Rupert Bratt a világ legnyugodtabb embere volt. Már gyermekként is fát lehetett volna hasogatni a hátán, nem ugrott, ha ugratni akarták, mert tudta, aki gyengébb, azt, azért nem tudná megütni, aki erősebb, azzal pedig csak a bolond kezd ki, még ha visszaütésről, van is szó. Rupert egy három gyermekes család középső gyermekeként látta meg a napvilágot, tehát volt, aki bosszanthatta, fentről is, lentről is. Hol a bátyja ugratását kellett béketürő módon túlélnie, hol a kis öcsi nyávogását, szó nélkül hagyni, vagy segiteni, ahogy tudott.

Van azonban minden ember életében egy-két különleges nap, amikor fejreáll a világ, amikor hirtelen nem tudja, mit tegyen, amikor ugy érzi, vége mindennek. Ilyen napot élt meg Rupert Bratt is, és mint akit fejbevágtak, úgy ült az orvos előtt, aki közölte vele a rideg valóságot.

-Agydaganat. Sajnos olyan helyen van, hogy a tudomány mai állása szerint..

-Vagyis nem műthető? – kérdezte Rupert Bratt, amikor az arcába is, visszatért az élet.

-Amit lehet, megteszünk, de..

-Maga mit tenne, a helyemben?

-Lehetetlent kérdez. Mindenki a saját sorsának kovácsa. Gondolkoznom kellene rajta, de ne feledje az öngyilkosság, és a gyógyulásról való teljes lemondás, valamint az élni akarásért mindent elkövetés, között rengeteg lehetőség van.

-Egyet mondjon!

-Ma már a tudomány..

-Tudom..fejlődik..van, ahol már sokkal előbbre is lehetne..

-A remény hal meg utoljára. Tudom, hogy ez csak szólam azok számára, akiknek már csak az marad, de Ön olyan tartalmas életet élt, és annyi embert kihúzott a bajból, adjon magának is esélyt, gondolja végig. Nem kell azonnal döntenie.

-Mennyi időm lehet a „gondolkodásra”?- kérdezte különös hangsúllyal, megnyomva, a szót.

Az orvos hallgatott, mint aki tudja, hogy az utolsó reményt ölheti meg, egyetlen szavával.

-Egy év? Annyi sem?- kérdezte Bratt, miközben elnehezűlt mozdulattal, felvette a zakóját.

-Hat hónap…talán több is, de kötelességem elmondani, hogy nem lesz végig panaszmentes..ugy értem..

-Megzavarodom?

-Nem azt mondtam, habár…de jelentkezhet fájdalom, tudatzavar…

-Tudatzavar…tudatzavar..- zakatolt a szó, Rupert Bratt fejében, amíg kocsijával, hazafelé tartott.

Mindig jóleső érzés volt megállni a ház előtt. A ház előtt, amit maga építtetett, és olyannak terveztette, amilyenről gyermekkorában álmodott. Volt ugyan benne a személyzetnek hely, de mindez ideig nem tartott igényt bennlakásos segítségre. A házvezetőnője délelőtt jött, este ment, a kertész is tudta mi a dolga, és ugy osztotta be az idejét, ahogy az időjárás megkövetelte, vagy ahogy neki jó volt.  Vendégeket ritkán fogadott, és az ügyfeleivel való tárgyalásokra, kapcsolattartásra ott volt az irodája, hat jogásszal, titkárnőkkel, és az egyéb munkatársakkal.

A távi rányitóval kinyitotta a kaput, és behajtott a garázsba. Nem szállt ki azonnal a kocsiból. Csak ült, mint akit letaglóztak, de eddig restellte kimutatni döbbenetét, félelmét, vagy a sorsával való megbékélhetetlenségét. Legszívesebben elbőgi magát, mint a vágóhidra vitt állat, ha megérzi a vér szagát, de ahhoz sem érzett magában elég erőt. Még nem tudta mit hoz a holnap, de elhatározta, hogy az éjszakát, emlékei tetemrehívásával tölti, hátha az segít, hogy eldönthesse, mi legyen: karba tett kezekkel várja a halált, vagy…

Felment a házba, és töltött magának egy italt. Nem nagyon szokott inni, magában meg, különösen nem, de most az orvosi vizsgálat eredménye fejbe vágta, és az ital, vagy adja a másikat, vagy észhez téríti. Gondolatai szélvészként száguldoztak.

Még hogy fél a haláltól?! A születéstől nem félt? Jó, de akkor nem tudott arról, ami előtte állt. A boldog tudatlanság állapotában leledzett, s talán érezte, hogy nincs egyedül, hogy van, aki segítsen megvívni élete legnehezebb csatáját: a megszületést. Most azonban remeg a félelemtől, retteg, hogy észreveszik rajta, a gyávaságot, pedig azt nem szabad, azt nem. A halált érthető szavakkal, igen szűkmarkúan mérve, megsaccolta a doktor, akivel évente megvizsgáltatta magát. Nem mintha érzett volna valamit, de 5o éves kora után, úgy gondolta, nem, árt karbantartani a karosszériát, s persze a motort is. Addig azt hitte a munka, amelyet mindig éltetőnek érzett, ami mindig örömet okozott, sikerélményt adott, elvégzi helyette a regenerálódást, szolgáltatja a doppingot. Ám, most hogy tudja a rossz hírt, minden ereje elhagyta..

Az ital, jólesően áradt szét, a testében. Eszébe jutott hány kivégzésen vett részt csak azért, mert a védence, aki mellé kirendelték, vagy akihez felfogadták, kérte, legyen ott. Annál borzalmasabb élményt nem kíván az ellenségének sem. És az agydaganattal járó halál? Az talán jobb? És ő nem is vétett soha semmit, senki ellen. Az  elit éltek utolsó éjszakáját nem irigyli, de neki abból több mint száz is lehet, és amíg ők a halált, pár perc alatt letudták, neki, ki tudja mennyit kell kínlódnia, amíg  az orvos, órájára nézve kimondhatja: a halál ideje…x.óra..x perc.

Mi a különbség a rendes életü, és a gazember élete között? A végállomása, mindkettőnek a halál, de amíg az egyikbe belejátszhat a gazfickó akarása, vagy ellenkezése, a másikat ugy kell elfogadnia a világ legjobb emberének is, ahogy jön. Ahogy az Isten rendelé. Kinek, kinek érdeme szerint.

Töltött még egy italt.

-Hozhatom a vacsorát uram? – kérdezte, a kopogás után belépő, házvezetőnő.

-Elnézést, hogy megvárakoztattam. De nem is vagyok éhes.

-Akkor a hűtőben hagyom, és ha megéhezik, hiszen ugyis mindig hajnalig dolgozik, tudom én, ha nem is vagyok itt. Mondják a szomszédok, hogy olykor hajnalig ég a villany a szobájában, akkor a ….sütőben megmelegiti és..

-Tudom, nem vagyok már kisgyerek. Menjen és álmodjon szépeket.

-Álmodni? Szépeket? Amikor az ember olyanokat láthat a tévében, amitől élni sincs kedve? Hogy lehet az, hogy egy anya hat késszurással megöli az 5 éves gyermekét, és felmentik? Orvosi vélemény alapján. Őrült, és kiengedik közénk, ahelyett, hogy élete végéig zárt intézetbe vinnék?

-Valószinüleg oda is vitték, hiszen aki tudathasadásos állapotba kerül, az nem büntethető, és a bajt, jobb megelőzni..

-Akkor jó éjszakát uram. Reggel jövök.

-Köszönöm, Joanna.

Az asszony kiment.

Tudattalan, féltudatos állapot, nem, vagy csak részlegesen  beszámitható elme…hányszor próbálkozott a védence érdekében ezekkel az enyhitő, vagy mentő körülményekkel, kérve, vagy követelve az orvosszakértői vizsgálat megismételtetését.  Aki sirt, mint a gyerek, amig vallott, könyörgött, hogy segítsen, mert nem akarta, véletlen volt az egész, és olyan őszintén elmondott mindent, mintha a papnak gyónt volna, azt még szánni is tudta. Ám, aki tudatosan át akarta rázni, aki hülyének nézte, és ugy gondolta, a tagadás a legjobb, hiszen amíg nem tesz vallomást, nem ismeri be a bűnösségét, addig csak a bizonyítékok alapján, ítélhető el. De tévedhetetlenül csak azóta, amióta a bűnüldözésbe felhasználják a DNS-t, amelynek azonossága az elkövetővel, a helyszínről vett mintákból, nyálból, bármilyen emberi váladékból, teljes bizonyossággal megállapítható, és a sok éven át használt ujjlenyomat már csak hab a tortán. Ám, amikor kezdte, nem volt DNS, és akárki akármit mond, sok múlott a védő tudásán, találékonyságán, logikáján, és nemcsak a jog, de a kiskapuk ismeretén is. Azóta persze sok víz lezuhant a Niagara vízesésen, és Amerika számos államában a halálbüntetést is eltörölték. Azt hitték, sokszorosára szökik, az életelleni bűncselekmények száma, de tévedtek. Megállapodott egy szinten, és az óta, nem nagyon változik. Most 7o ország fogott össze a halálbüntetések eltörléséért, de persze vannak ellenzői is, mert statisztikai adatokkal bizonyítani tudják, hogy amikor egy országban kivégeznek valakit, köztörvényes bűn miatt, akkor sem stagnál, vagy csökken a hasonló bűncselekmények száma, sőt, inkább egy kicsit megemelkedik. Ebből is látható, amit ő mindig is hitt, hogy aki előre kitervelten, emberölésre készül, az nem igen kalkulálja be azt, hogy elfogják, hogy elit élik, s azt, hogy olyan szigorú bíróságot, vagy esküdteket fog ki, akik halálbüntetést kérnek a fejére.

Életében sosem bánta, hogy nem nősült meg, hiszen két testvérének volt családja, és a gyerekekből kijutott neki is. Szerette a kicsiket maga körül, a kérdéseikre mindig szívesen válaszolt, hiszen úgy tanul a gyerek, ha azonnal választ kap arra, ami érdekli.

Barátnője mindig volt…a mostani már vele egykorú. 6o éves kis madáranyóka, aki vigyáz rá, aki kényezteti, szeretettollával melengeti, ha ugy véli, hogy didereg a lelke, és legszívesebben a csőréből etetné a maga szedte, válogatta magokkal, ha ugy látja, mintha, sápadt lenne, vagy fogyott volna. De – érdekes módon- sosem vett észre semmit rajta, pedig a gyilkos kór, ki tudja mióta, de egy éve biztosan ott terjeszkedik, bomlaszt az agyában. Az hagyján, hogy Patricia nem vette észre, de ő maga sem észlelte a változást a gondolkodásában, a memóriájában, a munkabírásában…csak valami izgágaféleség fogta el néha, de inkább csak olyankor, amikor nem úgy folyt le az általa képviselt per, ahogy számíthatott volna rá, vagy ahogy minden tudását bevetve akarta.

Bement a fürdőszobába, letusolt és ágyba bújt. Azt hitte, azonnal elnyomja az álom, de nem. A védő beszédében annyiszor használt szavak: mérsékelten beszámítható, nem büntethető, nem volt tudatában tettének súlyával, stb. kavarogtak a fejében. Aztán mégiscsak elnyomta az álom.

Hajnalban arra ébredt, hogy rosszat álmodott. Egy régen vitt pere itéletkihirdetésén volt jelen, amelyen kimondta a bíróság, hogy a védence ártatlan. Micsoda megkönnyebbülés ez a védőnek is, hiszen neki általában elmondják a vádlottak, hogy valójában mi a helyzet, és az a fickó annyit sírt, mint egy anyátlan borjú, s folyton az ártatlanságát hangoztatta. Akkoriban nem volt még DNS vizsgálat, és alibit is igazoltak neki. Tőle származó ujjnyomot nem találtak…vagyis ő is, teljes együttérzéssel akarta bizonyítani, védence ártatlanságát. Elégedett lehetett volna, de…

Már kifelé jöttek, és lassan elhagyták a bíróság épületét, amikor a védence, a folyton síró szopós borjú, vagy szopós malac feléje, fordult és gúnyosan, vigyorogva a képébe mondta:

a-nagy balek maga ügyvéd úr. Elhitte, hogy nem én voltam? Na, ezentúl jobban nézzen, a körmére, a delikvenseinek, mert ugy átrázhatják, ahogy akarják. Tudom, hogy szűzi lelke hímporát letörli ez a Pál fordulat, de máskor ne higgyen el mindent, amit a hozzám hasonlók mondanak, mert utólag már mit tehetne? Ugyanazért a bűnért senki nem állit ható másodszor bíróság elé! – mondta röhögve, majd  hozzátette: de azért remekül csinálta. Ha újra gazdagon nősülök, és újból hasonlóképpen, megszüntetem a kellemetlen házas állapotot, meghálálom – mondta, és elsietett.

Az álom felbőszítette. Akkor nem érzett, a fickó iránt olyan haragot, mint halálszakasza első hajnalán. De miért álmodott éppen vele? Mert hiába is tagadná, az a senki, az óta is a begyében volt, pedig már közel húsz éve történt az eset. Nem is rá, inkább magára haragudott, hogy volt képes hinni, egy jól alakító, ripacsnak. Milyen ügyvéd az, aki nem ugy áll oda a védence mellé, hogy minden kópésságáról tud, de feltett szándéka, hogy amennyit lehet segítsen neki, hiszen a védelem minden állampolgárnak kijár. Az ártatlanság vélelme is, amíg be nem bizonyítják a bűnösségét..na azt kell, tíz körömmel akadályozni, hogy a bűnössége bebizonyítható legyen. Legtöbbször a vádalkuhoz folyamodott, ha felajánlották neki, mert azt valahogy igazságosnak érezte. Kevesebb munkát ad az államnak, kevesebb költséget fordítanak a rosszalkodás bebizonyítására, tehát az elkövetőnek joga van kevesebbet ülni, vagyis rövidebb ideig eltartatnia magát az állammal, ami persze mi vagyunk, valamennyien, adófizető állampolgárok.

Nem tudott újra elaludni. Őrült gondolata támadt. Sosem érzett még olyan erős gyűlöletet, mint ami szinte gyomorsavként türemkedett fel, a nyelőcsövén. Mi van? Csak nem, az agydaganat kezd mókázni? Korán kezdi. De akkor is. Az a fickó régóta a begyében van. Nagy égés volt akkor a kollégák előtt is, hogy lerítt róla: nincs miért örülnie a felmentésnek. Próbálta nyugtatni magát.

Nekem már mindegy. Úgyis meghalok, de azt a fickót…azt a galád gyilkost, megleckéztetem, persze, csak, ha még él. Felkutatom, új pereket ugy sem nagyon vállalhatok, legalábbis saját bonyolításban nem, tehát ugy fogom fel, mint a hosszú útra készülő világjáró: nekivágok azok felkutatásának, akik visszaéltek emberséges hozzáállásommal. Érdekes. Előbb is eszembe jutott már, hogy ha találkoznék egyikkel másikkal, a szemébe mondanám, hogy aljas, de azonnal elrestelltem magam. Hova lett, a világhírű béketűrésed, koma? De most, mint amikor oda a nyakló, és nem tartja vissza senki az en kedvére mozduló állatot, olyan erővel tört rá a tenni akarás, de sajnos, a bosszúállás tenni akarása.  Vajon ez már a tudatzavar, az indulatok felkeltéséért felelős agysejtek, ráksejtek általi megtámadását jelenti? Már ugy elszemtelenedett a kobakjában az undorító szövevény, hogy olyasmire akarja rávenni, amit ép ésszel sosem tenne meg. Zavart állapot, tudatzavar…dühkitörés, döntési képtelenség, jártak a szavak, a fejében, és ugy gondolta, kell valami ami eltereli a gondolatait, mert különben ordítani kezd: segítség..segítség..nem akarok meghalni..nem akarok!  Meg nem makacsolhatja magát, mint barom a taglózás előtt, hogy egy tapodtat sem, mert a halál úgyis elébe jön, de… jobb, ha bekapcsolja a tévét. Hátha oda tud figyelni valamire, ami kiveri a buta gondolatokat, a fejéből.

Arra riadt, hogy megy a tévé, és majdnem reggel van. Felkelt, és miközben élete egyik legnehezebb napjára, készült, sok minden megfordult a fejében. Jó is, rossz is. Azt tudta, hogy ezentúl minden percét be kell osztania, hogy ne hagyjon elintézetlenül semmit, és minden egyenlítő szándékát, baj nélkül letudhassa. Tudta, nem kellemes, amikor valaki rábízza magát az ügyvédjére, és egyszer csak vége, nincs tovább. Elhatározta, hogy rendet tesz, az ügyei között, mert világéletében rendes ember volt, nem hagy elvarratlan szálat maga után. Az iroda dolgozóinak, még nem kell tudniuk semmiről. Hátha csak egy rossz álom a daganat léte, vagy egyszer csak felébred, telefonál a doktor, hogy összecserélték a leleteit…de, semmi értelme az önbolondításnak. A lényeg, hogy ezt a pár hónapot, ami még hátra van, hasznosan töltse el, és tiszta, nyugodt lélekkel várja a halált.

Nem is gondolta, hogy az első, halálraítéltként megélt hónap, olyan gyorsan elszalad.

Második fejezet.

-Csak tudnám, hogy csinálja?- lépett be, nevetve Sinus felügyelő, a gyilkossági csoport fogadószobájába. – Hogy képes tíz éve, mindennap megelőzni?

-Ugy, hogy előbb érek be, főnök!

-Gondoltam, ha megnősül, ha gyereke lesz, maga is sajnál minden percet, amit nem velük tölt, de..

-Arra való az éjszaka, és a korai reggelizés..

-Ha maga nem volna, ki kéne találni – mondta, Sinus, és a kávéspohárért nyult, amiben már ott várta, a nélkülözhetetlen társa által nedünek gúnyolt forró kávé. -Történt valami emlitésreméltó az éjjel? – kérdezte, amikor már jólesően szétáradt benne, a Blood által, csak gépi löttynek nevezett, de olykor-olykor, nagyonis jótevő, nedü.

-Ki tudja, ami éjjel történik, az csak, világosban derül ki. Fogadok hogy perceken belül, jön az első hivás..

-Csak maga ne fogajdon, mert az ilyen ügyekben mindig nyerő.

-Másban is főnök. Aki boldog családban élhet, az örökös nyerő.

-Ez igaz. Nem is tudom mit kezdene az ember egy ilyen munkahelyen, boldog családi háttér nélkül. A három fiam, és persze az anyjuk, kitölti az egész életem.

Megcsörrent a telefon. Blood nyúlt utána.

-Igen. Mondja a cimet..akkor irja körül. Egy hajléktalan..lőfegyverrel…azonnal indulunk. A helyszinelők szóltak. Lelőttek valakit, egy csupa rongy vénembert. Kinek lehet lelke, még egy ilyen szerencsétlen is megölni? Miért? Kérdem én: miért?

-Ez itt a kérdés- mondta a főnök, és gyors mozdulatokkal szedelőzködött. – Ám sajnos azt már, a mi feladatunk kideriteni. Ki is deritjük, mert a helyszinelők – a modern technika adta nyombiztositási lehetőségeikkel, -  szinte, csodákra képesek.

-Szerencsére. Amikor kezdtem, még az ujjlenyomat volt a sláger. Ma már a DNS mellett, kevesebben úszhatják meg, feltéve persze, ha nem képesek tuljárni az eszükön. – fejezte be Sinus, és indított.

-Nem könnyű, még egy beton biztos, alibi igazolása sem múlja felül, a DNS bizonyító erejét.

A helyszín, egy hajléktalanok által belakott sikátor volt, két oldalt lakatlan, vagy lebontás után vágyakozó, épületekkel.

A halott hanyatt feküdt, a lövés nyoma, a testét fedő rongyok között, a szive fölött volt.

-Telitalálat! – mondta, a patológus. – Mi az ilyen elkövetés módra azt mondjuk: kivégzés. Más külsérelmi nyomot nem látok rajta, de persze a boncasztalon, és főleg boncolás után többet mondhatok.

-Mintha valamit a szájába gyömöszöltek volna- vette szemügyre jobban, Blood, az áldozatot.

-Láttam, de itt nem akarom elkezdeni a felderitést. Mihelyt kiveszem, ugyis megtudjátok mi az, vagyis hogy van-e jelentősége.

-Ha azt hiszed doktor, hogy az én kiváncsiságommal kibirom addig, akkor tévedsz. Ha megengeded benyulok a szájába, mert van valami, ami kilátszik, és kíváncsivá tesz.

-Mi az? –hajolt le a halottkém is, a holttest mellé.

Blood gumikesztyüs kezével, óvatosan kihuzta a halott szájából az összegyürt papirgalacsint, és széttergette.

Ujságpapirból kivágott nagy betükkel, ez állt rajta: GYILKOS.

A helyszinelők müanyagtasakba tették, a bizonyitékot, a hullaszállitók elvitték az áldozatot, és elkezdődött egy munkanap a gyilkossági csoport számára, aminek ki tudja mi, és mikor lesz vége. Hogy a gyilkosság inditéka bosszú, azt a kezdő nyomozó tanonc is tudhatta, de micsoda ember lehet az, aki még egy ilyen embertársától is, elirigyli, azt a pár napot, ami még hátra lehet neki, ebben a kivert kutyaként élt világból? Hogy semmit nem vihetett el tőle az, biztos, tehát a cél csakis bosszu lehetett. De miért, és ki lőtt?

Estére annyit kideritettek, hogy a hajléktalan régen teng-leng a környéken. Nem mindig ment be az ingyen ételosztóba, fekhelyet pedig már évek óta nem vett igénybe. Ezt tudni lehetett, mert akit ott este ágyba fektetnek, arról nyilvántartás készül, az igazolványai alapján. Ennek a halottnak volt igazolványa, de grafológus kellett hozzá, hogy kideritse, az elkent agyonkopott betükből, ki ő, és honnan került a városba.

Két nap mulva a grafológus jelentette, hogy a halott neve Dean Davison, és – mert az internettel minden sokkal könnyebb- azt is kideritette, hogy az adatai, egyeznek, az előbbi lakhelyén nyilvántartottakkal.

Sinusék felvették a kapcsolatot az ottani hatóságokkal, és hamar összeállt a halott nacionáléja.

Valamikor jómódu volt, családos ember, két gyerekkel, aztán egy vállalkozásába nagyot bukott, és család vagyon, minden odalett. Próbálták felvenni a leszármazottakkal a kapcsolatot, de mindnyájan elzárkóztak.

-Hál istennek legalább tíz éve nem is hallottunk róla. Azt hittük már régen meghalt- mondta a nagyobbik fia.

-Mit vétett maguk ellen, hogy ilyen lélektelenül állnak hozzá a halálához?- értetlenkedett Blood.

-Maga kereste magának a bajt..mindig is igy volt. De tudja mit? Én l6 éves koromban kitagadtam, vagyis az óta nekem, nem apám.

-Nagy bünt követhetett el maga ellen..

.Igen, de hogy mit, az csak ránk tartozik.

-És a temetés is! – jegyezte meg Blood. -Az olyan halottat, akinek fellelhető hozzátartozója van, nem temetteti el a városvezetés. Magának, vagy maguknak kell állniuk a költségeket.

-Az a jövő zenéje, de próbálják meg. Küldjék csak ide a számlát.

-Nem is akarnak részt venni a…

-Mondom, hogy nekem nem apám!

-S az édesanyja?

-Régen meghalt!

-A testvére, vagy testvérei?

-Csak egy van, de nem vagyunk beszélő viszonyban.

-Na, akkor további sok boldogságot- mondta leplezetlen nehezteléssel Blood, és letette a kagylót.

A nyomszakértők a halott szájába gyömöszölt papirlapon kívül semmi más nyomravezető dolgot nem találtak. Ám a papirlapon nem volt használható ujjnyom, DNS akadt, de többféle, igy legfeljebb csak a több gyanúsitott közüli tettes kiválasztásra használható. De mikor kerül egy ilyen ügyben látókörbe valaki, vagy valakik? A rongyruhákon idegen szálfoszlányok, pecsétek voltak ugyan, de annak a vizsgálata – valamiféle támpont nélkül, olyan lett volna, mintha egy szem aranyport keresnének, egy hektárnyi szeméttelepen. A boncorvosi jelentés szerint az áldozat erősen alkoholizált, drogozott is, és mivel az éhezés látszott a testén, valószinüleg már a legkönnyebb munkához kellő, erővel sem rendelkezett.

Mivel olyan nap, hogy valami élet elleni eset ne történjen Sinusék körzetében, nem volt, a gyilkosnak titulált áldozattal kapcsolatos adatkéréseket folyamatba téve, Mr Davison a boncterem vendégeként várt sorára.

Harmadik fejezet

Peter Walton harmadszor mondja ki, a boldogitó igent, ami 45 éves korához viszonyitva, elég szép hóditási teljesitménynek számit. Hát, még, ha azt is számbavesszük, hogy mindig gazdagon nősült, és feleségeit ugy kiforgatta minden vagyonukból, a különböző remek üzleti fogásokkal biztatva őket, hogy amikor – terve szerint – válásra került a sor, nem volt min osztozkodniuk. Ő azonban – kellemes külsejének, és remek beszélőkéjének köszönhetően, akkor már tudta merre vezet, a következő sikert kereső út. Szeretőt a feleségei mellett sem tartott, mert annak ugyis hire megy, inkább a fizetett, alkalmankénti szerelmet választotta, ami nemcsak hogy változatosabb, jobb kiszolgálásu, de ráadásul biztonságosabb is volt. Ugyan melyik kéjnőnek jutna eszébe bemártani a felesége előtt, még ha netán másodszor felkeresi is, hogy üzze ki testéből a fáradtságot.

Az első házasságánál bevált a kirakathüség, a senki ne tudjon semmiről, ami a négy fal között történik, habár ő volt olyan alkalmazkodóképes, hogy úrrá tudott lenni a legnagyobb felháborodásán is, ha arról volt szó, hogy mentse a helyzetet. Akár ő sértett, akár őt bántotta meg az asszony, arra vigyázott, hogy mindig ő kérjen bocsánatot, és engesztelje ki, az asszonykát. Gyereket nem akart, és ezért nem sokat kellett tennie, hiszen husz éves korában átesett egy vizsgálaton, amely megállapitotta, hogy nem igen ejthet teherbe snekit, mert  gyermekkori nem kellően kikezelt mumsza miatt, elenyésző spermaképződése van. Az első felesége nagyon akart gyermeket, és már ott tartottak, hogy örökbe fogadnak egyet, amikor Peter Walton rádöbbent, hogy a legújabb, és legnagyobb sikerrel kecsegtető vállalkozása, befuccsolt, és örülhet, ha a háza megmarad. A felesége nem tudhatja meg, hiszen hat éven át megbizott benne, minden anyagi ügyet ő intézett, ajándékokról gondoskodott, vagyis suba alatt végezte vállalkozói próbálkozásait.

Aztán egy rut napon, becsögettek hozzájuk a végrehajtó, de csak a felesége volt otthon, aki –szerencsére elájult, amikor a hatósági közeg közölte vele, mi célból látogatott el hozzájuk. Az asszonyt magához téritette a házi orvos, és mire Peter Walton a riasztásra hazaért, már, ha – halottsápadtan is- de észnél volt. A végrehajtó három nap nap haladékot adott, és a hivatlan vendégek elmentek.

Peter Walton tudta, hogy most vagy soha, amugy sem adott volna sok időt a kettőjük kapcsolatának, miért szenvedjen élete végéig, egy idegösszeroppanásból vagy kikecmergő, vagy örökre mélabusan tengő-lengő, nővel, amikor…

Soha jobb alkalmat…

A felesége meghalt, és elsőszámú gyanusitott, mint általában lenni szokott, a férj, vagyis ő volt. Szerencsére a diszes foglalni érkező társaság igazolta, hogy az asszony ugy esett össze, mint a colostock, vagyis az idegei nem igen lehettek rendben, nem csoda hát, hogy tizszeres adag nyugtatót vett be, és örökre elaludt.

Peter Waltonnak csak annyi dolga volt, hogy a koktélt megkeverje, leudvarolja a felesége torkán azzal nyugtatva őt, hogy tévedés lehet a foglalási cécó, nincs semmi baj, rohan a bankba, és a társához, hogy tisztázza vele az ügyet.

Még arra is gondolt,, hogy miután bezárta a házat, és beült volna a kocsiba, odaszólt a szomszéd házból kilépő, jól ismert házvezetőnőnek, és megkérdezte hogy hány óra.

Az asszony az órájára nézett, és közölte a pontos időt.

A hazaérés, a hatósági személyek távozása, és az ő távozása között csak percek, de igazolható, és ellenőrizehtő percek teltek el, vagyis – ha nem is ment tul könnyen, de egy jó ügyvéd, az emberölés vádja alól kimentette, mondván, hogy szerette a feleségét, nyereségvágyról már szó sem lehetett, hiszen éppen padlóra kerültek, s az asszony azért döntött ugy, hogy nem éli tul a szégyent.

A második feleséget egy másik városban vette el. Előzetesből való szabadulása után mindent felszámolt, és  a maradékból, uj városban, uj próbálkozásokba fogott. A vállalkozások sorra becsődöltek, de mert annyi haszna azért volt belőle, hogy pár hónapon át részt vehetett a jobb körök fogadásain, mint leendő üzlettárs, és akadt egy – nem túl szép, és nem tul okos nő, aki kinézte magának. Walton előbb informálódott a hölgy anyagi helyzetét illetően, aztán rohamlépésekkel vágott bele a hóditásba. A második házassága, négy évig tartott. Kicsit tovább, mint a hölgy vagyona. Ám mivel a hölgy nemcsak átlagon aluli kinézetü, de mélyen buta is volt, rókafogtacsuka módjára kapaszkodott a férjébe, vagyis…nem hagyhatta életben. Nem mondhat le, a harmadik nekifutás sikeréről csak azért, mert egy hóbortos nő belehabarodott.

A mérgezáésel nem próbálkozhatott még egyszer, ezért második nászutat igérve a kába asszonynak, elvitte egy előkelő szállodába, és – bár ajánlottak neki alsóbb szinten is szobát, ő ragaszkodott a szép kilátáshoz, amit el is ért, – már, mint a jövőjét illető szebb kilátást – azzal, hogy a feleséget átkarolta, és kivitte a 2o. emeleti erkélyre. A karolásból semmit nem engedvén, szerelmet vallott neki, igért füt fát, az egyre szédültebben hallgató aszonykának, majd egy alkalmas pillanatban, az éjszaka csöndjét kihasználva, és a körletet, biztonságossági szempontból, többször szemrevételezve, veszélytelennek itélvén a helyzetet, a forró ölelésből inditva, hirtelen átemelte a korláton. Azóta is sokszor gondolt rá: miért nem visitott a felesége, mint a filmeken, vagy a regényekben szokott, az éppen halálba küldött személy. Aztán a tárgyaláson megtudta, hogy a neje szivbénulást kapott, ami beleillett a meséjébe, mert azt vallotta, mint elsőszámu gyanúsitott, hogy a teraszon gyönyörködtek az éjszakában, amikor a felesége, kért pezsgőt kért. Ő azonnal indult be érte, és mire visszatért, a nejének, csak  hűlt helyét találta. Azt hitte megháborodik –szólt a mese- amikor kétségbeesett keresése közben, a mélybe tekintve,  meglátta a neje kifordult végtagokkal heverő, drága testét a szálló udvarán.

Megúszta, és most harmadszor készül nősülni, de most megfogta az isten lábát. Az egyik legnagyobb tröszt özvegyét vezeti oltár elé, aki kicsit öregecske, de ki merné állitani, hogy a szimpátia, a szerelem korhoz kötött érzés? Nemcsak aggastyánok vezetnek oltár elé csitriket, de forditva sem lehetetlen a vonzodások ereje.

Már nem sok idő volt az indulásig, amikor megszólalt a vőlegény telefonja.

-Tessék Peter Walton.

A beszélgetés csak pár percig tartott, de Peter Walton, amikor kikapcsolta a készülékét, kicsit tanácstalnaul nézett a körülötte lévőkre, majd azt mondta:

-Elnézést, de pár perc múlva, itt vagyok. Egy régi barát, nem akar feljönni, mert nem kapott meghivót…de- szabadkozott és máris, igyekezett a lift felé.

A földszinten kilépett a szállóból, klakba frakkba, és körül nézett. A kocsi, amelyből a régi ismerős kiintegetett nem messze állt tőle. Odasietett, és mivel elég hüvös volt –beült.

…A holttestét a szállótól pár kilóméterre találták meg, egy nem tul forgalmas út szélén. A halottkém megállapitotta, hogy közvetlen közelről sziven lőtték, a nyomrögzitők pedig kiszedtek a szájából egy papirlapot, amelyen ujságból kivágott nagy betükkel ez állt: GYILKOS.

Negyedik fejezet

Blood vette a közlekedési kollégák jelzését, hogy az út mentén, egy talpig ünneplőbe öltözött férfit találtak, a helyszinelőknek már szóltak, a halottkém is utban van.

-Biztos, hogy gyilkosság?- kérdezett rá, Blood.

-A közlekedési baleseteknél nem helyénvaló a szivben egy golyó.

-Sziven lőtték?

-Igen, és ami kicsit, még nekünk is furcsa, teletömték a száját papirral. Biztos valami ujságiró féle lehet, és az nyirta ki, akiről olyasmiket irt meg, ami nem tetszett neki, vagy ki tudja..

-Ez a helyes álláspont, kolléga. Máris indulunk.

Sinus éppen egy eligazitásról érkezett vissza, amikor látta, hogy munkatársa cihelődik.

-Hova siet? Csak nem kávéért, mert ha igen, hagyja, annyit ittunk, hogy az unalomtól el ne aludjunk, amennyi belénk fért.

-Gyilkosság történt..

-Hol?

-Az áldozat az út szélén fekszik..

-Akkor közlekedési, vagyis baleseti ügy, nem?

-Nem, mert a szivében van, egy golyó.

-Ha most azt mondja, hogy a száját is teletömték..

-Pedig azt mondom főnök, meg azt, hogy fecskefarkú pillangó legyek, ha nem egy sorozatgyilkossal állunk szemben. Az ördög vinné el a jó dolgát, éppen a mi hatásterületünket kellett kiszurnia?!

-Megyek én is- mondta Sinus, és futólépésben indultak, a lift felé.

-Csak tudnám, mi vezérel egy sorozatgyilkost?- morfondirozott, félhangosan Blood, vezetés közben.

-Honnan tudhatná, amikor a világ, szinte egyetlen  pszhichológusa sincs, ugyanazon a véleményen. Valami bekattan, és kész.

-De mitől kattan be?

-Ezt itt a kérdés?

-És ki kattanhat be. Vannak-e előjelek..

-Sokszor motivációt sem találnak a tettekre, nemhogy az előjelekkel foglalkoznának.

-Odáig már eljutottam hosszú pályafutásom alatt, hogy a gyülöletből, bosszúból, sérelemből fakadó emberöléseket, nemhogy megértem, de nem akadok fenn rajta. Nem mindenkinek van olyan erős idegzete, mint nekünk..

-Csak a maga nevében beszéljen!

-Akkor, mint nekem, de nem hiszem, hogy maga ölni tudna csak azért, mert a felesége nem  forrón tálalja a levest.

-A családot hagyjuk ki a példabeszédekből.

-Akkor vegyük a baráti kapcsolatot, vagy a beosztott, felettes viszonyt, egy gyilkosság még magyarázható, de hogy valaki, csak ugy, nekiálljon, mint valamikor nagyanyám krumplit szedni, és öli az emebreket sorra..azt képtelen vagyok felfogni.

-Nem is a mi dolgunk, a mienk csak a felderités..csak?

-Volt egy ügyem, még nyomozóinas koromban, amikor dicséretet kaptam egy sorozatgyilkos miatt.

-Nem is mesélte.

-Most mondom, főnök.

-Miben jeleskedett?

-Ami a szokásom. Gondolkoztam, és bevetettem a logikai képességem, továbbá a borotvaként vágó, józan  paraszti eszem.

-Vagyis?

-Volt egy elkövető, aki sorra erőszakolta meg a nőket, de nem mind ölte meg. Amelyik tette azt, amire kérte közben, azt életben hagyta. Igy hallgathattam bele az egyik, majdnem sértettt vallomásába. Nagyon akkurátus fehérszemély volt, áldja meg az isten, mert igen alaposan irta le a megrázó élményt. Nekem minden uj volt, hallgattam, mint a hal, és egyszercsak megütötte a fülem egy mondat: amikor letérdletetett, hogy húzzam le a zippzártját, megláttam a sliccén a…a mészfoltot. Mészfoltot? Kérdezte a kihallgató kolléga. Annak látszott, vagyis fehér volt, és a farmeren a fehér folt nem lenne feltünő, de csak a sliccen volt és…de hagyjuk…

-Sose hagyjuk, szólt közbe a kolléga. Hátha jelent valamit a megfigyelése.

-Nem is voltam egészen észnél, de arra azért emlékszem, mert volt egy tanárunk, aki matematikát oktatott, és rengeteget irt a táblára. Szinte le sem tette a krétát a kezéből. Sokszor vihogtunk azon, hogy leporolja- e a krétaport a sliccéről, használat után, mielőtt bejön órára, vagy sem…

Nem állhattam meg, hogy közbe ne szóljak.

-Valóban megfigyelhető a táblára irogató tanárok esetében, kotyogtam. A mi osztályunk  azzal poenkodott, hogy milyen tanár az, aki, előtte nem mos kezet, mert az, holtbiztos, hogy utána sem.  Akkor észbekaptam, és gyorsan hozzátettem: na és persze a szobafestők, mázolók is összefehérmeszezhetik a sliccüket..de.. Elhallgattam, mert láttam, hogy a vallató tiszt, szagot fogott. Kapaszkodjon meg: a félig meddig sorozatgyilkos, vagyis erőszaktevő: tanár volt.

-Ezt birom magában, ezt a mindenre figyelést, a kákán is csomoót kereső, és találó, s persze kopóként utánairamodó..szimatot.

-Na főnök, még a végén szóbeli dicséretben részesit.

-Csak leszögezem, hogy a kettőnk társasmunkája telitalálat, mert a maga gondolatai csapkodnak, akár a villám, de én kéznél vagyok, mint villámháritó, és vagy van mit elháritni, vagy rá kell adni az ötletére egy két wattot.

Megérkeztek. Tanú nem volt, csak a megtaláló rendőrök, akik kocsival hajtottak el, a tetthely mellett, és meglátták a hajnali szürkületben, a földön fekvő alakot.

A patológus pár szóval ismertette a helyzetet, amit már ugyis tudtak, a halottszállitók tették a dolgukat, és a gyilkossági csoport, két oszlopos tagja visszaülhetett a kocsiba, azzal a tudattal, hogy ez bizony sorozatgyilkosság, de vajon a kezdete…vagy adná isten,  már a vége?

Ötödik fejezet

Denise Cain szerencsés embernek mondhatta magát, eddigi életére nem lehet panasza, hiszen minden ugy ment, ahogy, -amikor benőtt a feje lágya,- kigondolta. Azt már bakfisként eldöntötte, látva a sok kába, behodoló barátnőjét, akik mindent odadobtak, szinte az első pillanatban, csakhogy hóditsanak, és későn jöttek rá: mindennek ára van. A kába szexuális életkezdésnek, a különféle betegségek, és a nem kívánt terhesség. Amig valamelyik be nem következett, a lányok keble majd szétpukkadt a büszkeségtől, hogy nekik mennyire fut a szekerük, midennkit az ujjuk köré csavarhatnak, és a fiuk úgy ugrálnak, ahogy ők rángatják őket. Mindezt annak ellenére látta igy, hogy voltak nála csinosabb fruskák is, a körletben, de persze vállon felül jóval gyengébbek nála.

Denise Cain-t még a szülei is, nagyravágyónak tartották, és nem győzték figyelmeztetni, aki nagyon válogat, az beleválaszt, és élete csak egy van, az embernek. Nem lett igazuk. Vagyis sok mindenben nem, de volt, amiben igen. Abban nem, hogy kényszerházasságot köt, és örül ha elveszi valaki, mert csak a mezőgazdaságban van nagy becse, a borjas tehénnek, az eladó lányoknak nem előny a nagy pocak, és a mai lehetőségek miatt, kényszeritő körülménynek sem jön be.  Ám abban igen, hogy Denise nagyravágyásához, nem egy -még évekig az iskola padját koptató, továbbtanuló fickó szükségeltetik, hanem olyasvalaki, akinek már van mit, a tejbe apritania. Olyan azonban, aki anyagilag, és korban is megfelelő lett volna, nem igen akadt a környéken. Akadt viszont egy ötvenes ur, aki megözvegyült, négy gyermekkel maradt egyedül, és mert nagyot álmodni, vagyis megkérte, Denise Cain kezét.

A szülőket majdnem ugy kellett felmosni, amikor a lányuk igent mondott, a potrohos, kopasz nem túl gusztusos megjelenésü férfinek, de Denise azzal érvelt: senki nem lehet mindenben tökéletes. Ha mindent megkapok, amit megkivánok mellette, akkor ő az én emberem.

-És a négy árva? Velük mihez kezdesz, hiszen még magad is majdnem gyerek vagy, a döntéseidet illetően, pedig hátulgombolós.- bizonykodott, az apja.

-Bizzátok rám. Ott van a cselédség, eddig is tudták a dolgukat, ezután sem hal éhen a négy kis..

-Örökös!- vágta rá az apja.

-Mi az, hogy örökös? Tudtommal, ha egy férfi meghal mindent, a hites felesége örököl.

-Igen..ha a halni készülő nem rendelkezik másként.

-Azt bizd rám, a kis pohos nem fog.

-Akkor nagyon sokat kell gazsuláznod neki, és türnöd bármire kérjen, vagy intsen is. Nem leszel ugy elkényeztetve, mint itthon. Egy férjnek már elvárásai is vannak a feleségével szemben..

-Csak nem arra gondolsz, hogy kába fejjel még gyereket is szülök neki?

-Tudtommal az összefügg a házassággal, és nem döntehetsz benne egyedül.

-El akarjátok venni a kedvem, de nem fog sikerülni. Elegem van a „nem telik rá” ból, meg az ócska kocsiból, élni akarok, és mellette azt tehetek, amit akarok.

-Miután elláttad a négy gyerekét nappal, és kedvét kerested éjszaka.

Ilyen, és ehhez hasonló beszélgetések folytak Denise és a szülei között, de végülis elkészült a káprázatos menyasszonyi ruha, összerántottak több száz embert, gyült a nászajándék, és a négy kis árva, talpig csicsásan felsorakozott ifju mostohája mögött, hogy féltudatosan tanuja legyen annak, ahogy az édesapjuk leteszi boldogsága alapköveit.

A rozzant ifjú férj, szemlátomást boldog volt, a fiatalasszony remekül adta, a tenyéren hordott ara szerepét, csak a négy kis árva számára tünt üresnek a ház, csak az ő arcukról fagyott le, a mosoly. Az apa észrevehette a mosolytalanságot, de hiába faggatta a gyerekeit: bánt titeket valaki? Hiányzik valami, amit szeretnétek? Mi a baj?

A négy kicsinek, vagy volt már annyi esze, hogy a megfélemlitő mostoha parancsát megszegve, a világért sem szóltak volna ellene, vagy ugy gondolták: apa még szeret minket, hiszen megkérdezi, hogy vagyunk, mit kivánunk, és amig az embernek, legalább egy, igazi szülője van, addig boldog gyermeknek mondhatja magát.

Csakhogy az egy szülő is odalett…

Denise Cain egyedül képtelen lett volna megözvegyülni, de lánykori serte pertélő barátai között volt egy, aki vegyésznek készült. Igaz, hogy még tanult, pár hónap mulva kapja meg a diplomáját, de mert annyira odavolt érte, mióta az eszét tudja, nem hagyhatja kihasználatlanul a lehetőséget. Találkozni akart vele. A gyanutlan, kopott öltözetü lakli, éjjel, egy kis vegyi üzemben dolgozó, nappal tanuló, törekvő fiatalember, majdnem lenyelte a nyelvét örömében, amikor meghallotta, ki várja a kollégium portáján.

Denise meghivta kávéra, de a fiu inkább ennivalót kért, mert elég szükösen él, akinek minden fillért be kell osztania. Denise nagyot nyelt: lám igazam volt. Ha őt választom, vagy valamelyik hasonló éhenkórászt, most nekem is koroghatna a gyomrom, és gazsulázhatnék egy adag kajáért. Odaadta az étlapotm a fiunak és kérte, ne legyen szivbajos, rendeljen, amit csak akar. Hál istennek, van miből fizetnie.

A fiu nem vitte tulzásba, kiadós, olcsó ételeket kért, és mihelyt befejezte az evést, Denise előjött a fabrával.

-Van egy kutyánk. Hatalmas állat, és valahogy nem tudunk összeszokni. A férjem szereti, és mivel tiz éve nála vana, nem akarja elaltatni. Még az én kedvemért sem.

-Ne is folytasd, mondta, a fiatalember, és legszívesebben visszaadta volna a befalt ételt.- Állatvédő vagyok, és nem érthetek egyet egy olyan állat elaltatásával, aki makkegészséges, és az igazi, a régebbi gazdája odavan érte.

-Nem kell, hogy az uram megtudja..

-Fő, hogy én tudom, mire készülsz azzal, aminek az életét elvenni komoly indok, vagy a gazdája akarata kell.

-Félreértettél, – kapcsolt hirtelen Denise. -A kutya már a végelgyengülés határán van, és nem tudom nézni, ahogy szenved. A férjem azt mondja, amit a sors kimér az élőkre, azt végig kell csinálnia, és nem venné a lelkére, hogy egy ilyen jó barátot, mint a kutyája, idő előtt kivégeztessen. A fájdalomenyhités az igen, de mástól hallani sem akar..

Lehet, hogy a jóllakottság szokatlan érzése homályositotta el, némileg, a fiatalember itélőképességét de tény, hogy alig pár percig kellett Denisnek duruzsolnia, igérni füt fát, randit, elsorolni, hogy milyen boldogtalan, és mellette, vagy vele, ha csak egyetlen egyszer is, de szeretne boldog lenni. Érezni mi az asszonyság lényege, ha sima, ifju bőr simúl a testéhez.

Mivel a tömitő ebéd után, egy sört is lenyomott a régi lovag, amikor elváltak megigérte, hogy ha legközelebb találkoznak, hoz valami olyan készitményt, ami egy kis kábaságot okoz, s aki kába, az nem érzi, hogy fáj valamije..

Denise sürgősnek mondta a dolgot, igy másnapra újabb találkozót beszéltek meg. A fiatalember átadta a fiolát, amelyben alig mikronyi fehér por volt.

-Vigyázz vele, mert helytelenül adagolva, halálos méreg. Ha betartod az adagolást remek gyógyszer, de ha nagyobb adag kerül a szervezetbe és felszivódik, azonnali, szivbénulást okoz. Ugy oszd el, hogy ez kb. husz napi adag. Husz napon át, fájdalommentes élete lesz a kutyusnak, és remélem addig, ujra találkozunk.

-Hacsak nem kerülök a dutyiba a gyógyszered miatt?

-Amiatt ugyan nem, ha emberségesen adagolod, és azt is elárulom, – persze csak a hecc kedvéért- hogy a boncolás során szinte kimutathatatlan, feltéve persze, ha nem egy buzgómócsing, lelkiismeretes anatómus, mindent tüvé téve keresi.

-Remélem- mondta Denise, és elrakta a fiolát. -Nincs másik kabátod?- kérdezte kicsit lesajnálóan, a fiút.

-Nincs, de jó ez..fő hogy melegen tartson és..

-Ne viccelj. Vagyunk olyan jó barátok, hogy elfogadj tőlem, ajándékba, egy másikat. Nem mehetek veled, mert mégiscsak férjes asszony vagyok, és a párom nagyon féltékeny, de fogadd el tőlem, ezt a kis pénzt, és ha legközelebb találkozunk, már ne lássam, hogy vacog a fogad.

-Az nem attól van- kezdte volna mondani a legényke, de Denise, mint, aki elérte, amit akart, elviharzott.

Sok hibát fel lehet róni Denise Cainnak, de hogy nem volt alapos, széles látókörü, azt nem. Mielőtt a kapott szert bevetette volna, nagyon kedves volt az urához, az ágyban. Minden erejét kivette, és amikor az agyonfárasztott emberhez bújt, azt kérdezte:

-Ugye sose hagysz itt? Ugye mindig itt leszel nekem..

-Nektek!- javitotta ki, a szerelemtől félkábán is, az öreg.

-Hát persze, hogy nekünk, hiszen láthatod, hogy a gyerekeket nagyon szeretem. Elvégre ők az örököseid..

-Ezt miért mondod?

-Mert inkább kérdezem, mint mondom.

-Miért fontos ez? Bizd rám az anyagiakat. Amig én élek, neked nem lesz gondod semmire, főleg, ha a viselkedéseddel nem hivod ki, a sorsot magad ellen.

-Ezt végrendeletben is rögzitetted?

-El akarsz temetni..máris?- szonyolodott el a minden rozzant porcikájával az asszonyért égő, kis öreg.

-Dehogy drágám..dehogy- csókolta, Denise, az urát. Csak most eszembe jutott, és mert ugyis pihegünk a csodálatos aktus után, és a következő még csodálatosabb előtt, gondoltam megkérdezem. Nem bízol bennem?

-Ha nem bíznék, nem vettelek volna el. A végrendeletet a feleségem halála után irtam: a négy gyerekem örököl mindent, hiszen a vagyon zöme az anyjuké volt.

-Ez igy igazságos- sápadt bele, a mondatba az asszony.

-Igen..de a boldogságot, amit te adsz, honorálni illik, és megfogadom, hogy, mivel hamarosan fél éve lesz, hogy egybekeltünk, megváltoztatom a végrendeletem, és megnyugodhatsz: olyan jussod lesz, ami egy becsületes férj, becsületes feleségét megilleti.

-Te olyan jó vagy..- duruzsolta Denise, és mert biztos volt benne, hogy próbálkozása ugyis freménytelen,  mert a sors által eléggé meggyötört férfitest legalább egy hétig használhatatlan, nem sokáig kellette magát.  A csókokkal, az ölelésben elalvással, véget ért, a férje kedvében járási manővere…

Eltelt egy hét. Ez reggel csak ugy, félválról megkérdezte.

-Voltál már, az ügyvédnél, drágám?

-Igen…tegnap délután elintéztük. Megnyugodhatsz!

-Ezt ugy mondod Cuncimókus, mintha..

-Nem ugy mondom, csak szeretném, ha nem foglalkoznál pénzügyekkel, vagyunk itt öten, akik áhítják a törődésed, és hidd el, nem jár rosszul, aki a kedvünket keresi. – mondta a férfi, és megcsókolta Densie száját. Már nem látta, hogy az asszony letörölte a csókja nyomát, mint ahogy, mindig azt tette, ha kívül került a férfi látókörén.

Aznap este, vendégek voltak náluk. Egyik üzletársuk a feleségével. Denise ki akart tünni kedvességével, és férjéhez füződő igaz, mély kötődésével. Tudta, hogy a férfinak megfájdul a feje, ha iszik, de mindent elkövetett, hogy ne elégedjen meg, az első pohárral. Soha vissza nem térő alkalom. Két tanú, és jöhet a halál, és már azt is kitervelte, hogyan teszi el láb alól, az ugódeszkának kiszemelt öreget.…

Még ott voltak a vendégek, amikor Denise kérdésére a férje többször is kinyilvánitotta, hogy az italtól mindig, erős fejfájást kap, de a felesége kinálásának, képtelen ellenállni.

Elmentek.

-Hozok egy kis vizet, drágám. Akarsz valami  fájdalom csillapitót?

-Ha megtennéd, hogy beledobsz a vizbe, a iróasztalom felső fiókjában lévő csilapitóból. A gyerekek mondták, hogy amig kicsik voltak…- nevetett a férfi, de látszott, hogy szenved. –Szinte alig látok ki a fejemből- mondta, – majd máskor elmesélem mit csináltak a kincseim, amig kicsik voltak.

-Majd én kiüzöm belőled a fájdalmat, drágám- töleszkedett az asszonyka, szemlátomást szenvedő urához. Megszeretgetlek egy kicsit, kitaláltam valami ujat, amivel megtizszerezhetjük a gyönyörcsatánkat.

-Hiszen, ha te nem lennél- ölelte át a férfi, a hozzá bujó asszonykát, és kezei már ott jártak, ahol legtöbbször csak szeretett volna, ha az első feleségében is, lett volna hajlandóság.

-Milyen csodálatos, sima, és keményhúsú a tested? Óh, bárcsak akkor kerültünk volna össze, amikor még az enyém is ilyen volt.- suttogta a férfi.

-Mivel senkit nem próbáltam előtted, nekem te vagy az etalon…és szeretlek. Tudod mit találtam ki?

-Mondjad, máris elszállt a fejemből a nyilalás.

-Sosem láttam még óvszerbe öltözött gyönyörítőt. Felhúzhatok neked egyet?

-Ha kedved leled benne, és ha gondoskodtál gumiról, mert én évek óta nem is láttam.

-Gondoskodtam – mondta az asszonyka, és elővette a fiókból, az előre elkészitett, és a kutyának kért teljes adag valamivel, gondosan preparált óvszert.

Sokáig törte a fejét, hogy lenne legjobb, míg végül kinyitotta a tasakot, és az óvszer csücskébe szórta a mafla legénykétől kapott port, amit természetesen az ura kutyáján kipróbált. Az eb pár perc alatt felfordult, és hiába vitette, a férje állatorvoshoz, az csak szivbénulást állapitott meg. Hurrá- gondolta az asszony, és elhatározta, hogy nem a lenyeletési módszert választja, hanem valami fantasztikus módon juttatja, a férje szervezetébe, a halálos adag gyógymérget.

Gumikesztyüben dolgozott. Vigyázott, hogy a por minden szemje, ott maradjon a kis fityegőben, mert nem szerette volna, ha ő is kap belőle gyömöszködés közben.

Aztán óvatosan visszacsavarta a gumit, a gyártási állapotába, lehuzta a kesztyüt, még kezet is mosott, és várta a kellő pillanatot. A pillanat elérkezett. Csak egy éjjelilámpa világitott. Szerencséjére, a férje szerette, ha ott babrál, ahol legjobban esik az érintés, ezért a nem tul tettrekész állapotu szervre is, sikerült felerőltetni a gumit.. Akkor tartott egy kis szünetet. Simogatta, csókolta az urát, majd amikor kellőképpen tüzbe jött, a maroksimogatását is bevetette, és alig telt bele tiz perc, érezte, hogy a férfiból kimegy a tartás.

Nem akarta elhinni, hogy az utólsó kényszerölelést is meguszta, csak, mert olyan jó gondolata támadt, a szer beadását illetően.

A férje halott volt.

Kicsit büszkén állapitotta meg, hogy több volt benne a találékonysága feletti büszkeség, mint a félelem. Özvegy lett. Övé minden. Érdemes volt a kárbaveszettnek hitt időt kivárni. Szerencsére biológiából mindig jó volt, és kigondolta, hogy a méreg nemcsak injekció, vagy szájon át, történő beadásnál lehet hatásos, hanem a férfiak legbecsesebb testrészének végén át is, felszívódhat. A legdörzsöltebb patológus sem igen gondol arra, hogy ne a gyomor tartalmat, az injkeciós tűszurásokat keresse, ha mérgezésre gyanakszik. Milyen jó, hogy olvas újságot, és  megjegyezte: ahogy a HIV fertőzött átadhatja a partnerének a virust, oly módon, bármilyen szer bejuttatható a szervezetbe. Ugyanazon az uton, módon.

Denise sokáig feküdt, jóleső nyugalommal, és amikor, nagysokára, mozdúlni mert, lassan felkelt, és megállapitotta, hogy a férje már valóban nem él. Gumikesztyüt huzott, és letakaritotta a mérgezés helyét, a körletét, aztán rendbe tette magát, és hívta a mentőket meg a házi orvost.

Az orvos, de a boncolás, is szivénulást állapitott meg. Mivel a munkától agyonhajszolt, godnterhelt életet elő férfi, nyilvántartott szívbeteg volt, napirendre tértek a boncolási jegyzőkönyv adatai felett, és a porig sujtott özvegy, megrendezhette, férje temetését.

A meglepetés akkor érte, amikor az ügvédet felhívta, hogy szeretné ismerni a végrendeletet.

-Asszonyom, sajnos a férje itt volt ugyan, és megállapodtunk a változtatásokban, de mivel a tiktárnőm nem volt jelen, hangrögzitőre vettem az új kivánságot, és azt igértem, hogy mihelyt legépeltetem, átszólok, és vagy oda küldöm, vagy jöhet alárirni az okiratot. Sajnos a találkozó mindkettőnk elfoglaltsága, és többszöri próbálkozás után sem jött létre..és..

-És ez mit jelent?- kérdezte majdnem visitva, az özvegy.

-A jog nyelvén azt, hogy az előző végrendelet továbbra is érvényben van, vagyis a változtatásra, volt ugyan próbálkozás, de az nem valósult meg.

Denise lecsapta a kagylót, és haját tépve visitozott. A cselédség összeszaladt, de nem nagyon merték volna megközeliteni.

-Biztosan most tört ki rajta a bánat- mondta a szakácsnő. – Egy ilyen drága jó embert elvesziteni..nem kis fájdalom…

-Remélem a négy kis árva, maradhat a puha fészekben, és megpróbál velük ugy bánni, mintha az apjuk vigyázó szeme, folyton rajtuk lenne.

-Csakhogy nincs…és ki tudja mi lesz még itt. Minket is szélnek ereszt..

-Ha ereszthet…

-Ezt meg hogy érted?- kérdezte az inas.

-Ugy, hogy a végrendelet kihirdetését várjuk meg, ráérünk aztán is sopánkodni.

Hatodik fejezet.

Blood éppen akkor fejezte be a telefonbeszélgetést, amikor, Sinus belépett.

-Főnök, kapaszkodjon meg a fülcimpájában, hiába örültünk az egy hetes szünetnek, a sorozat gyilkosunk,  aktivizálódott.

-Ugyanúgy?

-Az elkövetés módja ugyanaz, csak az áldozat neme más..

-Csak nem nőtm ölt meg?

-De, egy fiatal nőt. Szívlövés, és a szájban a papir, kivágott betükkel ráragasztva: GYILKOS. A férfiaknál még érthetőbb volt a jelző, na de egy nőnél?!

-Ugy csinál, mintha még nem látott volna, női gyilkost!

-De már megbocsásson, ilyen társaságban még nem. Az első egy lerobbant hajléktalan, a második egy úr a felsőbb körökből, talpig gálában, és most ez a hölgy.

-Akkor mire várunk? Messze van?

-A temetőben.

-Hol?

-Most avatta fel, az egy éve elhunyt második férje siremlékét, ott akart maradni még, egyedül, a sir mellett néhány percig…

-Hosszúra sikerült a perc.

-De ki állhatott lesben, és miért?

-Azt hiszem az elkövetkező napokban, keveset leszünk otthon.

-Már ennyi szereplővel is, hát még, ha nem hagyja abba. Ki tudja milyen szisztéma alapján öl, és miért ilyen vegyes a társaság.

-Ez itt a kérdés Blood. De vegyen fel együttérző ábrázatot, mert temetőben, még haragudni, vagy morcosan nézni sem illendő.

-Hát hogyan?

-Csakis megrendülten.

-Értettem főnök. Meg vagyok rendülve – mondta Blood, és odaértek a kis csoporthoz.

-A halál oka ugyanaz, golyó a szivbe. –fogadta őket a halottkém.

-Tanú?

-Senki!

-Vagyis óvatos.  Talán hangtompitót használt?

-Nem hiszem, mert töltényhüvelyt nem találtunk, vagyis csak a revolver jöhet számitásba, elkövetési eszközként.

-Az üzenet?

-Megtaláltuk. A helyszinelők magukhoz vették. A jelentése ugyanaz, a betük más ujságból vannak kivágva. Ha kész leszek a boncolással részletesebb felvilágositást adhatok, habár, egy temetői szertartás végén, amikor még alig száz méterre vannak a sirtól a résztvevők, és ő itt áll egymagában…a halál időpontja szinte biztos. A tietek a nehezebb feladat. Állitólag a temetkezési vállalat emberei is elléptek a sir mellől, hogy nyugodtan emlékezhessen. Ő kérte rá őket. Amott beszélgettek, és szinte semmit nem hallottak, csak amikor már nem látták az özvegyet, akkor indultak vissza a sirhely felé. A többit tudjátok..

-Vagyis a gyilkos lesben állt…

-Vagy álruhában volt, mondjuk soffőrnek öltözött,  egyenruhát öltött, vagy papi talárban volt jelen, és a szertartás után háttérbe vonult, amig nem látta elérkezettnek az időt, a cselekvésre.

-Le kell záratni a temető kaput. Mindenkit igazoltatunk, aki kifelé megy…

-És ha itt alszik? Ha bünös, menti a bőrét, és egy ekkora sírkertben, a nyitott kápolnák, sirboltok, tárt karokkal várják.

-Igazad lehet. Nincs messze a kapu, ha akkor indult, a sirtól kifelé, amikor a sirásók félrevonultan társalogtak, már régen az utcán van, vagy elokocsizott valamerre.

Blood felirta néhány jelenlévő adatait, habár mindenki azt mondta: nem látott, nem hallott semmit.

-Én valami elszámolatlan ügyet sejtek a háttérben- mondta, Blood, miközben kifelé tartottak.

-És most jött rá a leszámolás valakire, ráadásul ilyen kérlelhetetlenül. Mit vétett ez a három ember neki?

-És, főleg…mikor?

-Ezt miért mondja- képedt el, Sinus.

-Mert annyit már tudok a pszichológiából, hogy a harag, vagy a gyülölet, és a bosszuvágy kegyelten hosszu ideig él az emberben, és egyszercsak vagy elhal, vagy valami felnagyitja, és aki sértettnek érzi magát, ugy gondolja, itt az idő, hogy leszámoljon azokkal, akik valamivel ártottak neki. Lehet, hogy csak valamelyiknek a kakasa nézett rá csunyán…én csak józan paraszti ésszel tudok tipródni, a tudományt a doktorokra hagyom.

-Akkor tipródjon! Még sosem sült ki rossz abból, ha maga gondolatokba merült..

-Merültem? Hol van nekem időm a merülésre? Örülök, ha a felszinen kapálózva eszembe villan ez, az..

-Azt hiszem most legjobb ötlet a halott házában teeendő látogatás. Addig üssük a vasat, amig forró- javasolta Sinus, és beültek a kocsiba. Blood inditott.

Az uton nem sokat beszéltek. Volt min gondolkozniuk.

-Megérkeztünk, főnök.- állitotta le a kocsit, az őrmester.

- Remélem az avatók is, hazaértek már. Felteszünk néhány kérdést a személyzetnek, és a ház lakóinak…

-Ugy tudom a családfő már nem él, az anya most halt meg, és csak a gyerekek, meg a cselédség lehetnek a házban. Rettenetes…ugy értem a gyerekek szempontjából.

-A mama mostoha volt!- jegyezte meg, Sinus.

-Azok között is akadhat jó, meleg szivü, együttérző.

-Maga olyan naiv, mint egy szál réti sóska. Azt hiszi mindenkinek vajból van a szive, mint magának?

-Mégse vállalnék soha mostohaságot, főnök. Ha rászólnék a mostoha gyerekemre, utálnám magam, mert esküdni mernék rá, hogy csak azért bántom, mert nem az enyém, nem az én vérem, hanem azé, akit a párom előttem szeretett…

-Ebben egyetértünk. Tudja, hogy imádom a srácokat,  de kamaszkorom óta, azt gondoltam, sosem vennék el olyan nőt, akinek gyermeke van, mert akárhogy akarnám is szeretni, boldogitani, nevelni, ha rászólnék valamiért, magamnak esnék a következő percben, hogy te barom, csak azért csináltad, mert nem a tied. Az ember a sajátját megdorgálhatja, persze csak szóval, és módjával, de a másét bántani, akinek nincs kihez futni, a bánatával, hiszen azt kellene helyetesítenem, akit elragadott tőle a halál, vagy a könnyelmű sors..

-Honnan ez a nagy bölcsesség?- képedt el, Blood.

-Onnan, hogy nekem is mostoha apám volt. A világ legdrágább, legokosabb, legkedvesebb embere, de mihelyt közel kerülhettünk volna egymáshoz, megfagyott a levegő, elfogott valami ridegség, valami: semmi közöd hozzám, kit érdekelsz, állapot, és akármit kért is néha, pont az ellenkezőjét tettem. Amig be nem nőtt a fejem lágya. Aztán sem tudott kialakulni köztünk igazi, apa fiu kapcsolat. Szegény mama sokat bánkódott miatta. Aztán, amikor a mostoha apám nagyon beteg lett, bocsánatot kért, hogy nem tudott ugy szeretni, ahogy akarta, ahogy pótolhatta volna, ha csak részben is, az elveszett igazit, és kérte, ne haragudjak, hogy elrontotta a kamaszkoromat, ugy bőgtem, mint egy szopos malac.  Akkor csókoltam meg először, szivből, a kezét is. Szerencsére nem halt meg, még jó pár évet töltött velünk, de akár példaként is állithattak volna bennünket a rosszcsontok, és a gonosz mostohák elé: ime, ilyen egy hibátlan, bensőséges, apa fiu kapcsolat. Neki mindent elmondhattam. Ő mindent megértett…még édesnek is édesebb volt, a méznél.

-Na a végén még elérzékenyül, ami nem igen illik egy gyilksosági csoport vezetőjéhez, de ami azt illeti: gyászba boruló ház előtt állunk, ugy hogy sirja ki magát- mondta Blood, csakhogy oldja az emlékezést.

Kocsik álltak meg a ház előtt.

A benn lakók már besorakozhattak, és Sinusék is bebocsátást kértek.

A négy gyerek kikérdezését, persze csak óvatosan, a barátkozás szintjén, Blood megemlegeti amig csak él. Az összeszoritott szájacskák, amelyek dacolva a kérdésekkel nem válaszoltak semmire, mintha attól féltek volna, hogy ha rosszat mondanak: valaki leszámol velük, utólag. A félelemmel teli tekintetü kicsik, egymás kezét fogva, egymáshoz bujva álltak ellent, a kérdéseknek, és szinte felszabadultak, amikor a személyzet két tagja kézen fogva elvezette őket. Valaki az otthont jelentő emberekből, akinek nem kell magyarákodni, nem kérdez, mert mindent tud, és együtt érez velük.

Az áldozatról szinte egyetlen hizelgő jelző sem hangzott el, a személyzet szájából. Az egyik, a legrégebben szolgáló szakácsnő, azt is megkockáztatta, hogy a gazdájuk hirtelen halálához is köze lehet a fennhéjáró, eszement menyecskének. Az eszementért elnézést kérve hozzátette: nyugodjék békében.

-Jelentem, elfogyott a maradék türelmem is, én ma cselekszem.- kezdte kifelé menet Blood.- Este nem megyek haza, és birtokba veszem az összes adatnyilvántartó masinát. Reggelre tisztább képem lesz az áldozatokról, s főleg arról, mi köti össze ezt a három embert, mert hogy mindegyiket gyilkosnak titulálja az elkövető, az, több mint gyanus. Valakijét megölhették, vagy ki tudja? De én megtudom…ma éjjel. –sorolta az őrmester kifelé menet.

-Még mit nem? Hogy aztán egyedül arassa le a babérokat. Az ötlet nem rossz, és ha harmadiknak bevesszük a gyorsfelderitő különitménybe a komputerkezhelő kislányt, azt a villámkezű, és jó felfogásu kis zsenit, akkor mehetünk valamire.

Mire beértek, a három áldozat anyaga, Sinus iróasztalán volt. Ami az iraotkban szerepelt, azzal nagyjából, már a felfedezéskor tisztában voltak.

Hazatelefonáltak, ittak egy kávét, és hármuk részére megteremtették a zavartalan munka- magányt a komputer teremben.

Vajon mi a közös a három áldozatban? Mi köthet össze három, ennyire más életvitelű, értékü embert?

Hajnalig birták. Addig halvány sejtelmek bontakoztak ki, a három ember életutját illetően, de ugy döntöttek hazamennek, felfrissitik magukat, hogy birják a nappali szolgálatot. Alig tusoltak le, és ettek valamit, csörgött, Sinus telefonja.

-Felügyelő úr, egy halottat találtak. Már odaküdltem a járőröket, mert addig egy bácsi vigyázott rá. Ő jelentette, és én kértem meg, hogy maradjon, amig a kollégák odaérnek. Szólta, a halottkémnek, és a helyszinelőknek is. Azt mondta, nem nyult az áldozathoz, de holtbiztos, hogy halott. Elnézést, de ő mondta így. – fejezte be a jelentést, Astor tizedes.

-Férfi az áldozat?

-Igen..olyan hatvan körülinek, nézte a megtaláló.

-Köszönjük, és indulunk- mondta Sinus, és pár perc alatt a helyszinen voltak.

Már szinte meglepetés lett volna, ha nem egy szívbe lőtt golyó, és szájba tömött papirgalacsin várta volna őket. Annyit már tudtak, hogy a golyók ugyanabból a fegyverből valók, de hogy ellenőrizhessék, kié a fegyver, ki kapott rá fegyverviselési engedélyt, ahhoz a gyári száma is kellett volna.

Csak két összeszokott társ képes ugy együttdolgozni, mint Sinus, és Blood. Megesett, hogy valamelyikük megszólalt, és olyasmit mondott, amit csak az érthetett, és értékelhetett, akivel mindent együtt csinálnak. Nem kellett magyarázkodni, vagy helyeselt a másik, vagy ellentmondott, de  felesleges szavak nélkül is. Az ilyen kapcsolatra szokták azt mondani: fél szavakból is értik egymást.

-Főnök, maga szerint, Amerika lakosságának hány százaléka nem járt még, biróságon?

-Turistaként, tanuként, vagy vádlottként?

-Vádlottként!

-Az éjjel kellett volna hogy eszébe jusson, azok az ördigi maisnák azonnal köpik a választ, alig pötyögi be az ember. Mire gondol?

-Az jár a fejemben, hogy lehetett valami elvarratlan elszámolnivalójuk valakivel, aki most bepörgött, és megtorolja az elszenvedett sérelmet.

-Na, de igy? Milyen sérelem érhetett valakit, aki ilyen kegyetlen módon képes megtorolni?

-Hát, nem akármilyen, de vannak mimóza lelkek, és vannak elefánt türelmüek. Azt mondják az elefánt is sokáig hordja magában a sérelmet, míg egyszercsak leszámol, de akkor az ellene vétő, az életével fizet.

-Az elefántok – most olvastam egy felmérés anyagában- a piros szinre pörögnek be. Kipróbálták: több szinü anyagot raktak eléjük, de csak a piros érdekelte őket, arra feldühödtek és nekirontottak. Rájöttek, hogy volt idő, amikor a gondozóik, vagy dolgoztatóik piros gyolcsban jártak, vagyis lehet valami a halálig meglévő haragtartásukban.

-Ma betáplálom a gépbe a kérdést: járt-e biróságon, vádat emeltek-e ellene, elitélték-e valamiért, felementéssel került-e ki, az eljárásból..

-És sorolhatná…ha ezt mind be akarja táplálni, a több millió szóbajöhetőre vonatkozóan, akkor háromnapi hideg élelmet, és több váltás fehérnemüt is vigyen magával.

-Ugy gondoltam főnök. Nekem valami azt sugja, hogy az igazságszolgáltatással van valakinek, valami baja.  Valakit anyagi sérelem ért, és ez a három ember, lehetett esküdt a perben, vagy tanú, vagy isten tudja mi, de maradok a biróságnál, mint leggyanusabb lehetőségnél.

-Vigyen magával fényképet a lányáról, és Betsyről, mert nem igen látja őket egy darabig.

-Tudja, hogy mindig a kezdet nehéz. Mikor megleli az ember a gombolyagot, amit még a nagyi guritott el, és elkapja a szál végét, akkor már, akármekkora legyen is a pamuthalom, le lehet gombolyitani, akárcsak a történtek fonalát.

Hetedik fejezet

Rupert Bratt irodájában megcsörrent a közvetlen vonal.

-Tessék, Rupert Bratt.

- dr Silver vagyok, és örülök, hogy legalább telefonon keresztül hallhatom a hangját, ügyvéd úr.

-Elnézést doktor úr, hogy nem jelentkeztem..de..

-Ez csak azt jelentheti, hogy három hónapja panaszmentes.

-Mondhatnám..de nem mondom, mert a régi munkabirásom odavan. Lehet hogy csak az önsajnálat, a korai feladása a dolgoknak, de néha..

-Miért nem jelentkezett? Elnézést, hogy én csörögtem oda, de eddig azért nem tettem, mert ugy gondoltam, talán próbálkozik. Kikéri más szakember véleményét is, mert mindenki nehezen hinné el, hogy..

-Én elhiszem doktor úr, és megfogadtam magamnak, hogy mihelyt azt érzem,  több kettőnél, vagyis orvosi pátyolgatásra van szükségem, csakis Önhöz fordulok.

-Megtisztel. Az esetleg felmerülő poanaszokkal hogy áll?

-Sehogy, vagyis ha el is felejtek ezt, azt, vagy valami őrültség fordul meg a fejemben, arra gondolok, hogy ebbe a feszült idegállapotba, még egy tenyészbika is belerendülne, nemhogy egy olyan élni szerető, munkájának élő, és munkasikereit egész életében előtérbe helyező ember, mint én. Elnézést, nem dicsekedni akartam, de..

-Felejt, vagy netán hirtelen nem tudja, hol van..nem ismer meg valakit..

-Ilyen panaszaim lehetnek majd?

-Mint mondottam, az agy a legtitokzatosabb szervünk. Csak az biztos, hogy egy daganat fejlődik benne, vagy rajta, és mert agyunknak minden mikromilimétere felelős valamiért, amiről még mi sem tudunk biztosat, elérhet a polipszerűen növekvő daganat olyan részt, ahol bajt okoz a rendeltetésszerü használatban vagyis zavarja a józan gondolkodást, az itélőképességet.

-Ilyesmit még nem észleltem.

-Kérem, ha bármi adódik, amivel nem tud megbirkózni egyedül, vagy netán fájdalomcsillapitásra lesz szüksége, állok rendelkezésére. Még mindig teljes erőbedobással dolgozik? Ilyenkor is az irodájában van?

-Otthon rosszabb. Ott egyedül vagyok a daganatommal, amiről tudom, hogy az életemre tör. Ne tartson gyávának, de még a barátnőmnek sem mondtam el, mi vár rám. Nem szeretem, ha sajnálnak, ha feleslegesen pátyolgantak, és tudja milyen egy szerető nő? Itt még segithetek az embereknek egy jogi tanáccsal, egy vigasztaló szóval, vagy elbeszélgethetek, a számomra kedves munkatársakkal, barátokkal, amig tudok.

-Csak ne vigye tulzásba, és ha bármilyen panasza van, értsítsen. Büszke vagyok rá, hogy érzésem szerint nemcsak orvosának, egy kicsit barátjának is tekintett az elmult évek során. Még mindig teljes erőbedobással dolgozik? Ugy értem nem csendesitette a munkatempót? Tudom, hogy ez a peres ügyek esetében nehéz, de..

-Lassan visszavonulok, hogy másra is jusson idom. Sosem voltam tulzottan gyüjtögető, de, most hogy ami mégis összejött, el kell rendeznem, és nem sok időm van rá, jobban megszenvedek a vagyonommal, mint amikor szereztem. Szeretném hasznos célokra hagyni, mindenem.. Köszönöm, hogy hivott, doktor úr. Minden jót.

-Magának is.

A telefonebszélgetés megszakadt.

A három hónap alatt tagadhatatlanul sápadtabbá váló, és mosolytalan arcu öregur, felvette az asztaltól, a következő aktacsomagot, és nagyot sóhajtva, böngészni kezdte. Csak ilyenkor tud elmélyedni az eseményekben, visszaidézni azt, amit átélt, amikor az iroda kiürül, de otthon nem lenne képes rá: ott rögtön erőt vesz rajta a melankolia, némi önsajnálattal vegyitve, és egyenként próbál bucsut venni minden tárgytól, butortól, faltól, szobától. Őrültség. Nem is lesz olyan nehéz itthagyni az egészet, mintsem gondolja- söpörte félrem a gondolatait, és felemelte az iratcsomó tetején fekvő, bírósági ítéletet.

Nyolcadik fejezet

Anthony Graig, egy kétgyermekes család nagyobbik gyermeke volt. A család elég jómodban élt, és Anthony meg is lett volna elégedve a sorsával, ha nincs az öccse. Az öcsi, -akit, szent meggyőződése, szerint, jobban szerettek a szülei, mint őt, -mozgássérülten, és némi szülésközben szerzett agyhibával született. Képzelhető, hogy milyen terhet ró egy ilyen, élete végéig ellátásra szoruló lény, a családja számára. A szülők – az apa tiszteletes lévén- erkölcsi okokból nem engedhették meg maguknak, hogy tulajdon vérüket intézetbe adják, mit szólna a gyülekezet, ezért az anya, és persze a mindinkább munkába fogott Anthony, minden percben készenlétben kellet álljon, mert amit Isten ránk mér, azt türelmes szivvel, emberhez méltóan kell elviselnünk- mondta az apa. Igaz, ő is eltöltött néhány percet a kisebbik fiával, amig mondott egy imát, vagy rámosolygott, de csak magának vallotta be, hogy inkább taszitja, mintsem vonzaná félresikerült gyermeke. Ilyet persze egy pap nem mondhat, mert bár tudta, hogy az ő családjában sosem volt hibás gyermek, de a felesége nagyapja, nem tul nagy, ám észrevehető puppal élte, dolgozta végig az életét. Azt mondták, a fia szülés közben sérült meg, de ő sosem hitt benne.

A család fura életvitelét, Anthony tizenöt éves  koráig, a megszokottság uralta. Tudta a dolgát, elfogadta a lekötöttséget, tudomásul vette, hogy nem mehet a többiekkel szórakozni –amugy sem igen mehetett volna, mert apja bigott hivőnek mutatta magát, miközben..de arról inkább ne essék szó. Egy felnőtt sem hinné el, amit ő látott, és éppen az Isten házának irodahelyiségébe benyitva. Sosem szólna róla az anyjának, de azt már kamaszként megfogadta, hogy mihelyt teheti, ugy elhagyja a szülői házat, mintha ott sem lett volna. Aztán amikor kezdett kamaszodni, és egyre több lány érdeklődése hitette el vele, hogy személyében, nem akármilyen ifju van készülőben, úgy döntött, hogy tanulni fog, mert hiába lett volna Michel Angelló Dávidja olyan csodálatos alkotás amilyen lett, ha nem koronázta volna meg a bibiliai történet, amely szerint legyőzte a nála sokkal erősebb Góliátot. Tudta hogy ki kell törnie a család béklyójából, az öccse pelenkázásából, az apja kétszinü, népbutitó álnokságából.

Tizennyolc éves volt, amikor egy napon tul zajtalanul ment haza, és apját félreérthetetlen helyzetben találta egy vérmes fiatalasszonnyal, aki mindig az első padsorból hallgatta az igehirdetését: a szeplőtelen tiksztaságról, az emberi becsületről, a család szentségéről. Akkor elhatározta, hogy érettségi után kitör abból a körből, amiben sosem érezte magát igazán boldognak. Csak anyját sajnálta otthagyni, mert az öccse nem sokat észlelt a körülötte történtekből. Ő volt a gyenge pont. Erre akkor döbbent rá, amikor az egyetemi felvételije értesitésével a kezében végig gondolta a jövőjét.

-Ő elmegy a városból, mert el kell mennie, Anyja itt marad egy élő halottal, mert itt kell mradnia, igy kivánja a vallás szentsége, az apja foglalkozásához füzött elvárások sora, de valaminek történnie kell, ami szétrobbantja ezt a hazguságra, képmutatásra épült családi közösséget. Sokszor végig gondolta, hogy – mivel félremagyarázott tisztességből, és merő képmutatásból az öccse sosem kerülhet intézetbe, s ha ő elmegy a háztól, az anyja még kiszolgáltatottabbá válik, -elhatározta, hogy felszabaditja őt, és azzal saját magát is.

Nem, egyik pillanatról a másikra döntötte el, mit tesz, de egy reggel mégiscsak elhatározta, hogy aznap este, véget vet anyja sanyarú sorsának.

Ugy tervezte, hogy, az alig csecsemőnyi erővel rendelkező öccse arcára rászorit egy kispárnát, és addig tartja, összeszedve minden lelkierejét, amig a férfitestjeleket viselő gyermek, nem mozdul többé. Tudta, hogy párna, van a szobában, ezért egy pohár tejjel indult öccse szobája felé. Biztonságosnak érezte az időpontot, hiszen anyja, a nővéréékhez ment át, segiteni az apósát megfürdetni, vagyis legalább két óráig nem jön vissza, apja pedig, a tévét nézte. A tévét ugyan otthagyhatta volna bármikor, de tudta, hogy a legkisebb gyermeke neszezése, esetleg nyöszörgése, úgy sem tenné készségessé, és inkább neki szólna, hogy segitsen.

Felment a lépcsőn, a tejjel. A tej kilöttyent, ami nem az ügyetlensége, hanem a keze remegése miatt történhetett meg. Aztán benyitott az öccséhez, és még örült is, hogy a szeme csukva van, vagyis korábban elaludt, mint szokott. Igy legalább elkerülheti azt a kis, veszélytérzőállatka, tekintetét, amit mindig olyan segélytkérően szegezett rá, de a segitségéért való hálás pillanatás, már nem telt ki a lelki erejéből, pedig biztos volt benne, hogy hálás lenne, ha tehetné, ha felfogná, hogy mi a hála, a szenvedés, az öröm, az evés gyönyörüsége, vagyis mi az, amiért érdemes élni.

Egy darabig várt. Letette a tejet az asztalra, és közelebb ment az ágyhoz. A szobában csak az éjjeli lámpa fénye világitott. Az öcsi sápadtnak tünt, ami megriasztotta. Csak nem beteg? Betegen megölni valakit…ahelyett, hogy..hasított bele a gondolat, és lassan odament az ágyhoz. Mindig beleborzongott az érintésbe, de most is megsimogatta az öcsi homlokát, amely hüvö volt. Nem lázas, állapitotta meg, és már nyult a párnáért, amikor ugy gondolta: ugy sincs fogalma arról, ami történik, vagy történni fog, felébreszti és legalább néhány – számára ugyis érthetetlen- szóval elbucsuzik tőle. Mégiscsak a testvére. Megrázta, majd kicsit, jobban, aztán nagyon, de a test nem mozdult. Pár perc mulva tudatosult benne, hogy az öccsében nincs élet. Meghalt.

Lekiálott az apjának, aki meg sem nézte, valóban halott-e a gyermeke, hanem hivta az orvost.

Mivel a gyermek, otthon halt meg, az apa tiltakozása ellenére, fel kellett boncolni. A boncolás megállapitotta, hogy a nagybeteg halálát, fulladás okozta. Hogy fulladhat meg egy majdnem magatehetetlen lény? Egyedül nem tud nyelni, nem tud megfordulni, az ágya ugy volt kialakitva, hogy véletlenül se húzhasson magára semmit, ami meggátolja, hogy levegőhöz jusson. Az anya figyelt mindenre.

Mivel Anthony Gray volt a halál felfedezője, és mert minden halálesetnél, vizsgálni kell az erőszakosság tényét is, Anthony Gray, bajba került. Első döbbenetében, hogy az öcsit csak az apja ölhette meg, olyat mondott, amit többé nem tudott, el nem hangzottá tenni, és perbe fogták.

-Én csak akartam…de én nem…nem nyultam hozzá…csak…fel akartam ébreszteni.

-Mit akartál?

-Segiteni neki, hogy vége legyen…hogy mindnyájan fellélegezhessünk..

A nyomszakértők megtalálták a párna mini szálacskáját a halott szájában, a hiányosan nőtt fogazata között, s mert tudták, hogy egyedül képtelen lett volna, szájával a párnát elérni, a vád megállt: és emberöléssel vádolták meg, a nagy reményekkel, éppen pályája elején lévő fiatalembert, Anthony Grayt.

Figyelembe véve az enyhitő körülményeket, a tett után azonnal tett beismerő vallomást, a bünbánó magatartást, Anthony Grayt, három év börtönre itélték. Az egyetemi felvételét sajnálta legjobban. Az, hogy három évre elkerül otthonról, csak az anyasajnálatát növelte, de mi lesz az ő sorsa, ha kikerül? Hogy pályázik még egy felvételire? Elmehet kétkezi munkásnak, vagy hatszoros erő kell ahhoz, hogy ember legyen belőle, csak azért, mert az apja – akiknek legkevesebb tűrnivalója volt, az általa kreált öcsiből, megelőzte őt, az elitélendő tettben.

Kilencedik fejezet

Sinus és Blood éppen egy helyszinen voltak, amikor megcsörent, a felügyelő telefonja.

-Tessék!

-Befutott egy hivás, felügyelő úr.

-Mondja a helyszint.

-A helyszin egy templom kertje..

-Már ott is kezdik?- morogta, Sinus. – Az áldozat?

-A tiszteletes úr!

-Az elkövetés módja ismert már?

-Igen a halottkém, már ott van. A szivben van egy golyó..

-És a szájban papirgalacsin? Ezt nem hiszem el.

-Pedig igy van, felügyelő úr.

-Akkor diktálja a pontos helyet, és máris indulunk.

Sinus beirta a telefonjába a cimet, és szólt, Bloodnak.

-Indulás…itt  a negyedik eset..

-Sziven lőve?- képedt el az őrmester.

-Ráadásul egy pap. Irány a templomkert. Én vezetek-mondta a felügyelő, és szinte futólépésben tették meg az utat a kocsijukig.

-Ki ölhet meg egy papot?- méltatlankodot Blood.

-Ugy beszél, mintha nem hallott volna még ilyet.

-Hallani hallottam, de hogy helyszinre menjünk egy megölt paphoz.. De még nem biztos, ugye..

-Micsoda?

-Hogy a sorozatgyilkos cselekménye vár ránk. Azt még nem mondta, hogy a szájában van-e, papirgalacsin?

-Van!

-Akkor, hajrá, mert egy helyben toporogni öreganyám is tudott, de a mai lehetőségek között egy olyan nyomozó párosnak, mint mi, nem illene, még mindig a találgatások küszöbén állni.

-Dolgoztunk is, hiszen minden áldozat teljes nacionáléja ott van az asztalon, csak a gyilkos szerszám, és az elkövető neve hiányzik, és teljes lesz a kép.

-Csak?!- méltatlankodott, Blood. -Nekünk legyen mondva, az a, csak.

A templomkertben, a presbiteri irodából kivezető uton, egy holttest feküdt. Civilben olt. A református papok nem viselnek formaöltözéket, csak munka közben vesznek fel talárt, vagy akkor sem.

-Ahogy elő van irva- jegyezte meg Blood, miután felállt a halott mellől. -Golyó a szivben, fogadni mernék, hogy megegyezik a három kis tesójával, és a papirgalacsin, amin egyetlen szó áll, ujságból kivágott betükkel, kajlán, de szinte orditón: GYILKOS.

Hamar kiderült, hogy a tiszteletes, a helyi egyház feje volt. A neve David Gray. Csak a feleségével tudtak beszélni, mert -mint kiderült- a nagyobbik fia börtönben ül, a kisebbik meggyilkolásáért, és az anya, már csak tisztességtudatból védi a látszatot, különben annyi köze sincs a párjához, mint koldusnak, az adakozóhoz.

-Ha a fia nem ülne, most biztosan őt vennénk elő..

-Feltéve persze, ha nem lenne alibije.

-Vagy gondolja, hogy a feleség, unta meg a boldog családi élet imitálását? – kérdezte, Blood.

-Nem gondolok semmit, arra itt van maga. Én a tények embere vagyok. Mindenesetre fegyver nem volt a háznál, soha nem is kért, a tiszteletes engedélyt rá, és a fiu, a legbiztosabb alibit szogláltató helyen tartózkodik: börtönben van.

-Nekem ne mondja senki, hogy ez a négy eset valamilyen formában nem függ össze. Kell lennie egy közös nevezőnek, bár amikor azt tanúltuk a suliban, én biztosan hiányoztam, mert csak megsaccolni tudom a lehetőségét, vagy kizárását, de hogy miért, hogyan, mikor, azt mondják el helyettem a tanárok. Egyébként a földrajzzal, és a történelemmel is igy voltam. Sosem érdekelt, és ami nem érdekli az embert, abból csak az marad meg benne, ami megüti a fülét, és érdekesnek tartja, a többi, kit érdekel.

-Nincs igaza. A mult nélkül, nem tudjuk értékelni a jelent, és tervezni a jövőt.

-Ahogy vesszük, de mivel a multon már ugysem változtathatunk legfeljebb elhallgatással, csalással, a jelent meg éljük, és minél tudatosabban veszünk részt benne, annál több jó sülhet ki belőle, a jövő pedig nyitott könyv, fehér lap. Mindenki ugy tervezheti, álmodhatja, ahogy akarja, és máris megvan a cél, amiért érdemes a jelenben mindent elkövetni, de sosem csak a jelennek élni. Tervezni, megcélozni valamit, az az igazi férfimunka.  Nem igy gondolja, főnök?l

-Ma már alig van: csak férfimunka. A nők bátran felvehetik, és fel is veszik a versenyt velünk, minden területen.

-Feltéve, ha hagyjuk, mi nyakas férfiak. – védte a női nemet, -mint mindig, ha szóba került- Sinus, hiszen ki tehetné ezt nagyobb elánnal, mint akinek sebészprofesszor a felesége.

-Tudja mennyi felesleges dolgot megtanitanak a gyerekekkel, amíg hagyja magát. Amikor aztán szakosodik, egyenes irányt vesz az életcélja felé, akkor akár a bolhás kutya, lerázza a felesleges memóriatartalmat, és csak a lényeget magolja éjjel nappal.

-Vagy megnézi az interneten..

-Az is igaz. -bólintott rá Blood.

-De legtöbbünknek holtig van tanúnivalója. El tudta maga képzelni húsz éve, hogy a férfiakból gépirónőt kreál a technika. Üljön le kisasszony, diktálok- ez volt a szlogen az irdodákban, és szegény irodakisasszonyok verték a gépet, mint kocsis a lovát. A hátuk megfájdult a sok kopácsolástól, mert a gépet erőből kellett püfölni. Ma mindenki érintgeti, a pillekönnyen járó billentyüket, és nem is erőből, meg indigóval. Szinte semmit nem kell dátumozni, könyvelni, és ki tudja még mitől szabaditott, vagy szabadit meg még, meg bennünket a technika?

-Ki vagyok tikkadva, főnök. Órák óta nem ittunk kávét.

-Nem elég magának a helyzet okozta izgalom, még mesterséges izgatásra is vágyik?

-Ha azt a löttyöt izgatónak lehet nevezni?! Otthon..az igen..

-Otthon nemcsak a kávé izgatja..

-Akárcsak magát, főnök- nevetett Blood, és kicsit felengedett bennük a méltán érzett feszültség, mire a rendőrség elé érve, kiszálltak a kocsiból.

Tizedik fejezet

Rupert Bratt megszédült, majdnem elesett. Szerencsére otthon történt a dolog, amikor senki nem látta, mert nem szerette volna, ha az irodában előbb veszik észre elgyöngülésének, leépülésének jeleit, mintsem kellene. Még nem intézett el mindent. Még ott kell lennie az uj kollgégák háta mögött, és figyelni, sugni, tanácsot adni. Nem mintha nem lennének kitünő szakemberek, de minden ügyvédi irodának vannak szabályai, szokásai, elvei, és szeretné, ha az, halála után is fennmaradhatna. A végrendeletét már megszövegezte. Jobb addig, amig teljesen tisztának érzi az agyát.

Ha valaki beleolvashatna, igencsak furcsállaná, miért hagy egy védőügyvéd, szép összeget egy volt védencének, miért segít adományával két gyermekotthont, amelyek közül az egyik olyan, amelyben hátrányos helyzettel született gyermekeket nevelnek. Nevelnek? Gondoskodnak róluk, áldja meg az isten azokat akik képesek rá. Nekik külön számlát nyitott, hogy a legjobban, legtöbb szeretettel dolgozók külön juttatásban részesülhessenek. A házát, amelyet ugy szeret, Patricia Stewartra, a lo éve hűségesen kitartó, és soha többet nem követelő, mint amennyit kapó, barátnőre hagyja. Külön kiemel egy fiatalembert, aki vegyésztechnikusként dolgozik, de akit körömszakadtáig küzdve érte, sem tudott kimosni egy galád nőszemély hamis vádja alól. Annyi pénzt kap, hogy önállósitsa magát, és ha módjában áll, szerezze meg az annyira vágyott diplomát.  A fennmaradó pénzét, az ártatlanul elitéltek ügyének tisztázására létrehozott, alapitványnak hagyja.

Tizenegyedik fejezet

Fred Stowe több elmeorvosi vizsgálaton átesett, és hol ilyen, hol olyan véleményt irtak le, az elmbeli állapotát illetőleg. Azért volt szükség az ellenőrző orvosi vizsgálatokra is, mert a 24 éves fiatalembert egy 8 éves kislány halálraszurkálásával gyanúsitották meg. A gyermekek elleni vétség, mindig nagy figyelmet vált ki szakemberekben, ujságolvasókban egyaránt, hiszen, ha olyan emberölés történik, aminek van némi magyarázata, oka, és két egyforma eséllyel védekezhető fél kerül szembe egymással, az mindig más elbirálás alá esik, mint amikor egy cselekvőképtelen, kiszolgáltatot gyermek a szenvedő alany. Bár a védőügyvédek tudják, hogy akárcsak az orvosoknak, kötelességük lenne ellátni a hozzájuk fordulókat, de mégis akad ügyvéd, akit nem kábit el az igért, horribilis honorárium, és nemet mondanak. Nehezebb akkor nemet mondani, amikor még a jogász fenekén ott a tojáshéj, vagyis csak elindult az ügyvédi karrier utján, és vannak, akiknek csak ők jutnak, mert nincs pénzük, hogy megfizessék a drága képvisletet. Vannak fiatal kezdők, akik már csak azért sem mondanak nemet, a hivatalból kirendelés lehetőségére, mert tudják, hogy könyvekből sosem lehet elsajátitatni a tárgyaláson felmerülő kérdések által, felvetett hivatkozási lehetőségek sorát, magukra  vannak utalva, s ha sikert érnek el, a nagy gyakorlattal rendelkező kollégák is felfigyelhetnek rájuk. Nem mindegy, hogy egy ifju jogász, melyik irodában kezdi pályafutását, de annak sem mindegy, hogy kit vesz fel.

A védelemnek sok gondot okoz, ha az elmeorvosi vizsgálatok nem egyértelmüek, ha az elkövető, – a hozzátartozók szerint sem,- teljesen beszámitható, de ahogy eszéből kitelik, végig tagad. Tagadja, hogy azért találták a kislány teste mellett, mert ő a tettes, tagadja, hogy azért véres az öltözéke, mert a kislánnyal viaskodott, s váltig állittja, hogy a holttestben majdnem felbukott, egy lápos részen, és mert hason feküdt, és balgán azt gondolta, hátha él, megforditotta, füves helyre húzta, és próbálta életre kelteni. Akkor még nem volt DNS, csak a vérminta, az újjlenyomat döntötte el a helyszinen talált fiatalember bünösségét, és az ártatlansága póknyálvékony szálon függött. A kirendelt védő Rapert Bratt volt, aki ódzkodott ugyan a rettenetes bünténytől, de erőt vett magán, és ugy gondolta, sima ügy lesz, hiszen elég egy megbizható elmeorvosi vizsgálat, és az elkövetőt vagy zárt osztályba utalják, akár élete végéig, vagy -ha számitani lehet agyának kitisztulására,- elnapolják a tárgyalást, és rabkórházban várja meg, amig kihallgatható, és elitélhető lesz.

Rupert Bratt, mert ideje volt, ugy gondolta nem árt egy kis környezettanulmány, addig amig a település lakóinak jóérzését felborzolva tartja a tragédia. Egy idős néninél vett ki szobát, nem mondta, meddig marad, de már első nap nekivágott a sürübben látogatott helyeknek, tereknek, parkoknak, és megszólaltatta az utca népét is, ha ugy hozta a sors. Nem gondolta volna, hogy egy kisebb település lakói nehezebben nyilnak meg az idegen előtt, mint a nagyvárosban élők, de azért kit igy, kit ugy mégiscsak sikerült szóra birnia, és ha már bezsédbe elegyedtek, igyekezett ráterelni a szót, a borzalmas gyilkosságra. Volt, aki azonnal ledermedt, volt, aki előadta saját verzióját, a bünös személyére vontkozóan, és volt, aki azt mondta: igaza volt a görögöknek, hogy Ida hegyére vitték fel a csemecsemőt, akiből nem igen lehetett volna, a társadalom hasznára váló, ép ember.

Aztán egy kocsmában leült egy férfi asztalához. Engedélyt kért, és kapott a láthatóan elég kapatos fickótól.

-Maga idegen mifelénk? – kérdezte, a helybéli.

-Igen, csak átutazóban. Szétnézek egy kicsit, hátha találok valami érdekeset. Iszik valamit?

-Ugyanezt- mondta, alig forgó nyelvvel a negyvenes fickó.

Rupert Bratt kikérte az italt, és attól kezdve szinte csak hallgatott. Hallgatottt, de teljesen feleslegesen, hiszen amit hallott, mind pusztába kiáltott szó volt, mert ugyan ki hiszi el neki, magnóra rögzités nélkül, -amit persze a biróság nem fogad el hiteles bizonyitélknak- hogy, egy asztalnál italozott, a 8 éves kislány elvetemült gyilkosával.

Arról került szó, hogy számit-e ki, milyen rossz, vagy jó, gyermek korában.

-Na, ha az számitana, akkor én a gyehenna tüzét is megérdemelném. Akit csak lehetett bosszantottam, amiben csak lehetett abban kárt tettem, és szegény anyám csak sirt bánatában. Ha sirt, én vigasztaltam, mert elég jó szinészi hajlammal áldott meg az ég, és megbocsátott. Cudar dolgokat műveltem. A kis hugom babáját, amiért egész évben fájt a szíve, és karácosnyra megkapta, pucérra vetkőztettem, és az anyám éles ollójával, összeszurkáltam. Olyan élvezet volt kárt tenni abban, amire a hugom vágyott és megkapta, miközben én hiába vártam, hogy biciklit hozzon az úgynevezett jézuska.

-Csak azért tette?

-Nemcsak. Kiváncsi voltam kölyökfejjel, hogy abban is vér van-e, mint a kiscsirkében aminek, ha kiterem a nyakát, fröcsög a vére. Egyszer anyám kakast vágott. Hatalmas, hosszú lába állat volt. Lecsapta fejét baltával, de kiszabadult a kezei közül, és fej nélkül futkosott az udvaron körbe körbe, migcsak tele nem permetezett vérrel mindent. Maga szerint mennyi vére lehet egy kakasnak?

-Fogalmam sincs.

-Nekem sem csak azt tudom, hogy ha egyszer szabad útat kap, nagyon sok helyre szétspriccelődik…és ragadós…

-Szegény ksihuga. Képzelem mennyire fájt a szive a babájáért..

-Az még hagyján, de mert anyám, azzal büntetett, hogy a következő karácsonyra sem kapok biciklit, attól kezdve örömöm leltem, a kártevésben.

-A szurkálásban?

-Nemcsak. Égettem, téptem, szaggattam, kapartam, feszitettem, mindegy mit, csak fájjon valakinek, ahogy nekem fájt, amikor hoppon maradtam, nem teljesült, amire vágytam.

-Legjobb az ilyesmit elfelejteni- jegyezte meg az ügvédbojtár.

-Hiszen ha lehetne, de ha egy kicsit iszom, rámjön, ha nagyot akkor meg alig birok magammal, mindjárt elővesz az a csodálatos érzés, ahogy szurom a dundi hurkásra öntött kis babatestet, és ahogy teljesen használhatatlan állapotban odadobom, a hugom elé, úgy, mintha az apámnak fizetnék vissza abból a..

-Miből?

-A verésből, abból, hogy kapcájaként használta a testem, hogy..  –hallgatott el a férfi, kitörő tokogását visszafojtva.

-Sajnálom, hogy felhoztam a témát. És ha eszébe villannak a sérelmei, mit tesz, mert nem sokan tudnánk visszafojtani a dühkitörést, ha…-adta volna a szót, a szájába, Bratt.

-Kussolok…azóta meg pláne, mióta…de hagyjuk..már a pia beszél belőlem, és az sosem vzet jóra.

-Előttem beszélhet, hiszen ahogy jöttem ugy el is megyek, és amit mesél egyik fülemen ki a másikon be.

-Elég volt. Kösz az italt. Ha holnap még itt lesz, lehet, hogy megint összefutunk.

Bárcsak úgy lenne- gondolta Bratt, mert reggel veszek egy kis zsebmagnót, és ha addig élek is megismételtetem veled, és fel is veszem, amit elsoroltál. De másnap hiába kereste a fickót, az ivóban azt mondták, ha berug két, napig elő sem bujik a kuckójából.

Megtudta, hol lakik, és harmadik nap elsétált a lakhelye felé, mintha véletlenül tévedt volna arra.

A fickón látszott, hogy nem örül a viszontlátásnak. Ugy viselkedet, mint aki bánta már, hogy kába fejjel kitárulkozott egy vadidegen előtt. Senkinek semmi köze ahhoz, mit csinál, és mit nem csinál.

Rupert Bratt nem tudott napirendre térni a fura figura kotyogásán, és megtalálta a módját az iroda főnök segitségével, hogy a település rendőrfőnökéhez forduljon, egy kis felvilágositásért. Amikor elmondta mit hallott, a rendőrfőnök nevetett:

-Csak nem hiszi el, amit az a szélhámos mondott. Kocsmai verekedésen, közbotránkozást okozó részegségen kívül, még nem követett el mást.

-Vagy nem sikerült rajtakapniuk.

-Na, ezt kétlem, mert nálunk rend van. Végezzük a dolgunkat.

-Ennek örülök, mondta Rupert Bratt, és ugy gondolta más utat választ a tetemrehivásra, de nem türheti hogy az ő, nem teljesen beszámitható, ezért önvédelemre még szóban is képtelen védencét évekig kórházban tartsák, vagy elitéljék.

Hosszu évekbe telt, mire egy alapitvány segitségével megújithatta kérelmét, az akkor már jogosan elitélt védence nevében, mert mihelyt tudomást szerzett arról, hogy a DNS nek mindent felülmuló bizonyitó ereje van, és tudta, hogy a boncolás jellemző anyagát őrzik az orvosbonctani intézetben, megkisérelte a lehetetlent.

A pénz, a hatalom, a szakmai sértettség, utját állták a perujrafelvételnek, és a szegény kis ütődött gyanusitott, is jól el volt, a zárt osztályon, igy aztán évekig pihentették az ügyet.

Ő azonban nem pihent. Mihelyt olyan kapcsolatba került a hatósági orvostani intézet dolgozóival, hogy kérhetett egy kerülő utas szivességet, megtette. Nem volt egyszerü, de ugy gondolta, aki egyszer elkövet valamit, az többször is megteheti, és a bünösnek bünhödnie kell, arról nem is szólva, hogy akkor a védence hazamehet az édesanyja szoknyája mellé, ahol talán ezután, sem követ el semmi rosszat, és emberi életet élhet.  A vád elejtése könnyen ment, hiszen csak össze kellett hasonlitani a több éve itéletre váró szerencsétlen, testnedvének jellemzőit, és hála a DNS-nek kiderült, hogy ártatlanul húrcolták meg.

S akkor jött a nagy manőver. A nagyszáju babaszurkáló testének jellemzőit összehasonlitották a ártatlan kis áldozat adataival, és az áldozat testén, valamint a ruházatán talált  nyálminta DNS-e, a vérkép, és a holttesten 20 éve talált idegen vérnyomok megegyeztek-, de az államok között érvényben lévő különböző elévülési idők kizárták, hogy uj pert inditson. Fred Stone meguszta. Az ügy elévült.

Tizenkettedik fejezet

A gyilkossági csoport soha nem szükölködik munkadarabokban, de mióta a sorozatgyilkos, akcióba kezdett, az ő mesterkedésein  dolgozik, a csoport szine java.

- Csak tudnám, van-e engedélye, ennek a megátalkodott szivlövőnek a stukkerjára. Vagy valahol kéz alatt szerezte, és azon a nyomon hiába is indulnánk el. Tudjuk ki mindenki kérhet, fegyverviselési engedélyt, de nem mindenki tart rá igényt. És mert egyszer már valahogy fennakadtam az igazságszogáltatás környékén, ha azt vesszük, hogy a mi brancsunkban ki mindenkinek lehet fegyvere, akkor megint falakba ütközünk. A fegyver csak akkor segithet, ha a kezünkbe kerül, és a nyomszakértők összehasonlithatják a köbét, meg a csövét az eddig az áldozatok szivében talált golyókkal.

-Mire jutott a közös nevezővel?- kérdezte, Sinus.

-Már elhalmozom édességgel azt az ügyes kis leánykát, aki ugy játszik a számitógépeken, mint a zongoramüvész a hangszerén, hogy ha van lélegzetvételnyi ideje, próbáljon kilöketni a géppel valami azonositót, amely mind a négy esetünket összeköti. Két napja nyűvi a billentyüket, de semmi. Birósági, vagy szabálysértési ügye mindnek volt, de vagy elévült, vagy nem itélték el, vagy törölték a priuszából.

-Ha birósági, vagy szabálysértési ügyük volt, ahhoz jogi képviselő is kellett.

-Az ügyvédekre gondol?

-Rájuk!

-Csakhogy ez a négy eset olyan nagy időszórásban történt, amihez szinte kevés egy emberöltő, vagyis ugyanaz a védő nem képviselhette mind, legfeljebb egyet, kettőt.

-Az is valami.

-Akkor irány a büffé, és viszem az utánpótlást a kislánynak. Szegénykének már ugyis keresztbe áll a  szeme, amikor meglát..

-Biztosan tetszik neki.

-Apja lehetnékl

-De milyen jó apja.- nevetett Sinus. -Visszafelé hozzon egy kávét.

-Csak azt ne mondja, hogy jó kávét, mert ha nem lenne tilos az irodában főzés, már régen ujitottam volna egy remek kis presszó gépet, és a világ legjobb kávéját is elkészhithetnénk vele.

-Amitől csak olyan szhivdobogásunk lenne, hogy a saját hangunkat sem értenénk. Volt már magának koffeintuladagolása? Nekem nem egy értekezlet során volt. Az ember a szivhangját a fülében hallja dobolni, kettős látása van, vagyis egy szürke felhő uszkál a tekintete előtt. Szóval nem valami fényes közérzet.

-Akkor egyik lábam itt, a másik ott- mondta, Blood, és kiviharzott.

Nem sokkal később tért vissza, markában az óriási, fedett kávés poharakkal, és olyan vigyorgó képpel, hogy aki nem ismeri annak is, feltünt volna, hogy valami remek hirt hallhatott.

-Elmondaná végre, mi rakta a képére ezt irigylésreméltó vigyort?

-Csak, ha megisszuk a kávét- titokzatoskodott az őrmester.

-Olyan borzasztó?

-Sosem lehet tudni.

A kávét gyorsan lehajtották, aztán Blood elsorolta, amit a kislánytól hallott.

-Lefuttata a kis tündér az áldozatok ujjlenyomatát, a nyilvántartottak között, de semmi, és mert egy hirtelen ötlettől vezérelve, megkérdeztem, összevethető-e az áldozatok priuszával, a kapcsolatos adatok sora, vagyis az abban bármilyen cimen, tanuként, esküdtként, résztvevők nevével. Gondolok itt társtettesre, biróra…-Védőre!!!- bökte ki a kislány, és majdnem megcsókoltam örömömben.

-Nekem akarja bemesélni, hogy csak majdnem, és hogy, csak örömében?

-Maga, mint fius apa, már csak a fiainak a nősülési esélyjavitása érdekében is megcsókolta volna, ha azt hallja: már betápláltam. De a kislány folytatta: -Elnézést, nem kaptam rá felhatalmazást, de valahogy teheteltennek éreztem magam, és képzelje el, a Peter Walton ügyét vivő ügyvédbojtár, azóta hires védőügyvéd lett.

-Ki az?- kérdezte, Sinus.

-Rupert Bratt.

-Ha még egy ügyben ott lelik, mint védőt, rá kell hajtanunk a nyomra.

-Csak idő kérdése főnök, a kislány azon van, de szerinte többre mennénk az irattári anyaggal, mert a legtöbbjüket nem vittek számitógépre, ott pihen a sok régi irat a polcokon.

-Ezen ne muljon, holnap bevesszük magunkat a dobozos irattárba..

-Elég leszek oda egyedűl én is, egy fél napot rászánok, és ha siker kecsegtet, akkor, hajrá!

-Nem volna egyszerübb, Bratt doktort megkérdezni?

-Sokkal egyszerübb volna főnök, de ugy hallottam abbahagyja, vagyis átadja az irodáját.

-Miért?- lepődött meg a felügyelő.

-Azt senki nem tudja, de leépiti az irodáját, legalábbis a saját személyével, mert felvett uj embereket, de ő már nem akar semmit válallni.

-Akkor marad az irattár, és ha esetleg szagot kapunk, akárhogy kivánkozzon is ilyen, aránylag fiatalon nyugdijba, az ügyvéd úr, egy kis társdalmi munka miatt, kénytelen, kelletlen zavarni fogjuk. Nem lesz gond, rendes ember, és szerencsére személyesen is ismerjük.

-Éppen azért nem volna helyes rárontani a sejtésünkkel, hogy a nyugalmi időszaka előtt, felháboritsuk, szegényt. Én biztosan infarktust kapnék, ha nekem szegeznék a kérdést: mondja nem lőtt sziven ennyi, és ennyi embert?- humorizált az őrmester.

-Szerencsére nem igy szoktunk kérdezni, de ne fesse az ördögöt a falra, mert legjobb a békesség – mondta, Sinus, és Blood, indult az ajót felé.

Megcsörrent a telefon, Sinus vette fel.

-Igen…negyvenes férfi? A pályaudvar parkolójában, ott még ugysem jártunk..

-A pályaudvar rendőrség itt van a helyszinen, és amit eddig biztosan tudnak: szíven lőtték, és tele van a szája papirral..

-Köszönöm, máris indulunk, -mondta Sinus, és odaszólt a kollégájának.

-Félre az álmodozást, itt a rideg valóság, az ujabb halott biztos, hogy klubtag, mert a halála hajszálra megegyezik az elődeiével.

A helyszinre érve, a halottkém elsorolta, amit a tetthelyen meg tudott állapitani.

-Az elkövetés módja ugyanaz. Semmi biztató nyomotok nincs még? Nem azért mondom, de telitett az elfekvőnk, és addig nem temethetik el őket, amig nem tesszük le az asztalra, a hiteltérdemlő bizonyitékot az idegenkezüségre, vagy a vitathatatlan öngyilkosságra. Már pedig…a szivlövés sem mindig állna meg, a galacsin pedig? Ki az a lüke, aki ilyesmit töm a szájába, mielőtt búcsút mond a földi létnek? Még akkor is, ha valóban gyilkolt.  Semmi alapos gyanutok nincs még?

-Azon kívül hogy tudjuk: egyazon ember követi el, aki vagy bekattant, vagy most szabadult a tébolydából, és ezt a halálmódot álmodta meg, a vele szemben jövők, a mérgesen ránézők, vagy isten tudja, kiknek a megleckéztetésére.

-Nem akarlak ijesztgetni benneteket, de ti is tudjátok, hogy van világon olyan sorozatgyilkos, akinek az áldozatszáma, a százat is átvitte..

-Reméljük, mi előbb elkapjuk, és már a következőt sem fogja elérni.

-Olyan biztos vagy benne? – kérdezte, a kórboncnok.

-Hiszen, ha biztos lehetnék, de sötétben tapogatózunk.

-Az biztos, hogy hideg agyu, elszánt gyilkossal van dolgunk, akinek vagy van indoka, vagy nincs, de hogy élvezi,..arra letenném a nagy esküt. Azoktól pedig ments meg uram minket. – mondta Blood, és mert az áldozatot elvitték, ők is indultak vissza a helyükre.

Az áldozat zsebében talált ikratokból megállapították, hogy a neve, Fred Stone.

Tizenharmadik fejezet

Jessica Danza egyszerü család, egyszerü sarjaként látta meg a napvilágot, de tulságosan szemrevalóvá cseperedvén, megcsinálta a szerencséjét. Sokak szerint: a jó gyomrának köszönhetően. A jó gyomrú jelzővel, az irigykedő barátnők, és ismerősök ruházták fel, amikor megtudták, hogy 20 éves létére hozzámegy egy 62 éves farmerhez, akinek a vagyona nagysága, a korával  vetekedett. A leány ugy gondolta, tanulni sosem szeretett, és meddig élhet egy öreg muksó. Ám, ha meghal, mindent a feleség örököl, hiszen nincs más leszármazottja.

Eleinte nehezen tűrte a vénember közeledését, de megbeszélte magával, hogy valamit, valamiért, és ha felvirrad az özvegység napja, nem lesz nála boldogabb ember a világon. Két év telt el, s az öregnek szaporodott a vagyona, de csökkent az ereje, és nemcsak az ágyban. Kellett valaki, akit betanít, aki helyettesiteni képes. Talált is –ahogy ő mondta- egy málészájú fiatalembert, aki bivalyerős lévén, az eszével majdcsak utóléri, amit az izmai biztositottak. Felfogadta, és elkezdte tanitgatni. Megesik, hogy a tanitvány sokszor többet tanúl, mint amire ki akarták képezni, igy alakult, hogy Jessica, a tüzes vérü asszonyka, felfedezte a tanyán serényen tevékenykedő, és az asztalnál jóizűen faló, tartalék fickó olyan tehetségét, aminek élvezetében ő, már évek óta szűkölködik. Bár a férje árgus szemekkel vigyázta, és talaán még a juhászkutyáit is beidomitotta, hogy senkit ne engedjenek az ifiasszony közelébe, de Steven a házhoz tartozott, és jó időbe telt mire rájött, hogy veszély fenyegeti a legkedvesebb tulajdonát. Az esetek többségében a nő a csábitó, csak ezt a férfiak -már csak hiuságból sem- ismerik el, pedig holtbiztos, hogy mindig, a nő választ. Ahogy az élet is igazolta: még a farmon is. Persze egyből nem volt nehéz választani, s igy esett, hogy Jessica, ha csak lehetett, szerét ejtette, hogy pótcselekvésként élvezze azt, amit a kivagyi kis öregember az ágyban képtelen volt éreztetni. Hiába iparkodott szegény, de a menyecske lassan együtt emlegette azzal a bizonyos sokat akaró madárral. Ráadásul a kis öreg olyan hálószoba titkokba avatta be együttélésük elején, amiről egy kultur ember nem beszhél, klülönösen nem az utódnak, az előddel véghezvitt malacságokról, vagy gusztustalanságokról. Mert milyen szerető férj az, aki még a félhalott feleségét is kényszeritette, hogy elfogadja, vagy tűrje a közeledését, ha magának kellett is eligazitania, a kéjt adó erőtlen végtagjait. Mindig a megszokott pózban, a megszokott mozdulatokkal tette a dolgát az ágyban, és csakis az ágyban. Sosem jutott volna eszébe semmiféle uri huncutság, ahogy ő mondogatta, mert rendes ember lefekteti az asszonyt, nem meghágja, mint az állat az alásimuló, párját. Sokszor elmondta, hogy az asszony kötelessége, az ura vágyát kielégiteni, és megadni azt,  ami, a házasság szentsége szerint jár neki.

-Ha hiszed, ha nem, sosem volt annyira pilledt, hogy ne tudtam volna kihozni belőle a lehetetlent, és ugy sóhajtozott, nyögött, jajongott, mint a nászunk legelején-dicsekedett a jámbor lélek. Később, amikor már látta rajta, hogy undoritónak tartja a dicsekvését, azzal mentegette magát, hogy a meleg emberi test, akkor is ha nem sokat tehet hozzá önön erejéből a gyönyöritéshez, többet ér, mint az istállóban kérődző kecske. Na, ebből annyit leszürt a fiatalasszony, hogy attól kezdve nem igen ivott kecsketejet. Nagy az isten állatkertje- gondolta néha, de ahogy lassan belekóstolt a férje által bemutatni próbált asszonyélet sava borsába. Lassan rákapott, a kéj izére, és ugy gondolta, ha az örökké izzadtságszagu, ritkán tisztálkodó, nagydarab máléval is, olyan jóleső az összeborulás, milyen lehet, amikor az ember kedvére való fickóval bujhat ágyba. Csakhogy annak akadálya volt. Ám kevés olyan akadály van, amit ne lehetne legyőzni, ha nagyon akarja az ember.

Sokáig törte a fejét, mit tegyen, hogy tegye, hogy minden jó legyen, aztán egy napon elkezdte ecsetelni a cseléd előtt, milyen jó dolga lesz neki, ha egyedül marad a farmon, és azt teheti, amit akar. A nagy melák nemsokára, pedzette már, hogy annak csak egy akadálya van, a halál, amely, csak nem akar eljönni – biztatás nélkül- a gazdáért.

Mivel a nagy mafla nem értett a példálózó szóból, Denise, amikor a gazda gyengélkedett, és elő sem jött egész nap a házból, bement a lóistállóba, és behivta a melákot. Mire a cseléd belépett, ő már két, bekötött ló, között, a jászolba kapaszkodva, előredőlve várta, a ki nem mondott támadást. A legénynek kellett egy pár perc, mire hitte, vagy merte, hogy oda mehet, és teheti, amit egy magával alig biró bevadult csődör tesz, ha minden erejét bevetve, birtokba veheti a kancát. Na, ha addig csak pedzette a párkapcsolat legmeghatározóbb módjának izét Denise asszony, akkor eltünt belőle minden tartózkodás, és olyan erővel tört rá a szabadúlni vágyás, hogy elhatározta, nem vár tovább. Nem az ő szenvedélytől égő testének találták ki az illedelmes hálószobai, ágyban véghezvitt szexet, neki ott, akkor és úgy van szüksége a kéjre, ahol, amikor, és ahogy eszébe jut. Ehhez pedig meg kell özvegyülnie.

Nem két napig tartott az előkészület, az akaratuk összehangolása, a melák lelkifurdalásának leszerelése, de amikor már tulestek a dolgon, egyikük sem tudta volna megmondani, ki volt a bünösebb, vagy nagyobb részben résztvevő abban, hogy a gazda, egy finom ételekkel és italokkal emlékezetessé tett 65. születésnap után, ott lógott a tehénistállóban, a mestergerendán.

-Ne félj, nem veszik észre, hogy nem ő akart meghalni. De ne feledd:  körömszakadtunkig tagadnunk kell. Aztán, ha minden elcsitul, élhetünk ugy mint férj feleség, nem kell bujlkálnunk, és ha letelik a gyászév, a lagzit is megtarthatjuk. Annyiszor, és ott adhatom magam neked, ahányszor, és ahol csak akarod.

A szegény málé legény elhitte, meg azt is, hogy ha esetleg vallatnák őket, és bajba kerülnek, ő nem fogja letagadni, hogy middent ketten csináltak, közösen, egyetértésben. S talán az életrevaló asszonyka nemcsak azért tagadott le mindent, a legény szerint a csillagot is az égről, amikor megérkeztek a nyomozók, mert tudta, hogy amit egyedül követ el valaki, azt kisebb sullyal büntetik, mintha bünrészességben, ketten, vagy többen teszik meg ugyanazt, hanem mert tudta, hogy ugyis az lesz, amit ő akar.

Csak az a fránya kötél lett volna, legalább fél méterrel hosszabb…

Ugy esett, hogy amikor bejelentették az öngyilkosságot, és az illetékesek kiszálltak, az tünt fel elsőként a hozzértőknek, hogy egy idős ember, hogy volt képes, olyan magasra felmászva, szinte a levegőben himbálózva, hurokba dugni a fejét, aztán elengedni magát, bele a halálba.

Tény, hogy a hatóság embereit, nem igen lehet becsapni, és a vallatás sem olyan volt, amilyennek a fiatalasszony elképzelte, habár jőelőre kioktatta a hágatóját – ahogy ő becézte- hogy mindent bevallhat, akár magára is vállalhatja a tettet, mert neki van pénze, és a pénzzel mindent el lehet intézni. Pár hét alatt lezajlanak a kellemetlen dolgok, halálbüntetés ugysincs, a börtönt meg olyan lakat zárja, aminek van kulcsa: a pénz. A legjobb ügyvédet fogadja meg, neki csak egy dolga van: hallgatni, tagadni, vagy féligmeddig beismerni, mert az enyhitő körülmény, de reá egy rossz szót sem szólni, mert csak akkor segithet, ha szabad marad.

Ha legalább a fejőszéket oda rakták volna, felboritva, az akasztott ember lába közelébe, más lett volna a helyzet. De, amikor a helyszinelők még mindig lengő állapotban találván az elhunytat, megkérdezték, miért nem vágták le, azt mondták, nem akartak semmi törvénytelent tenni. Hátha úgy kell hagyni a helyszint, ahogy találják. Legalábbis a tévében mindig ezt hajtogatják, ha krimit adnak.

Jessica Danza végülis megtört, és bevallotta, hogy a szolga a szeretője volt, és mindenáron össze akart vele kerülni, de ő semmire nem beszélte rá. Mindent magától ötlött ki, ő még jelen sem volt az akasztásnál. Talán ugy gondolta az elkövető, hogy csak láb alatt lenne, esetleg még a gyenge asszony szíve is belerendül, ahogy az italtól majdnem eszméletlen urát, az izmos szerető a keresztgerendán átvetett kötélre, felhúzza.

A tárgyalás alatt a legény hallgatott akár a hal, különösen mióta ugy tudta, hogy az asszony, terhes és az ő gyermekét hordja a szive alatt. Annyi esze volt, hogy ha mindketten börtönbe kerülnek, és a gyerek ott jön világra, semmi jó nem vár a leendő családra, ezért őszinte beismerő vallomást tett, és mindent vállalt, mondván, hogy a gyermekéért tette, amit tett, és amit apaként, meg kellett tennie. Rendületlenül hajtogatta, mindig ugyanazt, hiszen az asszony, amikor csak tehette bejárt hozzá, biztatta, ügyvédet fogadott, hűséget esküdött. Mi kellene még, egy érző szívű férfinek?

A hatóságnak nem mindig van mindenre gondja, igy elfelejtkeztek igazolást kérni a terhességről, ami pedig meghatározó tény lehetett volna, habár egy terhesség bármikor spontán megszakadhat, művi megszakitásnak eshet áldozatul, különösen az olyan, ami nincs is.

A szolga fiut 8 évre itélték, mert az orvosi vizsgálat szerint könnyen befolyásolható, gyenge akaratu személyiségnek bizonyult.

A környéken sokáig pusmogtak az emberek, szánták a melák fickót, de mert minden csoda három napig tart, a fiatalasszony is éledezni kezdett. Ugy mondják vidékszerte: még inkább kinyilt a csipája. Csakhamar megjelentek a széptevők, a körletében, és teljes erőbedobással látott neki, hogy megalapozza igazi asszonyéletét.

Az évek teltek, a rabot egyre ritkábban látogatta, aki pedig szívszakadásig készült a menyországot jelentő új életre, amiért alaposan meg kell szenvednie, de megéri. A gyermek, a sok izgalomtól elment, mondta neki az asszony. De sebaj, majd ha szabadul, és férj, apa is lesz, a gyermekáldáshoz, akkor sem maradnak le semmiről.

-Tizennegyedik fejezet

-Felébresztettem, főnök- kérdezte éjjel háromkor, mókát mimelve, Blood.

-Még egy ilyen kérdés és..

-Tudom, hozzám vágja a telefont. Kapás van, főnök. Megyünk egy mulatóba, tiz perc mulva ott leszek magáért. Remélem klakkban, frakkban vár, ahogy a hely szinvonalához illik…

-Csak egyetlen éjszaka kapcsolná ki azt az átkozott telefonját, őrmester. Mi történt?

-A sorozatgyilkosunk megint produkálta magát.

-Egy mulatóban?

-Inkább előtte. Egy kocsiban ül az áldozat, szívében egy golyóval.

-És szájában a papirgalacsinnal! –vágta rá Sinus.

-Ahogy illik. De én már hidegrázást kapok, ha olyan ételt tesznek elém, aminek a körete akármilyen gombóc..

-Jól van, ne bohóckodjon. Felébredtem, és jöhet a menet.- mondta Sinus, egy kényszeredett mosoly kiséretében. Blood csakhamar ott is volt érte.

A jónevü mulató előtt, a bejárattól húsz méterre, egy autó állt. Csak azért maradhatott ott, mert a gazdájának utolsó pillanatban jutott ezsébe, hogy a toalettre kell mennie, és addig magára hagyta szíve hölgyét. A járőr tartotta a frontot, vagyis őrizte a helyszint, de a kora, vagy késő hajnali órának fittyet hányva jó páran odagyültek a kordon köré. Mire Sinusék odaértek, már már a kocsi tulajndonosa is ott volt, és csak hebegett, habogott, de Bloodnak ugy tünt, ha a holttest nem az ő kocsijában ülne, gondolkozás nélkül elhajtott volna a kinos helyről, mihelyt megkönnyebbülve visszaérkezett.

-Itt a párja! – jegyezte meg, Blood, csak úgy a foga között, hogy főnökét egy kicsit életre hangolja, mert igencsak fáradtnak tünt, ami nem csoda. Három fiu mellett, és olyan gyüszűvel kimért szabadidővel, mint ők.

-Kinek?

-Hát a klakkbanfrakkban megtalált áldozatnak. Szó mi szó, igencsak kiöltözött szegény asszony, mintha csak tudta volna, hogy utóljhára szellőzteti meg a drága ruhát, a félbundáját, és csillogó, villogó, tengernyi ékszerét.. Ráadásul minden valódi.

-Jó szeme van!- jegyezte meg, Sinus

-Gyakorlat teszi a mestert, főnök. És ime a galacsin.

A helyszinelők is megérkeztek, igy nem Bloodnak kellett a halott szájába nyúlnia, de csakhamar kiteregetve láthatták a papirlapot, aminek tartalmára akár fogadást is kötöttek volna: ujságból kivágott, jókora betükkel: GYILKOS.

A halottkém megállapitotta a halál okát, ami nem volt nehéz, hiszen kit nem végez ki, egy közelről, közvetlenül, a szivbe kapott lövés.

-Ha tudnám, hogy bandák harca folyik, azt mondanám, a halál módja, szabályos kivégzés, de igy..- jegyezte meg a halottkém.

-Lassan, igy is ráillik az eseményekre, a jelző.

A kocsi tulajdonosa hiába esküdözött, hogy alig egy órája ismerte meg a nőt, és éppen hozzá indultak volna, ami elég messze esett a bártól, s mert nem akart az út szélén megállni közben, a hölgy elnézését kérve, visszassietett a mosdóba, és mire ért vissza?!

-Teremtő atyám..letaglózza az embert egy ilyen esemény.

Az áldozatot, akiről megállapították, hogy Jessica Danza a neve, elszállitották- a nyomszakértők birtokba vették a kocsit, Sinusék beinvitálták a sajátjukba az alkalmi partnerrel beérő urat, és a mulató bejárata elől, lassan eloszlottak a bámészkodók.

A halott táskájában lévő iratokból megállapitható volt, hogy az áldozat, egy farmergazdaság tulajdonosnője, aki pár éve özvegyült meg, és mint később kiderült, szinte minden idejét szórakozással töltötte. A farmon dolgoztak azok, akiket az intéző felvett, és fizetett. Neki csak a pénz elköltése volt a dolga. Éppen, ahogy kamaszklány korában megálmodta.

A frissen szerzett partner, tagadott, vagyis mindent ugy mondott el, ahogy első döbbenetében, amiről a két tapasztalt nyomozó tudhatta: igazat beszél. A kocsiját ott kellett tartaniuk, a vér és egyéb testnedvminták levétele, és vizsgálata miatt. A holttestet a kórbonctani intézetbe szállitották.

-Ez a nap is jól kezdődik!- jegyezte meg, Blood, miután letette a kávét, főnöke asztalára.

-Remélem aludt egy-két órát?

-Egy-kettőt, de mint a mezei nyúl, nyitott szemmel. Képzelheti, hogy amikor hazaértem, ébren tartott a felfedezés, ami lehet akár korszakalkotó is- titokzatoskodott az őrmester.

-És még nem mondta el? Mi az?

-Nem is tudom, mondjam-e Mindig lehurrog, ha őrültségeket találok ki, de a régi iratok között turkálva, nyakig porosan, eltömitett tüdőlebennyel, kezembe akadt egy megbizás, amely egy bizonyos ügyvéd nevére szólt..

-Ha most azt mondja, hogy a hires Rupert Bratt iroda egyik embere szerepelt az ügyben, akkor.

-Akkor? Mi lesz? Csak azért érdekel, mert ugy van. Maga Rupert Bratt szerepel védőként, az egyik ügyben szereplő áldozat perénél..

–Biztos, hogy az a Rupert Bratt, aki hatóságilag kirendelt ügyvédbojtárként, látta el egy másik áldozatunk védelmét, vagyis inkább képvisletét?

-Mivel ugy tudom, az ügyvéd úr nőtlen, gyermeke nincs, és mert saját kezüleg láttamozta a megbizást..

-Maga egy tündér! – lelkendezett, Sinus.

-Nem hiszem főnök, mert még a lányom bugyuta mesekönyveiben sem találkoztam tökös tündérrel, de jobb is, mert igy is, ugy imád, mintha hófehér szárnyu, arany szivű angyal volnék.

-Mert az is!- nevetett Sinus. -Végre van egy nyom, amin már, elmerhetünk indulni. Mihelyt elkezdődik a taposómalom, megkeressük a kislányt, hogy zongorázza végig a billenytükön Rupert Bratt utolsó harminc éves ügyeit, és ha legalább még egyet kidob a masina, hát én…én nem is tudom, mit csinálok, magával.

-Csak elő ne léptessen főnök, mert amennyire utálok gazsulálni, ugy idegesit, ha nekem próbálnak hajbókolni. Én már csak igy szeretnék nyugdijba menni, tiszteletbeli örökös őrmesterként. Igy még mindent megengedhet magának az ember, de amikor már egy egész hadosztály élén áll, neki kell elvinni a balhét.

-Én még nem sok balhét vittem el maga helyett..de most induljon, és váltsa valóra az álmot, a lehetetlent, mert a védők számbavétele is a maga agyából pattant ki, ha jól emlékszem..

-Nagy kunszt főnök, ha az embernek van logikája, amit persze bemagolni nem nagyon lehet, az, vagy vele születik, vagy ne menjen nyomozó őrmesternek- mondta nevetve, a nagy darab ember, és elhagyta az irodát.

Tizenötödik fejezet

Rupert Bratt fejében egyre többször jelentkezett rövidzárlat. Hol érthetetlen idegesség fogta el, izgágaság, amikor képtelen volt egy helyben ülni, hol valami sötét gondolat a halálról, amivel pedig sosem volt gondja: jönnie kell, tehát jönni fog. Aki született, annak meg is kell halnia. Azt azonban nehezen viselte, ha az irodában, beszélgetés közben kapott rövidzárlatot, és nem tudta befejezni a mondatot, vagy ki kellett segitsék egy-egy névvel, vagy jelzővel.

-Ez még nem lehet a betegség előjele. Csak öregedési szimptoma. Más már negyven évesen feledékeny, és az legyen a legnagyobb baj. Amig a lényeges dolgok nem esnek át a kontroll rostán, amig emlékszik reggel arra, amire éjszaka készült, addig nem maradhat le semmiről. Miden ugy lesz, ahogy tervezi.

Éppen a csokorba szedett régi iratok egyikét emelte fel, amikor megcsörrent a telefon. Ha hinne a telepátiában, akkor is,azt gondolja: ilyen nincs! Éppen az illető aktájáért nyult, és lám, itt van a vonalban.

-Üdvözlöm doktor úr! Megismeri a hangom. Kewin Scott vagyok, az egykori véd..illetve barátja.

-Hogy s mint- kérdezte, Rupert Bratt.

-Hát, nem akarok dicsekedni, de talán hallott róla, hogy hamarosan választás lesz, amin indulok, és szeretném jó előre megtenni, a kezdő intézkedéseket. Szükségem lesz egy jó ügyvédre, illetve egy jó képviseleti irodára.

-Én, mint tudja, a büntetőjogban ügyködöm..

-Ne szerénykedjen. Biztosan van a munkatársak között ezermester, vagyis aki a közigazgatásra vonatkozó paragrafusokban is, kiismeri magát.

-Természetesen van, de megérdezhetem: mi késztette arra, hogy éppen engem…

-Járt utat, a járatlanért sose hagyj- nevetett, a férfi.

-Mit tehetek önért?- kérdezte Bratt, némileg könnyebbűlve. Ezt a vonalat legalább tálcán kapom, nem kell utána járnom, hogy meg tudjam hogy, smint.

-Leülhetnénk pár percre, egy nyugis helyen, mondjuk a maga irodájában, de előrebocsátom, hogy minden percem be van osztva, vacsorák, gyülések, inkább hivatalos idő után tudnék időt szakitani, hogy ezt a fontos témát megbeszéljük.

-Semmi akadálya. Az irodám a régi helyen van, de tudja milyen csökönyös kérdező, vagyok. Megtudhatnám,  hogy, miért éppen én jutottam eszébe?

-Mert jó emlékeket őrzök magáról, és mert olyan jogi képviselőre van szükségem, akinek tekintélye van, és aki előtt nyilt titok az életem, de…érti..

-Hogyne érteném. Holnap este megfelel?

-De csak 8 után leszek szabad..

-Remek. Otthon nem vár senki, és itt mindig is otthonosan éreztem magam- sorolta, Bratt, és megállapodtak a nyolc órában, az irodában.

-Remélem, nem vonhat le, valamiféle következtetést a látogatásomból valaki, aki akkor még az irodában tartózkodik..

-Semmi gond. Akkor már az irodában nincs senki, csak a takaritók jönnek hajnali hatra. Addig pedig biztosan végzünk- mondta az ügyvéd, és a beszélgetést befejezve, nagyot sóhajtva emelte fel az aktahalmot, mert igaz ugyan, hogy nem sok előkészitő munkája akad vele, de ha Kevin Scott megtiszteli a jelenlétével, fel kell frissiteni az emlékezetét. Elvégre l5 év, mégiscsak l5 év.

Tizenhatodik fejezet

Rupert Bratt éjfél körül hagyta el az irodát, amikor mindent előkésztitett másnapra, csak ki kell nyitnia a trezort és kiemelni mindazt, ami a megbeszéléshez elengedhetetlen.

Hazaérve, az egész napi üléstől elzsibbadt lábaival mentegette magában a fura ötletet, amely szerint muszáj körbejárnia a házat, minden zegét zugát, mert egyre fogy az idő, amely a bucsuzáshoz, rendelkezésére állhat. Fura dolgok jutottak eszébe, a tárgyak idézte emlékekre visszagondolva. Vajon melyiket vinné magával, ha volna mód rá, hogy mellé tegyék a koporsóba. Egyiket sem, mert először is a koporsóba csak ideiglenes tartózkodása lesz, aztán bekerül a kemencébe, és ott már édes mindegy, hogy mit égetnek el vele, mellette, az ölelésében, vagy a markában. Nem kell semmi. Az élet ugy volt szép, ahogy volt, még akkor is, ha nem mondható hétköznapi,családi életnek, és nem hagy vérszerinti rokont, vagy utána siró özvegyet hátra. Patricia meg fogja siratni, sőt tudja, hogy gászolni fogja amig csak él, de abban is biztos lehet, hogy a reá hagyott házban mindent olyan becsben tart majd, amilyen gonddal ő őrizné a, viszont emlékeit. Na, de butaság, hiszen Pat sem él örökké, és ami mozgatható, annak lába kél, vagy igy, vagy ugy…mert az ember úgy megy el, ahogy jött, csupasz valóságában nincstelenül, mezitelenül.

Amikor visszaért a dolgozószobájába, eszébe jutott, hogy még valamit el kell intéznie, illetve be kell fejeznie, amit vagy elolvas valaki egyszer, vagy nem. Egy jó ügyvéd azonban nem hagyhat maga után elvarratlan szálat, ezért kötelességének tartotta, hogy azt, aki legközelebb áll hozzá érzelmileg, Patricia Stewartot ne hagyja kétségek között. Ő biztosan meg fogja érteni, hiszen senki nem ismerheti nála jobban. Bárcsak elvette volna, de hát ez már igazán nem számit, hiszen ahogy modani szokták: kifutott az időből. Sürgeti a nem várt esemény, vagyis a bejelentkezett látogató megjelenése, és az egyre sürübben, és drasztikusabban jelentkező halál jelek. Nem akarja végig csinálni.

Leült a géphez, bement a Patriciával közös, titkos oldalukba, és irni kezdett.

Mire feleszmélt világos lett. Elmentette, amit irt, bezárta az oldalt miközben arra gondolt:

-Bárcsak ne nyitnád ki soha, Pat! Bárcsak ne kellene megtudnod, kit szerettél, hová süllyedt, akit Gráll lovagnak tartottál.

Lefeküdt, de csak ruhástól.

Pár óra mulva izgága közérzettel ébredt. Nem csoda, élete legjelentősebb napja elé néz. Csak remélni meri, hogy minden ugy történik, ahogy kitervelte, csak az bántotta, hogy talán senki nem látja meg, tetteiben a jó szándékot, az igazságtevési akaráatot olyan megértően, amilyen kristálytisztán ő hitte, és vallotta, hogy amiket tett, azt meg kellett tennie.  Sokan úgy gondolják, majd, hogy már a gyilkos kór tetette vele, amit tett, és még ha birái elé állithatták volna, akkor sem büntetik meg, hiszen beszámithatatlan elmeállapota, büntethetetlenséget biztositana neki.

Csakhát ő nem lenne képes az általa pontosan tudott bünök megtorlása nélkül, levegőt venni, élni, cselekedni, dolgozni. Nem úgy, mint azok, akiknek meg kellett kapniuk a méltó büntetést, ha már a jog olyan amilyen, és igy vagy ugy, de akinek szerencséje van,  könnyen lerázhatja magáról a törvény béklyóit.

Egész nap úgy tette  a dolgát, mint más napokon, csak ebéd után kérte, hogy egy kis ideig ne zavarják, mert az átszervezés többletmunkája most jön ki rajta, és egy kcisit ledől, a pamlagra. Két órát aludt. Olyan mélyen, és álomtalanul, mint egy csecsemő. Még a nyála is kcisordult, amikor felébredt.

Hat órakor kiürült az iroda. Mégegyszer ellenőrizete a számitógépbe leirtakat, amelynek fellengzős, de nagyon is odavaló cime az volt: dr Rupert Bratt töredelmes beismerő vallomása…

Aztán következtek sorra az ügyek, amelyeknek teljes valóságában csak ő ismert, és csakis ő tehetett bennük igazságot. A bünösnek lakolnia kell. Ezt már szinte sziszegve mondta, vacogtató gyűlölettel, ami kicsit megijesztette. Kezdődik az őrület? A beszámithatatlanság jelei, lassan leadják a névjegyüket? Csak még ma este tudjak hidegen gondolkozni, és szívtelenül cselekedni, ugy ahogy életem során, nem egy fontos embertől láttam. Aki mer, az nyer, ezt mondta mind, nem lenne helyes hát, ha legalább néhányan nem abban a tudatban halnának meg, hogy a mersznek nincs határa.

Leült a gép mellé, hogy mégegyszer átfussa, a még nem befejezett, és csak, a megfelelő pillanatban elküldendő vallomást.

Tizenhetedik fejezet

RUPERT BRATT ŐSZINTE, BEISMERŐ VALLOMÁSA.

Kapja a gyilkossági csoport, Sinus felügyelő

Első áldozatom: DEAN DAVISON

Negyven éves volt, amikor elvállaltam a védelmét. Embert még olyan meggyőzően bizonygatni, hogy ártatlan, szinte az óta sem láttam. Megesküdött az anyja életére –később tudtam meg, hogy nem is ismerte- a családja boldogságára, mindenre, hogy sosem nyult a gyermekeihez, ha pedofil vágyai lettek volna, elintézi házon kívül, meg volt hozzá az anyagi adottsága. Az 5 éves és 7 éves fiuk – megfelelő jogi, és gyámügyi személyek jelenlétében elmesélték, mit művelt velük a papa, és mert sirtak, utána mindig kaptak ajándékot. A feleség nem volt hajlandó tanuvallomást tenni, ami megnehezitette az ügyben eljárók tisztánlátását. Hiába ismertették vele, hogy ha nem vall, bár a férje ellen nem kötelessége, és később kiderül a tettestársi, vagy bünpártolási viszonyuk, tettüket bünszövetségben elkövetett pedofil cseledkedetként birálják el, ami sokkal súlyosabb ítéletet hozhat, mintha valaki egyedül követ el bármilyen büncselekményt. Mivel a gyermekeken semmiféle külsérelmi nyom nem volt látható, kizárólag azt mondták el, hogy a papa csókolgatta őket, és nekik is a szájukba kellett venni, valami nagyot, olyat amilyen nekik nincs.

Ilyesmit egy polgári családban nevelkedő gyerek nem talál ki, vagyis az esküdteknek nehéz dolguk volt az itéletük kimondásánal. Mégiscsak kimondták: a vádlott nem bünös. A férfi előzetesből való szabadulása után, üres házra talált. A felesége, a két fiucskával hazaköltözött, a szülői házba. Pár év mulva az asszony felkeresett, és tanácsot kért, mit tegyen: a fiait rajta kapta, hogy barátaikkal ugyanolyan játékot müvelnek, amilyet az apjuk, körömszakadtáig tagadott. A két gyerek pszichológus előtt bevallotta, hogy a jóleső játékról nem tudnak lemondani, és a barátaik – akik eleinte ódzkodtak a fura játéktól- egyre jobban beindulnak, ha egymás becézéséről van szó.  A gyerekek még nem voltak büntethető korban, de intézetbe utalták őket, és az anya magára maradt. Nem sokáig. Képtelen volt megbirkózni a szégyennel, vagy az önváddal, hogy nem tudta meggátolni a család ijetén való szétbomlását, mert ugy gondolta, az asszony kötelessége hogy a köténye alá rejtsen mindent, ami nem tartozik másra, ki tudja, – de öngyilkos lett.

A hirt a férjtől tudtam meg, aki felkeresett, hogy vállaljam el a védelmét, mert ki akarják hallgatni a felesége ügyében.

-A kihallgatást ügyvéd jelenléte nélkül is lefolytathatják, hacsak magának nincs oka rá, hogy valaki legyen maga mellett, aki…

-Aki beszél helyettem. Nem akarok mégegyszer börtönbe kerülni.

-Hogy kerülhet egyáltalán szóba? Ugy tudom a felesége elhagyta..

-Igen, de visszakönyörögte magát..

-Nem forditva történt?

-Ha maga a vesémbe lát…igen..én könyörögtem neki, hgy jöjjön vissza, de egy hét muvla ujra el akart hagyni.

-Gondolom, volt oka rá.

-Maga kibirná egy nő mellett, akiről tudja, hogy kötelessége adni magát, és se kérés, se fenyegetés nem használ? Nem akartam még egyszer hasonló bajba kerülni, a szexuális étvágyam miatt..

-Szóval mégiscsak igaz volt, amivel, a gyerekeivel kapcsolatban megvádolták?

-Most már bevallhatom. Igaz. Velem is azt csinálta apám. Ez olyan apáról- fiura szálló szokás. Azt olvastam, hogy a családok 3o százalékában előfordul hasonló zaklatás, az apa, a testvérek, vagy az anya részéről..

-Sajnos nem vállalhatom a védelmét.

-Tudja, hogy ezért feljelenthetem az ügyvédi kamaránál. Arra tett esküt, hogy védi a bajba jutottakat. Vegye ugy, mintha hivatalból kirendelt ügyvéd lenne..

-Nem. Jogom van annak megitéléséhez, hogy…

-Nincs joga. Az első esettel jól járt, meg nyertem magának a pert, ami biztosan emelte a szakmai hirnevét.

-Most is nyerhetnék?

-Próbálja ki. Pénzem van, …egy kapcsolatom alanyától örököltem, és arra költöm, amire akarom.

-Még a pénz is piszkos, amivel kifizetne?

-A pénz nem lehet piszkos, legfeljebb a cél, amiben forgatják, de minek tagadnám: akitől örököltem, a megrontóm volt. Egyik nevelőapám, akinek a házához állami gondozottként kihelyeztek, és a felesége olyan frigid volt, mint egy darab fa. Eleinte féltem ellenkezni, később pedig jól esett, amire kötelezett.

-És maga is kötelezett rá, másokat. Még a saját ivadékait is.

-Hozzájuk volt a legtöbb jogom, nem?

-Most már legjobb, ha eltakarodik..

-Ne küldjön el. Máshoz nem fordulhatok..

-Maga ölte meg, a feleségét?

-Nem- nézett egyenes tekintettel rám, Davison. -Önmaga itélt a halála felett. Bevette az összes altatót, amit, ki tudja miért tartalékolt.

-És amit, maga is beadhatott neki.

-Nem is voltam otthon.

-A gyógyszerrel öléshez nem szükséges a jelenlét.

-Csak magában bizom doktor úr. Nem akarok egyetlen napra sem visszakerülni..oda. Végre ugy érzem rendeztem az életem, van egy oddadó barátnőm, a  feleségem is tudott róla, ezt is felhozhatjuk az ártatlanságom bizonyitására.

-Rossz emlékei vannak a börtön vendéglátásával kapcsolatban?

-Volt már maga ott, doktor úr.

-Nem, és remélem, nem is kerülök oda soha, hacsak nem látogatóként.

-Akkor ne szóljon egy szót sem. Hárman erőszakoltak meg, és azt tették velem, amit csak akartak.

-Miért nem kiáltott?

-Mert az egyikük mindig a torkomon tartotta a kést, amely nem volt ugyan nagy, de szurásra megfelelt volna. Tudja milyen kiszolgáltatott kényszerhelyzetben van ott, az ember?

-Gondolom, de erről talán a fiai tudnának többet mesélni, ha szóba állnának még magával.

-Nem is akarnak látni- mondta, és zokogni kezdett.

Nem tudom mi ütött belém, elvállaltam az ügyét. Mondanom sem kell, hogy megnyertük, felmentették, pedig sok minden ellene szólt, de bizonyitó erejű, vagyis beismerő vallomást, nem tudtak kicsikarni belőle. Én sem.

Csak amikor kiléptünk a biróságról, és ő felszabadultan sóhajtott, akkor fordult oda hozzám, sunyi képpel:

-Remekelt, ügyvéd úr.

-Nem nehéz, ha az ember hisz a védence ártatlanságában.

-És maga hitt?- nézett rám, szinte pimasz mosollyal.

-Nem kellett volna?

-Akárcsak az első találkozásunkkor. A feleségemet én öltem meg. Nem volt nehéz. Folyton nyelte a tablettákat, mert mindig idegesnek érezte magát. Nekem csak az volt a dolgom, hogy a vizbe, amit a tabletta lenyeléséhez, az álmosságtól félkábán, élete utolsó napján kért, egy nagyobb adag, porrá tört altatót keverjek. Sikerült.

Nem szóltam, otthagytam, de nem tudtam elfelejteni, és magamnak megbocsátani, hogy egy ilyen emberféreg, aki képes a saját gyermekeivel, és azok anyjával olyasmiket tenni, amilyeneket tett, nem érdmeli meg hogy éljen.

Nem ment könnyen a felkutatása, de végülis ott leltem rá, ahova való: a szemétdombon. Nem orvul lőttem sziven. Odaálltam elé, és megkérdeztem, rám ismer-e.

-Maga az a balek, ügyvéd..

És én lőttem, közvetlen közelről, az önvédelmi fegyveremmel, végeztem ki, a családja és a társadalom nevében. S persze a magam akarása is belejátszott. A lövés kicsit fejbekólintott, de érdekes módon, semmi lelkifurdalást nem éreztem. Senki nem látott, semmi nem mozdult. Akik arra a környékre jutnak, örülnek hogy élnek, félnek. Beletömtem a szájába az ítélet indokolását, és otthagytam. Ha hiszik, ha nem, megkönnyebbültem. Hát még utána, amikor megtudtam, hogy az egyik fia, erőszakos nemi közösülésért, amit egy fiatalkoru férfi ellen követett el, börtönben ül.

Ha az első ügy kezdeti szakában, a kihallgatásokon őszintén elmondja  hogy valami üzi, hajtja, nem tud ellenállni ocsmány vágyának, akkor megbeszélhettünk volna olyan megoldást, ami nem kerül a házon kivülre, és esetleg helyrehozhatta volna a – ki tudja igaz-e – felesége frigidsége miatt benne végbemenet mássá válást. Amivel védekezett, vagyishogy a felesége csak hat hónapig adta magát, pedig ugy látszott szerelemből ment hozzá, s akkor mivel terhes lett, látni sem akarta többé őt, az ágyában, – lehetett igaz is. A szülés sok házasságba bekavar és az emberek ahelyett, hogy szakemberhez fordulnának, civakodnak, gyötrik egymást, válnak. Ki törődik már a gyerekkel? Ez a félresikerült marha türelemmel volt, mert hallotta, hogy a terhesség, és a szülés nagy változásokat vihet végbe a nő szervezetében, elcsendesedik a nemi vágya, sőt irtózik a szex lehetőségétől is, és minden érzelmét a kicsinyére forditja. Ő azt mondja reménykedett, hogy majd utána. Aztán jött a második terhesség, és nekik örökre befellegzett.

Amikor kesztyüs kezemmel zsebre tettem a revolvert, azt gondoltam: öt egy a javukra, és anélkül jöttem el arról a szörnyü helyről, hogy hátranéztem volna.

Különbenis megváltás volt számára a halál.

Tehát: 5-1 a, bűnösök javára.

A második ítélet: PETER WALTON

Amikor Peter Walton felkért a képviseletére, majdhogynem kalandvágyból mondtam igent. Izgatott a feladat: vajon milyen lehet az a férfi, aki mellől a második felesége is a halálba menekült. Vagy peche van, vagy hajlamos a beleválasztásra, vagy köze van, az asszonyok meggondolatlan halálához. Ha ugyan valóba n öngyilksook lettek.

Amikor alkalmam nyilt elbeszélgetni vele, nem csodálkoztam rajta, hogy két asszonyt is sikerült jégre vinnie, és mindenéből kifosztania, mert igencsak jó beszélőkéje, valami megfejthetetlenül, semmit nem mondó, vagy mindent elrejteni képes arca volt, és a megjelenése sem hagyott kivánnivalót maga után.

Első kérdése alaposan meglepett.

-Köti-e Önt, a titoktartás, olyan büntetésig menő szigorral, mint a papokat, vagy orvosokat?

-Természetesen. Kérni is akartam, hogy avasson be az igazságba, mert csak biztos alapállásból lehet jó érveket felsorakoztatni, akár az ártatlansága bizonyitására, akár a bünösség elitélő szigorának enyhitésére.

Nem volt könnyü poker arcot vágni, amikor egy mondatban kibökte.

-Mindkét feleségem halálát, én segitettem elő.

-Elősegitette, vagy eltervezte, végrehajtotta, vagyis tett érte.

-Vegye ugy, ahogy akarja, de tény, hogy ha velem nem hozza össze a rossz sorsuk, ma is élhetnének, ráadásul ugyanolyan jó módban, mint mielőtt velem összehozta őket, a rossz sorsuk.

-Élvezi a nők gyötrését, és örömét leli a félreállitásukban?

-Ez miért fontos? De, szó sincs róla. Mindkét nejem boldogan élt, amig élhetett. A világ legfigyelmesebb férje voltam, mindent a kedvükre tettem, hiszen aljas lettem volna, ha nem teszek, mivel minden cehet ők álltak, amig volt szegénykéknek, miből.

-Szóval csak a vagyoni előnyszerzés, vagyis uj áldozat felhajtása motiválta az előző neje likvidálásakor. Azért érdekel, mert minden bünügyi motivációnak lehetnek mentő, orvosi okai, és ha egyetért velem nem ártana alávetnie amgát egy pszhichiátriai, vagy uram bocsá elmeorvosi vizsgálatnak.

-Nem vagyok bolond. Áldott jó lélek vagyok. Hozzájuk is, az voltam, amig éltek, de számomra senki nem lehet fontosabb magamnál. Ha ez kóros állapot, akkor…de ugy tuodm azzal, hogy aláirtam a megbizást, már vállalnia kell a védelmem.

-Vállalom is, és megmondom őszintén, jobban szeretek nyitott lapokkal játszani, mintha engem is áltat,  akit védek. Hiteltelenné válhatok tárgyalás, vagy kihallgatás közben, ami egyetlen védőügyvéd szakmai hírének sem hasznél.

-Akkor meggyónok- mondta, és beszélni kezdett.  Az első nejemet, amikor már összecsaptak a fejem felett a hullámok, és már a háza sem volt az övé, gyógyszerekkel mérgeztem meg. Szerencsém volt, mert a végrehajtók után pár perccel értem haza, akik tanúsitották, hogy a hírre, amivel érkeztek, szegény drágám ugy esett össze akár, egy colostok. Csak az időt kellett jól beosztanom, hogy alibim legyen, tehát megvártam amig a feleségem örökre elalszik, még meg is csókoltam szegényt, aztán elmentem otthonról, de ügyeltem arra, hogy legyen tanum rá, aki még az időpontot is képes igazolni. Igy elejét vettem annak a kérdésnek: miért nem hivott orvost, ha látta, hogy a felesége öntudatlan állapotban van. Mert sirni is legalább olyan jól tudok, mint hóditani, és az asszonyok kedvébe járni, senki nem feltételzte rólam, hogy benne van a kezem a drágám halálában.

-A második nejének is, elfogyott a pénze?

-Szinte az utolsó centig. Nem is tudom, hogy vagyok képes annyi pénzt, pár év alatt, elverni, de talán egy kicsit hübelebalázs módjára kötök üzletet, azt hiszem, nekem a lehetetlen is sikerül, szóval oda lett a vagyon. A méreg, vagyis a gyógyszer már nem jöhetett számitásba, azért ajándékoztam meg a drágámat egy második nászuttal, és az erkélyen való múltidézéssel. Átölve duruzsoltam a fülébe, és a vékonyka test, jóformán az ölelésből való gyengéd átsegitése, a korláton, könnyü volt, ráadásul kérte is, hogy hozzak neki valami italt, de mielőtt bementem volna érte, a mór megtette kötelességét. Nem néztem le utána, csak hallottam a puffanást, de akkor már a küszöbön tul voltam.

-Gondolom előtte őt is, megcsókolta- kérdeztem, nem minden él nélkül.

-Természetesen, hiszen szegénykém nem tehetett arról, amibe miatta kerültem, és tudtam, hogy a neheze, mindig az életbenmaradóra vár.

Oscarra jelölhető alakitást nyujtott a kihallgatásokon, az ügyészi meghallgatáson, és mivel bizonyitó erejü bünjelet nem találtak, a vádat elejtették. Tett ugyan fel néhány kérdést az első feleségre vonatkozóan is az ügyész, de Mr Walton, egy okleveles siratósasszony teljesitményén tultéve ecsetelte, mennyire szerette az asszonyt, és azt hitte sosem tér magához érzelmileg. Remek alakitás volt, amikor az ügyész rákérdezett: miről beszélgettek az erkélyen. Ugy számolt be róla, mint egy csatavesztett, de mélyen bünbánó hadvezér: megmondtam, hogy nem a legjobban állunk anyagilag, de bizzon bennem, mindent helyrehozok. Kicsit meghökkent, de gondoltam, majd az itallal, meg az aláfestő szavakkal helyrebillentem a hangulatát. Máig resteltem azt a pert.

Nemrég hallottam, hogy Mr Walton nagyonis magához tért és ujabb asszonyt kiván oltár elé vezetni. Elborult az agyam. Először éreztem ugy, hogy elszürkül a világ, mióta megtudtam, hogy daganat emészti az agyam. Tudtam, hogy nincs sok időm, cselekednem kell.

Megtudtam, amit tudnom kellett, aztán este odamentem a szálló elé, a kocsimat nem messze a bejárattól állitottam le, felszóltam neki, telefonon. Nem örült a jelentkezésemnek, de mert mondtam, hogy kicsit része vagyok a jövöndő boldogságának, sikerült lehivnom. Elhitte, hogy nem vagyok ugy öltözve, hiszen nem voltam meghiva, hogy felmenjek a diszes násznép szine elé, meg aztán bárki ismerhet a násznép közül, és semmi értelme, hogy szó érje a ház elejét.  Lejött. Két percre beült a kocsiba, nekem elég volt, hogy még a kászálódása közben szíven lőjem, aztán inditottam, és csak, jóval a város központon tul, álltam meg. Szájába tömködtem a galacsint, az itéletével, és olyan lazának tervezett mozdulattal buktattam ki az ülésről, ahogy ő tehette szegény második feleségével. Kesztyü volt rajtam, az előkészüeltek alatt is, vigyáztam a nyomtalan jelenlétre. Hazamentem, a ruháimat, mivel véres lett, a parti tüzhelyen elégettem, és elővettem a harmadik, részemről elitélt vádlott aktacsomóját.

A fejem teljesen rendben volt. Gondolataim kitisztultak, elmult belőlem a harag. Még megérem, hogy a daganat is visszafejlődik annak arányában, ahogy a megtett utamon felgyült aljasságot, eltakaritom. Aztán felnevettem, mert elgondoltam, hogy ha valami csoda folytán, életben maradnék, ugysem láthatnám többé a napvilágot, mert minimum életfogytigot kaphatnék.

4-2 a bünösök javára.

A harmadik bünös: DENISE CAIN

Ennek a megátalkodott nőszemélynek a férje, a barátom volt. Még iskolás korunkban barátkoztunk össze, de mivel egyre több munkánk lett, neki is, nekem is, a találkozásaink megritkultak. A haláláról nem értesültem, de a siremlékének avatásáról olvastam az ujságban, és megdöbbentett. Gondoltam, ha már a temetésén nem lehettem jelen, megadom a végtisztességet neki a szertartáson. Az avatásig hátralévő pár nap alatt, felhivott egy ügyész barátom, aki tudta, hogy baráti viszonyban vagyok az elhunyttal, és elmondta, hogy kapott egy névtelen bejelentést.

A levélben csak pár sor állt.

„Denise Cain gyilkos. Valamilyen módon halálos mérget adott be a férjének. A mérget csalárd módon tőlem szerezte be, ha büntetlenséget kaphatok, személyesen is jelentkezem. Ne hagyják, hogy megússza”.

Természetesen a boncoláskor letétbe helyezett bizonyitékokat, alaposabb átvizsgálásnak vetették alá, és annyi kiderült, hogy egy amin nevü, gyógyszerként is használt, méreg végzett vele, ami nehezen kimutatható, szintelen, szagtalan, és szívhalált okoz. A tüszurásra, vagy a gyomor bélcsatornán át, történő, mérgezésre nem találtak bizonyitékot, ezért – mivel a nyomozó hjatóság is kapott az enyémhez hasonló figyelmeztetést, elrendelték az özvegy kihallgatását. Az emlékmü avatás miatt, az ügyvédje elérte, hogy két nap haladékot a meghallgatásra.

Addig én is utánanéztem az özvegy életutjának, és volt, ami nem hagyott nyugodni. Fiatalnak tartottam még a barátomat a halálra, és bár sosem viccelődtem a fiatalasszony korán, vagyis a köztük lévő korkülönbségen, gondoltam második feleségnek már elmegy, és az elsővel tudom, hogy boldog volt, meg aztán ott a négy gyerek, akikhez lelkileg közelebb állhat egy fiatal személy, mint egy nagymama koru, mostoha. A barátom szíjjas, – igy hivták a mi fiatal korunkban az inas, izmos, semmi nem árthat neki embereket- legény volt. Ugy tudom, sosem volt beteg, miért ment el ilyen hirtelen, és főleg a házasságkötést követő, alig egy éven belül. Talán tulságosan legénykedni akart, és sokat akar a szarka, de nem hiszem. Higgadt, előrelátó ember volt, egy kis öregkori szerelem, nem bolondithatta meg. Valami soha nem érzett éktelen harag öntötte el az agyam. Szerencsére senki nem volt a közelemben, amikor dühömben falhoz vágtam a telefonom.

Akár a lárva a dögbe, ugy fészkelődött belém a gondolat: el kell mennem a siremlék avatóra.

A feleségét csak hírből ismertem, sosem találkozott velem, illett bemutatkoznom neki, és megkértem, hogy az avatás után szenteljen nekem pár percet, ha lehet az sieremlék mellett, hogy együtt emlékezzünk, egy nagyon jóravaló emberre. Megigérte, és amikor a tömeg szétszéledt, hiszen ott volt a vállalat szine java, az özvegy, a sirnál maradt. Én is előléptem a bokrok takarásából, és odamentem, a mély fájdalmat mimelő asszonyka mellé.

-Csodálatos meber volt! – mondtam.

-Igen..imádtuk egymást. Nem gondoltam, hogy ilyen rövid lesz a boldogságunk.

-Tudom, hogy boldog volt. Párszor beszéltem vele telefonon.

-Örülök, hogy ő is igy érezte.

-Szóljon, ha valamiben segithetek. Ügyvéd vagyok, puszta barátságból adhatok tanácsot, ha valamilyem gondja akad.

-Ami azt illeti akadt.

-Hallgatom.

-A férjem ügyvédje mulasztása miatt elestem az örökségtől, pedig a drágám megigérte, hogy..

-Miben mulasztott, a tanult kolléga?

-Abban a hiszemben tartott, hogy a férjem végrendelkezett, úgy ahogy nekem megigérte..

-Vagyis hogy az Öné, és nem a négy gyerekéé legyen a vagyon?

-Ahogy mondja. Ám a halála után kiderült, hogy a gépirónő elkészitette ugyan a végrendelet hiteles iratát, de a férjem elfelejtett, vagy elfoglaltsága miatt nem tudott bemenni aláirni. Nem elég ilyen esetben a szándéknyilatkozat? Gondolja, hogy pereljek..

-A szándéknyilatkozhat sokat nyom a latba, de a kollégát is meg kellene hallgatnom, hogy nyerő tanácsot adhassak. Kérem, legyen türelemmel pár napig. Utánanézek a dolgoknak, és jelentkezem. – mondtam. Megengedi, hogy megöleljem?

-Mintha csak a drágám ölelne át! – mondta, és én léptem felé, de kesztyűs kezemben már ott volt a fegyver, ő észre sem vehette, és sziven lőttem. Átkaptam és fogtam, amig el nem ernyedt a teste, akkor a szájába gyömöszöltem a galacsint, leengedtem az erőtlenné vált testet, a sir mellé elhagytam a helyszint. Szerencsém volt. Senki nem figyelt ránk, vagyis jobban mondva inkább rám, és megnyugodott lélekkel, kiléphettem a sirkert kapuján.

3 -3 döntetlen, a gyalázatosok javára.

A negyedik bünös: DANIEL GRAY

Bár nem vagyok vallásos, szüleim sem gyakorolták a vallásukat, csak akkor fizettek egy nagyobb összegü visszamenőleges egyházi adót, amikor a pap nem akarta összeadni őket, vallásgyakorlási alaptudás, nélkül. Mivel akkor még az egyházi esküvő hiányát sokan felróhatták volna, jobb volt elejét venni a szóbeszédnek. Biztosan gyerek van a menyasszonyban, biztosan nem ártatlanul áll az ara a pap elé, és hasonlók. Szerencsére az óta nagyot változott a világ.

Daniel Gray fiát, az ellene felhozott, testvér gyilkossági vád során, én védtem. A fiu életkezdés előtt állt. Akkor érettségizett, felvették ösztöndijasnak egy elég jó egyetemre, tehát mindent megtettem, hogy a lehető legméltányosabb büntestést szabják ki rá.. A kicsi korától ellátásra szoruló öccs, a lélektelen apa, habár tiszteletesként tisztelte a település, valami csakazértist ültetett belém. A fiu kicsi korától segiti a magatehetetlen testvért, miért oltotta volna ki, a kis szerencsétlen életét éppen akkor, amikor örömmámorban uszott, mert elkerülhet a háztól, és azt teheti, amire vágyott: tanúlhat.  Kinek volt legjobban a terhére a magatehetetlen ivadék, ha nem az apának. Egy papnak, aki nap, mint nap olyan zsoltárokat kántál a hivevel, hogy: azt bünteti, kit szeret, másképp ő nem is tehet, az égi atyja kitüntető figyelmének vehette volna a hibás gyermek születését. Ő azonban, -látszólag belenyugodott a sorsába, és mindenki azt vallotta: lelkiismeretesen, szinte csecsemő korától kezdve istápolta, gondozta, igaz szívvel szerette tehetetlen gyermekét.

Sajnos a helyszinelés során, a báty, vagyis Anthony Gray által tett, kijelentést, amelyet a nyomozó hatóság beismerésnek vett, nem sikerült visszavonatni.

A fiu egyre azt hangoztatta –szerencsére csak nekem:

-Ha apa nem teszi meg, én vetek véget, szegény kis öcsi, mindannyiunk számára keserves, örömtelen  életének. Nem hagyhattam, egyedül anyám gondjaira. Megérdemlem a büntetést, a gondolatért is. Csak azt kérem, érje el a legméltányosabb büntetést, hogy szabadulásom után, valamelyik egyetemre felvételt nyerhessek, és tanulhassak. Természetesen, ha módomban lesz, a börtönben sem hagyok fel a fontosabb tantárgyak ismétlésével. Én még fordithatok a sorsomon, de ha apát leültetik, sosem lehet többé pap, márpedig sosem tett szalmát keresztbe, kivéve az imakönyv nyitogatását. Tönkre menne az élete, az enyém még irányithatóbb, csak akarat kell hozzá.

Hát, ami azt illeti, akarata volt a fiunak.

Nagyon sajnáltam, hogy három évnél enyhébb ítéletet nem tudtam elérni, amelyet tudatom szerint ártatlanul kell leülnie. Ő nem akart fellebbezni, hadd teljen a börtönidő, és mert igyekszik jó magaviseletet tanusitani, reméli, hogy két év múlva enyhitésért fellebbezhetünk.

Közel volt a két év letelte, de az én esetleges halálom is, ezért döntenem kellett. Nem volt nehéz, mert a galád apa ájtatos képének felidizésétől is, kórtámadta   fejembe tolult a vér, ugy éreztem szétpattan, és elhatároztam, hogy, az apa lesz a negyedik, akin – az agydaganat késztető jeleire hallgatva – végzek.

A hátsó padból végighallgattam az álnok pap, szívhezszóló prédikációját, aztán megvártam a templom presbiteri bejáratánál, amely fákkal körül vett kertben volt. Csak remélni mertem, hogy nem jön ki a templomból utána senki, és meglepődött, amikor felismert. Tudtam, hogy igy lesz, hiszen a fia mellett ültem, a tárgyalások alatt, amikor aljas módon a szemébe mondta, enszülöttjének, hogy neki mindene volt a beteg gyermek, és, ahogy isten szolgájához illik, mindent meg is tett, hogy az Urtól rá mért keserü sorsát megkönnyitse. Amint odaért mellém, és megláttam az ájtatos képét, a fejembe tódult a vér, vagyis nem volt nehéz előhuzni kesztyüs kezemmel a pisztolyt, és meg sem várva, hogy érdeklődjön, mi járatban vagyok, közvetlen közelről, – szinte élvezettel, meghúztam a ravaszt. A szivébe lőttem, amelyet sosem szentelhetett igazán istennek, hiszen ha megteszi, nem lett volna lelke még egy védtelen állatot sem elpusztitani, nemhogy, a tulajdon vérét.

Szerencsére szó nélkül rogyott össze. Felfogtam, csakhogy irgalmasabbnak tünjek isten szemében, mint ő volt a fiához, és meg ne üsse magát holtában. Aztán  belegyömöszöltem a papirgalacsint a szájába, és eljöttem.

Még másnap megirtam a fiu kegyelmi kérvényét, és egyidejüleg megbíztam az egyik munkatársamat, hogy adja be, és őt jelöltem ki, hogy kisérje figyelemmel a végkifejletet.

Én már nem élem meg, de adná az igazak istene, hogy sikerüljön, amit annyira kívánt: tanulhasson, és embertársai hasznára legyen tudásával, emberségével.

4-2 a javasmra, vagyis az igazságszolgáltatásba vetett hit visszanyerésére.

Az ötödik delikvens: FRED STONE

Sok, -és a hosszu időn át, tartó nyomozással -elvesztegetett energiám ment rá, erre az elvetemült, szadista gyilkosra. Ráadásul nem is esküdtem volna meg rá, hogy beszámitható, hiszen beszéltem, illetve beszélgettem vele, és ha akkor lett volna nálam hangrögzitő, vagy még egy kicsit jobban megnyilik, biztos lehettem volna abban, hogy ő szurkálta agyon az ártatlan gyermeket. De igy csak a gyanum maradt meg, bizonyosságot nem szerezhettem a bünösségéről. Feltett szándékom volt, akkor, hogy ha tehetem, egyszer a megérzésem végére járok.

Mivel a munkám egyre szaporodott, minden időmet legfoglalta a perek vitele, és munktársakat is kellett felvennem magam mellé, vagyis inkább helyett, igy, egy időre megfeledkeztem az alacsony intelligenciáju, bárgyu alakról. Bolondnak van szerencséje, mondaná, akinek ma elmesélném, milyen  közel álltam akkor, régen a  beismerő vallomásához, és az óta sem tudta elkapni sneki. Ki tudja tett-e még valamai törvénybeütközőt, vagy megjött az esze, netán elmegyógyintézetbe került, esetleg már nem is él. A hideg is kirázott, mikor elég hosszas keresés után ráleltem, és megtudtam, hogy egy nevelőintézetben dolgozik. Tüzközelben lenni, egy olyan kóros indittatásu emernek, mint az az alávaló, felhivás a keringőre, és mivel a neveltek ki vannak szolgáltatva a nevelőknek, bármit megtehetett anélkül, hogy látószögbe került volna, akár az intézetben, akár egyéb helyen. Melyik gyerek merne panaszkodni, amikor azért, amit tesz engedményekben részesül, és ugysem hinnék el neki, ha elmodnaná azt a sok ocsmányságot, amit egy nevelő végezhet, vagy  végeztethet vele.

Már kicsit nehezebben meg a gondolkozás, nem a napi dolgok végzésére gondolok, hanem egy uj terv kieszelésére, hogy ugy menjen minden, mint a karikacapás. Azt a gazembert pedig már az eddig rá vonatkoztatható bünök miatt is, meg kell büntetnem, s ki tudja, még mit müvel ott, a nevelőotthonban. Aztán eszembe jutott valami, és felhivtam a nevelde igazgatóját. Felajánlottam neki jogi, szolgáaltaimat, vagyis – ha támogatja-  közérthető kis előadást, elbeszélgetést tartanék a gyerekeknek, főleg  az őket érdeklő bünesetek elkerülésének lehetőségéről, és büntethetőségéről.

Az igazgató szivesen vette a felajánlkozásom, és megbeszéltük az időpontot. Az előadásom meghallgatása nem volt kötelező az otthon lakói számára, én kértem, hogy ne legyen az, de ugy hirdették ki a lehetőséget, hogy akit a jog, és a bün, büntetés kérdése érdekel, az hallgasson meg.

A hallgatóság kora 6 és l8 év közötti volt. A fiuk nagy figyelemmel hallgattak, és végre egyikük kérdezni is, mert.

-Én..én bizalmas dolgot szeretnék kérdezni, – kezdte fülig pirosodva, a gyerek.

-Akkor egy kis türelmet kérek, fiam, -mondtam, és a többiekhez fordultam. -Megköszönöm a figyelmeteket, és kivánom, hogy soha ne kerüljetek összetüzésbe a törvénnyel, mindig a tett elkövetése előtt gondoljatok a lehetséges következményekre, mert a lebukási százalék –hála a rendőrség jó munkájának, igen magas. Ha volna még valaki, akinek a jelentkezőn kívül, kérdése van, miért ne lehetne, hiszen aki nyitott szemmel és halló füllel él, az  láthat, hallhat olyasmit, amit nincs kitől megkérdeznie, -az tegye fel a kezét. Meglepetésemre egyre több kéz emelkedett amagasba. –Várjatok odakinn,- kértem, egyenként beszélgetek veletek.

Mire elkezdhettem a négyszemközti meghallgatást, nyolc fiu várakozott a visszatérésre.

-Muszáj nekem eltürnöm, hogy az egyik nevelő olyasmmiket csinál, és csináltat velem, amitől kihányom a belem- kérdezte, az elsőként jelentkező, l2 éves koru fiu.

-Mi lenne az?

-Szégyellem elmondani..

-Sose szégyelld, még gyerek vagy, szégyellje magát az, aki olyasmire kényszerit, amit neki kellene rstellnie. Ha hallgatsz, nem tehetjük világ csúfjává, jogi uton.

-Mióta idekerült, akkor még csak 5 éves voltam mindig szerét ejti, hogy elkapjon, és térdrenyomjon. Most már tudom, mit kell olyankor tennem, de undorodom, és el akarok menni innen..

Jött a következő fiu.

-l6 éves vagyok, de hat éve használ az egyik nevelő..

-Mire?

-Azt nehéz lenne elsorolni, mert mindig mást talál ki, és attól félek, egyszer elkapom a torkát és megfojtom, aztán én kerülök bajba.

-Bánt?

-Azzal kezdte, hogy csókolgatott, aztán fényképezett, ami még tetszett is, mert megmutatta a szép színes pucér képeket. Azt mondta, azért kell, hogy majd ha elmegyek innen ideadja, és örök emklékként megőrizhetem, a növekedésem, izmosodásom történését. Azután..

-Nyugodtan fiam, hallottam én már sajnos, minden elképzelhetőt, és eképzelhetetlent. Garantálom, hogy nem eshet bajod, amiért bizalmadba avattál, mert engem köt a titoktartás.

Azt nem mondtam el – kicsit restelltem is, hogy ha a jogász olyan esetről szerez tudomást, ami törvénybe ütköző, büntetendő, közveszélyt okozó, azt köteles jelenteni. Talán azért hallgattam erről, mert tudtam, hogy arra már ugysem lenne időm, és ugyis okafogyottá válik a közbelépés.

-Tizennhárom éves voltam, amikor …megdugott..

-Ugy érted!?- képedtem el.

-Ugy, és nekem is meg kellett tennem vele. Azt mondta, ne huzzam ki a gyufát, mert ha elkapja a vágy, nem ismer se embert, sem istent, és olyat tesz, amit mindketten megbánhatunk. Rettegtem tőle, és engedelmeskedtem..

-Dehát miért rettegtél, miért nem szóltál az igazgatónak?

-Mert amikor be kellett mennem a szobájába, első dolga volt, hogy szinpadias mozdulatokkal elővett egy vadászkést, és letette az asztalra. Kihez fordulhatnék én, segitségért gondoltam olyankor, és hagytam magam, vagyis tettem, amit kért.

-Az igazgató urnak, szólhattál volna.

-És ha annak tudtával müveli, amit tesz. Egy gyerek sok midnent nem ért, de ebben sosem tudtam zöldágra vergődni.

-S mit kaptál a szolgálataidért?

-Büntetés törlést, néha egy szelet csokit, de.. nem kivánom még az ellenségemnek sem. Lehetek én még ettől igazi férfi?

-Ugy érted, hogy nem változott-e meg a nemi, hovatartozási késztetésed.

-Igen. Nem akarom, hogy buzinak csufoljanak.

-Mert mást, csufolnak?

-Igen..vannak egy páran, akik szintén a nevelő csicskásai. Ellenkezni senki nem mer, hiszen ő az erősebb. De ha kilépek a kapun, mint nagykoru, isten irgalmazzon ennek az elfajzott állatnak..-sirta el magát a lakli kamasz.

Úgy éreztem, mintha a fejemben, szétrobbant volna valami. Először feszült, tömödött a telitettség érzés, aztán egyszercsak néztem a semmibe. Szerencsére éppen bejött a következő fiu, de szinte felesleges volt, őt is meghallgatnom, mert hasonlókat mondott el Fred Stone-ról, mint az előzőek.

-Szeret kinozni, kicsikarja hogy sirjak, akkor elpirosodik a képe, olyan, mint aki nekimenne, még a bősz bikának is, és hörög…félek tőle. De kérem, ne mondja el az igazgatónak.

Ilyen és hasonló vallomásokat hallottam. Valamennyi kitárulkozót megnyugtattam, hogy nem lesz bántódása, és hamarabb kap segitséget, mint sem gondolná, ráadásul ugy, hogy neki nem kell mégegyszer kiöklendeznie azt a sok mocskot, amit kényszerből el kellett türnie, mint megfélemlitett, cselekvőképtelen, vagy korlátozottan cselekvőképes, gyermeknek.

Elbucsuztam az igaztatótól. Megköszöntem a lehetőséget, és nem kis meglepetésemre, előkerült a célpontom is. Mindketten változtunk az elmult évek során, meg aztán akkor elég ittas volt, amikor beszélgettünk, de igy is csak remélni mertem, hogy nem ismert rám.

-Nevelő úr – nem szánna rám egy kis időt. Olyan szép ez a város, de egyedül hiába akarnám felfedezni. Céltalanul, az élet sem sokat ér, hát még egy turistaut. Ha volna egy kis ideje, és kalauzolna engem, hálásan megköszönném.

-Hogyne, szívesen- mondta felderülő képpel, csakhogy kívül legyek az intézet kapuján- gondoltam, én.

-Beültem a kocsijába. Akkor már nem vezettem, mert egyre többször vettem észre, autózás közben, hogy nem vagyok biztos a dolgomban, akkor pedig abba kell hagyni, az egészet. Taxival mentem, és gondoltam, azzal jövök vissza is, de aztán meginvitált a kocsijába, és elindult velem, élete utolsó utjára.

Vezettettem magam ide-oda, meghivtam kávéra, vacsorára, és a végén, udvariasságát bizonyitandó, elvitt  a pályaudvarig, mert azt mondtam, vonattal megyek haza. A parkolóban már biztos voltam abban, hogy azt a szegény agyonszurkált kislányt, ő tette el láb alól, és ki tudja, hány áldozatát fedi a föld, de amit az otthonban véghezvitt azért is megérdemelte, amit kiszabtam rá. Mihelyt leállt, felhúztam a kesztyüm, a zsebemből, elővettem a revolvert, és sziven lőttem. Még ma is, előttem van, az ámulattól tátva maradt szája. Legszivesebben még egszer belelövök, de nem akartam a nyomozóhatóságnak tévutat mutatni, vagyis hogy azt higgyék, nem ugyanaz végzett vele, mint a töbiekkel, és nem hasonló módon vette el, az életét. Azonnal meghalt. Beletömtem a szájába a galacsint, és kiszálltam a kocsiból. Fogtam egy taxtit, és hazajöttem. Az uton mintha feltöltődtem volna, valami elégtételfélével, mint amikor egy adós kifizeti az utolsó centet a tartozásából, de én tudtam, hogy nem ő volt az utolsó: egy még hátra van. És az általa okozott mocskot, amit hivatalból üldözendőnek itéltek, – is, el kell takarittatnom az illetékes szervekkel. Milyen igazgató az, aki nem tud, vagy nem akar tudni arról, ami az intézményében zajlik?

5-1 a javamra.

Csak legyen elég időm, befejezni, amit elhatároztam. Aztán jöhet a halál, és ha létezik lélekvándorlás, valamint, szerencsémre nem kerülök földrész messzeségbe a jelenlegi lakhelyemtől, akkor azt is megtudhatom, hogy lefolytatták-e tisztességesen, az eljárásokat ellenem, kiszabják-e rám, a feltétlenül elfogulatlan igazságos büntetést, és hogy megért-e, az életem, egy lyukas centet.

Elfáradtam. Abba kell hagynom az irást, pedig félek, hogy kifutok az időből, de inkább a tennivalóra koncentrálok, mert irni csak akkor érdemes, ha van miről.

Tizennyolcadik fejezet

A gyilkossági csoportnál, eligazitást tartott, Sinus felügyelő. Nemcsak a sorozatgyilkossá avanzsált elkövető volt teritéken, hiszen mindennap akadt valami, ha nem több is, ami elvonta a figyelmüket a régebbi ügyekről, már csak azért is, mert a forró nyom mindig eredményesebb, mint a dermedt, vagy jegelt, netán döglött.

-Főnök a nyomozótanoncunk, az a bájos kislány jelezte, hogy alighanem jó nyomon kapisgálunk, mert Rupert Bratt, vagyis az irodája eddig három áldozat peres eljárása során fellelhető. – újságolta Blood, a számitógépteremből visszatérve.

-Gondolja, hogy egy jónevü, és becsületben megöredett ügyvéd..

-Láttam én már karón varjut..

-Az, mindennapi eset, de mégis egy jónevű ügyvéd..

-Mindenki jónevü, amig be nem mocskolja a hitelét.

-Ne itéljen előre, vagyis látatlanban. Halljam az ügyeket.

-Az egyikben, mint kirendelt védő vett részt, a másik két esetben nem az áldozatok voltak, a védelmére szorulók,  vagyis ők, csak szereplői voltak, vagy lettek az ügynek, de a Bratt iroda, vagyis Rupert Bratt vitte a pert.

-Ezt jó komplikáltan mondta, de szerencsére én már értem a csavaros észjárást- jegyezte meg a felügyelő.

-Elnézést főnök, de ez a Bratt, bár én nem ismerem olyan jól, mint maga, már egy kicsit a begyemben van..

-Állittassa össze az összefüggéseket, hogy midenki értse, és mi is lássuk, mely ügyekben dereng a hajnal, és melyekre kell kétszeres erővel rászállnunk, netán melyikben kérhetünk, ügyészi együttmüködést.

-Na ez sem hangzott valami szabatosan, de amit szabad Jupiternek…- fujt viszakozt, Blood. -Remélem végeszakad ennek az őrületek. Legalább lenne valami közös nevezője az eseteknek.

-Hát, éppen most magyarázta el, hogy van..az ügyvéd, a védő, vagy a jogi iroda, nevezze, aminek akarja.

-Igen, de hat áldozat van főnök, és ki tudja hol áll meg az a megátalkodott…sorozatgyilkos.

-Maga szerint kiből lesz sorozatgyilkos?

-Jót kérdezett főnök. Nálam okosabb, és főleg e tárgyban tanultak sem tudják erre a biztos választ. Ahány annyiféleképpen mondja. Minden új ügy, egy külön tnaulmányt jelent nekik, igy aztán elkotlanak rajta egy pár évig, amíg nem jelentkezik egy sokkal őrültebb, megrázóbb ügy.

-Akkor is. Mire tippel, veleszületett hajlam, vagy az élet iskolája rakja rá a hordalékot, a benőtt fejelágyuak lelkére. Mert akárki akármit mond l6 év alattiak, nem igen adják a fejüket ilyesmire, hál istennek. A skizofrénia, vagy ki tudja milyen elmebaj, a húsz éven felülieket támadja meg, vagy teszi önkontrollképtelenné. De hogyan jut valaki odáig. Mi viszi rá?

-Talán a ráhatások! –jegyezte meg, Blood.

-Igen. Mindig nagyapám jut eszembe, aki remek kertész volt, és élvezte, ha az erdőből hazahozott egy vad hajtást, amiből aztán nemes gyümölcsöt hozó, fát ojtott, vagy inkább ápolt, szeretett.

-Na ebben lehet valami. A szeretethiány, a gyökértelenség, az odafigyelés hiánya, és sorolhatnám mi mindent veszitettek el a mai gyerekek, amikben nekünk még részünk volt. Igaz hogy sokunk nem élt olyan bőségben, mint manapság, de az hogy a mama mindig otthon volt, rá mindig számithattunk, ő mindig a keblére ölelt, akkor is, ha ludasok voltunk. Ő nemcsak megbocsátott, de vigasztalt is, lelket öntött belénk, és mindig felkelt hozzánk, ha rosszat álmodtunk..-sorolta, Blood.

-Ne folytassa, engem nem kell meggyőznie. Én is a születés utáni ráhatások, ártalmas voltára voksolok.  Valakibe befészkelődhet a düh, a bosszu csirája, és csak rakódnak rá az ujabb rétegek, míg egyszercsak ugy érzi nincs tovább, de sajnos az első birói ítélet, olaj a tüzre, és folytatja..

-Míg el nem kapjuk. De elkapjuk!

-Hanyadik esetnél?- türelmetlenkedett, Sinus.

-Lehet, hogy kapkodónak, vakmerőnek, bolondnak tart, de én figyeltetném, Rupert Brattot.

-Az ügyészi jóváhagyást milyen indokkal kéri meg hozzá, nagy okos?

-Hát ez az, de indok is lesz nemsokára, meglátja főnök, mert ha parancsra nem figyeltethetem, hát majd a nyomába járok én, a szabad időmben.

-Hol van magának szabad ideje? – nevetett Sinus.

-Azt bizza rám főnök.

-Csak semmi ostobaság. Még az hiányzik, hogy zaklatásért panaszt tegyen, egy ilyen köztiszteletben álló, és az igazságszolgáltatás holdudvarában dolgozó, jó szakmai hirrel rendelkező ember, mint dr Bratt.

-Na, bumm. Szerencsére jó főnököm van, aki megirja a fenyitési oklevelet…apropopo: már régen meg akartam kérdezni: hallott már ennél ocsmányabb, fenyegetőbb, gyomorfelroditóbb szót, hogy: fenyités. Mi az, hogy fenyités? A dorgálás sem tetszik, de a fenyitéstől libabőrös lesz a hátam. Figyelmeztetés, intés, elmarasztalás, még a megrovás is szebben cseng, mint a fenyités. A fenyités szó olyan állati..nem? Főnök nem tudom miért, de mostanában egyre többször jut eszembe az igazság. Mi az igazság?

-Ami a törvény előtt megáll, ami mindenkit megnyugtat, amit kötelesége felderiteni annak, aki a törvényre fel esküdött.

-Akkor mondja meg nekem, csak ugy heccből, hogy oldjam egy kicsit a feszültséget: mit itélne biróként egy lottószelvény ügyben?

-Megőrült? Ki sem látszunk a munkából, és maga lottózni akar?

-Minden pihentet, ami egy kicsit más, mint amibe belefáradt az ember, főnök. Tehát mondjuk: én indulok lottószelvényt kitölteni, maga, utánam szól: vegyen nekem is egyet, és töltse ki. Mi történik ilyenkor, ha az általam kitöltött szelvény megüti a főnyereményt? Hogy itélne..

-Feltéve, ha maga lenne olyan galád, hogy perbe fogna, pedig én felajánlanék a nyereményből egy bizonyos összeget.

-Csakhogy, a bizonyos összeg jóval kevesebb, mint a nyeremény fele és..

-Milyen jogon kérné, a nyeremény felét?

-Miért ne kérhetném, ha nem lennék olyan ravasz, mint amilyen vagyok, és egy ilyen felkérésre – akár csak heccből is, hiszen az ördög nem alszik – nem töltenék ki egy, ugyanolyan számokat tartalmazó, szelvényt, magamnak is. De, akkor, aki nem ilyen szemes, vagy szemtelen, mint én, miért ne kérhetné joggal, a maga nyereménye felét.

-Maga megőrült. Felét annak, amit…szóval..amit ugyis megfelez, a maga másik szelvénye? Igy magának az össz nyeremény háromnegyede jutna, milyen jogon?

-Na ugye, ezzel a kisikolás példával is kivágattam a biztositékot. Nálam is ez volt a helyzet, amikor végigzongoráztam, mert mondjuk: én perlem az összeg felét, de miért csak a felét, amikor én tettem bele a pénzem?

-Amit én utólag odaadtam magának.

-Amit a per végén szivesen visszaadok, de a teljes összegre fenntartom, az igényem.

-Biróként megegyezést ajánlok.- csendesedett el Sinus.

-Csakhogy velem nem lehet megegyezni, hiszen ugy érzem, nekem van igazam.

-Vagy elrendelem, hogy a pórul járt peres felek csinálják végig ugyanezt a játékot, de fordítva:  én veszem a szelvényt, én töltöm ki, és én adom meg, utólag az árát.

-És nem nyerünk semmit! – nevetett, Blood.

-Mint ahogy a való életben sem nyer, a legtöbb peres fél, semmit. Mire évek multán véget ér egy tyukper, örülnek, ha az illetéket, az ügyvédeket, az ilyen olyan illetékbélyeget lerójják, és látni sem akarják azt, aki elvett az életükből, annyi nyugodt, boldog évet.

-De maga szerint, mégis: a felhozott esetben, hogyan dönthetne helyesen, a biró?

-Szerencsére ilyen előráncigált ügy nem igen akad, de ha akad is, a biró helyzete –éppen azért, mert az itélkezés szabad kezet ad neki, feltéve persze, ha minden megáll, és a paragrafusokkal lefedhető,- legjobb belátása szerint itélkezhet.

-Vagyis úgy itél, ahogy akar. Ha 4-8 év a kiszabható börtönbüntetés, annyit mér ki, amilyen kedve, éppen van?

-Itt a vége, Blood. Ezért nem lettem én biró, inkább végzem a piszkos munkát, de igy legaláb tudom, ha megteritem az asztalt betonkemény bizonyitékokkal, az ügyészség, vagyis az itélő biró előtt, akkor nyugodtan alszom, nem átkoz senki, legfeljebb az elkövető, egy darabig, s főleg barátságban maradok a lelkiismeretemmel. Itélni nagyon nehéz, és felelősségteljes dolog, de hogy ne a hangulata irányitson egy itélő birót, vagy legalábbis kis mértékben ne játszon közre a szimpatia az, mese. A védőügyvédek is sokat tehetnek a védenceikért, nemcsak azzal, hogy ismerik a kiskapukat, de ugy tudják irányitani a pert, vagyis az itélethirdetésig vezető utat, hogy netalán, még vádalkut is kieszközölhetnek, a védencüknek.

-Na, én megyek, főnök! Egyik lábam ott a másik itt- mondta, Blood, és látszott rajta, duplán elégedett: egyrészt, mert kicsit kizökkenthették egymást, a taposomalomból, másrészt pedig, az okos csibe mindig felcsipegeti, amit talál, és legjobb okulási mód, az odafigyelés.

Tizuennyolcadik fejezet

Rupert Bratt erőre kapott, és mivel egyedül volt az irodában, ugy gondolta, befejezi a vallomást, mert ha elborul az agya, még annyira sem magyarázhatja meg tetteit, mint ahogy a vallomásában megindokolhatja, azokat. Ahogy leült a géphez, elöntötte a düh. Olyanról kell irnia, aki megcsufolta egész férfi életét, a becsületét, hitének hitelét, szóval hülyének nézte. Bele telt egy kis idő, mire elkezdte.

A hatodik, a ribancnál is rosszabb: JESSICA DANZA

Ahogy minden embernek élhet valahol a világon egy hasonmása, ugy lehet egy olyan nő is, akinek –ha rossz sorsa összehozza vele-képtelen ellenállni. Az ilyen nőtől ments meg uram isten. Nekem az első, meg az utolsó privát nő, volt ilyen, az életemben. Az elsőért majdnem otthagytam a jogi egyetemet, csakhogy enyém legyen, de apám közbelépett. Hála neki, mert az imádott lény meg sem állt a harmadik házasságig. Abba belehalt, mert nagy kanállal falta az életet, és totál ittasan ült a legujabb, csillogó villogó kocsijába. Hál istennek csak ő maradt a helyszinen, a baleset után szétroncsolt fejjel, másban nem tett kárt.

Az utolsó, vagyis most már időbelileg is a holtbiztosan utolsó, Jessica Danza volt.

Nem értettem magam, de amikor belépett az irodába, mintha hirtelen kisütött volna a nap, ráfeledkezett a tekintetem, és ugy éreztem, ezért az asszonyért pokolra mennék, vagy legalábbis elvenném feleségül. Ki érti, az ilyen meglátni és megszeretniket, vagy azonnali szimpátiákat, nem is tudom, minek nevezzem.

Azért keresett fel, mert a drága jó férjét – ahogy ő mondta, a szolgalegény felakasztotta, az istálló mestergerendájára, és mivel a fickónak senkije nincs, és sosem vette fel a bérét, azt kérte gyüjtsék össze neki, -szeretne jó védelmet biztositani belőle, a perhez.

Elmondta, hogy mennyi idős volt a férje, és csacsogott, csacsogott, de én közben csak az ajkaira tudtam figyelni, a csalfa tekintetére, és nem egyszer rá kellett kérdeznem arra, ami felett, bámész módon, elsiklottam. Igy tudtam meg, hogy a szolga többször megkörnyékezte, azzal akarta levenni a lábáról, hogy drága jó ura, öreg, nem tud kielégiteni egy ilyen fiatal menyecskét, de ő nem adta meg magát. Hogy tehette volna, amikor csak jót kapott az urától – sorolta az asszony, és én elvállaltam a szolga védelmét.

Ami még az asszonynak rám gyakorolt hatásánál is jobban meglepett, az, a szolga volt. Nagydarab, csupa izom, fiatalember. Vonásai rendezettek voltak, csak a tanulatlanság rítt le róla. Nem tudtam megmagyarázni soha, de mihelyt egy emberre ránéztem, az arcáról leolvastam, hogy tanult ember-e, vagy olvasni is alig tud.

-Én fogom védeni, tehát kérem irja alá, ezt a megbizást, aztán mondjon el mindent, amit az esetről tudnom kell ahhoz, hogy megfelelőképpen, és legjobb tudásom szerint, védhessem.

A fiu szinte rajzolta a betüket, mint aki, vagy nem sokat tanulta, vagy nem sokat gyakorolta az irást, de aláirta a megbizást, és várta a kérdésemet.

-Elismeri, hogy..

-El! – mondta, mielőtt befejezhettem volna.

-Azért, engedje meg, hogy végigmondjam, mivel vádolják, igy szabályos.

-Felakasztottam a gazdám, csakhogy egyedűl maradhassak, a farmon, a gazdasszonnyal..

-Hivatalos nyelvre leforditva, nyereségvágyból, megölte kenyéradóját, mert abban reménykedett, hogy ezzel megszerezeheti minden vagyonát…

-Csak a feleségét akartam.

-Azt mondja, szerelemből tette?

-Látta már maga, azt az asszonyt, ügyvéd úr?- nézett rám elhomályosuló tekintettel.

Erre mit mondhattam volna.

-Láttam. Ő keresett meg, hogy felfogadjon maga mellé, védőnek.

Elmosolyodott, de olyan elégedetten, mint aki biztos a dolgában: remélhet tovább.

És elsorolta az eseményt. Ugy mondta, mint aki betanulta, akitől többször felkérdezték, és akit nem lehet eltántoritani a megtanult, és jóváhagyott szavaktól. Feltettem néhány keresztkérdést, de minden igyekezetem visszapattant kérlelhetetlen elszántságáról.

-Biztos, hogy képes volt egyedül..

-Nézzen rám ügyvéd úr, egy borjut is felemelek, még a nem szoposat, is- mondta, bugyuta vigyorral.

-Egyedül volt, amikor az esemény..

-Kivel lettem volna? Az asszonyom már aludt, mert kimerült az egész napi főzőcskézéstől, meg igaz, ami igaz, ivott is, annyit, hogy én támogattam az ágyig, mielőtt…

-Mielőtt?

-Mielőtt felkaptam, a félkábán szunyáló gazdát, és kivittem az istállóba.

-Ahol már készen várta, a szakértelemmel kötött kötél?

-Igen..szeretek előkészülni a dolgokra, amit rámbiznak…

-Hogy, hogy: rámbiznak? Azt mondta magától, egyedül tette.

-Persze hogy egyedül, a rámbiznak az csak a többi dologra vonatkozik, amiket el kellett látnom mióta a tanyán dolgozom. Szegény gazdám mindig meg volt elégedve a serénységemmel, a pontos munkavégzésemmel. Egyszer még azt is mondta: elfogadna fiának.

-Ahhoz a felesége beleegyezése is kellett volna. Gondolja, hogy megkapja? – kérdeztem, mert mindenáron tisztán akartam látni, vagyis inkább tisztának akartam tudni, azt a démoni vonzásu asszonyt.

-Méghogy én anyámnak szólitsam a gazdasszonyt? Na, nem…az nagyon fura lett volna. Nem igy kivánja a tisztelet..

Mégegyszer elmondattam vele, hogyan ölte meg a gazdáját, kiváncsi voltam, valóban betanult szövegről van-e szó. Szinte egy betüt sem hagyott ki, és gondolom alaposan, zavarba hoztam volna, ha közbe kérdezek. De nem kérdeztem. Valami aljas belső hang visszatartott, ami az óta is, egyre pusmog bennem, s mióta tudom, hogy beteg vagyok, megőrjit, ha végiggondolom azt az éjszakát.

Igen, éjszakát, mert férfi vagyok, gyarló férfi, és aki gyarló az megbotlik, ha olyan akadály kerül eléje, amit kár lenne kikerülni. Jessica Danze meghivott vacsorára. A tanyára. Csak a neve volt tanya, mert az épület, és a ház belülről, felért egy városi középpolgár lakhelyével. Minden volt, amire egy kényelmes életet kedvelőnek szüksége lehetett.

Gyönyörüen teritett asztal várt, gyertyafény, és mint ijedt nyúl, a kocsi fényében, a holt biztos halált jelentő gyorsforgalmi uton, ugy türtem, hogy mindkét arcfelemen megcsókoljon, hogy kézenfogva vezessen a legkényelmesebb fotelig, és érintésétől szinte elzsibbadva, alig tudtam figyelni a szavaira.

-Mit kérsz? Ugye nem baj, ha tegezlek. Megőrültem! Tudom hogy elitélsz, mert nem szokás egy alig özvegynek ilyeneket mondani, de nem tehetek róla.

És sorolta mindazt, amit legszivesebben, én suttogtam volna, szinte a számból vette ki a szót, aztán a számból itta, az italt, amit töltött, és a csókja, a becéje, felért a pokol tüzének forróságával, és tisztitó erejével. Mindenről elfeledkeztem, az én drága Patriciám lénye, ködbe veszett.  Össze se mertem volna hasonlitani az ő becéjét az özvegy gyönyöritésével, aminek – szinte forgatókönyve volt. Tudta hol kezdje, hogy folytassa, és mivel tegye fel a koronát a műre, amellyel kezesbárányá, holtig tartó érzelemszolgává képes tenni, a kiszemelt férfit. Csakhogy ezt, akkor nem tudtam, ilyen hideg fejjel végiggondolni.

Régen nem volt olyan éjszakám, amikor képes voltam többszöri helytállásra, de kivel is lett volna. Valamikor az öregek azt mondták, idegen asszony, edzi a teljesitőképességet, és ebben sok igazság van, de persze,  forditott felállásban is. Ha egy párkapcsolatban élő emberpár egyike félrelép, és kiderül, az a felek intelligenciájától függően bár, de nem árt, inkább használhat a kapcsolatnak. Mert mit gondolhat olyankor a mellőzött fél? Ha a párom olyan egyedüllálóan csodálatos, hogy más is kedvet kapott rá, akkor bolond lennék, ha nem bocsátanám meg, hogy hütlenségével kupán vágott, és észheztéritett: kincs van a birtokodban, becsüld meg. A kincsre, addig kell vigyázni, gyönyörködni benne, eredeti fényét visszaadva csodálni, amig van. Amikor már tudatosult a pár egyik felében, hogy őt csak otthon, nem becsülik meg, de szabad piacon még válogathat is, a vevőkben, akik keresik a kedvét, lesik a kiivánságát, akkor a párkapcoslatnak, könnyen végeszakadhat. Ugy gondolom az első, bármely fél részéről törénő félrelépést, a másik tekintse figyelmefelhivásnak, és legyen büszke arra, hogy aki mellette él, másnak is kéne, becsülje meg, és ne gyötörje folytonos felemlegetéssel, mert annak csak az lehet a vége, hogy a kis csaló ráun, és odamegy, ahol csupa csupa beceszó várja.

Jessica, végigzongorázott mindent, amihez partnert látott bennem, és mihez ne lettem volna partner, amikor első pillanatban is az volt a vágyam, hogy egyszer az legyek.

Hajnal felé aludtunk el, de már reggelivel várta az ébredésem, vagyis ugy éreztem, rendkivüli asszonnyal hozott össze, a jó sorsom.

-A megbizásod aláirta a…a szolga? -kérdezte, egy korty kávé lenyelése után, két csók között.

-Igen. És elmondta hogyan történt.

-Szóval a védelmét, már nem utasithatod vissza?

-Elvileg, és persze jogilag, igen, de ritkán folyamodtam a megbizás visszaadásához.

-Akkor, ha reménytelennek láttad a felmentést?

-Nem. Az inkább doppingol. Szeretem a harcot, főleg, ha fel tudom magam vértezni a jogismerettel, az érvekkel, a kiskapuk felkutatásával, vagyis a védencem kedvező itélete nagyrészt, az én teljesitményem jutalma.

-Tdom, hogy sok nyert per, áll mögötted. Olyanok is, amit más reménytelennek itélt.

-Nocsak. Szereted a kriminológiai történeteket, olvasod a birósági figyelőt, vagy mi a szösz?

-Mit gondolsz, miért mentem éppen hozzád?

-Azt hittem azért, mert valahol láttál és..

-Azért is te, kis csacsi, de mihez kezdenék egy tehetetlen férfival..arra ott volt a..

-Férjed?- kérdeztem, de nem jött zavarba.

-A férjem, nagyszerü ember volt.

-Elhiszem, ha őt választottad. Biztosan volt más kérőd is.

-Volt.

-A gyerek, az övé?

-Milyen gyerek?- kérdezte, mint akit rajtakaptak.

-A védencem azt mondta gyermeket vártatok, és leendő anyaként, maradtál özvegyen..

-Ezért nem birom a hallgatózó szolgákat. Elkap egy szót és variál..

-Vagyis, nem vagy terhes?

-Gondolod, hogy akkor ilyen éjszaka állna mögöttünk. Egy kismmának vigyznia kell a magzatára első pillanattól kezdve, és én valóban szeretnék anya lenni, de nem ilyen rendezetlen körülmények között.

-Ugy tudom, az urad vagyona tekintélyes..

-De apa nélkül, sosem szülnék gyereket.

-Inkább megölnéd?

-Ez valami jogi álláspont? Az abortusz nem tilos, és ha az volna is, egy nőnek mindig akad indoka, hogy elvetesse, a nem kívánt terhességet

-Miért nem tanultál tovább. Remek felfogó, és kombináló képességed van.

-A szolga…együttmüködő volt? –váltott témát a csalfa asszony.

-A legteljesebb mértékben. Mint aki betanúlta amit sorol.

-Mert igazat mondott.  Az ember csak azt képes huszadszor is ugyanúgy elmondani, ami valóban megtörtént..

-Azt sem…csak ha betanulja, mint kisdiák a leckét, betüről, betüre. Ezt tapasztalatból mondom.

-Hagyd abba, a fiskálisságot. Már alig várom, hogy visszabujjunk az ágyba. Jó ideje nem ölelt már senki, és te csodálatos férfi vagy. Mondták már?

Erre nem tudtam mit feleleni, mert igazság az, hogy akkor jutott először eszembe Patricia, akivel, – bár márt tiz éve vagyunk szeretők, amolyan langyos szeretők, akik ugyanazokkal a mozdulatokkal, szinte megszokásból nyulnak egymás felé, az ágyban, és eszükbe sem jut, vagy   merszük nincs, ujat bevetni.

Egy hétig minden éjszakát az özveggyel töltöttem. Patricia már kezdett aggódni, hogy a sok munka, amire indokként hivatkoztam, megárt az egészségemnek.

Csodálatos napokat éltem át, de az utolsó éjszaka előtt, – szégyenszemre már Viagrával felszerelve mentem hozzá. Ugy sem ment olyan flottul a sorozat, mint az első összeborulásunkkor. A legelső amolyan vércsecsata volt. Nemcsak a gyönyört, a kin kéjét is kerestük egymásban. Őrület volt.

Mielőtt eljöttem, megkérdezte:

-Megszületett a vádirat?

-Igen!

-Mindent elismert az a…szélütött?

-Miért ócsárolod? Hátha ő is feküdt az ágyadban- mondtam, de inkább,csak a magamra való haragvás, hozta ki belőlem.

-Igérd meg, hogy végig viszed a védelmét.

-Aláirtam, megigértem, mi kell még?

-Az igéreted.

-Jó, akkor megigérem. Tüzön viszen végigviszem, a szeretőd védelmét.

Kimondtam, és nem szakadt le az ég. A féltékenység beszélt belőlem, amely azt sugta egy ilyen telivér asszony nem birhatta sokáig a tehetetlen férj mellett, és esküdni mertem volna rá, hogy az akasztásban is jeleskedett, s hogy azt a balféket, valamiféle csalfa igérettel vette rá a hallgatásra, a büncselekmény vállalására.

-Okos ember vagy!- mondta. -Legalább kijöttél a farbával.  Én akartam előjönni vele, de..megelőztél, rájöttél.

-Akkor halljam.

-A szeretőm volt, nem olyan jó, mint te, de mindigis szerettem tanitani, csak tehetség párosuljon a másik részéről az akcióhoz. Benne volt ősi, romlatlan férfierő. Az első egymást tépésünk az istállóban volt. Sosem felejtem el azt a csodálatos, tisztán tartott, lóistálló szagot. A csődör, de a kancák is kapkodták a fejüket az üzekedésünk közben, érezhették a nemiség semmi máshoz nem hasonlitható, és mindenkiben más, buja illatot, mert úgy vihogtak, nyihorásztak, toporzékoltak, mint amikor hágatáshoz vezetik ki őket. Szerettem az istálló szexet. De, szavam ne feledjem, nekem jutott eszembe, hogy tegyük el láb alól a vénembert. Megigértem, hogy ha magára vállalja, és leüli, amit rá mérnek, utána, feleségül megyek hozzá.

-És betanitottad a mondókára..

-Magától állandóan elhibázta volna. A hazugságot csak nagyon jó emlékezőtehetségü ember tudja hasznositani, mert aki nem tudja visszaidézni mit mondott legutóbb, az hamar hiteltelenné válik.

Otthagytam.

Két hétig képtelen voltam Patriciával lefeküdni. Kétszer fürödtem meg este lefekvés előtt, akkor sem éreztem magam tisztának, de aztán rájöttem, hogy a belső mocskot nem mossa le a víz. A védelmet becsülettel elláttam. Nem volt nehéz, hiszen a vádlott, minden ráhatásom ellenére elsorolta, mint kisiskolás, az eseményeket, és a beszerzett elmeorvosi vizsgálattal megerősitett védelem, meggyőzte az esküdteket, a vádlott saját álomképeivel való befolyásolhatóságáról, vagyis korlátozott cselekvőképességéről, és erre való  tekintettel, csak 8 évet kapott.

A leszámolás végére hagytam azt az álnok kigyót, pedig vele akartam kezdeni az igazságtevés sorát. Mint aki látni sem akarja, aki élete legnagyobb baromságára emlékeztetik, ugy soroltam, mindig hátrébb, a Jessica Danzával való elszámolást.

Először körbepuhatolóztam. Hol él, mi van vele, férjhezment-e, nem köpök-e bele a számitó aggyal főzött levesébe, már azzal is, ha felhivom. Aztán megtudtam, hogy a szabad életet választotta, és azt is, hogy a szeretőjét jó, ha egy évben egyszer meglátogatja. Akkor is minek? Mit tud igérni, annak a szerencsétlennek?

Mintha örült volna a, jelentkezésemnek.

-Rólad is lehet hallani?- kérdezte kicsit elnyujtva. -Csak nincs valami baj?

-Mi lenne? A szolgád ül, én dolgozom, és gondolom te, éled az életed.

-Mikor éljen az ember, ha nem addig, amíg fiatal?

-Igazad van. Sosem lehet elég nagy kanállal meriteni az élvezetekből, ahhoz, hogy az ember kátpótolva érezze magát mindenért, amit netán elmulasztott, ha eljön a kaszás. Jól vagy?

-Miért ne lennék jól? Van kivel, van mivel, van miből, élem világom.

-Neked van igazad. Szeretnélek látni. Lehetséges? Mégiscsak öt éve már, annak az egy hét földöntuli boldogságnak –nyomtam a sódert, ahogy ma mondják- és még elképzelni, sem tudom, milyen vagy. Gondolom, szebb lettél, mint voltál.

-Mindent elkövet az ember, hogy jól mutasson.

-Találkozhatnánk?

-Most éppen van egy kapcsolatom, vagyis igazat szólva, a sokból a legjobb, de azért rád biztosan nem lesz féltékeny, annál is inkább, mert sosem kötöm az orrára, hogy éppen kivel, és hova megyek. Nem tartozik másra, nem vagyok senkinek a tulajdona.

-Köszönöm a feltételezést. Biztosíthatlak, hogy semmit nem, teszek annak érdekében, hogy ne nézhessen rád olyan tisztelettel, mint eddig nézett.

-Tisztelet? Kit érdekel! Az ágyban adja meg, ami kell, és az anyagiakkal se bánjon szükmarkuan, akkor nálam nyerő.

-Látom, semmit nem változtál.

-Nem is ismerted az igazi énem. Kevés időt töltöttünk együtt ahhoz, hogy kijátszam minden kártyámat.

-Olyan sok van?

-Dehogyis! Már viccelni sem lehet! Akkor hol, és mikor?

Jessica egy mulató cimét adta meg. Azt mondta, kocsival jön.

Jóval a megadott időpont előtt ott voltam. Kiszálltam az autómból, és figyeltem.

Amikor odaért a megbeszélt helyre, nem szállt ki. Odamentem hozzá, és megkérdeztem, szabad-e beülnöm?

Érdekes most nem találtam olyan vonzónak, amilyennek, először megpillantva, láttam. Nyoma sem volt rajta, vagy benne az ártatlanság csalfa vonzásának. Azon csodálkoztam, mi kapott meg benne, annak idején. Mivel volt képes megbolonditani, mert megbolonditott, az, biztos.

-Ülj be egy kicsit. Csak rendbeszedem az arcom, és máris mehetünk.

-Foglaltam asztalt,- mondtam, miközben beültem.

Nem volt igaz. Azt akartam, hogy nyomtalanul történjen meg, a leszámolás.

-Aranyos vagy, hogy mindenre gondolsz. Állitólag müsor is van, és jó.

-Ugyis régen jártam ilyen helyen, különösen egy ilyen csodálatos asszonnyal, mint te vagy. Mesélj, mi ujság?

-Mi lenne, egy tanyán?

-Nekem legyen mondva, az a tanya- nevettem, és jobb kezemmel, a kabátom zsebébe nyultam.

-Mi van, fázik a kezed? Kisért a korod?-nevetett kicsit gunyosan, Jessica. -Ilyen jó időben kesztyüt hordani?

-Vezetéshez mindig azt viselek, mert a bőr biztosabban tapad a kormányra. Volt már olyan ügyem ahol a vezető balesetét, azzal sikerült indokolnom, hogy nagyon meleg volt, izzadt a keze, és..

-Jó hogy nektek, aktakukacoknak midennre van ötletetek.

-Gondolod?

-Na hogy tetszem?-fordult felém,  sminkjével elkészűlve.

-Szép vagy. Egy puszit sem kapok, mielőtt dagadó mellel bevezetlek, erre az elegáns helyre. Annyian fognak irigyelni, és egyelőre nincs miért.

-Kaphatsz, kettőt is mondta, és hozzám hajolva megcsókolt. A bal orcámmal kezdte, de a jobbra is akart adni egy puszit. Azt már csak akarta, mert a revolver golyója, sziven találta. Előhalásztam a galacsint, és először reszketett a kezem, mióta ezt a daganat  késztette leszámolást végeztem. Mennyi tüz lobogott ezek mögött az ajkak mögött?-gondoltam, miközben belegyömöszöltem a papirgalacsint a szájába. Abba a szájba, ami pár éve még –esküdni mertem volna rá- ha jó időben találkozunk, akár életem, utolsó csókját is adhatta volna. Akkor teljesen megbolonditott, most már csak sajnálni tudtam. Balga fehércseléd. Azt hiszi a szépség örök, pedig a legmulandóbb valami, amit csak erős akaratu emberek tudnak jól kamatoztatni, vagy méltósággal hordani, viselni, kérkedni vele.

Eligazitottam a holttestet, mintha élne, csak várna valamire, aztán kiszálltam, becsaptam az ajtót, és indultam a kocsim felé.

Nem kapkodtam, pedig akadtak járókelők. A mulató nemrég nyitott, ilyenkor meg telnek, a lefoglalt asztalok körüli székek.

Amikor inditottam arra gondoltam: ma este egy foglalt asztal üresen maradna, ha olyan bolond lennék, hogy foglaltam volna.

Felsóhajtottam, hiszen elvégeztem, VOLNA amit elterveztem, ha nem jelentkezik mint derült égből a villámcsapás: Kevin Scott.

Baj nélkül hazaértem, és biztosan a daganat előrehaladott állapota teszi, de megsirattam azt az átkozott, céda, csalfa, érdekvezérelte kéjárudát, kéjlövöldét, húsáruldát..jaj, miket gondolok, uram isten.

6-0, de kinek a javára, is?

Az emberiség, az igazságszolgáltatás, az elintézetlen, vagy rosszul átlátott ügyek javára.

Tizenkilencedik fejezet

Patricia Stewart napok óta nem találta helyét. Csak nem kezd el, vénasszonyként féltékenykedni? Miért ne lehetne igaz, amivel Rupert egy idő óta ritkitja, vagy elháritja a találkozásukat. Azelőtt csak átszólt telefonon: jövök, és tudta, hogy indulhat, a kedvese várja, és ha nem is kötött ki aznap este a karjaiban, de elbeszélgettek, érezték egymás közelségét, és boldog volt.

Biztosan van valakije!

Tegnap hivatlanul ment át hozzá, és hamar el is jött, mert Rupert elsorolta mennyi dolga van még, és ha nem hagyja magára, egész éjjel, nem fekhet le. Nem kérdezte mi olyan sürgős, hiszen egy ügyvédnek lehet olyan tárgyalása, amelyhez az utolsó pillanatban fut be valamilyen mentőkörülmény, amit bün volna, nem felhasználni.

Fura volt, hogy olyan bucsuzásszerüen, hosszan  az arcába nézve, bucsuzott el tőle, tegnap este, mint aki utazás előtt áll, és sokáig akar emlkékezni az elhagyott arcra, de benne mégis az, riogott, biztosan azt gondolja: ugyan, mit szerettem benned? Fogalmam sincs.

Éjjel rosszul aludt, és reggel odaszólt Rupertnek.

-Jól vagy?

-Miért ne lennék, kedvesem?

-Mert este, olyan furcsa voltál.

-Sietnem kell..mondtam, hogy nehéz napom lesz.

-Igen..ne haragudj, hogy zavartalak, és sok sikert, kedvesem. Este látlak?

-Nyolckor még kliens jön hozzám, ki tudja, mikor végzünk, de utána…szivem- lelkem a tied. Az uj munkatársaim beletanultak a munkamenetekbe, nyugodtan rájuk bizahatom az irodát, vagyis a munkám nagyrészét.

-És meigéred, hogy pihenni fogsz?

-Esküszöm- nevetett fel, nagyon  furcsán, Rupert.

-Velem?

Nem jött azonnal válasz, de csakhamar ujra hallotta a drága hangot.

-Veled, hiszen a lelkemmel is, hüséget esküdtem neked..magamban.

-Kár hogy csak magadban, de igy is jó. Szeretlek- mondta, és a beszélgetés megszakadt.

Este nyolc előtt alig tudta megállni, hogy oda ne szóljon Rupertnak: nem fáradt-e el nagyon. Nem mondja-e le mégis, azt a kései találkozót, de aztán sikerült megnyugtatni magát: tiz éve reszketsz érte, sosem történt vele semmi, miért éppen ma történne? Hazajön, és reggel találkoztok.

Huszadik fejezet

Rupert Bratt gondolatai egész nap, össze-vissza csapongtak.

-Nevetséges: életem utolsó napján tele vagyok várakozással. Vajjon sikerül-e minden ugy, ahogy elterveztem? Eddig semmi gond. S ami a legmeglepőbb, hat igzságosztással meg is elégedtem volna, de jelentkezett a hetedik. Önként. Egy volt vádalanytól mindig gyanus, ha önként jelentkezik. Valami nagy fordúlat történt, vagy fog történni az életében. Dehát meg is mondta: indul a választáson, és minden támadó felületet ki akar küszöbölni, ami a multját beárnyékolhatja.

Ennek nem sok értelme van, mert a priuszt egy bizonyos idő után törlik, és azt az időt, már bőven átlépte. De érthető, szeretne makulátlanul odaállni a választói elé, hogy nyugodtan szavazzanak rá, nem fognak csalódni benne.

-Hogy nem-e?  Lássuk csak még egyszer azt a régi aktacsomót?- gondolta, és szinte kéjesen nyitotta széta a paksamétát. Amikor végére ért, az olvasnivalónak, tudta mit kell tennie. A fegyverrel nem akarta megszentségteleniteni szeretett irodáját, de azért a legfelső fiókba hagyta, hátha ugy hozza a sor, hogy szüksége lesz rá.

Esteledett, az iroda lassan kiürült. 7 órakor már senki nem volt benn, csak az épület portása vigyázta a rendet a fölszinten. Leszólt neki, hogy vendéget vár. Engedje fel, de utána senki nem zavarhatja, amig a vendég el nem távozik, de valószinüleg, együtt mennek el.

Gondolatai, ha néha irányt váltottak is, egyre az esti finálén jártak. Ezerszer végig gondolta már:

-Az agyam ugy fog akár a borotva. Megállapitottam, hogy minden a helyén van, akár egy jó szinházi előadás kellékei, olyan rendben sorakozik minden, ami kell.  Megfelelő fogadtatásban lesz része Kevin Scott-nak, mert nekem már ugyis mindegy. Hat, vagy hét, egy elkövető halála miatt, vádemelésre sem kerülő ügyben, teljesen mindegy.

A számitógépemben benne van, az őszinte   beismerő vallomás. Csak egy billentyüt kell megnyomnom, hogy a gyónás pillanatok alatt odaérjen, a gyiulkossági csoport vezetőjéhez. Óvatosnak kell lennem, mert ha hamarabb ér oda, mert nem lesz türelmem, vagy cselekvésirányitási készségem, és elhamarkodom a dolgot, idő előtt lecsaphatnak rám. Nem akarok börtönbe kerülni. Olyan büntetéssel, amit rám rótt a sors, szinte ártatlanúl, ugysem sújthatnának, mert halálbüntetés, ebben az államban, nincs.

A gyorsan ölő méreg rendelkezséremre áll, csak ne remegjen a kezem, amikor…de miért remegne, amikor mindent olyan jól kiterveltem.

Már a megdöbbentő CT lelet ismertetése után, megszereztem azt a csipetnyi port, ami szenvedés nélküli, azonnali halált okoz. Azt mondtam a kutyámnak lesz, mert az állatorvostól mindig félt, és nem akarom utolsó percében is megrémiteni. Aki adta, azt mondta: egy tenyészbikának is elég lenne, pedig az 6-7 mázsás. Akkor még tudtam nevetni rajta. Biztonságot ad a tudat, hogy a halálom, halálbiztos, és ami hozzásegit az, hetek óta a trezorom mélyén lapult.

Ahogy elterveztem, a felét beleöntöttem a bontott üvegben lévő wishkybe, miközben, érthetetlen módon, halálfélelmem támadt.  Soha nem éreztem eddig ilyen borzadályt, de most, hogy egy hatalomszerzés előtt álló, – holtbiztos elkövetővel találkozom, akit az én közbenjárásommal mentettek fel az embereölés vádja  alól, tartani kezdtem tőle. Ki tudja, mi lakik benne. Neki fontos, hogy senki ne tudjon arról, ami holtbiztosan terheli a lelkét, de amit – hála nekem- megúszott. A helyében bárki, bármire kapható lenne, csakhogy elérhesse politikai célkitüzését…

Idáig ért tépelődésében, amikor csengettek.

Pontosan nyolc óra volt. Ő érkezett.

-Örülök, hogy ilyen jó erőben látom- szivélyeskedett, a házigazda, pedig tudta, olyan fehér lehet, akár a fal.

Kezet fogtak.

-Vegye le, a kabátját.

-Engedje meg, hogy köszönetet mondjak, amiért időt szánt rám. –kezdte Kevin Scott.

-Ez csak természetes.

-Gondolom már nem is emlékszik az ügyemre?- mondta, miután letett az asztalra, egy üveg vodkát, és helyet foglalt.

-A jogi pályán szükség van a jó emlékezőtehetségre, de különben is, itt van az aktája az asztalon. Elővetettem. Ezt még nem vittük be a gépbe. Régen volt- sorolta Mr Bratt, majd megkérdezte: Mit tölthetek? Wishky..

-Talán bontsuk ki azt, amit hoztam. –kérte a vendég, és felemelte az üveget. Lehántotta róla a selyempapirt, bontatlan üveg volt.

-Nekem is van vodkám, ha azt kivánja. Nekem mindegy, mert ritkán iszom, de most a nagy találkozás tiszteletére…és arra, hogy a választás, a biztos sikert hozza..

-Köszönöm, akkor jöhet a wishky, de hogy a vendéglátás etikette ne sérüljön, Ön pedig igyon az én vodkámból.

Hagyta, hogy a vendég felbontsa az üveget, aztán elvette, és az italos asztalra vitte. A vendég leült, és az aktacsomagért nyult. Kiváncsian merült el benne. Az ügyvéd fél szemmel figyelte, és megfordult a fejében, hogy a kis asztalkán lévő maradék mérget beleönti a vodkás üvegbe. Mégsem tette. Pedig neki mindegy lenne, és ez a gyilkos bármelyik italt választja, együtt mennének  a halálba.

-Maga elhitte, hogy képes lettem volna megölni egy nőt, csak, mert gátolta a müveletlensége a kitüzött életcélom?- kérdezte, Mr Scott, sandán.

-Ön mondta, hogy igy volt, s nekem el kell hinnem, amit a védencem, a rám vonatkozó, szigoru titoktartás tudatában mond. Szerencsére az esküdtek is elhitték, hogy beszükült tudata vezette őt, az öngyilkossághoz, és igy ejtették Ön ellen a vádat.

-Nekem adja, ezt a paksamétát? Gondolom, maga nem őrzi a végtelenségig, de bárki rálelhet, és tudja, nem zörög a haraszt, ha nem fujja a szél. Az ellenfeleim semmitől sem riadnak vissza, ha.. Jobb a biztonság.

-Magának adom.- mondta dr Bratt, és elnézést kérve, a számitógéphez lépett. -Csak elküldök egy üzenetet a páromnak, hogy késni fogok. – mondta és pötyögni kezdett.

A beismerő vallomás végére odairt néhány sort, mert látta, hogy a vendég nem zavartatja magát, a régi akta lapozgatásában.

A kompjuterben szaporodtak a betük:

-Bocsánatot kérek mindenkitől, akit megbántottam, de azt hiszem az igazság megállapitásában, majdhogynem egy nézet vezet minden embert, ha csak valami politikai, vagy egyéb érdek nem befolyásolja az itélőképességet.  Aki bünös, annak lakolnia kell, és ha a törvény olyan, hogy az ügyesebbje kibuvót találhat benne, akkor nézzék el nekem, hogy legalább hét gonoszt, …igen hetet, mert itt ül a szobámban Kewin Scott leendő képviselő úr, aki nem megy ki innen, élve, -elitéltem. Sok boldogságot minden igaz embernek:  Rupert Brtatt. – ütötte le az utolsó betüt, és megnyomta a gombot, amellyel az emailt utjára bocsátotta.

-Csak nehogy gyorsabbak legyenek nálam. – gondolta. -Nem lehet, hiszen az italt kiválasztottuk. Ő wishkyt iszik, amiben méreg van, én talán vodkát…de lehet, hogy mégsem. Őrültség!! Az utolsó pillanatban nem futamodhatok meg, hiszen akkor el kellene számolnom, földi biráim előtt, a tetteimmel. Én is wishkyt iszom, és elkisérem a semmibe, ezt a férget.

-Befejeztem a napot!- mondta, és kikapcsolta a gépet, aztán az italos asztalhoz lépett, és felemelte a wiskyis üveget:

-Akkor wishkyt, vagy vodkát? –kérdezte, és közben gyarló emberként azt gondolta: mégis a vodkát választom, mert az  bontatlan volt, üzletből jött, vagyis még legalább egy éjszakát életben maradhatok, vagy utoljára hazamehetek. Egy pillanatig tartott csupán a hezitálás, aztán megrázta magát: nem, jöjjön, aminek jönnie kell.

-Wishkyt kérek. – mondta, Scott.

-Te akartad – gondolta, a házigazda, és töltött a wiskyből az egyik pohárba.

-Miért nem kóstolja meg a vodkát? Azt mondták remek márka. A következőt én is abból kérem, csak nem akarom megsérteni a  vendéglátói kedvességét-  szivélyeskedett, Mr Scott.

A doktor a vodkás üvegért nyúlt, mert még  abban a pár mikrómásodpercben is, eszébe villant, az egérut.  Ha vodkát iszol,  megmenekülhetsz. És, ha abban is méreg van? Ki tudja mire képes, ez a cimeres gazember? De nem. Két rossz közül az életben maradás a rosszabb, mert megmenekülhet ugyan, de mit tesz a halott féreggel? Őt nem találhatják itt az irodában…

Győzött a kábább ész. Felemelte a vodkás üveget és gyáván, azzal az önámitó  kifogással, hogy majd második töltésre, iszik wishkyt, amikor már látta, hogy amit akart, elérte, mert ez a féreg is eltünt az élők sorából.

Kevin Scott összehajtotta az aktát, odanézett az ügyvédre, és mintha meglepődött volna.

-Mégis, a vodka mellett döntött?

-Igen..megadom a  tiszteletet a vendég italának. Töltsek magának is abból? – kérdezte, az üveget még mindig kezében tartva.

-Nem, ha már kitöltötte a wishkyt maradjon, két pohárka nem vág a földhöz, és egy ilyen remek megállapodsára inni kell. Másodiknak jöhet a vodka.

Rupert Bratt odavitte a tálcán a poharakat az asztalra, de nem kinálta a vendégnek, hanem leült.

-Most hogy életre szóló békét, illetve még biztosabb hallgatást kötöttünk, amit itallal is megpecsételünk, elmondhatná, mi volt a teljes igzaság a felesége ügyében?

-Ugyis tudja.

-Nem tudom, hiszen a feltételezésem mindvégig tagadta, pedig megmondhatta volna, hiszen a védő azért van, hogy védjen, vagyis, felvértezze a védencét mindennel, ami alátámasztja azt, amit vall, vagyis amit el akar hitetni.

-Nem birtam már tovább a feleségemmel. Nem mehettem el vele, egy jobb társaságba, mert meg sem tudott nyikkanni, s a kinézetét se lehetett szinkronba hozni azokkal a körökkel, amikbe nagynehezen kezdtem betörni. Kértem, hogy váljunk el. Nem akart. Jobb lett volna neki is, hiszen fejedelmi életet biztositó tartásdijat kináltam neki, mert akkor már jól ment az üzlet. Nem tehettem kockára az üzleti sikereimet, amelynek végcélja a politikai karrier volt. Nem tudom, miért vonz annyira a politika, de már az egyetemen elhatároztam, hogy, ha meg lesz a kellő anyagi alapom, és támogatottságom ahhoz, hogy politika szinpadára lépjek, ott a helyem.

-Hogy iratta meg, a búcsúlevelet? Mert azzal engem is zavarba hozott. Az irásszakértő megállapitotta, hogy az utolsó betűig, felesége irása…

-Egy politikusnak készülő valakinek, tesz fel ilyen ábécés szintű kérdést?- nevetett,  Mr Scott. -Egyszerü volt. A szókincse siralmas lévén kitaláltam, hogy irjon apró fogalmazványokat, amikor éppen kedve van. Minden este elém rakott egy-egy szárnyoróbálgatást. Meghivás, köszöntő, születésnapi üdvözlet- sokféle gondolatot papirra vetett, és én dicsértem, mert tudtam, hogy a szük agyú embereknél, dicsérettel többet lehet elérni, mint  szidással, vagy pocskondiázással. Egy este azt mondtam neki:

-Már mindent meg tudnál irni, szépen, intelligens módon, de hogyan irnál meg, egy bucsulevelet?

-Kinek? – kérdezte, kissé riadtan.

-Ne vigyük ki a házból, a játékunkat…irj mondjuk nekem. Akkor legalább meg tudom, hogy érzel irántam, mi bánt, miért jutna eszedbe ilyen szamárság, s ha lehet segithetünk rajta. Akkor rögtön nekiállt, és megírta, azt a bucsulevelet.

-Emlékszem rá, nagyon furcsa volt! – jegyezte meg, Bratt.

- Kivülről tudom: -mosolygott, Scott. Drága Kevin! Bárcsak olyan okos és szép lehetnék, amilyennek te szeretnél, és boldoggá tehettelek volna. De annyit felérek ésszel, hogy hozzád nem ilyen asszony való, ezért kilépek az életedből. Szerettelek. Gondolj rám, jó szivvel. Imádó feleséged: Kathy. Elolvastam a pár sort, és dicséretül magamhoz vontam, átölteltem, és ugy csókolgattam, mint egy nyomorultul, évek óta raboskodó lény a kiszabaditóját, hálával, kitörő örömmel. A többit tudja.

-Tudom. És most már igyunk- nézett az órájára, dr Bratt. A képviselőjelölt felemelte a wishkys poharat.

-De ezzel a pohárral örökre eltemetjük a multat, vagy leglaábbis azt, amit mindketten tudunk belőle- mondta köszöntő helyett a vendég.

-Szavamra!- felelt, dr Bratt, és az italt, lehajtották.

-Az aktacsómót elvihetem?-kérdezte a vendég.

-Természetesen. Azt irattárban nem marad nyoma.

-Maga rendes ember Mr Bratt. Tudom, hogy sok tévelygőt kihuzott a bajból…de…kaphatnék egy korty vizet…

-Hiszen, ha képes lennék lépni..- motyogta Rupert Bratt, és végignézte, ahogy a vendége, az asztalra borulva, kileheli a lelkét.

Kewin Scott arcára rákövesedett, a rémület.

Rupert Bratt, aki szinte végső erejével vánszorgott oda, az iróasztalához, hogy halálos kórral viaskodó fejét ráhajtva, adja vissza, bünös lelkét a teremtőnek. Amikor az élet elszállt belőle: mosolygott. Mint, ki dolgát jól végzete.

Huszonegyedik fejezet

Majdnem éjfél volt, mire Sinusék indultak volna haza, amikor jelzett, a helye vonal. A porta volt.

-Miss Patricia Stewart, keresi Önöket, felügyelő úr. Azt mondja: életbe vágó..

-Ilyenkor?-döbbent meg, Sinus. -Adja át neki a  telefont. Üdvözlöm asszonyom. Mi a baj?

-Azt hiszem a barátom, dr Rupert Bratt bajban van..

-Kicsoda?- huzta el a szót, döbbenten, Sinus.

-Rupert Bratt. Kikapcsolta a telefont, sem az irodában sem a lakásán, nem tudok kapcsolatba lépni vele. Félek, hogy baja esett.

-A kollégám azonnal lemegy önért, miss Stewart.

-Várok.

Nem kellett sokáig várnia, mert Blood öles lépteivel, és a lift segitségével percek alatt ott állt előtte.

-Jöjjön hölgyem. Odafent, mindent megbeszélünk.

-De biztos, hogy jó helyre megyünk? Nem egy ember eltünését akarom bejelenteni, mert tudom, hogy azt 24 óránál előbb ugysem kezdik keresni..

-Jól tudja asszonyom, de megnyugtathatom, jó helyen jár, és hamarosan megtaláljuk Mr Brattot, a maga segitségével.

Sinus szinte az ajtóban várta őket.

-Foglaljon helyet asszonyom, és mondja el, mi a baj?

-A párom, vagyis a barátom, azt mondta, hogy  nyolc órára valakit, de ha annak a megbeszélésnek vége, hazajön, illetve megy, mert nem együtt lakunk.  Először a lakására mentem kilenc után. Onnan próbáltam, tiz körül felhivni az irodában.  A telefonja ki volt kapcsolva. Van egy másik telefon, amit csak mi ketten használunk, de az sem felelt. Nem tudtam, otthon hagyta-e, mert este ugyis beszéltünk, vagy azt is kikapcsolta. Türelmetlenségemben, bekapcsoltam a számitógépét. Van egy közös oldalunk, amibe naponta benézek, azt kerestem meg, és ezt találtam: – vett elő egy papirlapot a táskájából. Tessék..kinyomtattam.

Sinus elvette a papirt, és hangosan olvasni kezdte.

„Drága Pat! Nem hiszem, hogy találkozunk már az életben, Kedvesem. Köszönök mindent, amit tiz év alatt érzelmileg kaptam tőled. Nélküled nehezebb lett volna, de nem akartam, hogy végigszenvedd a halálom előtti hónapokat, Nagyon nehéz volt. Szerettelek, és a lelkem szeretni fog, a míg csak élsz..Rupert”

-Ez olyan, mint egy bucsulevél – szólt közbe, Blood. -Szakitani akartak?

-Nem hiszem, habár mostanában, nagyon furcsa volt. Éreztem, hogy valami nicns rendben. De ha beteg volt, miért nem mondta? Miért titkolta előlem? Milyen nehléz lehetett szegénykémnek, egymagában szenvedni eddig is, ha valóban…jaj, elnézést, de nem is tudom mit beszélek…

Bloodban feltámadt, a mindenki gyanus, aki él, vadász ösztön, és szinte akaratlanul bekapcsolta a számitógépet. A lap legtetején ez állt:

Dr Rupert Bratt, őszinte beismerő vallomása.

Döbbent arcát látva a felügyelő is oda lépett mellé, és alig futották át az első sorokat, máris szedelőzködni kezdtek.

-Kocsival jött, asszonyom?

-Nem…taxival, nem mertem vezetni. Nagyon ideges vagyok. Történt valami?- kérdezte a kapkodó készülődést látva.

-Reméljük nem…de önt, most, az ügyfélszolgálatos kollégára bizzuk, aki hiv egy taxit, ami hazaviszi. Mihelyt többet tudunk a barátjáról, jelentkezünk. Nyugodjon meg asszonyom. Amig biztosat nem tud az ember, a reménybe kell kapaszkodnunk..mindannyiunknak- mondta, Sinus, és a szolgálatos gondjaira bizva, a minden izében remegő asszonyt, kisiettek.

-Nagy szó, amit mondok főnök, de mától kezdve az anyám ártatlanságában sem hiszek. Mihelyt a legkisebb gyanú felmerül, hogy rossz fát tett a tüzre, én..

-Ne beszéljen őrültségeket. Alig pár hete kezdődött minden, és egyik esettel még nem is végeztek a nyomrögzitők, már jött a másik. Ki gondolta volna komolyan, hogy egy embernek ilyen hirtelen elmehet az esze. –intette le Sinus

-Csak a vendégét még, életben találjuk!

-Azt hiszi, hogy azért találkoznak, mert azzal is végzeni akar?

-Vajon, ki lehet?- tünődött, Blood.

-Nem akárki, ha az irodájába hivta. Nem tud gyorsabban vezetni? Alig van forgalom, nekünk meg minden perc számit.

-Máskor tudok, de most úgy érzem, nem vagyok ura a mozdulataimnak, legszivesebben a fejem verném a müszerfalba, hogy nem mentem rá, még kopóhoz méltóbb módon, erre a megsejtett nyomra.

-Én tartottam vissza…vagyis inkább a bürokrácia. Ha nem kellene ilyen, olyan engedély, lehet hogy néha elkövetnénk nyomozás közben egy két szabálysértést, vagy egyesek jóhirét sértő bakit, de hamarabb a végére érnénk mindennek. A technika segiti a nyomozást, de  nem gondolkodik helyettünk. A bürokrácia nem tart lépést a technika haladásával..

-Itt vagyunk főnök. Nem hittem, hogy szerencsésen ideérünk. Képzelje el, hat ember gyilkosát foghatjuk el a következő percekben.

-Ha még itt teláljuk –dünnyögte Sinus, de már a portásfülke előtt.

-Dr. Bratt irodáját keressük.

-Senkit nem engedhetek fel.-mondta, a portás.

-Azt hiszem , velünk kivételt kell tennie- emelte fel a hangját, Sinus, és elővette az igazolványát. -Rendőrség.

-Tizenhatodik emelet.- mondta, a portás –Elnézést, hét órakor leszólt az ügyvéd úr, hogy valakit vár, és ne engedjek fel senkit, amig a vendég el nem távozik.

-És még itt van?

-Biztosan, mert akár a lépcsőn jött le, akár liften, előttem el kellett volna mennie.

-És maga végig a helyén volt?

-Nyolc óra óta igen, uram.

A lift másodpercek alatt megállt velük a tizenhatodikon. Az iroda ajtaján elegáns réztábla mutatta az utat: BRATT ÜGYVÉDI IRODA

Blood csengetett, de csak a sivitó hang verte fel a csendet, odabenn semmi nem mozdult.

-Kinyissam, főnök? -kérdezte néhány másodpercnyi csengetés után.

-Nyissa.

Blood mestere volt a zárnyitásnak, de most, azonnal megállapitotta.

-Benne van a kulcs, belülről. Csak egyféleképpen juthatunk be.

-Akkor mire vár?

Blood nekirontott az ajtónak, egyszer, kétszer, háromszor. Már a vállát alig érezte, de az ajtó ellenállt.

-Löjjön már..mondta Sinus, és Blood,elővette a fegyverét.

Az örök óvatos őrmester, még beszólt:

-Ha valaki az ajtó előtt áll, lépjen arrébb: vigyázat, lövök!  - mondta, majd két pillanat mulva, elsütötte a fegyvert. Azt ajtó az első lövésre kinyilt.

Sinusék az irodába lépve azonnal látták, hogy elkéstek. Az iróasztalra borulva egy idősebb férfi feküdt halottsápadtan, a fotel melletti kis asztalra dőlve pedig, egy jóval fiatalabb, férfit találtak.

-Szóljon be a helyszinelőknek, és a dokinak. Nekünk itt már csak a nyombiztositás a dolgunk. Vigyázzon hova lép, és lehetőleg ne fogjunk meg semmit.

-Vérnek nyoma sincs. Hacsak nem kaptak mindketten szivszélhüdést, duettban, akkor valami méregtől haltak meg.

-Na, de igy? Közös öngyilkosságal!?

-A doktor esetéten még érthető, de ki ez a másik áldozat, és ki ölt meg kit?

-Azt már csak a helyszinelők dönthetik el halálpontosan, hogy mi zajlott le ebben a ravatalozóvá lett irodahelyiségben, és mikor.

-Mindenesetre mielőtt a vallomást elküldte. Azt hiszem 21 óra valahány percet rögzitett  a gép.

-Vagyis akkor még élt…

-Ő biztosan, de a másik? – mélázott Blood, és kimentek, a váróba. Telefonon leszóltak a portásnak:

-Maradjon a helyén, mert hamarosan, besorakoznak egy páran. Senkit ne engedjen fel, de ki se, csak a hatósági embereket. Kérje el az igazolványukat, -sorolta, Sinus.

A késői időponthoz képest, valamennyi  meghivott rövid idő alatt, megérkezett. A sorrend mindig adott volt. Elsőként a patológus nyulhat az elhunythoz, miután a helyszinelők fotókkal rögzitették a helyszint.

A patológus értetlenül állt a két halott nagyvonalakban megejtett vizsgálata után.

-Csak annyit tudok mondani, hogy sérülés nincs rajtuk. Midnkettővel valamiféle vegyianyag, méreg, vagy ki tudja mi végzett…bővebben a boncolás után. Annyit azonban elárulhatok, hogy nem ugyanattól, a halált okozó vegyületettől haltak meg.

-Mi volt itt? Batyubál? Mindenki hozta, amit fogyasztani akart?

Az már a ti dolgotok, hogy ki kezdte, miért, és kik a szereplők. Nem irigyelem a mai éjszakátokat.

-Miért van, amelyiket irigyled? A te ügyfeleid már türelmesek, de minket nem az órarend mozgat- mondta Sinus, és a doktor elköszönt.

Az egyik helyszinelő felismerte a vendég halottat.

-Indul a képviselőválasztáson. Láttam a plakátokat. Az én körzetemben kellett volna helytállnia, de valaki igencsak ellene lehetett. Alaposan elbánt vele..

-A szétszórt iratokat, -ha lehet- rakjátok egy helyre, mert ahogy nektek a nyomok, nekünk az irás beszélhet, ha már hangja nincs, a gyanúsithatatlannak,  és az áldozatnak, vagy ki tudja, minek tituláljam őket.

-Ha ugy vesszük, mindkettő áldozat, hiszen azt vesztették el, ami pótolhatatlan, az életüket.

-S vajon miért? – jegyezte meg a felügyelő.

Az ügyvéd iróasztalának felső fiókjából előkerült a lőfegyver, amivel a hozzáértők előzetes véleménye szerint a hat embert kivégezték.

-Alighanem csak a halál állta utját, hogy hetedszer is használhassa a fegyverét -jegyezte meg Blood.

-A finálé kibogozását bizzuk a nyomrögzitőkre, helyszinelőkre, patológusra, és mindenkire, akiket ez a sziszifuszi munka illet.

A helyszinen talált nyomgyanus holmikat  tasakba rakták,  mindent, elmentettek, ami árulkodó lehet. Mindkét bontott italos üveget, mindkét poharat, és a fegyvert, a mellette heverő lőszeres dobozzal együtt, elvitték. A szobát lezárták, mert ahol méreg van, az elkenődhet, és ártatlan emberek halálát okozhatja. Az iroda ajtaja elé őrt állitottak, mivel nem volt zárható, aki nem engedte, hogy amig a vizsgálatot be nem fejezik a helyszinelők, bárki is beléphessen, főleg a tetthellyé vált irodahelyiségbe.

Huszonkettedik fejezet

-Csak már túl lennénk ezen a sok betümunkán- sóhajtott Blood, a gép előtt. Inkább ezerszer kiszállok, mintsem egy oldalt leirjak. Nem az én müfajom. Valamikor ezt, ügyes kezü kisaszsonykáknak diktáltuk, de az egyenjoguság, vagy a számitógép megjelenése, gépirónőkké alázott, vagy emelt bennünket, férfiakat.

-Örüljön, hogy nem kell diktálni, és mennyivel gazdaságosabb- mondta, Sinus.

-Gondolja, hogy egyszer mi is bekattanunk, és..

-Tudja, hogy dr Brett bekattanásának is oka volt. De nála legalább összefüggésbe hozhatjuk, az okot a tettel.

-Jobb tetteket is kigondolhatott volna, mint ez a bosszuállás sorozat.

-Én inkább sérelemnek, igazságérzet csorbulásnak, rendszeretőnek mondanám. Nem akarok pálcát törni a saját,  és a törvénykezés feje fölött, de minden brancsbeli tudja, hogy korántsem vagyunk a tudás magaslatán. A védők nem elég felekészültek, vagyis inkább belekeverik a dologba a bünpártolást, a cinkosságot, holott az lenne a dolguk, hogy a jogtudatlan elkövetőknek megvilágositsák a járható utat, és ha bünösek is, olyan büntetés kiszábásra törekedjenek, amit tudatlanságában a vádlott sosem kaphatott volna meg. Az ügyvédek, birók és ügyészek nem vesznek részt továbbképzésben, vagy legalábbis nem a megfelelő mértékben. Hogy miért nem, azt nem az én dolgom eldönteni, de tény, hogy a Kamarának lépnie kellene. Már vannak hangok, amely szerint a tovább épzést elhanyagolókat, a munkájukban hibát vétőket, kizárják az ügyvédi kamarából. Különösen a kirendelt védők vannak elkanászosodva. Először is nem szívesen  vállalják, a kirendeltséget.. pedig..

-Tudom főnök, és becsülöm is azt, aki nemcsak hogy  ott kezdi, de majdnem ott is marad. Nem lóg ki a lóláb, tudható, hogy saját jogelve alapján áll, és ugy védi a kliensét, mintha saját magát védené, pedig tudja, hogy nem fogják megkenni a szekeret, hogy jobban menjen. Vagy, mert nincs mivel, vagy, mert legtöbb vádlott nem is tudja, hogy nem betüszerint a nagykönyvből itélik el, és nem azt kapja, amit megérdemel. Pedig ugy lenne fair, ahogy a jog kimondja: a törvény előtt minden ember egyforma.

-Pedig hányféle enyhités, kiskapu, más mód, kéz kezet moist, és még ki tudja milyen „enyhitő” körülmény létezik- mondta, Sinus.

-Nekem mondja?  És aki kiismeri magát a gaztettek, meg a paragrafusok között, ugy értem, mint sorozatos elkövető, attól metns meg uram minket. Volt egy esetem, még pelenkás koromban. Igazoltattunk egy kocsit, gyorsan mentek. Egy nő, és egy férfi ült benne. Szemtelenek voltak, vagyis tudtuk, hogy ég a ház, és átnéztük a kocsijukat is. Az kollégám, akár a piaci légy, néha tulzásba vitte a kocsiátvizsgálást. Most is az ülések mögé nézett, és mit talált: kábitószert, apró csomagokban, nem is keveset. S akkor jött a fura fordulat. A nő kiugrott a kocsiból, és elkezdett futni. Fusson utána-montam a kollégának, -fogja meg és hozza vissza. Szegény társam a lelkét majd kilehelte, mire visszaért, a nővel. Amikor már leadtuk őket a megfelelő helyen a társam rám mordult. Máskor fuss te a nők után, az életben ugyis az a hired, hogy mindenkit elkapsz, akire ráhajtasz. Most már rólad is ez a hir járja majd, nevettem. De tudod miért küldtelek utána? Elsősorban azért, mert én vagyok a dörzsöltebb, vagyis a fickót jobban kordában tudtam volna tartani, ha rosszban sántikál, másodsorban, az a nő jólértesült lévén,  tudta, ha egyedül kapnak el valakit kábitószerrel, az mondjuk 6 év, de ha kettőjüket kapják el, az minimum, l5 mert az, bünszövetségben elkövetett kábitórszer csempészésnek, vagy birtoklásnak számit.

-Maga olyan, akár a bogáncs. –nevetett Sinus.

-Mindig mondom, hogy legjobb iskola az élet iskolája. Mire ezt, az én konok fejembe, iskolapadban beleverték volna, addig elfogtam, vagy 5o rosszcsontgot. Megfelelő embert a megfelelő helyre.

Kopogtak és a helyszinelők vezetője lépett be.

-Készen vagytok?

-Soha ilyen ügyet.

-És mire jutottatok?

-Keresztbegyilkosság történt, de hogy voltak képesek véghezvinni, arra csak tippelni tudunk, persze a halálbiztos bizonyitékok alapján.

-Beszélj – kérte, Sinus

-Leirtuk.

-Akkor is beszélj, legalább oldod egy kicsit, a betük után kutatás monotonságát- kérte Blood, a gép mellett ülve.

-Szerintem, de csak szerintem bizonyitottan igy történt: Mr Bratt kikészitette a wiskyt, és két tiszta poharat, mert vendéget várt. A wiskys üvegbe előre beletette az igencsak kemény mérget. Patkányok ellen használják. Aztán jött a vendég, az isten védjen meg az olyan vendégektől, és hozott egy üveg italt. Ajándékba. Hogy originál volt, azt bizonyithatta,  a helyszinen talált csomagolópapir. Az sem furcsa,  hogy néhány, idegen nyomon kívül                   mindkettőjük ujjnyomát megtaláltuk rajta. Gondolom, a vendég átadta, esetleg kibontani is segitett, de tény, hogy az üvegből akkor töltöttek először: az egyik  pohárba. A vendég joga, hogy válogasson, ha többfélével kinálják, és a vendég a házi italt választotta, ő tudta miért.

-Na miért?-szólt közbe, Blood. -Mert az ajándék üvegbe ő, halált okozó mérget tett.. kitaláljam hogyan?

-Nem nehéz, aki a rosszcsontok között megtanul rosszcsontúl godnolkozni? Az üveg italt megvette, és injekciós tüvel beleinjektálta a feloldott, vagy folyékony mérget. A parafa jól türi a szurást, ugy értem rugalmas, és akinek nincs miért, annak eszébe sem jutna, hogy megnézze, nem preparálták-e meg. Ezt átszurták, és ugy került bele a másik fajta méreg. De az már a ti dolgotok kideriteni, hogy két embert mi visz rá arra, hogy ne a saját italából igyon, hanem a másikéből kérjen. A bizalom, vagy a remény, hogy a másik nem vetemedett arra, amire ő? Ki tudja, de tény, hogy igazatok van, ezek keresztbe öltek, de hogy mindketten számbavették az eshetőséget, az, holtbiztos.

-Ahogy mondod, mert ha én mérgezett italt adok a vendégemnek, és én sem kerülhetem el, hogy abból igyak, akkor inkább veszem 5o % biztosra a lehetőséget, és az övéből iszom, hátha ő nem olyan galád mint én vagyok-sorolta, Sinus.

-Vagy egyiküknek jól is jött volna, ha nem enkezével kell véget vetni az életének, vagy kiállani a procedurát, amelynek során 6 vagy netán hét, gyilkossággal vádolják meg.

-Na további jó munkát, megyek, mert sok a mosatlan.

-Nem irigyellek benneteket.

-Még ha csak a napi események lennének. De képzeljetek el egy tizenév előtti ügyet, amelyben persze megőrizzük a boncolási bizonyitékokat, amennyiben lehetőségünk van rá, és elő kell kaparnunk, mert kezdhetjük előlről.

-A DNS bekavart, mi?

-Nemcsak nekünk, az elitélteknek és a magukat körömszakadtukig ártatlannak vallóknak is,  felragyogott a nap. Képzeljétek el, az alapitvány, amely ezek megsegitésére szerveződött, több mint kétszáz életfogytigos, vagy halálraitélt rabot szabadatitott már ki, mert amikor elitélték, még csak az ujjlenyomat volt a legfőbb bizonyiték. Még szerencse, hogy egy-egy kivégzés lo-l5 év mulva hajtható végre, a sok fellebbezés stb. miatt.

-Aztán jönnek a kárpótlási perek, és a törvénykezésben dolgozók fusi munkáját, az államnak, vagyis mindnyájunknak kell megfizetni.

-Ma már ritkábbb a selejtes munka és ez a jó. A nyugodt lelkiismeret a legjobb altató, és van miből kiindulva, alátámasztva, kibogozni az elkövetők bünösségét, vagy ártatlanságát. Ne adjátok tovább, de ahogy a mondás szerint a jó pap holtig tanul, és az orvosok is ezt teszik, a jogászoknak, és a biróknak, ügyészeknek sem ártana néha elővenni a legujabb anyaggal teli, egyetemi tankönyvet, mert elég, ha egyetlen ember élete, vagy holtig tartó rabsága szárad a továbbképzést hanyagoló, lelkén.

-Éppen az imént beszéltünk róla!- jegyezte meg, Sinus.

-Dr Bratt is ez hozta ki inkább a sodrából, mint az agydaganata betetőzése, vagy hozadéka, és pótitélkezést tartott. Ha valaki, hát ő belelátott az itéletek milyenségébe, és nem igen hallottam még, hogy egy ügyvéld végrendeletileg az ártatlanok ügyében eljáró alapitványra hagyja, a vagyona nagy részét.

-Biztosan volt rálátása, vagy lelkifurdalás is gyötörhette, mert hibázni valamennyien hibázunk, csak egyikünk fel sem fogja, a másik tul teszi magát rajta. Na szervusztok. Jó munkát.

-Tudnék a nyomozati papirmunka prezentálásánál jobbat is- mondta Sinus, és a kolléga elment.

-Akkor nézzük, mit nem tippeltünk jól, az elkövetés szempontjából, már ha nekik igazuk van. De ki merné letenni a nagyesküt olyasmire, aminél nem volt jelen.

-A nyomok, a technika, a hozzáértők, és sorolhatnám. Maga szerint, mit tervezett Mr Bratt?

-Hogy Kewin Scottal is volt elintézetlen ellkiismereti ügye, annyi biztos. Hogy ő hivta az irodájába, vagy önként jelentkezett, ki tudja?

-Én inkább az utóbbira szavaznék, hiszen aki képviselő választás előtt áll, az, ha folt esett a multjában, annak még a hamvát is igyekszik kitörölni, és neki védője is lehetett, Mr Bratt, akkor pedig azt is tudhatta, hogy, ha felmentették, jogosan kapott-e kegyelmet, vagy valóban ludas volt-e abban, amivel megvádolták.

-Én a helyében nem biztam volna, a volt ügyvédem kegyelmébe, megveszem az italt, beleinjektálom a mérget, és ugy intézem, hogy nekem ne kelljen innom, de a vendéglátó előttem, huzzon belőle.

-Ökör iszik magában!

-Annyi kifogás van fönök. Maga is fel tud sorakoztatni leglalább egy tucatot, a nem ivásra.

-Bezzeg magát sosem lehet, hiába kinálni!

-Sörrel, főnök, de a flancosabb, vagy erősebb italokat, ha lehet, kihagyom. Tehát maga szerint a vendég ugy intézte, hogy a volt ügyvédje italából ihasson, mert eszébe sem jutott, hogy az, szinkronban vele, halálát kivánja

-Ugy! Mindkét üveg mérgezett volt, és nehéz tiszta italt önteni olyan flaskából, amelyben mérgezett nedü van.

-Ne felejtse el, hogy Mr Bratt készült a halálra. Ha nem is mondta ki, de nem akarta megvárni, amig a kinok kinjával hal meg.

-De előtte, ezt a hetediket, még ki akarta végezni. Ezt bizonyitja, a kézközelbe tett fegyver is.

-De hogy biztos legyen a dolgában, a saját italába is mérget rakott, hiszen ha semmiképpen nem tudja elkerülni, hogy igyék..

-Akkor inkább a vendég italából tölt, mert annak veszélyességében legfeljebb, ha 5o %-ig lehetett biztos.

-A forgatókönyv mozzanatait már sosem tudjuk meg, de egyvalamitől kiráz a hideg.

-Mitől főnök?

-Ha valaki beszabadul az irodába, még mielőtt ez a  szörnyüség megtörténik, – mert mondjuk a doktor úr, kimegy a mosdóba,- és beleiszik az üvegbe..

-Vagy mi érkezünk későn, amikor a portás, vagy takaritó, vagy isten tudja ki, elviszi a  helyszinről az üveget, és hullik az itókabarátok, szine java.

-Ezért helyes, ha a helyszinen azonnal azt kérjük, ne nyuljon senki, semmihez. Meg kell őrizni a nyomokat.

-Helyesen, hiszen egy kisujjnyi hajszál is bizonyitó erejü lehet.

-Azt hiszem holnap lesz a napja, hogy magát beiratom  továbbképzésre.

-Engem? Miért, pont engem?

-Mert maga továbbképezhető. Még igy, ilyen véletlenszerüen is, annyi mindent elsajátit, hát még, ha okos professzorok oktathatják, miközben maga a padban ülve..

-Horkol!! Godolja, hogy itt hagynám a munkát a továbbképzésért, amig menet közben tanulni lehet. Márpedig aki nappal hajt, annak éjszaka az asszony mellett a helye..

-Vagy csak lenne, de az sem mindig jön be.

-Na látja és maga még tovább képzésre akar, küldeni. Van nekem tanárom, akiben van még tartalék, ha ráfigyelek és összetesszük, amit tudunk, nem érheti szó a ház elejét.

Dél körül jelzett a telefon.

-Elnézést, de dr Bratt házvezetőnője vagyok, és szörnyüség történt..

-Micsoda?

-A doktor úr menyasszonyát, Miss Patricia Stewartot itt találtam a fürdőkában.

-A fürdőkádban?

-Igen, én csak délre járok be, és alig tudtam magamhoz térni, amikor a csendes lakásban, a fürdőszhobába lépve ott találtam miss Patriciát, holtan…

-Van elképzelése róla, hogy mi történt?

-Sajnos van. A kisasszony kiengedett egy kád vizet, beleült, de agyoncsapta az áram..

-Hogy lehet az?

-Talán hajat mosott, és meg akarta száritani…de tény, hogy a kéziszáritót  a vizben találtam meg.

-De okos volt, és nem nyult hozzá, vagy előbb kihuzta a konektort.-sorolta Blood.

-Nem nyultam hozzá!

-Helyes.

-Volt valaki a lakásban tegnap este óta, rajta kívül?

-Honnan tudnám? Tegnap nem jöttem be, mert az ügy véd úr egy hét szabadságot adott. Azt mondta, nem lesz szüksége rám..

-Köszönjük, hogy szólt. Azonnal intézkedünk. Nyugodjék meg asszonyom. Minden jel arra mutat, hogy baleset történt..mondta, Blood.

Amikor letette a kagylót, pár percig hallgattak, majd Blood kimondta, amit a főnöke is gondolt:

-Esküdni mernék rá, hogy a szerető szívű hölgy – bárhogy próbáltuk is késleltetni a barátja halálhirének közlését- valahonnan megtuda, hogy egyedül maradt, és képtelen volt elképzelni, a további létét, az életadta utolsó, de igaz szerelem nélkül…

-Vagy valahogy hozzáférhetett az ügyvéd úr honlapjához, amin a vallomását irta…és miután elolvasta…

-Azt sem tudta szegény asszony, hogy akit szeret, halálos beteg. De ha elovlasta a gépben lévő vallomást, mindent megértett és ugy gondolta, legjobb, ha utána megy..

-És még mondja valaki, hogy nincs igaz szerelem?! – jegyezte meg a felügyelő.

-Olyat csak az mondhatna, aki nem ismeri a mi érzéseinket, amellyel a feleségeinket körülrajongjuk..

-Öndicséret…tudja milyen?

-A mama szokta mondani, de ez inkább vallomás volt, mint öndicséret. Baj, hogy mindkettőnk nevében szóltam?

-Nem..Blood..inkább köszönöm. Ráébresztett arra, hogy nem elég érezni, mondani is kell, hiszen szóból ért, az ember…

2oo7.december 1.