Kényszerleszállás

Írta: L. Timothy

Ki ne került volna már olyan helyzetbe, amiből azt hitte nincs kiút, de olyan kalandja, amin én átestem, nem sok embernek lehetett. Minden úgy jött, mint a lavina. 38 éves voltam, amikor a feleségem, akiről – tengersok munkámra figyelve – azt hittem boldog mellettem, hiszen mindent megadtam neki, amit pénzzel meg lehetett venni – , bejelentette hogy van valakije és válni akar. Hogy mit jelent egy válás – , különösen egy olyan férfi esetében, aki maga szerezte a vagyonát, de az együttélés ideje alatti gyarapodás mégis közös szerzeménynek számit, mert vakon megbízott az érzéseiben, és abban, hogy viszontszeretik, – vagyis nem kötött házassági szerződést, – igaz, akkoriban még nem is nagyon lett volna mire – azt nem kell mondanom. Sosem szerettem a békétlenkedést, ezért, mi sem természetesebb, minthogy – ügyvédem tiltakozása ellenére – belementem a közös megegyezéssel történő válásba, ami egyenlő volt a padlóra kerülésemmel, de engem ne átkozzon senki, inkább röhögjön a markába, az a fészekrabló. Eleinte úgy szenvedtem, mint egy sebzett állat, de aztán beletörődtem: vigye! Miért legyen neki jobb, mint nekem volt? Már – már összecsaptak a fejem felett az érzéshullámok, mert a válás ténye, az hogy engem hagytak ott, hogy mindenem odalett, amit addig biztos pillérnek hittem, szinte letaglózott. Nem volt könnyű felhajtani annyi kölcsönt, amennyi kártérítést a feleségemnek megítéltek, – mert nem akartam, hogy bármi köze is legyen a céghez – amelyet akkor alapítottam, amikor öt még nem ismertem. Orvos barátomnak köszönhető hogy nem kaptam ideg – összeroppanást. Ö már túl volt egy váláson, vagyis saját bőrén tapasztalta milyen lelki megrázkódtatással jár a procedúra, – pedig náluk – , ö volt a hibás. Amikor csak tehette velem volt, tanácsot adott, és rávett, egy olyan útra, amelynek nincs célja. – Utazz el valahova, ahol nem jártál, ahol még az emberek is mások, ahol nincs ez a profithajsza, és ahol azt is elfelejted, hogy valaha feleséged volt. Nem kell hosszú idő, hogy regenerálódj, de minden – keppen más környezetbe muszáj kerülnöd, különben előbb – utóbb infarktust kapsz, és vége a dalnak. Meglásd, ha most egy időre kikerülsz ebből a környezetből – előtted az élet, hiszen még férfi – korod delénél sem vagy! Alig figyeltem rá, amikor felsorolta hova mehetek, és nem is tudom miért bólintottam rá éppen arra a helyre, ahova végülis elindultam. Amikor kimondták a válást kezembe nyomta a repülőjegyet és azt mondta: semmit ne vigyél magaddal, ami az elmúlt tíz évre emlékeztet. Akinek aranykártyája is van, bárhol megveheti, ami szükséges. Aznap Hamburgban volt egy tárgyalásom, onnan indult a gépem az álmok szigetére. Remek munkatársaim voltak – tudtam, hogy nyugodtan rájuk hagyhatom a céget, vagyis egyszer csak ott ültem a repülőn, a kezemhez szokott dögnehéz diplomatatáska nélkül, és csak egyetlen – póknyál – vékony – szál kötött a világhoz, – amelyet a barátom elhagyatott velem: – az órám, a bele táplált fontosabb adatokkal. Szerettem a csodaszerkentyűt, mert a táskáját elhagyhatja az ember, de az órája még a tus alatt is vele lehet. Amikor kérték, hogy csatoljuk be magukat, felálltam, és ki akartam szállni, mert rádöbbentem: csak a gyávák futamodnak meg és én elég erős vagyok, nem fog ki rajtam, ha – akár naponta – látom a nejemet, képes leszek túllépni tíz – boldognak hitt – év emlékein. Aztán elrestelltem magam és mihelyt gurulni kezdtünk, Urrá lett rajtam a minden – mindegy állapot, – lehunyt szemmel törődtem bele a megvél – toztathatatlanba. Egyszer csak megcsapott valami kellemesen izgalmas asszonyillat. Résnyire felnyitottam a szemem, és egy okos kis fenéken akadt meg a tekintetem. Mindigis gyengém volt a pofás far, a kecses csipömozgás, és a karcsú női láb. Rákerekedett a szemem a látványra, és szinte rabul ejtett a kecses mozdulat, amellyel egy nő, – a másik oldalon ülő – utas elé tette a kért italt. Egészségére kívánta, és felém fordult:… Ö! Azt is mondhatnám, hogy stewardess, de nem lenne igaz. Aki mosolyogva elnézést kért, amiért felébresz – tett: az maga volt az álmok asszonya: a nagy Ö. Akkor már jó ideje nem néztem meg, – férfi szemmel – egyetlen fehérszemélyt sem, mert ami kevés időm maradt, azt a feleségemmel töltöttem, mégis örök lelkifurdalásom volt, hogy elhanyagolom. A csodálatos teremtés tengerkék szemei rám ragyogtak, szinte megigézett az a drága – hibát – lanra formált – arca, amelyet természetes, aranyszőke haj keretezett. Tudom, hogy ízlések és pofonok különbözőek, de nekem ö volt a tető – töl talpig tökéletes, és pillanatok alatt elbűvölt. – Kér valamit, uram? – mosolygott rám. – Igen. Magát! Örökre! – mondtam, kábán – de halál komoly arccal. Úgy mosolygott, mint aki hozzá van szokva a meglepő bókokhoz. – Nem hiszi? Sosem láttam még nőt, aki ennyire tökéletes, vagyis kedvemre való lett volna. Undoritónak tart? – kérdeztem ijedten. – Ellenkezőleg, uram! Gondolom szokott tükörbe nézni… – Akkor?! – néztem rá esengve. – De hát mit akar? – komolyodott el. – Magára bízom, de annyit tudnia kell: most ért véget a válópe – rem, tíz évet éltem egy igazinak hitt asszonnyal, de amikor elvettem még nem tudtam, hogy létezik olyan nő, aki ilyen hatással van rám, mint maga. Az orvosom szerint lazítanom kell. Férjnél van? – beszél – tem össze vissza, mert olyan izgalom fogott el, mint még soha. – Egy hete váltam el. A férjem talált valakit, aki nem röpköd mindig a nagyvilágban és… – Ha szerette, akkor megérti, mit érzek én most, és ha kitalálja mire vágyom, semmi nem drága, kívánjon amit akar, csak tegyen boldoggá. Hogy könnyebb legyen a döntése van két ajánlatom: legyen a feleségem, de fogadjon el egy biankó csekket is. Nevet nem írok rá! Láthatta, hogy komolyan gondolom, mert zavarba jött, aztán hirtelen otthagyott. Sokan hiszik: nincs szerelem első látásra, pedig van, mert mire visszaért az itallal, – kezemben egy aláirt csekkel vártam. – A magáé! Annyiról tölti ki amennyiről akarja, feltéve persze, ha nem vagyok olyan hatással magára, hogy ne csak búfelejtőnek tartva szeretkezzen velem. Ha nem ölelhetem, itt a levegőben, ha nem mehet el az eszem, a bőre bársonyától, azt hiszem nem élem túl. Álljunk bosszút a hűtleneken. Ne mondja, hogy magának nem esne jól! – könyörögtem miközben a csekket a – felszolgáló – köténye zsebébe csúsztattam. Otthagyott!

[rkey]

Már két órája repültünk. Tizenegy órás út állt előttünk, – mindenki szunyókált, – amikor odalépett hozzám, és a fülembe súgta. – Menjen ki a mosdóba! – Atyavilág! – döbbentett meg az öröm. – Reggel óta nem tusoltam, izzasztó, és lélekgyötrő nap áll mögöttem, tiszta inget sem kaphatok elő, mert nincs pakkom, csak én vagyok, a puszta létem, egy szál gúnyában, de talán megérti, hogy más esetben friss lennék, üde, borotvált, nett, és elegáns, – gondoltam miközben, – mint aki hiszi is, meg nem is az invitálást – , kábán elindultam a mosdó felé. Az már csak akkor jutott eszembe, amikor nyílt az ajtó, és besurrant rajta, hogy óvszer sincs nálam, de üsse kő, egyszer élünk, és vannak helyzetek, amikor semmi nem számit, – de hátha neki van. A szűk hely nem feszélyezett. Öt sem. Elhomályosuló tekintettel álltam szembe vele. Sokáig néztem. Figyeltem elnyíló, remegő ajkait mielőtt, szájába csókoltam volna. Fogmosás! – jutott eszembe hirtelen, de a fogadtatás meggyőzött arról hogy – ha két ember érzi, vonzza egymást, szinte ég a másikért, – vagy utolsó szalmaszálként kapaszkodik bele, hogy képes legyen felejteni – nem számit az akármilyen illata, csakis a teste, az érintése, az, hogy szűnik a magány, enyhül a sebzettség okozta kin. Miközben csókoltam, kigombolta a nadrágom, és felhúzta az óvszert, amit magával hozott. – Angyal! – gondoltam, de az is eszembe jutott: biztos marokszámra hordja magánál, mert bolond lenne kihagyni egy ilyen ajánlatot, de akkor már felemeltem, és félfenékkel a mosdóra ültettem. Nem váratott sokáig: besegített oda, ahova vakon is betaláltam volna. Lábai indaként fonódtak a derekamra, ajkai becézni kezdtek, nyelve párbajt vívott az enyémmel, miközben kigombolta a blúzát és csakhamar előpattantak csodálatos mellei. Mindigis odavoltam a fickós cickókért. Sajnos a feleségemnek alma keblei voltak, amelyek szétterülnek, – ha domborít – , és nincs rajta csókfogás, míg a körte ciciket könnyű becézni, szájraállanak. Őrületes üzekedés kezdődött. Nem kapkodva, lassan, megadva a módját. Minden izében érezni akartam öt, és ö is engem. – Átkozott gazember… nyomorult csaló… és éppen egy olyan növel, mint az a… – kezdte sziszegve a csodálatos asszony, miközben úgy adta magát, mintha a torkában akarna érezni. Bennem is feltámadt valami ősi bosszúvágy, és – ahelyett, hogy öt becéztem volna, – neki mondom el: mindenért kárpótolom, ha ö is úgy akarja – , belőlem is kiszakadtak az átok szavai. Először, mióta megtudtam, hogy rászedett az, akiben vakon bíztam. – Ringyó, ócska céda,… visszaéltél azzal, hogy szerettelek… add magad… add magad édes,… add… add… csodálatos vagy! Soha bujább, és minden mocskot felszinrehozóbb szeretkezést?! Sosem öleltem még nőt dühből, de valami elképzelhetetlenül jó érzés kerített hatalmába. – Add ki magadból a megaláztatás fájdalmát, ez a nap a mienk, egymásra talált két hasonsorsu ember… Olyan forró vagy, mint a láva, behunyt szemmel is látlak, amíg csak élek. Feledhetetlen az az édes, gömbölyű, okos feneked, a mozgásod, amelynek leírásához csak az Énekek Énekében találhatnék megfelelő jelzőket… megörülök… megö… megö… rüüülök érted – bugtam, hörögtem – mígnem életem legmámorítóbb orgazmusa csúcsán -… hirtelen elszakadt a film. Testem pihekönnyűvé vált, miközben elmerültem valami kellemes puhaságban. Arról, hogy mi történt, csak napok múlva állt össze a kép.

Állította, hogy mihelyt hozzáértem elkezdődött egy legalább három felvonásos orgazmusa, amelyhez foghatót addig nem élt át, és alig tudta felfogni, miért nehezül el a testem, miért csúszom lefelé, miért lett az arcom halottsápadt, miért vert ki a hidegvéritek?! Szerencsére észnél volt, hiszen az utaskísérőket a legképtelenebb helyzetekre is felkészítik, – persze amit ö művelt az nem igen szerepelt a tananyagban, legfeljebb tiltott cselekvés – ként – , és óvatosan leengedett a földre. Megszabadított a gumitól, bevizezett papirtörülközövel – úgy ahogy – rendbetett, aztán megigazította a ruháját, és óvatosan kilesve, sietett a kapitányhoz. – Egy utas rosszul lett. Jó ideje, hogy bement a mosdóba, és mivel nem felelt a kopogásomra, kinyitottam az ajtót. Ott fekszik halottsá – padtan, azt hiszem a szíve! A kapitány megnézte: valóban olyan komoly-e a helyzet, – mert a riadalomkeltés a levegőben még nagyobb felelősség, mint a földön. Akkor én már eszméletlen voltam, vagy legalábbis azt hitték, de – mintha kívülállóként lennék jelen – közben felülről figyeltem, mi folyik körülöttem. Tudatom az eszmélet és aléltság mezsgyéjén bukdácsolt, nem éreztem a mellkasomat szorító fájdalmat, mert az általa okozott kéj végtelenült el bennem, s talán az mentette meg az életem. Volt ami elterelje a figyelmem, erőt adjon, a felgyorsuló, – nem mindennapi események alatt. A pilóta megkérdezte van-e orvos az utasok között. Volt! Hát nem csodálatos, hogy miközben az emberek számához viszonyítva csak pár ezrelékkel mérhető a doktorok száma, mégis mindig ott vannak, ahol szükség van rájuk? Mentőorvos volt és megállapította, hogy infarktusom van, amin a gép elsősegélyládájával nem sokat segíthet. – Kórházba kell vinni! – mondta, és elkezdődött valami emberfeletti harc – egyetlen ÉLETÉRT, az enyémért. Moszkva, ahova legközelebb voltunk, – rossz időjárásra hivatkozva – nem adott leszállási engedélyt. Szerencsére: mert mióta szétesett a Szovjetunió olyan a gyógy ellátás, hogy – ha isten nem menti meg a beteget, az orvosok, – felszerelés, és gyógyszer híján – nem sokat tehetnek. Aki nem röpköd a nagyvilágban, csak filmekből tudja, hogy a pilóta felel az utasokért, az nem érezheti át, amit az az ember értem tett. Leszállási engedélyt kért Helsinkitől, ami azt jelentette, hogy több mint kétszáz emberrel a gépe fedélzetén, nemcsak hogy eltért, de irányt is változtatott. Rám – a repültötéren – jól felszerelt rohamkocsi várt, és – öt óra múlva – , újra felszállt a gép, hogy folytassa útját: nélkülem. Akkor már jó kezekben voltam. Amikor végre kivilágosodott a tudatom, úgy éreztem, hogy azt a drága nőt ölelem belé kapaszkodom, abba a csodálatosan formás kis fenekébe, de hiába néztem jobbra – balra, nem láttam sehol. Mindigis híve voltam a RENDNEK, betartottam a törvényeket, mert tudtam: csakis olyan társadalomban érdemes élni, ahol mindenkinek meghatározott szerepe – joga, és kötelessége van; ahol a felelősségteljes poszton lévők nem lélektelenül teszik a dolgukat. Gondolják csak el:amikor a híradók naponta mutatják: sok tíz – vagy száz ember halálát, akik oktalan villongásokban vesztik életüket, – bűntelenül – , nekem olyan szerencsém volt, hogy a háló, – amely azzal szövődött alám – , hogy egy légitársaság gépére JEGYET VÁLTOTTAM: nem engedett a semmibe zuhanni, és egyetlen vacak – értelmét vesztett – életért olyan áldozatokat hoztak, amitől ma is ellágyulok. Sosem tudtam mit jelent a kényszerleszállás, vagyis milyen felelőssége van egy orvosnak, ha azt mondja: földre kell tenni a beteget. Egy ll órás útra induló gépet annyi üzemanyaggal töltenek fel, amennyi a leszállás nélküli célba éréshez kell. Ez természetes, de azt már nem gondoltam volna, én sem, – aki pedig sokat repültem – , hogy a gépet egy bizonyos határ feletti teherrel, nem lehet biztonságosan földre tenni, vagyis a tele tankkal való leszállás:öngyilkossággal egyenlő. A pilótának, a ll órára betankolt üzemanyagot ki kellett eresztenie, olyan helyen, ahol legkevésbé szennyezi a környezetet, – de, ahol már biztos, hogy nem lesz szüksége rá. Ki van számítva, hogy mire a gép – ll óra múlva – célba ér, X súlya lesz, a kerozin nélkül, ami lehet övé teszi a biztonságos földre érést. Ki tudja mennyi üzemanyag folyt el; egyetlen emberért?! Biztosan volt, aki kártérítést kért az öt órás késésért, hiszen időre ment volna, s talán jó üzletről maradt le. Sokszor elcsodálkoztam: hogy ha a médiák közlik: szűk barlangba esett egy gyerek, szinte egész Amerika megmozdul, összefog, jelentkeznek a segíteni akarók, és ha megmenekül: könnyesen eufóriás örömet éreznek, miközben ugyanazon segítőkész emberek, fásultan nézik a világ különböző tájain, – de itthon is – a halódókat, vagy a terroristák ártatlan áldozatairól készült képsorokat. Szerencsém volt. Ujjá születettnek érezhettem magam, de csak akkor tudatosult bennem, hogy érdemes lesz élnem, amikor – tíz nap múlva, már egy itthoni klinikán – látogatóm érkezett. Ö volt. Nem szólt, de jobb is, mert úgysem tudtam volna mit mondani a gombóc miatt, ami a torkomban képződött. Gyönyörű arcán végigperegtek az igazgyöngykönnyek, és hogy zavarát leplezze, letette elém a biankó csekket. Ha nagyon erős érzés dúl az emberben, jobb ha szavak helyett cselekszik. Odanyúltam a tollamért – akkor már tudtam a nevét, kinyomoztam a légitársaságnál – és kitöltöttem a csekket: Mrs. Mabel Mill, vagyis a feleségem nevére. Amikor elvette, nézte a nevet, és mosolya még könnyesebbé vált. – Igazán akarod? Jól meggondoltad? – kérdezte, miközben rám borulva, csókolt, ahol csak ért. – Szeretlek, drágám, nem tudok másra gondolni, csak rád. Imádkoztam érted, naponta hívtam a kórházat. Nem tudtam akarsz-e látni még, hiszen egy olyan nő, aki első szóra adja magát… Csókkal fogtam be a száját. – Hogy is gondolhattad, drágám, hogy nem?! Az ember mindig saját érzéseiből induljon ki! – mondtam, és eszembe sem jutott a doki vicces válasza, amikor megkérdeztem: szeretkezhetem-e még az infarktus után: hogyne, csak semmi izgalom! Még hogy semmi izgalom, amikor minden porcikám érte égett. Nem akartunk várni, fütyültünk a fényes szertartásra, bekérettük a klinikára, a polgármestert, és ceremónia nélkül, kimondtuk a holtodiglan – holtomiglant. Nem sokára mehettem haza, de soha olyan édes, felejthetetlen, szűzi nászéjszakát, mint amit a kórházban töltöttünk. Ott maradt velem, meghallgatta az orvosok utasításait és fogadta, hogy mindent betartat, mert nincs hőbb vágya, minthogy sokáig boldogit hasson. Nem szeretkeztünk, csak – egy keskeny ágyon fekve – öleltük egymást, miközben úgy éreztük, ereink összekapcsolódtak, és szíveink felvették egymás dobbanás – ritmusát. Ki hinné, hogy az önmegtartóztatás is lehet gyönyör teli érzés, ha azért éljük meg, akit szeretünk? Nem döngettük a meny ország kapuját, de az, hogy a másik karjába simulhattunk: jól – esett. A karunk ölelt, a szánk becézett, és olyan szavakat soroltunk egymásnak, amik ki tudja milyen mélyről törtek elő – hiszen addig nem mondtuk soha, senkinek. Ennek négy éve. Azóta nem volt gond a szívemmel. Igaz, a legjobb kezekben vagyok, és – az első nejem által sosem vállalt – gyermekáldás is megtette a magáét. Két fiunk született, és talán el is felejteném, hogy valaha infarktusom volt ha nem lenne mellettem ö, akit annak köszönhetek, és nem fogna el valami restellkedésféle, egy – egy véres híradókép láttán: miért volt nekem olyan szerencsém?! Miért tettek meg értem mindent és miért hagynak éretlenül kasza alá hajlani annyi emberéletet? Ideje volna megérteni: minden ember egy egész világ, és senkinek nincs joga elvenni az életét, bármily nyomorúságos is légyen az. Amíg élünk, remélünk, és talán egyszer megértjük – mi ideiglenes földi lakók – hogy a nyugodt emberi élethez RENDRE van szükség, amelyet csak a jog, és kötelesség egyensúlya hozhat létre.

[/rkey]