A második dátum

Írta: Linda Taylor

Tony Bradley ki tudja, hányadszor olvasta már el a géppel írott, akár viccnek is vehető levelet, de nem tudott napirendre térni felette. A borítékot neki címezték, alig tíz napja kapta, és az óta sem aludni, sem dolgozni nem tud.

“Tisztelt Uram! Minden ember életében két jelentős dátum van a születésé, és a halálé. A születési idejét mindenki megtanulja, de kevesen kíváncsiak a másikra. Ön a kivételesek egyike: akár akarja akár nem, ezennel tudatom önnel, hogy halálának napja 2007. augusztus 1. Hiába is próbál tenni ellene, semmi nem mentheti meg az életét. Ahogy mondani szokták: erre a második dátumra mérget vehet. Valaki, akinek megadatott, hogy a jövőbe lásson”.

Tulajdonképpen sosem félt a haláltól, pedig sokszor eszébe jutott már. Nemcsak akkor, amikor bajban, úgyszólván életveszélyben volt, de ha beteg lett, vagy amikor betöltötte a negyvenet, negyvenötöt, mindig arra gondolt: ennyi már nem igen lehet hátra. Így is szerencsés embernek mondhatta magát, hiszen sokan, a középkort sem érik meg. S ahogy szaporodott éveinek száma, úgy ötlött eszébe minden szilveszterkor, vagy születésnapján: lesz-e még következő? Megeszik-e még életében egy kiló sót? Nincs olyan örült ember, aki kíváncsi lenne életének második legfontosabb dátumára! De hát ki is tudná megjósolni? Aki megpróbálná, csaló. Miért nem képes mégis napirendre térni a buta levél felett? Mert az ö életéről van szó? Egyetlen ember van, aki biztosan megérti: dr. Freddy Perrie, a legjobb barátja, és egyben háziorvosa. Neki megmutatja, vagy csak elmondja ezt az örültséget, hátha kitalál valamit, ami átsegíti ezen az átkozott dátumon. Ö biztosan nem nevetné ki.

Sok minden megfordult a fejében, mióta a levelet kapta. Először is az, miért nem dobta a szemétkosárba, mint a többit, ami nem számit. De ez nem reklámpropaganda, ezt neki írták, de kicsoda? Ki írhatta? Ki akarja a halálát, hiszen ha valaki valóban hinne egy ilyen jóslatban, azon a bizonyos napon akár szívhalál is érheti a szorongástól? Sorra vette lehetséges ellenségeit, de nem igen talált olyat, aki ilyesmire lenne képes.

Amikor a levelet megkapta elsősorban a cégtársai jutottak eszébe. Talán így akarnak ártani neki, mert azt, hogy a levél nem tréfa, már a kézhezvétel másnapján tudta. Ha valaki ilyen otrombaságra adná a fejét, az egyet alszik rá és kiböki: jól beijedtél, öreg? Ne félj csak tréfa volt az egész. De nála senki nem jelentkezett, és minél jobban telt az idő, annál nyomasztóbbá vált körülötte a levegő. Minden munkatársára ferde szemmel, gyanakodva nézett. Gondolatban végigfutott a megismerkedésükön, sorra vette vitáikat, baráti beszélgetéseiket, és mindig arra a következtetésre jutott, hogy ö nem lehetett. De akkor ki?

A harmadik napon már alig volt olyan óra, hogy eszébe ne jusson a levél. És ha halálos fenyegetés? Ha valaki azon a napon akarja eltenni láb alól. De hát ki? Mint logikusan gondolkodó üzletember, a magánnyomozást saját házában kezdte. A rossz krimikben az inas a gyilkos: ez nála kizárt, mert Dávid negyven éve szolgál a házban, és gyerekként is nagyon vonzódtak egymáshoz. Sosem tudta alkalmazottnak tekinteni és büszke volt rá, hogy ma is úgy érezheti: Dávid nem inas, hanem atyai jó barát, aki előtt, nincsenek titkai. Aki előtt úgy áll, gyermekkorától kezdve, akár egy nyitott könyv. Minden csínytevéséröl tudott, látta az első sete – suta csókolózási próbálkozását, öt éves korában, amikor egy zsúron a nagy pálma mögé csalt egy szeplős vörös hajú kislányt, akinek a nevét már régen elfelejtette. Ma is nevetnie kell, ha visszagondol rá, hiszen nem állhatja a szeplős, de még a festett vörös hajú nőket sem. A szerelem vak, vagy érthetetlen, és erre legjobb példa ifjú, vagy inkább gyermekkori fellángolása. Dávid volt az, aki kezelésbe vette, amikor a barátai a tudatlanságig kába, lebegő állapotban kitették a ház előtt. Ha apja megtudta volna, intézetbe küldi, vagy isten tudja, mire ragadtatja magát. Dávid megértette, borogatta, csitította, és amikor már félig magánál volt, beszélt hozzá. Csak a nem igazi apa tud olyan megértően beszélni egy fiatallal, mint Dávid, akinek szavaiból nem a szigort, a fenyegetést, hanem az együttérzés, a megértés sugárzott, ami megnyugtatta. Ha a szülők tudnák, a botlás úgyis bántja a gyereküket, semmi szükség rá, hogy hegyi beszéddel fejeljék meg, vagy ha mégis, akkor falráhányt borsó minden szó.

- Tudja az úrfi, egyszer engem is megpróbáltak holtrészegre itatni. Akkoriban még az alkohol járta, mint elsőszámú tilos, a kábítószer nem volt ilyen hozzáférhető. Sosem szerettem az italt, mert otthon nem volt szokás még a bor sem. Apám ellenezte az alkoholt. Mindig azt mondta: inkább egy tál gyümölcsöt eszem meg, mint egy liter bort. Azóta tudom, hogy a példamutatás, bár egyetlen szót sem kell rá fecsérelni: a legjobb nevelő eszköz. Apám kevés beszédű ember volt, de előttünk élt: nem cigarettázott, szerette a családját, takarékos volt, és mi olyanok akartunk lenni, mint ő. Az a legjobb, ha egy gyereknek az apja a példaképe. Persze ez az apákon is múlik. Az apasággal egyfajta: majdénmegmutatom milyen embert tudok faragni a fiamból is, előbújik, ami nagyon helytelen. A tiltás mindig kíváncsiságot szül. Egyszer én is hagytam leitatni magam. Borzalmas volt. Nem is akkor, hiszen félájult voltam, és csak idétlenkedtem, hánytam, és nevetgéltem, de utána? Akkor megfogadtam: soha többé. Akinek derűs a természete, annak nem kell alkohol, ahhoz hogy jól érezze magát, hogy ne rontsa a társaság hangulatát, és ha ilyen árat kell fizetni, egy kis doppingolásért, akkor inkább lógjak ki a sorból, utáljanak, vagy nevessenek ki, de többé nem iszom. Nem is ittam. Hosszú távon az alkohol is megölheti az embert, úgy értem sokkal több idő kell neki a szervezet és az elme leépítéséhez, mint ezeknek az átkozott drogoknak. Én csodálom magát ifiúr. Olyan esze van, hogy ha pallérozza még miniszter, vagy akár elnök is lehet. Engedje, hogy büszke lehessek magára, hiszen úgy szeretem, mintha a saját fiam lenne.

Attól kezdve sosem tudták rábeszélni a kábítószerezésre. Inkább állta a csúfolkodást, a gúnyt, de sosem került olyan sajnálatra méltó, esztelen állapotba, mint a barátai, akiktől aztán szép lassan el is szakadt. Egyetemre ment, ott újabb buktatók várták, de mivel sok volt a tanulnivaló, játszva kikerülte a csábításokat. Könnyen ment, hiszen akadt más élvezet: a lányok. Imádta a nőket, és mivel az isten elég jó külsővel áldotta meg, s – irigyei szerint a szüleit sok pénzzel -, válogathatott a lányok között. Apja elvitte ugyan tizennyolc éves korában egy nyilvános házba, mert öt is elvitte az apja, de ö majdnem végigröhögte az egész utat. Hol volt ö már akkor attól, hogy be kelljen avatni a szexbe, hogy el kelljen venni a szüzességét. Nem akarta az apja örömét rontani, így a sajátját rontotta el, mert az a nő, aki pedig a legjobb volt a felhajtásból, hiszen apja adott az ilyesmire, hiába tett meg mindent, csődöt mondott. Azt is tudta miért? Ö akinek a teste, a csúnya lányok közelségére is azonnal lángolni kezdett, aki libabőrös lett a legbátortalanabb simogatástól, és azonnal férfinak érezte magát, ott, abban a sosem felejthetően derengő homályú, isten tudja milyen, de nagyon mellre nehezedő szagú szobában, úgy érezte, hogy nem szabad hagynia magát, nem szabad lefeküdni egy olyan növel, akivel…az apja is. Hiába próbálta megértetni magával, hogy a csitrik is a más karjából táncoltak át az övébe, de azt csak gondolhatta, míg ezeknek a tevékenységében biztos lehet. Ma is büszke arra, hogy sosem fizetett a szerelemért, pénzzel. Annál többe kerültek az ajándékok, amikkel a nők kedvét kereste. Nem azokét, akik célzásokat tettek rá, azoktól rövid úton igyekezett megszabadulni. Szerette a szerény adakozó szívű nőket, olyanokat, mint Carol, a felesége.

Ki tudná megmondani, hogy egy férfi, és egy nő találkozásakor mi dönti el, hogy életre szóló lesz-e vagy, csak belebújnak egymás karjába, esetleg ágyába, és mennek tovább. Carol nem az ö köreikből való lány volt. Egyik cégnél látta meg, ahova apjával mentek egy tárgyalásra. Előtte lépdelt, és beleszeretett a járásába, csak másodsorban állapította meg, hogy a lábai sem csúnyák, formásak, kecsesek, a feneke olyan, amire férfikörökben azt szokták mondani: okos kis far, és a gyönyörű lágy, hullámos haj csak korona volt a meghatóan kedves lányalakon. Azonnal előzésbe kezdett. Kíváncsi volt, milyen elölről. Érdemes volt apját ott hagyva kilépnie, majd elnézést kérve visszalassítania. Carol odalesett rá, tengerkék szemében valami huncut kihívással, majd bement egy ajtón. Ö lesz a feleségem! – gondolta akkor, és már a tárgyalásra sem tudott igazán odafigyelni. Eszébe villant ugyan, hogy hátha küldönc, vagy csak egy ügyfél, aki éppen itt járt, és kiment a mellékhelyiségbe, de mit, számit az? Bárki legyen is, azt a meghatóan kedves, gyámolításra szoruló menést, nem lehet elfelejteni. Amint meglátta a megindítóan, kedvesen lépegető lábakat elfogta a vágy, hogy odaálljon mellé, gyengéden, de mégis biztosan megfogja a karját, hozzá igazítsa a lépteit, és soha ne hagyja el. Van ilyen! Az ember sosem tudja kibe, miért szerethet bele.

Amikor végeztek, kérte az apját menjen ki a kocsihoz, neki van még egy kis dolga. Apja arra gondolt, amire ilyenkor gondolni szoktak, és ö, mihelyt eltűnt a folyosó végén, bekopogott abba a szobába, ahova Carol bement. Ott ült az íróasztal mögött, és úgy nézett rá, mint aki várta.

- Este hatkor, hol? – kérdezte bemutatkozás nélkül. – Vagy ha az időpont nem jó, mondjon másikat, de lehetőleg hat után.

- Az időpont jó! Itt a ház előtt. – mondta a lány, mintha hetek óta ismerték volna egymást és úgy nyílt ki arcán a mosoly, mint lassított felvételen a rózsabimbó. Csodálatos volt. Ö sem bírta volna ki komoly képpel, még az is nehezére esett, hogy ne kezdjen fütyörészni miközben a kijárat felét tartott. Este hatkor ott várta Carolt. De hát, hát miért is jut eszébe mindez, egy hülye, vagy tréfacsináló levél kapcsán? – bosszankodott, a ki tudja hányadik napon. Talán, mert úgy kell hozzáállni a dolgokhoz, mint a rendőrség: mindig a legközelebb állók a leggyanúsabbak. Hozzá pedig senki nem áll közelebb Carolnál, akit ma is szeret, aki sosem vétett a házastársi hűség ellen, pedig nagyon is megtehette volna, hiszen az a fajta nő, akire buknak a férfiak. Carol nem lenne képes ilyesmire, még akkor is kétségbeesne, ha megmutatná neki a levelet. Hamar elveszti a fejét, ha baj van, és sosem magát félti, mindig öt, meg a gyerekeket. Igazi anyaszivű asszony. Sokszor mondta már neki: ha nem lennék boldog melletted, akkor is újra téged vennélek feleségül, mert olyan csodálatos anya vagy! És most öt gyanúsítja, ha gondolatban is, ilyesmivel? Még a gyerekeitől is előbb kitelne az ilyen otromba tréfálkozás. A fia tizenegy éves, a legesztelenebb kiskamasz korban van. Ha ö tizenhét volt, amikor először megkóstolta a drogot a fia már régen túl lehet rajta. Carollal sokszor beszéltek arról, hogy meg kell óvniuk a gyerekeiket. Az idézőjelbe tett jó barátokat nehéz kiszűrni a többi közül, talán csak az jelzi, hogy jobban kötődik hozzá a gyerek, aztán már függ is tőle, vagyis ha a szülő odafigyel, észreveheti. Beszélnie kellene a fiával, de olyan kevés az ideje. Kezdjen mesélni a saját gyermekkori tréfáikról? Kineveti, hiszen hol vannak azok a régi csínyek a mai kor lehetőségeivel végrehajtható különböző technikai rémületkeltésektől. Jobb, ha nem is hívja fel a figyelmét rá, hogy milyen kellemetlen napokat lehet szerezni valakinek egy otromba ötlettel. Még a végén utánozná. Ö nem lehetett, a kislánya még csak nyolc éves, tehát ö is kizárható. A házból senki nem lehetett. Barátnője nem volt, ha szemtől szembe a barátai ki is nevették érte, hogy mióta megnősült, nem volt más nő az életében, mert egyfolytában szerelmes a feleségébe. Biztos volt benne, hogy elérkezik a klimax, a rolóhúzás előtti pánik, amitől minden férfi kapkodni kezd, örült kalandokba bocsátkozik, de ö akkor is újra Carolba szeret bele, és megóvja magát a kellemetlenségektöl, amibe az esztelen idősödő férfiak esnek, s aminek legtöbbször válás, könnyek, a vagyonon való marakodás, majd a hason visszacsúszás a vége.

Annyiszor nyúlt már a telefonkagyló után, hogy felhívja Freddyt és nevetve, elmondja neki az egészet, de valami szemérmesség mindig visszatartotta. Freddy nemcsak barát, orvos is, de az ilyen ügyek inkább a rendőrségre tartoznak. Igaz is. Felhívhatná Thomas Sinus felügyelőt, de mi az ördögöt mondjon neki? Hogy gyilkosságtól tart? Merthogy, Thomas a gyilkossági csoport vezetője. Biztosan nem nevetné ki, hanem azt mondaná, amit annyiszor hajtogat a nyomozóhatóság: sosem szabad kihajítani egy névtelen levelet sem, mert nem lehet tudni, mi áll mögötte. Úgy a nyolcadik napon, telefonon kereste is Sinus felügyelőt, de nem volt a helyén, és amikor megkérdezték: visszahívást kér – e, azt mondta: köszöni, majd újra keresi. Jó is, hogy nem volt ott. Telefonon olyan fonákul hatott volna a dolog. Az ilyesmit csak személyesen lehet előadni, és tudja mennyi dolga, van Thomasnak. Alig van a családjával, és akkor sem úgy, hogy: na reggel hétig veletek! De hát ki nincs elveszve a munkában? Ö is egyre többször hagyja magára a családját. Sokszor napokra is. Az apja elkezdte a más államokban való terjeszkedést, és azt nem lehet abbahagyni. Hiába állnak a cégek élén megbízható emberek, neki is meg kell mutatnia magát időnként, nem is beszélve a hálózat tovább bővítéséről. A töke hálistennek gyarapodik, és a jó üzletember visszaforgatja, hiszen az a legjobb befektetés, mert a bankba tett pénz kamatozik ugyan, ráadásul munka nélkül, de egy bankcsőd elviheti, és inkább a saját balfogása miatt legyen nyugtalan az álma, mint a mások aljasságáért. Nem éltek pazarló módon, mert Carol olyan szerény, akárcsak akkor, amikor udvarolt neki. Mennyi időbe telt, mire a gyűrű, vagy a virág átvételekor nem azt mondta: te jó isten, mennyibe került ez, hanem hogy: gyönyörű, és látszott, hogy őszinte az öröme.

Volt egy vadászházuk a hegyekben. Nem nagy, de még apja vásárolta, hogy vadgalambokra lövöldözhessenek a barátaival. Nagy néha öt is magával vitte, de sosem felejtett el a zsebébe gyűrni egy marék vattát. Ha sírhat keservesen egy ember, amikor tudja, hogy itt a vég és szenved, akkor a gerlék ezerszeresen túl zokogják. Nemcsak az sir, akit megsebeztek, hanem a párja is. Sosem, mert szólni apjának, de a legbarbárabb dolognak tartotta a vadászatot és csak azért nem adta el a lakot, mert úgy érezte, az az egyetlen hely, ahol apja igazán boldog volt, a barátaival. Az ingatlan nem kér enni, ha nem is mindig gyarapodik a benne fekvő tőke. Apja halála után nem dörrent lövés a körzetben, de a vadászház megmaradt, – szerencsére, mert, ahogy közeledett a levélben megjelölt nap, egyre többször gondolt az erdőben álló, szép vonalú, faépületre.

Végülis, senkinek nem szólt a levélről, de kieszelt valamit: összeköti a kellemeset a hasznossal. Elhívja Freddyt a vadászházba, július harmincegyedike délutántól augusztus másodika hajnaláig. Átbeszélgetnek két napot, isznak, nevetgélnek, vagyis eszébe sem jut az átkozott levél, a második dátummal. Freddy orvos, aki tisztában van egészségi állapotával. Legutóbb is azt mondta: ezzel a szívvel és izomzattal, s főleg a kötél idegeiddel, száz év múlva is futhatsz a lányok után. – Csakhogy mire utolérem őket, elfelejtem, miért iramodtam utánuk? – mondta nevetve, hiszen Freddy is tudta, mennyire szereti a feleségét, és milyen szép házasság az övék.

Csak már túl lenne az augusztus elsején. Carol is észrevehetett rajta valamit, pedig ö lenne az utolsó, akit kétségbe akarna ejteni a riadalmával, mert azelőtt sosem kérdezte: mi bajod, bánt valami? Most egyre gyakrabban kezdi el, mihelyt ránéz. Carolt nem lehet becsapni. Aki szeret, annak jó szeme van a változásokra. Ismeri már az arcát, tizenkét éve élnek együtt, nem lehet titkuk egymás előtt. De mégis van. Ezt nem mondhatja el. Jobb, ha egyedül szorongja át azt a buta dátumot. Majd utána megmutatja a levelet, és jót nevetnek rajta. Persze kap egy kis fejmosást, hogy miért nem osztotta meg vele a félelmét, de akkor már csak kacagni tud majd az egészen. Ha él még, és el tudja mondani: mitől rettegett tizenkét napon át? A levelet akkor is megtalálják a zsebében, és arra gondolnak: olyan gyáva volt, hogy belehalt a félelembe. Na, de ö erre is gondolt, és a terve zseniális. Kár, hogy még három nap hátra van a második dátumig.

Második fejezet

A széles francia ágyon az elérhető legtökéletesebb kéjre vágyva, sokak számára meghökkentő módon, birtokolta egymást két emberi test. A kisportolt izomzatú férfi az ágyon fekve, tűrte, vagy inkább élvezte, hogy egy felajzott amazon, minden dühét, vadságát beleadva ostorozza, üsse, pofozza, hogy aztán holtfáradtan ráboruljon, és ütéseinek nyomait csókolja, simogassa, becézze.

- Megfizettem neki. Megkapta a magáét! – suttogta az átélt izgalomtól cserepes női száj. – Azt kapta, amit megérdemelt.

- Csodálatos voltál! – sóhajtotta elismerően a férfi, és olyan kéjesen nyúlt el az ágyon, mintha a világ legcsodálatosabb nőjét repítette volna a csúcsra, pedig nem volt köztük szexuális kapcsolat.

- Neked köszönhetem, hogy meg tudok küzdeni a démonokkal. Csak ez segít rajtam, ha hetenként kétszer kiadhatom magamból a dühöt, a megaláztatás minden fájdalmát, ami éveken át gyötört, és sokszor úgy éreztem, elhagy az eszem. Sosem gondoltam, hogy nekem, aki mindig csak tűrtem, és hallgattam ilyen kellemes bizsergetést okoz, ha valakin kitölthetem a bosszúmat. Sosem hittem, hogy akad férfi, aki élvezi, ha verik, gyötrik, gyűlölik. Nem is tudom mi lett, volna velem, ha nem hoz össze a sors veled. De így jó. Nagyon jó. Csak, még mindig nem hiszem el…

- Mit, egyetlenem! – kérdezte becéző simogatással a férfi.

- Hogy neked ez jó!

- Pedig az. Úgy is mondhatnám, hogy a világ legnagyobb gyönyörűsége. Mazochista vagyok. Gyerekkoromban jöttem rá. Apámban olyan indulatok feszültek, mint benned, ki tudja milyen régi, lelki sérelem késztette a kegyetlen verésekre, amelyeknek mindig én, a gyenge gyermek voltam a szenvedő alanya. Eleinte fájt, aztán azt mondogattam magamban közben: azért sem sírok, inkább vigyorgok, nem jajgatok, hadd lássa, hogy nem tud fájdalmat okozni nekem. Gyűlöltem öt. Minden csekélységért, szinte élvezettel vert. Anyám eleinte próbálta visszatartani, de rémes házasság volt az övéké. Mindenben apám parancsolt, és öt is ütötte – verte. Ma már tudom, hogy beteg volt, és nekem is felborította az érzésvilágomat. Nem találkoztam még olyan csinos, profi módon szeretkező növel, aki odaadó testével olyan élvezetet okozott volna, mint amikor te versz. Mazochista lettem. A lexikonban ez alatt a címszó alatt ennyi áll: ” a mazochizmus a nemi ösztön zavara, amelyben a nemi kielégülést, a másik nemű partner részéről megnyilvánuló leigázás, bántalmazás idézi elő. Az elnevezés L. Sacher – Masoch osztrák író írásműveiben jellemzett nemi perverzióra utal. Tágabb értelemben mazochistáknak nevezik azokat is, akiknek különös örömük telik abban, ha megalázzák, szidják, lelkileg bántalmazzák őket”. S tudod drágám, mi a legborzasztóbb az egészben? Ahelyett hogy világgá kiálthatnám: szülők vigyázzatok, a veréssel tönkre tehetitek kemény akaratú gyermeketek egész életét, az apró stikliket pedig úgysem bosszulhatjátok meg vele, hiszen ha a jó szó nem segít, a verés csak árthat, – titkolnom kell, hogy nemi zavarban szenvedek. A nők sosem értettek meg. Féltek tőlem. Nem lehet normális az, aki vereti magát. Férfiakkal nem kezdtem, pedig lett volna alkalmam, de úgy éreztem, ha egy hasonló nemű ütne meg, nekimennék, visszaadnám, inkább dühöt éreznék, mint örömet.

- Tehát én is beteg vagyok? – kérdezte gyengéd becézés közben az asszony.

-       A visszafojtott ösztönök tennének beteggé. Tudod én, mire vágyom? Ha egyszer módot adsz rá, át kell élnünk a maradéktalan orgazmust. Azt, ami csak egyszer lehet az ember osztályrésze, a halála előtti percekben. De ne ijedj meg, halálról szó sincs, csak a halált megelőző állapotot kell elérnünk, de ahhoz enyém, kell legyél, az kell, hogy magamévá tegyelek, és mondjunk le, még a levegővételről is, hogy csak egymást érezzük, egymás testének viaskodását, az életben maradásért. Ne ijedj meg, csak elmondva hangzik furcsán, de olvastam, hogy az akasztott ember, a haláltusájában a legcsodálatosabb kéjt éli át. Csak a levegőt kell megvonnunk egymástól, és kitartani, addig bírni lélegzetvétel nélkül, míg el nem érjük a földi ember számára elképzelhetetlen gyönyört, amit egymásnak nyújthatunk.

-       – Képtelenség! Ha félájult az ember a gyönyörtől honnan tudja, mikor hagyja abba a levegő visszatartást.

-       – Ha egymás orrát, száját fogjuk be, mert úgy érezzük leginkább, mikor következik be a holtpont. Nézzük egymás arcát, és…

-       – Őrültség.

-       – Olvastam, hogy volt egy nemes ember, valamikor régen, akit halálra ítéltek, Az akasztás előtti éjszakán őrök álltak a zárkája előtt, nehogy kárt tehessen magában, és nem is volt semmije, amivel megtehetné. Mégis meghalt. Visszatartotta a lélegzetét.

-       – Lehetetlen, ha kibírta is az ájulásig, akkor már életbe lép az életösztön, és akár akar akár nem, levegőért kapkod, küzd érte, vagyis észrevették volna.

-       – Nem vették, és azt hiszem azért, mert az orgazmus gyönyörűsége minden életösztönt elnyomott benne.

-       – Képtelenség. Ha ilyesmire vágysz, mást kell keresned a kísérlethez, mert engem, a szadizmus gyönyörit, és nem a mazochizmus. Nem szeretek szenvedni. Téged kínozlak, ameddig kéred, és ahogy akarod, de hogy én szenvedjek, még ha kéjesen is, azt nem. Arra ott van a házastársi szex, a gyengéd, az egyre unalmasabbá váló.

-       – Jó hogy egymásra találtunk, és kiadhatod magadból a felgyülemlett bosszúvágyat, bántani akarást. Még sosem beszéltél a gyermekkorodról, pedig a legtöbb baj gyökere ott keresendő. Te is restelled az indulataidat akár csak én, a másságomat. Csodálatos, hogy megtaláltalak. Ha látnád az arcod, amikor ütsz, amikor taposol, amikor karmolsz. Mást megrémítene, nekem fokozza az örömöm, az undorod, a gyűlöleted, amelytől szinte eltorzulnak gyönyörű arcod csodás vonásai. – Boldog vagy? – kérdezte a férfi.

- Csodálatosan jóleső fáradtság hatalmasodik el rajtam, utána, és szánom – bánom hangulat. Szeretnék mindent jóvátenni, lecsókolni az ütések nyomait. Bocsánatodért esedezni.

- Mert nem hiszed el, hogy nekem az a jó, ami neked?

- El kellene hinnem, hiszen betartottad, amit ígértél.

- Pedig nem hittél nekem, ugye? Édes kis leigázóm.

- Azt hittem viszonyt akarsz kezdeni velem. Azért is hagytam magam olyan sokáig kéretni. Ha tudtam, volna, hogy mint nő nem érdekellek, első szavadra eljövök. Azóta csodálatosan érzem magam. Amikor jövök vad ösztönök, törni – zúznivágyás hajt, és úgy megyek el innen, mint egy szelíd angyal. Minden indulatom kitölthetem rajtad, és ami csodálatos: kezdem hinni, hogy ez neked is jó.

- Ugye egyszer elmondod minek az emléke rakódott le a lelkedben ennyire mélyen, ilyen felszakíthatatlanul, és elhiszed, hogy segíteni szeretnék. Tudom, hogy elveszítelek, ha megszűnik a bosszúállási kényszered, de legalább, te meggyógyulhatsz, és ha ebben részem lesz, örülök neki. – csókolta az asszony verejtékes testét a férfi. Olyan gyengéden, annyi szeretettel, mint anya a gyermekét, ha nyugtatni akarja. – Sós a verejtéked, de a düh, ami kihozta biztosan, keserű. Add ki magadból. Beszélj édesem. Meglátod, könnyebb lesz. Beszélj.

- Hogy elbántam veled. Összekarmoltalak. A hajad nem fáj, ha tépem? Sokszor marad a markomban jó néhány szál. De ne haragudj, nem tehetek róla. Velem is ezt csinálta…

- Ki? – simogatta az asszony fejét a férfi.

- Apám! – mondta ki nagy nehezen az asszony, és szeméből kicsordult a könny. – Nyolc éves voltam.

- Sírjál egyetlenem! A könny kimossa a fájdalmat a lélekből. A könnyed is sós, beszélj, nem akarlak szenvedni látni. Azért vagyok, hogy átvegyem a szenvedéseidet. Hogy nekem fizess meg mindenért. Tehát nyolc éves voltál és apád…

Az asszony lehunyta a szemét, mint aki el akar merülni az emlékeibe.

- Sosem mondtam még el senkinek. – szólalt meg nagy sokára.

- Nekem elmondhatod. Meglátod könnyebb lesz. Mi ketten értjük egymást. Csak mi ketten! – biztatta apró csókokkal a férfi.

- Sokszor álmodtam arról, hogy hátracsavart kézzel fekszem, felettem az apám, aki, mivel szép szóval hiába próbált rávenni valamire, ami tilos volt, hiszen a mamának nem szabad volt tudnia róla, akkor már nem bírta tovább, és megerőszakolt. A nyálas puszik, elöl, még ki tudtam térni, de akkor elvesztem. Az érintése is undorított, a simogatása, a suttogásai borzasztottak. Az ereje ellen védtelen voltam. Tehetetlen. Aztán egy éles fájdalom, arcomat bejárta a nikotin szagú, ápolatlan leheletű szájszag, és nem volt megállás. Az erős győzedelmeskedett a gyenge felett. Mióta az eszemet tudtam, mindig magához vett az ágyába és simogatott, becézett. Azt hittem minden apa azt teszi, anyámnak nem mertem szólni, hol jár a keze kicsiny testemen, csak féltem, reszkettem. Azon a napon ivott, és úgy fel volt húzva, akár egy vekker. Anyám unta a zaklatását, elment otthonról, és ő nekem esett. Így történt. – fejezte be mély sóhajtással az asszony.

- Megkönnyebbültél? – kérdezte együtt érzően a férfi.

- Máris jobb. De ez még nem minden. – suttogta hideglelősen az asszony.

- Nem sürgetlek. Majd rájössz, hogy  felére csökken a baj, ha az ember megoszthatja valakivel, és úgyis elmondasz mindent. Én megértelek. Várok. Türelmesen.

- Te csodálatos vagy. – sóhajtotta az asszony. – Ha már elkezdtem, ne legyen titkom előtted. Ami következett az igazi borzalom, azért lázadozik minden porcikám, az hozza ki belőlem, a gyilkos indulatokat, azért élvezet nekem, ha bánthatlak, üthetlek. Attól a naptól kezdve akkor nyúlt utánam, amikor akart. Ma már tudom: el kellett volna mondanom anyámnak, vagy nem is neki, hiszen ö mindig azt mondta: a szégyent házon belül kell tartani. A hatóságokhoz kellett volna mennem, de ki hisz egy gyereknek az apjával szemben.

- Megvizsgáltak volna.

- Ma már én is tudom, de akkor? Kiszolgáltatottan, félve, rettegésben tartva.

- Szegény mindenem. Ha az emberek tudnák hány hasonló eset, van, ami sosem kerül napvilágra. Sokszor az anya tudtával folyik a dolog. És meddig tartott? Remélem, amikor felnőttél, ott hagytad, tettél valamit, hogy…

- Semmit. Hozzászoktam a bűzös nikotin leheletű szájhoz kötött kéjhez. Miért nem borzongsz meg? – nézett a férfira. Ha papnak gyónnám is, megráznám vele.

- Értenek is a papok az ilyesmihez. Ki ismerheti az élet legmélyebb bugyrait? – suttogta a férfi.

- Aztán férjhez mentem és…

- Abbamaradt az iszonyatos kapcsolat! – mondta volna helyette a férfi.

- Nem. És akkor már miattam folytatódott. A férjem gyengéd, szerelmes ölelései közben is, az ö nikotinbűzös leheletét vágytam, durva mozdulatait hiányoltam. Azóta is csak akkor igazán jó a férjem ölelése, ha közben, ocsmány apámra gondolok. Ki akarom adni magamból, meg akarok fizetni neki. Segítened kell, meg kell értened, hogy ha téged verlek, olyan mintha rajta vennék elégtételt, és utána,  könnyűnek, boldognak érzem magam. Amikor nálad járok, mindig csodásnak érzem a férjem ölelését. Nem akarom öt elveszíteni.

- Én sem téged. Te vagy a leghosszabb, és legőrjítőbb kapcsolatom. Csodákat élek át veled. Sokszor eszembe jut: ha mi ketten előbb találkozunk, remek pár lehetett volna belőlünk. Olyanok vagyunk, akár a patent. Egyik nem ér semmit a másik nélkül, de ha összefognak erőt, biztonságot, jelentenek. És.. a biztonság, a harmónia, maga a boldogság.

- Félreértettél. Nekem ez, amit veled csinálok csak pótcselekvés. Úgy értem nem tudnék meglenni testi szerelem nélkül, de hogy élvezni is képes legyek, ahhoz te kellesz.

- Azt hiszed én még sosem voltam, növel? – mosolygott a férfi. – Sőt! Mindig elégedettek voltak a partnereim, csak nekem nem volt igazi a gyönyör. A kettő együtt, az lenne álmaim netovábbja. Ha olyat ölelhetnék, aki az ilyen kapcsolatban is partner. De nem úgy, hogy megjátssza a fájdalomokozást, hanem élethűen, valóságosan, ahogy te csinálod. Csodálatos voltál. Nem próbálod meg még egyszer, szívem? – kérte a férfi, szinte esengve. – Olyan soká lesz még a következő napunk. Boldogíts. Gyűlölj, fizess meg rajtam keresztül apádnak, mindenért.

Az asszony szemei felcsillantak. Teste új erőre kapott. Felkelt a férfi mellől, és válogatni kezdett a korbácsok között.

- Ne kímélj, de engedd, hogy bekapcsoljam a kamerát, hogy felvegyem az arcod. Ha nem vagy velem, legalább abban gyönyörködhetek. Itt a videó a fejem felett, neked is élvezetet okoz majd a visszajátszás. Ugye megengeded.

- Nem bánom. Megbízom benned. De tudod, mit jelentene, ha az a videó felvétel kikerülne innen?

- Tudom! Megbízhatsz bennem, szerelmem! – mondta a férfi, és bekapcsolta a kamerát. – Kezdheted. És adj bele mindent. Add ki magadból a megaláztatás valamennyi keservét, szakítsd fel a régi sebeket, mert a betokosodott fekély is csak akkor gyógyul, ha felvágják és kitisztítják. Üss, gyötörj. Engem ne sajnálj. Csak jót teszel velem, miközben magad is élvezed, amit teszel, és szemlátomást megkönnyebbülsz. Látom az arcodon! Csodálatos vagy amazoni dühödben. Üss, üss! Gondold a helyembe apádat, és ne kímélj. Fizess meg neki. Kamatostól. Megérdemli.

- Ha legközelebb jövök, aznap ne moss fogat, és szívd a legrosszabb cigarettát, hogy úgy érezzem a lihegéseden, valóban öt verem, neki fizetek meg. – mondta az asszony, miközben minden erejét beleadva, eltorzult arccal, ütött.

- Meglesz! Mindent megteszek, amit akarsz, pedig nem dohányzom és szeretem, ha a szám kellemes illatú. De érted mindenre képes lennék. Mindenre…

- Nekem csak az kell, hogy szenvedj. Helyette. – mondta az asszony, és úgy elkapta a hév, hogy minden ütéshez mondott valamit, ami jólesett neki. Nesze. Te. Te. Átkozott. Te gyerekgyalázó. Te féreg. Te alávaló.

- Csodálatos ez a kimerültség. – sóhajtott a férfi, amikor az asszony verejtékben úszva mellé zuhant. Legközelebb vérnyomást is mérünk.

- Felesleges! A szeretkezés is felviszi, hát még egy ilyen indulatos, vad csata!

- Kötelességem vigyázni rád. Nem szabad túlzásba vinned. Neked sokkal kimerítőbb a kapcsolatunk, mint nekem. Én csak hagyom, de a veréshez erő kell.

- Hogy néz ki a tested? – sóhajtotta az asszony. – Ugye senki nem láthatja meg? Egyikünknek sem hiányzik a botrány.

- Az a legkevésbé. Bárcsak meg tudnék lenni a gyötrelmesen édes szerelmed nélkül. Miért nem találkoztunk előbb? Képzeld el, ha ezt, férj feleségként, naponta csinálhatnánk, és nemcsak így.

- Bárcsak képes lenne ö is, ilyen gyönyört adni! – mondta lehunyt szemmel az asszony.

- De képtelen, hál Istennek. – mosolygott a férfi.

- Sok növel próbáltad már?

- Mondhatni, de ilyen egy sem volt, mint te. Nem véletlenül tartunk ki egymás mellett három éve.

- Igen. Már három éve, hogy idecsaltál. Nem ezt ígérted, de megnyugtattál, hogy nem azt akarod tőlem, amit minden férfi.  Nem is tudom, miért hallgattam rád. Valami azt súgta, hogy beléd kell kapaszkodnom, mert csak úgy tudom, kivédeni az örületet. Úgy jöttem ide, ahogy egy analitikushoz megy az ember, csak nálad nagyobb sikerrel jártam. Akkor már sejtetted, hogy alkalmas leszek erre? – kérdezte az asszony.

- Tudtam, éreztem, bíztam benne. Gondoltam egy életem egy halálom, hátha neked is jó az, ami nekem.

- Csodálatos volt. Akkor még azt hittem, csak rajtam akarsz segíteni, később jöttem rá, hogy neked is jó, ha verlek. Időben nyújtottál segítő kezet. Akkoriban egyre többször ébredtem csuromvizesen, kétségbeesve azzal a tudattal, hogy apám meghalt, és már nem tudok megfizetni neki. Úgy ment el, hogy meg sem büntethettem az aljasságáért.

- Ez apád halála után kezdődött?

- Igen. Addig éltetett a remény, hogy egyszer nekieshetek, olyan alkalmat teremthetek, hogy megfizethetek neki.

- Te. Te kis bosszúálló angyal, te! – csókolta a férfi, ahol csak érte.

- Én tehetek róla? – nézett rá kicsit furcsán az asszony. – Gondolom ugyanolyan normális kislánynak, születtem, mint más. Csak anyám frigid volt, kész hárpia. Mindenért veszekedett, nem akart lefeküdni apámmal, és én kéznél voltam. Tudod mit mondott, amikor férjhez mentem? Ha az urad nem tud kielégíteni, csak szóljál. Én mindig kéznél leszek. És az a legborzasztóbb, hogy sokszor szóltam is neki. Magához szoktatott. – Mit gondolsz a férjem, mit szólna, ha elmondanám neki?

- Meg ne tedd. Most már jó kezekben vagy. Meglátod, minden rendben lesz. Ö ezt nem értené. Aberáltságnak tekintené, mert el sem tudja képzelni, hogy akadhat partner a dologhoz. Pedig akad. Itt vagyok én, addig leszek, amíg csak akarod. Szegény drágám! Ha ez megnyugtat: apádnak biztosan fenntartott helye van a pokolban!

- Nem izgatta. Mindig azt mondta: olyan vagy, akár a pokol tüze, égetsz, fájsz, de megörülök érted. Szoktatom magam a pokol kínjaihoz.

- Gondolom apámmal, jól megértik egymást odalent. Párba kellene kötni őket, mint a csirkéket. – mondta a férfi dühösen. – Azt hiszed nekem könnyű az életem. Gyerekeket szeretnék, meg kellene nősülnöm. Az élet család nélkül nem lehet teljes, de ilyen átkos örökséggel? Hol találok olyan asszonyt, aki megért és ráadásul olyan gyönyörű, és kívánatos, mint te vagy. Lehet, hogy nemcsak az apám bűne. A nagynéném rátett egy lapáttal, amikor kamaszként, szinte megerőszakolt.

- Ami persze nem volt ellenedre.

- Hát, ami azt illeti, nem. És utána sem, csak amikor már jöttek volna a lányok és egyre – másra csütörtököt mondtam velük. De hát honnan tudhatták volna szegénykék, hogy én azt szeretném, ha megmarkolnák az üstökömet, és leteperve rám ülnének, hogy levegőt se kapjak a súlyos teher alatt, hogy fulladásig csókolják, harapják a számat, és hosszú körmeikkel úgy szántsák végig a testem, ahogy az a céda. A körmei nyomán fehér ödémás csíkok maradtak. Sosem karcolt fel. Ügyelt rá, ki ne serkenjen a vérem. Akkor még anyám bejött a fürdőszobába, ha fürödtem, és észrevette volna, a furcsán szántott sebhelyeket. A fehér hurkák hamar elmúltak.

- Ideje mennem. Késő van. Jó lesz otthon. Nyugodt lélekkel simulhatok a férjem karjaiba, azzal a biztos tudattal, hogy örömet lelünk egymásban. Nincs bennem feszültség. Feloldottad. Köszönöm neked, te kedves, drága, megértő. Nem is tudom micsodám…

- A szeretőd sajnos nem. Mondjuk a barátod, az analitikusod.

- Csakhogy az orvos nem folytathatna ilyen kapcsolatot a betegével. – mosolygott az asszony.

- A gyógymódra nincs előírás. Ha ezt tartja jónak, és persze nem szivárog ki, megteheti, de azért elég ciki lenne.- Alig várom, hogy újra gyere! – sóhajtotta a férfi. – Pedig fáj. Utána mindig fáj. De közben? Valami csoda!

- Három nap nem a világ. Jövök, hiszen e nélkül már nem tudnék élni, vagy örökké kísértene az őrület. Köszönöm, édesem! – nézett végig az asszony az agyongyötört, gyönyörű férfitesten. – Ha te nem lennél elveszteném öt, aki mindent jelent nekem. Ö nemcsak jó férj, de csodálatos szerető is. Értjük egymást az ágyban. Most már egyre jobban. Sosem voltam olyan asszony, aki összeszorítja a száját, amíg házastársi kötelességét teljesíti, és azt mondogatja: hagyd magad, hamarább szabadulsz. De hát olyan kevés jó dolog van az életben.

- Kiszedted minden erőmet, egyetlen égő sebnek érzem a testem, mégis isteni érzés nézni, ahogy öltözöl. Csodálatos tested van. Legközelebb a videóval kezdjük. Ígérem, hogy addig én sem nézem vissza.

- Jó volna, ha sosem kellene elmenned? – kérdezte, vagy mondta a férfi.

- Nem! – vágta rá az asszony. – Így jó, ahogy van. Sokszor úgy érzem, kettős életet élek, de mind a kettő csak egy fél, és együtt kerek a világ.

- Azt hittem, ha szabad lennél…

- Nem vagyok szabad, szeretem a férjem és eddig szerencsém volt a szexszel is. Jaj, majdnem elfelejtettem a honoráriumot! – lépett vissza az asszony, az ajtóból és elővette a csekkfüzetét. Kitöltött egy szelvényt, és az asztalra tette. Csakhogy leszoktál a tiltakozásról. Hidd, el van miből, és nem tudod, mit jelent nekem, amit értem teszel, most ne beszéljünk arról, hogy neked mit ér. Nekem ennyit! – mondta az asszony és ruganyos léptekkel, kilépett az ajtón.

- Ahogy vesszük! – sóhajtotta a férfi és kivánszorgott a tus alá. A tükör előtt megállt. Élvezettel nézte a testét: micsoda csatatér. Milyen szerencsés vagyok vele. – gondolta miközben a langyos vízpermet hűsítette agyongyötört testét. Az a barom milyen boldog lehetne mellette, ha tudná, amit én, na de jobb így. A hozzáértő tudósok szerint: amit két ember, egymás boldogítására, négy fal között, közös akarattal tesz, az megbocsátható. Akkor meg?

Harmadik fejezet

Tony Bradley bement a hálószobába. A felesége már feküdt, olvasott. Elnézte, ahogy ártatlan, kedves arcára kiült, a betűk adta varázslatos nyugalom. Nem akarta zavarni, pedig kedd van, és a kedd meg a szombat, náluk az öröm napja. Nem is tudja, hogy alakult így. . Régebben kirázta a hideg, ha ilyesfajta házastársi kapcsolatbeosztásról hallott, de valahogy náluk is beállt a megszokás. A kedd, és a szombat. Középnapok, amikor még se túl hosszú idő nem telt el, se túl rövid az utolsó ölelés óta, vagyis mindkét házastársnak nyugodt a lelkiismerete, mindketten elégedettek lehetnek a szeretkezések gyakoriságával. Hogy a mozdulatok már szinte koreográfiaszerűek? Az csak természetes. A jó partnerek összeszoknak, és egyszerre lendül ölelésre a karjuk. Mindig mindent úgy tesznek, ahogy először a legjobbnak érezték. Mi értelme volna kísérletezésnek? Ha fel elevenítene valamit, a kamasz kalandjaiból, Carol biztosan rácsodálkozna: ezt meg kitől tanultad? Minden asszony úgy tesz. A barátai gyakran mesélik: képzeld az este majdnem túlzásba vittem. Azt hittem, nem otthon vagyok. De idejében észbe kaptam, még mielőtt az asszony feleszmélt. Még lebuktatott volna a szorgalmi feladat!

- Olvass nyugodtan szívem, eszembe jutott hogy telefonálnom kell. Azt hiszem még nincs túl késő. – mondta és kifelé indult.

- Kit hívsz?

- Freddyt! – mondta, mert nem szeretett hazudni.  Éppen elég annak a levélnek az elhallgatása, amely már majdnem hazugság, hiszen nem őszinte ahhoz, akit annyira szeret. Miért ne tudhatná Carol, hogy Freddyvel beszél. Már az ajtónál volt, amikor a felesége utána szólt. Visszanézve látta, hogy letette a könyvet, és arcára kiült a riadalom.

- Csak nem vagy beteg, drágám?

- Kutya bajom. Ha nem hiszed, inkább elhalasztom a telefont, és a sarokba vágjuk a könyvedet, hogy bebizonyítsam!

- De megijesztettél! – mosolyodott el Carol. – Olyan hirtelen jutott eszedbe, azt hittem a szíved…

- Kutya baja a szívemnek, vagyis tizenkét éve ugyanaz a kór rágja: szerelmes beléd, és remélem még nagyon sokáig, szenvedek ebben a súlyos betegségben.

- Remélem szívem! – sóhajtotta az asszony megkönnyebbülten.

- Akkor felhívom Freddyt, és jövök. – mondta Tony, és lement a dolgozószobájába. Fent is volt készülék, de amit mondani akart, az szigorúan kettőjükre tartozott.

- Féltem, hogy nem talállak otthon! – kezdte, amikor meghallotta barátja hangját.

- Csak nem vagy beteg?

- Megőrjítetek ezzel a féltéssel. Carolnak véletlenül elkotyogtam, hogy téged hívlak, és ö is azonnal ezt kérdezte. Végre megnyugtattam, és neked sincs okod aggodalomra. A beteged egészséges, csak van egy problémája. Nem is probléma, mert azt hiszem te azt mondanád rá: megjött az eszem. Pihenni szeretnék két napot. Olyan kanmurira gondolok. Veled..

- Velem? – kérdezte rövid csend után, Freddy.

- Növel, menjek? Attól félek Carolnak nem tetszene a dolog.

- De hát hova? És miért?

- A vadászházba, ahol jártál már, és amiért odamegyünk nem telefontéma.

- Tudod milyen kíváncsi természetű, vagyok – próbálkozott a doktor.

- Biztos, hogy senki nem hall bennünket?

- Nálam üres a lakás. Hiszen tudod. A bejárónő akkor jön, amikor nem zavar, vagyis napközben. Feleségem pedig, hálistennek nincs.

- Nem is tudod mi az igazi boldogság. Ha ezzel irigységet keltehetek benned, mihelyt leteszem a kagylót, elmerülök Carollal a házasélet gyönyöreiben.

- Nagyon fickós vagy, de mondd már, mi ilyen sürgős?

- Kaptam egy levelet, amelyben azt írja egy örült, hogy augusztus elsején meghalok.

- Mit beszélsz? És a rendőrség?

- Mit akarsz a rendőrséggel?

- Mit szóltak hozzá?

- Csak nem gondolod, hogy odafutottam, ezzel a hülyeséggel? Tulajdonképpen nem életveszélyes fenyegetés, csak valami barom, mert annyi javasasszony még sosem volt, mint most van, azt jósolja, hogy életem második legjelentősebb dátuma, augusztus elseje lesz.

- Úgy érted, akkor halsz meg? – nevetett kétkedve, Freddy.

- Igen. Ha szó szerint veszem.

- És félsz? – kérdezte a doktor, mint aki még mindig nem tudja komolyan venni, amit hall.

- Hát. Neked miért hazudnék. Nincs rózsás jókedvem, mióta azt az átkozott levelet megkaptam.

- Biztos, hogy neked szól? – komolyodott el Freddy hangja. – Miért nem mondtad el legalább nekem.

- Hogy kiröhögj? Mindig azt mondod az életem jó kezekben, van, a tiedben.

- Így igaz, és ha csak a fejedre nem esik egy tégla, szerintem száz évig is élhetsz, Carol boldogságára.

- Ha olyan szabad madár lennék, mint te, eltagadnám az egészet, nem férfias dolog a félelem, de éppen miattuk, vagyis Carol és a gyerekek miatt szorongok. Mi lesz velük, ha…

- Te megörültél? Vagy életveszélyes fenyegetésnek fogod fel a dolgot, és el mégy a rendőrségre, vagy…

- Mihez kezdenének egy gépelt papírlappal, amelyen sehol egy emberi kéztől eredő vonás? Tudod hány írógép, van az államokban, és nekem már csak három napom…

- Most hiszed, vagy nem hiszed?

- Ha velem leszel, nem hiszem.

- Vagyis azt akarod, hogy üljem meg veled a halotti torodat, méghozzá remek hangulatban? Miért nem ezzel kezdted? A jó muriknak sosem voltam ellensége. Pipik lesznek?

- Pipik? Mondtam, miről van szó.

- Na és? Mi az, ami minden felhőt elűz a férfiember homlokáról? A…

- Ki ne mondd! Ha kettesben vagyunk jókat nevetek a profán megjegyzéseiden, de ebben a tisztes házban szentségtörés egy olyan szó, amit majdnem kiejtettél.

- De azért jó, nem?

- Érzelmi kapcsolattal a világ legjobb dolga, de hagyjuk ezt. Tehát el tudsz szabadulni holnapután délben?

- Harmincegyedikén? De hiszen azt mondtad, hogy augusztus elseje a halálod napja? – nevetett Freddy.

- Legalább te, ne hülyéskedj. Augusztus elseje, harmincegyedike éjféltől, elseje éjfélig tart, és mégsem kezdhetek el csak abban a néhány órában reszketni. Összekötjük a kellemeset a hasznossal.

- Szerencsére van még szabim, és most teljes a létszám a klinikán, úgy hogy el van boronálva barátom, és hogy még jobban menjen a házastársi ölelés, előre elárulom, felszerelem magam gyógyszerekkel, számítva minden eshetőségre. És hadd mondjam meg őszintén: egy kicsit örülök annak a levélnek. Így legalább pihensz két napot. Ezt nekem sosem sikerült elérnem, ha riogattalak sem.

- Nem is riogattál. Csak lassúbb tempóra akartál fogni, de hadd fussanak a csikók, amíg bírják erővel. Piát hozhatsz, csak lőfegyvert és más gyilkot ne hozzál.

- Megörültél? Hogy juthat ilyesmi az eszedbe?

- Akasztófahumor volt, ha nem vetted volna észre. De úgy is értheted, hogy puska van a vadászházban, csak olyan rozsdás lehet, mint egy ezeréves ásatási lelet.

- Akkor már jobbak az én profán kiszólásaim. Tehát holnap után, délben, hol?

- Odamegyek érted. Minek mennénk két kocsival.

- Carolnak mit mondasz?

- Üzleti tárgyalás. Hozzászokott már.

- Engem meg nem keres a kutya sem, szóval akkor várlak. Ha kitisztítom azt a puskát, vadászhatok is?

- Megörültél? Semmihez nem nyulunk, amiből baj lehet. A lőfegyver balesetveszélyes. Nem hallottad még a mondást: ha a színpadon fegyver van, az a darab során el is sül.

- Akkor legjobb, ha az én kocsimmal megyünk, és én vezetek.

- Nem mindegy, hogy ha meghalok kinek a hibájából, jön értem a halál? – nevetett Tony. – A saját kocsimban biztonságosabb, és kényelmesebb is, mint a tied. A kényelemről nem is beszélve. Vehetnél már egy újat.

- Nem jól tejelnek a szeretőim.

- Csak nem fogadnál el pénzt, egy nőtől?

- Egész nap azt teszem. A betegeim zöme nő! – kacagott Freddy.

- Tudod mit, hogy még véletlenül se jöjjön közbe semmi: a mobiltelefont is itthon hagyom. Ott pedig még villany sincs, nemhogy telefon. – mondta Tony, és letette a kagylót.

- Elég sokáig tartott! – fogadta Carol.

- Tudod milyen Freddy. Folyton hülyéskedik. Felvág a kalandjaival. Mintha nem tudná mindenki, hogy annyi nője van, mint réten a fűszál.

- Vagy, mint az égen. – tette hozzá Carol.

- De akkor csillag! – nézett rá a férje.

- Éppen az a vicc az egészben. Égen, és fűszál! – nevetett Carol.

- Ezt meg hogy érted?

- Úgy hogy aki dicsekszik, attól el kell venni. Szerintem évek óta impotens, csak a jó hírét akarja fenntartani. Szállnak a hírek szájról szájra, és mindenki azt hiszi, hogy, pedig dehogy? Azt hiszed a test nem, bosszulja meg a túlságos igénybevételt? Azért hasított belém, a félelem az imént, amikor azt mondtad vele, akarsz beszélni. Nem lehet két végén égetni a gyertyát, drágám. Ötvenfelé jársz. Nem gondolod, hogy lassítani kellene egy kicsit a tempódon?

- Először is alig múltam negyvenöt, de üsse kavics: kihagyjuk az egyik napot! Mit szólsz hozzá? – kérdezte már az ágyban, becéző csókok közt, Tony.

- Tiltakozom. – súgta az asszony, és belesimult a férfi jól ismert ölelésébe. – Legalább egyszer kérdezné meg utána, hogy jó volt – e? – gondolta Carol, miközben a fürdőszoba felé tartott. Hányszor sütik el a szerelmes filmekben ezt az agyonnyűtt poént, de Tony még azt is profánnak tartaná. Hogy lehet valaki, férfi létére ennyire prűd? Meglepetésére Tony ölelésre tárt karokkal fogadta.

- Csak nem repeta? – próbálta mókásra venni a szokatlan helyzetet, az asszony.

- Ha akarod, nagyon szívesen, de várnunk kell egy kicsit. Addig beszélgessünk.

Carol teste hirtelen megfeszült.

- Tudod, hogy nem szeretem, ha úgy kezded: beszélnünk kell, beszélni szeretnék veled. Gyerekkoromban is kirázott tőle a hideg. Olyan, mint a tetemrehívást. Az emberen végigfut a hideg, vagy elönti a bűntudat, mert kinek ne lenne? Brr.. Mondja, mit akar, aki akar valamit, ne rémissze meg az embert. Ez persze nem rád vonatkozik, csak olyan ünnepélyes vagy. Nem szoktál ilyen lenni.

- Kimenőt akarok kérni drágám. És félek, hogy nem engedsz el.

- Kimenőt?

- A vadászlakba mennék le két napra.

- Természetesen egyedül.

- Természetesen nem. Meg is örülnék ott pár óra múlva. Tudod, hogy nehezen tűröm a tétlenséget. Freddy is velem jön.

- Freddy? – kérdezte az asszony. – És viszi a háremét is?

- Senkit nem hoz. Kettesben leszünk. Az imént mondtad, hogy nincs is neki, csak a szája jár.

- Vicceltem. Kanmuri lesz, vagyis inkább beszélgetés? Legalább egyszer nem kutyafuttában vizsgál meg.

- Azok az öt-tíz percek, amiket rászánsz.

- Örülök, hogy nem neheztelsz ezért a kis kiruccanásért.

- Ugyan már. Csak az a baj, hogy ott nincs semmi, amivel megvizsgálhatna.

- Kivéve a tudományát! Szerinte egy doktornál az a fontos és persze gyógyszerek is lesznek nála.

- Gyógyszerek, minek?

- Láttál már doktort orvosi táska nélkül? Na, ugye? Mintha a csuklójukhoz volna erősítve. De hát csoda? Szegényeket még a nászágyból is kirángathatják arra való hivatkozással, hogy letették az esküt, a gyógyításra.

- Szerencse, hogy én nem orvoshoz…

- Azok között is vannak lelkiismeretlenek, akik könnyű szívvel mondanak nemet, ha úgy látják, hogy nincs életveszély. Nem vagyunk egyformák. Van egy orvos barátom, ö mesélte, hogy a meg kell állniuk a közúti balesetek mellett is. A múltkor lassított a sztrádán, nem volt túl nagy a koccanás, de emberek álltak a kocsik körül, és a rendőrség még nem ért oda. Gondolta a kötelességét teljesíti, és odaszólt: orvos vagyok, nincs szükség segítségre? Menj a k.. anyádba. Még a végén idecsődíted a zsarukat – mondta neki az egyik fickó, és ö, szó nélkül indított. Elrontotta a délutánját, de ha nem áll meg, az idegesítette volna. Hát csak ennyit az orvosi esküről és a segítségnyújtásról.

- Tehát lesz két szabadnapom? – mondta Carol. – Mit pakoljak be?

- Kétnapi elemózsiát.

Carol teste újból megfeszült.

- Csak ne használna ilyen idegesítően ósdi szavakat, gyönyörűek az emlőid, elemózsia. – gondolta, de hangja sima maradt.

- És persze meleg holmit, mert ott hűvös az éjszaka.

- Ki sem mozdulunk.

- Akkor miért a vadászházba mentek? Ott nem szokás benn kuksolni, csak a zsákmányszerzés után.

- Mert az isten háta mögött van. Telefont sem viszek, vagyis senki nem zavarhat bennünket. Élvezzük a csendet, és jókat beszélgetünk.

- Miről?

- Kicsim! Két férfinek mindig lehetnek témái. Ugyanúgy, mint az asszonyoknak.

- Ami nem való asszonyfüleknek. Ugyanúgy, mint amit mi beszélünk rólatok. – mosolygott Carol.

- Csak nem vagy féltékeny. – csókolta meg az orra hegyét Tony.

- És ha igen? Hiszen szeretlek, vagy ha két napig nem mondom, máris kimegy a fejedből?

- Dehogy megy ki, édesem. Szeretném még legalább ötven évig hallani.

- Nagyon szeretlek, Carol. Nem tudok elég hálás lenni istennek, hogy téged nekem adott. Melletted egyszerre találtam meg a szerelmet és a szenvedélyt, öröm veled élni.

- Nekem is, kedvesem. A csomagod rendben lesz, és vigyázzatok magatokra. Úgy értem, ne igyatok sokat.

- Tudod, hogy én sosem iszom. Freddynek pedig beszélhetek. De csuda jó pofa, ha spicces.

- Spicces? Még sosem láttam spiccesnek, csak vagy színjózannak, vagy totál sikernek.

- Ha csak partikon találkozol vele.

- Szerencsére.

- Ezt úgy mondtad, mintha nem szeretnéd öt.

- Tehetek mást, hiszen a barátod, és el kell fogadnom olyannak amilyen. Mellesleg aranyos pofa, ha hülyéskedik.

- Még sosem engedted, hogy megvizsgáljon. Nem bízol benne?

- Nem arról van szó, de nagyon hülye helyzet, hogy az tapogassa a testemet, aki a férjem legjobb barátja, és…

- Amikor vizsgál nem férfi, csak orvos.

- Mondjátok ti. De nekem akkor is jobban megfelel egy doktornő, vagy egy szakprofesszor bácsi.

- Arról is van egy történetem. Egy nőgyógyásztól, megkérdezte a paciense: mondja főorvos úr, hogy tud maga este a feleségéhez közeledni, amikor egész nap csupa feledhető, kóros altestet lát? Tudja drágám, amikor a nőgyógyász odakerül, ö is csak férfi!

- Ezt is megéltem: kétértelmű viccet mesél a férjem. – nevetett Carol.

- Mást is megélhetsz. Most döntsd el, hogy aludjunk vagy…

- Aludjunk! – csúszott ki az ölelésből Carol. – Még csak az hiányozna, hogy Freddy azzal cukkoljon, biztosan kiszedtem minden férfierődet, azért nem tudsz fennmaradni éjfélig.

- Miért éppen éjfélig? – kérdezte hirtelen Tony.

- Hajnalt is mondhattam volna, de tudom, hogy te sokszor éjfélig se bírod ki. Olyan, vagy mint a tyúkok: korán fekszel, korán kelsz.

- Te pedig nem szereted a hajnali öleléseket, és ezért leszoktattál róla.

- Én? Hát szóltam én egy szót is?

- Igaz, hogy nem tiltakoztál, de egy félig alvó nőt ölelni nem az igazi, így inkább felhagytam vele.

- Felhagytam vele! – ismételte meg gondolatban Tony mondását Carol. Hogy honnan szedi ezeket, és le sem lehetne szoktatni róla. Olyan, mint a gyerek, akinek rossz óvó nénije volt, és a helytelen ragozást, a rossz angolságú beszédet úgy átveszi tőle, hogy két eset lehetséges: vagy leszoktatja róla az iskola, esetleg a felesége, vagy marad olyannak, mint az óvó nénije. Egy varrónője jutott eszébe, akinek a férje állandóan nákolt és suk – sükölt. Egyszer megkérdezte, hogy bírja hallgatni? Már megszoktam. Az első években kijavítottam, később zokon vette, és most már, a békesség kedvéért, vagy, mert ráuntam, hagyom, de valahányszor meghallom, alig tudom megállni szó nélkül. És ez így megy negyven éve.

Harmincegyedikén reggel becsomagolva állt a sporttáska és Carol úgy búcsúzott, mintha férje több napos üzleti körútra indult volna.

- Vigyázz magadra drágám. Beraktam egy csomó tévéételt, csak lesz hol megmelegitened, de van hidegen fogyasztható is. Két éhes erdei farkasnak, akár négy napra is elegendő ennivalót visztek. Italról gondoskodjatok ti. Nem értek hozzá.

- Én sem! – csókolta meg Tony. – De azt hiszem Freddynek lesz rá gondja.

- Csak álljad majd a trakta ostromát.

- Állom ne félj. Ha iszom is, csak annyit, hogy oldja a feszültségemet.

- Milyen feszültséget? – kapta fel a fejét az asszony. Úgy tudom pihenni mentek, és belőled már az úton eltűnik a feszültség. Legalábbis azt mondod, mert mihelyt odaérünk valahova pihenni, te máris indulnál vissza, hogy elég volt belőle annyi, mert már a pihenés lehetőségének gondolatától is laza lettél és kipihent.

- Ne lovagolj a szavakon drágám. Augusztus másodikán délelőtt itthon leszek. A gyerekeket csókold meg helyettem, és csinálj te is valami jó programot.

- Jókor szólsz? Ilyenkor már színházba sem mehetek.

- Miért? Hívj fel valakit, akinek páholya van, egy embernek mindig akad hely.

- Csakhogy én utálok nélküled színházba járni, mindent utálok nélküled.

- Aranyos vagy. Köszönöm édes. És vigyázzatok magatokra! – mondta Tony, aztán felkapta a táskát és kisietett a kocsijához. Berakta hátulra, visszaintett az ajtóban álló asszonynak, beült a volán mögé, és indított.

Belehasított, hogy talán utoljára hajt el a ház, elöl. De ha úgy van, akkor mi lesz a családdal? A végrendelete rendben van. A gyerekek még kicsik, Carolnak erősnek kell lennie, de hát egy ilyen anya mellett biztonságban vannak. Ha férjhez megy is valaha, csak olyat választ, akiket a gyerekek is elfogadnak. Megőrült? Teljesen elment az esze. Már a halála utáni időkre gondol, amikor két napos kanmuri előtt áll, amihez akár jó apropónak is jöhetett az a pár gépelt sor, valami otromba kamasz tréfája. Még az is lehet, hogy a fia volt!

Azért Sinus felügyelőnek meg kellett volna mutatnia. Csak nyugodtabb lenne, ha más sem nyugtalankodna, mert nem lát okot rá. De most már mindegy. Freddy vár rá délben, és kivel lehetne nagyobb biztonságban, mint egy kívül belül minden porcikáját jól ismerő orvos baráttal, egy kietlen erdő közepén, ahol a madár sem jár.

Negyedik fejezet

Másnap reggel, egy nagyon elegáns, szomorú tekintetű asszony lépett be Sinus felügyelő irodájába. Megszokták már, hogy kevés vidám ember fordul meg náluk, annál több bajba jutott, de mit akarhat ez a hölgy? Az ügyeletről felszóltak, hogy a gyilkossági csoport felügyelőjével akar beszélni, és most itt van, hogy feltartsa őket, ki tudja mivel. Mert, ha komoly dolog hozta volna ide, már tudnának róla.

- Foglaljon helyet asszonyom.

- Nem ebben az államban lakom, és kényes dolog hozott ide.

- Úgy értsem hivatalos ügyben, keres? – kérdezte szokás szerint Sinus.

- Természetesen. Mi mást akarhatnék magától? A mai napig nem ismertük egymást.

- Ha megengedi, akkor bekéretem a kollégámat. Nálunk az a szabály, hogy minden hivatalos ügyet ketten hallgassunk meg. Nagyon zavarná a jelenléte?

- Nem is tudom, mit válaszolhatnék erre? Ami idehozott arról csak én tudok, és nem szeretném, ha…

- Asszonyom. Ezt nem is kellett volna mondania. Minket köt a titoktartás, és ha valaki anonim akar maradni, azt is megteheti.

- Hívja be, de kérje, meg hogy hozzon magával egy pohár vizet. Repülővel jöttem, és nem vettem ki szállodai szobát.

- Akkor igencsak elfáradhatott asszonyom. Még ma vissza is akar menni?

- Az attól függ. – mondta az asszony jelentőségteljesen.

Blood nemsokára bejött egy pohár vízzel, az asszony megköszönte, és ivott belőle. Az őrmester leült és bekapcsolta a magnót. Azt hitte a vendég nem is, veszi észre.

- Az micsoda? – nézett felé az asszony.

- Hangrögzitő.

- Kell?

- Előírás, asszonyom. Vagy jegyzőkönyvet kell vezetnünk, vagy ezt. Azt hiszem ez a könnyebbik megoldás, mert ha mégsem lesz rá szükség, nem kell semmit aláírni, csak töröljük az egészet.

- Sajnos nem hiszem, hogy letörölhetik, amit elmondok.

- Hallgatjuk asszonyom.

- A nevem Teresa Hussey, Helen a lányom öt éve öngyilkos lett. Felakasztva találtak rá…

- Öngyilkos? Attól tartok akkor rossz helyen jár. Ez a gyilkossági csoport. – kotyogott közbe Blood, aki tudta mennyi elintézetlen akta, félbe maradt ügy vár rájuk, és gyakran előfordul, hogy olyasmikkel zavarják, ami csak az időt rabolja, de semmi közük hozzá. Sinus pillantása leállította. Értették egymást, hiszen tíz éve dolgoznak együtt. Hagyja beszélni öt percig, addig vagy kiderül, hogy a mi asztalunk, vagy átkísérheti a megfelelő helyre, és mehet tovább a verkli, vagy taposómalom. Lazítson. A magnó megy, figyelni fél füllel is lehet, amíg nem ejti rabul az embert, amit hall.

- Folytatná, asszonyom! – kérte Sinus, és az asszony kicsit sértetten, újra beszélni kezdett.

- Nem jó dolog egy öngyilkos hozzátartozójának lenni. Az élet rendje, hogy a gyermek temesse el az anyját, fordítva borzalom, hát, még ha saját kezével vet véget az életének az, akiért él az ember.

- Mi oka volt a lányának, hogy…

- Akkor azt hittük semmi. Sokan azt mondták skizofrénia, és alig mertünk kimenni az utcára. Mindent elolvastam, amit arról az elmebajról tudni lehet. Annyiban stimmelt, hogy a skizofrén ember nagyon okos, és leginkább húsz éves kora után jelentkezik a betegsége. A lányom huszonhat éves volt, nagyon gazdag, de még anyai szemmel sem lehetett volna szépnek mondani.

- Nem úgy, mint a mesében! – gondolta Blood, és nem értette, miért hallgat a főnök ilyen türelmesen, egy öt évvel ezelőtti öngyilkossági beszámolót. De hát, hol ö türelmes vele, hol fordítva.

- Történt valami, ami… – szólt közbe a felügyelő.

- Igen. Megtaláltam a lányom naplóját.

- Öt év után? – képedt el, Blood.

- Nem turkáltam a holmija között. Mindent nagy ívben elkerültem, ami rá emlékeztetett volna. A személyzet úgy hagyta a szobáját, ahogy volt, én meg csak akkor mentem be oda, ha úgy éreztem vezekelnem, kell, és nem árt egy kis – istentől rám mért büntetés. Pokoli életem volt öt éven át. Tudtam, hogy nem akadt elmebeteg a családban, és nem hittem Helénröl, hogy kezet emel magára. Csakhogy akkor még, azt sem tudtam milyen házasságban élt.

- Tehát asszony volt! – szögezte le, Blood.

- Igen. Három évvel a halála előtt ment férjhez. Szerelemből. Egy lerázhatatlan piócához..

- Természetesen a vejére gondol, asszonyom? – kérdezte, vagy szögezte le, némi iróniával, Blood.

- Kire, másra? Helenhez mindenki olyan volt, amilyen ö másokhoz. Csak az a férfi tudta kiforgatni emberi mivoltából.

- Emberi mivoltából? – ismételte meg a két szót az őrmester. – Még mindig folyik a vita azon: ki az erősebb, aki képes eldobni magától az életet, vagy aki bírja a sorscsapásokat.

- Az emberi mivoltát nem a halálára gondoltam. Az életére.

- Boldogtalan volt?

- Mi úgy láttuk nagyon boldog. Szinte ragyogott, de nemcsak ö, az a fickó is. A lányom úgy nézett fel rá, mintha oltárra tekintene, a szeme tele volt rajongással. Szavak nélkül is tudhattuk: nagyon odavannak egymásért.

- Hiszen szerelmi házasság volt! – jegyezte meg az őrmester.

- Igen. És esküdni mertem volna rá, hogy nemcsak Helen szereti a férjét, hanem az is, a lányomat.

- De elhidegültek egymástól. – próbálkozott az őrmester.

- Nem. Éppen azért keltett akkora megdöbbenést a lányom halála. Még előtte való nap is együtt láttuk ragyogni őket. Nem veszhet össze valaki a párjával néhány óra alatt annyira, hogy eldobja magától az életét.

- És a férj, mit szólt a felesége halálához? – kérdezte Sinus.

- Odavolt, akárcsak én.

- Akkor meg? – nézett rá Blood. – Miért nem hisz a lánya öngyilkosságában?

- Elsősorban a naplója miatt.

- Megtudhatnánk, hogy mit talált a naplójában, ami megváltoztatta a helyzetet? – kérdezte Sinus.

- Nem tisztességben megöregedett becsületes emberi füleknek való, vagyis ne várják, hogy felolvassam. Elég volt egyszer. Legrémesebb álmaimban sem gondoltam, hogy ilyesmi létezik, és ráadásul az én családomban. Tessék. Elhoztam a naplót. Olvassák el.

- Jó kemény pornó lehet! – gondolta kajánul az őrmester, és előre készült a jelenetre, ahogy a főnök beleolvas, és mimóza lelke hímpora azonnal lepereg, aminek biztos jele, hogy fülig pirul. Ezúttal is az történt. Amint találomra kinyitotta a míves könyvet, és olvasni kezdte a gyöngybetűket, lila lett a feje. Blood szinte vele együtt élte át a hatást. Olyan volt, mint aki nem akar hinni a szemének, aztán ahogy mégis tovább olvasott, gyöngyözni kezdett a homloka.

- Asszonyom! – csapta össze a naplót a felügyelő. – Van egy javaslatom. Azt mondta fáradt. Felajánlom a pihenő szobánkat, dűljön le pár percre, amíg fennhangon – nagyjából – elolvassuk a naplót, mert hogy külön – külön tegyük, arra nincs időnk. Kiszólok a tizedesnek, és odavezeti. Üzenünk önért, ha végeztünk, és látjuk: mit tehetünk ebben az ügyben. Ha egyáltalán tehetünk valamit…

- Tehetnek! – szólt közbe, majdnem gyűlölettel az asszony. Esküdni mernék rá, hogy a lányom nem lett öngyilkos…megfojtották..

- Erről eddig nem beszélt, de akkor is, minek szenvedné végig, itt ülve amig elolvassuk a..a..bizonyitékot… – fejezte be a felügyelő.

- Köszönöm. Maga igazán megértő, és legalább nem kell a megalázottság poklát átélnem, két vadidegen ember előtt.

- Vadidegen, de segítőkész ember előtt! – tette hozzá Blood, és már nyitotta is az ajtót a dáma előtt. Astor tizedes értette a parancsot, és mihelyt az őrmester betette az ajtót, Sinus máris nyújtotta a naplót.

- Kezdje. Ilyet még úgysem olvasott.

- Azt hiszem, lebecsüli a szexuális tájékozottságomat!

- Honnan gondolja, hogy szex? – nézett rá a felügyelő.

- Ne vicceljen, ha minden sorban megöltek volna valakit, maga csak enyhe izgalomba jön tőle, de úgy elpirult, akár egy első áldozó. Nekem akarja megjátszani magát, tízévi, több mint házasság után? Csak tudnám, hogy a kettőnk napi húsz órás együtt éléséből, hogy született magának három fia, nekem meg egy lányom?

- Mert közben szakítottunk időt a nősülésre, és kifogtuk a világ két legtürelmesebb asszonyát.

- Akkor merüljünk el a szexben, hátha ők is hasznot húznak belőle. Mindig tanul az ember! – mókázott az őrmester, de Sinus tudta, hogy Bloodban, ez a – mást vidítani – derű csak felszínes, mihelyt elkezdi olvasni a bejegyzéseket, a vigyora döbbenetbe csap át, és megkeményednek a jól ismert vonások. Neki lett igaza.

Az őrmester kinyitotta a bőrkötéses könyvet és olvasni kezdett:

“Ma találkoztam egy igazi mazochistával. Csodálatos férfi!”

- Nem mondom! – jegyezte meg rövid szünet után az őrmester. – Tömör mondatok. Talán kikapcsolom a magnót, nem az ön fülének való dolgok ezek.

- Legjobb, ha kiszól, hogy ne zavarjanak, és hadarjon már, mert sosem érünk a végére. Szerintem úgysem a mi asztalunk.

- De legalább olvashatunk egy bestellert, ingyen és bérmentve. Hogy micsoda nők vannak, főnök. Még az én szűzi lelkem hímporát is letörlik az ilyen célratörő, kifejező mondatok. És még Mrs Hussey azt hiszi, hogy a kislánya egy szent volt!

-       Folytatja már, vagy vegyem át én? – szólt rá a felügyelő.

- Na, arra befizetnék, hogy maga ilyet, fennhangon?! Jól van, folytatom.

“Nem tudom hányadik férfi az életemben, de azt hiszem ezen túl elsőként, tartom számon. Ö az első, aki képes megérteni, és fogadni az érzéseimet. Honnan tudta, mire vágyom? Mindig is tisztában voltam vele, hogy világ randája vagyok, de nem zavart, mert a vagyon olyan akár a méz: körüldöngicsélek a méhek, vagy inkább darazsak. Sajnos leginkább olyanok, akiket egyetlen porcikám sem kívánt. Azért mert rút vagyok, még lehetnek elvárásaim a partneremmel kapcsolatban. Addig minden férfi kimutatta a foga fehérjét. Először megjátszotta, hogy nem a vagyonom érdekli, aztán előbb – utóbb megláttam az arcukon a méla undort. Dobtam őket, de gyűlt bennem a harag. Megfizetni nekik. Valamennyinek. Amikor ö felkért táncolni, semmi reményt nem fűztem hozzá. Csodálatos férfi. Olyan furcsán nézett rám egész tánc alatt, hogy életemben először zavarba jöttem. Aztán egyszer csak, mintha az időjárásról beszélne, megkérdezte: ugye élvezné, ha meggyötörhetne? Majdnem kiszaladtak alólam a lábaim. Ez a fickó gondolatolvasó? Amikor a fejem a vállára hajtottam arra gondoltam: ha ezt a magas, csodálatos férfitestet a kezeim közé kaphatnám és üthetném, verhetném, gyötörhetném, rajta állhatnék bosszút a sok hozományvadászon az, maga volna a csoda. Kielégülnék. Természetesen nem adtam ki magam azonnal.

- Életem leghőbb vágya, hogy megkínozzam! – mondtam, állva a pillantását.

- Akkor? – nézett rám sejtelmesen a drága, és én tudtam, hogy elvesztem. Egy valódi mazochista tart a karjaiban, akivel talán elérhetem, hogy kiűzzem magamból a feszültséget, az izzó gyűlöletet. A tekintete elszánt volt, és már szinte láttam, ahogy a kin elhomályosítja, csodálatosan kék szemeit. – Maga gondolatolvasó? – kérdeztem, mert nem mertem elhinni, hogy komolyan gondolja, amit mond. Tudtam, hogy hiába is tagadnám, ö biztos benne, hogy rá várok. Hogy kell nekem. Eszköznek, célnak, mindegy minek, de tudja, hogy szükségem van rá. Az ö szemében alázat volt, nem birtoklási vágy, mint a többiekében, ha önelégülten rám néztek. A vállán lévő kezemet marokba szorítva, belemartam a húsába. Minden erőmet beleadtam, és élveztem, hogy valami örömféle derű suhan át az arcán. Nem szisszent fel, nem rándult görcsbe: élvezte. Aztán belecsíptem. Ahogy csak tudtam. Esengőn nézett rám. Mint aki kéri: ne hagyd abba, folytasd, kínozz, gyötörj. Tudtam, hogy nem engem, hanem az általam okozott kínokat kívánja, és azt, hogy én is az ö gyötrésére vágyom. Először éreztem, hogy egy férfi nem a pénzemre pályázik és a csúnyaságom sem érdekli. Neki partner kell, hogy kiélhesse mazochista hajlamát. Eszelős bosszúvágy fortyogott bennem. Minden sérelem ott üszkösödött a lelkem mélyén, és valami azt súgta, ha kiélhetem, ha gyötrelmet okozhatok egy férfinak, enyhül a megaláztatások okozta fájdalmam. Nem akartam beleörülni a gyűlöletbe, a tehetetlen bosszúvágyba. Kitáncoltunk a teremből. A kocsim ott állt a ház előtt. Semmit nem kérdezett, csak beült mellém. Én vezettem. Tudtam hova kell mennünk, ahol a madár sem jár. Próbára akartam tenni, mennyit bír ki, és valóban élvezi – e, ha gyötrik. Igazi mazochistát akartam, és nem a pénzemért. A fizetés, ilyen szolgáltatásért, egy nő számára még megalázóbb, mint vagyonért férjet venni. Letértem az útról. Már múlóban volt az éjszaka, derengett a hajnal. Az a bokros rész mindentől távol van. Megállítottam a kocsit és nekiestem. Belemartam a szájába. Nem sajdult fel. Lehunyta a szemeit, és úgy tűrte ajkai gyötrését, mint más a gyengéd csókokat: – élvezettel. Őrjítő vágy kerített hatalmába, hogy üssem, verjem, tépjem, kaparjam, harapjam, ahol érem. A ruhát ö tépte le rólam, aztán engedte, hogy segítsek neki a vetkőzésben. Végignéztünk egymás testén. Csodálatos teste van. Rám sem mondta még senki, hogy rossz az alakom, ha már eljutottunk odáig. Csak az arcom taszító, de éppen az, ami egy emberen legszembetűnőbb. A test rejtve van. Aki nem vállalja a rútságom, férjnek sem kellene, ha örökké pártában maradok, akkor sem. Biztató tekintetére nekiestem. Először álltában, aztán a földre döntöttem. Hagyta magát. Élvezte. Hát még én? Ö egyetlen szót sem szólt, csak kéjesen sóhajtozott, pedig a vére is kiserkent a szám nyomán. De hát más fegyverem nem volt csak a kezeim, meg a szám. És a lábaim, mert később rúgtam, tapostam, csíptem és visítoztam. Egyetlen férfi sem okozott még olyan nagy kéjt, mint ö, ott a tisztáson, azzal, hogy kitölthettem rajta a bennem feszülő bosszút. Hogy elégtételt vehettem magamnak a férfitársai által okozott megaláztatásokért. Lassan, élvezettel karmoltam végig izmos hátát. Őrjítő volt, ahogy a körmeim nyomán kiserkent a vére, és átszellemült mosollyal tűrte. – Végre egy férfi! – gondoltam és alig vártam, hogy megszólaljon, hogy ki tudjam belőle hozni a legnagyobb elismerés szavait: jól csinálod, csináld! Tépjél, kínozz, marcangolj, teperj, karmolj. Alázz meg. Alázz, ahogy csak tudsz. – suttogta, miközben soha nem érzett gyönyör áradt szét bennem. Éreztem, hogy az ö teste is többször elerőtlenedett, akárcsak az enyém. Amikor belefáradtam, vagy kiéltem öldöklő vágyaimat, elcsendesedtem. Néztem öt. Tekintete rajongóvá, hálássá vált, mozdulatai lágyak lettek, csak a szavai voltak eszementek. – Aljas állat. Te. Aljas kis ragadozó! – suttogta hideglelősen. Olyan kecsesen segített fel a földről, mintha véletlenül estem volna el, az orra előtt. Bennem, mihelyt végig néztem elcsúfított testén, újra lobbant a láng. Én tettem vele. Általam van így meggyalázva. Újra kezdődött a bosszúvágy. Martam, ahol csak értem. Ö apró, becéző, biztató csókokkal válaszolt, majd elmosolyodott: Csakhogy rád találtam! És én? – haraptam bele. – Mit gondolsz, mióta kereslek már! Azt akarom, hogy naponta gyötrődj, hogy legyőzzelek, hogy gonosz lehessek hozzád, érezni akarom, hogy az örülésig vágysz rám. Uralkodni szeretnék a testeden! Ki akarom dühöngeni magam, hogy szenvedj, és olyan kéjes fájdalmat érezz, amilyet én, a gyötréseddel. Ölelni is képes leszel? Ne itt! – állítottam meg a mozdulatát. – Majd otthon, ahol elölről kezdhetünk mindent. Ha szeretkezünk légy gyengéd, tüzes, csodálatos szerető, de előtte, vagy utána hagyd magad. Vállalod? Tudod, hogy nagyon csinos vagy? – mondtam neki. – Tudod, hogy megolvasztanád a bazaltot is? – bókolt vissza ő. Nem tudom értékelni a bókot, mert fogalmam sincs melyik fémnek, vagy kőnek van legmagasabb olvadási hőfoka! – csókolgattam gyötrésem helyeit a testén. Aztán lecsendesedtünk. Félénk, “ugye nem nagyon fájt”, puha csókokkal becéztük egymást. A ruhámat ö igazította vissza rám. A szám vérzett, de soha jólesőbb fájdalmat. Mielőtt indítottam, beleharaptam a mellébe. Lassan, hogy minél jobban fájjon. Összerándult a teste. Tudtam, hogy megtaláltam az igazit. Az egész életre szólót! Abban is biztos voltam, hogy bármi áron megszerzem magamnak. Nem akadhat neki megértőbb párja, nálam. Azt sem tudtam ki ö, ki szerzett nekem olyan kéjt, amilyet soha más. Bemutatkoznál? – kértem. Megmondta a nevét, de rögtön rávágtam. Én Rabszolgának becézlek majd. Az, jobban illik hozzád. Valamit tudnod kell. Nem minden vágyam az efféle szex. Ez csak a desszert, de remélem, az ágyban is jó vagy. – Próbáld ki! – mondta, és először csókolt meg úgy, mint egy szerelmes férfi, a szeretett nőt. Tudtam, hogy fáj a szája, az enyém is elgyötört volt, gyengéden csókoltam, és odaadóan. Útközben az egyik kezem állandóan nála járt, öt kutatta, tépte, marta, miközben ö becézte, csókolta, ahol érte. Gyengéd volt és aranyos. Életemben nem voltam még olyan boldog, mint azokban a percekben. Miért nem jöttem rá előbb, mi kell nekem? Mert öt rendelte számomra az ég! Amikor megmondtam, ki vagyok úgy csinált, mintha meglepődött volna. Szerintem tudta, hogy a dúsgazdag Hussey lány veri, és csak a pénzemet akarta. De kit érdekel? Ha a szegénység dobta elém, akkor is mindkettőnknek szerencséje van. Eltalálta mire vágytam, és ha akarja, a felesége leszek. Összejött. ”

- Ennyi! – hallgatott el az őrmester.

- Az első bejegyzés. Olvassa tovább. – kérte a felügyelő.

- Főnök sokért nem adnám, ha kapnék egy fél óra pihenőt, de csak úgy, ha Betsyt is idehozatja. Maga hitte volna, hogy az ilyen eltévelyedés, egészséges férfira is hatással lehet?

- Képtelenségeket beszél. Ha hat magára, az csak azért van, mert maga egy befolyásolható gyenge báb, és nem a szadizmus, vagy mazochizmus, inkább a pornó vonal hozta lázba. Velem úgysem tudja elhitetni, hogy örömét lelné egy ilyen menetnek, akár a nézésében is.

- A menet csodálatos szó volt a maga szájából, főnök. – nevetett az őrmester. – Ritkán hallok ilyen csemegéket. Na üsse kő, legyűröm a feltörő nemi vágyat, amiért nem győzök eléggé pironkodni, és folytatom. De csak úgy közbevetőleg megjegyzem, az emberek nagy többségére hatnak a pornográf olvasmányok, sokan meggazdagodtak már belőle. Állítólag a házasságokban sem árt egy – két füzet. Úgy hallottam, hogy minden francia háznál van egy mű izé, mert a francia férfi nem hagyja kielégítetlenül a feleségét, s ha mással nem tudja, azzal fejezi be.

- Oké, de ha maga nem fejezi be azonnal, hát…

- Folytatom, főnök, de azt hiszem, előre tudom a mese végét.

- Engem most kezd érdekelni a dolog! – jegyezte meg Sinus. – Ez a fajta szex nem játék, ez könnyen átcsúszik a mi működési körünkbe, sajnos. A kéj és a tragédia, együtt van jelen a szadi-mazochisták szeretkezésében.

- Azt akarja mondani, hogy… – döbbent meg Blood.

- Ne találgassunk, folytassa.

“Ma volt az esküvőnk. Gyűlöljük, és imádjuk egymást. Hát nem csodálatos? Úgy tépem, marom, gyötrőm, mintha ellenségem lenne, miközben mindketten a világ legőrjítőbb kéjét éljük át. Ha lecsendesedik bennünk a vágy, olyan gyengéden ölelkezünk, akár a normális szerelmesek. Normális? Miért ne lenne a mi szerelmünk is normális? Csak más, mint a többi. De ha nekünk ez a jó, kinek mi köze hozzá? Csak tudnám hol járt eddig, és miért vagyok gazdag, ha még a testi örömöt, a lelki nyugalmat sem tudtam megvenni magamnak. Benne ingyen kaptam. Viszontérzésekért. Bárcsak biztos lettem volna benne, hogy tudat alatt erre vágyom. Ilyen szeretőre. Szegény mami felkészített a nászéjszakára. Azt mondta egy kicsit fájni fog, de csak először. Persze olyan piros lett, akár a paprika. Tudtam, hogy a papát is megkörnyékezte mielőtt hozzá fogott, hogy ö avasson be az asszonyi életbe, elméletben. De a papi még nála is prűdebb. Csak művelni szereti, de azt vadul és lehengerlően. Szerintem, a mami miatt, még sosem ölelkeztek meztelenül. A papa legfeljebb a marokfogását ismeri azoknak a csodálatos almamelleknek, amiket a mami rejteget. Teremtő ég! Hány milói Vénusz hal meg úgy, hogy soha senki nem vet rájuk egy elismerő pillantást, még a férjük sem? Álszemérem. Micsoda önbizalom kell, még a szépnek is, hogy kérkedni tudjon azzal, amije van, hogy közszemlére tegye a testét, és aki látja, azt gondolhassa: nincs több ilyen gyönyörű, holott ha egyszer alaposan körülnézne otthon, rájöhetne, hogy a felesége, vagy a férje sem csúnyább, és ami a legfurcsább az otthoni szebbet már unja, de az idegen, – korántsem olyan kecses – vágyat támaszt benne. Micsoda hülye világ? Tehát fel vagyok világosítva. Remélem Rabszolga, meglep néhány rafinált kínzóeszközzel. A nélkül a kezem belefárad, mire ráun a szenvedésre. Csodálatos fondorlatokat ígért, és eddig még nem volt okom panaszra. Két hónapja hogy odavagyunk egymásért. Az én eltévelyedésemben az a legviccesebb – mert tudom hogy az, hiszen hallgattam pszichológiát, – hogy meg tudom magyarázni, mi okozza a bennem rejlő indulatokat, a kínzási vágyat. Egy biztos: ok nélkül semmi nincs. Az én másságom, vagy inkább aberráltságom mással is magyarázható, nemcsak az engem ért sérelmekért való bosszúvággyal. Mint minden gyerek én is kíváncsi voltam, odabújtam a szüleim ágyába, szerettem az esti friss illatukat, és a reggeli buja testszagot, ami a takarójuk alól áradt. Ha gyerekem lesz, sosem engedem a közös ágyba. Mindig is jó fantáziám volt, elképzeltem, mit művel, két ember, ha egymás mellé fekszik. Tudtam, hogy alszanak, de addig? Egyszer elbújtam, a gardróbban, amíg ők a fürdőszobában voltak, és bár ma is emlékszem, hogy a szívem a dobhártyámon dörömbölt, mindent hallottam. Hagyjon! – mondta anyám.- Olyan állati ez az egész. Csak tudnám, mi jót talál benne, hogy kaptafára, húz, hogy megnyomorít. Apám próbálta meggyőzni: legalább engedje, hogy meg tanítsam érezni a jót, ne csak tűrje az ölelésem, vegyen részt benne, akkor rájön az izére. Fuj! Nem vagyok kíváncsi az izére, a szagát is utálom. Utána olyan az egész szoba, mint a frissen kaszált rét, vagy park. Fűszagú. És jó magának: elegánsan távozik, én meg itt maradok a lucsokban, kiábrándultan, megalázva. Ne szuszogjon a fülembe. Engedjen el! Na, ez fáj. Őrültség, amit csinál, ez már erőszak! A feleségem vagy, te céda, nem kívánhatod, hogy kuplerájba járjak, amikor itt vagy te. Tudod milyen szép vagy? Miért nem veted le ezt a göncöt, egyszer letépem rólad. Tudom, hogy a nagyanyád hímezte, de akkor is? Élvezni akarom a tested, követelem a házastársi jogomat, és boldoggá akarlak tenni, te balga, de olyan vagy, akár a feszülő íj, lazítsd már el magad, akkor én sem leszek ennyire vad, de ha nem hát nem, jöjjön az erőszak. Így jobb? Kellett ez neked? Jaj, de jó vagy, édes mindenem. Látod a vadságom hatott. Ne szemérmeskedj! Csókolj, marcangolj, sikíts! – hörgött a papa, és nemsokára felbúgott a mami is. Sokszor megpróbáltam később utánozni azt a hangot, de sosem sikerült úgy, ahogy anya csinálta. Azóta tudom, hogy a kéj hangja mindenkinél más, de egy biztos: a másságomba szüleim génjei is belejátszanak. Vagy ezen a téren minden ember egyforma? Sokszor elgondoltam: ha a papa feladja, nem kínlódik egy frigid jégcsappal, akkor minden ölelésük szenvedés, vagy kínos kötelesség lett volna. De az enyhe erőszak hatott. Fruska koromban is eljátszottam a gondolattal: milyen élvezet lehet uralkodni valakin, lehengerelni, leteperni úgy, hogy neki is jó emlékei maradjanak. Soha nem fogom megérteni az életet, és hazudik minden pszichológus, ha azt mondja, érti az abberációkat. Nem értheti, amíg felszínre nem hozza a pacienseiből az olyan emlékeket, mint az enyém. Az én Rabszolgám kéjérzetének, mazochizmusának is van magyarázata. Az hogy ki hogyan ismerkedik meg a szexszel, sokkal fontosabb annál, mintsem tabuként kezelje a sok álszent erkölcscsősz, vagy nyárspolgár. Ha nem suba alatt történnének a dolgok, ha mindenki kibeszélhetné magából egy analitikusnál a lelki görcseit, akkor talán én is szűzen reszketnék az ágyamban, amíg Rabszolga mellém nem fekszik, és ki nem tüntet egy gyatra “ki ha én nem” numerával. De hát ki törődött az én érzelmi életemmel? Azon sem csodálkoztak, hogy éjjel ott sírtam fel a gardróbban. Azt hitték félálomban elindultam hozzájuk és eltévedve, visszaaludtam. A család az állam legkisebb, és legfontosabb közössége, legalább azon belül ismernie kellene egymást az embereknek. Törődni a másikkal, segíteni, megérteni, szeretni, mindenről álszemérem nélkül, őszintén elbeszélgetni. Persze csak akkor, ha eljön az ideje. De a mai család egészen mást jelent. Szigort, majd én megmutatomot, bezzeg az én időmbent, és még az is lehet, hogy mindezt igaznak érzik, a szülök, hiszen olyan régen voltak már lázadó fiatalok, hogy nem is emlékeznek akkori fogadalmaikra. Most abbahagyom az írást, mert ö már mindennel kész. Átforrósodott a testem, amikor Rabszolga kiszólt értem. A kezem remeg. Beleborzongok a gyönyörűségbe, ha arra gondolok, mi vár rám? Vele! Égek a kíváncsiságtól, és reszketek a vágytól, hogy minél nagyobb gyönyört éljek át. Rabszolga szerint elmebeteg vagyok, és csak az a mentségem, hogy ö is az, és két bolond egy pár. De amíg más nem hisz bolondnak bennünket, addig miért ne higgyük, hogy ugyanolyan normálisak vagyunk, mint a többiek, csak másmilyenek. Majd holnap folytatom. ”

- Lapozzon! – szólt a felügyelő.

- Azt akartam, mert éppen véget ért az oldal.

- Többet lapozzon. Egészen a végére. Az utolsó bejegyzésre vagyok kíváncsi.

- Hogy tud ilyen ünneprontó lenni? – Gondolja, hogy ide írta a búcsú levelét is?

- Míg el nem olvassa, nem találgatok. Lapozzon, visszafelé, és ahol az utolsó bejegyzés kezdődik, onnan hallgatom! – mondta Sinus, és Blood, nem túl lelkesen, de eleget tett a kérésnek, vagy utasításnak.

“Senkinek sem merek szólni, csak leírni van bátorságom. Félek, hogy elhagy. Azt mondja nincs elég erőm, a teste igazi meggyötréshez. Nem szabad erőltetnem magam. Azt mondja beteg a szívem. Nem veheti a lelkére, hogy egyszer a verése közben kapok szívrohamot, vagy infarktust. Féléve sírok, könyörgök neki, hogy ne hagyjon el. Felajánlottam a felelősségvállalást is, de kinevetett, amíg oda nem adtam neki a búcsúlevelemet. Nem tudok élni nélküle. Mindent meg kell tennem, hogy velem maradjon, hogy megelégedjék velem. Azt írtam a búcsúlevelemben: régen kísért az önkezű halál, és ha egyszer megpróbálom, nem akarom, hogy öt okolják. Csak én tehetek róla. A levelet eltette, és újra a régi lett. Én is örömmámorban úsztam, és elmagyaráztam, hogyan gondoltam, a baj kivédését. Nem akarta elhinni, hogy annyira szeretem. Megértette velem, hogy engem véd, az én egészségemet óvja, amikor lemond a kínzás gyönyörűségéről, de nehéz a lemondás. Hiányzik neki a szenvedés. Megegyeztünk, hogy ha közben halok meg, hurkot köt a nyakamra, és felakaszt. Tudom, hogy sosem történik meg, hiszen azok életem legszebb percei, amikor látom az arcán az általam okozott igazi kéjt, amikor boldognak érzem. Amióta megírtam a búcsúlevelet, újra a régi. Amikor kedvem van hozzá: verhetem, ahogy csak bírom, és én ki akarok tenni magamért, mert most már neki is van a rovásán. Hiszen rám ijesztett. Azt hittem elhagy. Megérdemli, hogy bűnhődjék érte. A levél birtokában meg is ölhetne, ha szabadulni akarna tőlem, de nem teszi meg. Kellek neki, ha nem én, akkor a pénzem. A szüleim remekül összehozták a házassági szerződést. A halálom után nem sokat kap, de addig: dúskálhat, mindent megadok neki, és annyit költ amennyihez kedve, van. Csak tudnám, hogy akkor is hozzámentem volna, ha olyan, mint a többi férfi? Nem hiszem, mert sosem szerettem a fekete göndör hajat és a kék szemet. Rabszolga nem a zsánerem!”

- Pont! – fejezte be Blood, és nem állta meg, hogy hozzá ne tegye: Mi lett volna, ha Rabszolga a zsánere?

- Ez őrület! – mondta a felügyelő.

- Nekem mondja? Szex, veszélyeztetéssel egybekötve. És még csak nem is a férfi ölte meg..

- Honnan veszi, hogy… – nézett rá döbbenten a felügyelő.

- Ez volt az utolsó bejegyzés főnök. Nincs tovább. De mit gondol mi, más történhetett? Ez a szerencsétlen nő borotvaéles eszű volt, de attól még lehet skizofrén, vagy éppen azért az. Azt mondják a zseniket az örültektől csak egy hajszál, választja el. Mindkettő a csúcs, csak kérdés, hogy merre billen a dolog.

- Hozassa vissza Mrs. Husseyt. – kérte Sinus. – Egy kávé is elkelne. Száraz szivaccsá vált az egész belsőm ez alatt a rémes olvasmány alatt.

- Mit akarunk az asszonnyal? – kérdezte Blood, miután intézkedett.

- Megkérdezzük, ki a veje.

- És?

- Gondolom nem véletlenül jött ide. A fickó alighanem minket szerencséltet a lakhelyével.

- És eljárást akar indítani ellene?

- Milyen alapon? Veszélyeztetés, öngyilkosságra való rábírás? Helen Husseyt felkötve találták meg, vagyis…

- Vagyis a férfi, a megállapodásuk szerint járt el. De lehet, hogy fal az egész, és megölte a gazdag feleségét.

- Ne kombináljon. Látszik, hogy nem tudott odafigyelni arra, amit olvasott: szerződésük van, nem sok pénz ütötte a markát. Élve jobban járt volna vele. – sorolta Sinus. – Jól gondolja, meg mit kérdez Mrs. Hussey-töl. Ne felejtse el, ö is olvasta azt, amit mi.

- Kétlem hogy csak azt, főnök. Szerintem az öreglány nem tudott átlapozni egyetlen oldalt sem. Nem nagyolta el, ahogy mi..

- Asszonyom! – kezdte a felügyelő, amikor Mr Hussey újra ott ült a szobájában. – Ez nem bizonyíték semmire. Nem egészen értem, hogy mit akar tőlünk.

- Az az ember, gyilkos. Ö fojtotta meg a lányomat.

- De hiszen a lánya búcsúlevelet hagyott! – vágott közbe Blood.

- Igen. És minden rendben is volt, amíg el nem olvastam ezt a naplót. Azóta megbeszéltem a patológussal, megnézte a boncolási jegyzőkönyvet, és a lányom halálát fulladás okozta. A szívének semmi baja nem volt. Az az ember hidegvérrel készült a gyilkosságra, és körülbástyázta magát minden gyanú ellen.

- Mit mondott a patológus, honnan olyan biztos a fulladásban? – hangzott az őrmester csali kérdése, mert tudta, hogy a válasz kézenfekvő.

- A véralvadásról. Akit megfojtanak annak lassabban, alvad a vére. – mondta az asszony, és Sinusék összenéztek.

Ötödik fejezet

Július harmincegyedikén késő este, a Bradley házban, megcsörrent a telefon.

- Sinus felügyelő. Jó estét, Carol. Tony nincs otthon?

- Nincs szabadságot adott magának.

- Ezt fel kell jegyezni a kéményben. Én a maga helyében féltékeny lennék.

- Nem tudok, mert nem egyedül ment el. – nevetett Carol.

- Kivel? – kérdezte komolyan Sinus.

- A barátjával, ismeri! A mi jó, de nem öreg, háziorvosunkkal.

- Freddy Perrievel?

- Ugye hogy ismeri?

- És maga? – kérdezett vissza azonnal Sinus, miközben intett Bloodnak, hogy hangosítsa ki a készüléket.

- Ezt meg hogy érti? – lepődött meg az asszony.

- Tudom, hogy meg kellene magyaráznom, de nem tudom, mert ugyan ki ismerheti a másik embert. Gyakran még a házastársak is titkosak maradnak egymás előtt, pedig együtt élik le az életüket. Ugye, ö nem nős?

- Nem.

- És barátnője?

- Azt mondják, van neki egy pár, és ahogy én az orvosi hivatást ismerem, ott gyakran kell emelt lábbal lépnie, egy olyan doktornak, mint Freddy.

- Úgy érti, hogy átlépni azokat, akik elébe fekszenek?

- Azt mondják, de lehet, hogy csak hencegnek, habár a nőkről mindent el tudok képzelni, még a jót is. Mit akart Tonytól?

- Keresett! – jutott hirtelen a felügyelő eszébe, és bár nem mondta, hogy hívjam vissza, de most ügyelek, úgy értem itt kuksolok az irodámba és, nem mintha nem lenne mit csinálnom, de gondoltam talán nincs még nagyon késő ahhoz, hogy egy kicsit kikapcsolódjak. Reméltem, hogy valami jót hallok tőle.

- Sajnálom, hogy tévedett. Ezúttal semmit nem tud mondani magának, de másnak sem, mert a vadászházban vannak, ahol nincs telefon és ahol, talán még a madár sem jár. Mobilt nem vittek magukkal. Beleborzongok, ha eszembe jut az a hely. Apósom szerette.

- Meddig maradnak?

- Másodikáig.

- Akkor majd hívom Tonyt, ha lehet, említse meg neki, hogy kerestem. Ja, hol van az a vadászház. Beszélt nekem róla Tony, és szó is volt arról, hogy egyszer kimegyünk egy kis dúvadritkításra, de én, és a szabadidő, különösen, ha vele kellene egyeztetnem, aki szintén nem tudja soha: hány óra.

- Ott csak nagyon kevés, és szelíd állat él.

- Akkor jó levegőt szívni, elszabadulni innen.

- A nyolcvankettes kilométerkőnél balra kell fordulni, ennyit tudok, aztán jő a rengeteg nagyerdő, és mivel én sok mindent nem szeretek, például a békát, a kígyót, a mély vizet, és többek között a huhogó baglyos erdőt sem, eddig, talán ha kétszer sikerült neki odacsalnia, az apósom szerint kies helyre.

- Gondolom az is. Ha csend van, maga a mennyország. Jó éjszakát Carol, és ha kellek még, hívjon, Tony.

Sinus letette a telefont. Blood csak erre várt.

- Most mi legyen főnök? – kérdezte Blood, de látszott rajta, hogy már tudja a választ. – Nyugtassa már meg a lelki világom. A lakásban éppen ott találtam a takarítónőt. Azt mondtam neki, várjon a visszahívásomra, ne menjen el onnan. Mit gondol miért?

- Már a gondolataiban is tudok olvasni, nemhogy hallás után ne kombinálnék. Be akar jutni a lakásba, házkutatási parancs nélkül. – jegyezte meg elgondolkozva a felügyelő.

- Lenne szíve, órákig váratni azt a szegény asszonyt? Majd maga szóval tartja, én meg körülnézek. Ne féljen, mindent úgy teszek vissza a helyére, ahogy találom.

- Megmondaná mire számit? Mit keres? Gondolja, hogy ott is találunk egy naplót, amelyben, az azóta elkövetett csínytevései vannak leírva? Ö nem az a, szentimentális fajta…

- Vagy ki tudja? – jegyezte meg Blood. – Én már semmin nem csodálkozom. Nem ö volt a naplóvezető, vagyis ilyesmire nem számítok, de az ördög nem alszik, és tudja milyen átkozottul kíváncsi, természetem van. Imádok kutakodni. Legfeljebb ad egy fegyelmit, már úgyis annyi van belőlük, a legközelebbi nagytakarításnál kitapétázom velük a házam legkisebb helyiségét, hogy mindig szem előtt legyenek. Még jó hogy nem tartja számon a kutya sem.

- Nem bánom, de én csak kérdezgetek…

- Nekem pedig hirtelen szükségem lesz a mellékhelyiségre, bízza rám. Ez a leghihetőbb emberi indok.

- De nem hoz el semmit!

- Hát szoktam én lopni?!

- Magánál a szavak jelentősége egészen más, mint nálam. Maga csak kölcsönveszi, és az is igaz, hogy néha éppen a mindent eldöntő dolgot. Adja isten, hogy ezúttal is ragadós legyen a keze, vagyishogy legyen mihez hozzáragadnia. Egyben biztosak lehetünk, most nem fojthat meg senkit, mert éppen a barátommal üdül, és remélem annyira nem aberrált, hogy férfiakra is kedve szottyanjon.

- Bárcsak a próféta szólna magából?

- Ezt most miért mondja? Évek óta jó barátok…

- De most mentek el először édes kettesben az isten háta mögé. Oda, ahol a madár sem jár, csakhogy a halál mindenütt rátalál az emberre, előle nem lehet elbújni.

Sinus már nyitotta a száját a válaszra, de aztán meggondolta: Blood minden kötekedő, gyanúsítgató, esztelen feltételezésére oda kell figyelni.

Hatodik fejezet

Freddy Perrie lakásában szinte azonnal kinyílt az ajtó, miután egy női hang kérdésére megmondták a nevüket.

- Köszönjük hogy megvárt bennünket asszonyom.

- Lehet hogy rosszul tettem. Azóta gondolkoztam a dolgon, és ha jól tudom, maguk nem mehetnek be sehova házkutatási parancs nélkül.

- Nem kutatni jöttünk asszonyom! – mondta a felügyelő.

- Hanem?

- Kérdezni szeretnénk magától egyet – mást. És körbenézni a lakásban. Egyhelyben állva, hátratett kezekkel. Ne féljen nem nyulunk semmihez. Nekünk néhány válasz, és a látvány is elég.

- Már akinek, főnök, de nekem most nem szoba, inkább a lakás legapróbb helyisége kellene! – szólalt meg ártatlan képpel, az őrmester. – Merre találom asszonyom, vagy azt is csak házkutatási paranccsal használhatom?

Amikor Blood kiment, Sinus igyekezett olyan semmitmondó, de mégis elgondolkoztató kérdéseket feltenni az asszonynak, akár egy modern irodalmi alkotás. Az ember csak olvassa, olvassa és a harmincadik oldalnál, eltűnődik: most én vagyok hülye, vagy az, aki írta. Az asszony is el – elgondolkozott némelyiken, aztán olyan választ adott, amilyen a kérdés volt: semmitmondót. Fő hogy Bloodnak minél több ideje legyen a szobákba való belopódzásra.

- Régen van itt?

- Négy éve járok be, összeszoktunk, úgy értem én meg a lakás, mert a doktor úrral, szinte alig találkozunk. Egyébként ez a nappali. Megmutatom a dolgozószobát.

- Ne, köszönöm! – állította meg a felügyelő, mert biztos volt benne, hogy Blood már ott van, ahol semmi keresnivalója, és isten ments összefutni vele. – El tudom képzelni, hogy ott is hasonló rend van. Jómódú a doktor úr?

- Sosem kérdeztem, gazdag-e. Azt tudom, hogy nem milliomos, de jó orvos, úgy értem sok paciense van. Engem is ö gyógyít, ha valami bajom adódik, és csak úgy, barátságból. Remek belgyógyásznak tartják, és bizonyíthatom, hogy az.

- Gondolom mennyi női csecse-becsét, talál, takarítás közben, amit a hölgylátogatók itt felejtenek! – negédeskedett, Sinus.

- Nem találok, mert a hálószobában, és a hozzá tartozó fürdőszobában nem takarítok.

- Vagyis oda, be sem mehet?

- Minek mennék be, ha semmi dolgom ott?

- Ezek szerint a soros hölgyek raknak rendet, vagy a doktor saját kezűleg? Mindenkinek lehet hobbyja, és ha neki a takarítás az, le a kalappal. Van egy újságíró ismerősöm, aki maga varrja a felesége ruháit. Nemcsak varrja, tervezi is. Tudja hány centi az ilyen olyan bősége, és ha az asszony olyat akar enni, ami hizlalhatja, kiveszi a kezéből, mert ö minden munkájával remekelni akar. És mindezt szabadidejében teszi. Hallott már ilyet? – nézett az asszonyra, várakozóan, a felügyelő.

- A doktor úr, is hobbyból rak rendet. Azt mondja, kell egy kis kikapcsolódás, de hogy az egész lakás takarítását vállalja, arra nincs ideje, azért kellek én. Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát! – mondja ö, és meg is érdemlik a rossz alvók a kényelmetlenséget, ha sajnálják az időt az ágyazásra. Szereti, ha csak az ö keze nyoma van mindenen, ami a bőrével érintkezik. Nem csodálom. Elég sok undorító dolgot lát, és fog, egész nap a klinikán. A doktori hivatáshoz jó gyomor kell.

- De neki van! – jegyezte meg, vagy inkább adta volna az asszony szájába, Sinus.

- Mondtam, hogy remek orvos, és ha egy beteg fintort látna a kezelője arcán, odamenne még egyszer? Na, ugye?

- Ez azt jelenti, hogy nem is járt még abban a szobában?

- Azt. Csak nem gondolja, hogy álkulccsal nyitok ki valamit, amit elzártak előlem! – mondta sértetten az asszony.

Sinusnak a mondat alatt, az járt a fejében, hogy az ö semmitől vissza nem riadó kollégája, azóta már holtbiztosan elbánt a zárral, és ha minden jól megy bejutott a szentélybe, tehát neki más dolga nincs, mint időt nyerni a számára, hogy minél többet tudjon megjegyezni abból, amit lát. De az is lehet, hogy csak egy patikatisztaságú hálószobát, és sterilitásig tiszta fürdőt talál. Vagy öt perce sorakoztatta már a kérdéseit, és szerencsére az asszony nem volt túl szűkszavú, mindenről eszébe jutott valami, amikor hirtelen megkérdezte:

- A kollégájának hasmenése van?

- Miért gondolja?

- Már megbocsásson de vagy az, vagy székrekedés tarthat valakit ennyi ideig a klotyón.

- Őrmester, ha be tudja fejezni, szüneteltesse a dolgot, amíg beérünk! – szólt ki Sinus.

- Azonnal főnök. Éppen készen vagyok! – mondta, és szinte abban a pillanatban, hallották, hogy lehúzza a vizet.

- Mi van ezzel? Végig ott ült, vagy nem sikerült bejutnia a hálószobába? – kapott észbe Sinus.

- Itt is vagyok, főnök. Köszönöm, igazán nagy segítség volt! – mondta az asszony felé. Elnézést a feltartásért, mehetünk felügyelő úr.

Amikor Blood, a kocsiig nem szól, akkor sok fontos mondanivalója van, és csak csigázni akarja az érdeklődést. Most is ezt tette, de mihelyt beült a volán mögé, nem bírta tovább. Előhúzott egy papírlapot és átadta Sinusnak.

- Mi ez? – nézett rá, a felügyelő.

- Olvassa el! Azóta töröm a fejem rajta. Ez a piszkozat lehet, de…

Sinus kétszer futotta át a néhány sort.

- Gondolom megindult a fantáziája, amikor meglátta?

- Különben nem hoztam volna el. Lehetne tréfa is, hiszen barátok egymás közt megengedhetnek maguknak ilyesmit, de hátha nem az? Milyen nap van ma, főnök?

-       Augusztus elseje.

-       És mikor kereste magát utoljára – a pár nappal ezelöttin kívül – Mr Bradley?

- Nem emlékszem rá, talán két éve.

- És, ha most éppen, e miatt a levél miatt kereste?

- E miatt? Honnan veszi, habár… Az ördög vigye el magát őrmester. Honnan a csudából szerezte ezt a remek szimatérzéket. Mikor ment együtt üdülni a két barát? Most először. És miért éppen két napra?

- Hagyom kibontakozni főnök, folytassa.

- Mert Tony félt egyedül megélni a második dátumot, és kit vigyen magával az ember egy ilyen halálvárásra, mint egy doktort, aki ráadásul a legjobb barátja.

- És a legjobb barátja elárulja neki, hogy tréfa az egész, feltéve, ha Mr Bradley megkapta ezt a levelet? – próbálkozott Blood.

- Lehet hogy Freddy Perrie közben meggondolta, és legyünk jóhiszeműek: talán azért találta ki ezt az egészet, hogy nagyon elfáradt barátját pihenésre kényszerítse. Ki ismerné jobban egy ember lelkivilágát, mint az orvosbarátja és tudta, ha ráijeszt, azonnal ad magának egy kis pihenőt.

- Két napot?

- Sok mindenre elég két nap, sok is,- morfondírozott a felügyelő, – de pihenésre kevés. Nagyon kevés.

- Akkor is, ha egy isten háta mögötti helyen, tölti, ahol a madár sem jár?

- Maga úgy bele tudja rakni az ember fülébe a bolhát, hogy szinte vitustáncra perdül benne.

- Nemcsak a bolha, de egész teste vitustáncot járna, ha azt látta volna, amit én. Jártam már néhány mellbevágó helyen, de ha abba a hálószobába belépne egy mazochista, visítani kezdene a gyönyörűségtől, vagy inkább a kéjsóvárságtól. A középkori kínzókamrák ahhoz képest, óvodai játékszobák, főnök. Minden csillog – villog, de szinte tele van a szoba jajjongással, visítással, esküszöm kirázott a hideg. Nem szabadna ennyire egészséges szexuális felfogással rendőrnek menni. Azt hiszem, ha az a testes házvezetőnő egyszer véletlenül benyitna abba a hálószobába, hát úgy vágódna el, akár egy zsák. A dupla ágyon bilincsek, gondolhatja, mi célt szolgálnak? Brr, legközelebb maga megy oda főnök. Nekem elég volt egyszer is, ráadásul egyedül, és sutyiban. Amikor rájöttem, hogy zárva van, tudtam, hogy nem a bejárónő csukta be, csak azt nem sejtettem, hogy van -e hozzá, kulcsa. Amint beléptem tudtam, hogy nem lehet. Normális idegzetű ember, még a látványát sem bírná el, egy olyan szexmazo mennyországnak.

- Csak ezt találta? – kérdezte Sinus.

- Csak? Azt hittem írásbeli dicséretet kapok érte, de magánál csak, a muszáj fegyelmik íródnak könnyen, eszébe sem jutna, hogy az írógépeken dicséretet is lehet pötyögtetni.

- Annak, aki megérdemli, de adat visszatartásért újabb fegyelmit sózok a nyakába, maga gézengúz, ha nem mondja már, mit takar az a pákosztos mosoly a szája szegletében.

- Ezt! – húzott elő a belső zsebéből egy videó kazettát.

- Mondtam, hogy semmit ne hozzon el. – jegyezte meg a felügyelő a rend kedvéért, miközben nyúlt a kazettáért.

- Mint a mesében: hozzon, de mégse hozzon, adjon, de mégse adjon, – zúgolódott Blood.

- Nem tudok róla, hogy került hozzánk, világos?

- Tudom, az én hátam mindent elbír! – nevetett Blood, de jó lenne, ha megnézné, talál-e rajta valami feljegyzést, címet vagy egyebet, mert nekem arra nem igen volt időm, most pedig vezetek.

Sinus forgatta a kazettát, de ott, ahol a felvétel adatai lehetnének, semmi nem volt.

- Főnök maga nem tudja elképzelni, hol jártam én. Nincs az a kifinomult rafinált bordélyház, vagy gyönyörök háza, ahol olyan holmikat láthatna, mint abban a hálószobában. Micsoda műszerek? De egy orvosnak könnyű összeszedni mindent, amivel csak kínoz valakit, de nem ölheti meg.

- Mindez nem tudja feledtetni velem, hogy erőszakos behatolás, jogtalan eltulajdonítás társtettese, vagy bűnrészese vagyok, mert mi más az ilyesmi engedély nélkül, ha nem bűncselekmény és ne feledje: a nyomozóhatóság állományába tartozó állampolgárokra minden tilalom duplán vonatkozik.

- Nem tudná elfelejteni néhány percre az egyetemen bemagolt paragrafusokat. Ha mindent betartanánk, amit a törvény, és a szabályzat előír, sosem jutnánk ötről hatra. Amit az én lelkiismeretem elbír, azért magának ne fájjon a feje.

- De hát, miért hozta el vakon, ezt a kazettát? Miért nem egy másikat?

- Két okból: mert ez benne volt a videóban, és mert sehol nem láttam többet, csak ezt az egyet.

- És hogy akarja visszalopni, ha mondjuk, egy családi össze- jövetel van rajta, vagy valami, ami számunkra teljesen érdektelen?

- A maga számára biztosan az, de én mindig szívesen végignézek egy jó pornó filmet, vagyis ha nem saját készítésű műalkotás van rajta, én akkor is vevő vagyok rá. És, hogy miként csempészem vissza, azt bízza rám. Augusztus másodikán visszajön. Úgyis elmegyünk hozzá, és megismételjük vele is a klozet trükköt. Hálistennek, a zár nem komplikált, pillanatokig tart a visszalopás.

- Most ne hülyéskedjen, inkább gondolkozzunk, mi összefüggés lehet a levél és…

- Mondhatom az én elképzelésemet? De szorítsa le a karját főnök, mert olyan képtelen, hogy félek, kapok egyet, amiről utólag kiderül, hogy elhamarkodott ütés volt.

- Ha arra gondol, amire én! – nézett rá Sinus.

- Akkor halljuk előbb, mire gondol maga, főnök! Nekem leblokkolt, vagy feltupírozódott a fantáziám, az élményeim miatt, de a maga szűzi lelke még csak a logikát látja az eseményekben.

- Lehet, hogy Tony Bradley bajban van, – jegyezte meg elgondolkozva, Sinus.

- Nekem is megfordult a fejemben, mit gondol, egyébként miért hoztam volna el ezt a piszkozatot, az írógép mellől, de visítani tudnék, ha arra gondolok, hogy ezekben az átkozott rendőr kocsikban még egy rohadt videó lejátszó sincs.

- Amihez már csak egy állandóan működő sexadó, és egy bárszekrény kellene, hogy az olyan élvhajhász őrmesterek is mulattatónak találják a nyomozást, mint maga.

- Vagyis? Beszaladunk a központba és lejátsszuk a kazettát, vagy indulunk a vadászházba?

- Ott is lejátszhatnánk! – próbálkozott Sinus.

- De hiszen ott villany sincs, csak hangulatos gyertyák, vagy viharlámpa. Carol azt mondta, telefon sincs. Irány a központ. Belenézünk a kazettába, és ha nem érdekes, akkor elzárom, ha érdekes, visszük magunkkal. Akár a doki markába is nyomhatjuk minden következmény nélkül! – mondta Blood, és megállt a központ előtt.

- Főnök, lépni se tudnék a fáradtságtól, kétnapi, talpon levés után, ha nem izgatna ez az átkozott kazetta. Ha elmondhatnám, mire gondolok?

- Kitalálom. Helen Hussey akasztását gondolja látni egy agyonjátszott kazettán. Mert amiért a naplóban nem irt róla, bevethették a modern technikát is, kisded játékaik megörökítésére.

- Hát, ami azt illeti valami ilyesmire, gondolok én is, de ez egy új kazetta. Szerintem új pipi van rajta!

- Mert csak úgy szaladgálnak közöttünk a háborodott agyú nők, – dörmögte Sinus.

- Sajnos szaladgálnak, és a legtöbbjükről sosem derül ki, mit művelnek a négy fal között, ha rájuk tör a szenvedély. Jólszituált úriembereknek hiszik őket, tisztelik, becsülik, mert tudnak viselkedni, sikeresek, és egyszer csak elborul a tekintetük, testükben fellángol a fájdalom utáni vágy, vagy a kínozni akarás.

- Hagyja abba! – kérte a felügyelő.

- Én abba is hagyhatom, de inkább nekik kellene abbahagyniuk, mert akármennyire magánügyük is ez az egész, egyre több végződhet tragikusan. Nagy az isten állatkertje.

Augusztus elseje, és este tíz óra volt, mire beértek az irodákhoz.

- Hozok két löttyöt, mert ha nem is erős, de legalább meleg! – mondta Blood, és továbbment az automatához. Amikor a két csurig töltött papírpohárral beért Sinus szobájába, az éppen telefonált.

- A francba! Ez sem tudott később hívni! – dünnyögte az őrmester, és unottan figyelte a kihangosított beszélgetést.

- Rossz előérzetem van Thomas. – mondta egy női hang és kezdő nyomozó az, aki nem ismer fel egy már hallott hangot: Carol Bradley volt a vonal másik végén.

- Ne nyugtalankodjék, Carol.

-       Könnyű azt mondani.

-       – Akkor mondja el azt is, mi készteti nyugtalankodásra?

- Tulajdonképpen semmi. Csak szokatlan, hogy Tony elmenjen két napra pihenni.

- De hát az orvosával ment. Talán az ö javaslatára.

- Hát éppen ez az! – csúszott ki az asszony száján.

- Ezt meg, hogy érti?

- Attól félek beteg, és előlem titkolják. Egy húron pendülnek Freddyvel, és nem először fordulna elő, hogy utólag szereznék tudomást valamiről, ami bánthatott volna.

- És nem jobb az? – kérdezte a felügyelő.

- Utólag, amikor nincs semmi baj, jobb, de én most akkor is nyugtalan vagyok.

- Nem kapott Tony, az utóbbi napokban névtelen levelet?

- Ezt meg miért kérdi? Tud valamit?

- Semmit nem tudok, ez csak rutinkérdés. Mindenkinek feltesszük, aki aggódik a családtagjáért. Gyakoriak a zsarolások, fenyegető levelek, egyebek. – alakoskodott Sinus. – Az állampolgárok fantáziája kifogyhatatlan. Mindent megtesznek, hogy rossz éjszakákat szerezzenek adófizető társaiknak. Csak tudnám miért jobb érzés az irigység, mint az együtt örülés?

- Csak már itthon lennének, sóhajtotta az asszony.

- Nem azért ideges, mert én kerestem Tonyt. Igaz, ami igaz elég ritkán fordul elő, de hát ilyen az élet.

- Maga gondolatolvasó? – kérdezte az asszony.

- Nem, csak tanították nekünk a következtetést, és anélkül, nem sokra menne egy nyomozó. Ha addig nem nyugtalanította, hogy a férje elment két napra, ráadásul egy orvossal, aki mellesleg a legjobb barátja, akkor csak az én hívásom köphetett bele a nyugalom – levesébe. Ilyen egyszerű. De nyugodjon meg. Nem lesz semmi baj. Holnap itthon lesz Tony, és élhetik tovább, városszerte legendásan szép házasságukat.

- Bocsánat a zavarásért. Túlórázik? Tudja hány óra?

- Tudom, mert most megnéztem, de egyébként egy nyomozónak a legfontosabb, és a legfeleslegesebb tárgya az óra. Fontos, amikor rögzíteni kell valaminek az időpontját, és teljesen felesleges, amikor arra gondol, meddig tart a munkaidő! Jó éjszakát. – mondta Sinus, és letette a kagylót. Belekortyolt a kávéjába.

- Mire vár? Látni akarom már azt a…

- Az is lehet, hogy a semmit. Nem hallotta még egy kazettáról, hogy üres? – mondta Blood, miközben bekapcsolta a videót.

- Olyanról, amit lejátszóból vesznek ki, elég ritkán. Na, kezdi már? – ült le Sinus, de alig jelent meg a képernyőn a videó első képe, torkaszakadtából felordított.

- Zárja el. Indulunk! – és rohant az ajtó felé.

Blood nem értett semmit, de azért kikapta a kazettát a készülékből, és zsebre vágta. Csak tudná mi lett olyan sürgős, egyszerre? És mi ütött a felügyelőbe? Úgy ordított fel, mint aki parázsra ült. Legalább egy – két percig nézhette volna, hiszen az első kockákon nem történt semmi érdekes.

Hetedik fejezet

A vadászházban egyre feszültebbé vált a hangulat. Tony Bradley nem tudott felengedni. Az éjszakát is szinte ébren töltötte. Valahányszor Freddy megkérdezte: alszol, mindig ébren volt. Különben is a világ leghülyébb kérdése egy fekvő emberhez, hogy alszol? Ha alszik, felébred, ha nem, a nevére is felel.

- Már csak két óra, és megnyugodhatsz végre! – mondta Freddy.

- Ezerszer megfogadtam már, hogy nem ülök fel névtelen levélnek. Mihelyt elüti az éjfélt kijelentem, hogy nem bántam meg, de ezután nem ülök fel semminek. Ennek sem kellett volna.

- Kaptál névtelen leveleket? Milyen ügyben kereshetnek meg egy milliomost, névtelenül?

- Úgy csinálsz, mintha te nem kaptál volna. A csótányok mindenhova befészkelik magukat, vagy legalábbis megpróbálják.

- Hát, ami azt illeti nálunk is, megy a névtelenesdi. Hol erre a kollégára panaszkodik egy, amúgy hálás beteg, hol amarra. Szegény diri sokszor nem tudja szó nélkül hagyja-e az egészet, vagy firtassa. Persze legtöbbször nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Vannak olyan pénzéhes és, főleg amatőr, de okoskodó kollégák, akikre nem csoda, ha panaszkodnak. De nevetni fogsz. Érkezett már dicsérő levél is névtelenül. Azt mivel magyaráznád?

- Fogalmam sincs. Ha már a jó véleményt is restellni kell? Talán önmagáról írta valaki, és azt vallja, amit a nagyanyám annyiszor elmondott, ha felvágtunk: öndicséret büdös.

- Mondtam már, hogy beteg a májad? – nevetett a doktor.

- Te milyen ügyekben kapsz névtelen levelet?

- A munkatársaimmal kapcsolatban, vagy egy készülő üzleti manővert próbálnak megfúrni. Figyelmeztetnek, hogy be akarnak húzni a csőbe, vagy valaki megsúgja, hogy a cég mással is tárgyal, aki többet ígér. Ez beugrató levélfaj, de nálam sosem jött be. Van, aki azonnal ráígér, ha nem akar elesni a bulitól. Egyszóval a bélyeget megéri. De nevetni fogsz, kaptam már Carollal kapcsolatos névtelen levelet is.

- Carollal? – kérdezte meglepetten, Freddy. Sosem mondtad.

-       – Még mondanom is kellett volna? Te is tudod milyen csodálatos asszony, és nem teszek olyan szívességet a névtelen jóakaróimnak, hogy én is szaporítsam az ocsút, amit a szerelem-  búzánkba szórnak. Miért mondtam volna el neked?

- De most már igazán elmondhatod. Miféle marhaságokat tudnak kitalálni, egy olyan remek feleségre, és anyára, mint Carol.

- Hogy szeretője van. Hogy a kocsija órákig áll egy bizonyos helyen, ahol semmi olyasmi nincs, ami indokolná a tartózkodását. Sem, templom, sem Múzeum, csak lakások…

-       És üzletek? – vágta rá Freddy. – Mondj a városban egy olyan házat, amelyben nincs valamilyen üzlet, vagy hivatal, ahol egy családanyának mindig akadhat dolga.

- Most védőbeszédet akarsz tartani Carol mellett? – nevetett Tony.  Nem a kezem, de az egész testem tűzbe tenném érte.

-       – Inkább vele ess tűzbe komám, azzal mindketten jobban jártok. Iszol egyet? – állt fel Freddy.

- Oké, de csak egy kortyot, és csak azért, mert undorító látvány a részeg ember, és te már elég kapatos vagy.

- Mert az alkohol duplán árt, ha magában iszik az ember. – nevetett Freddy. – Ha akarod, visszafogom magam, csak tudnám, miért tenném? Mindjárt éjfél…

- Még tizenegy sincs…

- Akkor is, már csak egy óra van hátra, és vége a sejtelmeidnek, kinyújtózkodhatunk, és édesded álomra hajthatjuk a buksinkat. Engem az alkohol kétféleképpen szolgál: vagy ébren tart, vagy azonnal álomba ringat. Egyelőre azért iszom, hogy ébren tudjak maradni. Ha úgy vesszük, mégiscsak átbeszélgettük az egész elmúlt éjszakát.

-       Csak tudnám miről? De fő, hogy elment vele az idő. Igaz is: voltál te már nős, vagy életed végéig agglegény akarsz maradni? – kérdezte hirtelen, Tony.

-        Voltam már nős, de minek untattalak volna a tragédiámmal. Ha egy asszony özvegy, annak a nevéből sejtheted, de ha egy férfi az, annak csak a szívbéli bánata marad. Az meg nem látszik.

- Na, ez meglep. Ne haragudj, hogy emlékeztettelek rá. Nagyon szeretted?

- Azt hittem sosem szeretek többé, úgy, az életben.

- Egy kicsit fejbevágott a dolog. Kapom már azt az italt?

- Tessék! – nyújtotta oda a poharat, Fredy.

- Milyen volt? – kérdezte, kicsit később, Tony.

- Csodálatos, olyan, mint Carol.

- Akkor duplán sajnállak. Nem is tudom, hogy lehet kibírni, egy olyan asszony elvesztését? Én nem bírnám ki.

- Ha utána halok, ki emlékezne rá?

- Beteg volt? – kérdezte Tony.

- Nem. Öngyilkos lett…

- Öngyilkos? Már megbocsáss, de…

- Tudom, az öngyilkosságnak mindig oka van. De ö skizofrén volt. Súlyos lelki elváltozásai voltak. Nem vettem észre időben, vagy túlságosan szerettem ahhoz, hogy lemondjak róla. A skizofrénia legtöbbször a huszadik életév környékén jelentkezik, okos, intelligens embereken. Ö is olyan volt.

- És azzal tört ki, hogy megölte magát?

- Igen. Ha valaki, hát én orvos lévén észrevettem volna, a betegségét, de…

- Nem voltál otthon, hogy megtehette?

- Dehogynem. A fürdőszobában voltam, és mire visszamentem, felakasztotta magát. Hiába vágtam volna le…

- Le sem vágtad? – képedt el, Tony.

- Mivel? Azt sem tudtam hova kapjak, csak emeltem az élettelen testét, és ordítottam, hogy segítség. De mire előkerült valaki? Nem hiába tartják, hogy egy orvosnak nem szabadna a családtagját kezelni, mert ami egy idegen esetében természetes, és segítségre késztető izgalom, a szeretteinknél pánikba csap át. Búcsúlevelet is hagyott.

- Az alatt írta, amíg a fürdőszobában voltál?

- Hogy a levelet mikor írta, hogy készült-e rá, azt nem tudom, de tizenöt percig lehettem odabenn és…

- És nem vesztetek össze?

- Háromévi együttélés alatt soha. Imádtuk egymást.

- Töltenél még egy kortyot. Ez mellbevágó hír volt! Sosem gondoltam volna, hogy ilyen kegyetlen emléket őrzöl magadban. Bánom, hogy csak most kérdeztem meg. Vannak még ilyen szörnyű titkaid? Azt hittem kőszívű, nőfaló vagy, olyan a híred, mintha nagykanállal ennéd a nőket.

- Mutogatom magam ezzel, azzal, és ha a testem nagyon követelőzik, nem mondom, hogy kikerülöm azt, aki lefekszik elém, vagy lelököm az ügyeleti szoba ágyáról, aki mellém, bújik, de olyan örömet, amilyet Helen adott.

- Összeszoktatok. Számomra sem létezne olyan gyönyör, amilyet Caroltól kapok.

- Örömmel hallom. A szex nagyon fontos egy házasságban. Olyan, mint kenyérben a kovász, vagy épületben a cement: összetartó erő. Ha nappal összezördül egy házaspár, az ágyban kibékülhet, és nem megy le a nap, haraggal.

- Elszomorítottalak? – kérdezte Tony.

- Hát nem dobott fel a beszámoló, biztos. De hajtsunk le egy kortyot, és beszéljünk másról.

- Mondjuk az idő múlásáról. Mindjárt tizenegy óra.

-       Bár már tizenkettő lenne és szundizhatnánk. Olyan vagy akár egy űzött vad. Szerencse hogy nincs a közelben tükör, mert szavamra megijednél magadtól. – rázta a fejét Freddy. – Ennyire kiborít egy hülye, névtelen levél?

- Hallod a morajlást? Vihar készül. Szeretem a nyári záport. Lemossa a természetről a mocskot, szinte ujjá éled minden.  Oltsd el a gyertyákat. Az elemes autólámpa is megfelel. A szánkat megtaláljuk, beszélgetni pedig sötétben, hangulatosabb.

- Igazad van! – mondta Freddy, és elő vett egy elemlámpát.  Ahogy bekapcsolta, kivágódott az ablak, és a gyertyák elaludtak.

- Te jó ég! – kiáltott, Tony.

- Ne félj, nem a halál, csak a szél. Micsoda ereje van? Csoda hogy nem kapja fel az egész házat.

- Csukd be, mert a többi is kinyílik. – kérte Tony.

- Te tartsd a lámpát.

Odamentek az ablakhoz, és Freddy, többszöri próbálkozás után, nagy nehezen bezárta, a zsalugátert is.

- Remélem a többi nyílászáró jól tart, mert most kezd zuhogni. Figyeled a villanásokat? Micsoda égzengés? Legalább minden rossz egyszerre múlik el, a fejünk felöl. Nincs olyan augusztusi vihar, amelyik egy óránál tovább tartana, és isteni lesz a levegő. Akkorát durmolunk, hogy csak az éhség térít magunkhoz bennünket.

- Jó orvos vagy Freddy, tudod vigasztalni az embert. Mit csináltam volna nélküled? Örülök, hogy megismerhettelek.

- Hát még nekem mit jelent a barátságod? Biztos, hogy senki más nem tud, erről a hülye levélről?

- Miért kérded? – nézett rá Tony.

- Mert akkor nem lesz, aki kinevessen bennünket. Én biztosan hallgatok, akár a sir. Carolnak sem említetted?

- Carolnak? Minden rosszat neki mondanék el utójára. Úgy tud aggódni, olyan mimóza lelke van, hogy az embernek nincs szíve rémisztgetni.

-       Én vagyok az egyetlen barátod, akinek szóltál? Ez megtisztelő!

-        Nem akarok hazudni, Freddy, megfordult a fejemben, hogy szólok Sinus felügyelőnek. Régi barátom, biztosan meséltem már róla. Az egyetemen ismerkedtünk meg, habár én már végeztem, amikor ő kezdett. Rendes fiú.

-       Felhívtad?

-       – Igen de nem volt benn, és azt hiszem mihelyt meg hallottam, volna a hangját, azonnal elrestellem magam, és egészen másról beszélek neki. Jól is néznénk ki, ha a nyomozóhatóság ilyesmire költené az adófizetők pénzét?

- Akkor tépd össze azt az átkozott levelet.

- Gondoltam elteszem, hogy legyen min nevetnem évek múlva.

- Az ilyesmin évek múlva sem tud igazán szívből nevetni az ember. Nekem elhiheted. Marad benned egy kis szégyenérzés, hogy megijedtél, hogy felültél, hogy féltetted az életed. Ami persze emberi, és természetes, de csak magyarázkodni lehet, megmagyarázni nem.

- Tessék. Tépd össze te. – nyújtotta oda, Tony a levelet.

Freddy átfutotta, majd fejét csóválva megjegyezte:

- Kész téboly, hogy valakinek ilyesmi eszébe jusson? Egyébként én is meglepődtem volna a helyedben. Mire gondolhat a címzett, egy ilyen levél olvastán: hogy meg akarják ölni. Különben honnan a csudából tudhatná valaki a halálod napját? Ha csak néhány ember tudná biztosan a világon, elszabadulna a pokol. Gondold el, mit tenne egy vagyonos, vagy eddig szolidan élő ember, ha megtudná, hogy csak két hete van hátra? Rágondolni is rossz. Nyugodt lélekkel kiirthatná az ellenségeit, hiszen úgy sem lenne ideje kitölteni a büntetését, de ez a legszélsőségesebb példa…

- Nem töltenél egy pohár italt? – kérte, Tony.

- Nem viszed túlzásba? Igaz, hogy én már majdnem egy üveggel megittam, te pedig, szűzikeként, virrasztottál mióta ideértünk. Még a halál is barátságosabb, ha pityókás az ember. Ez csak vicc volt.

- Ezzel ne viccelj. Legalább éjfélig ne.

- Bocs. – mondta Freddy, és odament az italos asztalhoz. – Meglátod minden jobb lesz, de kegyetlenül unalmas hely ez, öregem. Remélem soha többé nem, jössz ide. Hallod hogy süvölt a szél? De talán jobb is, mint a baglyok huhogása. Csak tudnám mit evett apád, ezen a környezeten. Az embernek minden horror történet eszébe jut, amit életében olvasott, vagy látott. Most már bevallhatom, ital nélkül én sem tudtam volna aludni, pedig nekem nincs miért izgulnom. Itt mindig ilyen nagy zajt csap a vihar?

-       Évszázados fák vannak. Amíg élt apám, volt egy embere, az erdész fullajtárja, aki időnként átvizsgálta a környező fákat, mert a fa nemcsak él és virul, de elöregedve veszíthet a rendíthetetlenségéből, és isten mentsen meg egy dőlésig korhadt fától, ilyen viharban.

- Megkérhetlek, hogy ha te már úgyis reszketsz a félelemtől, legalább engem ne riogass? – nevetett kényszeredetten, Freddy.

- Mióta hallom a szelet csak az jár a fejemben, kár hogy nem tartottam a kapcsolatot az erdészettel.

- Ne izgulj nem lesz semmi baj. Éjfél után koccintunk, mintha szilveszter lenne. Ugye máris jobb?

- Megmérhetnéd a vérnyomásom, a dobhártyámban dübörög a szívem, és úgy érzem vágtázni kezdett a pulzusom.

- Az lenne csoda, ha nem így volna. Most már bevallhatom, hogy engem is mellbevágott az a levél, de ahogy múlik az idő, egyre hajlamosabb vagyok rá, hogy kinevessem az egészet. Ki árthatna neked itt, hiszen csak ketten vagyunk.

- A logika törvénye szerint, akkor csak te! – nevetett az ital hatásától, kicsit felengedve, Tony.

- Kösz. Akkor miért hívtál magaddal?

- És persze, a vihar, mert egy házba a villám is belecsaphat, ránk zuhanhat egy utasszállító gép, és sorolhatnám…

- Jó a fantáziád. Sosem mondták még, hogy íróként is nagy pénzeket akaszthattál volna le?

- Nem, de egy üzletembernek is kell a fantázia. Ha első szóra, belevágnék a dolgokba, már ki tudja, hol lennék. Ezerféleképpen végiggondolok minden lehetőséget, még a legvadabbakat is, mielőtt döntök. A fantázia szerencsére gyorsan szárnnyal, már akinek van, így sosem késtem el még egyetlen döntésemmel sem. Adnál egy pohár italt?

- Szívesen. Ugye mennyivel jobb, mégsem hallgattál rám. – mondta Freddy, és félig töltötte a poharat. Az érkezésükkor felhúzott kakukkos óra mutatója, lassan kúszott a tizenkettes felé.

Freddy kihúzta a díszzsebkendőjét, és Tonynak háttal állva, megtörölte a homlokát, miközben elővett belőle, egy apró kristályt. Óvatosan ejtette bele, barátja poharába. A levél bizonyíték, hogy Tonynak volt mitől tartania, és ö hiába tett meg mindent, a roham pillanatok alatt végzett vele. Innen a világ végéről kórházba vitetni, szinte képtelenség, még ha órái lettek volna is rá. Ebben a viharban? – gondolta, miközben a zsebkendőt gondosan összehajtogatva, visszatette a zsebébe.

- Eltépted? – szólt oda neki, Tony.

- Mindjárt, csak odaviszem a piát. – Azonnal ránk köszönt az éjféli kakukk.

Freddy átadta a poharat. A mutató csigalassúsággal közeledett a tizenketteshez, mikor az őrjítő zuhéban, a fel – felfénylő villámlások, és erdőt rengető mennydörgések közepette felhangzott a rendőrségi kocsi szirénája. Először azt hitték, nem jól hallanak.

- Mégis szóltál neki? – kiáltotta Freddy.

- Kinek?

- Hát a felügyelőnek? Idd ki gyorsan.

- Minek? Ha valóban ők azok, semmi okom az ivásra. Elmúlt a veszély. Ahol ott vannak, már nem érhet baj bennünket. Nem kell megvárni a kakukkot sem, akár táncra is perdülhetünk. Csak tudnám, hogy kerül erre, egy rendőrségi kocsi?

- Nem érted, hogy idd ki? – ismételte meg Freddy, majd el akarta venni a poharat, de Tony nevetve elhárította, ragaszkodott a köszöntő italához.

- Ha már itt vannak, kinyitom az ajtót! – mondta Freddy, és elhagyta a szobát.

Tony Bradleyt édes nyugalom öntötte el. Kacagni kezdett, mint aki hirtelen rádöbben, hogy örültség volt, amit átélt, el kell felejtenie, az élet szép és, élni olyan jó.

A rendőrautó szirénája egyre közelebbről hallatszott. Sinus és Blood, valami belső sugallatra, szinte egyszerre nyúltak a sziréna kapcsolójához. A sziréna még a tomboló égi háború közepette is fülsiketítő volt. Közel jártak már a házhoz, de a fekete felhők miatt, csak a fényszóróra hagyatkozhattak.

- Ott a bagolyvár! – kiáltott fel Sinus. – Kapcsoljon rá. – mondta, de szerencsére, Bloodot kitűnő reflexszel áldotta meg isten, és inkább a fékre taposott. Ö észre vette, azt a hatalmas törzsű fát, amely a ház mellett, recsegve, robogva, vívta haláltusáját a széllel, majd, mint akinek elfogyott minden ereje, megadta magát, és óriási robajjal zuhant az épületre.

- Pontosan éjfél van! A szellemek órája.- mondta ki döbbenten az órára meredve Blood, de Sinus nem szólt semmit, kinyitotta az ajtót, és futott a ház felé. Blood is követte. Aztán amikor rájöttek, hogy a mentés reménytelen, az óriási fakorona szinte beborította a házat, és a sötétben az orrukig sem látnak, visszamentek a kocsihoz, hívták a központot. Habár, ki tudja kell-e még odabenn valakinek segítség.

…Sinusék erejük végén járva, hajnali ötkor csengettek be a Bradley házba. A legundorítóbb hatósági kötelezettség a rossz hír tudatása. Minden nyomozó, és orvos menekülne tőle, de azt is meg kell tennie valakinek. Ezúttal Blood vállalta, vagy ami tőle szokatlan, kérte, hogy ö közölhesse Mrs Bradley – el, mi történt.

Az inas percekig cihelődött, de Carol Bradleyre már nem kellett annyit várniuk. Látszott hogy álmából keltették fel.

- Mi történt? – kérdezte reszkető szájjal.

Blood mihelyt meglátta az asszonyt, eltátotta a száját, de hang nem jött ki belőle. Csak nézett, hol Sinusra, hol Mrs Bradleyra, mint aki segítségre vár.

Sinus számított a történtekre.

- Rossz hírt hoztunk Carol. A vadászházban haláleset történt.

- Haláleset? Úgy érti, hogy…

- Igen. – állta az asszony rémült tekintetét a felügyelő.

- És melyikük? – visította az asszony, mire Blood, talán, mert már összeszedte magát, és mert nyugtatni akarta, rávágta:

- Nem a férje! A doktor halt meg, doktor Perrie!

- Neeeeeeem! – kiáltott hátborzongatóan az asszony, és végigvágódott a földön.

Pillanatok teltek el, mire Sinusék felocsúdtak, és gondolni tudtak az asszonyra. Az inas már ott térdelt mellette.

- Túl nagy feneket kerített neki! – dörmögte, Sinus. – Mire kimondta a jó hírt, már nem volt elég ereje, hogy talpon maradjon.

-       Azt hiszi bennem több erő maradt, amikor…

-       -Ha jól emlékszem maga vállalta a közlést, de ne tagadja, szeme szája elállt? – súgta vissza Sinus.

- Még csodálkozik? – kérdezte felháborodottan az őrmester. – Magának könnyű. Maga ismerte. Úgy értem, felismerte a videó első kockáján….

-       Ne susmogjon, lehet hogy mindent hall. Már mozdul… Hívjon orvost. Vagy mondja az inasnak, hogy hívja a háziorvosukat.

- A doktor halott, vagy gondolja, hogy több is van? Habár, engem már ebben a házban semmi nem tudna meglepni. Akár minden itt lakónak lehet külön orvosa. Miért is ne?- Hívja a legközelebbi orvost! – kérte Blood, az inast. – Megáll az eszem! – mondta, miközben az ájult nőt feltették a heverőre.

- Ha már a magáé is, akkor szörnyű gondolatai lehetnek.

- Van-e nagyobb titok az asszonynál! – sóhajtott fel az őrmester némi pátosszal.

- Hogyne, a férfi! Vagy hogy egy kalap alá vegyünk minden gondolkodó élőlényt: az ember.

Az orvos csengetett.

- Hamar ideért! – mondta a felügyelő elismeréssel, a pizsamára felvett fehér köpenyes, orvosi táskás férfi láttán.

- Itt lakom a második házban, és már ébren voltam. Mi történt? – hajolt le az asszonyhoz.

- Elájult.  Rossz hírt hoztak neki? Kicsodák maguk?

- Nyomozók, de szerintünk nem hoztunk rossz hírt, vagyis inkább az örömtől ájulhatott el! – jegyezte meg Blood, olyan pimasz képpel, hogy Sinus legszívesebben hátba vágta volna. Elmegyünk doktor úr. Két napja nem aludtunk.

-       Köszönjük a segítséget. – mondta az inas.

-       – Várj még a köszönettel hékás! – gondolta Blood, de már annyi ereje sem volt, hogy kimondja.

- Feldobjunk egy érmét, hogy ki vezessen? – kérdezte. Egyikünk tizenkilenc a másik egy híján húsz.

- Nem tudom, hogy vagyok vele! – vágta, rá a felügyelő, de én inkább ülök egy alvó Blood vezette kocsiban, mint bárkiében. Maga félálomban is jobb sofőr, mint akárki más.

- Felesleges a dorombolás, bennem mindig van egy kis tartalék. Nem sok, csak mindig annyi, amennyi éppen kell!

- Tízig alszunk, aztán beszólok a kórházba, hogy meddig tartják benn Tonyt. Szegény fiú…

- Tudja már, hogy mit csinál, – kérdezte Blood.

- Ezt meg hogy érti?

- Ez még nem ügy! Nincs iratanyaga, csak Freddy Perrienek volt, bizonyítékkal, amit Mrs Teresa Hussey adott át, vagyis…

- Maga még ilyenkor is képes kombinálni?

- Ne felejtse el, hogy én vagyok a legnagyobb sumák ellenes, utálom a kivételezést, az eltussolást, de Tony Bradley gyanútlan ember, ráadásul a barátja rázta át. Tud rá valami rosszat mondani?

- Nem. Két szép gyereke van…

- És remek anyjuk, aki egy személyben a hűséges, odaadó feleség, és a szadizmus csúcsmesternője. Ők a város legszebben élő házaspárja. Na, most befogom a szám, de egyet mondhatok: nem irigylem a döntésért, amit hozni fog. Mert, hogy döntenie kell, mire felébred, az fix. Egyébként elfogultságot is jelenthet. Tony Bradley a barátja.

- De nem bűnös, tehát nem számit az elfogultságom.

- Így igaz, de gondolja el, lehetnék a helyében én is, vagy maga, bocsássatok meg nekünk édes kis angyalaink, pardon a maga esetében Galambja.

- Szerencse, hogy hazaértünk, mert kiveri az álmot a szememből, az örök előregondolkodásával. Hogy képes még ennyi ébrenlét után is kombinálni, vagy inkább komplikálni azt, ami úgysem olyan egyszerű.

- Tehát: hova kéressem a vizsgáló bírót, és az ügyvédeket? – kérdezte kajánul Blood, miközben megállt a ház előtt.

- Sehova. Adjon nekem öt óra gondolkodási időt.

- Állítólag alva is lehet tanúlni, és ha ez igaz, akkor gondolkozni is. Tízkor hívom, szép álmokat.

- Vigyázzon, mert még legalább öt percig vezetnie kell, és nem is tudom, mihez kezdenék maga nélkül? – mondta Sinus, de a szinte kilövő kocsiban, Blood már nem sokat hallott belőle.

Aznap este hétkor Sinus, és Blood, becsengettek a Bradley házba.

- Van még valami, amit tudni akartok? – fogadta őket karosszékben ülve a házigazda.

- Azonkívül semmi, amit már a kórházban is elmondtál.

- Akkor? Minek köszönhetem az egyébként kedves látogatást? Kértek valami italt? Bár Carol gyengélkedik, de én is iszom veletek egy kortyot a szerencsés megmenekülésemre.

- Hát, ami azt illeti arra valóban, inni kell. Tudod mi volt a szerencséd? Hogy benn maradtál a szobában. – mondta Sinus.

- És szegény Freddynek azért kellett meghalnia, mert elindult, hogy ajtót nyisson nektek, és a fa koronája olyan szerencsétlenül találta el a tetőt, hogy minden súly rászakadt. Hogy kerültetek oda? Tudod, hogy kerestelek? Kaptam egy levelet, de meg sem tudom mutatni, mert odaadtam Freddynek, hogy tépje össze.

- Az volt benne, hogy augusztus elsején bekövetkezik életed második dátuma? – kérdezte Sinus, leülve.

- Honnan tudod? Megtaláltátok Freddy zsebében? Azt mondta, összetépi.

- Nem tépte, de találtunk egy másikat. Jóval előbb. Azért mentünk az erdei lakhoz.

- Teljesen érthetetlen számomra, amiket mondasz. Lehet, hogy az ijedtség, vagy az enyhe agyrázkódás, de megmagyaráznád?

- Jól ismerted te, Freddyt? Mit tudsz róla?

- Most már elég sokat, úgy értem átbeszélgettünk két napot. Elmondta, hogy özvegy..

- És a felesége öngyilkos lett! – folytatta Sinus.

- Te ezt is tudod? Nekem csak tegnap mondta el.

- Mi sem tudtuk meg sokkal előbb. Itt járt az anyósa, és hozott egy naplót. Most találták meg és kiderül belőle, hogy a felesége nem öngyilkos lett, Freddy fojtotta meg…

- Mit beszélsz? – döbbent meg, a házigazda.

- Nem érdekes. Ne erőltesd a szürke állományod.

- Ha már elkezdted, fejezd is be, kérlek!

- Te akartad. – adta meg magát Sinus. – Freddy Perrine mazochista volt, és az ilyenek szerencsés esetben megtalálják a párjukat…

- Miért mondod, hogy szerencsés esetben? – kérdezte Tony.

- Mert ha nem sikerül állandó partnert, vagy ismeretségi kört találniuk, a mi dolgunkat szaporítják a kéjgyilkosságokkal. Te még nem láttál halálra kínzott, női testet!!

- Muszáj ezt, most? – kérdezte Tony.

- Azt te mondod meg, néhány percen belül. Nekem kötelességem hogy közöljem veled, amit tudok…

- Közölted. Talált egy másik örültet. Nekem azt mondta a felesége, felakasztotta magát.

- A barátod briliáns tervet eszelt ki. Amikor ráunt az asszonyra, de a pénze jól jött volna, elérte, hogy búcsúlevelet írjon, amelyben közölte, hogy öngyilkos lesz. A levél hiteles volt, saját kezűleg írta. Felakasztva találtak rá. Freddy ahelyett hogy levágta volna, segítségért kiáltozott, de akkor már régen vége volt, megfojtotta. Sosem tudjuk meg párnával, vagy hál istennek még elég ritka levegővisszatartásos orgazmussal, aztán hurkot kötött a nyakába, és felakasztotta.

-       Ilyen nincs! – sápadt el, Tony.

-       – Mi is azt hisszük, hogy amit átélünk annál mellbevágóbb már nem jöhet, és mindig csalódunk. Freddy jól számított az akasztásos módszerrel, mert a fulladásos halál a véralvadási mutatókkal bizonyítható, csak egy valamit hagyott ki a számításból: a felesége naplóját. Most került elő, és sok mindenre fényt derített. Freddy itt sem hagyta abba a mesterkedéseit.

- Csak nem akarod azt mondani, hogy akadtak asszonyok, akik….

- Csak egy akadt! Három éve…

- Magánügy! – vágta rá azonnal Tony Bradley, mint aki még mindig a barátját védi. – Az isten megteremtett bennünket, de ha már nem lehetünk tökéletesek, miért nem vagyunk képesek elviselni a másságot? Freddy olyan volt az ágyban amilyen, nekem nem számit. Orvosnak remek volt, és barátnak is megértő.

- Sosem beszéltetek nőügyekről?

- Gondolod, hogy két férfinek nem lehet más témája, csak a szex?

- Tudom, hogy nem így van. Én is szeretek beszélgetni, és az őrmester szerint olyan prűd vagyok, akár egy apáca, vagyis, mellőzöm ezt a témát, ha lehet, de most nem lehet…

- Miért ne lehetne? Freddy halott, és hadd emlékezzenek rá az emberek úgy, milyennek ismerték. Kedvesnek, jószívűnek, nyugodtnak, gyengédnek, az a valaki úgyis siratja.

- Annyira, hogy elájult, amikor megtudta a hírt! – bökte ki Blood, de azonnal meg is bánta, mert mintha Tony Bradley, egy pillanatra odakapta volna rá a tekintetét.

- Ha úgy van, ahogy mondjátok, hogy nehéz megfelelő partnert találni az ilyen elkorcsosult érzelmi világú embereknek, akkor érthető, hogy szíven ütötte a hír, ha egyáltalán felfogta, miről van szó. A feleségem ma is olyan szemérmes az ágyban, mint az első éjszakánkon, és ezt külön szeretem benne. Még nem vagyunk elég öregek ahhoz, hogy variáljak, hogy új mozdulatokat vessek be, és különben is, ki tudja, hogy fogadná? Szerintem csak rontanék a dolgon, mert most úgy tökéletes, ahogy van.  Képzeljétek mit tett, volna Carol, ha azzal jöttök ide, hogy engem is agyonütött a fa?

- Amikor így is elájult! – tette hozzá Blood, és Sinus nem bánta, hogy kotyog, akár egy kotlós. Voltak esetek, amikor szinte forgatókönyvszerűen vitte be a legjobb kérdéseket, a legmegfelelőbb időben, anélkül, hogy megbeszélték volna.

- Érthető! Azt mondta aggódott, mert te kerestél, és nem szoktál, és elmenni sem szoktam, különösen egy orvossal az oldalamon. Annyira félt, annyira szeret. Senkinek sem kívánok különb házasságot, mint a mienk.

- A felesége nyugodt természetű? – kérdezte, Blood.

- Mi köze ennek az egészhez? – nézett rá a házigazda.

- Vannak emberek, akik élvezik, ha mást kínozhatnak!

- Mi egészségesek vagyunk. Carol, bele is halna a durvaságba. Azt hiszem, sosem lehetne kihozni a sodrából.

- Vagy nagyon is élvezné a dühöngést! Az ember nem tudhatja, amíg ki nem próbálta! – ütötte a vasat, Blood. – Ha olvasta volna Perrie doktor feleségének a naplóját, egyet értene velem.

- Hagyja abba. A hideg kiráz, ha aberrált emberekről hallok. Irtózom a szexmásságoktól..

- És a sadómazochistáktól! – kérdezett közbe, Blood.

- Azokról most hallok először. – jelentette ki a házigazda.

- Pedig nem árt, ha az ember tájékozott. – Maguk meztelenül szoktak szeretkezni?

- Thomas, nem szólnál rá a munkatársadra? Attól tartok túlzásba viszi, és nem vagyok köteles olyasmit hallgatni, a saját házamban, ami a legbensőbb magánügyemet sérti. Még rendőrtől sem..

- Ahogy gondolja uram, én hallgathatok is.

- Nem ártana, ha válaszolnál Tony! – kérte csendesen a felügyelő.

- Neked is elment az eszed?  Előbb válaszolj te: ti meztelenül szeretkeztek?

- Igen! – mondta Sinus, belepirulva.

- Mi….nem mindig. Remélem ez akkor is, köztünk marad, ha az őrmester már az ajtóban kezdi letépni a felesége ruháját – nézett neheztelőn, Bloodra.

- Sajnos nem kezdhetem el ott, mert van egy kislányom, és nem tudná mire vélni, habár szívem szerint azt tenném, de így csak a lelki szememmel képzelgek a ruhája alattiakról, amíg magunkra nem maradunk. Nem tudom, miért ejtik olyan nehezen ezeket a szavakat, mintha égetnének. Ezek is olyan szavak, mint az étel, az ital, a templom, az ima.

-Tehát többnyire rajta maradt a hálóing Mrs Bradleyon, amikor…-kérdezett közbe Sinus.

- Most már elég! – kiáltott fel, Tony.

- Gondolod, hogy hagynám az őrmestert beszélni, ha nem tartanám fontosnak, amiket kérdez. – mondta csendesen Sinus.

- Mi köze neki ahhoz, hogy látom-e meztelenül a feleségemet?

- Mert Freddy Perrie szeretője is férjes asszony, és…

- Te megörültél? Csak nem hiszed, hogy Carol….

- Mi nem hit alapon állunk uram! – folytatta Blood. – Nekünk bizonyítanunk kell mindent, és az nem mindig a legkönnyebb, különösen, amikor még érzelmi szempontokra is figyelnünk kell. El tudja képzelni Mr Bradley, hogy annak az asszonynak a férje, három év alatt nem vett észre semmit a felesége testén? Aki üt, az is megsérülhet…

- Hogy érti azt, hogy üt? Ilyesmit nem tehet épeszű ember! – képedt el, Bradley.

- Helyben vagyunk! – emelte fel a hangját Blood. – Ép eszű ember valóban nem, csak azt kellene eldönteni, ki a bolondabb, aki csinálja, vagy aki állja, vagyis az sem kérdés, mert oda – vissza boldogítják egymást, ha egymásra találnak. És a mi párunk úgy egymásra talált, hogy ha meglátná Freddy Perrie hálószobáját, hát beleborzadna, uram!

-       Láttad már a lakását? – kérdezte Sinus. – A hálószobáját!

-       – Hogyne. Jártam nála, de a hálószobájába nem vitt be. Minek is tette volna? A hálószoba mindenkinek magánügye.

- Különösen az olyan! – szólt közbe, Blood. – Akarja látni videón?

A szobában olyan csend lett, hogy egy betévedő lepke szárnycsapásai is fülsértők lettek volna. Sinus sokat várt ettől a felelettől, Bradleynek pedig fogalma sem volt, mit mondjon. Úgy akarta megőrizni kedves barátja emlékét, amilyennek ismerte.

- Miféle videóról beszél? – nyögte ki nagy nehezen.

- Készült egy felvétel. A kamera az arcukra volt beállítva. Hogy tudott-e róla vagy sem, rejtély, de nagyon belefeledkeznek az édes gyötrelmekbe. Egyébként hang is van hozzá, úgy, hogy felesleges sokat beszélnem. Hol egy videó. – kérdezte Blood, és várta a választ. A feleségem szobájában.

-       Az nem jó! – vágta rá azonnal Sinus. – Több nincs?

-       – Dehogynem a gyerekek szobájában. Oda is bemehetünk, mert a feleségem úgyis pihen, ők pedig nincsenek itthon.

- Akkor irány a gyerekszoba! – mondta Blood, és Sinus indult utána. Az elkövetkező perceket szívesen elengedte volna.

- Leüljek, vagy. – kérdezte Tony Bradley tétovázva, amíg Blood betette a kazettát, és bekapcsolta a készüléket.

- Azt hiszem jobb lesz, ha leül uram! – mondta, és nem a képernyőre figyelt. A felügyelő tekintete is Bradleyen volt.  Ha lejátszódhat egy három felvonásos dráma pillanatok alatt egy ember arcán, akkor Sinusék tanúi lehettek a ritka eseménynek. Bradley, először csak bámult, mint aki nem érti, amit lát. Lassan leereszkedett a legközelebb álló székre, és nézte a felesége eltorzult arcát, hallgatta a korbácscsapásokat, az ütések nyomán kéjesen nyögő jó barát hangját, és nem hitt a szemének.

- De hiszen ez….ez Carol? – suttogta reszkető szájjal, és Sinus intett Bloodnak, hogy zárja el.

- Ne haragudj Tony! – lépett oda Bradleyhez, a felügyelő.

- Meg kellett tennünk. Még semmi nem történt, úgy értem csak hárman tudunk arról, amit láttál. A negyedik, halott. Mi hivatalból hallgathatunk, hiszen senki nem tett panaszt Freddy Perrie, itt folytatott ténykedése ellen, és ha tett volna is? Már a régi ügyben sem tudunk eljárni ellene. Le kell zárnunk, pedig ott lett volna miért felelősségre vonni. Itt semmi nincs, hiszen ha tovább néznéd a filmet, láthatnád, mennyire közös megegyezéssel folytak a dolgok. Most már érted az őrmester kérdéseit?

- Amikért utólag elnézést kérek! – vetette közbe, Blood.

- Észre kellett volna venned valamit, de hát a szerelem vak. És a házastársi bizalom, a becsületes embereknél olyan természetes, mint az, hogy reggel felkel a nap, és este lenyugszik. Együtt érzek veled Tony, különben egészen másként intézném el az ügyet. Még megtehetem, hogy egyetlen betűt sem vetek papírra, a leveleddel kapcsolatban, amit természetesen, Freddy írt.

- Freddy… – éppen ö? – rázta a zokogás Tonyt.

- Igen, megtaláltuk a piszkozatot a gépe mellett. Azon még a megszólítás: Mr Bradley volt. Amit neked elküldött azon már csak:  Tisztelt uram – ot irt. Ha azt a lapot eltépi, ha az őrmester nem követ el fegyelemsértést azzal, hogy behatol abba a szörnyű szobába, természetesen az én statisztálásommal, és nem leli meg azt a levelet, akkor te már halott vagy…

- Ezt nem hiszem el! Ez képtelenség! Meddig akartok még a feltevéseitekkel gyötörni? Nem volt elég az, amiket már bebizonyítottatok, amivel letaglóztatok, amivel megöltétek a boldogságomat.

- De élsz! És ha mi nem megyünk oda, vagy az a fa nem dől a házra, szóval találtunk egy poharat. A tied lehetett, mert Perrienek mi oka lett volna az öngyilkosságra, és csak az egyik pohárban volt méreg.

- Honnan veszitek? Az a pohár kiesett a kezemből…

- De a méreg, ami belül rajta maradt, kiolthatta volna két ember életét is. S ráadásul olyan színtelen szagtalan elem, amit egy sima boncolásnál, a legjobb halottkém sem vesz észre. Szívhalált okoz, és a diagnózis adott. Csak ha gyanú merül fel, akkor végeztetünk alaposabb vizsgálatokat, de akkor is hosszadalmas munkával mutatható ki az a fajta méreg. A barátod orvos volt, tudta ezt.

- De hát miért? Vagyis érdemes még kérdezősködnöm!

- Csak találgatni tudjuk, de azt hiszem könnyű beletalálni a kör közepébe. Meg akarta szerezni magának Carolt. Mindennapra, nemcsak hetenként egy – kétszeri alkalomra.

- Sejtenem kellett volna. A névtelen levelek…

- Miféle névtelen levelek? – kérdezte a felügyelő.

- Azt írták, Carol autója sokáig áll ugyanazon a helyen…

- Ha a melletted fekvő testen nem láttál semmi gyanúsat, a te őszinte lelkeddel, hogy vehettél volna komolyan egy névtelen gyalázkodást?

- Már csak az kell, hogy azt mondjátok: Carol tudott arról, hogy….

- Nem mondjuk. Elég jók a megérzéseink, de azt hiszem, Freddy meglepetésnek szánta, Carol számára az özvegységet. Gondold csak el. Szívhalál, és akkor itt a legjobb barát, akitől a közvélemény szerint is rendes, hogy az özvegy mellé áll. Ha kegyetlenül hangzik is: Carol szeret téged, jó anya, azt mondod rendes feleség, de ha megkaphatja azt, amire vágyik, az ölelések mellé, nem túl hétköznapi szexuális élményt is akár naponta, gondolod, hogy sokáig meditált volna Freddy házassági ajánlatán. Tudom, hogy kegyetlenül hangzik mindez, de az élet kegyetlen, nem én! – ment oda Sinus a zokogó ember mellé.

- Hozok egy italt! – ajánlotta, Blood.

- Köszönöm! – mondta Bradley, majd felnézett a mellette álló felügyelőre.

- És most mit tegyek?

- Nem szívesen lennék a helyedben Tony, de neked kell döntened. Egyedül neked. Ha van erőd, és szerelmed hozzá, Carolnak sem kell elmondanod, hogy mindent tudsz. De ahhoz rengeteg, jóság, megbocsátás, és nem is tudom mi minden kéne?

- Rendes tőled, amit értem tettél. – mondta Tony. – Nem lesz bajod belőle?

- Úgy ismersz engem, hogy ami már nem megy el a léc alatt, azt bárki kedvéért is erőltetném? Ráment két napunk, de végülis, se feljelentő, se áldozat, se gyanúsított. Szerencséd volt.

-       Szerencsém? – sírt fel, Bradley.

-       Tessék az ital. Hajtsa le, meglátja minden jobb lesz. A kazettát itt hagyhatom… – mondta Blood.

- Nem szeretném, ha a más kezébe kerülne! – köszönte a házigazda.

- Én a maga helyében végignézném, ha nem is most, de később feltétlenül. A nők legalább úgy szeretik a változatosságot, mint mi, és miért kellene minden újdonsághoz, új partner. Természetesen nem gondolom azt, hogy maga most felcsap mazochistának, de ha ezt a felvételsort végignézi, biztosan jobban kedvébe, tud járni a feleségének…

- Hagyom beszélni! – szólalt meg Sinus szelíden megpaskolva Bradley kezét. – Az őrmesternek valahol igaza van. Ő olyan kegyetlenül őszinte ember, amilyen kevés van. Önmagát is kibeszéli. Tudod mit mondott, amikor Mrs Perrie naplóját olvasta?

-       Azt hiszi zavarba, ejt? Csak azt, mondtam, amit éreztem. Az erőszakot annyira utálom, hogy a francia forradalomról készült filmeket sem tudom végignézni, mert ahogy ott nyakazzák az embereket, és sokszor a véletlenül belesodródott ártatlanokat is, hátborzongató, de ha valakinek ehhez a borzongáshoz van kedve, vagy a fájdalomtól érez kéjt, hát csinálja. Amit közös elhatározásból visznek végbe, és egyikük sem emel panaszt miatta, s nem utolsó sorban: nem végződik halállal, mint az első eset, lelkük rajta. Senki nem dobhat követ a másikra. Mindenkiben ott szunnyadhat a jó, és a rossz, a tévelygő, és a magabiztos, csak attól függ, hogy az élet hova veti, kivel találkozik, és ki milyen hatást gyakorol rá. Senki nem születik gyilkosnak, rossznak, vagy jónak, az élet tesz bennünket olyanná, amilyenné leszünk. Hülye szövegelés, hogy aki homokos, azért az, mert az agyban van egy hely, és az dönti el. Smafu. Szerintem sokat jelent a nemiség kifejlődésében, ha a tanára, vagy az edzője, a bátyja, vagy a nagybátyja, félre érti a kamasz rajongását, ami egy gyereknél természetes, hiszen kiről vegyen példát, ha nem a felnőttekről, – és kihasználja a védtelenségét, de ebbe ne menjünk bele, mert ami a gyerekekkel történik azért – rendőr létemre is, ölni tudnék. Ezért szeretném, ha végignézné ezt a kazettát, uram!

-          Sinusék elköszöntek. A házigazda magára maradt. Mihelyt összeszedett annyi erőt, hogy a felesége szemébe tudjon nézni, bekopogtatott hozzá. Carol a dupla ágyon feküdt, oldalt, összekuporodva, ahogy szokott. Az arcát nem láthatta, de nem is bánta. Jobb, ha nem kell a szemébe nézni, amíg elmondja neki, hogy vége, hogy nem tud többé hozzáérni, nem engedheti, hogy a gyerekeiket olyan anya nevelje, aki….

Csak állt az ajtóban, és gondolatai egymást kergették. Mi lesz, ha elválnak? Mit mond a gyerekeknek? A bíróság – teregetés nélkül – a gyerekeket az anyának ítéli! Mi lesz a férfivágyával, amely az észvesztő testhez láncolja? Halálra ítéli a boldogságát, ha nem tudja túltenni magát az imádott asszony árulásán. Igen! A két rossz közül a kisebb, ha megbocsát, ha felajánlja, hogy kezdjék újra, ha megígéri, hogy sosem hánytorgat fel semmit. Ha igyekszik kielégíteni a szeretett asszony szégyenletes vágyát, ha képes lesz, némi megalkuvással boldogítani, hogy maga is boldog lehessen.

Jó időbe telt mire megszólalt.

- Ne nézz rám, míg a végére nem érek annak, amit mondani akarok. Felajánlom a tiszta lapot. Tudom, ha az egyik házastárs kilép a hűségesküből, abban a másik lélektelensége, oda nem figyelése is benne van. Nem akarok ígérni, mert nem tudom, mire leszek képes, de… Nem akarsz mégis a szemembe nézni? – kérdezte, elbizonytalanodva, és odament az ágyhoz. Az asszony arca fehér volt, olyan, amilyennek a legjobb barátja láthatta, amikor éppen a halál mezsgyéjén gyönyörítette. Amikor megfordította a testet, felordított.

- De hát miért tette? Annyira szerette a másikat, vagy képtelen lett volna az őket szeretők szemébe nézni? Miért nem fogta fel, hogy a lehető legrosszabb döntést hozza, ha kilép az életből, és önmaga dönt arról, ami sokak szerint előre meg van írva, és úgy emlegetjük: a második dátum…