Sokan – velem együtt – azt hiszik, hogy azzal, ha az ember fiatalon egyszer párt választ, megoldódik az egész élete. Tévedés, vagy legalábbis nem ilyen egyszerű a dolog. Olyan szerelmesen mentem férjhez, hogy nálam csak a párom volt jobban oda értem, már kezdett terhes lenni az imádata, az állandóan magamon érzett rajongó tekintete, aztán megszületett az első gyerekünk, és – bár nem nagyon figyeltem a férjemre, minden időmet, szívem csücskének minden szeretetét lekötötte a csodálatos kicsi, észrevettem, hogy megváltozott. Még arra is gondoltam, azért lett más, mert az apás szülés kiábrándította, már az alakomat eltorzító terhesség is sok lehetett neki. Ha sokszor később jött is haza, hiszen érthető volt hogy hármunkra több pénzt kell előteremtenie, annyira el voltam bűvölve a fiamtól, hogy öt, várakozó listára tettem anélkül, hogy erről tudomást vettem volna. Aki szeret, az figyel a másikra, és ö is észrevette rajtam a változást, ami természetes, hiszen egy anya már nemcsak magát kellető nő többé – ahogy én hittem – hanem odaadó, szoptató, pelenkázó, gyermekének a lélegzetét is leső, anya. Volt, hogy éppen szeretkezni akartunk, amikor felsírt a kicsi, és én angolnaként csúsztam ki az ölelésből: mentem a gyerekhez. Mire visszaértem, vagy nekem, vagy a páromnak nem volt kedve ott folytatni, ahol abbahagytuk, és lassan – ahogy a gyerekek jöttek, a gondok és teendők szaporodtak – egyre kevesebb időm jutott rá, miközben – amikor a gyerekek aludtak, majd később iskolába mentek, egész nap olyan érzésem volt, hogy elhanyagol, hogy nem törődik velem, már nem kellek neki. Hülye helyzet, de minden oktondi nő átesik rajta. Ma már tudom: a szeretet megosztását is tanulni kell mert azzal, hogy a nő, fél szívét a gyerekének adja, a másik fele maradhat a párjáé, sőt, – mivel a szeretetet minél több felé osztjuk annál kiapadhatatlanabb lesz, még fokozhatjuk is az érte való rajongásunkat. Csak legyen elég erőnk egyszerre három négy urat szolgálni, ellátni, mosolyogni rájuk, nem mutatni, hogy reszketünk értük, ha valamelyik lázas, későn jön haza, rossz társaságba keveredik, nem tanul, rosszul választ párt, legalábbis szerintünk. Eltelt húsz év, a gyerekek lassan végleg kirepülnek, hiszen már főiskolára, egyetemre járnak, és a ház elcsendesedett. Nekünk már nincs mit mondanunk egymásnak, mert elszoktunk az intim beszélgetésektől, amiket pedig valamikor annyira szerettünk. Ha mondanivalónk van, az a gyerekekkel kapcsolatos, és unott, kelletlen, sokszor el is odázható. A férjem régen kiköltözött a hálószobából, mert neki másnap dolgoznia kellett, és nem nyugalom az, ha éjszakánként ötször hatszor felébresztem, mert átmegyek a gyerekekhez. Aztán, amikor már nem kellett átmennem: ö nem jött vissza, én nem akartam kezdeményezni, vagyis mindketten magunkra maradtunk. Hogy kinek a hibája? Hogy nekem kellett volna jobban sáfárkodnom az időmmel és nem mindenáron jó anyának, jó feleségnek is maradni, vagy benne hatalmasodott el az önsajnálat, ö érezte magát háttérbe szorítottnak, ma már mindegy… tegnap elköltözött. Volt hova mennie, hiszen az alig negyven éves, jóképű fickók akik már anyagilag is vitték valamire, kelendőek. Amikor bejelentette, olyan volt, mintha letaglóztak volna. Áruló! Igéretszegö! Apaságból elbukó! Buja féreg! Ilyen jelzőkkel illettem, de ö csak mosolygott – kicsit kesernyésen, vagy mint aki birtokon belül van, és elment. Csak egy bőröndöt vitt, és nincs erőm elégetni a holmiját, pedig napról napra jobban gyűlölöm… szeretem! Most érzem csak igazán mennyire hiányzik az észrevétlen ottléte, az hogy mindig magam mellett tudhattam. De alázkodjam meg, amikor már talált mást? Sírjam vissza, hogy aztán örökké sakkban tartson:hívtál, szolgálj!

… Ha hallok valamit és meggyőző ellenpéldám van rá, nem bírom ki hogy el ne mondjam: szakasztott így jártam én is, mert jó anya akartam lenni, mert remek embereket próbáltam nevelni, és lassan, de biztosan elhidegítettem magamtól, rajongó férjemet. Persze, hogy féltékeny volt a gyerekeire, hiszen addig csak érte vacogtam, vele törődtem, és különbenbis a férfiak alaptermészete a küzdés és a birtoklási vágy. Megszerzett, és nem akart elveszíteni. A gyerekeket ö is szerette, de nem egy mindig fáradt, magát – a sok bajlódás miatt – elhanyagoló feleségre vágyott, hanem olyanra akit megálmodott és azt hitte sírig birtokolhatja odaadó szerelmemet. Ami igaz is, de félresiklottak a dolgok és egy apa nehezen értheti meg az anyai szív rezdüléseit, az örök rettegést, a legjobbat akarást, a minden idegszállal vágyott utegyengetést, a neveléssel járó fárasztó erőfeszítést, azt az alapállást, hogy ö úgyis ott van, ö biztos pont, rá mindig lehet számítani, de a gyerekek botorkálnak, keresik az utat, le – letérnek róla, vagyis oda kell figyelni rájuk. Aztán a gyerekek kirepültek, de az én állhatatos, őszülő, sokat mellőzött párom nem dobta be a törülközőt, de nem is próbált a kedvembe járni. Túl csendes lett a ház. Hiába határoztam el napközben, hogy mosolyogva fogadom, hogy a kedvébe járok, hogy szépet mondok neki: mihelyt belépett, gellert kapott a jót akarásom és csak ettünk némán, aztán ö dolgozott tovább, én mosogattam, s a hálószoba sem lett mozgalmasabb. Ö megszokta a mellőzöttséget, én sosem tudtam hízelegni, vagyis már – már keresztet vethettem a boldog öregségemre, amikor döntő lépésre szántam el magam. Meghívtam egy előkelő étterembe vacsorázni. Nem volt könnyű kimondani az első szavakat, mert meglepődött, aztán gondolkodóba esett: milyen évfordulót felejtett el, mig végülis elhitte: vele szeretném tölteni az estét. Mindketten kicsíptük magunkat, de öltözködés közben sem találtunk szavakat, csak amikor először emelete poharát rám és azt mondta: köszönöm! – öntött el valami sosem érzett öröm. – Mit? – Hogy meghívtál! Hogy velem voltál! Hogy remek gyerekeket neveltél nekem! – Miközben téged elhanyagoltalak! – mondtam őszintén, és képtelen voltam levenni a szemem drága arcáról. – A gyerekek miatt, ami érthető lenne, mégis nehéz egy férfinak együtt élni vele! – mondta és tekintetünk a másik arcát fürkészte. – Tudod mikor néztünk utoljára ilyen hosszan egymásra? Évtizede is van már, hogy nem csak odakaptuk a tekintetünket, vagy azt mondtam, ha kérdezted: jó a frizurám, csinos az új ruhám: igen, miközben nem is néztem rád. Minek? Én nem a frizurádba, a ruhádba szerettem bele, hanem a tekintetedbe, abba a csodálatosan kék szemedbe, a bőröd simaságába a becéző szavaidba, a viszontrajongásodba. Már régen lemondtam arról, hogy percekig bámulhatjuk egymást, hogy felevenedik előttem az a kedves, rajongó kislány, aki bizonygatta mennyire szeret, és sosem hagy el. Érzelmileg elhagytál, de nem másért: a gyerekeinkért ami erény is lehetne, ha nem volna olyan nehéz együtt élni a mellőzöttséggel. Gyönyörű vagy! – suttogta rajongó pillantással. – Megöregedtem! – futotta el szememet a könny. – A gyümölcs is akkor a legédesebb, ha érett. Szeretlek! Soha el nem múló szerelemmel, vagy inkább újra fellángoló tűzzel. Azt mondják férfi klimax is van vagyis én is rolóhúzás előtt állok, de nem utánzom a fűhöz fához kapkodókat: másodszor is beléd szerettem, és azt hiszem boldog az a nő, akibe kétszer szeret bele a párja, és sosem hagyná el, ha ö is ugy akarja. A tekintete ragyogott, szép ivó, érzéki szája remegett és hirtelen újra húsz évesnek éreztem magam, alig vártam, hogy hazaérjünk. Azóta tombol a szerelem. Egyre több mondanivalónk van, mert eleinte a mozdulataink beszéltek, próbálták elmondani, amit annyi éven át nem tudtunk, vagy feleslegesnek tartottunk. Ne adja fel! Ha még nem váltak el: vegyen erőt magán, hódítsa vissza. A szívek sosem hűlnek ki teljesen, és a legpislább parazsat is újra lehet éleszteni. Aki ennyi időt eltölt egy nő mellett és szereti, az nehezen szokik bele az újba, vagyis most még megmentheti  az ifjontinál cseppet sem hanyagolhatóbb: időskori boldogságukat.