Vannak könnyen rajongó, és imádatukkal sírig kitartó emberek: ilyen vagyok én. Szüleim egy dúsgazdag ember belső szolgái voltak. Azért mondom így, mert sem az alkalmazott, sem a családtag jelző nem olyan találó, mint a szolgaság, hiszen, aki belső cseléd egy házban, annak se éjjele, se nappala, vagyis minden percével, teljes odaadással kell tennie a dolgát. Talán tőlük örököltem az alázatos, ideál nélkül élni képtelen természetemet. Anyám szakácsnő volt, apám kertész, ezért nem a cselédszárnyban laktunk, hanem a kertészházban, amely minden igényt kielégítő volt és az évek során kedvükre be is rendezték. A gazda nem bánta, hogy megszülettem, talán a testvéreimért sem szólt volna, de anyámnak nem lehetett több gyereke, így maradtam egyke, és lubickolhattam szeretetükben. Egy olyan óriási parkban, mint az volt, hetekig el lehet úgy lenni, hogy akinek nem illő, ne kerüljön a gazda szeme elé, én mégis állandóan a ház felé lestem, vártam, csodáltam, az onnan ki, és oda belépöket. Amikor az öreg gazda meghalt l2 éves voltam. A fia, aki a vagyont örökölte akkor töltötte be a harmincat, és – habár évek óta lestem rá, képtelen lettem volna megmondani hány nőt cipelt haza, vagy hányan keresték, és ha csak a felét megbúbolta, már le a kalappal. Szép ember volt. Elegáns, halk szavú, a legjobb egyetemen szerzett diplomát, de ha megkérdezik minek, biztosan azt feleli: unalomból, divatból, mert jópofa dolog egyetemistának lenni, terítéken a sok okosodó, de szerelmi ügyekben tyúkeszű lánnyal, vagyis kiapadhatatlan vadászterület. Elvégezte a jogot, annak több szakát, szerzett pszichológiai, és filozófiai diplomát, ahogy a naplóm bizonyítja. Mert mindenről naplót vezettem, ami vele történt, amit sikerült megtudnom róla. Az apját csak féltem, de öt csodáltam, mint egy álomképet, amely betöltötte gyermeki életemet. Anyámék egyszer egy távoli rokon temetésére mentek, és engem nem akartak gyötörni a gyásszal: otthon maradtam. A sors kegyének vettem, hogy az ifiúr – ahogy anyámék hívták – is otthon volt. Ritkán töltötte a házban a napot, de mindig tudtam ott van – e, mert – bár több kocsija volt – de ellenőrizhettem, hogy mind a garázsokban áll – e. Kora délután a személyzeti bejárón mindenre elszántan bementem a házba. Az inas furcsán nézett rám, amikor azt mondtam: szeretném megkérni az urat hogy megnézhessem a házat. Nem engedtem, hogy ő kérje meg helyettem, ahogy ajánlotta, de bejelentett, és egyszer csak ott álltam álmaim lovagja előtt. – Mit akarsz látni? – mosolygott rám. – A képeket – mondtam nem is tudom milyen ötlettől vezérelve. – A szobákat később is végigjárhatod, tele vannak a falak a festményekkel, de őrzünk néhány mappát, amelyekben híres festők rajzait tartjuk, kezdjük azokkal! – mondta ő furcsán nézve rám. Boldogan ráálltam, csak érezzem a közelségét, szívhassam a szivarral vegyes kellemes kölni llatát, és láthassam a számomra: világ legszebb férfiját. Kinyitotta a trezort és elvett egy rajztábla nagyságú mappát, aztán leült és odahívott maga mellé. Az első képtől arcomba futott minden csepp vérem. Élethűen, művészi módon megörökített négyes szeretkezés volt, amelyben a szereplők kört alkottak, vagyis mindenki érzett mindenkit. – Láttál már ilyet? – kérdezte a következő rajznál. A képen egy harcra kész dárdáját marokra fogó diadalmas mosolyú, meztelen férfi volt. – Neeem! – mondtam kiszáradó szájjal, és arra gondoltam, bárcsak az övé lenne az első és utolsó, amit látok – Nem vagy kíváncsi rá, valóságban? – kérdezte, kiszáradó szájjal, úgy, mint aki jogi diploma ide vagy oda, liliomtiprást is hajlandó lenne elkövetni, mert elkapta a perc varázsa, a lehetőség a ritka csintalankodásra. – Láthatod, de csak ha te akadsz rá, és nem segíthetek, és csak akkor engedem, ha látom: képtelen volnál legyűrni a kíváncsiságod. Így van? – Igen, így! – mondtam én, mire ő felállt, háttal az asztalnak és két kezével rátámaszkodva, lábát egymáson keresztbe vetve várt. Én feljebb értem a derekánál: tehát letérdeltem elé, hiszen úgyis mindig arra vágytam, hogy egyszer csak egyetlen egyszer térdre borulhassak előtte. Amikor arcom ott volt a slicce előtt, egy kicsit tétováztam, majd reszkető kézzel lehúztam a zippzárt. Nem kellett keresnem amit látni akartam, szinte magától bujt elém. Meghökkentett, pedig formára olyan volt, mint a rajzon lévő, csak az fekete fehér, az övé pedig?! Gyönyörű, büszke, dacos fejű, csókolnivaló! Először csak az arcom simítottam hozzá aztán a kezemmel fogtam meg, mint a fúvós hangszeren játszó zenészek, és a szám is elindult felé. Feledhetetlen pillanat volt ahogy a világ legbársonyosabb bőre a számhoz ért. Azóta tudom: csak a férfiaknak van belőle néhány négyzetcentiméternyi, de az észbontóan simogató. Nem emlékszem hogy kerültem ki a szobából, beleszédültem az élménybe, és attól kezdve még inkább lestem rá, még jobban rajongtam érte. Ö egy darabig várt, aztán megkérdezte anyámtól, hogy megy a tanulás nekem, mert szívesen foglalkozna velem, ha másra nem, egy – két nyelv ismeretére oktathatna, hisz úgy sincs semmi dolga. Anyám tudta, hogy amikor alszik, akkor is ön a vagyona, jól megágyazott neki az örege anyagilag, ezért kegynek vette, az ajánlatot és mielőtt először bevitt hozzá, a lelkemre kötötte: aztán odafigyelj, és tanulj! Megfogadtam! Hogy neve legyen a gyereknek: elkezdett franciául tanítani, de mondanom sem kell milyen szavak vésődtek belém leggyorsabban. Észvesztő órákat éltünk át… hat kerek esztendeig. A nőlátogatók, legalábbis az egyedül érkezők elmaradtak, és egyre inkább éreztem: rabommá vált a teste, elég, ha hozzá érek, és egekig csap a vágya. A tizennyolcadik születésnapom elö délutánján, mielőtt csókolni kezdett, azt mondta: holnap megkérem a kezed. Holnapután megesküszünk, és végre egészen az enyém lehetsz! Ájult voltam a boldogságtól, de látszott, hogy neki is teljesült minden kívánsága, vagyis a terve, amit hat éven át szövögetett. Megkért, elvett. Az ismerősöket, a környék lakóit majd megütötte a guta. Azt mondták nem is vagyok szép, ami igaz, hiszen az én mesterkedésem előtt hozzá járó nőknek a nyomába sem léphettem volna. De neki én kellettem! A nász utáni első reggel újra elővette a mappát, és addig lapozott, amíg ahhoz nem ért, ami szakasztott azt ábrázolta, amit én csináltam vele először, csak Zichy azt a növendéklányt vakorcsal, valamiféle sokszoknyás népviseletben ábrázolta, de a csupa áhítat átélés, vagy parancsra teljesítés – ki tudja a modellnél mi volt a mozgató rugó, – ugyanolyan észbontó átélést terített az arcára, ahogy az én drágám akkori kéjsóvár, vágytól reszkető arca is szakasztott olyan buja, gyönyörtől még imándnivalóbb volt. Egy olyan Zichy lap félmilliót ér, de nem adnám a világ minden kincséért sem, hiszen ő már régen nincs, ám ha azokra a rajzokra nézek… szóval mi – amíg élek – nemcsak lélekben leszünk együtt, hanem a testi örömök özönét is – amíg mozogni tudok – a lapok, az emlékek által: vele élem át…