Sokkoló élmény

Irta: L. Timothy

Nem hiszem hogy sokukkal megesett olyan porig alázó élmény, mint velem, hiszen az anyakönyvvezetők szerint sem gyakori hogy igen helyett, nemet mondanak. Mi sem természetesebb, hogy én igent mondtam, hiszen mire egy férfi válaszút elé kerül, már nagy valószínűséggel biztos a dolgában. A menyasszonyom válaszolt nemet ráadásul olyan meghökkentő előzmények után, ami nem igen fordult még elő. Én már kimondtam a polgármester kérdésére, hogy akarom, amikor odalépett mellé egy férfi és a fülébe súgta: ne mondj igent, feleségül veszlek. A súgást nem hallottam, csak arám felragyogó arcát láttam és a képtelennek tűnő nem Aka romot hallottam, amelyre szinte minden jelenlévő felmordult. A polgármester újra feltette a kérdést, de a válasz ugyanaz volt. Ne haragudj! – fordult felém a menyasszonyom, és akkor néztem először farkasszemet az utódommal. A főnöke volt. Tudod, két éve a szeretője vagyok, de megrögzött agglegény, viszont meghökkentő döntései vannak, és azt hiszem mégis öt szeretem jobban. Mit mondhat erre egy boldog vőlegény, különösen olyan és annyi tanú előtt?! Jobbnak láttam, ha kikullogok a teremből. Mellőztem anyámat, aki értetlen arccal nézett rám, éreztem, hogy megérint, vissza akar tartani, de ugy mentem kifelé, akár egy szélütött.

Nem néztem merre indulok, csak mentem és ha egy nő mellém lépve – az utcakereszteződésben – , vissza nem fog, talán egy száguldó autó elcsap és vége lett volna az egésznek. Nem néztem arra aki visszatartott, meg sem köszöntem, de bábként tűrtem, hogy visszavezessen a kocsijáig. Tulajdonképpen már beültem, amikor felfogtam, a védőangyalom egy nő. – Ott voltam a szertartáson, tudom mit érez. Segíteni szeretnék! – mondta és indított. Nem tudom meddig mentünk csak azt, hogy egy magas ház előtt állt meg. Kiszállt és előttem is kinyitotta az ajtót, jólesett, hogy szinte vitt magával. Amikor az embert nagy trauma éri, legszívesebben elbujdosna, minden ismerős tekintet elöl, és csak olyasvalakit tűr meg maga mellett akit nem ismer, aki előtt nem érzi magát porig alázva. A hatodikra mentünk fel a lifttel és a nő kinyitotta az ajtót. Nem érdekelt hova visz és mit akar tőlem, szerettem volna elbujdosni a világ elöl, csendre, önemésztő némaságra vágytam, hogy át tudjam gondolni: hol rontottam el, mivel érdemeltem ki ezt a sárba tipró megszégyenítést attól, akit életem párjául választottam.- Vegye le a szmokingját, helyezze magát kényelembe. Egy pszichológus rendelőjében van. El kell lazulnia, mert ilyenkor csak az segíthet – mondta. Hagytam hogy levegye a zakómat és végi fektessen a kényelmes heverőn. Sosem jártam addig analitikusnál, de akkor olyan nem számított semmi. – Kér egy italt? Nem ajánlom, de egy pohár víz biztosan jót tesz – mondta a nő, akit még mindig nem vettem igazán szemügyre, mert tele voltam önsajnálattal, a megaláztatásom miatt, és legszívesebben vinnyogtam volna, akár egy sebzett állat. Megitatott, aztán végigsimított a homlokomon, valahogy ugy, mint amikor az anya álmot simít gyermeke szemére, vagy ahogy a halott szemhéját zárják le. Megszűnt körülöttem a világ.- A hipnózis jót tesz ilyenkor, és bár nem tudok engedélyt kérni rá, belátásom szerint cselekszem. El fogom altatni. Azt teszi majd amit mondok, vagyis elhessegeti magától a kínzó gondolatokat és megpróbál valami szépre és jóra, a jövőre gondolni. Engedje el magát, sóhajtson mélyeket. Csak féltudatos állapotban vagyok képes elmondani magának: végig tudtam arról milyen játékot űz magával, de nem éreztem jogot a közbelépésre, mert utolsó pillanatig nyitva tartotta a döntését. Láttam mennyire szereti, hogy vonzódik hozzá, és elhittem neki, hogy szakítani akar a múlttal, amelyet régen kilátástalannak érez. A főnöke jóképű, nagyvonalú, imádnivalóan undorító tulajdonságokkal felruházott, magabiztos férfi, aki ugy akarta végigélvezni az életet, hogy sose kelljen máshoz igazodnia, és még a szeretője is mindig kéznél legyen. Ezért tartotta legjobb magoldásnak a maga menyasszonyát, aki neki dolgozik, és akit már első nap, magába bolondit ott. Sokszor végighallgattam csodálatos szeretkezéseik meséjét. A barátnőm minden részletre kitért és, néha egy kicsit irigyeltem is hiszen sok jó üzletember létezik, de hogy egyben remek szerető is legyen, vagyis abban is élvonal képviseljen, jól kipróbált módon, és hogy egy év múlva is képes legyen megbénítani partnere akaratát a testével nyújtott kéj által, az elég ritka dolog. Nem csoda, hogy a menyasszonya beleszeretett. Amikor már nem titkolhatta tovább: belehal, ha vége lesz a kapcsolatuknak, a férfi azt válaszolta, hogy ha érzelmileg veszélyesnek tartja a kapcsolatukat, inkább hagyják abba, nem akar lelki terrort, erőszakos ráhatást, sosem alapit családot, és bármilyen jó is vele az ágyban, a szőnyegen, vagy éppen az íróasztalon, esze ágában sincs lekötni magát. A barátnőm szörnyem kiborult, esküdözött hogy soha többé nem enged neki, és be is tartotta a főnök első – feléje induló – mozdulatáig, aztán akár a szédült lepke a lámpa fényébe, beleájult a karjaiba, és ment minden mint addig. Akkor jött maga, aki többet akart, mint kalandot, és el kellett hinnie, hogy szereti.

[rkey]

Nyúl kiugratónak remekül megfelelt volna, de a főnök póker arccal fogadta, hogy van egy hódolója, és nem mondott sem igent sem nemet arra: nincs-e ellenére, ha elfogadja a maga udvarlását. Még a leánykérés is hidegen hagyta. Szép nászajándékot adott, egy csekket, és az esküvő idejére több napos üzleti tárgyalássorozatot hozatott össze hogy bebiztosítsa magát az esetleges elgyengülés ellen. Mégsem bírta ki. Visszajött, és esküdni mernék rá, jó ideje ott volt már a teremben, de arra a pillanatra várt, amikor legnagyobbat robban a bomba, s csak akkor lépett oda a menyasszonya mellé. Nem tudom mit mondjak a barátnőmről: talán azt hiszi az anyagiak miatt döntött ugy, ahogy, hiszen a főnöke jóval tehetősebb, mint maga, de nem hiszem. Sokszor elmondta, hogy magával csak ugy élvezi a szeretkezést, ha közben arra a másikra gondol, de nem akar vénlány maradni, és maga szereti annyira, hogy ne lásson a szemétől – majd ha a főnökével újra ott folytatják ahol abbahagyták. Tudom nem kellene ezt elmondanom, még így hipnotikus állapotban sem, de ugy gondolom az őszinteség olyan, mint a gyógyításban a sebészet. Fájdalmas, de eredményes. Minek pátyolgassa magában a szerelmén ejtett sérelmet, minek nyalogassa sebeit egy olyan nő miatt, aki nem is igazán becsülte. Most már látszik az arcán, hogy nyugodt, hogy oldódott a feszültsége, hogy visszatér az önbizalma, és mire felébresztem, ugy emlékszik majd az önt ért sérelemre, mint egy rossz álomra. De még valamit el kell mondanom, és ha lehet ezt felejtse el, vagy vegye ugy, hogy nem hallotta, csak álmodta, vagy képzelte. Én szeretem magát. Amióta először megláttam a barátnőm oldalán, és sajnálni kezdtem, mint balekot. Ne higgye, hogy a szánalom lombosodott szerelemmé, bár az sem ritkaság, hiszen mindkettő a legmélyebb emberi érzés, és senki nem mérheti fel melyiknek van nagyobb ereje. Sokszor a szerelmet és a gyűlöletet is csak egy hajszál választja el, vagyis hónapok óta járkálok, dolgozom, élek ugy mint, egy kába liba, aki túl becsületes ahhoz, hogy a barátnője életébe avatkozzon, csak mert boldogságra vágyik. Ami a polgármester előtt történt az magának tragédia, nekem operetti fordulat volt. Már – már feladtam, nem hihettem csodában sem, hiszen ha egy pár lettek volna, sírig hallgatok arról a mély érzésről amit lelkem mélyén dédelgetek, mert sosem süllyednék olyan mélyre, hogy szétrobbantsak egy házasságot, és nemcsak azért, mert az egyik fél a barátnőm, hanem mert mellette labdába sem rúghatnék. Majd ha felébred, szán rám egy kis figyelmet és meglátja: nem vagyok csinibaba, de még az átlagot sem nagyon ütöm meg. A betegeim azt mondják, amikor hallgatom őket, próbálok segíteni, valami fény ragyogja be az arcom, amely őket megnyugtatja engem meg szépit, de hát egy olyan jóképű férfi mint maga miért ne várhatná el, hogy akit szeret, azt ne csak a jótéteménye, vagy segítőkészsége tegye elfogadhatóvá. Ha lenne hozzá bátorságom, megpróbálhatnám a lehetetlent, vagy inkább az etikátlant és rávenném, hogy ha felébred, szeressen bele az első nőbe akit lát, s szívének minden gyengéd érzését ruházza át rá. Talán sikerülne. Állítólag ennél rosszabb dolgokra is rávettek már gyenge jellemű embereket, hipnotikus álomba. De nekem nem kell a csalóka, és főleg sírig bűntudatot okozó siker. Naiv lélek vagyok, mert még mindig hiszem, hogy van valaki a világon, aki magamért is szeretni tudna, olyannak, amilyen vagyok. Mindenkinek van valahol párja, hiszen az isten Ádám mellé rendelte Évát, hogy teljessé tegye az életüket. Sokan azt mondják, az alakom még elmenne, de a fejemmel nyugodtan járhatnék férfiruhában is, akkor talán egy fokkal szebb lehetnék az ördögnél és elkelnék. Soha semmit nem tettem azért, hogy csinosnak látsszam. Minek? Aki olyan közel kerül hozzám, hogy imádhatom, előbb utóbb úgyis meg kell lásson kendőzetlenül és a csalódás mindent tönkretehet. Szeretek nyílt lapokkal játszani, és bárhogy is szenvedek, beletörődöm, hogy magának csak olyan figyelemreméltó nő lehet a párja, mint a barátnőm, vagyis félreállok. De ezt a fél órát, amíg a vendégem volt, amíg nézhettem azt a drága arcát, amíg elmondhattam azt amit egyébként sosem mertem volna, én voltam a világ legboldogabb nője. Lányát is mondhattam volna, mert még nem volt férfi az életemben és nem kifejezetten azért, mert senkinek nem kellettem volna. Zsák a foltját megleli, de nekem nemcsak a zsák kellene, hanem inkább az, ami benne van. Maga jellemes, okos, kedves, figyelmes, gyengéd férfi. Olyan aki megérdemelné az igazi boldogságot, még akkor is, ha holtbiztosan elmegy mellette, mert nem éri be vele, szebbre vágyik. Ha nem vétettem volna máris az orvosi esküm ellen, most odamennék és megcsókolnám. Gyengéden, hogy érintése, az ajkainak íze, a szájszéleim idegvégződéseibe ivódjon, és ne feledhessem el, amíg csak élek.- Miért nem teszi meg? – kérdeztem még mindig csukott szemmel. – Maga ébren van… maga… ez… ez nem lehet. Eddig mindig sikerült, ha valakit hipnotizálni akartam. – Rajtam mégsem fogott az ereje, hála istennek! – mondtam és felálltam, hogy közelebb lépve: összevessem a látványt a hallottakkal. Nem is volt olyan meghökkentő. Az a fajta arc, ami első pillantásra jellegtelen, de nemcsak hogy meg lehet szokni, hanem képtelenséggé válik elszakadni tőle. A nők mindig túloznak ha önmagukról beszélnek, vagy szépi tik vagy csúfítják a dolgokat, attól függően hogy több-e bennük a hiúság, mint a szerénység. – Miért mondod, hogy nem vagy szép? – indultam volna felé, de ö felállt és kinyújtotta a karjait. – Álljon meg! Elnézést kérek… igazán nem gondoltam volna hogy… és különbeni az elfogódottság, az esetleges hálaérzet megtéveszti az ítélőképességét. Láttam egyszer egy jelenetet a mozgólépcsőn. Egy elegáns Ur, szinte undorral húzódott félre egy hajléktalan loncsos csőlakótól, aztán hirtelen megállt a lépcső és ö előrezuhant volna, ha nem kapaszkodhat bele a lerobbant férfi, feléje nyújtott piszkos karjaiba. Ha látta volna hogy markolta, milyen hálásan köszönte, és csak akinek jó szeme van: érzékelhette, mennyire bánja addigi irtózatát. Így van maga is. Azt hiszi, mert segíteni akartam kötelessége… – Pszt! Hallgasson rám. Maga remek pszichológus, de nincs két egyforma eset, és én elég erős természetű vagyok. Mihelyt lefekhettem és ellazulhattam, képes voltam végiggondolni mindent, ami a menyasszonyom árulása után történt. Lelki szemeimmel láttam, magát, ha nem is fordítottam oda a tekintetem, éreztem milyen megnyugtató bűvkör övezi, és aki jó, azt valami fény veszi körül, beragyogja, megszépíti, vagyis nem lehet csúnya. Látott már Rut arcú apácát? Mondja még egyszer, hogy szeret, hogy szeretné megcsókolni a számat. – Nem mondom! Nem mondhatom! – hajtotta le a fejét a lány. – Akkor engedje el magát! Most én kérem. Feküdjön le a helyemre és engedje, hogy ellessem a kívánságát, kitaláljam a legbensőbb vágyát. Engedje, hogy felfedezzem a testét, mert a lelke olyan tisztán áll előttem, ahogy a menyasszonyomé sosem állt volna. Átlátok magán és mi kellene ennél több ahhoz, hogy egy férfi fenntartás nélkül szeressen. Orvtámadástól nem kell tartanom ugye nem… te kedves, drága, titkos imádóm… te… – suttogtam miközben gyengéden lefektettem és miután sokáig néztem, barátkoztam a szép von alu szájjal, lassan, de annál nagyobb vággyal birtokba vettem ajkait. Puhán kezdtem csókolni, mert szeméből kibuggyant a könny és mivel tudtam, hogy én fakasztottam, érezni akartam a sós izét. Nyitott szemmel járta be ajkam az arcát sorra vettem mindent, ami olyanná tette, amilyen és egyre biztosabb lettem benne, hogy semmi nincs rajta, ami Rut, mindene szép, a szeme egyenesen vadító, az ajkai egy szerzetest is képesek lennének bűnre csábítani, ha vágytól remegnének, az orra valóban határozott vonalú egy kicsit, de kinek nincs hibája? Engem a füleim zavartak kamasz korom óta, mert elállnak, mert szerintem nagyok, de mit számit egy fül, egy orr, ha az összhatás éppen olyan, amilyennek lennie kell, és ami olyan valakinek is megfelel, aki nekünk is kell. Nem kérdeztem – hogy van-e még a lakásban valaki, hogy megzavarhatnak – e. Megállt körülöttünk az idő, ö adta magát, mozdulni sem mert, mint aki fél hogy felébred a hihetetlen álomból, de amikor bőrünk egymáshoz simult, olyan eszeveszett vággyal bizonyította be szerelmét, ugy csókolt, ölelt, tapadt rám, ahogy – számító arám – soha. Nála mindig be kellett érnem annyival, amennyit kaptam, nehéz volt táncba vinni és sosem értettem, miért amikor addig jó szeretőnek mondtak. Olyan észvesztően vad, csupa gyönyörűség órákat töltöttünk egymással, bejárva a szoba minden alkalmatosságát, amilyet legmerészebb álmomban sem képzeltem volna, és mire eljött az éjfél: döntöttem. Feleségül kértem, és az igent ugy sóhajtotta, búgta, hörögte, sírta el, ahogy csak az a nő képes aki minden porcikájával szereti azt, aki boldoggá akarja tenni. Azóta örök versenyben állunk. Eleinte csak egymás boldogi tásában, s mióta megszülettek a gyerekek, azok kényeztetésében, de soha békésebb, és hasznosabb versengést. Sokszor eszembe jut, hogy a feleségem egyetlen ölelése vagy csak az, hogy hozzám ér mennyivel több örömet ad, mint a volt menyasszonyom teste a kelletlen szeretkezések alatt. Hála istennek, annak a rátarti fickónak, vagy az én csodálatosan merész kis doktornémnek, akinek volt bátorsága elvenni az élettől azt, ami jog szerint megilleti.

[/rkey]