Meglátni és…

Irta: L. Timothy

Nem tudom van-e Önök között, aki hisz a meglátni és megszeretnie, de jó ideig én sem hittem és amikor mégis részese lehettem egy fura helyzetnek, eszembe sem jutott, hogy többnek vegyem, mint ami. Hülye hangulat vett rajtam erőt. Már két hónapja vőlegénye voltam a főnök lányának, aki nem volt igazán csúnya, de szép sem, csak józan megfontolásból döntöttem ugy, hogy megkérem a kezét. A szerelem egyoldalú volt, de olyan elementáris erejű, hogy aki ránk nézett bátran hihette, odavagyunk egymásért, pedig én csak próbáltam lereagálni azt, amit ö kifelé mutatott. Hülye helyzet az érdekből való széptevés, és utáltam is magam érte, de a főnök azt mondta, tetszik neki az ötletességem, a becsületességem, és ha a lányával megértjük egymást, nála biztosit hatom a jövőmet. Próbáltam szoktatni magam a dologhoz, de nem ment túl könnyen. Egyszer aztán – mintegy egyszemélyes legénybúcsút tartva – , meghánytam vetettem magammal a dolgot, és másnap elmentem leánykérőbe. Jövendőbelimet szinte megszépítette az öröm, miközben én beleborzongtam a csókjába, – nem is azért, mert csupán baráti érzelmeket tápláltam iránta, és egy barátot szájon csókolni, hülye érzés, de mert száj – szaga volt, és ha valami borzaszt, azok a rossz szagok. Ne higgyék hogy gyerekkoromban az asztal körül kergettek, ha nem a legdrágább desodorral kentem be magam, de arra megtanítottak, hogy nincs kellemesebb illat a tisztaságnál, a diszkrét szappan szagnál. A szájszag témája, megér egy misét, hiszen a nagyapámnak protézise volt, és szinte sokkolt, amikor először anélkül láttam. Lehettem olyan öt éves, és vicces kedvében – a protézise nélkül – gumiarcot vágott, azt hitte megnevettet vele, de én észt vesztve bújtam anyám szoknyája mögé. Nehezen tudták megértetni velem, hogy imádott nagyapám fogai kihullottak, de ha én vigyázok az enyémekre, még hetven éves koromban is a helyén lehet valamennyi. Ehhez tartottam magam és egyetlen tömött fogam volt – akkor – , parányi lyukban láthatatlan tömés, de még az is zavart, ha nevettem, vagy csókolóztam, hát még a szájszag, ami megcsapott miközben arám ajkai piócaként tapadtak az enyéimre. Azt hittem sosem lesz vége a kedveskedésének. Mélyet sóhajtottam, és gondoltam, semmit nem adnak ingyen, valamit valamiért. Majd rábeszélem, hogy menjen orvoshoz, nyitott gyomorszáj, vagy csak odvas fog, ki tudja.

Mindezt nem azért bocsátottam előre, hogy a különcségemet bizonyítsam, hanem mert sokszor buknak el nagy dolgok, semmiségeken. Azon a péntek estén az ajtóban elBucsuztam arámtól, elég késő volt és siettem haza, de amilyen feszélyezetett voltam – valahányszor az intim kapcsolat veszélye fennállt – ottfelejtettem a táskámat. Vissza kellett mennem, mert benne voltak a kulcsaim és bár másnap reggel együtt indultunk volna víkendezni, nem várhattam, hogy felvirradjon. Az apja nyitott ajtót, és siethetett vissza, mert felszólt a lányának, aki nemsokára megjelent, és rám mosolyogott. Bár ne tette volna: elöl volt egy foghíja, amit valószínűleg kivehető foggal oldott meg az orvosa, akkoriban még nem volt olyan fejlett a fogtechnika mint manapság. Ahogy rám nevetett, majd hirtelen ész bekapva szája elé tette a kezét és megkérdezte, mit akarok, majd amint táskámat átadva, még egy puszit kért, az maga volt a kínok kínja, az örökkévalóság. – Kirúgták még a suliban – mondta pironkodva, és nem akartam, hogy két ép, első fogam leköszörüljék, koronákkal, fixen pótolják, baj? – mosolygott rám, és megcsókolt. A szájszag, ha lehet még erősebb volt, és én szinte kiszédültem a házból. Tudtam, hogy jó szántamból nem megyek vissza többé. Ilyen bolond tud lenni az ember, és még mennyivel bolondabb? Hogy még a kísértésnek is elejét vegyem, hazaérve letusoltam, összekaptam néhány holmit és beültem a kocsimba. Lementem a tengerpartra, de nem oda ahova másnap együtt készültünk. A szállodában felfrissítettem magam, majd zaklatott idegállapotban, – vívódva – sétálni indultam. Mit tegyek? Minden normális férfi visszamenne, hiszen egy fog nem a világ, és a karrierrel nem ér fel egy kis szájszag, de beszélhettem magamnak?! Ahogy tipródva, szinte nem is sétáltam, hanem mint akinek sietős dolga van, vaktában vágtattam, egyszer csak megtorpant valaki velem szemben, és én felkaptam a fejem. Csodálkozó tekintetünk összevillant. A nő ugy nézett rám, mint egy régi ismerősre, s joggal hittem: nem akkor látjuk egymást először, csak amilyen bamba vagyok, kiment a fejemből, hol találkoztunk. Próbáltam jó képet vágni a dologhoz, de aztán közelebb lépett és elpirulva bocsánatot kért. – Ne haragudjon, összetévesztettem valakivel. – Valami ördögfattyával? – kérdeztem megkönnyebbülten. – Ne legyen álszerény, gondolom tükör előtt szokott borotválkozni: maga jóképű férfi. – Akarja hogy vissza bókoljak? Felesleges, tudom hogy nem a szépségem, hanem az elképedésem állította meg. Azt hitte ismer, ugye? – Igen… de most már nem bánom hogy először látom életemben, fő hogy megtorpant és elvonta a gondolataimat valamiről, ami… – Nem akartam megzavarni. – Jól tette hogy megzavart. Vacsorázott már? – Nem, előbb látni akartam a tengert. A férjemmel voltunk itt két éve, és… özvegy vagyok. – Sajnálom, nem akartam elszomorítani. – Engem nehéz lenne. Alapvetően vidám természetem van. – És ép fogai! – mondtam, miután felnevetett. – Fura gondolattársítás, de valóban azok. Egyébként az ilyesmi örökletes. Apám hetvenkét éves és csak négy foga hiányzik, pedig sosem mosta, csak evés után alaposan átöblítette az első korty vízzel. Ennyit a fogápolásról. Én mosom, de inkább a mentolos illat miatt, nem szeretem, ha valami nincs rendben rajtam. – Tehát özvegy? Nem lehet több Husz évesnél. – Valóban nem sokkal vagyok több, és szerelemből mentem férjhez. A szüleim szerint a szerelem átment sajnálatba, és nem helyeselték, hogy nem vontam vissza adott szavam, de amit az ember egyszer kimond, azt tartsa be, ha nehezére esik is. – Ugy gondolja? – néztem rá elkenődve – A vőlegényemen az esküvőnk előtt pár héttel kitört egy örökletes betegség, amely sajnos megállíthatatlan kimenetelű. A szülei nekem megmondták, neki nem. Hiszen ha tudja nem engedi, hogy feláldozzam magam. Én mégis megtettem. Nemcsak azért mert egy olyan szép szerelmet, mint a mienk volt inkább borítson gyászfátyol, mint galád szószegés, ugy sem tudtam volna mással járni, amíg… szóval hozzámentem. Az esküvőnk napján halt meg, egy év múlva, és nem volt könnyű vele, de büszke vagyok rá, hogy megtettem. Nem szívesen beszélek erről, de maga idegen, ugy sem látjuk egymást többé, és sok olyasmi kikívánkozik néha az emberből, amit a legjobb barátjának sem mondana el. Mire túl voltunk az esküvőn, már nem volt férfiereje teljében, vagyis ha rám nézett könnybelábadt szemmel súgta: én drága kis szűz özvegyem. Az orvos elmagyarázta, hogy kíméletre szorul, és még ha ki akart volna is tenni magáért, – hogy a kedvembe járjon, hogy igazi asszonynak érezhessem magam – , nekem kellett leszerelnem, de ugy hogy meg ne sértsem. Nem volt könnyű. És maga? Van családja? – Volt egy menyasszonyom, de már nincs, és bevallom sokkal puhánybab, vagyok magánál, mert nem születtem mártírságra, és képtelenségnek érzem, hogy egy életre feláldozzam magam csak mert… – Beteg az a lány? – Nem csak… de hagyjuk ezt. Ahogy bele lehet szeretni valakibe, ugy el is múlhat a dolog, ráadásul én… – Szóval magánál könnyen megy az ilyesmi? – kérdezte némi szemrehányással. – Mit vétett az a szerencsétlen? – Én vétenék ellene, ha elmondanám, de csakis magamat okolhatom, mert ha szeretném, ha valóban életre szóló érzés lenne a szívemben iránta, mit számítana bármi is, de felejtsük el. – Lefeküdt vele? Ha már a menyasszonya volt… – Ö akarta volna, de… Nem iszunk meg egy italt a szobámban? – Gondolja, hogy mert özvegy vagyok, szobára hívhat? – nézett rám elpirulva az asszony. – Gondolom nem én vagyok az első, aki megkörnyékezte. – Valóban nem, de magának szerencséje van. Ma én is el vagyok kenődve. Talán a tenger, és az emlékek. Vállalná, hogy bevezet a testi szerelem rejtelmeibe? Gondolom magának nem a menyasszonya lett volna az első partnere. – Nem, de… – Meglepődött? Mindig őszinte ember voltam. Maga jóképű férfi, sokkolóan hatott rám, egyszer majd elmondom miért, és azt hiszem nálam klasszabb csajok is boldogok lehetnének, ha olyan férfival fekhetnének le mint maga. – Vagyis komolyan gondolja? – kérdeztem amikor már ittunk egy pohárral a szobámban. – Igen… és teljesen magára bízom magam. Azt mondják a tánctanulásban is az első lépés a fontos. Vigyázzon, nem vagyok túl tanulékony, nehogy aztán mindig a kánya mellől kelljen elindulnom, ha most ugy érzem, megéri, hogy az ember testi kapcsolatot kezdjen, vagy ami még rosszabb maga járjon az eszemben miközben mással szeretkezem.

Nem tudom voltak-e már hasonló helyzetben, de nekem izzadni kezdett a tenyerem, lámpalázam lett, és ha ö nem nyugtat, nem közelit ajkaival, behunyt szemmel felém, talán csütörtököt mondok, pedig volt mire büszkének lennem. Be is bizonyítottam. Először levetkőztettem és megcsodáltam. Tüneményesen kecses teste volt. Minden a helyén és akkora, amekkorát legmerészebb vágyaimban elképzeltem. A feneke gömbölyűsége bűvölt el leginkább. Amikor már nem bírtam tovább, ölbe vettem és odavittem az ágyhoz. Lágyan tettem le, végig csókoltam a testét, aztán átfordítottam hasra. A feneke gömbölyűségére vágyott az ölem, minden mozdulatommal érezni akartam azt a kemény kis popsit, és ugy gondoltam, ha valóban szűz még – ami mint kiderült igaz volt – nem okozok neki fájdalmat, ha óvatosan fölé ereszkedve, próbálok bekúszni összetett combjai közé. Ugy nem egyszerre éri a sokk, hanem érzés szerint tárja szét a combját; ha ugy gondolja, mehetnék beljebb is, de közben nekem sem kell lemondanom gömbölyded feneke izgalmas érintéséről, amely ugy simult az ágyékom alá, hogy szinte minden mozdulat, amit tettem egy szex masszással ért fel. Csodálatos érzés volt, és mire ész bekaptam, combjai szétnyíltak, s gyengéden bár, de mégis észbontó kéjjel jutattam el az első orgazmusig. Nem fordultam le róla. A feje búbján kezdtem becézni. Ajkaimmal végi jártam a gerincét, majd kemény kis fenekét becéztem. Elnyúlva tűrte, hogy a lábujjáig érjek, akkor lenyúlt értem és ö is utánozni kezdett. Aznap este nem vacsoráztunk. Hajnal felé hozattam fel a szobába néhány falatot és pezsgőt, de anélkül is mámorosok voltunk. Olyan odaadóan szinte hálásan kínálta, tálalta magát, hogy jó néhány pózt megmutathattam neki, mielőtt erőm elapadt.

[rkey]

Már hajnalodott, amikor azt mondta, menjünk le a partra: mezítláb. Lementünk és kézen fogva jártunk a nedves homokon. Vállát átöleltem, és csodálatos szavakat suttogtam neki, olyanokat, hogy szinte alig hittem: én vagyok aki mindazt sorolja. Mi történt velem? Aztán egyszer csak megállt, belepirult ahogy rám nézett, majd előredőlt és odasúgta: hajtsd fel a ruhám… – Nem tudom honnan vettem a férfierőt, de éppen kelt fel a nap és beragyogta a vékony piros sáv a tenger csendes kékjét, amikor elnyúlt volna a kapott és adott gyönyörtől, ha nem tartom erős karral. Aztán a parkig sétáltunk, és egyszer csak hanyatt feküdt a füvön. Olyan pillantást vetett felém, hogy nem térhettem ki a becézése elöl. Magam csodálkoztam legjobban, hogy nem mondtam csődöt az előjátéknál, de forró kemencében a kalács is megkel. – Feküdj ide mellém. Nincs erőm, hogy felkeljek és azt hiszem neked sincs sokkal több. Mind kiszedtem. Csodálatos dolog asszonynak lenni! – mondta és magához húzta a fejem, csókolt, szívta, marta a szám, aztán ajkai új játékba kezdtek. Diadalittas érzés volt lenézni rá, és simogatni ölemre boruló aranyszőke fürtjeit. Azon a hajnalon nem volt nálam boldogabb ember a földön. Természetesen együtt tusolunk, egymást töröltük meg, és egymás karjába bújva aludtunk el, akkor, amikor mások ébredeztek. Nem alhattam sokat, de amikor kinyitottam a szemem és megláttam öt… kedves arcát, amelyről látszott: szépet álmodik, talán a szeretkezéseinket éli át újra, nem hittem el, hogy ilyesmi létezhet. Aljas módon tettem egy próbát… az utolsót, ami már nem sok vizet zavart volna ugy sem az elhatározásomban: belecsókoltam a szájába és… kacagni kezdtem, amikor feleszmélve a nyelvem becéjére: rám nézett. – Szeretlek! Légy a feleségem. Hát nem érted? Szeretlek! – mondtam, és arra gondoltam, vajon valóban olyan csodálatos izé lesz-e a szája, mindig, mint akkor, ráadásul alvás közben, vagy csak azért érzem barackízűnek a csókját, mert odavagyok érte, mert meglátni és belehabarodni egy pillanat műve volt? Az ember gyakran kerül olyan helyzetbe, hogy azt hiszi nincs kiút, aztán ha mégis lát egyet, kapva kap rajta. Így voltam én is. Nem volt túl jómódú, egy kis ügynökséget tartott fenn, amit saját erejéből teremtett, igaz némi szülői segítséggel. Aki vállalkozik annak társra van szüksége és, ha a társa egyben az, aki az életénél is jobban szereti, akkor már a három gyerek, a Husz éve tartó boldogság csak hab a tortán. Amikor ugy szeretkezünk ahogy asszonnyá avattam, és ahogy a legjobban szeretek, szinte megkétszereződik az örömünk. Különösen most, hogy elszálltak az évek, és van bátorságunk bevallani: kemény dolog volt az a gyors elhatározás, kevesen bíztak kapcsolatunk tartósságában, de hogy ilyen jól egymásra találjunk az maga a csoda, vagyis bizonyítja: létezik meglátni és megszeretni. Csak a huszadik házassági évfordulónkon árulta el, hogy kedvenc színészére emlékeztettem. Amikor megpillantott esküdni mert volna, hogy az vagyok. Sokan mondták rám, hogy szép az arcom és a színész, is jóképű, akit eszébe juttattam, vagyis kihúzhatom magam amiért felfigyelt rám. Ha nem vagyok éppen rossz passzban, ha nem lógatom, ugy a fejem, azt is hihettem volna, hogy én vagyok rá olyan meghökkentően kellemes hatással, és csakis a külalakomnak köszönhettem, hogy észrevett. Mint ahogy volt is benne valami. De tulajdonképpen mindegy hogy hol és mikor, milyen formában találkozunk azzal, aki első látásra, szinte szóra sem érdemes, és órák múlva ugy érezzük: semmit nem érne az élet nélküle. Különös kegye a sorsnak, ha évtizedek múlva is büszkén gondolhatunk vissza arra a pillanatra, amely nem vitt tévútra, hanem boldogságot hozott. Mindenkinek van párja, csak nem mindenki találja meg. Azért van annyi egyedül élő ember, és nemcsak nők. Szerintem legalább annyi kóbor, magányos férfi létezik, mint nő, még akkor is, ha a statisztikák szerint a gyengébb neműek többen vannak. Kívánom, hogy mindenki kapja fel a fejét valahol, valakinek a csodálkozó, vagy csak meghökkenést mutató tekintetére, mert mindegy hogy miért, hogyan, fő hogy egymásra leljen két ember, aki mindenben megértheti egymást. És a főnök lánya? Minden döntés fájdalmas lehet valakinek, de barátok maradtunk. Olyannyira, hogy öt év múlva, amikor már nemcsak feleség, de anya is volt: elmondtam neki, visszakozásom okát. Sosem felejtem el a tekintetét: miért nem szóltál? Miért nem figyelmeztettél a szájszagomra? Ha szerelmes nem is voltál belém; egy jó barát olyan mint a tükör, vagy a legérzékenyebb műszer, és meg kell hogy mondja, amit lát, vagy érez. Fura példa, de a görény sem érzi a saját bűzét, s talán ö a házőrzőt tartja kiállhatatlan szagúnak. Boldognak látszott, és az is volt. Hál istennek nem vagyunk egyformák, és az a fickó meglátta a fától az erdőt, amikor párjául választotta.

[/rkey]