Van aki hisz a statisztikában, van aki nem, de az biztos: több özvegy nő van, mint férfi. S hogy mi az oka a férfiak koraibb halálának: sokak szerint a nő, vagy azért mert már nemcsak saját nemünkkel kell egzisztencia harcot vívnunk, hanem velük is, hiszen ragaszkodnak a jogaikhoz, és hiába mennek férjhez, nem elégszenek meg a családi tűzhely őrzésével, ők is sikerélményekre vágynak, – vagy mert férjként elkényelmesedünk mellettük. Hogy tovább élnek-e az agglegények, mint akik igába hajtják a fejüket? Ki tudja? Minden statisztika a nagyszámok törvénye: vagyis félrevezető. Sokak szerint a házasok továbbélési esélye azért jobb, mert van kin levezetni az indulataikat, van aki erőt adjon nekik, míg a családi állapot rendezetlensége, inkább olaj a tűzre. Mivel kivételek erősítik a szabályt, nem akarom vitatni: melyik életforma az egyedül üdvözítő. Egy biztos a házasság eleinte mézesmadzaggal kecsegtet, de később előkerül az ostor is, mert idomulni kell, és idomítani nem is olyan könnyü. Ritka a két – minden szempontból egymásnak való külön nemű ember – akik ráadásul még a másik természetével is békén tudnak élni, de legtöbb esetben valamelyikük kapitulál a kapcsolatban, vagyis engednie kell a békesség kedvéért. Azt mondják több a szolgalelkű nő, mint férfi, de vannak kényurak, míg a nők között sok a hárpia. Szépek lehetünk tehát; de okosak nem.

Mi ketten vagyunk testvérek, egypetéjű ikrek, vagyis olyanok mint két tojás. Ránk is igaz minden, amit a hozzánk hasonlóakról írnak, vagyis érezzük egymást, ugyanaz a szép, a rút, a kellemes, az elviselhetetlen, kivéve a nőket. Köztudott, hogy sok az ikerpárházasság, – mivel az egy petéájüek legjobban érzik magukat egymás közelségében – és udvarolni is együtt szeretnének. A delej, no meg persze a lehetőségek, vonzzák egymáshoz a hasonló ikerpárt. Kivéve minket. Nekem mindig az ellenkező külalakú lányok tetszett, mint az öcsinek, és ha a hajszínen lehet is változtatni manapság, – akár naponta is – , a többi sehogy nem akart egybevágni. Ö a húsos, párnás, nyugodt lányokért volt oda, én a hibátlan alakú hosszú combú, sokkig hatóan szexis tekintetű nőkért bolondultam. Az hogy ikerpárban találjuk meg a kétféle nőt, vagyis udvarolni is együtt járhassunk, reménytelennek tűnt, ezért fura lelkülettel kezdtük csapni a szelet. Ha kettesben voltunk a lánnyal: mintha a fél karunk hiányzott volna, mert azt vágytuk, bárha a tesónk is olyan boldog lehetne mint mi, hogy ha felsülünk, legyen aki megértsen, vigasztalja a másikat.

Már egyetemre jártunk de még nem voltunk igazán szerelmesek. Akárcsak a kincskereső, aki olyan lázasan kutat, hogy elmegy a gyémánt mellett, mi is mindig kavicsra akadtunk. Aztán nekem megtetszett egy lány, akinek volt egy barátnője, aki elnyerte a testvérem tetszését. Már – már úgy nézett ki, hogy – szemre – összeáll a négyes, de hátra volt még az egymás természetének kifürkészése, megbékélés azzal, ami a másikban nem egészen olyan amilyet elképzeltünk, vagy ők kívánnának. Végül – némi megalkuvással – lecövekeltünk a barátnők mellett. Egyikük sem volt szűz, vagyis minden tekintetben lemeózhattuk őket, és nekem valahogy más volt az elképzelésem a bujaságtól izzó tekintetű lányokról. Az alakjával nem volt semmi gond, de annyi erővel akár egy formás kőszoborral is szeretkezhettem volna, feltéve, ha a művész hozzáférhető pózban faragja meg. Mivel a barátok is megbeszélik egymás közt hódításaik legapróbb részleteit, hogy hagyhattuk volna el, mi a randik utáni kiértékelést? Az öcsém sokszor érkezett elcsigázva, lelombozódva, komor tekintettel. – Az a lány egy vulkán. Túl sok ő nekem! Nem kilóra, hiszen imádom a telt húsú, párnapuhaságú női testet, de abban olyan tűz lobog, hogy képtelenség újra és újra rakni rá, táplálni, s mivel a nők vágya tovább ég, nem fogom bírni potenciával. Nem is tudom melyikünknek jutott eszébe: meózzuk le egymás nőjét, hiszen az erotikus készséget csak saját bőrén tapasztalhatja meg az ember. Akkor még szó sem volt arról, hogy elvesszük őket, vagyis könnyen ráálltunk a szerepcserére. Semmit nem vettek észre, hiszen még a ruhaszíneink is megegyeztek, s akiben van egy kis színészi véna: akkor sem jön zavarba, ha olyasmire emlékeztetik, amit ő, nem mondhatott, vagy tehetett. Másnap reggel újjászületve érkeztünk haza. Belőlem minden erőt kiszedett a kis duci, az öcsém pedig lubickolt az – ízlésével homlokegyenest ellenkező cicám, gyengéd, vagy inkább – ahogy esik úgy puffan – ölelése kéjében. Nem győztünk mesélni, rajongó szavakkal soroltuk el, mi volt világraszólón jó, milyen csodás lenne vele az élet, ha olyan volna, amilyen az ideálunk. Felváltva jártunk velük randevúra, mert a döntéshez sok időre volt szükség. Meg tudok-e barátkozni a sok puhasággal, az egész testemet elboritó nagy adag növel, csak azért, mert örökégő katlanával szinte megsemmisítően gyönyörteljes, vagy elfogadja-e az öcsém a nőt, akivel több ideje jut majd testének csodálására, mint arra, hogy mennyekbe emelje.

Félév telt el, oda – vissza cserékkel és lassan elszótlanodtunk. Mire rászántuk magunkat, hogy beszéljünk, már mindketten tudathasadásos állapotba kerültünk. Amit egyikben szerettük, azt a másikban nem leltük, vagyis nem maradt volna más, – ha mellettük kötünk ki, mint a megalkuvás. De… az én jobb megfigyelő tesóm, egyszer csak azt mondta: az enyémnek mintha csillapodna a vágya, a tiedben pedig a pisla parázs, lángra kapni látszik. Te nem vettél észre semmit? A következő cserénél jobban odafigyeltem. Hagytuk magunkat – ahogy a nők mondanák, – és igazat kellett adnom az öcsémnek. A duci ráunt a folytonégésre, azt hitte megvan a nagy hal, felesleges tovább kelletnie, árulnia magát, megállapodhat a csendes tüzű szeretkezéseknél, úgyis nyert ügye van. Az enyémben valóban lobbanni látszott a vágy, ő kezdett vetkőztetni – bennünket – ő lett a berendező, a koreográfus, és az újrázó. Egyszóval fordult a kocka, vagyis semmi nem állta volna utját a boldogságunknak. Kivéve persze a másikkal töltött – tilos voltától izgalmas perceket. Ha az enyémet öleltem, – és szinte elégtem a karjaiban -  a másikra gondoltam, a kis puha párnára, akivel jó volt megpihenni, elcsendesedett vágyu egyesülésünk után. Mi legyen hát? Se velük, se nélkülük… Csakhogy a mi helyzetünk kivételes, hiszen ha lemeózhattuk egymás szerelmesét, hosszú távra miért ne tervezhetnénk, hogy ha unjuk a banánt otthon, ha kevés, vagy túl sok a szex, csak egy szavunkba kerül és cserélhetünk, ha csak egy – egy éjszakára is. Ikerházunk volt, hogy minél kevesebbet kelljen egymásért aggódnunk; akkor építettük, amikor még meg sem jelent a színen a két kiválasztott. Az a férfi, aki ugyanabban a házban nem tud lebonyolítani egy pár órára szóló szerepcserét a hasonmásával, nem is érdemli meg, hogy boldog legyen. Mi azok lettünk. Mert mondanom sem kell, hogy elvettük a két lányt, és beköltözött hozzánk a boldogság. Az épület két szárnyát jókora nappali kötötte össze, ahonnan – azt már csak mi tudtuk – nem mindig az indult saját dupla ágya felé, akinek ott lett volna a helye. Összevillant a tekintetünk, vagy értettük a másik – nejünkre vetett vágyó pillantását – és – mint otthon is egyformán öltözködő jó testvérek – máris szabad utat engedtünk a történéseknek. Volt, hogy éjszaka cseréltünk helyet, mert a fördö szobákból nem mindig ugyanaz ment vissza a közös ágyba, aki – egy mindent elsöprő tüzű, vagy gyengéden elhúzott, csodálatos ölelés előtt kiszállt belőle. És micsoda élvezet volt hallani a dicsérő szavakat, eleinte. Azért eleinte, mert nincs a világon olyan férfi, akinek jólesne, ha a riválisát dicséri az akit szeret – élete párjául választotta, még akkor sem, ha a fickó az ikertesója. – Ma egy kicsit vadabb voltál mint máskor. Csináljuk újra, jó? Úgy érzem túl sok feszültség maradt benned! – mondta a nejem, és mit tehettem volna, hagytam, hogy kierőszakoljon erejement testemből egy ráadásölelést, ami csakazért is lázba hozott, mert izgalmasnak érezte, hogy van valakije, hogy versenyezhetek az öcsémmel, hogy felülmúlhatom, vagy helyrehozhatom, amit ő nem úgy csinált, ahogy az édesem elvárta volna. Kettős helytállás, dupla élvezet, csodás boldogság! – mondanák sokan, de ne feledjék, mi egypetéjű ikrek vagyunk, és nehezen tudunk – egymás előtt – titkot tartani. – Abba kellene hagynunk az egészet… egy időre! – mondta az öcsém pár év után. Ideje, hogy jöjjön a gyermekáldás, és remélem nem akarod, hogy… – Nem! – vágtam rá azonnal. – Én is szeretnék utódokat, és szívesebben pátyolgatnám a magamét. – Ezzel én is így vagyok, habár a génjeink szempontjából a lurkónak mindegy, hiszen bármily csodás is, amíg minden hatmilliárd, háromszázmilliomodik ember DNS-e egyezik meg, addig az egypetéjű ikreké azonos. Már két hónapja gyártottuk az utódot, de sehol semmi. Ha nagyon akarja az ember, nehezen jön össze, és mivel a kangörcs, vagy inkább a megszokás nagy úr: mégiscsak cseréltünk néha – néha, mert ahogy teltek a hetek egyre jobban hiányzott mindkettőnknek a másikunk feleségének másmilyensége, és ha a sajátunkat öleltük, akkor is rajta járt az eszünk. Végül is úgy döntöttünk: akármelyikünkre hasonlít is, a gyerek, nem lesz kakukktojás, folytassuk tovább, úgy, ahogy megszoktuk, de ha lehet szálljunk ki a végállomás előtt. Biztos, ami biztos. Egy hét különbséggel került áldott állapotba a nejünk. S hogy kitől? Azt csak isten tudta volna megmondani. Az öcsém – amikor már domborodott a lányok hasa, – nem túlságosan volt oda értük, számomra pedig örjitöek voltak, vagyis két helyen kellett helytállnom. Ráadásul az ő neje rácáfolt arra a hiedelmre, hogy a terhes nők nemi vágya csökken. Mire eljött a szülés ideje, hat kilót fogytam, és bár nem egészen értettem, de hagytam, hogy az öcsi házon kívül keressen kielégülést, nehogy szétfeszítse a gerjedelem. Megígérte, hogy csak fizető helyre megy, ahol ala – cart fogyaszthat, nehogy kalamajka legyen a dologból, mert a családi boldogság mindenekelőtt való. És eljött a nagy nap. Az apás szülést nem nekünk találták ki, ezért a folyosón drukkoltunk előbb az én, aztán az ő feleségének. Amikor nekem egypetéjű ikreim születtek, ráadásul kislányok, együtt kellett volna örülnünk nekik, hiszen olyan gyönyörűek, különleges voltak, de ahogy előbb rájuk, majd egymásra néztünk; először villant felénk a másik szeméből a sárga fény, a kétkedés. Aztán megszülettek az ő ikrei is. Fiuk lettek. Nem túl gyakori az ikrek családjában az ikerszülés, de többször előfordul, mint az egykéseknél, ám, hogy az elsö terhességből ikrek szülessenek: elég mellbevágó volt. Mindkét ikerpár hasonlított mindkettőnkre, magukban hordozva persze anyjuk jellemzőit is, ami nem csoda, de a tudat, hogy nem lehetünk biztosak az apaságunkban, egyre kínzóbbá vált. Sokszor kaptam magam azon, hogy úgy nézek a lányaimra, mint a tyúk a piros kukoricára, és a feleségemtől is elfordulok, ha hancúrozásra támadt kedve. Meg voltam sértve! Hát létezik normális ember?! Magam akartam, benne voltam mindenben, és utólag kezdtem durcáskodni, másokat okolni, azért ami végig élvezetes volt. Mint kiderült: az öcsém is hasonlóan érzett. Nem tehettünk mást: visszaállítottuk a kezdeti rendet, vagyis, ha túl feszítőnek éreztük a féltékenységet, cseréltünk, és azt az ölelést megemlegette mindkét asszony. Mint a féltékeny férj, aki bosszút akar állni felesége csalfaságáért, vagy bizonyítani szeretné, hogy ő is van olyan mint az a másik, örjitö szeretkezéseket rendeztünk egymás ágyában. Amire nem számítottunk az asszonyoknak is tetszett a dolog. Ha véletlenül a saját férjükkel köszöntött rájuk az éj, nem bírtak magukkal, mindent elkövettek volna, hogy megismételjük azt a vad, kiméletlen ölelést amire egyre inkább rákaptak. Kezdtünk kimerülni, de egy haszna volt a dolognak: elcsendesedett bennünk a bosszúvágy a – bűnhődjön valaki az én bűnömért érzet, – és azon kaptuk magunkat, hogy – amikor tudtuk, – a saját ágyunkban elkerülhetetlen lesz egy vad csata – odasúgtuk a másiknak: kérhetek egy szívességet, és ment minden mint a karikacsapás. – Csodálatos voltál az éjjel! – súgta a nejem, ha éppen az öcsém volt nála. – Imádom, amikor úgy elhúzod az erekciót, és addig élvezkedhettem rajtad, amíg a lábam kisujjából is kimegy minden erő! – vacogta az öcsém fülébe, a felesége. Szent lett a béke, és folyt az éjszakai nesztelen átsurranás a ház másik felébe. Aztán a feleségem újra terhes lett. Az övé nem. – Ö is szeretne még gyereket! – nézett rám az öcsém tanácstalanul, de hiába teszek meg mindent. Mi lehet ez? A gyerekeknek is jobb lenne ha nem nagy korkülönbséggel születnének. Gondold el, hat gyerek egy házban, egy nevelőnővel, akár magán óvodaként is üzemelhetnénk. Két hónap múlva áldott állapotba került a sógornöm is, persze kizárt dolog, hogy holtbiztosan az öcsémtől, hiszen ugyanúgy átjártam hozzá, mint addig, mert ha abbahagytuk: valamelyik mindjárt reklamált: a múltkor jobb voltál, azt csináld amit két hete, az olyan isteni érzés! Nem mindig tudtuk mit tett a nejünkkel az ikerpárunk, vagyis meg kellett játszani: jó, de csak akkor, ha te kezded, mutatod az utat. És mentek a dolgok egészen addig, amíg el nem érkezett a szülés ideje. A feleségem újra ikreket szült. Fiukat. A hatgyermekes óvoda létszáma teljes lett volna, de hátra volt még az öcsém gyermekáldása. Nekik is egypetéjű ikreket hozott a gólya: lányokat.

Teltek múltak az évek, ikercsaládi életünk a szokott mederben folyt, míg egy alkalommal egy – közösen végeztetett – teljes körű kivizsgálás során, eszembe nem jutott valami. Megkértem a dokit: végezzen nálunk nemzőképességi vizsgálatot, úgyis megnézi a prosztatánkat is, mert beláthatja: kettesével a gyermekáldásnak is gátat kell szabni egyszer és, ha olyan virgoncak a spermáink, hogy a lepedőre sem kerülhetnek, mert attól is teherbe esik a nejünk, akkor változtatunk a védekezésen. Nem kívánhatjuk, hogy a feleségünk hormonokkal mérgezze magát. A vizsgálat eredményét külön közölte velünk – jó barátunk – a doki. Attól kezdve mindketten óvszerrel szeretkeztünk: több okból. Mint egypetéjű ikrek könnyen rávehettük egymást mindenre, és mert én az orvostól kilépve, viccesen azt mondtam az öcsinek: rendelek egy vagon gumit, azonnal rávágta: rendelj nekem is. Pedig?!

Csak én tudom, most harminc éves közös házasélet után is, hogy ő magtalan. Azt is, hogy miért: mumszunk volt és rajta jött ki előbb, de nem túl látványosan. Csak pár nap múlva kapott észbe a doktor bácsi, amikor én mangalicaképű lettem, és antibiotikumot rendelt, de az öcsémnél már idejétmúltnak tartotta. Tévedett. Talán nem lett volna felesleges neki sem, mert a mumsz: fiúgyermeknél, nem is olyan ártatlan betegség, különösen ha némi hereduzzadással jár. Így – bármily nyomasztó is a tudat – a házunkban élő nyolc gyereknek én vagyok az apja. Ki lehetne más? De ahogy a fel – fellobbanó viharú tenger elcsendesedik, úgy ült el bennünk is a féltékenység, a másik porontyában a saját milyenségünket fürkészés, és egyformán szerettük mind a nyolcat. Így volt szép, így volt teljes az életünk. Ma már ritkultak az öleléseink, de asszonyainkra odafigyelünk, mert az ő vágyuk lassabban csitul, és bizony egyeztetnünk kell, hogy aznap éjjel, melyikünk ki mellé bújjon be a dupla ágyban, kihez van vágya, vagy ereje?!