- Azt hiszem rajtam van a mesélés sora uraim, és sokáig gondolkoztam, elmondjam-e amit nem is tudom restellnem kellene, vagy mások számára is érthető. Hat éve nősültem, a szerelmünk hetedhét országra szóló volt. Ma is imádon a feleségemet, mégis… öt éve… képtelen vagyok megölelni. Mielőtt gúnyos, vagy netán sajnálkozó mosolyra húzódik a szájuk uraim, előrebocsátom, hogy férfiasságom a régi, vagy azt is mondhatnám potenciám ereje egyre nő… csak a feleségemmel lennék képtelen még egyszer szeretkezni. Mielőtt végképp örültnek gondolnak, elmondok mindent, ugy ahogy történt, hátha okulnak bel öle. Abból a fajtából való vagyok, aki a legszerényebb ételt is boldogan megeszi, gusztusos terítékről, de a pompás falatok is megakadnának a torkán, ha viaszosvászonról kínálják. Tudom, hogy én vagyok a hibás, nekem kellett volna jobban a sarkamra állni, kötni az ebet a karóhoz, nem törődvén azzal: mit gondolnak vagy mit mondanak rólam a barátok, ismerősök, vagy akár a feleségem.

Amikor megtudtam, hogy Natalie terhes, egekig ugrottam örömömben. Elég későn nősültem, a házasságunk remekül sikerült, tartósnak ígérkezett, miért vártunk volna hát a gyermekáldással, amikor az utódokat fel is kell nevelni. Amíg a feleségemen semmi nem látszott, csupán boldogság érzés uralkodott bennem, de mihelyt észrevettem, hogy gömbölyödik, begörcsöltem, amikor feléje mozdultam. És ha baja esik? Ha fékevesztett extázisomban megnyomorítom az utódomat? Odabenn egy élőlény van, aki – ahogy mostanában mondják – első pillanattól kezdve ember, mindent érez és léte kötelez. A feleségem hál istennek nem bánta, hogy lehiggadtam, hogy ritkultak az öleléseim, hiszen áldott állapotban a legtöbb nő frigiddé válik, talán éppen az előbb említett utódvédés tudatalattija inti őket önmegtartóztatásra. Minden baj akkor kezdődött, legalábbis szerintem, amikor Natalie először hozta szóba az apás szülés lehetőségét. Először megdöbbentett vele. Még hogy én ott legyek? Végignézzem a szenvedését annak, akiért könnyű szívvel levágatnám a fél karomat? Ám minél jobban belegondoltam, annál inkább beláttam: az illuzióvesztés riasztott!

[rkey]

Attól féltem, ha végignézem a születés szentséges mocskát, képtelen leszek Nataliét ugyanolyan kívánatosnak tartani, mint addig. Nem szeretem a kiábrándító dolgokat, hiába tudom, hogy az élettel más is velejár, nemcsak a szép, kedves, gyönyörűséges dolgok. Az embernek nehézségekkel is szembe kell néznie. Sokáig gyötrődtem, mit tegyek, de végül is – látván Natalie szomorúságát, majdhogynem csalódottságát, belementem, hogy eljárok vele a terhes tornára, a szülés elökészitöre, és ott leszek mellette a nehéz órákban is. Bárcsak ne hagytam volna magam, eltántorítani, bár kitartottam volna egoista életszemléletem mellett, mindkettőnknek jót teszek vele. De amit ígértem azt álltam. Mint akinek a fogát húzzák, ugy mentem Nataliéval a tornákra, és mindig azzal a tudattal jöttem el: senki nem olyan meghatóan kedves, még terhesen is, mint az én asszonyom. Szeretkezéseink egyre ritkultak és amin csodálkoztam: nekem, aki mindigis oda volt a szexért, cseppet sem hiányoznak a szinte naponkénti ölelések, hiszen legalább az önmegtartóztatásban álljon a férfi a párja mellett, ha közös gyermeküket hordja a szíve alatt. Eszembe sem jutott, hogy más nőkre nézzek, pedig – önök uraim biztosan tudják – a környezetünkben lévő fehérnépek, csak arra várnak, hogy lecsaphassanak a várandós feleségek kiéhezett férjeire. Engem is megkísértettek, de nem buktam el. Olyan fura érzés volt bennem, mint a karácsonyi csodavárás, ami csak akkor lehet igazán szép, ha az ember kibírja odáig, nem fedi fel a titkot. Kibírtam. Aztán elment Natalie vize. Egyszerű szavak, belőlem mégis leírhatatlan hatást váltottak ki. Ahogy Mindigis irtóztam a menzesz, vagy menstruáció szótól, ugy hasított belém az: elment a vizem. Szerencsére minden elő volt készítve csak telefonálnom kellett, de amíg tárcsáztam csak az járt a fejemben: hogy úszhatnám meg, a jelenlétet, hogy ne kelljen végignézzem a vajúdását, látnom, hogy tőlem várja a vigaszt, amikor tudván tudom, hogy – abban a helyzetben – biztosan képtelen leszek rá, legalábbis jóvátehetetlen következmények nélkül.

Az események felperegtek. Csakhamar ott álltam a feleségem fejénél, törölgettem a homlokát, fogtam a kezét és legszívesebben vele ordítottam volna, hogy ne kelljen odafigyelnem, ami alul történik. Aztán nagy sokára felsírt a fiam. Én akkor már erőm végén jártam, és ezt ne gyengeségnek, inkább valami megmagyarázhatatlan másságnak vegyék. Nem mindenkinek van erős természete, nem mindenkiből lehetne orvos, hentes, kutyapecér. Nem is tudom láttam-e a gyereket amikor Natalie mellére fektették, mert csak arra gondoltam, mi lehet ott lenn, ahonnan az a nagy kobak kibujt…

Aztán Natalie hazajött. Sokáig szoptatott, de én képtelen voltam nézni, ahogy a fiam mohón szívja anyja keblét, azokat a csodákat, amelyek addig csak nekem domborodtak az ég felé, és az eper szinü bimbók csak nekem okoztak gyönyörűséget. Amikor letelt a gyermekágyi idő, és láttam Natalien, hogy szívesen odasimulna hozzám, kétségbeestem. Éreztem, hogy képtelen lennék az ölelésre, mint ahogy be is bizonyosodott. Sokszor próbálkoztunk, mindhiába. Natalie eleinte sírt, én ugy éreztem próbára kell tennem magam máshol, mert az a megrázó esemény egész potenciámat elvette, és boldog voltam, amikor az első utcanő teste adta kéj, az egekig dobott. Nem vagyok tehetetlen! Tudom élvezni a test örömét! Aztán újra próbálkoztam Natalieval, de hiába. Ennek négy éve. Ugyan ugy imádom, mint amikor megkértem a kezét, a fiamért pokolra tudnék menni, de a házaséletre képtelen vagyok. Natalie lassan belenyugodott. Talán egy pszichoanalitikus azzal vigasztalta: legyen türelemmel… És én, aki örömömet lelem négyszer szült nőkben is, képtelen vagyok megölelni gyönyörűséges feleségemet, csak mert a fiam feje… szóval… oda lett minden illúzióm azzal, hogy szemtanúja voltam a világ legnagyszerűbb de egyben legmegrázóbb eseményének, a születésnek. Nem tudnék élni Natalie és a fiam nélkül. Néha ugy érzem: talán menne, el is határozom, hogy megpróbálom, de hiába. Az utolsó pillanatban visszariadok.

Szeretnénk még egy gyereket. Talán mi vagyunk az első házaspár, akik imádják egymást: semmi baj a testünkkel, mégis mesterséges megtermékenyítésre vállalkoztunk. Natalie ötlete volt, tudom mit remél. Azt hiszi: ha másodszor nem enged jelen lenni a megrázó eseménynél, elfelejtem az elsőt, és a lányom, vagy a fiam kedvéért visszatérek hozzá, képes leszek ugyanolyan mohó vággyal ölelni, mint régen. Bár ugy lenne. De olyasmi ez, mint amikor azt mondjuk: amiről nem tudunk, az nem is bánthat… De hát ki tudja?!

[/rkey]