Ki ne hallott volna már olyan férfiról, aki az utcáról választott magának feleséget, vagyis profi kurvát vett el, de olyan férjről, akit a hajléktalanok népes táborából kaptak ki, ráadásul ugy, hogy ne is bánják meg, kevesebb szó esik. Aznap kezdtem orvosként dolgozni, madarat lehetett volna fogatni velem. Mivel a kórház nem volt messze, gyalog indultam útnak. Érezni akartam az utca lüktetését, hátha átragad másra is a boldogságom. Mindig odafigyeltem a környezetemre, köztudottan jó szívem volt, de ami aznap történt?! A hajléktalanok látványa megszokott, senki nem áll meg mellettük, de felfigyeltem két férfire, akik egy fal melletti rongycsomó felett ironizáltak. – Ha ebből újra embert csinálnál, elhinném hogy jó pszichológus vagy! – mondta az egyik. – Ha vállalod a költségeket, állok elébe! – szólt vissza a másik, és én megtorpantam. A fekvő alakról jóformán azt sem lehetett tudni: nő-e vagy férfi, mert a fal felé fordulva aludt, feje alatt csöves cuccal. Ha két percet adok magamnak, biztosan folytatom az utat, de valami megmagyarázhatatlan jóttenniakarás szállt meg: a számomra nagy napon, amelyen gyógyítani kezdtem. Ugy gondoltam, a mosakodási lehetőség, a tiszta holmi is boldoggá teheti azt a szerencsétlent, aztán ha reménytelen, mert narkós, gyenge elméjű, vagy alkoholista, még mindig visszajöhet az utcára. Könnyü dolgom volt, mert apám sebész főorvos abban a kórházban, ahol kezdtem, tehát felébresztettem az alvót, akiről akkor derült ki, hogy férfi, és hamar megértette, mit akarok töle, vagyis követett. Ahogy egymás mellett haladtunk, eszembe sem jutott, hogy megszólhatnak miatta. Apa felvette, mint kivizsgálandó beteget, és a fickó bement a fürdőbe. Mire levakarta magáról a szakállt és a koszt, belebujt a kórházi öltözékbe, alig hittem a szememnek. Görnyedt alakja kiegyenesedett, arcán működni kezdtek a vonások, szemében felcsillant a fény, vagyis embernek látszott. A laborral kezdtük a kivizsgálást. Szorítottam, hogy ne legyen AIDS – es, narkós vagy szervi beteg, mert akkor a belső indíttatásom könyöradomány szinten marad. Két napig tartott a kivizsgálás. Közben többször beszéltem vele. Furcsán nézett rám, azt hittem a csúnyaságom képeszti el, ma már tudom: a meghatottság bénította meg a nyelvét, homályosította el tekintetét. – Ez egy ősember, a legjobb eresztésből! – mondta apám, a második nap estéjén. Jó, hogy összekészítettél neki a ruháimból, mert szélnek ereszthetnénk. Makkegészséges. Ha a lelke is olyan lenne… De azzal még bőven akad gond. Nem akar beszélni, de nagy csapás, vagy trauma érhette. Azt mondja: el kellett jönnie a régi életéből. Amikor az apám ruháiban újra láttam, azt gondoltam: ilyen férfiről álmodnak a lányok! Gratuláltam neki, de mire észrevettem volna megcsókolta, felé nyújtott kezem. Apa csodálatos ember. Látta az örömöm, vagy megsejtette a jövőt, de tény, hogy nem engedte utjára a gyámoltamat. – Egy kórházban mindig akad munka, ellátást kap és egy ágyat, a szolgálati szobában, aztán meglátjuk. Minden rajta múlik. Ha érzi, hogy érdemes talpra állnia, mert van visszaút, megtesszük érte, amit lehet. Ezt a fickót tekintsd első sikerednek, mert az orvosi hivatás: segíteni akarás, amiből jelesen vizsgáztál! Mélyvízbe kerültem, sok volt a tennivalóm, de lassan megszokottá vált, hogy az egyre kellemesebb látványt nyújtó férfi vár rám, és addig kísér, amig hagyom. Egyre inkább kinyílt, és bár magáról – a nevén kívül – nem mondott semmit, kevés téma volt, amihez ne tudott volna hozzászólni. Büszke voltam a barátságára, mert mi másnak gondolhattam volna akkor még a ragaszkodását, mint hálának, hiszen ö férfiként, ezerszer különb volt nálam, a rút kis kacsánál. Mindig tudtam, hogy nem vagyok szép, nem is érdekelt a smink, a divat, vagyis – ha lehet – még jobban lerontottam az összképet. Engem csak az szerethetett, aki alaposan megismert. Apám ugy mondta: téged a lelkedért, a jóságodért, a kedves lényedért IS lehet szeretni! Ezzel vigasztalt, ha látta, hogy elkenődöm egy partin, mert ha ö nem kért fel, petrezselymet árultam. Dundi alkat, csúnya arc, vastag bokák, ez voltam én. Apa szerint vannak emberek, akiket a mosoly angyallá szépit. Harmadik hónapja dolgoztam már, amikor a hajléktalanom arra kért, álljunk meg valahol, igyunk egy kávét. A legfényesebb helyen sem lehettem volna olyan boldog, mint abban a lepusztult bisztróban, ahol végre beszélni kezdett.

- Ma tudtam meg, hogy kimondták a válást, és a magánszámlámon is maradt annyi, amivel újra kezdhetném. Azt hittem sosem megyek vissza a harmadik államba, ahol – hitem szerint olyan boldog voltam. Azt vettem el, akiért rajongtam és ugy dolgoztam, akár egy megszállott. Cégtársam egyben barátom is volt. Fel sem tűnt, hogy sokat van távol, tudta, hogy én helytállok, mert érdekem a cég sikere, és bizom a feleségem megértésében: miért lehetek vele olyan keveset. Aztán kipakoltak: szeretik egymást. A feleségem szerint én sosem elégítettem ki, mert ölelés közben is az üzleten járt az eszem, amig a társam, önfeledten tud szeretni, sosem redőzi gond a homlokát, csak vele törődik. A céget, a házat, a kocsit írásban a feleségemnek adtam, a válásba is beleegyeztem. Ma már tudom: pillanatnyi elmezavar volt, de az árulást, a hazugságot mindig nehezen viseltem. Pár holmit összepakoltam, zsebre vágtam a hitelkártyáimat, és felültem az első, és legmesszebb induló vonatra. Elaludtam. Mire a kalauz felébresített, még a felöltöm is ellopták, kizsebeltek. Ez még inkább padlóra küldött. Elvesztettem a maradék hitem is, és azt tettem, ami a legrosszabb: hagytam magam vitetni az árral. Pár dollár volt a zsebemben. Ettem, amig tartott. Nyáron, parki padon is alhattam, különben sem volt idegen tőlem a csövezés, hiszen diákként bejártam néhány gyönyörű helyet, stoppal, és hálózsákkal. Aztán egyszer csak lent voltam a gödör alján. Mindig tudtam, hogy valamire vinni nehéz, de hogy olyan könnyen menjen a lecsúszás, ha az ember nem kapaszkodik tíz körömmel, ha nincs benne élnivágyás, tervek, célok?! Felvehettem volna a pénzem, de sosem indulnék oda egyedül. Eleinte alkalmi munkát kerestem, aztán ahogy romlott a külsőm, – habár a tisztálkodás mindig megelőzte az élelemre költést, egyre kevesebb dolgot bíztak rám. Aznap este, ugy aludtam el, hogy nem akarok tovább élni. Minek? Sosem tudom túltenni magam a két szeretett ember árulásán. Most mégis ugy érzem képes, lennék újra kezdeni: magával. Nem a hála mondatja velem, hogy szeretem, ugy ahogy istenét imádja az ember, akiről tudja, hogy van, de reménye sincs, hogy csak vele törődjön. El tudna engem viselni? Tudna engem valamikor, egy kicsit szeretni? Akar a feleségem lenni? Válaszként elsirtam magam, és sosem láttam még olyan boldog embert, mint akkor ö volt, s amilyen az óta is egyfolytában, miközben ugy szeret, és én ugy rajongok érte, hogy az néha már szinte fáj. Két kislányunk van. És ha elgondolom, hogy mindezt egy kicsit a rútságom miatti kisebbségi érzésnek – is köszönhetem, nem irigylem a szuperszép nőket.