Mindenki életében akad olyan élmény, amit sosem felejt el: borzalmas, vagy sorsmeghatározó volta miatt. Biztosan hallottak már olyan esetet, amikor a férfi a – sokak által – legszebb pillanatban, hirtelen halt meg. Híres emberekkel is előfordult, és talán azért ismerjük éppen az ö eseteiket, mert azokban a hozzátartozók, vagy azok, akiknek a köreiben forgott, megmozgattak minden követ, hogy minél kisebb botrány kerekedjék az esetből. Az ilyen halál szinte alig következik be otthon, a családi ágyban, egy unalmassá vált ölelés közben, hiszen az már nem okoz olyan felindulást, hogy halálra terhelje a szívet. Az én esetem merőben más, mint amelyek közszájon forognak, mert én élek, de az ifjú hölgy, akivel… szóval ö halt meg, ráadásul… rajtam.

A megismerkedésünk mindennaposnak számit. Ö csinos volt, fiatal, és nem csinált nagy ügyet a szeretkezésből, vagyis első pillanatban tudni lehetett hová fajulhatnak a dolgok. Ezért is irányítottam ugy az eseményeket, hogy hozzám menjünk, mert szeretek saját ágyamban aludni és ha a nő terhemre van, vagy torkig vagyok vele: taxit hívok. Így gondoltam akkor is. Amint beléptünk az ajtón nekem esett és csókolt, miközben sorra szedte le rólam a ruhát. Mindig sokat adtam a rendre, vagyis nem volt ínyemre, ha a legjobb zakómat a földre ejtik, az inggombjaimat letépik, de abban a nőben akkora tűz lobogott, hogy csak egy módon gondoltam csillapíthatónak – ha mielőbb túlesünk azon – , amire leplezetlenül vágyik. A tüze átragadt rám is. Az első szeretkezés után, átlépett jólesően fáradt testemen, és hozzálátott, hogy újra birtokba vegyen. Megmosolyogtam, mert elég naiv nő az, aki azt hiszi, hogy a férfiasság gyorstüzelésű, hatlövetű fegyver, vagy felhúzható gyerekjáték és mert még ahhoz is fáradt voltam hogy kitegyem a szűrét, hagytam – csinálja, ha kedve van hozzá. Ujjbegyei és ajkai örjitöen értettek a vágykeltéshez. Észrevettem, hogy szinte hallhatóan dobog a szíve, de olyan helyzetben az a természetes, különösen ha mindenáron bizonyítani akar valaki. Próbálkozása nem is maradt sikertelen, csakhamar nyeregben érezte magát, de ami nagyobb szó, engem is belevont az örjitö galoppba. Azt súgta: bízd rám magad, pihenj és csókolt, simogatott, kedvembe járt. Elég sokára értünk fel a csúcsra, mert olyan profi volt, hogy értett a tűz ébrentartásához, nem az ellobbantására törekedett, és milyen igaza volt?! Ö vette kezébe a dolgok irányítását, én pedig tűrtem, élveztem a helyzetet. Amikor bekövetkezett az extázis, kiszáradt szájjal nyögtem, búgtam, dicsértem, mint aki nincs magánál, vagyis mint aki éppen azon van, hogy pár pillanatra elmenjen az esze. Minden erőmet kivette, aztán rám hanyatlott. Előfordult már, hogy a partnerem rám borult, hozzám simult – utána – de ahogy ö csinálta, az valahogy más volt. Elnehezült, nem mozdult és egy idő után, lágyan lefordítottam magamról. Amikor a hátára került, akkor láttam, hogy tekintete üveges, felakadt a szeme. Azt hittem viccel. Szóltam neki, paskoltam a kezét, pofoztam, még szívmasszázzsal is próbálkoztam, – amikor láttam hogy több kettőnél – , de sikertelenül. Szervi szívbaja volt, azért élt ugy, mint aki tudja: nem sokáig csinálhat olyat, ami jólesik, vagyis élvezni akarta az életet, amíg csak képes volt rá. Szép halál! – mondanák sokan, de én, akkor, nem ezt gondoltam. Nem tudom voltak-e már ugy megijedve, hogy a nevüket is elfelejtsék, de akkor tőlem hiába kérdezték volna. Telefonáltam a mentőknek, de nem tudtam bemondani a címemet, ök nyugtattak, mig végülis beugrott, hol lakom, aztán jöttek és hívták a rendőrséget. Kemény tortúra volt, de nem is az borit ott ki, hiszen nőtlen lévén senkinek semmi köze hozzá, hogyan élek – , de azt a percet, amikor a testemen egy másik ember, – még ugy – ahogy, de egybeforrva velem – olyan érzést keltve bennem is, mintha elkívánkozna belőlem az élet, – egyszer csak meghal – azt nem lehetett elfelejteni. Elég sok kellemetlen kötelezettséggel járt, mire a nyomozás lezárult, de az igazi tragédia bennem vált egyre keményebb betonná. Nem tudtam aludni, és ha mégis: újraálmodtam azt az utolsó percet, a halállal való eszelős találkozást, amikor magához ölelte rólam azt, aki éppen engem akart boldogítani és önmagának próbált nyúlfarknyi kéjt kizsarolni a – hite szerint – amúgy is kurta élettől. Csuromvizesen ébredtem, kiáltoztam, és ami a legelviselhetetlenebb lett: képtelen voltam nőt érinteni, nemhogy ágyban, de még nyilvános helyen, mellőzve sem. Ugy tértem ki a közelségük elöl mint aki fél, hogy leprással érintkezik. Volt egy orvos barátom, aki megpróbált segíteni, nyugtatókkal, hosszú beszélgetésekkel, némi ivászattal, de mihelyt egyedül maradtam jött a szörnyű emlék, és odavolt az éjszakám: de lassan a potenciám is. Illetve nem egészen, mert működött, de csak az álommal, vagyis a visszaidézett valósággal együtt. Még kamasz koromban sem igen voltam híve az önki- elégítésnek, vagyis ritkán fordult elő, hogy lucsokban ébredjek, de az után a szörnyű eset után, a vele kapcsolatos álom, mindig azzal végződött, hogy megjártam a legborzongatóbb kéj csúcsát, és időbe telt mire felriadva magamhoz tértem. A barátomnak elmondtam, mert nem jó érzés a ferde hajlamúság, és már biztos voltam benne, hogy soha nem leszek képes többé nőt ölelni, be kell érnem az álom adta, halálos öleléssel. Talán idővel bele is nyugodtam volna a dologba, ha nem készülök tudatosan férjnek, apának. Hogy nősüljön meg az, aki képtelen lefeküdni egy növel, és főleg, hogy nemzzen gyereket? Hónapok múlva azon kaptam magam, hogy igyekszem minél korábban ágyba bújni, csakhogy mielőbb átéljem azt a borzalmat, amelynek a vége mindig észvesztő gyönyör, utána csömörrel vegyes undor lett. Megijedtem és elmondtam a barátomnak, aki visszahivott.- Időt egyeztettem egy pszichológussal, el kell menned hozzá. Én sebész vagyok, szikével nem segíthetek, de ha valaki, ö biztosan helyrehoz, vagyis inkább elfeledteti veled azt a képtelen esetet. Csak a doktor vezetéknevét és a címét mondta meg, és azt, hogy mikorra vár. Pontos voltam. Megtaláltam az ajtót, rajta a név táblával, és csengettem. Egy fiatal nő nyitott ajtót. Megmondtam kit keresek. Mosolyogva bemutatkozott. Ö a doktor. Megfogtam az ajtót, mint aki menekülni akar, de megállított. – Nem nyúlok magához. Nem kell félnie, de ha újra olyan akar lenni, mint régen, nem szabad megfutamodnia. Menjen be, és üljön le. Ne a nőt, az orvost lássa bennem. Állítólag értem a dolgom, azért ajánlott közös barátunk, éppen engem. Szeretném, ha megbarátkozna a gondolattal, vagy inkább elfelejtené, hogy nő vagyok. Kicsit tétováztam, aztán elindultam befelé. Egy orvos előtt mégsem mutatkozhat gyávának az ember, kivált, ha nő az illető. Biztosan tudja miről van szó, vagyis elkerüli a véletlen érintkezés lehetőségét is, akárcsak én. Leültem. Ö is. Jó messze tőlem, aztán beszélni kezdett. – Gondolom felhatalmazta a barátját, hogy elmondja mi baja. Nem kérem, hogy beszéljen, tudom milyen nehéz kianalizálni valakiből akár egyetlen olyan mondatot is, amit saját magának sem szívesen vall be. Bízza rám magát. Jó lenne, ha ellazulna. Amint látja nem vagyok bombanö, – nem is akarok annak látszani – , vagyis nem igazán feszélyezhetem. Számomra csak a hivatásom fontos, és eddig kielégített a sikerélmény: ha volt, de hál istennek akadt egy pár. Próbálták már hipnotizálni, mert – már csak az ellazulása miatt – sem ártana, ha hipnózisba kerülne. Ne féljen, nem élek vissza a helyzettel, ugy értem, mihelyt látom, hogy nem érzi kellemesnek az állapotot, amit szugesziven hozok létre felébresztem, és várunk, amíg maga is ugy gondolja: nincs más megoldás, csak ha megbeszéljük mindazt ami gondot okoz. A hallgatás beleegyezés, vagyis bízza rám magát. Nézzen a szemembe és ne féljen, nem megyek olyan közel, hogy megérinthessem. Érzem hogy nehezen adja meg magát, tiltakozik a teljes ellazulás ellen, pedig meg kell lennie – duruzsolta. – Így jó, már nem annyira feszült. A szemhéját nehéznek érzi, le is csukódik egyre könnyebbé válik a teste, nyugodt, nem vesz tudomást semmiről ami történik. Tudom, hogy az élmény megrázó erejű volt, de felül kell kerekednie az emlékén. Érthető a viszolygása, de majd később megérti:sosem múlik el, ha nem sokkszerűen éri egy ujabb, kellemes hatás. Kutyaharapást szőrivel. Engedje át magát az eseményeknek, meglátja nem lesz kellemetlen amit átélünk… – hallottam egyre távolabbról a kellemes hangot, miközben ugy: kontybaszoritott hajjal, fehér köpenyben, térdre ereszkedett előttem. Csillogó zöld szemeit magamon éreztem, pedig a szemem le volt hunyva, és csak elképzelni tudtam, mit csinál, vagyis csak hallottam ahogy akár egy rádióriporter, zsongítóan duruzsolva közvetíti az eseményeket. – Át kell hogy éld a kéjt újra egy növel, de nem álmodban és nem ugy, ahogy akkor. Kigombolom a nadrágod, lehúzom a zipzárt a slicceden és próbálom tudatosítani a férfiasságoddal, hogy nincs mitől tartania. Az az élmény sosem jön vissza többé, csak egy nedves ajak becézését érzi – egy forró száj csókolja, becézi, és megpróbálja ugyanazt a kéjt nyújtani, amitől képtelen vagy szabadulni, mert büdösnek érzed magad a történtekben. A bűntudat bénított meg, te drága, szárbaszökö szerelemvirága te. Azt hiszed miattad történt minden, pedig csak a véletlen műve volt, és félsz hogy megismétlődhet. Annak a nőnek csodálatos halála volt. Büszke lehetsz magadra, ha akkor is ennyire mindenen felülkerekedve akartál kitenni magadért. Éld át újra a kéjt, nagyobbat mint akkor – olyat amit soha nem felejthetsz el, ami elfújja a csúnya emléket. Így! Jól van, látom, hogy érzed amiben részt veszel, tested megrándul, arcod angyalivá szépül. Ott jársz, ahol nincs semmi más csak a kéj, a múló, – de mindig vágyott – gyönyör. Remekül csináltad. Eltüntetem ficánkolásod nyomát. Pihenj. A zipzár, gomb, a helyén, csak pár pillanat kell, hogy rendbe hozzam magamat is. Leveszem a köpenyt, hátha nem sokkol a látványom, kibontom a hajam. Nem festetet, természetes vörös, és születéstől kezdve ilyen hullámos. Azért kényszerítem kontyba a loboncos, mert senkinek nem akartam tetszeni… de neked most szeretnék. Jó volna ha észrevennéd: sosem csináltam még ilyet. A legordenárébb kielégítési móddal próbálkoztam, csakhogy visszanyerd amit elveszítettél. Semmire nem emlékszel majd, – ha tapsolok és felébredsz – , csak az ágyékodban érzed, hogy elment a férfierőd. Kicsit megriadsz, de azt hiszed képzelegtél, és holnap újra itt leszel. Ha nem: tudni fogom, hogy hiába volt minden, de akkor sem adom fel. Ez csak egyik próbálkozásom volt, és talán a legdrasztikusabb, de mint orvosok között a sebész, a közepébe akartam vágni a dolgoknak. Hátha?!

Nem tudom álmodtak-e már olyat, hogy mindent megtettek volna csakhogy vége legyen a látomásnak, csakhogy felsóhajthassanak, semmi baj, nem valóság, rémálom volt. – Ébredjen fel! – mondta a doktornö, és tapsolt. Lassan nyitottam ki a szemem, éppen azért, mert az ölemben olyan bizsergést éreztem, mint amikor lázálomból riadok, odakaptam, de mindenem rendben volt. Semmi lucsok, és lassan világossá vált, hol vagyok. – Megnyugodott? – kérdezte ö, és én ugy néztem rá, mint egy angyalra. Csodálatos látvány volt azzal az érzéssel együtt, amit övön alul váltott ki belőlem, de szinte minden porcikámat átjárta. – Igen! Ezek szerint hipnotizálható vagyok! – mondtam, és elkaptam róla a tekintetemet. – Meddig tartott? Nem néztem az órát. Azt hiszem nem is az idő a fontos. Holnap újra várom, persze csak ha értelmét látja a dolognak.

Értelmét láttam. Éjjel ugy aludtam akár egy boldog, gondtalan, csecsemő és reggel fütyörészve készülődtem. Szinte tízpercenként az órámra néztem, mikor mehetek már újra:oda. Pontos voltam, és bár fogalmam sem volt mi történt velem, – amit elmeséltem azt tőle hallottam, jóval később, már az ezerszázalékos gyógyulásom után – , de valami odavonzott, akár a mágnes. A második alkalom is ugy játszódott le mint az első. Szigorú doktornéként altatott el, káprázatosan vöröslő Vénuszként ébresztett fel, és hogy közben mi történt, az akkor nem is nagyon érdekelt, csak a remény ujjongott bennem: újra rá tudok nézni egy nőre, nem riaszt a látvány és olyan jóleső érzés járja át a testem, mint régen egy jól sikerült aktus után. A negyedik szeánsz előtt elhatároztam, hogy ellenállok a szugessziónak, nem alszom el, nem esem hipnotikus álomba. Akkor már eszeveszetten szerettem, nem is annyira ugy mint egy csinos nőt, hanem ahogy a megváltóját imádja az ember. Éreztem hogy vele újra kezdődhet minden. Csak azért tudtam kifogni rajta – ahogy később elmondta – mert akkor már ö is alig várta, hogy hozzám foghasson, és nem koncentrált kellőképpen a hipnotizálásra. Ébren éltem át a csodát. Minden tagomba reszkettem és azt hittem, belehalok, ha nem kaphatom fel magamhoz, nem tapadhatok rá csodálatos ajkaira és nem csókolhatom… életem végéig. Nem ö volt az első nő, aki hasonló módon elégi tett ki, de ö volt az első aki belső indíttatásból, nemes elhivatottságból csinálta, és akár a szerencsés bőrgyógyász, aki az ekcémára való Husz féle ken öcs közül elsőre a megfelelőt írja fel, meggyógyított.

Micsoda szeretkezés színhelyévé vált az a szoba?! Micsoda eszeveszett nászban egyesült két egymást vágyó test? Én aki nemcsak a kéjt, a férfiéletem visszanyerését köszönhettem neki és ö, aki – mint később bevallotta – régen célozgatott már a barátomnak hogy szívesen megismerkedne velem. Kapóra jött az a borzalmas élmény, volt miért összeismerkednünk, és ö – barátom segítségével bár – de élt a lehetőséggel. Áldja meg az isten érte. Csodálatos feleségem lett, mert természetesen összeházasodtunk. Nem árt a házi patika, amely minden bajra, gyógyírt nyújt, de soha többé nem voltak rémálmaim, és gyakorta könnybe lábadt a szemem ha ránéztem gyermekeim anyjára, aki annyira szeretett, – viszonzatlanul – , hogy szűzi testtel, a legbujább kéjnőt is megszégyenítő lépésre szánta el magát. Mindent feltett egyetlen lapra és nálam bejött. Sokszor eszembe jutott az évek során: vajon csak nálam?? Én voltam az első paciense, aki hasonló gyógymódban részesült, vagy felbuzdulva a sikeren, sorozatban végez buja kezeléseket. Olyankor elszégyelltem magam: mit ér az olyan szerelem, amely nem bizalomra épül, és miért ne hihetném el neki, hogy szerelemből tette amit tett? Hittem, hogy ha kudarcot vall a gyógyításommal, sosem mondja el mi történt amíg hipnózisban voltam, vagy nem csinál olyan hibát, hogy félálomban maradván, végignézhessem, mit művel velem. Ö elhitte, hogy ébren maradtam, csak egyet nem értett: hogy bírtam ki az ébresztésig? Miért nem vetettem rá magam, miért nem éreztem meg mennyire vágyik a tudatos szeretkezésre, milyen idegborzongatóan szeret? De hát az ember ritkán tudja bizonyos pillanatokban, hogy mi volna helyes, és sokszor abban sem hisz, hogy minden rosszban lehet valami jó, mert ha nem így volna: nem élem át azt a szörnyűséget, és ki tudja találkozhattam volna-e vele, akit pedig a sors nekem rendelt! És micsoda szerető, milyen vulkánvágyú, csodálatos teremtés a feleségem… Kicsit nevetséges vagyok ugye, hogy még harminc évi házasság után is bolondulok érte, elég ha megérint, és én azonnal “hipnotikus állapotba”kerülök, de sosem tétlenkedem, nem hagyatkozom csak az ö vágyaira, hiszen a tűz is magasabbra csap, nagyobb hőfokkal ég, ha több fűtő szítja, többen rakják rá – a hamu alatt is sokáig parázsló – érzelemhasábokat…