A hárpia

Írta: L. Timothy

Remélem vannak olyan szerencsések önök között, akik még sosem néztek utána, mit jelent a hárpia szó valójában. Én sokszor fellapoztam a lexikont: a görög mitológiában szerencsétlenséget, bajt hozó asszonyi szörnyek, szárnyakkal, madárkarmokkal, akik az embereket hirtelen halálba ragadják. Átvitt értelemben a hárpia házsártos, veszekedő asszony. És ezzel helyben is vagyunk. A nejem pár hónappal a házasságkötésünk után már, elviselhetetlen hárpia volt. Nem is tudom hogy kezdődött, amikor olyan szép, tiszta szerelemnek indult. Sajnos nem mindig igaz az, hogy jó ha az emberekben van színlelési készség, vagy ahogy mondani szokták színészi véna, mert az sok veszekedésen átsegítheti a párokat. Az egyikük helyzetmegoldó készsége sokat segít a viták elmérgesedése ellenében. Az én drágám a szende, rajongó kislányt alakította, amíg ki nem léptünk a házasságkötő teremből. Attól kezdve egyre inkább az volt az érzésem: elvesztem, nagy hibát követtem el, eladtam a lelkem, vagy a jussom a boldog, szabad élethez, és még egy tál lencsével felérő értéket sem kaptam érte. Visszahúzódó, csendes fiú voltam, és ezt ö jó szemmel, észrevette. Behálózott, ahogy mondani szokták és addig hízelgett, járt a kedvembe, amíg meg nem kaparintott, hogy aztán pokollá tegye az életemet. Eleinte ágyba jött a reggeli, volt ciróka – maróka, dédelgetés, gondoskodás, odafigyelés még az öltözékemre is: tiszta ing kikészítve, vagyis amiért a férfi egy idő után nősülésre adja a fejét. Jólesett, hogy nem nekem kellett, késön ébredve előkapni mindent és rohanni, mert ott volt ö, aki kikészítette, elkészítette, előteremtette, megvette, kitakarította, vagyis lelket lehelt a házba. Jó volt hazamenni a rendre, tisztaságra, a finom ételek illatára, és mi tagadás a dupla ágyban éjszakánként lejátszódó bujaságra is. De aztán jött a: megtörölted a lábad, mit ittál, alkohol szagú a leheleted, hol maradtál ennyi ideig, ne gyújts rá idebenn, ne rakd fel a lábad, minek az a meccs, más is megvan barátok nélkül, aki házas ember, az maradjon otthon a felesége szoknyája mellett…

Ne adja isten hogy sokan ismerjék milyen szorongást képes kelteni egy férfiban a naponta, vagy akár többször is elsorolt zsörtölődés, de az még csak a kezdet volt. Amikor terhes lett, örültem: jön a gyerek, majdcsak kedvesebb lesz hozzám is, hiszen már nemcsak a férje leszek, hanem a gyermeke apja is. Aztán megszületett az első fiam, és én eltűntem, legalábbis az ö érdeklődési köréből, valahova a süllyesztőbe. Azzal vigasztaltam magam: anyaszivű nő, kevés az olyan, aki minden idegszálával a kicsinyére figyel, és legalább téged is hosszabb láncra ereszt. Nem figyel annyira oda rád, akkor kelsz, amikor ö éppen hullafáradtan elaszik, mert éjjel – és ezt mindig elsorolta – hatszor kelt fel a kicsihez, azt eszel, amit találsz, azt kapsz elő, amihez a legnagyobb csendben hozzáférhetsz és amikor kilépsz a kapun, fellélegezhetsz: nyolc – tíz órára kikerültél a családot jelentő gyereksírás, haptákba állás nyűgje alól, mert te vagy a dolgozó a kenyérkereső, a családfenntartó. Aztán ahogy a gyerek nőtt és rajta egyre jobban erőt vett a háziasszony fóbia, a bezártság, az állandó lekötöttség érzése, a szabadidő teljes hiánya, amit persze magának is köszönhetett, mert más kimozdul akkor is, ha anya lesz, rá meri bízni kicsinyét a nagymamákra, vagy bébiszitterre, de ö nem. És ezt becsültem benne. Tizennégy éves korukig szinte mindenhova kísérte a fiainkat és odafigyelt rájuk, de sajnos amikor már cseperedni kezdtek: rám is. Észrevettem, hogy elhanyagol a gyerekek miatt, de magát is, vagyis úgy néz ki mint a legtöbb asszony ha révbe jut: slampos, kócos, kialvatlan, délig hálóingben császkál, szóval rettegni kezdtem a hazatéréstől, hát még az éjszakáktól. Mert akkor már nem kellett óránként megnézni a gyerekeket, ha megmozdultak, hogy nem takaróztak-e ki, mint ahogy addig tette, nem ment át hallgatni lélegeznek-e ha egész éjjel meg sem nyikkantak, szóval én visszakerültem a napirendre. Odafigyelt rám: mit csinál az elkóborolt bárányka. Minden percemmel elszámoltatott, telefonon többször odaszólt az irodába, és kezdte követelni, hogy vigyem szórakozni, mint a többi férj. Amikor látta hogy vagy időhiányra hivatkozva, vagy mert holtfáradtnak éreztem magam, nem nagyon hajlok a társadalmi életre: elkezdett öltözködni, hajat festetni, kozmetikushoz járni, de olyan tempóban, hogy néha – néha már kezdett bennem kuncogni a kis ördög: még a végén szerencséd lesz és elkel, megszabadulsz tőle. Olyankor persze elrestelltem magam, mert eszembe jutott a két fiam, akiket biztosan elvinne magával, vagy ha otthagyná az én nyakamon, anya nélkül, az sem lenne sokkal rózsásabb helyzet. Éltem a férjek általánosnak vehető sorsát, de egyre többször jutott eszembe a jelző: hárpia.

Nem is tudom mivel lehetne leginkább érzékeltetni azt a lelki és persze testi rabságot is, amiben tartott. Ha erőt vettem magamon lefekvés után és átnyúltam hozzá, elhúzódott. Hagyjál, fáradt vagyok. Ha napokig nem kezdeményeztem, rám mordult: mi az, csak nincs valakid? Hosszú időbe telt, mire rájöttem, ha el akarok érni nála valamit, mindig az ellenkezőjével kell előhozakodnom, de mivel világ életemben utáltam a kétszínűséget, hazudozást, egy idő után úgy éreztem nem bírom tovább. Ha ajándékot vittem, elkomorult az arca: mi az, vaj van a füled mögött, csak az a férj vesz valamit a feleségének, aki rossz fában sántikál és leplezni akarja a hűtlenkedését, ha nem vittem azért duzzogott: bezzeg a szomszéd még húsz év után sem felejti el a jeles napokat, és nemcsak azokon kap tőle ajándékot a felesége. Most mondtam volna meg neki, hogy ismerem a szomszédot: annyi szeretője volt már mióta nős, mint réten a fűszál, de az ö felesége nem gyanakodott, inkább okos asszony módján: örült annak amit kapott. Ahogy nagyanyám mondta valamikor, ha egy asszony a férje hűtlenségére panaszkodott: sose bánkódj a levén, fő hogy a húst hazahozza.

[rkey]

Amikor már a válás – majd később, amikor számba vettem, hogy az maga lenne a vagyoni csőd – , az öngyilkosság gondolata kezdett foglalkoztatni: kicsit megijedtem. De sosem tettem meg azt a szívességet, hogy meg is fenyegessem bármelyikkel is. Annál inkább ö. – Már meg is írtam a búcsúlevelet, ha még egyszer rájövök valami stiklidre csak a holttestem vár itthon, de a te lelkeden száradok! Képzelhetik hogy telnek egy olyan férj napjai, akit nemcsak testi lelki rabszolgaságban tart a felesége, hanem még a lelkiismerete is feltámad és úgy érzi: nem szabad örültségbe kergetnie az asszonyt akit valaha szeretett, aki olyan kedves, simulékony, halkszavu, angyali teremtés volt. Egyszer meg is csaltam. Se testem se lelkem nem kívánta a túlságosan rámenős kolléganőmet, de olyan letargiába kergetett egy reggeli jelenettel, hogy ebédidőben az asszonyka ágyában kötöttem ki. Természetesen csődöt mondtam, mert olyan érzésem volt, hiába van bezárva az ajtó, rám tör a hárpia, és botrányt csap. Egyszer el is költöztem otthonról: persze csak úgy hogy este elrohantam, és egy éjszakát motelben töltöttem. Másnap a fiaim olyan arccal fogadtak mintha megöltem volna az anyjukat, mert a legtöbb gyerek inkább az anyja pártján áll, hiszen vele van többet, tőle kapja a gyengédséget, gondoskodást, vagyis részrehajló. Később, amikor már érti is a szülei kapcsolatát, vagyis higgadtan végiggondol mindent, megpróbálja kárpótolni azt akire neheztelt, dehát késő bánat eb gondolat.

Volt egy barátom, akinek nem sokat kellett mesélnem, szinte leolvasta az arcomról, mi folyik otthon. Vegyészmérnök volt és egyszer nagy nehezen kinyögtem neki: kellene valami kíméletes méreg a szomszéd kutyájának, megkért, hogy… Láttam hogy nem hiszi el, de hozott egy nem túl nagy kristályt. – Íztelen, szagtalan az eb nem veszi észre mit eszik. Szívhalált okoz, vagyis, ha valaki gyilkos szándékkal alkalmazza, patológus legyen a talpán aki rutinboncolásnál rájön, nem természetes halál végzett a paciensével. Nem sokkal jobb az altató injekciónál, de ha a szomszédnak nincs szíve elvinni az orvoshoz, akitől mindigis tartott… ez hat kutyának is elég lesz. A mérget jó darabig a levéltárcámban hordtam, és természetesen magamnak kértem. Eszembe sem jutott, hogy jobb megoldás lenne, öt eltenni láb alól, pedig ma már tudom: azt kellett volna tennem. Kegyetlenül hangzik ilyet mondani és talán sosem lettem volna képes kiejteni a számon, ha tegnap össze nem akadok a barátommal és le nem hajtunk egy pohár italt…

De nem vágok az események elébe. Egyszer azon kaptam, hogy a nejem kutat a levéltárcámban. A hideg is kirázott. Mi van, ha megtalálja a kristályt és feljelent, mert amilyen gyanakvó, azt hiheti: neki szereztem, öt akarom eltenni láb alól. Az irodában nem hagyhattam, avatatlan kezekbe kerülhet, az ördög nem alszik… és mert pár nap múlva úgyis jött egy minden addigit felülmúló veszekedés, olyan amelynek már a kezdetén kisurrantak a nagyfiuk a házból, elhatároztam, hogy vége: nem csinálom tovább. Amikor harmadszor rohant ki ordítva a szobából, hogy új bűnlajstromot koholva térjen vissza s kezdje elölről, töltöttem magamnak egy italt, és beleejtettem a kristályt. Ellágyultam. Ez hát a vég. Így kell befejeznem, mert egy hárpiát vettem feleségül, vagy mert lehet hogy nem kellett volna megházasodnom, hiszen nincs bennem tűrési készség, és minden növel így jártam volna, vagyis jobb ha véget vetek az egésznek. Felemeltem a poharat hogy lehajtsam, amikor berohant és folytatta: hányszor megcsaltál, a titkárnőid mind a szeretőid voltak, miket vettél nekik, nekem meg sosem jutott egy szál virág sem. Ha én nem vettem volna magamnak ezt azt… a számhoz akartam emelni az italt. – Mi az már iszol is? Már előttem is vedelsz? – ordította és kikapta a kezemből a poharat, s mire észhez tértem volna, le is hajtotta. – Nekem nagyobb szükségem, van a kábaságra, legalább ki tudok tálalni mindent, ami évek óta bennem fortyog, – mondta, majd pár pillanat múlva kiesett az üres pohár a kezéből, és a földre rogyott.

A boncolás – a halál okaként – szívbénulást állapított meg. Én voltam olyan aljas, hogy nem jelentkeztem a rendőrségen. Gondoltam aki időt nyer, csatát nyer, és ha valóban olyan kimutathatatlan a szer, ahogy a barátom mondta, hátha nem jönnek rá és tisztességgel eltemethetem életem megrontóját. Nem jöttek rá, és a feleségemet elhamvasztattam. Ö kívánta így. Szerencsére. Ha tudom hogy ott nyugszik a temetőben és bármikor exhumálhatják, vagyis kiderülhet, hogy én öltem meg, még ha ezerszer akaratomon kívül is, – nem lett volna egy nyugodt percem sem. Így azonban lassan magamhoz tértem, leszámítva a sosem szűnő lelkifurdalást, de a ház elcsendesedett, vagyis inkább megtelt nevetéssel. A fiuk el merték hozni a barátaikat, barátnőiket, nem kellett kirohanniuk mert kezdődött a civakodás, és én is örömmel jártam haza. Persze nem éltem szerzetesi életet, és a fiaim összekacsintottak velem, ha reggel egy pipit láttak szorgoskodni a konyhában. Cinkosságot éreztem a tekintetükben: csak aztán be ne dűlj neki papa, el ne vedd, inkább cserélgesd, mint más az ingét.

Nem tudom éreztek-e már önök önvádat, de én sosem tudtam megszabadulni tőle. Vad szeretkezésekkel próbáltam igazolni, hogy a testem is kizsákmányolta, az is szüköldött az örömökben amíg az a árpa, isten nyugosztalja élt. Utcalányokkal szolgáltattam ki magam, kipróbáltam minden aberrált örömszerzési módot, nem érdekelt más csak a két fiam, a munkám és a visszanyert, mámorítóan édes szabadságom. Hazudnék ha azt mondom, nem akadtam össze a húsz év alatt olyan növel, akiből biztosan jó feleség lett volna, de aki egyszer megégeti magát… szóval nem másztam bele semmi komoly kapcsolatba. Tegnap volt húsz éve hogy özvegy lettem, és ittunk egyet a barátommal… azzal, aki annakidején a mérget adta. Tudtam, hogy az emberölés húsz év múlva elévül, talán azért mertem neki a – ki tudja hányadik pohár után – bevallani, nem a kutyának kértem a mérget, hanem magamnak, mégis a feleségem halt meg tőle. Kacagni kezdett, de olyan gurgulázóan, hogy azt hittem meghibbant. Attól? Tudod mi volt? Egyszerű cukorkristály. Csak nem képzelted, hogy mérget adok egy kutya elaltatásához, amikor annyira szeretem az állatokat és nem tudok irgalmasabb módot a gazdi ölelésében történő elaltatásuknál, persze csak ha vénségtől szenvednek. Tudtam: te keseredtél meg annyira, hogy akár az életed is kész lennél eldobni, egy gyötrelmes pillanatban, ezért adtam cukorkristályt. A feleségeddel valóban a szíve végzett, még akkor is ha egybeestek a dolgok. Talán a nagy felindultság, a szokatlan ital, vagy csak elpattant a húr, mert úgy volt megírva a sors könyvében. Lélegezz fel barátom. Nem te ölted meg, de ha méreg lett volna is: magadnak szántad, ö tehetne róla, hogy azt is kimarta a kezedből. Nem szeretek senkit haló porában minősíteni, de szegény feleséged régen klinikai eset volt. A hárpiaság szerintem az, mint ahogy a féltékenység, az uralkodási vágy, a cezarománia is, még ha mellette olyan remek anya is tud lenni egy nő, mint ö volt. Természetesen kacagva ittam magam tökrészegre. Ö vitt haza. Végre felszabadultam a nyomasztó lelki teher alól. Elhihettem, hogy saját sir ját ásta az én sanyargatásommal, nem segítettem bele semmivel, s áldottam a sorsot, hogy az a kristály nem volt valódi. Ám legjobban annak örültem, hogy nem válthatta ki a hatást, amire kértem: vagyis nem tett el engem láb alól. Hány gyönyörű évet, mennyi csodás kalandot éltem át azóta, csak az a folytonos lelkifurdalás ne lett volna. Dehát ha előbb el merem mondani a barátomnak, mi történt, régen felszabadulhattam volna az önvád alól, és az is lehet hogy akkor újra megnősülök, s talán jobb is lenne, mint kószálni az asszonyok között. Hátha nem minden feleségből lesz hárpia? De most már, így hatvanon túl, ki tudja, érdemes – e, vagy ha igen, csak azért, hogy legyen aki egy pohár vizet adjon, ha valami érne. Sokan mondják, hogy meg kellene próbálnom, egy belevaló, nő megszépíthetné még az öregkort is. Van egy asszony, aki majdnem hivatásos, csak éppen nem strichel, de valahányszor bejelentkeztem nála, csodákat művelt velem. Talán meg kellene próbálnom vele… csakhogy ki tudja beérné – e velem? Kielégítené-e az általam nyújtható öröm azt, aki egész életében hozzászokott, hogy gazdag étlapról válasszon és mindig oda is figyelt az ízekre, vagyis igazi gurman. Majd meglátjuk… fő, hogy most nagyon jó. Boldog és nyugodt vagyok, mintha nem lettem volna valaha egy hárpia férje, aki lehet hogy remek feleséggé válik, ha emberére talál, aki szigorú, kérlelhetetlen és könnyen eljár a keze, dehát nem vagyunk egyformák, ahogy az itt már annyiszor, és annyiféleképpen elhangzott…

[/rkey]