Imádom a nőket, a szőkéket, a barnákat a fiatalokat, az érettebbeket, a feszes keblűeket, az ejtett mellűeket, a kacsúakat és azokat, akiken van mit fogni – habár rajongásom – az évek során – többször átértékelődött. Hogy is lehetne nem szeretni őket?! Velük kezdődik az élet, a legdrágább, legszebb asszonnyal, aki világra hoz bennünket. Mivel cicás, simulékony, sosem kakaskodó fiú voltam, sokan cirógattak, becéztek, eleinte anyáskodva, később egyre izgalmasabban, és én hagytam magam szeretni, kényeztetni. Anyám barátnői odavoltak értem. Méregettek, ölelgettek, akkor is, amikor már – magukhoz szorítva – éreztem, hogy nekik van, ami nekem nincs, és furcsa bizsergés támadt az ágyékomban. Ha az ember érzi a testét, odanyúl, és – mert saját érintésem is jólesett, – hamarabb kezdtem foglalkozni magammal, mintsem természetes lett volna. Tizennégy éves voltam, amikor már úgy néztek rám a lányok, mint a kakasra, ha rájön a gerjedelem – és éppen a legkedvérevalóbb tyúkot próbálja kiválasztani. Nyurga srác voltam, anyám egyik barátnője szerint a világ legizgalmasabb kamasza. Ami izgalmas az kíváncsivá tesz, és Adél, akit addig néninek hívtam, egy reggel telefonált anyámnak: küldjön át neki egy könyvet, iskola után, velem. Kicsit terhemre volt a dolog, mert akkor már annyira tetszett egy kislány – hogy vacogtam a boldogságtól ha vele lehettem, és – mivel közel lakott – együtt jöttünk – mentünk. Persze hogy aznap sem mulasztottam el hazakísérni, s csak miután odaadtam a táskáját, és belépett az ajtón, futottam Adél nénihez. Nem sejtettem, hogy egyedül találom, hogy a férje két napra elutazott, és olyan élményben lesz részem, amely sínre teszi egész férfiéletem. Oda akartam adni a könyvet és iszkiri haza, de ö átölelt és vezetett befelé. – Biztosan éhes vagy. Anyádnak mondtam, hogy itt eszel. Nincs miért sietned – mondta és leültetett. Kezdtem magam furcsán érezni, ahogy – a nem sokat titkoló – pongyolában kiszolgált, de a kaja jó volt. Nem először ettem nála, de mindig anyámmal. Elnyílt szájjal nézte, ahogy falok. Azt mondta ö már jól lakott, csak a desszertre vár. Én is szerettem az édességet, de aznap mást kaptam helyette, ami sokkal többet ért, mint bármilyen nass. – Gyere ülj mellém, és hagyd a nénizést. Nem vagyok én még annyira öreg, és sokkal nagyobb vagy te már annál, mintsem nénizz egy nőt. Inkább nézd meg, milyen a valóságban az, ami egész életedet mozgatja majd, – mondta és lehullott róla az áttetsző pongyola, ami alatt nem volt semmi. – Láttál már ilyet? – kérdezte végig fekve az ágyon, formás combjait lehetetlenségig széttárva. Ha nem fogja marokra a kezem, biztosan elfutok, de így lassan odatérdeltem, ahova irányított, és megbabonázva néztem azt, amiről addig csak álmodozni mertem. – Remélem szűz vagy még? – súgta, miközben ujjbegyei izgalmasan járták be egész testemet, és becéző ajkai csókoltak, ahol értek. Érthetetlen volt hogyan, de közben mindent leszedett rólam. – Ha lenne hatalmam, előírnám, hogy minden szüzet hozzáértő avasson be, és ez a lányokra is vonatkozik – mondta. – A baj csupán az, hogy tanítani, gyengéden egyesülni azzal, akit megkíván, csak az tud, akit tapasztalt ember vezetett be az erotika művészetébe. Izgalmasak a cickóim? Hál istennek, még fickósak – nem ereszkedtek meg. Igaz, figyelek rájuk, és a feszesbörüség fajta kérdése. Láttam – nem egy – gyönyörű, l6 éves lányt, akinek át lehetett volna lódítani a vállán, a melleit, míg a hetven éves anyám a legválogatósabb szuperment is lázba tudná hozni, ha  eperszín bimbójú, kislányos kebleit felfedné előtte. Érintsd meg, csókold! Becézd a nyelveddel, és figyelj, hogy készíti fel magát egy igazi – kéjre vágyó – nő az egyesülésre. Felejtsd el, hogy feszit a vágy, mert hamar véged lesz, és – bármilyen izgalmas látvány vagy, bárhogy kívánom is ártatlan fiútested, nem hagyatkozhatom rád. Figyelj, és tanulj – suttogta, miközben nekem kiszáradt a szám, ahogy önmagával bibelödö ujjait figyeltem. Kerekre nyílt szemmel bámultam, hogy rándul görcsbe a teste, és ösztönösen segíteni akartam neki, csak nem tudtam hogyan. Gyönyörbe szépült arca megbabonázott, és simogatni kezdtem, majd mint egy eszelős, csókoltam ahol értem, míg teljesen elcsendesedve maga mellé nem húzott. – Feküdj hanyatt. Én akarom irányítani a vágyad, nem szeretném ha hamar eldurrogtatnád a petárdáid. Ezt ti úgy mondanátok: felpróbáltam a nőt! – búgta, miközben fölém kerekedett. Azon a délutánon kétszer diadalmaskodtam rafinált testén, miközben ö legalább hatszor érezte, – vagy hitette el velem, – hogy a kéj csúcsán jár. Amíg pihentünk, apró csókokkal becézte, ébredező férfivágyamat, miközben elsorolta: mit, miért, hogyan. – Te csak hagyd magad! Hadd higgyék a nők, hogy ők választottak, ne támadj, mert annál izgalmasabb nekik, minél inkább látják, hogy hidegen hagynak, és küzdeni kell érted. A harc mindig két esélyes, mindkét fél számára, de ha okos leszel, egész életedben hagyod, hogy ők törjék magukat érted. Hagyd, hogy, mint most én, erőszakot vegyenek rajtad, hadd higgyék azt, hogy övék a babér. Hát nem jobb ha a nő főz, terít, és együtt élvezitek a szerelmi lakoma, tengernyi izét? Ha neked kell bevenned a várat, – amelynek nehéz vaskapuja hétlakattal zárt – , alig marad erőd, mire beküzdve magad – saját, és párod gyönyörűségére – tehetnél valamit. Hagyd hogy történjenek a dolgok. Ne hajts rá senkire. Ha megnősülsz a feleséged is úgy szoktasd: kezdje ö, – persze akkor te se maradj tétlen, de várd amíg biztat: most! Ezerszereződik a gyönyörűség, ha nem kényszeríted muszájölelésbe, ha benne támad vágy, ö vet ágyat az egyesüléseteknek – abban a biztos tudatban, hogy elég ha hozzád ér, és azt kapja, amire áhítozik. Mi nők is szeretünk hódítani. Nekem elhiheted. Tizenöt éves voltam amikor – kába libaként odaadtam magam a garázsban, egy – öt másodpercre hitelesített kéjgunárpalántának. Szinte fel sem ocsúdtam, de ö már úszott a trutymóban. Csömörletes hoppon maradás volt. Remélem neked szebb emléked marad a szüzességed elvesztéséről. Csodás felépítésű hím leszel. Minden adottságod megvan hozzá, hogy – bármennyire is égsz valakiért – uralkodj a vágyadon; sose add ki, csak hagyd magad.

Alig tudtam hazavánszorogni, az agyam nem fogott és mit ad isten: kamaszrajongásom tárgya is telefonált: nincsenek otthon a szülei, menjek át egy kicsit zenét hallgatni. Nem Adél tanácsa tartott vissza, de féltem a leégéstől, ezért azt mondtam: sok a lecajom. Másnap ö várt rám a ház előtt, nem nekem kellett lesnem, mikor lép ki az ajtón, mint máskor. Különös tekintettel nézett rám. Látszott, hogy érdekelni kezdtem, és talán a garázsba is követne – ha hívnám, de szerencsére volt bennem annyi álnokság, hogy ne mutassam ki amit érzek, – illetve, akkor már egész másként éreztem iránta. Délben nem kísértem haza. Egyenesen Adélhoz mentem, hiszen szalma volt. Őrületes, és egyre fokozódó gyönyöröket éltem át. Amikor azt hittem, hogy az már a csúcs, ö mindig rá tudott tenni egy lapáttal, a kéjérzetemre. Izgatott, hogy csak hagynom kellett magam. Ö irányított, ö mondta mit tegyek, és mert úgy volt jó, ahogy akarta: minden kívánságának alárendeltem magam. Hazafelé menet furcsa érzés tört rám: vajon anyáék is ugyanazt csinálják?! A szomszéd kislány a ház előtt várt, de akkor már hidegen hagyott. Talán abban a pillanatban döbbentem rá arra, amit ma is hiszek: a szerelem nem fennkölt, mindent megváltoztató érzés, hanem maga a szex, és ha akartam, ha nem, el kellett ismernem, hogy beleszédültem Adél testébe, mesterkedésébe, és a kéjbe, amit nyújtani tudott. Két éven át voltam a szeretője. Senki nem gyanakodott ránk. Ö beszélt franciául, és anyám elhitte, hogy nyelvórát ad nekem. Hát ami azt illeti: adott is, és olyan szerencsém volt, hogy – amikor a legtöbb kamasz – maszturbál, vagy – lányok után koslató – kóbor kanná válik, – nálam az éjszakai magömlések is elmaradtak, mert nem volt mit kiálmodnom magamból. Adél kiszívta minden férfiasságom, amiért máig hálás vagyok neki. Sok szeretőm volt. Állítom, hogy nincs két egyforma nő, vagy inkább két olyan, aki egyformán tálalja magát, ugyanúgy veszi, vagy osztja a lapot, ugyanolyan hatást vált ki belőle, ha – az, akire szemet vetett – rá sem hederít. Nekem mindig jutott puha ágy, rám mindig eltervezetten vártak, nekem csak hagynom kellett magam, ami nem volt könnyű, ha feszített a vágy. Egyszer akadt egy szüzem is, aki nem sejtette, hogy saját érzésére hagyatkozva válik asszonnyá, vagyis csak azt kapja, amiért megdolgozik, és úgy, ahogy neki a legjobb. Kíváncsi vágya – fájdalommentesen – teljesedett be, hiszen a botkormány az ö kezében volt, én csak eszköze voltam. Később, – amikor felavatva ráborult, nem maradtam adósa, és olyan szenvedéllyel, öleltem, mint aki sportot űz abból, hogy gyönyörű testét minél többször dobja magasba az általam okozott kéj. Adél tanított meg az egyesülés előtti idő elhúzására, amiért – közvetve- sok nő lehetne hálás neki. Ö tanított szeretni. Szeretni?! Ha a szerelem csak szexuális vágy, akkor – kamaszbódulatomat kivéve – a diplomázás előtti napokig, nem voltam igazán szerelmes. Átbitangolt legényéletemben csak egy valaki nem volt meg, aki meg lehetett volna: a szomszéd lány. Valami fura érzés, ami betudható az árulás szégyenének, a megfutamodásom miatti restelkedésnek, barátságnak, vagy bárminek, mindig visszatartott attól, hogy nőszámba vegyem. Eszembe sem jutott, hogy akit valamikor oltárképként, – a fiuk cikizését is vállalva – szinte imádtam, ostromolni kezdjek – olyasmiért, amiben – mások jóvoltából – dúskálhattam. Már egyetemre jártunk, amikor egyszer – hitem szerint barátként – elbeszélgettünk. – Tudod milyen feleséget szeretnék? Aki elfogad olyannak, amilyen vagyok, aki mellett olyan szabad lehetek, amihez otthon szoktam. Nem azért, mert nincs bennem kötelességérzet, nem tudom vállalni a felelősséget minden tettemért, de kinek hiányzik, hogy ha valamit elszúr, – és természetéből adódóan, eszi – rágja magát, – még az is zsörtölődjék vele, akinek jóban – rosszban mellette kellene állnia? Anyám sosem hordta le apámat, ha kimaradt, csak azt kérte, ha lehet telefonáljon, ne kelljen aggódnia érte. Olyan társra vágyom, mint ő. Apámnak sok barátja volt, de nem szakította el tőlük, mint a legtöbb feleség, mert tudta, ha hetente kétszer összerántja őket a házunkban, az nem helyettesítheti a megszokott kanmurikat. Apám sosem élt vissza a bizalommal, nem tudom elhinni, hogy bármibe is belevihették volna, mert ismerem: amit megígér, azt betartja, hiszen a parolával kötött szerződés is szent előtte, hát még amiről papírja van?! És beszéltem, beszéltem: olyan nyíltan, ahogy a másik nem előtt ritkán nyílik meg az ember. Eszmefuttatásomból arra ocsúdtam, hogy régi szerelmem szeméből pereg a könny. – Mi a baj? Valami rosszat mondtam? – Nem! – mosolygott erőtlenül, és látni kezdtem öt, – férfiszemmel. – Te jó ég, hiszen ez a lány gyönyörű! Izgalmasan szűzies, és szemlátomást odavan értem. Legalább úgy, ahogy én voltam valamikor, amíg Adél el nem csábított. Ha valóban szeret, és ha kibírta hogy annyi növel etye – petyézzek, a szeme előtt, akkor az ö szerelmére építeni lehet. Az ilyen nők válnak remek feleséggé, hiszen ha félre húzódva tűrte, hogy tobzódjak, hogy úgy váltsam a nőket, mint más az ingét, ha azok után, amit ellene vétettem, képtelen érzéketlen maradni, akkor?! – sejlett fel bennem a reménység. – A férfiak vakok! – kerekedtek rám  égszínkék szemei – Ha nem úgy lenne, észrevetted volna hogy tizenkét éves koromban elbűvöltél, és azóta, mintha tört forgattak volna a szívemben, valahányszor mással láttalak. Adélról is tudok. A szerelem nem vak. Lestem rád. Odamentem a háza elé, amikor tudtam hogy nála vagy, és elképzeltem, mit csinálhat veled: s mire lennék képes én, aki szeretlek is?! Persze, hogy a helyedben minden fiú kapott volna az alkalmon, csak az fájt, hogy nem kellettem neked!

Minden erőm elhagyott. Néztem  rá, mintha először látnám, mint aki hirtelen felfogja, mit veszthetett volna, aztán kezem fejével  gyengéden megsimogattam azt a kedves, ha lehet még ezerszer szebbé váló arcot, amiért valamikor a hideg rázott. Ö rácsókolt a kezemre – és az a lágy, szívből jövő mozdulás mindent eldöntött. Úgy kaptam át, mint aki végre elérte, amire – tudat alatt – mindigis vágyott. – Apáék nincsenek otthon! – súgta nagy sokára. – Kár! – sajnálkoztam, mire elkomorult. – Ez azt jelenti, hogy nem kellek? – - Dehogynem! Istenem, dehogynem! – ujjongtam. – Azért kár, mert szeretnék eléjük állni, és megkérni a kezed, mielőbb, ha te is úgy akarod! Alig hitte, hogy komolyan beszélek, de odakínálta szépen ívelt száját. Ajkai simasága, csókja íze, nyelve vad birtoklási vágya bizonyossá tette: szeretem, mindigis szerettem, és sírig szeretni fogom. Elfelejtettem Adél tanítását, és átvettem a karmester szerepét. A szívemre hagyatkozta olyan áhítattal csókoltam, ahogy addig senkit, miközben  ujjongtam, turbékoltam, ami eszembe jutott. Nem kellett keresnem a szavakat, súgott a belső hang. Lelkem mélyéről szakadtak fel, a soha el nem pufogtatott, beceszavak, a – szépségéhez viszonyítva szegényesnek érzett bókok. Náluk kötöttünk ki, mert nem tudtunk betelni egymással, de nem éltem vissza a helyzettel. Nem hagytam magam! Pedig alig bírtam ki, hogy ne tegyem azt, amiért mindkettőnket rázott a hideg. Két hét múlva megesküdtünk. Akkor kaptam meg a diplomát, neki még hátra volt egy éve. Hogy milyen balgák is vagyunk, mi férfiak?! Már abból sejthettem volna mit érez, hogy a jogra jelentkezett, hogy sokszor úgy tett, mintha nem értene valamit, és engem kérdezett, pedig közel sem vettem olyan komolyan a tanulást, mint ő. Próbálkozott: hátha? A nászéjszakánk csodálatos volt. Hiába jártam meg sok ágyat – hagytam, hogy élvezkedjenek rajtam a nők, hogy rohamra induljanak és győzzenek, – amit vele éltem át, az csoda volt, olyan csak egyszer adódhat a férfi életében. Talán mert egyikünk sem hagyni akarta magát, hanem adni, boldogítani, mert minden porcikánkban szétáradt valami – semmihez nem hasonlíthatóan jó érzés, olyasmi, mint mikor az ember, hosszú vándorlás, útkeresés után, célhoz ér. Én voltam az első férfi az életében, de soha olyan féltőn, annyira gyengéden nem avattak lányt, asszonnyá, mint én öt, pedig nem volt könnyű dolgom. Nemcsak magamat kellett visszafognom, ö is mindent elsöprő vággyal égett értem; egyszerre kellett egekbe emelve vele repülnöm, óvnom a fájdalomtól, és csendesíteni a benne lobogó, észvesztő tüzet. Ö volt az első nő az életemben, aki a csúcson, nem búgott, hanem elsírta magát. Olyannak látszott, – igazgyöngyként pergő könnyeivel – , mint egy gyerek, aki végre megkapja a régen várt ajándékot és nem tudja: sírjon-e vagy nevessen örömében. Hogy voltam képes annyi éven át, vakon élni, faképnél hagyni, mihelyt a bujaság fejbekólintott? Hogy tudtam nem észrevenni, mennyire odavan értem, és hogy az isten is nekem teremtette? Hogy tudta magát megőrizni nekem, egy fikarcnyi biztatás nélkül, és hogy volt képes elszánni magát: vénlány marad, ha nekem nem kell. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy sosem tudott volna mást szeretni, hiszen olyan mélyről fakadó szerelem fűzi hozzám, amelynek tüzében szinte elégek. Ügyvédek vagyunk. Ritkán járunk egy úton. Akad esti megbeszélés, kanmuri, – de sosem rándul görcsbe a gyomrom hazafelé, – pedig volt már, hogy máshol virradt rám a nap. Az ember összeakad egy régi baráttal, és nem fogy ki a szóból, az idő pedig szalad. Ha alszik – bármilyen óvatos vagyok is – felriad, de nem azt kérdi: hol voltál, ilyen sokáig, hanem: kérsz egy kávét, nem vagy éhes? Sosem kérek semmit. A legártalmatlanabb, legboldogítóbb narkót választom: öt. Bízik bennem. De miért is kétkedne, amikor tudja, hogy apám fia vagyok, és ha vétenék a neki adott hűségesküm ellen, nem késve: sosem mennék haza. Elég viharos legényéletem volt, de mióta újra fellángolt bennem az iránta érzett, megaszúsodott gyerekszerelem, nem tudnék többé más poharából inni, és öt sem kényszeríteném rá, hogy más után igyon. Ezt – táplálkozási szokásként – sokan vallják, de ha szexről van szó, jöhet, ami belefér. Most várjuk az első kisbabánkat, és ha eddig imádtam a nőket – legyenek bármilyenek, – most el vagyok bűvölve tündéri asszonyom áldott állapotától. Az anyaság – ha lehet – még szebbé teszi, és – bár én óvnám magamtól, a kicsi érdekében – benne ugyanúgy – vagy még jobban – lobog a vágy. Hálás vagyok Adélnak. Ki tudja mi lett volna velünk, nélküle? Jó, hogy megtanított a flegmaságra, hogy profi szeretőt faragott belőlem. A gyakorlat, a fantázia jól jön egy kapcsolatban, még az olyanban is, mint a mienk, amelyben a szerelem koreografál minden mozdulatot, mert adni, boldogítani akarunk. Hogy fiút szeretnék-e vagy lányt? Mindegy! Fő, hogy egészséges legyen, és olyan szerencsés a szerelemben, mint én.