Senki ne mondja, hogy ilyesmi velem nem eshet meg, mert mindenkivel előfordulhat minden. Élő példának itt vagyok én. Amint látják nincs testi hibám, elfogadható külalakú, épkézláb férfi létemre mégis beleszerettem egy világtalan lányba. Ez így elmondva csak néhány szó, de magam sem tudom, hogy hasit ott belém az érzés, mi váltotta ki a csodálatomat iránta, és mi késztetett arra, hogy – annyi ” jó tanács” ellenére – feleségül vegyem. Egy biztos: nem a szánalom, vagy legalábbis nemcsak az. A szüleim szerint kisfiúnak is jólelkű voltam, egy bogarat sem lettem volna képes eltaposni, az utolsó szem cukrom is odaadtam – érés nélkül is, és hamar bepárásodott a szemem, ha megható dolgot láttam, egyszóval – szerintük – előre tudni lehetett, hogy az életre szóló döntésben is beleválasztok. Nem a lány ellen volt kifogásuk, engem féltettek, mert jobban átérezték mivel járhat egy világtalannal együtt élni. Ö ott nőtt fel a szomszédban, vagyis a szemem előtt lett csitriből, nagylánnyá, és – bár sokszor kikérte magának a segítséget – , mindig igyekeztem egyengetni az útját, persze ugy, hogy a karom pár centire volt tőle: ha esik, botlik, vagy rossz felé lép, elkaphassam. De akkor még csak szántam, mint afféle jólelkű ember, mert ö gyerek volt, én pedig már kezdtem rácsodálkozni a velem egykorú lányokra. Aztán – mint amikor a tavasz szinte ránk ront – ö is pár hónap, vagy alig egy – két év alatt kivirult. Olyan gyönyörű lány lett, hogy aki csak látta nem tudta róla levenni a tekintetét. Haja hullámos, aranyszőke. Alig akadt férfi, akiben ne sejlett volna fel: egy ilyen nőért érdemes lenne élni, vagy legalábbis megszerezni a skalpját: amíg meg nem tudta, hogy vak. Apró kölyökkorunk óta arra tanítanak bennünket, hogy a másságot – legalább ugy kell tisztelni, elfogadni, hogy nem veszünk tudomást róla, nem bámulunk meg senkit, mert béna, mert néger, vagy törpe. Ugyanolyan ember mint mi, és ha ugy látjuk segítségre szorul, vagy pláne ha kéri is, kutya kötelességünk minden olyan tehetségünkkel szolgálatára állni ami belőle hiányzik. Nem részletezem. A vakok intézetében alapos képzés folyik, és bár a gyerek, amíg talpra áll, járni kezd, és megszokja, hogy nem mehet neki a világnak, mert előtte falak, bútorok, lépcsök vannak, rengeteg ütést kap, ám amint feléri ésszel hogy elkerülheti a fájdalmas koppanásokat, eséseket, ha megérti: belőle hiányzik valami, ami másoknak van: a szeme világa, a látás gyönyörűsége, alaposan megkeményedik a lelke. Ki ne hinné, hogy csak akkor tudjuk értékelni bármely szervünk hiányát, ha egy időre elveszítjük, vagyis inkább ha már megtapasztaltuk, milyen amikor van. Egy világtalan ember pályaválasztása behatárolt. Ha van hallása, zenével kapcsolatos szakmát tanul: zongorahangoló, vagy zenetanár, netán művész is lehet. Nem egy világtalan zongoraművész jutott már el az élvonalba, talán mert ha valamely érzőszervünk hiányzik, a megmaradtak teljesítménye felerősödik, és jobban érzik a zenét, az ujjaikba jobban belerögződik a billentyűk távolsága, a markukba, mintha néznék is, hova nyúlnak, mit ütnek le. Amióta tudom mi a vakság, sokszor figyelem a híres művészeket, és rájöttem: legtöbbjük csukott szemmel játszik. Sosem kérdeztem miért, talán mert jobban átérzik a mű szépségét, mélyebben el tudnak merülni a zenemű értékeinek érzékeltetésében, vagy csupán azért, mert ugyan ugy élvezik, amit csinálnak, vagyishogy örömet adhatnak, mint az eszement szerelmes, amikor azt öleli, akiért minden porcikája vágytól remeg. Kevés ember csókolózik, szeretkezik – végig – nyitott szemmel, vagyis ha mégis megteszi, inkább kéjeleg, mintsem érzéseit átadva boldogítani szeretne. Tanár vagyok, ö is a helyi középiskolában kapott állást, és kezdett természetessé válni, hogy együtt indultunk reggelente, vagyis ha jó idő volt, gyalog sétáltunk odáig, ha nem, kocsin vittem be. Csodálatos beszélgetőpartner volt. Látó ember ritkán olvas annyit, mint ö, akinek pedig ujjbegyeivel kellett kitapintania minden betűt, szót, sort, de annyira hajtotta a szépség iránti vágy, hogy ha ideje engedte, olvasott. Később sokszor ébredtem arra, hogy félig ül az ágyban és olvas. Nem a fény ébresztett fel, mert neki nem kellett lámpa ahhoz, hogy sötétben is átvehesse más gyönyörű gondolatait. Amikor megkértem a kezét, nem tudott szólni, csak kicsordult a könnye. – Mi a baj? Nem szeretsz, vagy Rutnak gondolsz? – néztem rá ugy, mint aki egyaránt reménykedik az igenben és a nemben. Ugy éreztem kötelességem, megkérni a kezét, mert én csókoltam meg először, az én markom simult rá arra a két csodálatos halomra, amelyet a ruhája rejtett, és akkor tehettem volna magamévá amikor akarom, de ellenálltam a vágynak, mint amikor az ember nem akar visszaélni a más kiszolgáltatott helyzetével. Meg sem fordult a fejemben, hogy feleségül veszem, nem akartam bűntudattal élni. – Fogalmad sincs, mit vállalnál velem! – mondta, de – talán mert nem vágta rá azonnal boldogan az igent – feltámadt bennem, a férfigőg, a csakazértis, és miután meggyőzött arról, hogy soha nem szeretne mást, vagyis csak engem félt, elhitettem vele, hogy nálam különb élettársat, sosem találhat, hiszen ugy szeretem, hogy szinte vacogok érte. Hagyjuk most a családom hozzáállását, csak a lényeg a fontos. Kettőnk fizetéséből futotta rendes lakásra, vagyis berendezkedtünk, de a részletfizetés vállalásoknál kihagytam a számi tásból a gyermekáldást, ami a második évben bekövetkezett. Ö nem taníthatott, a gyereket kellett szoptatnia, gondoznia, mert mondanom sem kell, hogy a mi házunkba bárki beléphetett, bármikor, ott mindig olyan rend és tisztaság volt, mintha árgus szemű asszonyom lenne, aki előtt egy porszem sem maradhat titokban, és a gyerekkel is megtanult bánni. Egyedül dolgoztam, óraadást vállaltam öt az anyja, sőt az én anyám is segítette, vagyis nyugodt voltam, de elő kellett teremtenem a pénzt a részletekre. Mi sem természetesebb – sajnos – hogy ha egy férfi többet vállal, mint amit elbír, azt a házassága sínyli meg. Egy holtfáradtan, kiszikkadt aggyal hazaérkező férj nem leányálom, pedig a feleségem egész nap arra várt, hogy szólhasson, mesélhessen a fiunkról, hogy a karomba simulhasson, hogy szerethessen. Bármennyi munkám volt is, azt hogy ö is ugyanolyan ápolt és csinos lehessen, mint a többi nő, sosem hanyagoltam el: hetente vittem fodrászhoz, hajmosás, berakás, és szerettem fésülni aranyszőke haját. Én töltöttem be a tükör szerepét, vagyis mielőtt kiléptünk a házból, végignéztem, rendben van-e rajta minden. Nem akartam hogy bárki is megszólja olyasmiért amit egy látó észrevesz magán, de a világtalan nem észlelheti. Gyönyörű volt. A szülés inkább megszépítette, mintsem ártott volna hamvasságának. Én dolgoztam, ö a gyereknek örült, amíg egyszer csak be nem kopogott hozzánk, a világtalanok klubjának vezetője. Férfi volt, s ráadásul nálam sokkal idősebb, külalakra fel sem vehette volna velem a versenyt, de mivel a leggyengébb ponton támadott, vagyis órákig beszélt, és hallgatta a feleségemet, sikerült öt megszédítenie. A fickónak fényérzéke volt, körvonalakat alig látott, vagyis nem volt teljesen vak, de – éppen beszélőképessége miatt – sok mindent elért az életben, amit egy ép férfi nem. Mint később kiderült, hiába volt családja, – a felesége is világtalan, de a gyermekei láttak – nem hagyott ki egyetlen klubtársnőt sem, akire álnok módon, hamis, de behízelgő szavakkal hatni tudott. Mondhatnám, hogy egymásba szerettek, de nem lenne igaz. Meglátni és megszeretni nem lehetett, egyikük részéről sem. Inkább szédület. A feleségem elkábult, akár a lepke ha fénybe repül, ö pedig – talán mert tetszett neki az én gyönyörűségem lelki szépsége, és hallomásból tudta, milyen gyönyörű, nem állt ellent a rajongásnak, sőt! Eszem ágában sem volt, vetélytársnak nézni a fickót, amikor ott találtam, inkább örültem, hogy a világtalanok tőrödnek egymással, s különbeni: hogy jelenthetne veszélyt a boldogságomra hiszen olyan voltam a feleségemnek, mint az anyja, a testvére, barátnője és az aki oltárra emelve, legszebbnek akarja látni, hiszen szereti, csak időm nem volt rá, hogy ezt naponta elmondjam neki, hogy hallgassam a csacsogását, ugy élhessünk mint azelőtt. És a kígyó lesben állt. A kígyó mindig lesben áll. A hazavitt dolgozatok az éjszakai együttlétünket is megváltoztatták, mert egy nap csak huszonnégy órából áll, de nekem két napi keresetet kellett előteremtenem ahhoz hogy mindenünk meglegyen. A szeretkezéseink sosem voltam buják, vadak, erotikától túlfűtöttek. Szinte tisztelettel öleltem, nem vetettem be túl sok figurát, leginkább azt szerette, ha háttal feküdt, és bármikor számit hatott a támadásomra, amit mindig a testemhez fészkelődve, boldogan fogadott, és utána halmozott el csókjaival, de akkor sem ment végig egész testemen, és én sem vittem túlzásba a becézést, vagyis deréknál sosem mentünk lejjebb. Mindezt előre kellett bocsátanom ahhoz, hogy megértsék, miért találtam ott egy napon – helyette – egy levelet: elhagylak, nem tudok szeretet nélkül, magányosan élni. A gyerek anyáéknál van. Mint amikor az ökröt letaglózzák, ugy hatott rám ez a néhány szó. Előbb nem is akartam elhinni, de sosem volt túl sok érzéke a mókázáshoz, és anyám is telefonált. Nem korholt: ugye megmondtuk – , csak azt közölte: a gyerek jól van. – Gyere át fiam, itt a helyed az asztalunknál. Nem tudtam átmenni, és nem szégyellem ugy sírtam, akár egy gyerek. Hogy engem, az ép, a mindent megadó, a rajongásig szerető férfit, megcsaljon, elhagyjon egy sajnálatraméltó, testi fogyatékos, mégoly szép nő is, azt nem lehetett ép ésszel felfogni. Ádámnak éreztem magam, akit az egyetlen nő, akit szerethetett, akiben vakon biz ott, megcsalt, ráadásul olyasvalakivel aki csak szép szavakkal kábíthatta el, más téren egy napon sem lehetett említeni vele. Éjfélkor csengettek. A fickó felesége volt. A fia vezette odáig. Könyörgött, hogy tegyek valamit, eddig is tudta, hogy a férje hűtlenkedik, de sosem hagyta még el. Szükségük van rá. Mit akar tőle a feleségem, hiszen húsz évvel idősebb nála, és a gyerekei szerint sem lehet figyelemreméltó férfinak mondani. – Nem tehetek semmit, ők döntöttek, nekik kell vállalniuk minden felelősséget, én vissza sem fogadom, ha netán… – soroltam. – Pedig visszajön, előbb mintsem gondolná! – mondta az asszony. – A férjem egy kényúr, neki mindent el kell készíteni, a gyerekek tartották szemmel, hogy ne menjen emberek közé elhanyagolt külsővel, én is azon voltam, hogy sosem szólhassa meg senki. Tudtam, hogy képtelen kihagyni egyetlen nőt is, akire hatnak a bókjai, amiket otthon már régen nem dob be, és azt is, hogy aki világtalan, híján lehet a szép szavaknak, de a nejét értelmesebbnek gondoltam. Ha látná, kivel cserélte fel magát?! Talán ez a mondat tartotta bennem a lelket. Ha látná?! De nem látta és nem jött haza tékozló leány – ként. Egész éjjel nem aludtam, mert elképzeltem, ahogy bujálkodik vele az a kéjenc, és egész biztosan túltesz rajtam is, hiszen a kibicnek semmi nem drága, vagyis minden férfi tud valamit, amit a másik nem, vagy szemérmesebb annál, mintsem bevesse. Reggel beugrottam anyámékhoz, de kértem: egyetlen szót sem, csak a fiamat akarom látni. A gyerek rám nevetett, sírt mikor eljöttem. Egész nap nem tudtam kiverni a fejemből, a fura párt, akik a szó szoros értelmében vakon vágtak bele abba, amit látó ember is alaposan meggondolna. Tudtam, hogy a fickó kivett egy lakást, és vak vezet világtalan – alapon egyszer láttam is őket, egymásba karolva. A feleségem haja csupa kóc volt, a ruhája alja leszakadva, harisnyáján futott a szem, ordítani tudtam volna, de összeszorítottam a szám és nem szóltam. Aztán telefonált a fodrász ahova évek óta én kísértem el: tegnap idehozták a feleségét, tartós hullámot kért, de nem vállalhattam… tetves. Az volt az utolsó csepp a pohárba. Ugy rohantam hozzájuk, mint akit nem állíthat meg semmi. Nagy nehezen ajtót nyitott a fickó, de bánom hogy beléptem abba a lyukba. Három hónapja éltek együtt, azt hiszem ugyanabban az ágyneműben, a mosdó, a konyha… ne kívánják, hogy elmondjam, milyen képet mutatott a szerelemfészek. A feleségem hálóingje nemcsak koszos, de tépett is volt. Mit művelhet vele ez a vakbarom?! Nem ordítottam, – nem tekintethettem ellenfélnek egy olyan embert, akit ha megütnek, nem tudja merre csapjon vissza – odamentem a feleségemhez, megfogtam a kezét, ráadtam a kabátját, és miközben ugy zokogott, akár egy gyerek, levezettem a kocsihoz. Hazaérve levettem róla a koszos inget, de még a kabátot is a szemétbe vágtam, öt pedig beraktam a kádba. Volt tetűirtó szerem, egy patikába vettem, mielőtt elrohantam hozzájuk, mert ugy gondoltam: akár visszajön velem, akár nem, szüksége lesz rá. Bekentem a fejét. Gyönyörű hullámos aranyhaja csimbókokba ragadt, arca, és teste retkes volt, mint akire nem figyel senki, de idegen környezetben, fürdőszoba nélküli lakásban nem sokat tehet magáért. Bekötöttem a fejét, lemostam a testét, miközben lassan elcsendesedett és ott csókolta a kezem, ahol érte. Aznap éjjel nem tudtam volna szeretkezni vele. Magába roskadt: mocskos lettem, szajha, de nem tehetek róla, hogy megszédidett! Hol van ö hozzád férfierőbe, de a szájával olyasmit művelt, amit te soha, persze megkívánta, hogy én is… Elhallgattattam. Hetekbe telt mire nemcsak a külalakja lett a régi, de én is kezdtem megbékélni azzal, ami tulajdonképpen az én bűnöm volt, vagyis odavettem a karjaimba. Nem azért csináltam vele ugyanazt, amit az a buja állat, mert vissza akartam szerezni, bizonyítani akartam, hogy amit más férfitől kaphat, arra én is képes vagyok, hiszen szeretem, hanem mert nem volt merevedésem. Aztán visszajött a férfigerjedelmem is, de addig, olyan örült éjszakákat töltöttünk el együtt, amilyenre addig is sort keríthettünk volna, ha én nem tisztelem, vagy szánom, mint védtelen kiszolgáltatottat, aki nem is látja milyen az, amit a szájába véve gyönyört akar adni és kapni. Megpályáztam egy állást a másik városban, hogy ne kelljen összeakadnom azzal a kigyószavu féreggel. Elköltöztünk, a feleségemnek szereztem otthoni tanítványokat, és mire a második gyermekünk jött, szegény apám meghalt, anyám megözvegyült, és hozzánk költözött. Jól kijöttek egymással, mert senki nem tud olyan könnyen megbocsátani, mint egy anya, nemcsak a gyerekének, hanem annak is, aki azt boldoggá teszi. A kis tanítványok szépen haladtak, és otthon öt szempár figyelte, hogy ö legyen a legdivatosabb, legcsinosabb, mindig rendes külsejű anya, meny, feleség. A világtalanság nem örökölhető. Ö koraszülött volt és vagy azért, vagy mert az inkubátort túl melegre állították: vak lett. Sosem emlegettem, hogy egyszer megtévedt, hiszen aki látván lát is, félrelép, megszédül, hát még az akinek az hiányzik ami élteti: az emberi szó, a szeretet, a viszonozható jóság.