Apám katonatiszt volt, anyám, majdnem vénleány maradt, vagyis mire apám kegyeskedett feleségül venni, már rendelkezett a hoppon maradó lányok minden rigolyájával. Mosolytalan, szigorú gyermekkorom volt, és ha a cselédektől nem kaptam volna szeretetet, talán ennyi érzés se otthonosodott volna meg bennem. Az iskolában bizonyítanom kellett, hiszen a szüleim elvárták, mindig rendesen viselkedni hiszen egy katonatiszt lányához úgy illik és a fiukat nagy ívben elkerülni, mert aki nincs felvértezve bünre csábitó szavaik ellen, az könnyen elhull a csatatéren. Ezen szent szavakkal adta meg apám nagylányságom küszöbén az útmutatását. Ahhoz tartottam magam. Természetesen bennem is vér folyt, én is irigyeltem, akinek mindent szabad, akinek nem kell mindig példát mutatnia, és ugyanazt tettem amit azok, csak nekem semmi örömem nem volt a tilosban, ártatlan randikban, esetlen szex próbálkozásban, mert mindent elnyomott bennem, a bűntudat. Mi lesz ha megtudják. Megtudták, és drákói büntetést kaptam. Olyan intézetbe küldtek, ahol csak rátettek egy lapáttal, érzéketlen keménységemre. Mire onnan, felnőtté válva kikerültem, elhatározván, hogy azonnal otthagyom az otthonomat, már kész tervvel vártak. Egyetemre kellett mennem, de legalább nem maradtam otthon. Amilyen boldogan hagytam ott őket, amilyen elánnal estem neki a tanulásnak, úgy hullott hamvába minden reményem. Hiába próbálkoztak a fiuk, hiába akartam én is olyan lenni mint a többiek, beletört volna a nyelvem, ha kimondok egy becéző szót, letörik a csuklóm, ha simogatásra indítom, és lángot szórt a tekintetem, ha gyengéd pillantást akartam vetni valakire. Lassan rájöttek, hogy tüskés, kiállhatatlan, frigid nő vagyok, akit csak a tanulás érdekel. Legalább sírni tudtam volna?! De nem! Apám már kicsi koromban is büntetett, ha bőgni látott, egy erős ember sosem hagyja hogy legyűrje a baj, kitart, tűr és bízik magában a végletekig. Évfolyam első lettem és mondanom sem kell, csak azért iratkozhattam az orvosi karra, mert a hadászathoz és egyéb technikai területhez annyit sem értettem, mint egy tyúk, vagyis egyszámjegyű IQ – m volt minden máshoz, és apám szerint, csak az orvosi pálya révén juthattam be álmai netovábbjába: a seregbe. Minek ragozzam? Katonaorvos lettem. Minek sajnáltassam magam: nem kellettem senkinek. Ki vesz próba nélkül akár egy cipőt is, és mihelyt belőlem hangot akart kicsiholni egy – egy tétova udvarló, aki inkább apám ösztökélésére kerülgetett, megdermedtem, és a legtöbb azzal hagyott ott: katona vagyok, de csakis a hivatásomban helyeslem az erőszakot! A szex az feloldódás, édes oázis kell legyen, ha valakinek hát az egyenruhásoknak, a mindig berángatható férfiaknak, még inkább. Vénlány maradtam aki csak betegei gyógyításában élheti ki, sokszor fullasztóvá dagadó érzéseit. Legalább gyerekek is lennének a közelemben, akiket nem tűnne gyengeségnek: szeretni. De csak apám van és anyám, akik… és egyre többet gondolok már rá – egyszer meghalnak! Remélem még időben ahhoz, hogy valamit visszaidézzek női mivoltomból és, ha  már gyerekem nem is lehet, de itt hagyva a sereget, kikapjak magamnak egy – akár boncsegéd – férjet is, hogy örökbe fogadhassunk minél több gyereket. Nem piciket, ahhoz már nem lenne türelmem, hanem érzelemszegény, otthonról szökött, kallódás után intézetbe került srácokat, akikkel közös a sorsunk, mert ugyan melyik ivadék hagyja el a szülői házat, ha jól érzi magát benne, ha figyelnek rá? Csakis a megfélemlítettek, a megkeményített lelkűek!

….Sokan nem értik, hogy lehet a halálát kívánni, annak, aki boldogtalanná teszi. Én az anyósommal vagyok így, már több éve. Utálom magam az aljasságomért, mert annyi más megoldás létezik azon kívül, hogy a halálnak kínálom azt a… ?! Azt, aki szülte és felnevelte nekem a legcsodálatosabb férjet, és apát, aki olyan becsületre, lelkiismeretességre tanította öt, és aki olyan bigott féltékenységgel, tíz körömmel fogva tartja, mint jogosan megillető tulajdonát, akinek életet adott, akit éjjelente betakart, ápolt, taníttatott, szeret. Ilyen fából vaskarika ez. Nem lehet olyan nagy baj nálunk, nem készülhetünk olyan remeknek ígérkező programra, ami azonnal ne szorulna háttérbe, ha az anyósom telefonál: nem érzi jól magát, menjen! Már boszorkánysággal is megvádoltam. Nem igaz, hogy mástól tudja meg, ha valamire készülünk, vagy ha igen, nyomoztat utánunk és mindent elkövet hogy tönkretegye ami szépnek ígérkezik. A gyerekek sem szeretik, pedig sosem mondtam rá egy rossz szót sem előttük, mint ahogy a fia előtt sem mondanék, hiszen neki a legnehezebb: ő mindkettőnket szeret, a hozzám füzödö érzéseit a gyerekek imádatával tetőzve, mi végre kínoznám hát még inkább szegényt? – Ö az anyám! – mondja ha mennie kell, és olyan elnézést kérő arccal, hogy hárpiának kellene lennie annak, aki kinyitja olyankor a száját. A dolgon úgysem változtat. Ö megy a program ugrik, a hangulat elszáll, a boldogság tovaröppen, és mire újra békesség, nyugalom telepszik a házra, megcsörren a telefon. Már frászt kapok ha csengetést hallok. Nyolcvan éves lesz. Meddig élhet még? Mindig tele volt panasszal, de minden egészséges rokonát túlélte. Szereti sajnáltatni magát, s talán a gonoszság élteti, mert az is lehet motalkó, nemcsak a jóság, a szeretet. Már kezdem azt hinni, hogy így van, hiszen lassan elszáll az életünk – A gyerekek kirepülnek, mi magunkra maradunk – hacsak az öreglány nem gondolja úgy: hozzánk költözik, hogy mindig kéznél legyen a fia. Kéznél a fia! És én? És az én életem? Öt haláláig dédelgette a férje, mert az olyan volt, hogy ha azt mondta neki: ide állj, az addig állt ott, amíg más ukázt nem kapott, csak békesség legyen a házban. De azt már nem! Hozzánk be nem teszi a lábát. Vigye el a halál a saját házából… de ha lehet mielőbb. Amikor idáig érek: mindig elrestellem magam: hát ennyire elaljasodtál volna már, hogy valakinek a halálára vársz? Nem igaz, hogy nincs más kiút. El is válhatsz. A gyerekek úgyis téged választanak. Hagyd itt ezt az anyaimádó… De hiszen szeretem, és ha a gyerekek engem választanak is, mi a biztosíték arra, hogy nem nevelődnének ugyanolyan anyássá, mint az apjuk, és amíg pihegek mindig engem átkoznának a menyeim, mert magamhoz szoktatom, őket, uralkodom az érzéseik felett. Lassan elveszítem minden reményem. Ismerem a férjemet: ha elárvul, hatvan évesen, vagy aggastyán korban, akkor is azzal emészti magát – nem szerette úgy ahogy kellett volna, ahogy joggal elvárhatta volna tőle, mint anya a fiától! Ezek után hogy legyen okos egy nő, aki egyúttal anya is, vagyis könnyen lehet, hogy miközben elherdálja, nőiessége minden öröm lehetőségét, ugyanolyan zsarnoki, égetnivaló némberré lesz, mint az anyósom. Anyám más, és ez nemcsak szólam. Ö azt mondja: ha üzenetet kapsz lányom, hogy gyere mert beteg vagyok, ne hidd! Sosem hívnálak el a családodtól, ahol tartó pillér vagy. Csak akkor ejts értem könnyet, de azt is úgy, hogy a szeretteid lássák a mosolyt, a bánatod mögött, – ha meghalok. Az anyák megérdemelik, hogy gyászoljuk őket, némelyikük  többet is, de hogy melyik mit, azt mindig a gyerek szíve joga eldönteni, még ha nem is mindig tűnik igazságosnak az ítélete!