Még sosem beszéltem erről senkinek, de azt hiszem én vagyok az egyetlen olyan nő, talán az egész világon, aki negyven éves létére, 34 éve él testi kapcsolatban a férjével. Mielőtt több rosszat gondolnának rólam, mint amennyit elkövettem, ha elkövettem, hadd kezdjem az elején. Anyám egyszer ment férjhez, de apámtól elvált és még két férfival élt évekig életközösségben. Neki csak egy gyermeke van én, de a második élettársa hozott magával egy fiút, aki két évvel volt idősebb nálam, és aki, miután a kapcsolat kihűlt, nálunk maradt. Az apja fizetett utána de következő társa nem tűrte volna meg, anyám pedig jó szívvel vállalta, mondván ahol egy gyerek felnő, ott gyarapodhat kettő is, söt: talán egy gyerekkel több baj van, mint kettővel, mert azok vigyáznak egymásra. A hányódó kisfiú, akinek mi már a harmadik otthont nyújtottuk, – mint állandó szeretet nélkül növekvő gyerek – foggal – körömmel ragaszkodott hozzánk. Anyámat is szerette, de engem, egyenesen imádott. Mesélt, faragott nekem, el nem engedte volna a kezem, ha együtt indultunk valahova, és mert a gyermek még érdek nélkül, tiszta szívből szeret, rajongtam érte én is. Ha rosszat álmodtam, nem anyámat zavartam, hiszen a következő élettársa rossz néven vette volna, hanem a bátyómat, aki mindig befogadott az ágyába, vagy visszakísért az enyémbe és mellettem aludt el. Ugy simultam hozzá, mint anya gyermekéhez és szívdobogása, simogatása megnyugtatott. A fiúgyerekben is van gyöngédség, cicatermészet, csak az okos anyák fokozatosan kiölik belőle, ha nem akarják, hogy a fiuk tönkretegye jövendő házasságát, anyaimádatával. Az én TESÓ KÁMBAN egyesült az erő, a magabiztosság, a mindig védeni kész férfipalánta, a legbehízelgőbb amorózó természetével, és bolond lettem volna kiölni belőle, amikor ö volt a mentsváram, jólesett hozzábújni, és hagyni, hogy megnyugtasson, vagy csak becézzen. Talán hat éves lehettem, amikor először nem hagyta abba a puszi adást az arcomnál, hanem tovább ment, és a vállamat, lapos mellkasomat, sokáig elnézve bejárta ajkaival. Amolyan felfedező út volt ez, hiszen minden gyermekben van kíváncsiság és aki olyan szerencsés, hogy ott fekszik mellette érdeklődése tárgya, a másik nem képviselője, ha fejletlenül is, de más felé pitésben, miért ne nézhetett volna meg alaposabban, mint ahogy én is azt tettem, anélkül hogy felkért volna rá. S mert láttam, hogy jólesik neki, ha nézegetem, simogatom, becézem, és mert ö volt az egyetlen biztos, mindig megnyugvást adó pont az életemben, mindent felfedeztem rajta és nemcsak a kezemmel. Amúgy is egy szobában volt az ágyunk, de majdnem mindig egy ágyban aludtunk el, vagy ébredtünk fel. Anyám nem tulajdonit ott jelentőséget a dolognak, kölyköknek tartott, akiket nem érdekel még a nemiség, és olyan mélyen szeretik egymást, akár az igazi testvérek. Tíz éves voltam én, ö tizenkettő, amikortól nyugodtan számit hatnánk magunkat házasnak, mert akkor történt meg, amiért már mindketten vacogtunk. Gyengéd volt, óvatos, és mert elméletileg még nagyon tudatlanok voltunk, azt hitte:ha addig csinálja, amíg minden porcikája vágyik rá, gyereket csinál nekem, amit nem akart, vagyis vigyázott. Azóta sem estem teherbe, de nem ö az oka. Az orvosok szerint fejletlen a méhem. Mi tudjuk mivel állíthattuk meg a fejlődését, vagyis a meddőségem kettőnk bűne, de ha két ember, aki minden gondolatát, múltját, jelenét ismeri a másiknak, aki az életét is odaadná, csakhogy amazt boldoggá tegye, elviselhető az utódhiány. Csak az egyetem elvégzése után kötöttünk házasságot, akkor már volt miért elhagyni azt a várost, ahol mindenki tudta rólunk: egy fészekben nőttünk fel, vagyis a jog is közbeszólhatott volna, különösen, ha azt vesszük, hogy anyám következő élettársával örökbe is akarta fogadtatni a férjemet, akinek akkor már meghalt az apja, és nem küldött pénzt a neveltetésére, az igazi anyjának pedig régen nyoma veszett. Szerencsére az utolsó pillanatban elaludt az ügy, mert ha a férjem – csak papíron is – szülőanyám gyermekévé lesz, a házasság nehézségekbe ütközött volna. Így azonban az volt életünk legboldogabb napja, amelyen végre igazi férj és feleség lettünk. Hogy miért volt rá szükség, amikor am ugy sem okozott gondot a kapcsolatunk, amit elszakíthatatlannak hittünk? Mert egy rámenős évfolyamtársnőm szemet vetett az én csodás Mindenemre, aki tőlem kért tanácsot: mit tegyen. – Próbáld ki! Nem lehet, hogy leéld az életed velem, anélkül hogy tudnád: mással milyen. Nehezen, de ráállt és előbb jött haza, mintsem kezeimet tördelve, kétségbeesve vártam rá. Azonnal a tus alá sietett, háromszor szappanozta le magát, szájat öbli tett, és mély sóhajtásokkal próbálta visszatartani a hányingerét. – Soha nem kellene nekem más nő. Elborzasztott a sötét mellbimbó, hiszen én a te eperszemszinü, drága ékű kebleidhez vagyok szokva. Egyébként is fiús, határozott mozdulatú, fogalma sincs, hogy kell ölelésbe simulni, és nem az a fontos, ami csak a pontot teszi fel az ire, hanem ami előtte és utána van. Soha nem tudnál elküldeni magad mellől, szembeszállok érted az egész világgal, mert boldog akarok lenni, és boldogítani téged, te kis bébiszeretöm, te hozzám szokott, te profin buja párom aki magadhoz láncoltad a testemet, áldjon meg érte az isten. Akkor határoztuk el, hogy ha úgyis együtt maradunk, házasságot kötünk. Én sosem próbáltam mással, mert idegen férfiak érintése még akkor is megborzasztott, ha a professzor, vagy férfirokon simította végig a bőrömet. Csak ö kellett, csak öt kívántam. Benne szerettem egyszerre az apámat a testvéremet, a szeretőmet és most már Husz éve a férjemet is, akit nekem rendelt a sors, és akit szeretnék olyan boldoggá tenni élete végéig, amilyen gyönyörű életet ö biztosit nekem. Orvosok lettünk. Először csak egy kis ambuláns rendelőt nyitottunk, de ma már nyolc kollégát foglalkoztatunk, és majdnem minden szakkal foglalkozunk. Csak egymásnak és a hivatásunknak élünk, s ha az ember ilyen szerencsés, sosem tűnik hosszúnak a nap, minden percünket a másik, vagy a közelsége tölti ki, s még sosem volt ugy, – hacsak nem akartunk csendben elmélkedni – hogy ne lett volna miről beszélgetni. Romantikus lelkek vagyunk, gyakran nosztalgiázunk. Olyankor azt játsszuk, hogy kicsik vagyunk, rosszat álmodom és odabújok hozzá, aztán becézni kezd, hogy én szemérmetlenül visszadédelgessem, és együtt érjünk fel a csúcsra, vagy én gyakorta többször is, – mire ugy látja, hogy nem bírnék ki több kéjt, és csatlakozik hozzám, s utána – szinte súlytalan boldogan – egymás karjában aludjunk el. Van egy mondás: akinek gyereke nincs, se öröme, se bánata. Sok benne az igazság, de gyermekosztályt is működtetünk és sok kis beteg gyógyulásában lehet örömünk. Ugy tartják, hogy aki nagyon szeret, fenntartás nélkül: kiszolgáltatottá válik. Vállalom: mert valakiért élni, így összeszokva, ilyen harmóniában: maga a csoda!