Én voltam a legbékésebb, legcsendesebb kislány, soha senkinek nem mondtam ellent, ugy játszottam, ahogy mások akarták, és tanultam, hogy örömet szerezzek azoknak, akik szerettek. Aztán jött a fruskakor, és a fiuk. Soknak tetszettem, és én mindegyikkel kedves, szórakoztató, a csókba – fulladásig – belemenő voltam, de a végsőkig nem mentem el. A fiuk veszkődtek értem, mert a belőlem áradó derű, kedvesség, eloszlatta rosszkedvüket, megértettem mindent, nekem bármit el lehetett mondani, én minden elefántból percek alatt bolhát varázsoltam, vagyis aki nekem öntötte ki a lelkét, vagy engem választott társaságul, pillanatok alatt oké lett. Aztán jött a férjem… Amikor megláttam elöntött valami fura keménység. Mint amikor az ember veszélyt szimatol és akaratlanul védekezöállásba vonul. Ö is megtorpant és szigorú tekintettel vizslatott: valahogy ugy, mint aki át tudná harapni a torkom. Buli volt, bemutattak bennünket egymásnak. Szinte undorral nyújtottunk kezet, én le is töröltem a ruhám, oldalával az érintését és legszívesebben azonnal hátat Forditok neki, ha rám nem szól: nem áll jól ez a hajszín! Nem voltam túl hosszú szárra eresztett lány, de abba, hogy milyen szinüre mossam be a hajam, anyámék sosem szóltak bele. Vörös volt – egy kicsit lilásra sikeredett, – de nekem tetszett. Elöntött a pulykaméreg: mi köze hozzá? Ha nekem olyan orrom lenne, mint magának, régen megműttettem volna! Azon az estén nem beszéltünk többet csak gyilkos tekintettel méregettük egymást. Amikor hazakészültem két fiú is jelentkezett, hogy hazakísér. Nem kocsival mentem, alig pár perc séta volt az egész. – Nem biztonságos éjszaka gyalog! – hallottam a visszautasítást nem, türk hangot, és annyira meglepett a két lovagom belenyugvása, még inkább az ö, szinte erőszakos fellépése, hogy tiltakozásra sem maradt időm, s máris ott ültem a kocsijában. Lépésben ment, tehát volt időm szapulni a járgányt, és ö minden nyílvesszőre kettőt lőtt ki rám. Már – már ki akartam ugrani a kocsijából, mert a gunyoros hangnemet elviselhetetlennek éreztem, és dühített a nagyképű mosoly, – a különben csodálatosan szép, nemes ivó orral koronázott arcán. – Itthon vagyok! – mondtam a házunkra mutatva. – Tudom! Pár napja láttam kijönni innen, és elég nehéz volt elintézni, mint új városlakónak, hogy ott lehessek azon a bulin. – Mit akart ott? Bántani?! Undorító, nagyképű, izompacsirta!. Nem akarom látni többé – mondtam, és kigurítottam a kocsiból. – Pedig fog! Aludjon jól! szólt utánam és mondanom sem kell, hajnalig ugy forogtam az ágyban akár a ringlispíl. Mi ez? Miért kapálódzom ellene, miért keresek a kákán is csomót, amikor az itteni fiuk a nyomába sem léphetnek, miért nem tudom kiverni fejemből, amikor a régi lovagjaim azt sem tudják, hogy járjanak a kedvembe, ez meg ócsárol, becsmérel, cikiz és még azzal is frocliz, hogy miattam jött oda. Másnap gyönyörű csokrot kaptam. Anyám elképedt amikor látta, hogy dobom a földre és taposom meg a harmatos rózsákat. – Lányom, te szerelmes vagy!? – mondta elhűlve, és én – lélekben bocsánatot kérve a virágoktól, majdnem sírva futottam vissza a szobámba. Gyűlölöm! Gyűlölöm! Az ilyenek mind le akarják igázni a nőt, egyetlen céljuk van, hogy győzedelmeskedjenek, hogy megmutassák tudnak hatni akire akarnak. De velem nem boldogul. Én nem adom meg magam, bennem kemény ellenfélre talált, mert ha nem is vagyok olyan csinos, mint ö, minden ujjamra két kérőm is akad. És másnap telefonáltam az egyiknek, akit hosszú tipródás után a legjobbnak tartottam a sok – barátként szeretett közül, hogy látni szeretném, gondolkoztam: a felesége leszek. Este ott volt, gyűrűvel érkezett… de nemcsak ö! Az undorító, nagyképű, minden kákán csomót kereső férficsoda is. Malomkeréknyi csokorral érkezett, és szegény nyuszi barátom szóhoz sem juthatott a szüleim előtt, ö már kimondta: szeretem a lányukat kérem, adják hozzám feleségül. Boldoggá teszem! Az öregeim elképedtek, de nem jobban nálam, és a barátomnál. Mivel se bű – se bá hagyta el a számat, a kis haver zsebre vágta a gyűrűt és elkullogott. Én is befutottam a szobámba, de nem tudtam olyan gyorsan magamra zárni az ajtót, hogy a kérőm belülre ne kerüljön. Sosem felejtem el a mosolyát, mert akkor tartottam nyitva először a szemem csókolózás közben, miközben kapálóztam, kiáltani akartam, majd mint a lufi, amiből kimegy a levegő, elernyedtem, és később – hogy utáltam magam érte – belesimultam a csodálatos ölelésbe. – Menjen fogorvoshoz! Szájszaga van! – mondta amikor legyőzötten kikerültem a karjaiból. Azt hittem megüt a guta. – Magának meg mélyhónaljszaga! Mit ér a desodor szappan nélkül?! Alpisi levegő lengi körül! – vágott vissza ö, és mondtuk, soroltuk, sziszegve, gyűlölettel, nem tudom meddig, csak egyszer újra ott voltam a karjában, és csókolt, mart, becézett, az istenien érzéki szája, öleltek erős karjai, és én ugy éreztem megsemmisülök, pedig gyűlölöm, sosem kéne nekem, látni sem akarom. Aztán az ujjamra húzta a gyűrűt, és odaálltunk a szüleim elé. Jobban mondva ö vitt oda, és én – mint akarattalan báb, tűrtem. Aztán elkezdődött a jegyességünk, amelynek egyik pillanata felért a láva forróságával, másikban jéggé dermesztett azzal amit mondott, vagy amit kikényszerített belőlem. Sosem használt jelzőket vágtam a fejéhez. Mindenre volt megjegyzésem amit viselt, ahogy mozdult, amit hozott amit tett. Neki is. A ruhámat hol túl kurtának, hol loncsos mondta a hajam természetesre visszamosott színe fakó jelzőt kapott, a bizsuk karácsonyfát csináltak belőlem, a rúzs színe nem ment az egyéniségemhez, ráncos volt a homlokom beszéd közben, ami korai öregséget okoz, kacsázok, pedig a lábaim jók, csak rosszul vannak beakasztva! Sosem maradtunk egymás adósai, és még az esküvőre is ugy indultam: nemet mondok a kérdésre. Aztán, mint a megbűvölt nyuszi a fényben, világgá harsogtam az igent, és boldoggá tett, hogy – ha nem is azonnal – de ö is kimondta. És jött a nászéjszaka. Azt hittem sírni kezd a meghatottságtól, hogy valóban szűz vagyok, de nem. – Milyen lány az, aki parlagon hever, ha akadna magvetője? Sosem szerettem a szüzeket, kínlódjon velük más, és effélék. De ahogy szeretkezett, amilyen gyengéd türelemmel asszonnyá tett, ahogy újra és újra tűzbe hozott, az észvesztő volt. – Olyan vagy mint a szódavíz! – mondta egy számomra felülmúlhatatlannak hitt extázis után. Nem vagyok ellene a szikvíznek, ha borral vegyül, de valójában az asz ura vagyok vevő! – jegyezte meg. És attól kezdve mint akibe ördög bujt, mindenáron meg akartam felelni neki. Ha ugy éreztem nem sikerült, öt okoltam, leszóltam, ócsároltam, vagyis téptük, martuk, imádtuk egymást… harmincöt éven át. Gyereket eleinte én akartam, ö ellene volt, aztán fordítva, de sosem sikerült közös nevezőre jutnunk: csakazértis ellent mondtunk egymásnak, vagyis gyerektelenek maradtunk. Egy hete temettem el! Szívroham… de pár percre magához tért. Látta hogy sírok, az ö szeme is könnybelábbadt. – Sosem szerettelek, szívem! Imádtalak, csodálni akartalak, arra vágytam hogy hibátlan légy. Bocsáss meg, ha sok szenvedést okoztam ezzel. Jó volna még élni, de csak veled, és csak mint eddig: mindig elvárva, hogy a másik a tökéletesítésre törekedjék… talán ha marad még rá időm, egyszer hibátlannak is láthattalak volna, s persze te is engem! De így is szép volt. Rajongtam érted, megbabonáztál, képtelen lettem volna mással, máshogy élni, létezni nélküled. csak tudnám, te hogy leszel képes? A halálba egy idő után belenyugszik az ember, de a mi szerelmünk nem egykönnyen feledhető. Hiányzik a rosszallása, a drága ironikus hangja, mert most már tudom, mindketten azért bántottuk egymást, mert a másik szépségét, a szerelmünket bizonygatni unalmas lett volna, és miért baj az, ha valaki nemcsak vágyik arra, hogy a szerelmese tökéletes legyen, hanem annak is akarja látni?!