Ma is áldom a sorsot, hogy amikor megláttam, -és első pillantásra beleszerettem -, feltámadt bennem a szerzési vágy. Ami leginkább bőszített: nem érdekeltem. Úgy járt – kelt az egyetemen mint aki papi esküt fogadott, vagy beton kemény homokos, de akkor legalább a fiukra odafigyelt volna?! Jól tanult, de sokszor észrevettem, hogy előadás alatt alszik, vagy legalábbis a szemét csukva tartja, mint aki nagyon fáradt, vagy nem érdekli ami körülötte van: álmodozik. Még jobban kezdett izgatni a dolog, mert azon kevesek közé tartoztam, akinek nem kellett dolgoznia, hogy a tandíjat előteremtse, vagyis megsajnáltam öt, aki – hitem szerint – éjjel dolgozott, hogy nappal tanulhasson. Figyelni kezdtem. Sosem vett semmit a büfében, tízórait hozott, mint akinek gondos anyja van, aki vigyáz fiacskája erőnlétére. Ruházata, ha nem is menő cuccokból állt, de mindig tiszta volt, és ami meghökkentett: sosem volt rajta lezser póló, csak keményítve vasalt ing. Egyszer mellé léptem a folyosón, amikor tízóraiját ette, vagyis inkább nyögve nyelte. Jó? – kérdeztem, mert amilyen cserfes voltam egyébként, valami fura szánalomféle lebénított. – Étel! – válaszolta ő arrébb lépve. – Nagyon szerethet anyád, ha… Akkor láttam először elpirulni, de nem szeméremből, vált pirossá az arca. Úgy öntötte el a vér, – az utóbbi időben egyre sápuló arcot, mint akit rajtakaptak. Jogásznak készültem, volt némi elképzelésem arról: mikor számit a feltett kérdés, vagy oldalvágás, telitalálatnak. Elnézést kért, és bekapva az utolsó falatot, otthagyott. Nekem sem kellett több. A közeledés elhárítása olaj volt a tűzre. Nyomozni kezdtem. Megtudtam hol lakik, és a nyomába szegődtem. Nincs padlóra küldőbb érzés, mint olyan szekér után futni amelyik nem vesz fel, miközben ezer szekér robog az ember nyomában, csakhogy felszedhesse. Elhatároztam, hogy móresre tanítom a fiút, de sosem fogtam még úgy mellé, mint akkor. Napokba telt mire majdnem mindent tudtam róla: szobát bérel egy ötvenes vénlánynál, aki könyvelő egy cégnél. Amikor először megláttam őket együtt kilépni a házból, a nőről eszembe jutott a pók, annak is a legkegyetlenebb fajtája: a fekete özvegy! De akkor már tudtam hogy érdeklődésem nemcsak kíváncsiság hanem igaz, mély szerelem, és aki szeret annak beindul a fantáziája azzal kapcsolatban akit birtokolni akar: követtem a kocsijukat. A nő nem hozta az egyetemig, két sarokkal arrébb kitette, de jól láttam, hogy szájon csókolják egymást, búcsúként. Meghűlt bennem a vér. Ez egy anyakomplexusos, ferde hajlamú, isten tudja milyen srác és én – aki válogathatnék a legjobbak között, lesek utána. A kocsi elhajtott, én is kiszálltam az enyémből, és lassan utolértem öt. – Anyád volt? – kérdeztem. Meghökkent, de ha nem vagyok mellette, elesik. – Bocsánat, megszédültem… – szabadkozott, mihelyt falfehér arcába kezdett visszatérni az élet. – Nem érzed jól magad? – Jól vagyok, csak… – Csak?! Drága a lakbér? Nagyon megkéri az árát az ellátásnak? – kérdeztem. Lesütött szemmel állt mellettem. – Ahogy élek, az magánügy… – nyögte. – Már ameddig! – vágtam rá, belekarolva, és nem hárította el a segítségem. Tudtam, hogy délután hatig tanul a könyvtárban. Én négykor ott voltam a házuk előtt, pókasszonyra várva. Csomagokkal megrakodva indult befelé. – Elnézést asszonyom, úgy hallottam önnél lehetne szobát bérelni!  – Rosszul hallotta! Sosem fogadnék be nőt. Sok baj van velük, mosnak, vasalnak, főznek!

- Sajnálom pedig nekem helyileg megfelelt volna.

- Én is sajnálom, de most van lakóm, és ő utána is csak férfit fogadok. Kényelmesebb.

- Segíthetek? – kérdeztem álnokul, amíg a kulccsal bajlódott. Átadta egyik csomagját. Mindenképpen be akartam jutni a lakásba, ezért feltéptem a papírzacskó alját, amint éppen átvette volna az ajtón belül. Kihullott minden, vagyis segíthettem összeszedni. Valami ki is folyt, így megengedte, hogy kezet mossak. Benn voltam a lakásban, amely egyetlen szobából állt: dupla ággyal. Még heverő sem volt. Tehát a vérével, férfierejével fizet a fickó, kizsigereli, kiszedi a velejét ez a fehérmájú, és még mindig jól jár, hiszen nő, közös ágyban nem is vállalná az albérletet, neki pedig nem igen akadna, aki dugja, különösen nem futószalagszerűen, állandó készenlétben. Nem tettem megjegyzést, köszöntem és vissza a könyvtárba. A fiú lehunyt szemmel nézte a könyvet. Észre sem vette, hogy leültem mellé. – Nagyon kimerít az egész éjszakai bujálkodási kényszere? – kérdeztem súgva, mire felriadt, de sem elpirulni, sem tiltakozni nem volt ereje. – Behálózott? Fizeti a tandíjadat is? Nem enged dolgozni, hogy minden erődet, abban az átkozott duplaágyban szedje ki? Etet, mert a kalória energiát ad, de kiszívja a csontodból a velőt, és te tűröd, mint egy áldozati bárány. Sokszor szinte lépni sincs erőd. Mit gondolsz mi lesz a sorsod, ha beadod a kulcsot, ha többé nem tud magára húzni? Ha képtelen leszel parancsra dugni? Kidob, beledöglesz, mint három elődöd eddig. Nem tudtál róla? Mert nem hagyta, hogy bárkivel szóba állj a házban. Én érdeklődtem. Te vagy a ki tudja hányadik, de alig egy – kettő hagyta el élve pókanyó hálóját. Rám nézett, mint hűséges eb a gazdájára, és elöntötte szemét a könny.

- Mindent tudok róla. Egy magándetektív segített. Láttam a szobáját. A fiatal fiuk vérét elszívó duplaágyat. Az a nő fehérmájú, egyetlen napig sem bírná ki férfi nélkül, ráadásul skizofrén, uralkodni vágyó, és mert más felett nem tud, keres egy kiszolgáltatottat, akin gyakorolhatja a mindenhatóságát. Két szerepben is birtokolhatja: mint anya, és mint – gondolom a kéjért minden praktikára kész – buja szerető. Sosem akadt párja, a férfiak időben megsejtették a sexkelepcét, mert a napi 3 – 4 numerát nem mindenki bírja, a sírig, így hát vásárol magának fiút, kihasználja, hogy csak az észbeli képességetek van meg a tanulásra, az anyagiak hiányoznak, és ti gyanútlanul lépre mentek. Apám orvos. Vár minket a klinikán. Megígérte, hogy kivizsgáltat. Talán még nem késő, hogy talpra állj, és feladd ezt az elején kényelmesnek hitt helyzetet. Tudom, a nagyváros könnyen megszédíti azt, aki tiszta lélekkel jön ide: azt hitted összeköti számodra a hasznost a kellemessel: pótolja anyád törődését, és a tandíj fejében nem áldozat a szeretkezés. Hányszor vett elő éjszakánként? – Elviselhetetlenül sokszor – mondta sóhajtásszerűen, – de hogy jöttél rá? – kérdezte elcsukló hangon. – Egyszerű a magyarázat: szeretlek. Megláttalak, és azt mondtam magamnak: nála van a boldogságom, amíg élek, az ő szerelmében szeretnék lubickolni, az ő lénye éljen tovább a gyerekeimben. Felzokogott! Apám benntartotta. Három hét kellett mire rendbejött a vérképe, és az ólmos fáradtságot is kipihente. Nagybátyámtól – az ügyvédi irodájában való némi segítésért – kapott egy szobát, és fizetést. Öröm volt nézni, ahogy a félszeg fiú, magabiztos, mosolygós, elbűvölő férfivá válik. Félévig hozzám sem ért, pedig reszkettem érte. Nem bántam, hogy nem csókol meg. Vártam, hogy kitisztuljon belőle a testi – lelki mocsok érzése, és megérte. A döntő lökést az adta, hogy megláttuk a pókanyót, amint búcsúcsókot ad az új srácának. A törvény nem léphet, amíg nincs, aki működésbe hozza, de az én igazságérzetem nem tűrhette, hogy ne lakoljon a számító szuka, jó néhány rászorult, fiú egészségéért, vagy életéért. Bepereltem. Volt korona tanúm. A nagybátyám képviselt, és – mert a demokratikus törvénykönyvben mindenre van paragrafus: szexuális kizsákmányolás, egészségrontás, és ki tudja még hány címen ítélték el.

Kihasználni nemcsak a nőket lehet, nemcsak azokat fenyegeti a prostitúció réme. Remélem, mire letölti a büntetését az a szuka, elmegy a kedve a duplaágyban való, kizsákmányoló bujálkodástól. A fiatalon megélt zabolátlan szex, – még ha kedvüket lelik is benne – sok szupermennek induló fiú életét kurtíthatja meg.