Nyomasztó szépség

A sors néha otromba tréfákat művel, ami szinte senkinek sem jó, vagyis nincs nyertes, csak vesztesek vannak. Így volt ez az én esetemben is. A húgommal ikerként születtünk, ami szinte holtbiztossá teszi, hogy egy szülőpártól, mégis: amíg én férfi létemre egyre szebb arcú lettem, a húgom olyan maradt akár a rút kis kacsa. Igaz lelkemre mondom: szívesen cseréltem volna vele, mert gondolom a nőknek sem mindig maradéktalan öröm a szépségük, hát még a férfiaknak. Már fiúcska koromban is folyton folyvást megsimogattak a nénik, ölelgettek, puszilgattak és otrombán, a húgom jelenlétében is – egekig magasztalták a szépségemet. Ahogy nőttem, úgy lett egyre terhesebb a széptevésük, pedig akkor még fogalmam sem volt: mi vár rám, mihelyt férfivá serdülök. A túlzott figyelem egyre jobban elbizonytalanított, visszahúzódó lettem, és igyekeztem minden olyan társaságot kerülni, ahol szemügyre vehetnek akár egy vásári lovat. De hát az élet bizonyos dolgait úgy kell elfogadnia az embernek, amilyenek, különben mással sem foglalkozhatna, mint kitérőkkel, sebnyalogatással, amire – sokak szerint – nekem sosem lett volna okom. Annyira nem, hogy már tizenhét éves koromban előfordult: odalépett mellém egy nő az utcán, – ahogy általában a férfiak szokták leszólítani azt, aki tetszik nekik – és lépést tartva velem, nem zavartatván magát, hogy felé sem nézek, mondta, sorolta mi mindenre lenne hajlandó értem, mennyire tetszem neki, és legalább adjak lehetőséget, hogy kiállja a próbát: milyen boldoggá tehetne. A “minden” persze legfőképpen a pénzre vonatkozott, mert azt rögtön láthatta, hogy én nem palotából rajzom ki reggelente, és szerény családi fészekbe térek haza esténként. Eleinte elpirultam, próbáltam gyorsítani a lépteimen, de a nő igazán rámenős volt, még a karom is megfogta és feltűnés nélkül, nem szabadulhattam, azt pedig akkorra már nagyon utáltam. Hagytam tehát hadd főzőcskézzenek, aminek persze legtöbbször az lett a vége, hogy mégis odafordítottam a fejem a nő felé, és mert nagyanyámnál fiatalabb volt, hagytam magam sodorni az árral. Az efféle kaland mindig egy kényelmes, mondhatni szexisen buja hálószobában ért véget, és előfordult, hogy már csak az utcán vettem észre a zsebemre dugott pénzt, vagy csekket. Azt hittem leég a képemről a bőr. Hogyne, hiszen a korombeli fiuk, örültek, ha begyűjthettek egy ingyen skalpot, nekem pedig szinte tálcán kínálták fel magukat és nem is csak az idősebb nők. De akkoriban még nem jött rosszul, hogy akivel lefekszem tapasztaltabb nálam, mert én, az igazat megvallva, a hozzávaló lányokkal igencsak lámpalázas voltam, és ha a buja, parázna asszonyok le nem gyűrik bennem az ellenérzést, talán selyemfiú maradok amíg élek. Nem igen mertem kezdeményezni, amíg fogalmam sem volt a szexről. Úgy éreztem volna magam mint a míves zsebóra, amelynek csak tokja van, vagyis kívülről tűnik annak, aminek lennie kell. Szólás, hogy szép az ami érdek nélkül tetszik, de ma – érdek nélkül – élni sem lehet.

Húsz éves koromban már élveztem az utcai leszólításokat. Előfordult, hogy egyszerre két barátnő vett közre, akik fogadtak, hogy elkapnak egy fordulóra, és ha kötöttem is az ebet a karóhoz, Végülis nyertek. Hogy aztán sorsot húztak melyikkel élvezkedem előbb, vagy hármasban vettük birtokba valamelyikük pazar hálószobáját, az később dőlt el. A szerelmi életemre tehát nem volt gondom, nem kellett discókban fülsiketítő zene mellett, órákig tipródnom, melyik lány marad velem záróráig, és ha haza is kísérhetem, hátha leesik egy kis petting, végetnemérö gyakorlatlan csókolózás, vagy uram bocsá egy elkapkodott: kocsiban, füvön átélt szeretkezés.

A barátaim irigyeltek, én viszont a húgomat szántam, aki hiába próbált az anyagi lehetőségeink szerint kilógni a sorból legalább az öltözködésével, nem kellett a kutyának sem. Akkor már világos volt, hogy én anyám derűs, mosolygós, tiszta, szép vonalú arcát örököltem, míg ö apám markáns vonásait, horgos orrát, ami egy férfinak jól áll, de egy nőt lehetetlenné tesz. Mindent elkövettem, hogy forgalomba hozzam, ahogy ö mondta, vagyis a barátaimat igyekezetem összehozni vele, felkértem, ha olyan helyre mentünk, vagyis örök bűntudatot éreztem miatta, mert kiskoromtól fogva hittem, hogy amikor a szépséget osztogatták a jó tündér nem figyelt oda, és nekem két adagot adott, öt pedig kihagyta. Szívesen cseréltem volna vele, dehát ha valaki nem olyan amilyennek szeretne lenni, csak a plasztikai sebészhez fordulhat. Ám ö berzenkedett minden művi beavatkozás ellen, pénzünk sem lett volna rá. Egyszer csak azon kaptam magam: tudatosan rendezem úgy, hogy alkalmi barátnőim jutalmazzanak, – ráadásul nem is akárhogy – , mert kutya kötelességem, hogy a húgomat elfogadhatóvá varázsolhassam azzal a pénzzel, amit én – érdemtelenül kapott – külalaki előnyömmel szerzek. Huszonnégy éves volt, amikor megoperálták az orrát, és egészen más lett, de persze még mindig nem világszépe. Megfogadtam hogy nem házasodom mielőtt, ö meg nem találja a párját, és egyre inkább úgy nézett ki a dolog, hogy ha be akarom tartani a szavam, agglegény maradok. A legnagyobb baj az volt, hogy a rút kiskacsaság nyomasztó érzése a húgomat elviselhetetlen természetűvé tette, mindig szúrt amikor simogatni akart, és alig mosolygott, akkor is gunyorosan, a folytonos búsongás pedig még a legszebb nőt is elcsúfítja. Aztán az ügyvédi irodába, ahol mindketten gyakornokoskodtunk, jött egy új jogász. Nem mondom, hogy sokkal szebb volt az ördögnél,  de ami kívül nem adatott meg neki, azt belül mind birtokolta, vagyis nemcsak eszes, hanem csupa lélek embernek ismertem meg. Akkor már volt tapasztalatom abban, hogy – aki nagyon el akar adni valamit – , az mindig a nyakán marad, ezért úgy beszéltem neki a húgomról, hogy milyen szerencsés lány: a másik államban van egy tehetős vőlegénye, és nemsokára férjhez megy. Tudtam, hogy a leggyorsabban ébredő emberi érzés: az irigység és ez a szerelemben is igaz. A fiú, aki nem túl előnyös külalakja miatt is, találhatott volna partnert, egyre inkább érdeklődni kezdett a húgom iránt. Az a tudat, hogy a húgom foglalt, hogy ha akarná sem lehetne az övé, óriási birtoklási vágyat fejlesztett ki benne. A tesómmal azonban több gondom akadt. Nehezen tudtam megértetni vele: próbáljon meg rideg maradni, tegyen úgy, mintha más nem érdekelné csak az a fiú, aki arra vár, hogy elvehesse. Aztán megtörtént a csoda. A fiú bevallotta, hogy szereti és attól kezdve a világ minden virága illatozni kezdett, a dalos madarak trillába fogtak, állandóan sütött a nap, és a boldogság mosolya széppé varázsolta, szinte gyönyörűvé tette a kis penészvirágot. Engem is meglepett milyen változást képes véghezvinni egy emberen, ha szeretik, ha szerethet. A húgom dolga tehát sínen volt és mert akkor már nem élveztem, inkább zavart a nők leplezetlen rajongása, elhatároztam hogy én is véget vetek a léha, érzelmek nélküli, vagy inkább nagyon is érzéki életmódnak és kezdem keresni az igazit. Ha valaki ügyvéd, nem árt ha családot alapit, mert ha egy férfi házas jobb benyomást tesz az ügyvédi irodák fejeire is. Csakhogy amikor az embernek igazán kéne valaki, akkor szinte senki nem akad, vagyis biztosan tapasztalták már, hogy sokszor csak hazugsággal lehet lerázni egy nem kívánt nőt, de amikor kéne, vagyis megtenné akármilyen is, csak legyen – , akkor nem akad. Így voltam én is, hiszen vannak nők, akikkel szórakozik az ember és lehetnek bárkik, csak a testem szólaljon meg a láttákon, de házasodáshoz ész is kell, ami a prímet viszi, de nem árt ha a szív kontrázik hozzá.

A húgom esküvőjén úgy éreztem nagy lelki tehertől szabadultam meg. Különbenis jobb ha az egyidős lány megy előbb férjhez, mert mit szólna a világ, ha én a fiú választana előbb, vagyis szinte tudatosítaná, hogy  a húga reménytelen eset. A vendégek között felfigyeltem egy lányra. Hazudnék ha azt mondanám: szépsége kapott meg. Inkább az okossága, akkor amikor még egyetlen szót sem beszéltem vele. Biztosan láttak már olyan embert, akinek az arcára volt írva hogy butuska, vagy kiművelt főt takar. Megkérdeztem a húgomat, ki ö. A válasz nem dobott fel. – A párom unokahúga, de hagyj fel mindem reménnyel, egy nála tizenöt évvel idősebb férfiba szerelmes, és a szülök ellenszegülése valószínűleg előbb – utóbb megtörik, vagyis egymáséi lehetnek. Valami esztelen harag fogott el. Megörült ez a nő? És én még azt gondoltam, hogy okos, hogy van magához való esze? Egy tizenöt, évvel idősebb férfi az elején vonzó, ősz halánték, gyengéd figyelmesség, sok pénz, szerelmi professzorság, de ha belegondol: mire ö harmincöt lesz, a fickó már ötven, vagyis rolóhúzás előtt álló, neki pedig csak akkor kezd aszúsodni a nőiessége, akkor érez rá a szex izére, és egyszer csak ott áll diétára, vagy koplalásra fogva. Felkértem táncolni, de semmi hatással nem voltam rá. Sosem próbáltam jópofásodni, kedvébe járni bárkinek is, de vele hajnalra odáig süllyedtem – hiába. Megkérdeztem hazavihetem – e, hiszen alig ittam, és mióta öt táncoltatom, egyáltalán. Azt mondta nem, mert a kedvese zokon venné. Úgy mondta kedvese, amivel egyben azt is tudomásomra adta, hogy régen élvezik egymás testének boldogító hatalmát. Vannak emberek akiknek a sikerélmény ad új erőt, engem a kudarcok tesznek elszánttá, betonkéménnyé: elhatároztam, hogy ha nem is tudom megszerezni magamnak, de arról a fickóról lebeszélem. Ha nem úgy éreztem volna iránta azt is mondhatnám, sosem volt még egyetlen nő sem, akivel tánc közben és a szünetekben is olyan magvasan el tudtam beszélgetni, mint vele. Mindenhez hozzá tudott szólni, és ez egyre jobban felbátorított, olyan témákat hoztam fel, ami akár vizsgakérdésnek is megtette volna, de ö mindenből jeleskedett. Atyavilág, egy ilyen okos, odafigyelő feleség egy jogásznak, aki egész nap a paragrafusok utvessztöiben veszkődve, holtfáradtan megy haza, oda ahol olyasvalaki várja, aki testi – lelki oázist jelent számára, maga lenne a beteljesült csoda. Három napon át hívtam telefonon. Mindig kedves volt, de elutasító. – Legyünk jó barátok – kérte. – Szerencsére a kedvesem nem féltékeny, tudja hogy bennem megbízhat vagyis, ha úgy gondolod, hogy szükséged van valakire, aki meghallgasson, egyeztethetjük az időt, egy kis beszélgetésre, de semmi mással nem biztathatlak, mert az felelőtlenség lenne. Én már döntöttem, nem akarok mást csak öt, akiért az életemet is gondolkodás nélkül odaadnám, akinek boldogan szülnék gyerekeket, és akit sosem lennék fáradt szolgálni, mert tudom, hogy a boldogítani akarás kölcsönös és sírig tartó. Ezekre a szavakra más régen megfutamodott volna, de én belekapaszkodtam a szalmaszálba, vagyis beszélgetni hívtam. Kimentünk a szabadba, beültünk egy moziba, vacsoráztunk, vagy csak ücsörögtünk egy parki padon. – Mi lenne, megcsókolnálak? – kérdeztem egyszer hirtelen. – Megszegnéd a megállapodásunkat! – mondta mosolyogva. – És ha azt mondanám, nem érdekel, ha átkarolnálak, úgy ahogy egy kegytárgyért nyúl az ember – lehunyt szemmel, szinte áhítatosan és ajkadnak érintését, csodásnak képzelt izét lassan kóstolgatva, magammal sodornálak egy eszeveszett csókba? – Miért nem próbálod meg? – kérdezte és lehunyta a szemét. Észvesztő pillanat volt, mégsem akartam ajtóstól rontani a házba. Úgy csókoltam meg, ahogy ígértem és olyan eszeveszett csatává vált ajkaink találkozása, amilyennek csak remélni mertem. Sokáig nem szóltunk. Ö a karomba simult, én úgy szorítottam, mint aki soha nem akarja elengedni, mint aki hazaért, aki úgy érzi álmodik, és nem akar felébredni. – Mikor lesz az esküvőd? – kérdeztem a ki tudja hányadik csók után. – Azt nemcsak én döntöm el! – súgta sejtelmesen. – Még ebben is ö parancsol?! – emeltem fel a hangom. – Nem érdemel meg téged! – De igen! – Nem szeret igazán! – De igen! – Csak azért kapaszkodik beléd, mert így akar sokáig fiatal maradni, birtokolni, egy csodálatos nőt. – Meglehet! – Akkor miért hagyod, hogy kihasználjon? – Mert szeretem. Előbb szerettem mint ö engem! – Ráadásul vak is? – horkantam fel. – Ti férfiak legtöbbször se láttok – se hallattok, főleg ha nagy dolgok vannak készülőben. – Ezt meg hogy érted? – Csókolj meg! – kérte és kibuggyant a könnye. – Búcsúzóul? kérdeztem ajka felé közeledve. – Vagy nyitányként… tőled függ. Hát nem érted? Nincs senkim. Téged szeretlek hónapok óta. Mióta az unokabátyáméknál megláttalak egy családi fotón. Mindent tudok rólad, és mióta a bőröd érintését, az okos, gyengéd lelked is ismerem, szinte minden tagomban reszketek érted. – És a kedvesed? – A húgod ötlete volt. Nem, is tudom honnan lehetnek valakinek ilyen ötletei?! Nem akartam belemenni, de ö esküdözött, hogy biztos a siker, tapasztalatból tudja. – Igaza volt! – kacagtam fel, és nem érdekelt hányan látják, ölbe kaptam a drága lányt, és imádtam a húgomat, aki saját csapdámba csalt bele, áldja meg az isten. Ki tudná megmondani hol dől el: ki lesz az ember párja, ki az igazi, és sokszor miért kell ahhoz országhatárokat, földrészeket megjárnia két embernek, hogy ráakadjanak egymásra, vagy miért nézik a másikat, anélkül hogy észrevennék? Hány egymásnak teremtett ember megy el egymás mellett? Mi szerencsések voltunk, és amikor először a karomba vettem, hálával gondoltam arra a tengernyi szeretőre, a sok gátlástalan fiatal és idős nőre, akik nem átallottak leszólítani, szinte rám szállni, mert akkor is remek megoldás volt, – testem erőre kapott az erőm kiszívásától, az agyam tiszta maradt, nem béklyózták le érzések – , és azzal amit tanultam, profi szeretőt nevelhettem abból a lányból, akinek sírig tartó hűséget esküdtem. Mindenben együtt szárnyalt velem, azt hitte improvizáltam, csak az iránta érzett vágy hozott ki belőlem annyiféle szeretkezési, boldogítási módot, de mit számit egy kis csalás, ha a boldogság a tét. Vallom, hogy csak az a férj csalja meg a feleségét, aki nem szán időt arra hogy olyanná tegye, amilyennek szeretné, hogy sose unjon rá, mindig legyen valami, amivel ámulatba ejtheti, újíthat. A szerelem koreográfiája sok mindenre ráveszi az embert, de két gyakorlatlan ember szárnypróbálgatásai mégsem lehetnek olyan extázisba rántóan erotikusak, mint ha legalább egyikük – előképzésben vett részt, és tudását egyetlen ember boldogítására összpontosítja. Mindig voltak csábítók, akik megkísértenek, azt akarták, hogy hűtlenné váljak, hiszen nem lettem csúnyább az évek múlásával, de mivel beteltem a kalandokkal, sosem tudtak többé úrrá lenni az akaratomon. Olyankor csak arra kellett gondolnom, akivel minden porcikánk, gondolatunk értette egymást, és szinte eltörpült mellette a legcsodálatosabb nő is. Esküdni mernék rá: ilyen az igaz szerelem…