Mint a galambok

Írta: L. Timothy

Sok estén át ültem itt önökkel, és hallgattam vallomásaikat, beszélgetésüket, vitáikat, de sosem szóltam közbe. Nem is volt olyan könnyü hallgatni. Sokan tarthatnak kukának, érdektelennek, fapofának, vagy egyszerűen olyan embernek, akinek már rég nincs mondanivalója semmiről, de a látszat néha csal. Nálam többet vitázó, jobban érvelő, minden szónyereségen ujjongani képes ember – kevés van. Látom, nem hisznek nekem, ezért az elején kezdem.

A szüleim ugy éltek akár a galambok, vagyis eleinte – úgymond, a költési időszakokban – turbékoltak, utána hallgatagon kerülgették egymást. Költési időszak alatt azokat a hónapokat értem, amikor anyám éppen várandós volt, vagy testvérem született. Hatan voltunk gyerekek, szép népes család, és aki ránk nézett, vagy a közelünkben lakott, joggal mondhatta: békés, boldog otthon! Igaz is volt. De akkor nem értettem miért élnek ugy a szüleim, ahogy éltek. Már egyetemre jártam, amikor rájöttem, hogy a békés házaséletnek két oka lehet, vagy egyikük behódol a békesség kedvéért, és hallgat, amikor pedig tudna érvelni, vagy; elfogytak az érveik, üres lett a vitatár, nincs miről beszélgetniük. Azt hiszem nálunk mind kettő igaz volt, de én elrettentőnek tartottam a néma házasságot, mert valami furcsa érzés azt súgta: anyán mártírként él apám mellett, hatszor meggondolja, mielőtt vissza – vagy egyáltalán szól, cáfol. Akkor döntöttem ugy, hogy én igazi, filozofálni képes, mindig vitára éhes nőt keresek magamnak, mert inkább legyen hangos a ház, mintsem szürke, érdektelen emberek éljenek benne kényszerű bezártságban. Ha azt hinnék, hogy könnyü volt nagyszájú, bátor, okos érvekkel visszavágó lányt találni, tévednek. Természetesen, ha csak azt néztem volna, hogy vitaképes-e könnyebb dolgom van, de arra is oda kellett figyelnem, hogy vonzó legyen, sose torzítsa el vonásait a sarokba szorítás dühödt vágya, és ne diadalmaskodjék, ha ugy néz ki, hogy neki áll jobban a szénája. A legtöbb nő, mihelyt az ember befekteti az ágyába, vagy öt mászatja bele a sajátjába, nyuszivá válik, alárendeli magát a férfi szeszélyének, és már az is boldoggá teszi, ha szolgálhatja. Elég gyakran cseréltem a partnereimet, és nem azért, mert egyik – másik nem volt káprázatos a szeretkezésben, hanem mert utána kuka lett. Nem kritizált, vagy ha igen, akkor is csak dicsért. Szembe – dicsérésből pedig nem túl élvezetes dolog vitát provokálni, azt szeretem, ha pattognak a szavak, a mondatok, és csak ugy csíp, vág a mondandó éle. Minél nagyobb fájdalmat okozunk vele, annál nagyobb kéjt jelent. Ez az igazán vitázni szeretők hitvallása.

Aztán egyszer bementem egy boltba, valami semmiségért, hogy miért annak úgysincs jelentősége, de ahogy az a lány elém, lökte, ahogy szinte fitymálva figyelt, mint aki nem nézi ki belőlem a potenciális vevőt, felbőszített. – Drágább nincs? – Drágább, vagy ízlésesebb, mert nem mindegy! – nézett farkasszemet velem, és tekintete csupa elszántság volt. – A kettőt együtt szeretném! – Akkor fogalma sincs az ízlésről, mert az ár és a viselhetőség nem mindig függ össze. – Próbáljon mégis kedvembe járni! – kértem. – Nézzen körül, mindent nem hordhatok maga elé. Válasszon, de azt hiszem: elöre meg tudnám mondani, mire bök rá. – Tegye meg! – Hogy könnyítsek a dolgán? – nézett rám csúfondárosan. Akkor jöttem rá, hogy nem is igazán akartam vásárolni, csak valami belső kényszer vitt be a boltba, és alighanem megtaláltam a nőt, akinek semmi nem jó, aki minden szavamba képes belekötni, aki akkor sem hagyná, hogy enyém, legyen az utolsó szó, ha nyaktiló alá kellene hajtania a fejét, a feleselésért. – Gondolom még hajadon! – mondtam, elég epésen, gúnyos tekintet kíséretében. – Miböl gondolja? – nézett rám pimaszul. – Olyan csúnyának talál? – Olyan szépnek, és eszesnek. A szépségéért biztos sokan megpróbálták bekeríteni, de az okos nőket nem csípik a férfiak. – Ha olyanok, mint maga! – Honnan tudja, hogy én milyen vagyok? – Határozatlan! Fogalma sincs, mit akar, de azért sarokba szeretné szorítani azt, aki kiszolgáltatott helyzetben van. – Ilyennek lát? – néztem rá elcsodálkozva. – Miért, milyen? – kérdezte kihívó tekintettel. – Vacsorázzon velem és megtudja! -Rendben van. Hol és mikor? – Maga ilyen könnyen belemegy olyan dolgokba, amik. – Megijedt? – vágott közbe. – Mi baja? Hogy nem vagyok kíváncsi a nevére, azt sem tudom kicsoda, mégis elfogadom a meghívását, vagy már megbánta, hogy felajánlotta, csak hencegni akart előttem? – Sosem szerettem hencegni! – Most is azt teszi! Aki olyasmit, állit magáról, ami nem lehet igaz, az henceg. És mielőtt kijelentené, hogy nem hiu, hogy nem szeret feltünösködni, hadd világosítsam fel: a hencegés nemcsak a szélsőséges dolgokra igaz. Tagadja, hogy: szeret tetszeni a nőknek, ha üzlettársai elismerik, ha dicsérik az ingét, nyakkendőjét, öltönyét, amit természetesen mindig maga választ, mert nincs senkije, akire rábízhatná. – Olyan visszataszító férfinak tart? – Olyan igényesnek, vagy inkább különcnek. Maga szereti, ha emberére talál a nőben, ha minden reggel azzal ébred, van még mit legyőznie a párkapcsolatában is, nemhogy a munkája területen. Maga sikerhajhász, és mi hozza a leggyorsabb sikert? A vita, amely biztosítja a folytonos erőnlétet, odafigyelést, résenlétet, és visszavágási képességet. – Mit keres maga a pult mögött? – néztem rá mosolyogva. – Ugy érti, nem vagyok jó eladó? – Ugy is mondhattam volna. – Lehet, hogy nem adtam el semmit, de meghivattam magam vacsorára. Maga szerint ez nem könyvelhető el sikernek? Különben sem vagyok eladó. Az üzlet a barátnőmé, átszaladt bekapni valamit, és rám bizta a boltot. Szerencsére nem túl nagy a forgalom, de azért restellném, ha nem adnék el semmit. – Akkor csomagoljon be valamit. – Mit? – Bármit! – mondtam, és fizettem. Megbeszéltük, mikor és hol, aztán egy utolsó pillantást vetve diadalmas győzelmi mosolytól ragyogó arcára, elhagytam a boltot. Tudtam, hogy rátaláltam az igazira, és kicsit fájt a szívem otthagyni, hiszen milyen remek vita kerekedhetett volna abból is, hogy mégis vásároltam, hogy azt vettem, amire semmi szükségem, és ráadásul ízléstelen is, hogy nem azért hivtam vacsorázni, mert más nem akadt volna. Szóval a gondolkodó emberben mindig maradnak tartalék ötletek, és csak sajnálni tudom a vitára impotenseket. A vita az élet sava borsa, mindent meg lehet ízesíteni vele, még egy rosszul sikerült házasságot is, habár olyan kapcsolatról, amelynek zöngéi mindig túlharsogták a családi ház falát, mégis eltartott a sírig, keveset hall az ember. A hangoskodó, békétlenkedő házaspárokat lenézik, pedig azoknak vér van a pucájukban, azok kockára merik tenni a kapcsolatukat, egymást, a szerelmet, és – érezzék magukat bármilyen csodálatosan is együtt az ágyban, – reggel azzal kezdik a berzenkedést: az éjjel olyan volt a kohód, akár egy jégverem. Egy ilyen kihívásra senki nem válaszolhat hallgatással, különösen, ha tudja, hogy a frappáns megjegyzésért remek válasz, és nem ütleg jár. Mert ez a titok nyitja uraim: a vitatkozást belefojtjuk a gyengébb nembe, ha nem tűrjük, hogy visszabeszéljen, ellentmondjon, hiszen mi vagyunk az erősebbek, és, csak amikor már elvéreztünk, mint hadviselők az oktalan háborúban, jövünk rá, hogy nem az erősebb, hanem a kitartóbb győzött, vagyis nem mentünk semmire.

Két hónapot szerettünk át, örök szócsatában. A legforróbb csók közben, amikor már ugy éreztem behódoltnak, gyengének hihet, hirtelen megszólaltam: más íze van a szádnak, megcsalsz, vagy csak azt akarod, hogy ráunjak? És jött a csípős válasz: az én szám izéről, az én hűségemről, s folyt belőlünk a szó, miközben hol örjitö vággyal, hol gyengéd szeretettel öleltük egymást, próbálva felaraszolni a kéj legmagasabb fokára.

[rkey]

Csodálatos éjszakáink, vagy nappali óráink voltak, és amikor már mindketten ugy éreztük: nem tudnánk egymás nélkül élni, összeházasodtunk. A polgármester annyira automatikusan esketett, hogy nem is vette észre, – amiben mi elöre megállapodtunk, az én kis filozófusommal – vagyis kihagytuk az esküből az:”egyetértésben” – t, és “békességben” – t, mert nem akartunk olyasmire esküt tenni, ami nélkül fabatkát sem érne a házasság. Csodálatos hetek következtek, amelyeket a csipkelődésünk édesített meg. Ha valamelyikünk egy örjitö szeretkezés után, elfelejtkezve megállapodásunkról, azt mondta: ma csodálatos voltál; a másik azonnal rávágta: hát, még ha te is az lettél volna? És elmúlt a kéj adta édes fáradtság, kihegyeződött minden idegszálunk. Mondtuk, soroltuk az érveket, sosem ordítva, mindig akadémikusi hangerővel, és ha egyszerre beszéltünk is a szócsata hevében, – nehogy a másiké legyen az utolsó szó: mindig csókkal tettünk pontot a vita végére. Sosem elkapkodott, mindig teljes odaadással végrehajtott, percekig tartó, észbontó szájerobikkal, köszöntük meg, vagy ismertük el azt, – ami előtte zajlott, és nagyon jólesett:- a minden idegszálunkat lázba hozó vitát. Alig vártuk, hogy hazaérjünk, és ott folytassuk, ahol abbahagytuk, természetesen mosolyogva, és nem is akármilyen csókkal kezdtük, mert a kiinduló pont az első csípős megjegyzéshez kellett, és az: hogy hol jártál ennyi ideig, miért nem csináltad meg ezt vagy azt, nekünk túl elcsépelt, parlagi kezdet lett volna. Olyasmivel indítottunk, ami bántó, sérti a másikat, megalázza, támadásra ingerli, mert tudtuk, hogy csak a sértés keltette vita heve, vihet bennünket ágyba, és az által részesíthetjük egymást az extázis legészvesztöbb csodájában.

Harminc éve állunk perben, és haragban, mint két másnemű, tehát eleve más elvű ember, és élünk a legboldogabb házasságban. A gyerekek hamar megszokták, hogy mi örökké duruzsolunk, vagyis sosem áll be a szánk. Persze arra ügyeltünk, hogy előttük ne vigyük túlzásba a torzsalkodást, de tíz percet sem töltöttünk el némán. Amikor a gyerekek nőni kezdtek, a velük kapcsolatos kérdésekben nyitottunk vitát ugy, hogy már az első közbevetésnél mindketten ugyanazon a véleményen voltunk, de izgalmasabb egy vitasoron eljutni az egyetértésig, mintha valamelyikünk elsorolja: a másik meg rábólint, hisz úgyis azt akarta. A játék akkor kezdett vérremenövé válni, amikor férfivágyam csökkent, mint bárki másé, és nem azért, mert untam a partneremet, hanem mert a potencia – legalábbis szerintem – véges. Sajnos mi nem kaptuk meg azt, amit a nők, hogy életük utolsó percéig él bennünk a gerjedelem és sosem érzik magukat öregnek, mert a lábukat könnyebb széttenni, mint a tövében helytállni. Krízis helyzetben voltam, és annyira letört a dolog, hogy a vitától is elment a kedvem, de szerencsére a feleségem résen volt, és addig bőszített, becsmérlő, vagy kétkedő megjegyzéseivel, míg – akár a kiskakas, ha viadalra készítik fel – egyszer csak erőm teljében éreztem magam, juszt is megmutatom, te. Te. Te. És az öleléseink újra örjitövé váltak. Ma is azok, ha ritkábbak is.  Látom kicsit csodálkozva, néznek rám, hiszen az én koromban már sokan feladták, lehúzták a rolót. Mi nem. Azért mondom hogy mi, mert ha rajtam áll, vagy ha egy más asszony a feleségem, biztosan én sem kerültem volna el a kiszáradt vénemberek örömtelen sorsát, de engem van aki felpiszkáljon és ha nem is naponta, de hetente egy – két alkalommal még most is képes annyira kihozni a sodromból a kötekedő megjegyzéseivel, amelyekre persze azonnal visszavágok – , hogy ott kötünk ki az ágyban, a szőnyegen, fotelben, vagy asztalon – ami éppen adódik. Ahhoz is ért, hogy változatosságot vigyen a helyszín, a mód egyhangúságába, semmihez nem ragaszkodik görcsösen csak hozzám, és mert tudja, hogy én képtelen lennék egy állóvíz természetű nő mellett élni, nem találnám a helyem otthon, – folyton bánt, izgat, becsmérel, boldogit.

Egyszer próbáltam megcsalni. Alig tíz éve, amikor minden férfitársam eljut a rolóhúzás félelméig. Egy csodálatosan tetszetős, és fiatal pipi vetett rám szemet, vagy inkább a kocsimra, az egzisztenciámra, és hagytam magam táncba vinni. A táncból nem lett semmi, pedig a felkérés a csáb bedobás, osztályon felüli volt. Soha olyan feszes, csodálatos melleket, olyan hosszu kemény, és formás combokat, de az egész csak arra volt jó, hogy rádöbbenjek: a feleségem közelébe sem jöhetne egy ilyen szobrászvéső alá kívánkozó tökéletes testnek. Soha nem is néztem meg igazán férfiszemmel, mert ami belül van, ami nélkül képtelen lennék élni, az nem veszít a fényéből, sőt, az mindig izgalomba hoz, és amikor az ember odakerül, hogy beteljesedjék, amire minden idegszálával vágyik, csakhogy levezesse a felgyülemlett feszültséget, már egyikünknek sem a – milyen – a fontos, hanem a – hogyan – és az, hogy eljussunk a beteljesedésig. A testemet forró ajkával bejáró, közben buján lihegő nőt nevetségesnek találtam, és inkább lúdbőrös lettem töle, mintsem az a jóleső borzongás járt volna át, amelyet a feleségemmel éreztem, ha vita után ágyba kerültünk. Mit keresek én itt? Mit akar tőlem, ez a liba, akinek nincs egy épkézláb gondolata? Miért hiszi, hogy a vágy, és az értelem szétválasztható, és minden férfinak elmegy az esze, amikor a nemiségre gondol? Legalább tett volna néhány megjegyzést, lett volna mersze azt mondani: ebbe már a csodatevő sem lehelhet lelket vagy: ennek már a puhasága sem a régi, add fel apám, de nem: csak lihegett, ész nélkül esett neki annak, amin pedig, – egy tyúknyi szürkeállománnyal – győzedelmeskedhetett volna.

Szerencsére nem vagyunk egyformák, és azt hiszem kevés olyan sikeres üzletember, van, akinek a munkájában minden sikerül, s a párválasztást is jól oldotta meg. Legtöbben csak reprezentálni akarunk, szép legyen, csinos, fiatal, vagy gazdag, de kevesen mérik fel ugy a helyzetet: olyan legyen, hogy sose unjak rá, hogy képtelen legyek betelni vele, de, hogy másnak mi a véleménye róla, kit érdekel? A párválasztás életünk legnehezebb döntése, és ha azt elszúrjuk, vagy nem a megfelelő szempontok figyelembevételével keressük meg az igazán hozzánk valót, akkor magunkat fosztjuk meg a legfontosabbtól, a boldogító párkapcsolattól. Nem is locsogok tovább, mert már egyre inkább azon jár az eszem, mivel támadom meg az én drága, borotvaéles eszű nejemet, ha hazaérek, és túljutunk a – soha el nem lezserkedett – még mindig szerelmescsókszámbamenö: hitvesi üdvözlésen. Nagy ágyúval kell elö jönnöm, mert mikor elindultam ö érezhette győztesnek magát, és ma ugy akarom zárni a vitát, ahogy a kezdet kezdetén, vagyishogy az ágyban folytatódjék. Azt szeretném, ha reggel ott kezdhetnénk, ahol éjjel – egymás karjában álomba merülve – abbahagytuk. A vita nemcsak az elmét tartja edzésben, de az agysejtek használata energiát termel, feszültséget szít, amit le kell vezetni, és mi lenne erre a legalkalmasabb a szeretkezésnél? Csak egy valamit nem szabad soha annak, aki szeret vitázni: megsértődnie. Mindezt azért mondtam el, hogy ha mosolyogva egymást maró, folyton szembenálló, békétlen párt látnak, ne gondolják, hogy boldogtalanok inkább azt, hogy ismerik a kellemes együttélés savát – borsát.

[/rkey]