Min múlhat egy emberélet?

Irta: L. Timothy

A minap egy társaságban arról esett szó, mit érezhet az, aki valakinek az életét akarva, vagy, akaratlan elveszi. A vélemények megoszlottak, de persze olyan, aki felmentette volna a bűnöst, vagy némi mentséget talált volna a visszavonhatatlan tettre, nem akadt. Akkor nem volt bátorságom bedobni a kérdést, amit most felteszek: mit érdemel az, aki akarva, akaratlan hozzájárult valakinek a …megszületéséhez.

Tudom a kérdés fura, de mivel a világon minden megeshet, még a jó is, elmesélem fruska korabeli tettemet.

Alig voltam 16 éves, jogilag még fiatalkorú, amikor olyan helyen kezdtem dolgozni, ahol minden kollégám jóval idősebb volt.  Akinek a szeretetét leginkább kivívtam, egy 4o éven felüli, szépséggel szűkmarkúan megáldott, nem túl szorgalmas kolléga volt. A munkaköre lehetővé tette, hogy egyszemélyben döntsön, anyagiakba vágó ügyekben.   Ügyfeleink kiskereskedők voltak, és ha a hatóság valamiért eljárást indított ellenük, hozzánk fordulhattak – mint érdekképviselethez segítségért. James kollégám, fura munkamorált képviselt. A hozzáfordulók iratait – intézkedést ígérve- a középső fiókjába gyűjtötte, és jó időbe telt mire rájöttem: az égvilágon semmit nem csinál velük. Várja a jó szerencsét. Azt vallotta, hogy ami magától nem intéződik el, azzal nem is érdemes foglalkozni. Természetesen az a néhány ügyfél, aki, vagy belenyugodott a megváltoztathatatlanba, vagy valamily módon rendeződött a sérelme, legközelebb is megkereste, és – akkor még nem számított korrupciónak- hozott egy kis ajándékot is. Legjobban azonban a nőkkel való kapcsolatát kamatoztatta. Felesége, hozzá passzoló, vagyis lehetetlen külsejű, és természetű asszony volt, gyermeke nem lehetett, ezért húsz körömmel ragaszkodott férjéhez, aki belenyugodott a gyermektelenségbe.

[rkey]

Felfigyeltem egy gyakran előforduló hölgyre, aki külsőre túl jó volt Jameshez, dehát ízlések, és pofonok különbözőek,- aki hosszan időzött a kolléga iróasztala előtt. Néha átadott egy-két papírlapot, hogy ne legyen feltűnő a bejárogatása, s mi szemet hunytunk az alakuló viszony felett.

Történt egyszer, hogy egy tag kiverte a balhét, mert az ügyében nem intézkedtünk. Kilépéssel fenyegetőzött, és James is megszeppent egy kicsit.

_Segítesz nekem? – kérdezte bűnbánó képpel, amikor véget ért a félfogadás. -Tele van a fiókom elintézetlen ügyekkel. Legalább nézd át, hogy lejárt-e már, a fellebbezési idejük, s amelyiké nem, azt segíts sínre rakni.

Három napig dolgoztam neki, vagy helyette, mire ugy ahogy körült a fiókja. Azazhogy, nem egészen. A régi íróasztal mély fiókjának legbelső sarkában, rátapintottam, két darab, addig csak látott, de kezembe nem fogott árú cikkre. Két óvszer lapult James fiókjában, gondolom kizárólag félre utak szükségleteként, mert egy meddő asszonynál semmi értelme a védekezésnek. Kicsit fáradt voltam, kicsit mérges, de leginkább kaján, amikor fogtam egy gombostűt, és átszúrtam – a papíron keresztül- a két gumit, aztán visszacsúsztattam a helyére. Aznap éjjel többször felébredtem. Bűntudat gyötört. Délelőtt egy óvatlan pillanatban ki akartam csenni a fiókból a két tropára szúrt gumit, de – a vér is meghűlt bennem, – az óvszerek eltűntek.

-Nem vállalnád el a fiókrendezést? Sokan hálálkodtak érte, és igazából még meg sem köszöntem a múltkorit – mondta egy napon, James.

-Megtanulhattad volna három hónap alatt, hogy ne más tollával ékeskedj.- mondtam. – Most az egyszer még vállalom, mert van egy kis időm, de ha mégegyszer behavazod magad, azt sem bánom, ha megiszod a levét.

Leültem az asztalához, és félfelnőtti gondolattal, először a sarkokat tapogattam át. Cottont nem találtam.   Teremtőm! Ha azt a kettőt elhasználta?! Dehát az akkori fél tájékozottságom szerint sok mindenért kiszakadhat egy óvszer.

Pár nap múlva, megjelent a leghűségesebb ügyfele, és boldog mosollyal ült le, az asztala elé.

- Gratuláljon James, gyerekem lesz.

James se köpni, se nyelni nem tudott, mert mint később kiderült abban a házasságban pedig a férj volt magtalan, és szívszakadásig vágytak gyerekre.

.És..és..megtartják?- nyögte ki James, nagynehezen.

-A férjem meg is ölne, ha elvetetném. – mondta az asszony, és bennem kavarogtak a gondolatok.

James nemzett egy állampolgárt, az én otromba tréfám miatt, aminek a jelentőségét fel sem fogtam, amikor arra vetemedtem, hogy kárt tegyek a védekező eszközeiben. Jamesszel nem beszéltünk a dologról, amig az asszony be nem hozta megmutatni a szeme fényét. Szakasztott olyan volt, mint James. Teremtőm, csak a felesége meg ne lássa. Nem látta. Lassan a lelkifurdalásom is elmúlt, mert egy emberpárnak teljesíthettem leghőbb vágyát, s a félrelépő, dézsmaszedő kolléga is megmenekült a kaparás, vagy uramisten, a sok éven átfizetendő, tartásdíj kötelezettségtől.

Ahogy benőtt a fejem lágya, sokszor eszembe jutott a csínytevésem, és a következménye. Akárhogy nézzük is, teremtettem egy embert oda, ahol szívszakadva várták, és egy kissé megszeppentettem a, – nem a fejével gondolkodó kollégát, akitől – ki tudja, miért- lassan elmaradoztak a hölgyek, akikre addig viccesen azt mondogatta: ez is odavaló, ahova a feleségem. Nem kellett rákérdeznünk: nem egy helyen születtek.

[/rkey]