Sokkoló vágy

Irta: L. Timothy

Sejtelmem sincs, akad-e más férfi életében is egy olyan nő, akit minden idegszálával kíván, akit szinte szentképként imád: ami egyben azt is jelenti, hogy megbénul a közelében, s szinte minden kezdeményezésre képtelen. Nem is kell, hogy az a nő szép legyen, hiszen – akárcsak a festők szeme – mi sem egyformán látjuk őket. Az ikonok szüzei sem mindig gyönyörűek, csak van bennük valami, ami megfogja az embert, lenyűgözi és akár akarja akár nem: rabul ejti, csodálnia kell. Egy ilyen növel találkoztam én, aki megváltoztatta egész életemet, és szinte teljes hátraarcot csináltam miatta. Sokáig gondolkoztam rajta, elmondjam – e, de amikor annyi pénzt kifizetünk a pszichoanalitikusnak, aki csak hallgat bennünket, miért ne tanulhatnánk olyantól, aki átélte a helyzetet: a bőrén érezte, szenved tőle, vagy dicsőül általa.

A járdán lépdelt, amikor megakadt rajta a szemem. Kocsiban ültem, araszoltunk a nagy forgalom miatt, és egyszer csak megláttam öt. Sokak szerint: hátulról csak az a nő gyönyörű, amelyiknek üvegnyakhoz hasonló, karcsú bokája van, de az övé nem volt az; a dereka akár a nádszál, – az övén lett volna mit fogni, de a haja, és ugy az összkép, ahogy lépdelt, megfogott. Igyekeztem a járda mellé kerülni és amikor már vagy Husz lépésre elhagytam, megállítottam a kocsit, kiszálltam, hogy odaálljak elé és megszólitsam. Hogy mit kérdezek tőle arra nem is gondoltam, hiszen könnyen ment a rögtönzés, nem okozott gondot a helyzetmegoldás. De ahogy szemben állt velem, ahogy végignézett rajtam, egy kicsit lelassítva lépteit, az szinte belém fojtotta a szót. A külsőmmel nem lehetett baj. Minden ruhámat, cipőmet – neves mesterekkel – szabattam, és ahogy mondani szokták, mintha rám öntötték volna. Az egyetlen amivel gondjaim voltak: a fejem, nem mintha csúnya lettem volna, de akárcsak manapság is, a legkisebb hevület, legyen az öröm, vagy izgalom, olyan erős arcpírt okoz, mintha a gutaütés kerülgetne. Biztosan akkor is pipacspiros lehettem, mert ö szólalt meg: valami baj van? Rosszul érzi magát, vagy eltévedt? Nem a kocsiból szállt ki? – kérdezte. – De… de eltévedtem, illetve nem vagyok valami jól, a nagy forgalom mindig megvisel… nem segítene – Hogyan? – Tud vezetni? – Ki nem tud? – Ismerek néhányat, de hálás lennék, ha odaülne a kormány mellé. Odaült és mihelyt láttam a hajlandóságát, édes nyugalom öntött el, olyan mint amikor az ember a siker küszöbén érzi magát, és már tudja hogy hihet benne. A kocsim márkája miatt nem volt szégyenkeznivalóm, mégsem mutatott meglepetést. Mint aki hasonlóan jó járgányokhoz szokott, indított. – Mondja, merre akar menni? – kérte és attól kezdve csak az útra figyelt. Lassan ritkult a forgalom és rákapcsolhatott. – Még mindig rosszul érzi magát? – kérdezte. – Nem, köszönöm már jobb! – mondtam pedig olyan érzésem volt, mintha megbénultam volna. Ha azt mondja tegye a kezemre a kezét, biztos hogy képtelen lettem volna rá. Minden erő kiment belőlem, mint akit delejes erő tart fogva, csak néztem vagy inkább csodáltam öt. Láttam már nála szebbet is, tudtam, hogy nem mindenki lenne elragadtatva tőle, de valami felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan vonzerő nem engedett szabadulni a büvköréböl.- Meg tudna állni az étterem előtt? – kérdeztem és ö ügyesen leparkolt. A portás azonnal nyitotta az ajtót és kérdezte: garazsírozza-e a kocsit. Mondtam, hogy igen, és egyszer csak ott álltunk egymás mellett a járdán. – Meghívhatom ebédre? Este van! – mondta ö, és nevetett. – Elnézést, akkor vacsorára. – Sajnos vissza kell mennem oda ahonnan elindultunk. Randevúm van ott. – Már biztosan elment akivel találkozott volna. – Kizárt dolog, a barátnőim mindig megvárnak. Tudják: ha én egyszer megígérem, akkor el is megyek. Visszakértem a kocsit, én ültem a kormány mögé és visszavittem oda, ahonnan ö vezetett. – Nem hív meg? Vagy láb alatt lennék? – kérdeztem. – Jöjjön! Tud táncolni? – Inkább csak nézni szeretem, de azt hiszem magával megpróbálnám! Oké, csak ne nézzen rám ugy, mint aki csodát lát! Mi van rajtam, ami máson nincs? Zavarba akar hozni?Nem fog sikerülni, alaposan felvágták a nyelvem! Négyesben töltöttük az estét, rengeteget nevettek és én velük, de tekintetem mindig rajta volt. Azt hiszem akkor először rendeltem ugy, hogy az ét és itallapnak csak a jobb oldalát néztem – minél drágább legyen, amit ajánlok, hogy lássa, mennyire odavagyok érte. A lányoknál sikert arattam, haza is vittük mindkettőt, és egy ház előtt ö is megállított. – Itt lakom, de nem jöhet fel. Nem mintha nem egyedül laknék… – Ne mondja tovább: ugy sem mennék fel. – Annyira utálatosnak talál? Száz férfi közül kilencven megpróbálna felkérezkedni, hiszen alaposan becsiccsentetett. – Én nem! Segítsek? – Kösz, megy egyedül is. Amikor eltűnt a kapu mögött, akkor jöttem rá, hogy a nevét sem tudom, csak egymás keresztnevét jegyeztük meg. Tudtam, hogy egy titkárságon dolgozik, hiszen ha órákat tölt el az ember három kotyogó növel, sok mindenre fény derülhet. Másnap ott vártam a munkahelye előtt. Meglepődött, de láthatóan jólesett neki a kitóduló kolléganők irigykedő, vagy elismerő tekintete. Valahogy mindig adtam a megjelenésre, ez szinte hóbort volt nálam: amikor csupán egy öltönyöm volt, azt is felvehettem volna akár az elnöki fogadásra is. Tudtam, hogy az árából háromra is futná, de én mindig ugy akartam kinézni, mint akinek csak a legjobb kell, és ma már nem bánom, hogy magasra állítottam a mércét, mert sosem próbáltam átbújni alatta, mindig arra törekedtem, hogy átvigyem, és minden erőm bevetettem, hogy le ne verjem. Egy hónapig vártam, vittem, vacsoráztattam, színházba, moziba mentünk, hol kettesben hol hármas – négyesben anélkül, hogy a kezét megfogtam volna. Mihelyt az agyam elhatározta, a karom lebénult. Mintha látomás lenne, amely szertefoszlik, amint hozzáérek. Ö csókolt meg először, azt hiszem sajnálatból, vagy mert ugy érezte tartozik annyival a rengeteg kiadásért, időért, virágért, törődésért. Képtelen voltam kinyitni a számat, fogadni a csókját. Tapló szárazzá vált a nyálkahártyám, mihelyt láttam, hogy közelit felém, és tudtam, hogy nem lenne jóízű a csókom, nem ugy akartam, hogy emlékezzen rám. – Azt hittem kedvel? – nézett rám. – Ugy szeretem, hogy szinte vacogok magáért! – nyögtem ki bíborpirosan. Csak nézett és olvasni tudtam a gondolatisban: impotens vagy kisöreg? De a csók azoknak is megy… mi a baj?

[rkey]

Egy délután hiába vártam rá, a barátnője jött oda hozzám és mondta, hogy kórházba vitték, vakbéllel, lehet hogy már meg is operálták. Megmondta melyik kórházban van, és azonnal bementem hozzá. Mintha megörült volna nekem, ahogy kilestem, a húsz szál vörös rózsa mögül, és én is megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy járkál, vagyis nem vonaglik a kíntól. Leültem az ágya mellé és olyan szívbéli féltés vett rajtam erőt, hogy könnyes lett a szemem. – Még nem haltam meg! – mondta és odanyújtotta a kezét. Megfogtam és mintha áramütés ért volna, ráhajolva, megcsókoltam, akár egy anya, vagy egy jóságos nagyi kezét. Másnap megműtötték, de én annyi mindent vittem neki, hogy egész idő alatt korholt. – Azt hiszi lakomázhat egy frissen műtött? És ennyi rózsa, minden nap virágüzletet akar csinálni az éjjeliszekrényemből? – Adja az orvosnak, aki megmentette nekem! – mondtam, de nem sértettségből, inkább a hála lökte ki belőlem. Másnap nem volt ott a rózsa. – Az orvosnak adtam! – mondta, én meg csak ültem az ágya mellett, néztem és csodáltam. Olyan érzésem volt, mint amikor az ember egy forró nyári napon, maga sem érti miért, betér egy hűs templomba és, jólesően megnyugodva gondolataiba merülve szinte lebegni kezd.

Amikor kijött a kórházból rendre randevúztunk, és egyszer összefutottunk a dokival, aki műtötte. Hogy lehet az ember olyan vak és béna: már akkor láthattam volna: értik egymást, majd megvesznek a másik testéért és ha száz évig élnék mellette, sem volnék képes ugy lázba hozni mint az a jóképű fickó, konfekció öltönyben, amiről látszott, hogy nem áll sorban a szekrényében a többi. De a hálaérzet, hogy ö volt az aki segített a szerelmemen, meghatott. Tudtam, hogy a kezdő dokiknak kevés a jövedelmük, vacsorát kértem neki, italt és boldog voltam hogy elfogadta. Nem fogják elhinni, de öt hétig randevúztunk hármasban. A doki szó szerint vette a Bucsunál: boldog voltam, hogy meghívhattam, legyen máskor is szerencsénk. Volt. Aztán egyszer az én, minden porcikámat sokkoló szerelmem odafordult felém és elkomolyodva azt mondta: holnap összeházasodunk. Szeretjük egymást… – ugye nem haragszik? Nem tudom a szégyentől, a megaláztatástól, vagy csak a féltékenységtől öntötte-e el a fejemet a vér, de azt hittem nem tudok felállni az asztaltól. Intettem a pincérnek, kiegyenlítettem a számlát, aztán felemelkedtem és – ismeretségünk alatt először – meg fogtam a vállát. A fiú már ugrásra kész volt, attól tartott megütöm, amiért becsapott, de nem tudtam volna megtenni. Odasimítottam a vállára a tenyerem, égetett a ruhája is, akár a tűz és azt mondtam: legyen nagyon boldog. Otthagytam őket. Nem is tudom válaszoltak – e, vagy beléjük szorult a szó. Kijöttem, de nem ültem kocsiba, mert nem voltam eszemnél. Magamra haragudom. Tulajdonképpen mit vártam? Azt hihette, azért nem érintem meg, mert homokos vagyok, vagy azért nem fogadom a csókját, mert szemernyi vágy sem ég a testemben, pedig ha látná, hogy dobom egekig a legközömbösebb nőt is! Ha bebizonyíthatnám neki! De sosem tudja meg, hogy tűzhányó szunnyadt bennem, ami – ha ö akarja egekig csapó tűzlávával önti el a világot és olyan boldogságot ad, amit csak a kivételesek élhetnek meg. Amikor már ugy éreztem, a szívem a dobhártyámban dobol, leszólítottam egy nőt. Szebb volt mint ö, legalábbis férfiszemmel, és el is fogadta a vacsorameghívást. Csak ö evett, én arra vártam, hogy kitombolhassam magam a testén, hogy bebizonyíthassam magamnak – gondolatban megüzenjem annak a csalfámnak, milyen férfierő lakik bennem és csak az áradó, tisztelő, csodáló szerelem tartott vissza attól, hogy ugy közeledjem hozzá, mint más nőhöz.

A lakásomon kötöttünk ki, és mert amíg vele futottam, rá sem tudtam volna nézni senkire, olyan erővel estem neki a nőnek, hogy szeme – szája elállt. Szerencsére bírta a strapát, és csak ugy visongott a boldogságtól. – Imádom a szex örülteket. Mindig ilyen fickóra vágytam. Egy nő könnyebb helyzetbe van, de a te vehemenciád csodálatos! Szinte dühből öleltem, mint aki fizetni akar mindenért amit más vétett ellene, s ha nem olyanfajta, aki boldog, ha adhatja magát, még bajom is eshetett volna belőle, mert másnapra tele lett kék zöld foltokkal, ahogy öleltem, fordítottam, kaptam, tepertem, kényszerítettem, haraptam, szívtam a száját a nyakát: ugy éreztem nincs olyan kéj, amely enyhítené a szomjamat. Három hétig próbáltam bosszút állni az – azóta már tudom – magamnak köszönhető sérelemért – és mert egyre jobban megkedveltem a bosszú eszközét: elvettem feleségül. Vannak gyengédségre, kényeztetésre vágyó nők, de vannak akik szeretik, ha keményen megdolgozhatnak az örömért, amit szereznek, vagy amit kapnak. Pár éve még imádta, ha kezelésbe vettem. Ma már lusta vagyok, elmúlt belőlem az a régi megaláztatás szülte harag, de ö semmit nem tud, csak azt, hogy első perctől kezdve ugy égtem a testéért, az öleléséért, akár egy vulkán és szerettem, ha hagyja magát, és akaratát aláveti az enyémnek, vagy ha a vágyam éppen szunnyad, felkelti az alvó oroszlánt. Értette a dolgát, és tulajdonképpen sosem bántam meg, hogy öt vettem feleségül. Az természetes, hogy a vőlegények az első éjszakán csődöt mondanak, annyira feszültek az elvárás miatt, de én amellett az isteni tett nő mellett talán teljesen impotenssé válok, mert még ha ö akarta is, ugy éreztem magam a csókjára várva, mint a fehér egér, a felé csúszó kígyó bűvöletében. Megbénított a szerelem, elvette minden cselekvőképességemet, különben miért tűrtem volna, hogy hetekig kihasználjon, mert ha jól visszagondolok azt tette: hagyta, hogy kényeztessem, tudta hogy nem kell adósnak éreznie magát, boldog vagyok, ha elhalmozhatom mindennel, s mert nem vallottam szint, a sóher doki pedig elkapta a megfelelő pillanatot, darabokra tört a szentkép. Talán mire a halál értem jön, teljesen megbékéltem volna a régi emlékkel, mindent be fuj az idő hava, ha:… tegnap össze nem találkozom vele. Alig ismertem rá, de én szólítottam meg. Öreg és szomorú, amilyen mellettem soha nem lehetett volna. Elmondta, hogy özvegy, három gyereket nevelt egyedül, és sosem dúskálhatott földi javakban. Ö ajánlotta fel hogy beszélgessünk. Nekem jutott eszembe hogy menjünk a Hiltonba, oda felhozzák, amit akarunk, és nem leszünk szem előtt. Meg sem fordult a fejemben, hogy nős vagyok, hogy hűtlenség is lehet a dologból, csak mentem, és ahogy szállt velünk a lift felfelé, mintha oldódott volna bennem a feszültség. Itt van hát ö! Az imádott nő, aki megbénította a nyelved, mozdulatlanságra kárhoztatta a karodat, parancsolni tudott: csókjára éhes szádnak. Most azt tehetsz vele amit akarsz, most részese lehetsz mindannak, amiről akkor régen, csak álmodtál. Most megmutathatod neki milyen férfi vagy. Sok örültség eszébe jutott már a filmeseknek, de ahogy én, a szobába érve nekiestem, szedtem téptem le róla a ruhát, csókoltam, miközben próbáltam megszabadulni saját gönceimtől, ami bőrünk egymáshoz simulását akadályozta: az maga volt az agyforraló téboly. Egy öreg asszony és egy idősödő Ur – amint egymásnak esnek, és fejre áll a világ. Attól a pillanattól kezdve, ahogy rácsapott a szám az ajkaira, ö vált mozgásképtelenné. Ugy nézett rám, mint aki nem hiszi el, hogy mindezt átélheti, és csak hagyta magát, fogadta az örült ölelést, amely a kéj legfelső fokán férfisírásba torkolt, de neki is könnyes lett a szeme. – Milyen csodaférfi vagy!Miért nem akartál engem? – kérdezte szinte haraggal. – Mert szentként imádtalak, tiszteltelek – suttogtam, kiáltottam és ugy szorítottam, mint aki sosem akarja elereszteni. Szavaimra mintha gát szakadt volna át benne, olyan eszeveszett szerelmi csatába kezdtünk, hogy ha soha többé nem lesz részem hasonlóban, akkor is megérte, megszületnem. Hogy vége lett – e, vagy találkozunk még? Hogy érzek-e bűntudatot házas életem első csalása miatt? Mit válaszolhatna egy ilyen örült, mint én?! Talán elég, ha azt mondom: az élet rövid és balga az, aki nem nyer, mert nem mer! Örült, aki nem használja ki léte minden percét, nem veszi el isten tenyeréből a naplementekor kin ált csodát, kivált, ha nemcsak neki, de a másiknak is gyönyörszámba megy az, amit egymásnak nyújtanak, és nem bántja meg vele azt sem, aki egy életen át társa volt. Azt már csak lelkem nyugtatására szoktam hozzátenni – gondolatban – : a feleségemnek szerencséje volt, hogy baleknak néztek, mert ha rámenősebb lettem volna, ma nem vele élnék. És különbenis: fárasztó már neki a bíbelődés, ahogy ö mondja és inkább hálás lehet azért, hogy nem tőle várom a csúcsra – járatást, vagyis azt, ami ennyi év után, együtt, szinte lehetetlen de a másikkal, aki szinte kivirult mióta újra érte égek, semmi nem elég. És ami agylágyítóan jó érzés: ö sem tud betelni velem!

[/rkey]