg tudnék különböztetni egy analfabétát, egy kiművelt ötöl. Anyám a lelkünkre kötötte: arrafelé nincsenek jó kocsik, jó utak, az embereket sem ismeritek, inkább vonat, autóbusz, hajó, vagy bármi, csak autóstoppot ne. Így adódott, hogy vonatra szálltunk és a végállomásig váltottunk jegyet, de magunk sem tudtuk hol fogunk kiszállni. Ablakhoz ültünk, néztük a tájat, és élveztük az ismeretlen érzést. Vándorlegények vagyunk, nem parancsol senki, oda megyünk, azt eszünk, ott alszunk, ahol akarunk, akár isten szabad ege alatt is. Már indulóban volt a vonat amikor egy kis hegyi falucska láttán hirtelen döntöttem: itt szálljunk le. A bátyám nevetetett, én voltam a kisebb, hadd legyen nekem igazam és leugrottunk a már mozgó szerelvényről. Nekivágtunk a völgynek, ahol bárányok legeltek. Hogy nagyapám farmját juttatta-e eszembe a sok kedves, békés állat, és azért döntöttem olyan hirtelen, vagy – akkor már – marokra kapott a sors keze, ki tudja, de egyszer csak ott voltunk a nyáj közelében, s egy pulykamérges kis fekete kutya futott felénk, be nem álló szájjal. A gazda csakhamar visszaparancsolta, és – mert szemlátomást jóban rosszban társak voltak – az állat engedelmeskedett neki. Terelő ösztönétől hajtva azonnal a nyáj felső vége indult, ahonnan egy kóborló kedvű állat éppen kódorogni készült. A juhász egyszerű ember volt. Ha városban látom, hajléktalannak nézem, annyira nyűtt, vagy inkább szedett vedett volt a ruházata, de az inge fehérlett, akár a hó. Már akkor is úgy gondoltam, hogy az ember, ha valahova ellátogat tisztelje meg azt a népet azzal, hogy legalább gagyogni próbál a nyelvükön. Nekünk könnyü dolgunk volt, mert a nagybátyám magyar bevándorló lányát vette feleségül, akinek olyan rossz nyelvérzéke volt, hogy évek teltek bele, mire megszokta,  ne magyarul szóljon, mi gyerekek pedig – már csak heccböl is – utána mondtuk a szavakat, és utánoztuk azt, ahogy törte az angolt. Persze hogy amihez az ember már egy kicsit koppint, azt nem szabad veszni hagyni, és egy nyarat rászántam, hogy alapjában átvegyem a nyelvet. Társam is akadt, az unoka tesóm, akivel – környezetünk legnagyobb mulatságára – ha csak tehettük ezen a szörnyű nehéz nyelven értekeztünk. Heccnek gondoltuk akkor, de azóta tudom: meg kellett tanulnunk magyarul, és mert már gagyogtuk a nyelvet, törvényszerű, hogy kíváncsiak lettünk azokra is akik használják. Nem volt egészen véletlen, hogy Európából éppen Magyarországot választottuk.

, nem volt véletlen. Nagynéném rokonainak címe is ott lapult a zsebünkbe, a lelkünkre kötötte, hogy feltétlenül keressük fel őket, mert kis ezren vannak, vagyis rokon az egész falu. S hogy miért nem mentünk mégis egyenesen oda? Mert egyik melegházból a másikba, egyik gondtalan törődéssel szépített nyugalomból a másikba, még mit nem? Ki kell próbálnunk m, aggunkat a természet lágy ölén, az ismeretlen világba, olyan emberekkel akartunk megismerkedni, akikre a csak utazgató, kész programot váró turisták nem kíváncsiak, és hiába mennek el valahonnan élménnyel telve, csak azt mondhatják el, milyen a város, a kiszolgálás, a konyha, de hogy valójában milyen a nép, a arról fogalmuk sincs. Mi arra voltunk kíváncsiak. A juhász örömmel fogadott bennünket, és mi sem természetesebb minthogy az éjszakát a juhakolban t9öltöttük. Friss szalmát hordtunk be a sarokba, és mert a sok izgalom, a hosszú beszélgetés, a fejésbe való besegítés – próbálja ki magát az ember mindenben, mert a munka még senkit nem aljasított le – olyan halálfáradttá tett bennünket, hogy úgy aludtunk az állatok közelségében akár a tej. A vacsora füstölt sonka volt, juhsajttal és házikenyérrel. Sosem felejtem el az izét. A fél sonkából úgy kellett szelnünk és mi akkor sem restelltünk volna újra és újra venni bel öle, ha a juhász nem kin álja olyan kedves szóval. Persze mesélnünk is kellett közben. Milyen mifelénk a juhász élete? Hány állata van, milyen kutya segít neki. Ismerik-e ott is a pulit? Reggel alig kelt fel a nap a bárányok ébredezni kezdtek, a juhász már talpon volt, merte a vizet a gémes kútból és a jószágok ittak, a hosszú pihenés után. Már éppen mosdáshoz készültünk, amikor az akolba hirtelen besütött a nap, pedig csak egy lány lebbent be, szűkszavú apja nem is , mondta, hogy hálóvendégei voltak, így hosszan elnézhettük ahogy lebben, mozog, tesz – vesz, reggelit készít az apjának. Alig volt több tizennégy évesnél, de már bimbósodott, ahogy az apja mondta, látszott hogy lesz mire rácsodálkozniuk a legényeknek, ha teljes pompájában kivirul. Olyan szép lesz mint az anyjuk! – mondta restelkedő mosollyal, amikor látta hogy nem tudjuk levenni a szemünket a fruskáról. Hát még az hogy elpirult, amikor meghallotta, hogy nemcsak deli legények, de ráadásul amerikaiak is vagyunk, akikkel szót is érthet az, aki nem pirul bele minden mondatba. Talán a végtelen természet csendje, a sosem élt helyzet lenyűgöző szépsége tette, de először voltam úgy egy nőnemű lénnyel, hogy nem érdekelt hogy néz ki egészében, milyen a lába, a dereka a ruhája, csak fürge, de mégis lágy mozgása nyűgözött le ahogy apja és persze a mi kedvünkbe akart járni és elénk varázsolt mindent, ami az ősi egyszerűségéből alig vesztő juhakolban a pásztorember rendelkezésére állt. Persze az étel zömét, a frissen sütött kenyeret, a méregerős kávét, hozta de az alig erejű bor, amelytől úgy megszaporodtak szemünkben a csillagok az égen az esti beszélgetés alatt, az ott volt a juhász keze ügyébe. Nagy demizsonban, leeresztve a mélységes kútba, hogy hideg  maradjon. Nem , mentünk ki a legelőre a juhásszal, ott maradtunk segíteni a kislánynak, mert a juhász a lelkünkre kötötte, hogy mielőtt továbbállunk, nézzünk be hozzá, a lyány majd megmutatja hol laknak. Hamar eljött a dél, a kislány csuprokba rakta a tejet, amiből sajtot csinálnak majd, és cseppet sem vette el az étvágyunkat, hogy az érlelődő gömbök, szinte feketék voltak, a legyektől, mert hiába a nagy akolban a légypapír, kevés ragad rá, és mindig van utánpótlás. Ahol állat, és csábító illatok vannak, oda a világ minden legye eltalál. Az ebéd kellékeit kivittük a legelőre, ö is velünk jött és ott a bográcsban készült a sosem felejthetően jóízű ühüm, amit hiába próbálunk azóta is megfőzni otthon, sosem sikerül olyanra. Pedig megfigyeltük, le is írtuk mi kell hozzá, de az a füstölt szalonna zsírjában sütött hagymával megpirított házi tépett tészta, a pipacspiros szint paprika, a rózsa krumpli íze, sehol nem olyan, mint ott, ahol terem, és ahol adnak az ízekre. Aztán este bementünk a falucskába, a kislánnyal, akit akkorra már jobban megnéztem, na nem a ruháját, hiszen anyám a legjobb szalonban vásárolt, mégis a lelke volt a mézesmadzag, a kedves mosolya, a jósága. Mint azé a lányé. Én hamar szót értettem vele, de a bátyám – mielőtt beléptünk volna a csupa virág kertű, takaros házba odasúgta: reggel iszkiri, megyünk tovább. Aztán reggel ö volt az, aki egy tapodtat sem akart tovább menni. A házban még négy lány volt. A juhász fiút akart, utódot, aki tovább tereli az állatokat, de a gólya minduntalan lánnyal szúrta ki a szemét, a hogy látható büszkeséggel mondta. Mert késő este hazalépett, Bodrira, bízva a nyájat. Rábízhatta. Embernyi ember az, és amíg él, az állatok is biztonságban vannak, különösen, ha a kisbojtár szem,e is rajta van. . A bátyám szinte a fejét kapkodta ahogy a sürögtek – forogtak, lakomát varázsoltak az asztalra, kiszolgáltak, kedvünkbe jártak és mikor mi férfiak a pohár után nyúltunk, úgy eltűntek mintha ott sem lettek volna. Csak akkor jött egyik vagy másik, ha ürült a begyes üveg, ahogy a gazda mondta. Engem olyan érzés fogott el, mint aki hazaért, a bátyám azonban egyre nyugtalanabbul lesett az ajtó felé. Akkor még nem sejtettem, hogy választott. A legnagyobb lány tetszett meg neki, akiről a káprázatosan szelíd megjelenésén kívül csak annyit tudott, hogy most végzett az egészségügyi iskolában, és minden vágya, hogy orvos legyen, ami persze csak álom marad, mert nagy a család, kell a keresete. Az apa tizenegy körül szedelőzködni kezdett. Az asszony vele ment, hogy reggel ö szolgálja ki. Beosztották. Ki otthon állt helyt, ki az állatok mellett. Gondoltuk elkísérjük a juhászt, és a csillagos ég alatt veszünk Bucsut tőle, első barátunktól, egy vadidegen országban. A lányok közül akkor már csak ketten voltak talpon, a kis sürgő – forgó fruska, és az akiről a bátyám alig tudta levenni a szemét, ha látókörébe került, és az anya útrakészén. A Bucsu után visszaindultunk, és egyre nőtt a távolság a két pár között. Mi mentünk elöl, a bátyámék lemaradtak. Tudtam, hogy akkor sem nyúlna ahhoz a lányhoz, ha könyörögve kérné, hogy tegye meg. Akkor éreztem először, mi az amikor egy férfi tisztelni tudja a lányt, aki iránt valami olyasmit kezd érezni, ami semmi addigihoz nem hasonlítható. A ház előtt megvártuk őket, beszélgettünk, meséltettem a terveiről. Anya szeretne lenni, sok gyereket akar, ha lesz olyan balga, aki elveszi, de mindent megtesz, hogy megfeleljen, hogy olyan legyen mint az ö anyja. Akkor jöttem rá, hogy az anyaság aurája vonja körül, az teszi lággyá, becéz övé minden mozdulatát, az nyitja szóra a száját, az tárja ölelésre a karját, és ha kinézetre nem is de ebben hasonlít arra, akit mindenkinél jobban szeretek: anyámra, aki sosem dolgozott, csak anya volt, de tündéri lénye betöltötte a házat, nyugodt hátteret, igaz boldogságot biztosit ott számunkra, öröm volt vele az élet, és nemcsak nekünk gyerekeknek, apám is úgy szereti, ahogy megérdemli, hiszen bárhogy telnek is az évek, élvezet rájuk nézni, ahogy reggel elBucsuznak, és este örülnek egymásnak: igazi, odafigyelő, mélyen átérzett, forró csókkal. Apa azt mondja: egész napra erőt ad neki anya útravalója és ha tehetem én se szokjak le a csókolózásról, szeméremből, ne érezzem soha feleslegesnek, mert ezer szónál is többet mond, ha érezzük és tudatjuk, mi van a másikban, belül. Nem kérdeztem, hogy csókolta-e már meg fiú, úgyis tudtam, hogy nem. Szégyenlősebb volt ö annál és aki mindig a konyha körül, a veteményesben serénykedik a tanulás mellett, annak nem igen jár az esze olyasmin. Úgy hajoltam csodálatos, elnyílt szájához, amilyen mozdulatlanul, de rajongó tekintettel nézett rám. Én legény voltam már, ö még gyereklány, de nem éreztem bűnnek amit teszek, mert úgy gondoltam, ha akkor nem, sosem tehetem meg. Az ártatlan csók feledhetetlen érzés volt. Kár, vagy szerencse talán, hogy a bátyómé hazaértek. Kéz a kézben jöttek, dehát ők tehetik, ők már felnőttek, kilépni készülnek a nagybetűs életbe, és biztosan nem úgy csókolták meg egymást, mint mi. A bátyám a tiszta szobába lépve csak átölelt, és azt mondta: hagyjuk a tanti rokonait. Maradjunk itt… a közelében. Ha ez volt a vágyam, bennem vevőre talált, mert a másnap éjszakát is ott töltöttük a faluban, de nem a juhász házában. , nehogy szájára vegyék az emberek a lányokat, mert mi elmegyünk, de ők maradnak. Mi akkor elmentünk. Egy nappal a repülőgép indulása előtt, hogy a rokonokhoz is beköszönjünk, de a szívünk nem repült velünk, vagyis inkább repdesett, csapongott, majd kiugrott a mellkasunkból és ha keveset beszéltünk is róluk a hosszú repülőút alatt: mindketten tudtuk, hogy nem utoljára jártunk Magyarországon. Félév múlva újra itt voltunk. A bátyám esküvőre jött, engem a vágy hozott ide, és a kíváncsiság, vajon olyan szépe – még, olyan házias, kedves, fürge szorgos, fészekpuhitóan nyugodt szavú, megértő még mindig, mint fruskának volt. Tudtam hogy félév sok egy serdülő lány életében, de akkora változásra nem számítottam. Ha lehet egy nyíló rózsa egyre szebb, akkor ö élő példája annak. A lakodalom sátor alatt volt az udvaron. A szüleink és a húgaink nem győztek betelni az ujjal, a sok rokonnal, a tüzes tánccal, a szívfájdító cigánymuzsikával, és a fenséges ízekkel. A fiatal pár Velencébe repült, az őseink és a húgaink meg akarták ismerni az ország nevezetességeit. Azt hitték elég lesz rá pár nap. Egy hétig maradtunk. Budapest volt a bázis, onnan fröccsentünk szét többfelé nap mint nap. Csak nekem volt mindig ugyanaz a célom. Hajnalban már ott voltam a bérelt kocsin a juhász háza előtt, és akkor indultam vissza, amikor kivirágzott a csillagos ég, ahogy a juhász mondta volt. Tudom, hogy sokat kell még várnom, mire elvihetem magammal azt a kis szöszit, hogy olyan angyala legyen majdani házamnak, mint a mienknek anyám, de van türelmem. Már tanul angolul, házimunka közben csak a kézre van szükség, a gondolatok szabadok, kiaknázhatók. Tudom, hogy sosem kellene más, pedig még csak a csókra tanítgatom, ha – amikor csak tudok – átnézek hozzá. A bátyámék boldogok. Az apja klinikáján dolgozik, a felesége még birkózik a nyelvvel, de jövőre egyetemre megy. Ha orvos akar lenni miért ne adná meg neki éppen azt a bátyó, amikor a csillagot is lehozná érte az égről. Csak neki lehet belőle haszna, mert ha két ember érdeklődési köre is azonos, van miről beszélniük akkor is, ha más házaspár már régen kifogyott a szóból, és azon az Óceánt is áthidaló csodálatos szerelmen kívül, ami szívükben lobbant, van még valami, ami a pártjukat fogja: a szerencse, a sors keze, vagy ahogy nagyanyám mondja: ha két ember egy pár, lehet a világ hatszor akkora, egymásra találnak. Már tudja, hogy ez rám is vonatkozik, mert elköteleztem magam a kis szöszim mellett, és egy pillanatig sem félek attól, a távolság eltántorítja, a szemfüles fiuk megkörnyékezik, mert tudom hogy az egymás iránt érzett szerelem akkor is össze tud kötni két embert, ha még csak a szép tiszta szerelmet érzik, egymás teste izgalmas titok, de olyan csoda amire érdemes várni.