Kedvünk szerint élni

Írta: L. Timothy

Uraim, aki látott már bennünket együtt a nejemmel, az még udvariasságból sem mondhatja, hogy szép emberpár vagyunk, de hiszik – nem hiszik – ha a világ legtökéletesebb komputerével választottak volna párba kettőnket, akkor sem sikerülhetett volna jobban, mert mióta megláttuk egymást: békében, és kedvünk szerint élünk. Két össze illő ember, mondaná, aki tudná, milyenek vagyunk tulajdonképpen, de mivel Önök is annyi mindent elmondtak magukról, ugy határoztam, hogy ma én sem hallgatok.

Amikor megláttuk egymást, olyan természetes volt, hogy mindjárt ismerősként kezdtünk beszélgetni, és még aznap házasságot kötöttünk. Már ez sem mindennapi dolog, vagy legalábbis sokan nem mondanák normálisnak. De mi, vagy ki az? A választásunk bevált. Huszonöt éve élünk együtt, van két csodálatos lányunk, akik a sors kivételes – és sokszor érthetetlen – kedveskedése folytán, sokkal mutatósabbak nálunk. Nem is volt nehéz férjhez adni öket, pedig pár éve csak, hogy vagyonosabbnak mondhatjuk magunkat. De nem minden a pénz, sőt, sokszor szinte semmit nem számit. Nekünk volt igazi, – szószerint vett – nászéjszakánk, mert azt a pár órát amig előtte ismertük egymást, beszélgetéssel töltöttük, eszünkbe sem jutott, hogy azonnal egymásnak essünk, valahogy azt éreztük, amit a hosszu útra induló vándor érezhet,: felesleges sietnie, az elején, hiszen hosszu táv vár rá, és idő van, tehát semmiről nem fog lemaradni, ha tartja magát az útitervéhez. Ami lényeges volt, azt az első percekben tudtuk egymásról: szabadok vagyunk, senki nem szólhat bele, összekötjük-e az életünket, vagy sem, és mindketten jól keresünk, vagyis akkor sem kell összehúzni a nadrágszijat, ha jönnek a gyerekek. Mindketten huszonöt évesek voltunk, és ahogy azon a bizonyos első éjszakán kiderült: szüzek. Annyit még nem gyötrődött két ember, a rászakadó hirtelen lehetőségtől, mint mi, és nem azért, mert nem akartuk egymást, hanem mert nem tudtuk hogyan, és féltünk, hogy fájdalmat okozunk a másiknak. Ha ö átvette a kezdeményezést, én megpróbáltam túltenni rajta, miközben nem értettük, miért jó az, ha minden ugy történik, ahogy a testünk diktálja. Sok időbe telt, mire rájöttem: nekem is jobb, ha hagyom, hogy a nejem tegyen velem, amit akar, vagyishogy adom magam, alájátszom a vágyainak, mert csak az lehet jó, ami mindkettőnknek az. Mire összehangolódtunk, csodálatos bujaságba bonyolódtunk. Nem is tudom, hogy terjedhetett el az a marhaság, hogy a szerelem ideje az éjszaka, és nappal csak a szemérmetlenek szeretkeznek. Mi a nap bármely szakában helyénvalónak érezzük egymás boldogítását, sőt az is előfordult, hogy egymásra néztünk a kocsiban, aztán megálltunk egy motel előtt, anélkül hogy szót kellett volna fecsérelnünk a miértre, s pár perc múlva ugy tobzódtunk a másik örömszerzési módjában, ahogy a vérünk diktálta. Még öt éves házas korunkban is beálltunk telefonfülkébe, megálltunk bozótos helyeken, vagy – ha nagyon sürgetőnek éreztük a vágyat, leparkoltunk, és hátradöntöttük az ülést. A kocsiba nem lehetett belátni, csak mi láttunk ki, pedig amikor a járgányt választottuk nem beszéltünk össze: szinte együtt soroltuk, mint követelményt. Sok hasznát is vettük az évek során.

[rkey]

Aztán jöttek a gyerekek, egymás után. Három év alatt a kettő. A születések újabb furcsaságot hoztak felszínre. Nálunk nem az anya kelt fel, ha sírt a baba, nem az ö kizárólagos tiszte volt öltöztetni, füröszteni, elhalmozni az anyaszívnek tulajdonított minden szeretettel, hanem az apáé. Az anya passzív maradt, mert ugy érezte helyesnek. Boldogította, ha elnézhette, mennyire szereti az általa életre hozott gyermeket, a párja. Nem tudom önök, éreztek – e már vágyat, hogy tisztába tegyék a gyermeküket, vagy az unokájukat, hogy odasimuljon a mellükre a drága kis test, de nálunk felcserélődtek a szerepek. Sosem jutott eszünkbe, hogy restelljük, vagy eltitkoljuk az emberek előtt: nálunk az apa az anyaszivübb. Sosem volt emiatt egyetlen hangos szó sem köztünk, valahogy ugy, mint amikor a férj nem tud, vagy nem szeret vezetni, és természetes hogy átengedi a kormányt az asszonynak. Ez a fordított nemi késztetés, egyre inkább felerősödött bennünk, vagyis nemcsak az ágyban cseréltük fel a szerepünket, – már az első napokban – hanem a családban is. A gyerekek ugy tartották természetesnek, hogy apjuk készíti a reggelit, ö mos, vasal, tízórait tesz a táskájukba, ellenőrzi a leckéjüket, pedig másnál, másként láthatták. Nemi eltévelyedés! – mondanák sokan egy ilyen párra, különösen, ha tudnák, hogy nálunk a feleség visel férfipizsamát, és a férj díszeleg csipkés, szexis női holmikban, s akkor voltunk boldogok, ha nappalra is ellen nemü fehérneműt viselhettünk a ruhánk alatt. Ez azonban a gyerekek miatt egyre nehezebben ment pedig a másik nem ruháiban éreztük magunkat igazán jól. Szinte csak rá kellett bólintanunk, amikor egyikünk elkezdte, hogy adjuk el a házat, költözzünk át egy másik államba, és éljünk kedvünk szerint. Mire a gyerekek érteni kezdenék szüleik furcsaságát, nem kell nekik magyarázkodnunk, mert ha ruha, és kinézet szerint szólítanak, az apjukat hívják mamának, és az anyjukat papának. Látom egy kicsit zavarosnak érzik a dolgot, ezért – még ha nem is hallgatnak tovább a megrökönyödéstől – el kell árulnom, hogy én vagyok a nő, a természetes anya, aki mióta ideköltöztünk, állandóan férfiruhában jár, és minden anyai feladatot átenged a papának, aki női ruhát visel, mindig divatos frizurával látható, és szinte lubickolunk a – mások számára, csak jelmeznek tűnő, de minket, belső kényszerből boldogító ruhaviseletben. Egy szó, mint száz: én születésem okán nő vagyok, és semmi keresnivalóm nem lenne egy férfiklubban, különösen nem: a férjem nevén. Nálunk a női ruhát hordó “anya” borotválkozik, az apa, vagyis öltözékem szerint én, krémezem be éjjelre az arcom. Nálunk az “apának” vannak mellei, de szerencsére sosem voltak akkorák, hogy ha egyenesen álltam, ne láttam volna a cipőm orrát, vagyis, amint látják, a jól szabott, vagy inkább lezser zakó nem is sejteti, mi van alatta. Ha valami nem olyan bennem, amilyennek a férjem szerette volna, azok a melleim, de amióta jelmezt cseréltünk, azóta olyanokat rak fel saját magának, amilyenekkel bizsergetően jó a közérzete. Nem hiszik el, de jólesik neki, ha összesúgnak mögötte a keblei miatt. Szinte lázba jön töle, férfi létére, de sosem engedi közel magához a csodálót, és mert olyan példamutatóan szépen élő család hírében állunk, akik ismernek nem is, próbálnának kikezdeni vele, a futó pillantások pedig csak az önbizalmat növelik. Ha sikere van azonnal hozzám, siet, hogy velem arassa le a kellemesen bizsergető érzés virágait. A hálószoba és a – csak általunk használt fürdőszoba, – mindig zárva van. A gyerekek elámulnának, ha rajtakapnának bennünket, – amint nem is akármilyen férfiként – a feleségem, átlátszó, igéző hálóingben járkál, amelyből nemcsak a mükeblek halmai emelkednek ki, és az ágyban mégis alárendeli magát nekem, a nőnek. Vannak családok, ahol ez ruhacsere nélkül is így folyik, de ott baj van a férj potenciájával, nálunk semmi gond, különösen, ha elemében van, vagyis nőnek érezheti magát. Azt hiszik, csak kitalálom az egészet? El sem tudják képzelni: élhet az emberekben vágy arra, hogy másnak látszanak, mint amik?! Nos, mint legszelídebb bizonyítékát ennek a furcsaságnak, hadd említsem a színészi vénával megáldottakat, akik akkor érzik jól magukat, ha más bőrébe bújva, elkápráztathatják a nézőket, és szinte belsőleg is mássá lesznek, amig a jelmezt le nem vetik, vagy; a férfiasan öltöző nőket, akik nem merik vállalni másságukat, nembeli kisebbségi érzésüket, mert csak testben nők, – különben miért vágyna minden férfi az ágyukba, – de lélekben erősek, tudják mit akarnak, vagyis csak az erősebb nem ruháiban érzik igazán jól magukat. Az öltöny valahogy védelmet ad nekik, a sokszor zavaróan tolakodó férfipillantások ellen. Félreértés ne essék, nem melegség, amiről beszélek, mert a homoszexuálisoknál természetes, hogy a saját neműekkel folytassanak szerelmi kapcsolatot, de hogy nagyobb legyen az illúziójuk, és teljes az extázis, egyikük nőnek öltözik, vagy ha nőkről van szó, férfinak. A mi játékunk korántsem ilyen, és csak mi tudjuk milyen szerencse, hogy egymásra találtunk.

Mit tegyen az ember, ha nincs kibékülve a nemével, ha legszívesebben a férfi női, a nő férfibőrbe bújna? Átoperáltatja magát, és ugy – semmilyenként – éli az életét, vagy olyan mázlista, hogy – zsák a foltját megleli -, ahogy a mi esetünkben is. Nekünk eszünkbe sem jutott soha semmiféle beavatkozás, megteszi a látszat – szerepcsere, és a jelmezek alatt minden megy tovább a teremtéstől kapott lehetőségek szerint, ki – ki azzal okoz örömet a másiknak, amije van, csak ellenkezően viselkedik. A nőstény támad, akár a fekete özvegy esetében, ö viszi a prímet a szeretkezésben és a férfi, lubickol a gyenge nő szerepében, akinek csak egy célja van, hogy a szerelmesét minél boldogabbá tegye. Gondolták-e valaha is, hogy nő vagyok? Nekem mindig volt egy rossz érzésem a saját bőrömben, ami csak akkor vált világossá bennem, amikor ott feküdtem a szülőágyon, és ugy éreztem véletlenül, kerültem oda. Akkor gondoltam végig először, hogy ha mindig is utáltam a szoknyát sosem tudtam, hogy sminkeljek, miért ne mondjam el a férjemnek, hátha megérti. Ha látták volna mekkora megkönnyebbülést, okoztam a közlésemmel. Hát te is?! – sóhajtotta, és nem is kellett több szót vesztegetnünk a dologra. Csak annyit mondott: jó hogy rád találtam, én, aki mindig elcsentem anyám ruháit, – sokszor ki is kaptam érte – de nem tudtam betelni az illatával, a szépítőszerek permetezésével, mázolásával, és amikor csak tehettem, puder felhö úszott körülöttem. Tudtuk, hogy az átoperáláshoz nem vagyunk elég bátrak, de minek is tettük volna testünket kemény szexre képtelenekké, elég volt, hogy nem vertük nagydobra: mások vagyunk, mint a nagy többség. Nézzenek meg jobban: elhinnék, ha valaki rám mutatva azt mondaná: ez egy férfiruhába bujt nő. Ugye nem? Izmos vagyok, szinte deltás, jól áll rajtam az öltöny, a nyakkendő, és a frizurámat mindig a legújabb divat szerint vágatom, nemcsak az elfogadhatóság miatt, de mert a párom szereti, ha megnézik a férfit az oldalán, ha nem is a szépségéért de a tipp – topp eleganciájáért. Ö választ nekem nyakkendőt, és ez is mond valamit, mert mutassanak egyetlen férfit is, aki szeret, vagy tud, megfelelő nyaktekerészeti mellfekvencet vásárolni magának.

A párom, aki a házasságlevelünk szerint a férjem, szerencsére nem erős szakállú, így nem okoz gondot neki, hogy a púder alatt, estére kiütközik a borosta, különben is a szőkéknek nincs erős szőrzetük. Én vagyok a férfi, de a férfiátoknak számit, napi borotválkozást ö szenvedi el, engem csak a nehéz napok gyötörnek meg, de a szerelmi életünk csodálatos. Felfordult világ, még akkor is, ha egyébként minden normális köztünk, hiszen amikor összevillan a tekintetünk, megkívánjuk egymás testét, és ágyba szállunk – ahogy mi mondjuk – ott már nem sok jelentősége van annak – ki mivel boldogítja a másikat, hogy helytálljon, hogy önmaga örömét is meglelve, kiadjon magából minden vadságot, vagy gyengédséget, és új boldogítási módokat találjon ki, amelyekkel izgalomba hozhatja a párját. Önöknél nem így van? Függetlenül attól, hogy önök nagyobb jogot tulajdonítanak a kezdeményezéshez, hiszen melyikük örülne, ha a feleségük tízévi házasság után, bevetne egy szokatlan figurát, és remekül csinálná? Ne tagadják, az első gondolatuk az lenne: kitől tanulta? Pedig a szerelmet nem lehet mástól tanulni, magunknak kell rájönni, kitalálni minden gyönyörségét, és ezt csak akkor érheti el az ember, ha nem a partnereit váltogatja, hanem megpróbál a kiválasztottal minden tekintetben egy hullámhosszra kerülni, és csak ráfigyelni, mert a szeretkezés adta öröm csak akkor lehet teljes, ha mindkét felet egyformán boldogítja.

Természetesen, amikor ideköltöztünk, és szerepet cseréltünk eleinte kicsit döcögött a dolog, az aláírásokkal, miegyébbel, de ma már természetes, hogy a családi fotón én vagyok a papa, ö a mama, még ha nem is mondható a világ legvonzóbb arcú nőjének, ha annak öltöznek is. Van a helyzetben némi zavaró, de korántsem olyan nagy, mint amilyet addig éreztünk, nem találva helyünket, elvágyódva, de magunk sem tudtuk hova, merre, miért. A mi találkozásunk egy a milliárd közül. Talán ha kevesebb lenne az álszemérem, ha a legfurcsább vágyú emberek is egymásra találhatnának, anélkül, hogy a megbélyegzéstől kellene tartaniuk, több boldog ember lenne a földön. Mi azok vagyunk. Nekem nem kellett szokni a férfiszerepet, mert már fruskakoromban is arra vágytam, hogy olyan elegáns, vonzó külsejű úr lehessek, mint az apám. Talán egy mellékvágányra siklott apa – lány kapcsolat tett ilyenné, ki tudja, de ma már nem is gondolkodom rajta. Természetesen az orvosaink tisztába vannak a szerepcserével, hiszen nekem kellett nőgyógyászhoz, neki pedig – a prosztatájával – urológushoz járnia, de szerencsére az orvosokat köti a titoktartás ám, ha nem ugy lenne is: kinek mi köze hozzá, hogy két – egyébként példamutató állampolgár – hogyan találja meg a boldogságát, és hogy él a párjával teljes életet, s persze hogy képes olyan tehetséges, kedves gyermekeket nevelni, mint a mieink, pedig bennem nincs egy szikrányi anyai ösztön sem, míg a férjem szinte fuldoklik töle. Inkább ujjságot olvastam, amig a párom pelenkázott, de nem önzésből, hanem mert belül nem éreztem indíttatást arra, hogy dada legyek. Nem mindenki vágyik vagyonra, utazásra, sikerre, miért ne lehettem volna én is az élet azon területén passzív? Mért ne hihettem volna, hogy nekem anyaszerepben nincs keresnivalóm? A főzőkanál – sokak szerint – női kezekbe való, mégis majdnem minden mesterszakács: férfi. Azok, akik cukrászok, óvó bácsik, ápolóférfiak lesznek lesütött szemmel, kellene, járjanak, csak, mert amit csinálnak nem természetes, vagyis kevesen éreznek olthatatlan vágyat, hogy a nyomukba lépjenek? Látok némi kétkedést az arcukon, vagy csak tanácstalanság lenne? Elmélázás az élet furcsaságain? A klub szabályai szerint én be sem tehettem volna ide a lábam, pedig remekül éreztem magam önökkel – uraim. Kár, hogy ezen túl más szemmel néznének rám, vagyis nem jövök többé. Fogadjanak el tőlem egy jó tanácsot, sose próbáljanak a színfalak mögé nézni, higgyenek a szemüknek, mert a kétkedőket mindig érheti meglepetés.

De gondoljanak, amit akarnak, higgyék, vagy ne higgyék, amit hallottak, attól még boldog és kiegyensúlyozott ember maradok, és ez a legfontosabb, mert boldogítani csak az tud, aki maga is az. És. ha elfogadnak tőlem egy tanácsot? Ha elszürkülni érzik életreszóló kapcsolatukat, vessenek be egy-egy szokatlan ruhadarabot, játszanak el egy fura szerepet, és meglátják, izgalmasabbá válik, amire ráuntak, és lassanként le is szoknának róla. ..

[/rkey]