Mi hárman…

Irta: L. Timothy

Talán észrevehették már, hogy nem vagyok túl beszédes ember. Az üzleti életben sem szeretek sok szót fecsérelni, elégnek tartom a lényeget kimondani, miután alaposan meghánytam vetettem magamban a dolgot. Ha a köznapi életben szófukar vagyok, akkor elképzelhetik, hogy a szerelmi életemben sem ontom a gyönyörű jelzőket, nem sokat beszélek, csak cselekszem. Valahogy a némaság, még jobban feltüzel, az hogy szó nélkül teszi a párom azt, amit akarok, és mindig éppen azt, – mintha előtte, vagy közben megbeszéltük volna. De hát az én helyzetem rendkívüli, azt is mondhatnám, hogy kevés ilyen létezik.

Farmon nőttünk fel és a természet közelségében élő ember megtanulja: kibeszélgetheti magát az állatokkal, a növényekkel, a madarakkal, mert tévhit hogy azok nem igénylik a gazda szavát, vagyis kevés földdel foglalkozó ember vágyik – egy fárasztó nap után – családi csevejre. A szüleink legalábbis hallgatagok voltak. Az asztalnál nem beszélhettünk: az ember vagy eszik és hallgat, vagy otthagyja az ételt. Ez volt apám jelszava, és mi – mivel az ö kenyerét ettük – betartottuk. Az öcsém és én. Volt még két lánytestvérünk, de ök. hamar elkerültek a háztól, vitte őket az ifjú gazda, a saját házába, mi pedig hoztuk volna az asszonyt, ha akad kedvünkre való és főleg, ha apánk tönkre nem megy. Abban az évben aszálytól áradásig, növény és állatbetegségek egész sora előfordult, és hiába dolgoztunk inunkszakadtáig, a bank mindent elárvereztetett. Amikor összegeztük mink maradt, bejelentettem, hogy eljövök a városba és ha látok valami reménységet, az öcsém is utánam jön. Addig él otthon a megmaradtból és teszi amit lehet, esetleg napszámba jár, mert ott ismerik, tehát biztosan hívják, ha szorgos munkáskézre van szükség.

Nehéz sora van egy vidéki fiúnak, ha városba kerül és ráadásul kettőig sem tud számolni, ami a társalgást illeti. Ha nem térek be egy bisztróba, hogy harapjak valamit, és nem tartom nyitva a fülem: hol merre lehet munkához jutni, nem úgy alakul az életem, ahogy alakult. Ma nem ülhetnék itt önök között, az egyik legjobb klubban, és nem mondhatnám el ősz fejjel, hogy kevés boldogabb életet élő ember van nálam. A lány, aki elém rakta az ételt, azzal fogott meg, hogy nem akart szóba elegyedni velem, nem ment túl a kiszolgálás szükséges szavain, és mozdulatain. Nem akart mindenáron a kedvembe járni, pedig hozzá képest: mesebeli királyfi lehettem volna. Erős, jóképű fickó, akit sosem látott, és akire lecsaphatott volna, ha nem olyan, – ahogy esik úgy puffan, – vagyis úgy jó, ahogy van természetű. – Tunya fehércseléd – mondták volna rá felénk, de nekem tetszett, hogy nem akar többnek látszani mint ami: és szinte gépiesen végzi a dolgát. Eszembe jutott, amit a barátaim sokszor elröhögtek: úgy adta magát mint tehén a tejét, de miértis ne, hiszen annak is jólesik a fejés akárcsak neki, ha meghágják?! Ahol kevés a fiatal és szemrevaló nő, ott a kamaszodó fiuk sok mindent kipróbálnak a nemi érés idején. Volt egy srác, aki azzal dicsekedett: próbálta már báránnyal, és tyúkkal is. Akkor undorított, de mikor elmagyarázta miért jobbak, mint a cserfes lányok, próbáltam megérteni: azok nem bégetnek, kárálnak; hagyják magukat, és a rájuk fanyalodó férfi csak magára gondolhat, saját örömére, miközben hiheti, hogy az állatnak sem esik rosszul. Ilyen gondolataim támadtak, amíg a kávét meg a sört ittam és a lány mozdulatait figyeltem. Nem volt szép, de mindene megvolt, ami másnak, ha a bokái a sok állástól kicsit megvastagodtak is, de aki egész nap lót – fut, annál ritka a kecses boka, a keskeny lábfej, és a bársonyos sarok.- Nem tudja hol lehetne itt munkához jutni? – kérdeztem tőle, amikor fizettem. – Próbálja meg a gyárban – intett maga mögé. Odataláltam. Felvettek és mint egy eszement úgy kezdtem dolgozni. A szaktársak nem szeretik ha valaki buzgó mócsing, nagyon húz, ha kilóg a sorból, mert attól tartanak, őket is hozzá mérik, tőlük is többet követelnek majd. Ám a művezető szeme megakadt rajtam és nem részletezem, de hamarosan beletanított mindenbe. Nem emelt ki, nem küldött iskolába, hanem egyik helyről a másikra rakosgatott, én pedig nyitva tartottam a szemem. Lassan élvezni kezdtem amit csinálok, s megismertem a gyárat is. Nem volt nehéz, hiszen egy farmon mindig akad javítanivaló, és ha az ember mindenért fizetne, ami elromlik, annyi sem maradna a földből, amennyit nagy nehezen ki lehet csikarni belőle. Értettem a motorhoz, gépekhez, szerszámokhoz ácsoláshoz, mindenhez, ami elkél a ház körül, vagyis nem volt nehéz örömet lelni abban, amit éppen rám biztak. Én sosem robotnak, kínlódásnak vettem a tennivalót, hanem jókedvvel, szinte örömmel dolgoztam. Kisfiú koromban megtanultam, hogy munka nélkül nem lehet élni, és akinek a szorgalom a vérévé válik, nehezen tud elszokni tőle. Félév múlva szalag felügyelö lettem és esti iskolára mehettem. A cég fizette. Akkor írtam az öcsémnek, hogy jöhet utánam, el tudom helyezni, de egyelőre csak lóti – futinak. Eladott mindent, ami még volt és megérkezett. Kivettünk egy lakást, és eltelt az első munkanap. Amikor este vacsoráztunk, egyszer csak rám nézett: és a lányok? Belepirult a kérdésbe, akárcsak én, mert akkor kaptam észbe: hónapok óta városi vagyok már, és még egy kéjnőkapcsolatom sem jött össze. Az udvarlásra nem maradt időm, az utcanőkre pedig a pénzt sajnáltam. Ha valaki mindent feltesz egy lapra, nem igen gondol másra. Akkor jutott eszembe a lány a bisztróból. Ott volt még, hiszen gyakran betértem, mert utba esett, és nem kellett otthon főzőcskéznem. Nem sok szót váltottunk közben de néha mocorogni kezdett az ölemben a fickósság, amikor elment mellettem, és megcsapott a szaga.

[rkey]

Nem a parfümé, hiszen a szappan illata is lefáradt róla estére, de a verejtéke kellemes volt, ami városi embernek lehet, hogy elképzelhetetlen, de aki mezőn dolgozik, nehéz munkát végez, az a valódi testszagot többre becsüli jobban képes következtetni belőle, mint a legrafináltabb pomádékból. Nem a kecses léptei, nem is a mozgása, egyszerűen a valósága, a jóleső közelsége hatott meg, az, hogy ö az egyetlen olyan nő, akire első percben sem mondtam volna: akkor lássam, amikor a hátam közepét, hiszen égett a keze alatt a munka, és kevés beszédű: olyan, mint én. – Van egy lány – mondtam az öcsinek. Hamarosan végez, lemegyek érte! Mire visszaértünk, öcsém az asztalnál ülve, karjára borulva aludt. Pedig a bisztróban nem sok szó esett. – Mikor végez? – Fél óra múlva. – Megvárom. Ennyi volt, és amíg hazafelé baktattunk sem voltunk beszédesek. Aztán ahogy beléptünk, és láttam, hogy az öcsém alszik; elkaptam. Meg sem nyikkant, mint amikor az aprójószágot torkon ragadják, hogy hang se jöhessen ki belőle. Magam elé állítottam, és előredöntöttem. Nem tiltakozott, de nem is biztatott. Hagyta magát. És ez volt benne a legörjitöbb. Felhajtottam a ruháját… nem volt rajta bugyi. Ez a csodálatos, az egyszerű emberekben, előre tudják mi vár rájuk, számolnak vele, nem ágálnak ellene, hiszen úgyis olyan kevés öröm jut annak, akinek a születése sem jó helyre sikeredett. Az aktus nem tartott tovább pár másodpercnél, mert a hosszú böjt már szinte az agyamra ment. Nekem megváltás volt, olyan hosszú szűzi élet után, de ö biztos nem érezhetett belőle semmi jót, mert amikor visszafordult, és óriási, kék szemeivel rám nézett, azt olvastam ki belőle. – Maradok még! – mondta és leszedte az asztalt. Az öcsémet hagytuk aludni. Másodszorra már levetkőzött, anélkül hogy kértem volna és hanyatt feküdt az ágyon, amelyet akkor sem tudtunk volna külön állítani, ha akarjuk, mert francia volt, és mi az öcsémmel úgyis megszoktuk, , hogy egy ágyban aludjunk, ami gyerekkorunkban még fele olyan széles sem volt. A második, – de a sokadik ölelkezésünk is – úgy zajlott, mintha csendességi fogadalmat tettünk volna, mintha sajnálnánk az energiánkat másra pazarolni, mint a gyönyörödésre, vagy inkább üzekedésre. Mert az az volt. Két, régóta éhező, vagy egymásnak való ember üzekedése. Mindkettőnket az a cél vezetett, hogy boldoggá tegyük a másikat és mi értelme lett volna a szavaknak?! Megmosakodtunk, és én lefeküdtem, de neki az öcsémre is volt gondja. Felébresztette, levetkőztette és odafektette mellém. Megsimogatta a fél kába fiú arcát, aztán – mintha az lenne a legtermészetesebb – odafeküdt közénk, de úgy, hogy az öcsém, aki egyre inkább felneszelt, hozzáférhessen. Hajnalig nem volt nyugalom az ágyban. Akkor bezsongtam mert izgalmas helyzet volt, és újra beszálltam én is. Irtózatosan erotikus, ha tudja, vagy látja az ember, hogy paráználkodnak, és milyen nagy kedvük telik benne. Csak Napraforgónak hívtuk, mert mindig középen feküdt és arra fordult, ahol úgy gondolta rásüthet a boldogság sugara, vagy átjárhatja a kéj zsongító forrósága. Ritkán ment haza műszak végén, és mindig azt boldogította, aki éppen nem volt éjszakai műszakban. Sosem beszéltünk róla. Természetes volt úgy, ahogy mentek a dolgok. Később főzött is ránk, mosott és takarított, aztán egyszer csak odahordta a holmiját és felmondta a bérletét. Hely volt. Venni akartunk egy ágyat, de ahogy megálltunk hármasban a bútorüzlet kirakata előtt, amelyben egy rézágy állt, ö ránk nézett, mint aki azt kérdezi: nem fértek el tőlem, terhetekre vagyok? De mondani csak annyit mondott: kár kidobni annyi pénzt, hiábavaló dolgokra. Ebben is egyetértettünk. Mármint a takarékosságban, mert különben sosem értük volna el, hogy nemsokára nyissunk egy kis falatozót: neki. Vagyis inkább hármunknak, de eleinte csak ö dolgozott benne. Amit a bolt hozott, bankba raktuk, és amiben tudtunk, segítettünk neki. Takarékossággal és némi kölcsönnel összehoztunk egy kis műhelyt. Először csak az öcsém állt ki a gyárból, mert neki volt ügyesebb keze, és jobban is szeretett gépekkel bíbelődni. Megcsinált mindent, amit egyszer látott. Jó műszaki érzéke volt. Ma a gépgyárunk elnökigazgatója, és azokhoz a masinákhoz foghatót, amelyeknek az összetákolásával, fabrikálásával kezdte, már nem is gyártunk. Én elvégeztem az iskolát, de nemcsak azt amire befizettek, hanem – amikor csak tudtam beültem ilyen – olyan órára. Tudatosan többet akartam, és el is értem. Még nem vagyok ötven éves, de már a vagyonomért is tisztelnének, ha fontosnak tartanám, hogy az adjon rangot, ám nekem mindig többet számított az emberség.

És az a lány? Két év múlva, amikor belepirulva megmondta, hogy terhes, sorsot húztunk, melyikünk vegye feleségül. Én húztam a rövidebbet, mondhatnák sokan, de én sosem ejteném ki a számon. A feleségünkhöz fogható asszony kevés él a földön. Soha, semmiért nem tett szemrehányást, persze gondolhatják a nagyokosok: minek hiszen egy férfi akkor is kéznél volt neki, ha a másik netán mellékútra tévedt. De nem így van. Szerettünk otthon lenni. Az öcsém is, aki soha nem is gondolt nősülésre. Egyszer beszéltünk a dologról, amikor az első gyerekünk megszületett. Azért mondom így, mert ma sem tudjuk melyik gyerekünknek ki az apja. Lehet hogy mind az övé, vagy mind az enyém, de az biztos, hogy mind a négy, a hármunké és úgy szeretjük őket, mintha normális családban élnénk. De hát mi is a normális. Ki is a normális? Akik belebolondulnak egy nőbe, szép szavakkal hagyják magukat elcsábítani, belebódulnak a becézésbe, ígéretekbe és egyszer csak azon kapják magukat, hogy ráuntak a családi ágyra, és törik a fejüket, hol szerezzenek egy kis szabadságot. Aztán rosszabb esetben jön a válás, az anyagi padlóra kerülés, a civakodások. Nálunk semmi ilyen nem volt, és nem is lesz. Az öcsém és én, a nevemen lévő gyermekek és a feleségem javára végrendelkeztünk. Az ügyvédnek azzal indokoltuk a végakaratunkat: nem szeretnénk, ha a közösen – annyi munkával – összehozott vagyon, szétcincálódna, és idegen kezekbe kerülne.

Érezték már nagyon jól magukat egy dupla ágyban, ahol nemcsak ketten vannak? Vettek már részt olyan szeretkezésben ahol nem a szavak, hanem a tettek beszélnek, és a női ajkak nem pazarolják az időt beszédre? Érezték már, hogy legjobb, a buja, erotikával átlengett ágyban, elvonulva a világ bajától, kirekesztve mindent, még az illendőséget is? Sosem volt köztünk vita és nemcsak azért, mert szófukar emberek vagyunk, hanem mert ki – ki tette a dolgát. Annyi módja van az egyesülésnek és annyi mindennel lehet színesíteni a kéjt. Akiből az orgazmus kivett minden erőt, az még élvezheti, hogy nézi a másik kettőt, és új erőre kap. Sokszor elgondolkoztam már azon, mi lett volna, ha nekem akkor nem jut eszembe az a lány, vagy nem köt le annyira a munkába való betanulás, ha nem elégszem meg azzal aki nem annyira szemrevaló, de lehet benne valami, hiszen az ember megérzi, ha megérinti az asszonyiság varázsa, illata, vagy isten tudja mije. Olyanok vagyunk akár az állatok amelyek között felnőttünk, a macska saját kölykével bagzott, a tyúk a felcseperedett kakascsibéje alá lapult – ha eljött az ideje, hogy szemes tojást várjanak tőle, és úgy volt természetes. Velük született az ösztön, a megérzés, az egymás illata utáni vágy, a fajfenntartás kötelességérzete. Csakhogy, amíg az állatok nem az élvezetért teszik, mi emberek csakis azért szeretkezünk, és gyakorta mindent elkövetünk, hogy a paráználkodás nyomtalan maradjon. Mi ebben is egyformák voltunk. Sosem beszéltük meg hány gyereket akarunk, csak örültünk, amikor a feleségünk ajka szegletében megjelent az a madonnás mosoly, amelyhez nem is kellettek a szavak: tudtuk, újra csirába szökkent valamelyikünk ölelése, és olyan stramm fiút, vagy gyönyörű kislányt várhatunk tőle, amilyen örömünk telt – mindig készséggel adott – testének ölelésében. Mivel megtanultuk, hogy az állatokat mennyi kímélet illeti meg fiadzás, ellés, vagy kölykezés után, ö is maga dönthette el, meddig várat, vagy mikor simul oda hozzánk, ereje és kéjvágya teljében. A férfi azért férfi, hogy uralkodni tudjon a vágyain, és akinek olyan emlékei voltak mint nekünk, annak a hathetes gyermekágy semmiség, hiszen ha már nagyon feszített a vágy csak visszagondoltunk arra ami jó volt, és mintha csak abban az ágyban telepatikus erő lakozott volna, mihelyt mozdulni éreztük férfiasságunkat, elindult az a drága kis dolgos keze felénk, és akár hiszik akár nem, a ujjai, és az ide – oda kin ált ajkai, busásan kárpótoltak bennünket azért, hogy a testét nem birtokolhattuk. Gondoljanak bármit, de nekünk így kerek az élet. Ha én eljövök, az öcsém otthon marad. Talán megfigyelték már, hogy sosem voltunk itt együtt. És tudják milyen jó érzés tudni, hogy sosincs egyedül az, aki a legdrágább nekünk. Még hogy féltékenység?! Ugyan már!

[/rkey]