A szüzességét – szerencsés esetben mindenki akkor ott, és azzal veszíti el, akivel akarja, – persze kivételek vannak: az erőszak, és az oktondiság. Tizennégy éves voltam, amikor az osztályból kezdtek kitűnni, vagy feltűnni akik már túl voltak rajta. Valahogy ugy emelkedtek ki közülünk, mint keltető tepsiből a pihés csibefejek, ibolyamezöböl a lila virágbóbiták, és ahogy múltak a hetek, alig akadt aki ne szabadult volna meg a nyűgtől; vagy mert belezúgott valakibe, vagy mert nem akart írmag maradni. Tizenöt éves koromban bántott a cikizés, és kitaláltam egy mesét a szüztelenitésemröl, persze rengeteg romantikát szőttem bele, csak az Ur kilétét burkoltam átláthatatlan homályba. Ami titokzatos mindig izgalmasabb. Persze a sztorit folytatnom kellett és ha rákérdeztek: meséltem, mikor, hol, hogyan és milyen érzés volt ahogy a mennyekbe emelt. Elméletben már remek szerető voltam, de gyakorlatban még fogalmam sem volt arról, miért viselkednek ugy a lányok mihelyt eljön a nővé érés tavasza, mint a pisztrángok, akik százkilómétereket úsznak, hogy ívjanak, mert valami velük született kényszer hajtja, űzi és semmitől nem riasztja vissza őket. Hogy miért nem lehet ott elvégezni a megtermékenyítést ahol élnek, miért kell zarándokutat végigszenvedniük, és még csak kéjt sem éreznek, hiszen a halak ivása, valami egészen egyedi, érintkezés nélküli dolog, amely kizárólag a fajfenntartást szolgálja. Sajnáltam a szüzességüktől mindenáron szabadulni akaró lányokat, de azt, hogy egyszer én is bevadulok és ráadásul nem is akárhogy, arról álmodni sem mertem. Egy magazinban láttam meg először a Szépfiucsapatot, amely ugyanazt produkálja, a hölgyek legnagyobb örömére, amit valamikor a sztriptizgörlök az urakéra. Egyikükről képtelen voltam levenni a szemem. Nem ö volt a legszebb testű, ugy értem legizmosabb, de olyan meghatóan Davidszoborszerü volt, hogy másra sem tudtam gondolni csak őrá. Amikor tehettem elképzeltem: milyen lenne vele. Az öcsém legójátékával babrálva ábrándoztam: hányféleképpen illeszthető össze két test, amelyet egymás kiegészítésére terveztek, és alig vártam, hogy nagykorú legyek. A fiuk nem érdekeltek, a velem egykorúak azért mert kis hülyék voltak, a partiképesek pedig azért, mert közelébe sem jöhettek az én angyalarcú himringyómnak. Csak annyit tudtam, hogy a fiuk nem állnak meg az utolsó ruhadarab ledobásánál, és a nézők őrjöngése közben, nemcsak simogatni hagyják magukat, de jó pénzért kapcsolatteremtésre is hajlandóak. A születésnapom utáni estén elmentem a bárba, ahol felléptek. Ugy szorongtam, mintha csak nekem lett volna szégyellnivalóm, de nem is volt férfi a nézőtéren csak izgalomtól csillogó szemű, elnyílt szájú nők: fruskakortól az élveteg nagyanyókig minden korosztály képviseltette magát. És betáncolt, ö. Minden erőm elhagyott. Egy százdollárost előre a markomba készítettem, hogy amíg rajta lesz a gátyó, és közel kerül hozzám, belecsúsztassam a korcába, de vagy nem mertem, vagy nem volt rá alkalmam, mert amikor elég erőt éreztem rá, ö táncolt át a színpad másik oldalára. Egyszer megállt előttem. – Adja, vagy nem adja? – kérdezte mosolyogva és odatartotta a csípőjét felém. Fülig pirulva bedugtam a pénzt a korcába. Mindenki tapsolt, nagy volt a zaj, így kinyögtem valahogy, ahogy lehajolt, hogy megpusziljon: – Vegye el a szüzességemet!Nem lepődött meg, nem először hallhatott olyat, de rám mosolygott és odasúgta: ha vége a számomnak, jöjjön az öltözőbe. A felcsattanó tapsot megvártam, aztán kimentem. Apró helyiség ajtajára volt kiírva a neve. Ahogy beléptem friss verejték szaggal keveredett dezodor illata csapott meg. Ö csak állt és kedves mosollyal nézett. Én elindultam felé, ö ledobta a hátára terített selyem köntöst és ugy várt, ahogy az isten megteremtette, vagyis, ahogy a színpadot elhagyta. Nem bírtam magammal. A mellére simultam és csókoltam, ahol csak értem. Éreztem verejtéke sós izét de ö csak állt, hagyta magát. – Maga gyönyörű! – mondta de semmi tanújelét nem mutatta a teste, hogy valóban ugy gondolná: nem kívánt, nem volt ingere. Nem támadt benne vágy, irántam. – Akkor?! – néztem rá esdeklőn. – Oké, itt a névjegyem, holnap délután kettőre jöjjön a lakásomra. – Féléve várok rá! – súgtam és lábujjhegyre állva rácsókoltam a szájára. Sosem suvickoltam, sminkeltem magam annyi ideig, sosem válogattam annyit a ruháim, fehérneműim között, de pontosan kettőkor ott voltam. A házvezetőnő engedett be. Azt mondta menjek előre. Mentem. Lelki szemeimmel már láttam, amint gyönyörű testével, tárt karokkal jön elém, de ahogy közelebb értem – a félhomályban derengő nyitott ajtajú szobához, – furcsa hangokat hallottam. Amikor a szemem megszokta a fényt, láttam ahogy szeretkezik. Nem akkor kezdte, de komótosak voltak a mozdulatai, mint egy jó iparosnak, aki kiváló szolgáltatás akar nyújtani: első a vendég. A nő anyám korabeli lehetett, és micsoda hajcihőt csinált hogy megjátszotta a kéjt, és éppen vele, a szemem láttára?! Undor fogott el. Minden erő kiment a lábaimból. Nem mintha azt hittem volna, hogy én leszek az első nő az életében, hogy olyan pályán szentéletet él, de hogy ilyen rosszul időzítve éppen előttem, az már sok… vagy inkább észvesztő látvány. Lerogytam az ajtófélfa mellett lévő székre, és hosszú perceken át néztem, ahogy üzekednek ahogy próbál eleget tenni, annak amit vállalt. Szánni kezdtem, vagy inkább csodálni? Himringyó, alantas szarturó bogár. Apám orvos és sokszor elmondta, hogy Ferenc József azért nem adott nemesi címet orvosnak, mert azok öt koronáért bárkinek a fenekébe belenyúlnak, vagyis nem tartottam undori tónak, ha valaki – teste bármely részével – bármit tesz hivatástudatból, vagy anyagi érdekből. Amikor vége volt a menetnek, ö kijött és ott ment el mellettem, miközben az agyon bujálkodott nő lehunyt szemmel pihent – Gyere velem! – súgta, és indult a fürdőszoba felé. Soha olyan prédikációt! Mert mi lett volna más, amikor egy csodálatos férfi, anyaszült meztelenül, mosakodás közben próbálja megértetni egy kába rajongójával, hogy oktondiság amire vágyik. Az ártatlanság egyszeri és csodálatos adomány, amivel boldoggá lehet tenni, azt akit szeretünk, de csak annak érdemes odaadni, aki méltó rá. Ö étlapról válogathat, igaz nem szüzekben, de éppen azért, mert egyre ritkább madár az ártatlanság, nem fogadhatja el. Azért hívott oda éppen akkorra, amikor tudta, hogy vendége lesz, hogy kiábrándítson, rá – döbbentsen: undorító az a férfi, aki árulja a testét, undorit óbb, mint az utcalány, igaz annak könnyebb a dolga, de ö utálja magát azért, amit csinál, és – éljen bármilyen életet – harminc éves koráig – akkor változtat a sorsán, és áldaná a sorsot, ha olyan párra lelne, akit nemcsak szeret, aki nemcsak viszontszereti, de – pironkodva, vagy Haragon módjára neki őrizte meg magát. Tiszta lappal indulni, egy sírig tartó kapcsolatot vállalva, csodálatos érzés. – Menj el, te csodálatos gyermek! Felejts el engem és hagyd a sorsra, hogy eléd vezesse azt aki megérdemel. El fog jönni. Nem lehet másként, hiszen te gyönyörű vagy. Nem csókolt meg, de el is húzódtam volna tőle, hiszen – mint akit hidegvízzel nyakon öntöttek, ugy hatott rám ami odabenn történt: láttam mit művelt a szájával és egyebével, vagy hagyott magával művelni. Akkor utáltam, de amíg élek hálával gondolok rá. Régen letűnt a színről. Ki tudja miért? De igaza lett. Alig félévre rá eljött az igazi. És azt a csodálatot azt a földöntúli boldogságot, amikor felajánlhattam neki az igaz szivi számára őrzött ártatlanságomat, sosem felejtem el. Ma is ugy hív, én kis makulátlanom, én kis édeni Évám, és hasonló jelzőket aggat rám. Neki volt már nő az életében és sokféleképpen tud szeretni, de néha elkap a vágy, hogy rávezessem a mozdulatait azokra az összekapcsolódási formákra, amiket életem fordulópontján – kukkozva megjegyeztem. Mindigis izgatóan hat rám első szerelmem bujálkodása, de az emlék, a nosztalgia csak arra jó, hogy erősítse az érzéseket, felélessze a tüzet, amit az iránt érzünk, akivel a világon minden szuper, minden csodálatos, és akinek nemcsak élő testen való önkielégítési eszköznek kellünk, hanem teljes szívével szeret, óv, tisztel, becsül: vagyis viszontszeret.