A sebész.

Irta: Linda Taylor

Bűnügyi regény

Első fejezet

- Tessék, Sinus felügyelő.

- Borzalmas dolog történt, Uram!

- Kivel beszélek?

- Elnézést, de az ügyeleten már bemutatkoztam, Leslie Goodman vagyok, körzeti rendőr. Engem hívtak arra a szörnyű helyre.

- És mit látott?

- Egy félbehagyott műtétet!

- Mit?

- Úgy néz ki, bár én még csak filmeken láttam műtőt. Szóval. ott fekszik egy nő, a hasa felvágva, a gyomránál kipreparálva, azt hiszem így mondják, amikor a bőrt körbe rakják csipeszekkel. A papírkosár színig van véres vattával, vagy törléssel…

- Leslie, megmondaná, hogy ki jelenleg az USA elnöke?

- Bush, uram!

-   Akkor mondja tovább. Hol van az a hely?

-   Egy motelszobában!

-  Hol?!

-  Bediktáltam a címet az ügyeleten uram, csak azért kapcsoltak fel, mert szerintem nem nagyon mertek hinni nekem. A motel tulajdonosa az ájulás szélén van. Természetesen az ajtót bezártam, a helyszint biztosítottam. Jöjjenek minél előbb, mert az a feltárt hasüregű halott. …Hátborzongató!

- Azonnal indulunk. Gondolom a helyszínelők már úton vannak, ha az ügyeleten felvették az adatokat. Menjen vissza a helyszínre, és legyen a segítségükre. – mondta a felügyelő, és szinte lecsapta a kagylót. Mentében szólt oda a titkárnő mellett jelentést pötyögtető Blood őrmesternek:

- Valaki meg akart műteni egy nőt.

- És nem sikerült! – vágta rá azonnal az őrmester, de csupa fül lett.

- Nem. Mert asszisztencia nélkül fogott hozzá, ráadásul egy motelszobában..

- Honnan tudja, hogy egyedül volt? -kérdezte Blood, a felügyelő mögött futva, már majdnem a lift előtt.

- Semmit nem tudok, csak azt, hogy egy rendőr jelentette az esetet, és próbára tettem a szavahihetőségét.

A motelszoba nem volt túl nagy, és a parkolóból nyílt, ahogy az ilyen létesítményeknél szokásos. A vendég, ha kocsival érkezik, odaállhat a szoba ajtaja elé. A helyiségben dupla ágy, szekrény, és egy kisebbfajta asztal szolgálta a berendezést. Az asztalra fektették a leemelt szekrényajtót, s az így műtőasztallá alakított tákolmányon egy női holttest feküdt. Tátongó gyomortáji barnás, – vörös hasürege még jobban kiemelte arca sápadtságát. Valóban műtétet hagyott félbe a holttesten valaki. Minden úgy festett, ahogy a nagykönyvben elő van írva: a műtendő részt szabadon hagyva, a testet zöld lepel borította, és a fejnagyságú, kitágított seb szélén csipeszek, fogók sorakoztak. Érfogók. De hát minek egy holt ember műtétéhez érfogó? Vagy élt még, amikor az a megátalkodott a beavatkozást elkezdte? Az ember mindig azt hiszi, hogy semmi ujjal nem találkozhat már a bűnüldözésben – gondolta Sinus. -És most itt van!

- Minőségi munka! – lépett mellé, az orvos szakértő. – Úgy értem a műtét sikerült volna, ha lett volna miért elvégezni. És ha nem hagyják félbe, vagyis a beteg túléli. Ez az a műtéti stádium, amikor a beavatkozást végző sebész odaszól az asszisztenciának: varrják össze, és köszönöm, majd, mint ki dolgát jól végezte, elhagyja a műtőt.  De itt egy egészséges gyomrot tártak fel, egy halott nőben..

– Miért?

- Azt nektek kell kiderítenetek. De ha segíthet, annyit bizton állíthatok: az áldozat már nem élt, amikor a műtétet elkezdték. Megfojtották. A fulladásos halál után a vér sokáig folyékony marad, és ezt valószínűleg tudta is az, a nem is tudom, minek nevezzem.

- Orvosnak! – vágott közbe, Blood.

- - Azt hiszed hülyeséget, mondtál? – nézett rá a doktor. Orvosnak is becsületére válna egy ilyen munka. Úgy értem asszisztencia nélkül. Persze, ha nem kell a beteget altatni, és egyebek, akkor egyedül is képes remekelni egy borult agyú…

- Feltétlenül orvos? – kérdezte Sinus. – Úgy értem, ki képes még ilyen műveletre, szerinted? Kell-e ehhez valamiféle…

- Kell! Egy műtétet, különösen egy ilyen precízen elvégzett, minden jelentősebb eret lefogó, szépen vágott sebészi beavatkozást nem végezhet el akárki, de sokan elvégezhetik, akik nem orvosok!

- Például?- Műtősök, boncsegédek, medikusok, egyszóval olyanok, akik láttak már ilyesmit, ott él az emlékezetükben. Úgy értem a folyamat, csak szikét kell ragadniuk és…

- Emlékezetből megcsinálhatják! – vágta rá Blood. – De hát miért?

- - Ki tudja? Talán ki akarta próbálni, képes lenne-e rá – mondta elgondolkozva a doktor. -Mi másért tenne ilyet? A nőt megfojtotta, ez biztos, a nyaki foltok egyértelműen bizonyítják: ölni akart. De mi célja volt a műtét elvégzésével, vagy próbájával? És ha már belekezdett, miért nem fejezte be?

- Megzavarhatták! – mondta az őrmester.

- Nem hiszem! Olyan gondos körültekintéssel hagyta itt a helyszint, hogy egy valódi műtősnek is dicséretére válna. Minden szikét, és egyéb műszert magával vitt, csak a csipeszek maradtak, azok is használatban, vagyis, ha pszichológus lennék, törhetném a fejem: mit akart ezzel elérni?

- Ujjlenyomatot gondolom, hiába keresnek a fiuk! – jegyezte meg a felügyelő.

- Rengeteget lelnek. Egy motelszoba szinte újjnyom múzeum. Gondolod, ezeket olyan alaposan kitakarítják minden futóvendég után, hogy eltüntethetnek minden nyomot? – kérdezte a doktor. – Különben sem hiszem, hogy kesztyű nélkül dolgozott, vagy hozzányúlt volna valamihez is, ami elárulhatná. De azért csak nézzetek át gondosan mindent. Hátha?

- Tehát azt biztosra vehetjük, hogy az elkövető egy halottat operált? — kérdezte a felügyelő.

- Igen, és azt is, hogy nem lehet laikus, már csak azért sem, mert kevesen tudják: az ember, aki megfullad sokáig vérzékeny marad, nem alvad meg a vére. Neki fontos volt ez. Láthatjátok. Az ereket lefogta. Ha nem vérzik, mi szükség lett volna rá? Hogy a seb erősen vérzett, azt a törlések is bizonyítják. A vattafogót sem hagyta itt. Nézzétek meg a papírkosarat, majdnem tele van, tehát volt fogója, és szemlátomást használta.

- Doki, van a kórházi lepedőkön valami jelzés? – kérdezte Blood.

- Igen, de akad olyan is, ami szabad szemmel nem látható. Csúnya volt az a bazi nagy embléma az ágyneműk sarkába és kitaláltak valami mást. Ebben azonban nemigen találhattok jelzést.

- Miért vagy olyan biztos benne? – kérdezte Sinus.

- A színe más, mint a kórházi zöldárnyalat, és vadonatúj, sosem volt kimosva, be sincs szegve. Ezt úgy használta, ahogy az üzletben megvette, csak a zöld színhez ragaszkodott.

- Végre egy nyom! – sóhajtotta Blood, de hangjából nem túl sok optimizmus áradt.

- És a műszerek? – kérdezte tovább a felügyelő. – Bárki vásárolhat orvosi műszereket? Úgy értem nem kell igazolnia, hogy ö orvos, vagy valamelyik doktor megbízásából veszi?

- Bár én még nem igen vásároltam, de mivel jócskán akadnak magánorvos rendelők, ahol kisebb műtéteket is elvégezhetnek, sebvarrás, gennyes gócok feltárása stb. -gondolom semmi akadálya annak, hogy bárki beszerezhessen akármit. Ám, ha ez a fickó valahol, valamilyen módon szakmabeli, akkor a cipőjére is védőpapucsot húzott, vagyis a lábnyomait hiába keresitek. Vagy ki tudja? Ez szinte beidegződés. Aki olyan helyen dolgozik, ahol szükség van a sterilitásra, az be sem tudna lépni a műtőbe kalucsni, vagy védőhuzat nélkül, tehát elképzelhető, hogy ide is elhozta, megszokásból.

- Vagy, mert a filmeken úgy látta! – tette hozzá Sinus.

- Te el tudnál végezni egy műtétet, könyvből, csak úgy? – kérdezte a doktor.

- - Hova gondolsz? – képedt el, a felügyelő.

- Nahát! Mert én sem. Különben is, aki harminc éve boncol, elszokik az érleszorítástól. Ez a gyilkos minden eret lefogott. Nem volt nagyobb vérzés, mint amennyi elkerülhetetlen és ez, asszisztencia nélkül, különös bravúr, még akkor is, ha nem hajtotta az idő; nem kellett figyelnie a beteg szívműködésére, tehát, majdhogynem kényelmesen dolgozhatott.

- Vagyis keressünk egy zsenit, a sebészek között? – kérdezte nem túl lelkesen a felügyelő.

- Nem hiszem, hogy orvos volt. Vagy ha igen, akkor háborodott agyú. Ez talán megkönnyíti a dolgotokat. Nézzetek szét orvosi körökben, kit tanácsoltak el valamiért a műtőasztal mellől mostanában? Kiben van kórós gyógyítási vágy! Ne nézzetek ilyen értetlenül. Ez pszichés betegség. Éppen a napokban olvastam, hogy egy nyugdíjba küldött, hatvanöt éves fogorvos, kiirtotta a családját, és öngyilkos lett, mert olyan nagy volt benne a gyógyítási vágy, hogy elborult az agya a gondolatra: attól kezdve nem húzhat ki hetenként, legalább egy fogat. Én már semmin nem csodálkozom, de irigyelni sem tudnálak benneteket.

- Én viszont már tudom, miért nem akarsz nyugdíjba menni? – suttogta Blood, oldva egy kicsit a helyzet feszültségét.

- Ki vette ki a szobát? – kérdezte Sinus a motel tulajdonosától.

- A…a.. Nő!

- Mikor?

- Délután.

- Mennyi időre?

- Egy éjszakára. Éppen azért, mivel már tíz óra is elmúlt, de még mindig nem hozta a kulcsot, gondoltam bekopogok; déltől ki akartam adni a szobát. Nem válaszolt, s mivel a kulcs belülről sem volt a zárban, a magaméval nyitottam ki az ajtót. Ne kívánják, hogy részletezzem azokat a pillanatokat.

- Nem érkezett hozzá valaki? Úgy értem nem látott bemenni a szobába rajta kívül mást?

- - Ki tudja, kit engedett be? Hála istennek van forgalmunk. Én el sem mozdulhatok a pult mögül, a feleségem éppen gyengélkedik, az egyetlen takarítónővel tartjuk a frontot. Különben sem kíváncsiskodhat ilyen helyen az ember, Kétágyas szoba, az árát kifizette, nem róhatom fel, ha meghív valakit maga mellé. Szóval. Tönkremennénk, ha…

- -    Láthatnánk a vendégkönyvet?

- - Hogyne, tessék. Saját kezűleg írta be az adatait! – tette a visszalapozott nyilvántartót Sinusék elé a tulajdonos.

- - Wanda Butter! Negyvenkét éves – olvasta fennhangon az őrmester.

- - Ne olvassa! Írja le és induljunk a lakására. Itt már úgy sem lehetünk okosabbak. A helyszint a fiukra bízhatjuk. A doktor elkészíti a részletes jelentést, mi pedig nézzük meg ki ez a Wanda Butter, és mit keresett egy útszéli motelben, amikor itt lakik a városban, alig harminc kilométerre innen?- Ha valami eszébe jut, amit még nem mondott el, itt a telefonszámunk, és azonnal jelentkezzen! – mondta Blood, a motel tulajdonosnak, aztán beszálltak a kocsiba, és szinte kilőttek a parkolóból.

-

Második fejezet

Vannak, akik mindent elkövetnek életük során, mégsem lesz belőlük sikeres ember. Azt is mondhatnánk, sikertelenségre születtek. Leginkább olyan igavonó állathoz hasonlíthatná őket az ember, akiket szemellenző gátol abban, hogy másfelé is lássanak, mint előre, és mással is törődhessenek, mint a húzással. Mert mi kell ahhoz, hogy valaki előrehaladjon a munkája során? Hogy karriert csináljon? Természetesen alapos felkészültség, kitartás, szorgalom, kötetlen munkaidő, – ami sok esetben látástól vakulásig tartó robotot jelent, – és nem utolsó sorban önmenedzselés. Soha nem az dönti el kiből lesz főorvos, hogy mekkora a tudása, hanem legtöbbször, szerencse és összeköttetés is kell hozzá. Akadnak kórházak, ahol az előrelépés a zseniálisan jó szakembernek is lehetetlenség, mert egyidős, az éppen legmagasabb beosztásban lévő főnökével. Egyes területeken valakit kinevezni egyszerűbb, mint visszahívni, még akkor is, ha a mögötte álló, éppen soros kolléga jobban helytállna, mint ö.

Dr David Fanning eddigi életében, kivéve persze az egyetemi éveket, amelyeket mindig évfolyamelsőként fejezett be, örök második volt. David Fanningnak temérdek tudása, de egy fikarcnyi becsvágya sincs, az önmenedzselés pedig kontingensnyi távolságra esik a természetétől.

Az egyik professzora, talán éppen a megalkuvó, csak a munkának élő, minden karriervágyat nélkülöző természete miatt, beajánlotta egy magánklinikára, ahol az igazgató főorvos volt a tulajdonos veje, és alig idősebb nála. Fanningnak akkor, meg sem fordult a fejében, hogy a jövőjére gondoljon, és bele számítsa az állás elfogadásába: semmi reménye nem lehet az előmenetelre. Legtitkosabb vágyáról pedig a világért sem beszélt volna senkinek. Minek, amikor úgyis elérhetetlen? Pedig a team létrehozása új eljárások bevezetését jelenthetné nemcsak a sebészetben, de a szervátültetésben is.

Mindig is izgatta a plasztikai sebészet, azon belül is az égési sebekkel csúfított, vagy roncsolt fejbőr átültetése. Fanning tudta, hogy a teljes fejbőrt – nyaktól nyakig le lehet fejteni valakiről, és egy donoré húzható a helyére. Természetesen a bőrt gondosan rá kell igazítani új viselője arccsontjára, koponyájára. Fejében már régen összeállt a műtét technikája – eltekintve néhány részletkérdéstől – és élő paciensen is vállalná a beavatkozást. Olyanon, akinek arca, vagy fejbőre helyrehozhatatlanul megsérült és emiatt kétségbeejtő helyzetbe került. Nem mehet emberek közé, riasztó még önmaga számára is. A szép, sértetlen fejbőr természetesen donortól származna, aki valamely más okból exitált. Hogy a technikai fogások, amelyek még nem egészen tisztultak le a fejében, egy műtét sorozat alatt kialakulhatnának, abban biztos volt. Az idegen bőr kilökődési folyamata biztonsággal megoldható, a máris rendelkezésre álló gyógyszerekkel, beavatkozásokkal. Tudta, hogy a fantasztikusan újszerű műtétnek nagyobb az erkölcsi, mint az orvosi vitathatósága. Egy elroncsolt fej felhasználása esetében ugyanolyan erkölcsi kérdés merül fel, mint bármely más szerv átültetésénél, csak ez szemmel látható, és természetesen a következményei, enyhén szólva utópisztikusak. Be kellene avatni a rendőrséget, és más hatóságokat, hiszen a műtét során az ember szinte ujjá születik, azaz egy másik embertársa arcát kapja. A legláthatóbb testrésze lesz mássá. Átveszi valakinek a képét, bár a koponya, és arccsont formája változtat némileg a régi vonásokon. Ez kézenfekvő, az arcfelvarratások bizonyítják. Aki aláveti magát a kozmetikai beavatkozásnak, fiatalabbá válik, vagyis alig lehet ráismerni, pedig csak egy kis saját bőr machináció az egész, semmi más. Sokan meggazdagodtak már belőle.

Fanning minden vágya, hogy segíthessen az olyan embereken, akiknek külseje, betegség, sérülés, vagy más miatt elcsúfult, és képtelenek normális életet élni. Kisebbségi érzésük van, s még azok sem fogadják el őket, akikhez azelőtt gyengéd szálak fűzték. Nem jó érzés valakinek, ha tudja, látja, hogy elborzasztja a környezetét. A jelenlegi arcplasztikák csak tűzoltások, akár a nyúlszájjal született gyermeké, aki – ha fiú – férfi korában bajuszt növeszthet, eltakarva vele a vágást, de ha nő? A middlesexy “Mount Vernon Hospital” orvosai már átestek az első kísérleteken, de hát mit kereshetne ö, a kezdő, a csak elméletben dolgozgató, a már profiknak tekinthetöek között? Neki magának kell az utat kitaposnia, olvasni, tanulni, próbálkozni, és egyszer talán megvalósítani, – átvéve a hajtranszplantáció fogásait, amely nem egyéb, mint egy nagyszabású plasztikai műtét.

Amikor felajánlották neki ezt az állást, még hízelgőnek is tartotta, hogy a professzora törődik a jövőjével, meg sem fordult a fejében, hogy tudós kollégája, mindezt önön javára cselekszi, hiszen barátság fűzte Jeremy Clarkhoz, a klinika tulajdonosához, Rick Riley apósához.

Dr Rick Riley éppencsakhogy átbukdácsolt az egyetemen, mégis elérhette – a jómódú lány hozományával, hogy saját klinikája legyen, amihez még akkor sem volt megfelelő szakmai tudása, ha álcaként, kiváló szakemberekkel vette körül magát. Rick Riley tele volt a legrosszabb értelembe vett becsvággyal, és gőggel. Ez magyarázta, hogy tehetséges alkalmazottai, kollégái, a magas fizetés ellenére is sorra cserbenhagyták, mert nem bírták elviselni a minden vitát elutasító, téves szemléletét, egyes nagyon is vitatható, és sok műhibára okot adó esetben. A professzor hallomásból tudta, hogy Rick Riley gyenge hegedűs a műtőben, mégis abban a tudatban tartja betegeit, hogy ő operál. Mindaddig ott áll a műtőasztal mellett, amíg a beteg el nem alszik, s már nem hallhatja, és nem láthatja, hogy a szikét más kéri, ö csak asszisztál. A professzor mindezt nem tudta komoly hibaként felróni Rick Rileynek a klinikát elhagyó kollégák panaszkodását hallgatva, hiszen az lenne a nagyobb baj, ha az altatás után is ott maradna a beteg mellett, és ő vágna bele a szikével. Az, hogy tévedésben tartja a betegeit, bocsánatos bűn. Különben is a bizalom furcsa dolog. Sokszor a legjobb tudású orvosok sem képesek bizalmat teremteni magukkal szemben a betegekben. Rick Riley mestere a kapcsolatteremtésnek. Tele van nagyravágyással, hogy a legelsőnek lássák, azért mindenre képes. Még a kétes értékű csalásra is.

A professzor – mivel a két család összejárt – még a házasságkötés előtt próbálta lebeszélni Ricket, a sebészetről. Azt mondta, nyisson inkább ideggyógyászati, reumatológiai, vagy valami divatos, fogyasztó, elvonó kúrát alkalmazó klinikát, ahol az ő behízelgő modorával biztos nyerő lehet, és a betegek is jobban, járnának, de Rick hajthatatlan maradt. A professzor ennek is tudta az okát. Rick Riley odavolt a vérért. Van ilyen, ha az emberek nem is mindig vallják be, még önmaguknak sem. Vajon képes lenne-e valaki a mészáros mesterségre, ha borzasztja a vér? Biztos, hogy valami odavonzza, ha más nem, az, hogy rettenhetetlen bátornak hiszi magát, vagy annak akar látszani. A legtöbb embert riasztja, ha sebet, vagy vért lát, és nem egyszer megesik az orvosi egyetem első évfolyamosai között, hogy egy – egy anatómiai órán, amikor behozzák a szemléltető eszközt, vagy bele kell vágniuk valamibe, az erősebb természetű hallgatók is megszédülnek. A gyengébbeket meg egyenesen úgy kell összekanalazni. Rick Riley, vékony testalkata ellenére már az első napoktól kezdve szinte örökös önként jelentkező volt, ha emberi maradványba kellett belemetszenie, valamit feltárnia, vagy csak magyarázni a többieknek. Különösen kedvelte a boncolást. Már első évfolyamos korában ott sündörgött a boncmesterek körül, akik, – valószínűleg nem minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül – átengedték neki egy – egy boncolásra váró holttest előkészítését. Ennek a munkának a világ minden patológusára kötelezően előirt sorrend szerint, kell lefolynia, és legnehezebben szokható része a koponyatető lefűrészelése. Rick Riley – a boncmesterek szerint -, szinte élvezettel végezte a sokakat riasztó munkát. Tulajdonképpen jó sebész is lehetett volna belőle, ha több időt szentel a tanulásra, ha nem kapkod, ha fel tudja mérni a helyzetet, ha nemcsak a látványra, hanem a cselekvés szakmai részére is koncentrál. Ha higgadtabb és józanabb fejjel képes dönteni, amikor sok függ attól, mi történik a beteggel a továbbiakban. A sebész az egyetlen, aki cáfolhatja a felállított diagnózist, amely legtöbbször csak a feltárás után válik egyértelművé. Ez magyarázza azt is, hogy a sebésznek gyakran kell, a látottak alapján gyorsan döntenie. A feltárt részt látva lehet csak eldönteni egy daganat műthetőségét. A daganatot ugyan kimutatják a műszerek, de azt hogy milyen indulatú kórral állnak szemben, csak a szövettani vizsgálat döntheti el. Mindig a belső kép, a valós helyzet határozza meg, kibírja-e a beteg, az esetleg sokkal hosszadalmasabb beavatkozást, érdemes – e, kecsegtet-e életmeghosszabbitással, esetleg teljes gyógyulással a kóros részek eltávolítása?

Gyakran hallani a betegek hozzátartozójától: nem csináltak vele semmit, csak felnyitották, és visszavarrták, mert már olyan előrehaladott a kór, hogy feleslegesen kínozták volna. Előfordul, hogy az ilyen álműtét után a beteg egy ideig jobban érzi magát, ami bizonyítja, a hit, az orvosba vetett bizalom sokat jelent. A beteg úgy tudja, megműtötték, s ha nem mondják meg neki a szomorú valóságot, bizakodik. Sajnos a sebészek gyakran döntenek úgy, hogy a beavatkozás nem lenne eredményes, és bevarratják a sebet. Vannak betegek, akik nem akarják tudni az igazat; nehezen képesek megbarátkozni a halál gondolatával, ami természetesen érthető. Ennek köszönhető, hogy a megelőzési munka nem tart ott, ahol tarthatna. Az emberek nagy része, ha bármilyen panaszt érez, inkább homokba dugja a fejét, vagyis úgy gondolja, addig jó, amiig nem tudom a szörnyű valót, és nem megy orvoshoz. Húzza – halassza, mígnem visszafordíthatatlanná válik a helyzete, és már nem neki kell mennie, hanem viszik. De hát szabad az orvosnak minden esetben feladnia? Kényelmességből, vagy a reménytelenség bizonyosságában való meggyőződése miatt? David Fanning szerint nem, mert nincs két egyforma eset, nincs két egyforma ember. Erre egyik professzorának volt egy története, amit minden évfolyamának elmesélt.

Húsz éve kötelező gyakorlatát töltötte egy kórház sebészetén, amikor a műtőbe került egy férfi, gyomordaganattal. Felnyitották, és láthatták, szinte nincs ép része a gyomrának. Valamennyien azonnal visszavarrták volna, de a sebész, aki a műtétet végezte, kijelentette: letisztítjuk. Három órán át dolgoztak. A gyomornak alig egynegyedét sikerült megmenteni, miközben szinte valamennyien biztosak voltak abban, hogy a beteg nem él három napnál tovább. Az előzetes vizsgálatok áttétet még nem mutattak ki, csak a gyomor volt nagyon elburjánzott állapotban.- Miért kellett ez? – kérdezte akkor a sebészt az egyik ellenvéleményen lévő kolléga. – Csak nem gondolja, hogy…

- Semmit nem gondolok. Tudom, hogy feleslegesen dolgoztunk, de a lelkiismeretem megnyugtatására nem cselekedhettem másként. Így kellett tennem, mert a beteg az évfolyamtársam sógora, aki kért, tegyek meg minden emberit, a nővére férjéért akkor is, ha csak ezreléknyinek látom a reményt. Ennyit tehettem azért az emberért, és persze, saját lelkiismeretem megnyugtatására. Ahol az ö baja tart, ott a tudomány véget ér.

Aztán nem akartak hinni a szemüknek, amikor a kritikus négy napos állapotot gyors javulás követte. A beteg felépült. Azzal bocsátották haza, hogy naponta ötször – hatszor egyen, nagyon keveset, mert a gyomra csekély befogadású. Tilos a dohányzás, az italfogyasztás, és még akkor sem fűzhet túlzott reményt az életbemaradáshoz. S ennek húsz éve! – fejezte be a professzor. Azóta a megcsonkolt gyomor kitágult. Az első év végén, már napi háromszori étkezéssel is munkaképessé vált a férfi, és lassan visszaszokott régi életmódjához, vagyis néha ivott egy kis bort, és elszívott  néhány cigarettát. – Hiába! – tette hozzá a professzor, az emberek még ennyiből sem tanulnak, és nem tudnak felhagyni káros szenvedélyeikkel. Mihelyt kicsit jobban vannak, kezdik elölről. Egészen addig, amig nincs tovább.

David Fanningnak gyakran eszébe jutott ez az eset. Vajon, ha csak pénzt ígérnek a kollégának, bármilyen vagyont is, megtette volna-e azt, amit barátságból, lelkiismerete megnyugtatásért véghezvitt? És persze szerencséje volt, a betegével. Biztosan segített, hogy gondosan eltávolították a kóros részeket, és a szervezetnek még volt ellenálló képessége; azaz amit csodának hittek, természetes volt. Talán sok esetben elérhető lenne az életbenntartás, vagy az állapot javítása, ha a beteg részeket ugyanolyan gondossággal távolítanák el, mint annál a férfinál. Természetesen csak akkor lenne érdemes, ha biztosak benne, nincs áttét, mert ha van, akkor minden hiába, vagy majdnem az. Bárcsak rájönnének már a tudósok, mi okozza ezt az embert gyötrő kórt, és felfedeznék az ellene való védőoltást, ha ugyan létezik vele szemben biztos védekezés. A sebészet olyan orvosi munkahely, ahol nagy fontossággal bír a lelkiismeretes munka, a megalapozott szaktudás. Az orvosi hivatás egyenlő a folytonos önképzéssel, a tudománnyal való haladás készségével, mert dönteni csak az tud, akinek széles a látóköre, és fel tudja mérni a lehetőségeket, illetve azok várható következményeit. A tudomány halad, és az orvos akárcsak a pap, holtig tanul, vagy kellene, hogy tanuljon. Ha valaki nem kíséri figyelemmel a világ minden tájáról elindított tudós dolgozatokat, eljárásokat, akkor egy idő után elfut mellette az idő, s jobb, ha csak asszisztálásra vállalkozik.

David Fanning lassan beletörődött, hogy neki kevés szava van. A pénz sosem érdekelte igazán, csakis ezért nem nézett jobb állás után. Amikor ezt felkínálták neki, akkor sem kérdezte mennyi a javadalmazás, csakis az érdekelte, hogy szakmailag lesznek-e lehetőségei. Amikor megtudta, addigi szakgyakorlata alapján, komolyabb műtétek elvégzésére is számíthat, habozás nélkül igent mondott.

Azóta dr David Fanning másodhegedűsként, prímet játszik a máshol kapható anyagi juttatás alig feléért. Talán ez az oka, meg az orvostudományba való belefelejtkezés, hogy nem nősült meg. Negyven múlt és egyedül élt, egy szerény három szobás lakásban. A pénzhez sosem volt érzéke. Amíg tanult, és amíg anyja élt, ö osztotta be a keresetét, s csodálatos módon mindig, mindenre jutott, még a nem is túl olcsó, szakirodalomra is. Több nyelven olvasott, így több ország orvosi kiadványait rendelte meg. Másra nemigen költött; mondhatnánk azt, szakbarbár lett. Annyira belemerült az orvosi tudományba, annyira ráment minden ideje, hogy egyszer csak azon kapta magát: évek óta nem volt moziban, színházban, és a kiállító termekbe is csak véletlenül tért be, ha éppen arra járt. Nem szeretett tervezni, hiszen egy sebész, ha nincs is szolgálatban, örök készenlétben él. Ha elmegy valahova, beszól a kórházba, ha szükség van rá, hol keressék. Ezt nyugodt lélekkel, csak nőtlen ember vállalhatja.

David Fanningnak furcsa híre volt a magánklinkán. Amig dr Rileynél, a főnöknél, egymás markába adták a kilincset a csinos ápolónők, vagy a volt betegek, addig ö, a nők számára, a megközelíthetetlen hírében állott. Talán csak szakmai tekintélyének köszönhette, hogy kollégái még a háta mögött sem merték rásütni, a nökerülö emberekre oly gyakran ráragasztott: buzi jelzőt.

David Fanning a szó szoros értelmében szakbarbár volt. Nem érdekelte más, csak a gyógyítás, és azon belül is a sebészet. Sorra jelentek meg szakdolgozatai, tanulmányai a főnök neve alatt, jobb esetben közösen jegyezve. Munkaszerződésébe a klinika jogtanácsosa belevette, miszerint, ő beosztott orvos, aki a főnök tudomása, és beleegyezése nélkül nem publikálhat. Rick Riley vissza is élt ezzel, és még magyarázatra sem igen volt szüksége. David Fanningot csak az érdekelte, hogy amire rájött, és amit jónak tartott, azt minél előbb publikálhassa, tudassa az érdeklődő szakmával. Örült, ha ismertethetett egy – egy kidolgozott eljárást, amivel a kollégák munkája, az ö tapasztalata alapján, minél sikeresebb, és eredményesebb lehet. Nem a becsvágy hajtotta, hanem a segíteni akarás, a tudás továbbadásának kényszere, ami sajnos kevés emberben van meg. Egyébként főnöke nagyon is hihető indokolásával egyetértett.

- Tudod David, én régebben vagyok a pályán. Az intézmény neve Riley klinika, és ha az én nevem szerepel a tudós dolgozatok alatt, egyre több és több klasszikus eset, kerül ide, ami persze neked is jó. Hiszen bizonyíthatsz, tapasztalatokat szerezhetsz, és újra publikálhatsz. Elhiszed, hogy önreklámoztatásnak tűnne, ha minden írásodba belevennéd: a munkahelyemen, a Riley klinikán sikerült mindezt kimutatnom, elérnem, elvégeznem. Így csak azt írod: a klinikánkon műtött esetek alapján bebizonyosodott, hogy… Vagyis ha a dolgozatok az én nevemen, esetleg kettőnk neve alatt jelennek meg, a tudományos nézeteid is nagyobb hangsúlyt kapnak, ami egy szakdolgozatnál nem mindegy. Úgyis annyi a hitetlen kolléga a világon. Természetesen a honoráriumra nem tartok igényt. Az téged illet, de a többi maradjon a kettőnk titka. Rendben van?

David Fanning mellől nagyon hiányzott egy nő, aki esetleg nem hagyná, hogy férjeurát kizsákmányolják. Ám David nőtlen, és nemcsak anyagilag elégedett, hanem amúgy is. A cikkekért a honoráriumot megkapja és a klinikán úgyis mindenki, tudja, hogy nem a tulajdonos a fő fej, hanem ö, aki, lényegében szabad kezet kapott.

A kollégák biztosak voltak benne, Fanning nélkül régen sikertelenségbe fulladt volna Rick Riley gyógyító munkája, de ezt csak ők tudták, a megmütöttek soha. Azok Rick Rileynek hálálkodtak, öt dicsérték széltében hosszában, hiszen úgy tudták, hogy őket a főnök operálta.

Rick Riley egyre feljebb srófolhatta a műtétek árait, és szinte lubickolt a népszerűségben. Beosztottjai, már amelyik bírta gyomorral, és nem állt odébb, sokszor elgondolkoztak azon, miért hagyják általa kihasználni Fanninget? Miért nem figyelmeztetik öt: ember változtass munkahelyet. Te egy aranykezű zseni vagy, sokkal többet érdemelnél ennél. Becsapnak, nem szabad ennyire bízni az emberekben, még akkor sem, ha azokat éppúgy orvosi eskü kötelezi, mint téged. De hallgattak, hiszen David Fanning felnőtt ember, és valamennyien féltették az állásukat. Azok, akik gyengébb, képességűek voltak, talán még jobban, mint a tehetségesebbek. De mindnyájan hallgattak. Rá se rántva a jó értelembe veendő, kollégalitásra.

Akadtak, akik úgy gondolták, rászánnak az életükből néhány évet a ház, kocsi, család címszavakba foglalható célkitűzések megvalósítására, és addig hajlandóak megalkudni a büszkeségre semmi okot nem adó körülményekkel. Nem mindenki nősül olyan jól, vagy nem születik olyan helyre, hogy biztosított legyen az indulása. Az életkezdet a legtöbb embernek nehéz.

A közelmúltban szinte megfagyott a levegő a műtőben, amikor David Fanning rászólt a főnökére.

…Az a műtét két hónapja, ugyanúgy kezdődött, mint az addigiak. A betegtől Rick Riley vett búcsút altatás előtt, és biztatta: ne féljen, jó kezekben lesz. Aztán amikor már aludt, David Fanning kérte a szikét. Rick Riley szinte valamennyi komolyabb beavatkoznál jelen volt, és asszisztált. Annál a műtétnél rosszul fogott le egy eret, és David Fanning kissé ingerülten szólt rá. – Nem azt, a másikat! Rick Riley pillanatok alatt korrigált, de attól kezdve inkább Davidra figyelt, mint a műtétre. Láthatóan forrt benne a düh. Ha valaki elkapja a tekintetét, meglepte volna az a szikrázó gyűlölet, amellyel beosztottjára nézett. Nagyon zokon vette a rendreutasítást, amely persze, szerinte is jogos volt, de mégis, a beosztottjai előtt történt, és egy alárendelt rótt fel hibájául olyasmit, amit már egy szigorlónak is illik tudni.

- Kikérem magamnak, hogy parancsolgass! – sziszegte a műtét után, az irodájában. David Fanning döbbenten hallgatta. – Mit képzelsz magadról? Ha a klinika az enyém, én vagyok a szent és sérthetetlen, és nem tűröm, hogy lejárass.

- Mert kétségbe vonhatják a szakmai publikációidat? – kérdezte enyhe gúnnyal David.

- Mi ütött beléd? – lepödött meg Riley, a sosem tapasztalt visszavágáson. Ki uszít ellenem? Jobb ajánlatot kaptál talán, vagy önállósítani akarod magad? Eddig jól megvoltunk.

- Eddig nem hagytad, hogy az érből a szemembe spricceljen a vér.

- Tévedni emberi dolog.

- De nem a műtőben. Ott minden tévedés végzetes lehet. Ha elvakít a vér, és belevágok valamibe, amibe nem kellett volna…

- Ne túlozd el. A te kezed halálbiztos és mit, számit egy érleszorítás?

- Nagyon sokat. Neked magyarázzam, hogy a sebész milyen vészhelyzetben operál? Ha mondjuk AIDS vírushordozó, kerül a műtőasztalra? Igaz, a kezünkön ott a gumikesztyű, de az is átvágható, ám az arcunkat nem bujtathatjuk gumiálarcba. Ha valakinek a szemébe kerül a vér, netán van az arcán egy karcolás, fennáll a fertőzés veszélye. Nem mintha annyira félteném az életemet, de ne rohanjon az ember oktalanul a vesztébe, miért ne vigyázzon, amikor a baj elkerülhető? A műtőben a másikért is felelősek vagyunk. Vagy tévednék?

- Ne gyere nekem szőrszálhasogatással!

- Csak addig tűnik annak, amig nincs meg a baj, aztán jóvátehetetlenné válik.

- Ez a beteg nem volt AIDS fertőzött – vágta rá ingerülten Riley.

- Természetesen tudom. De kellemetlen érzés, ha az ember dolgozik ,és váratlanul a szemébe, fröccsen a vér. Különösen, ha még kéri is az érleszorítást, mert az asszisztencia figyelme nem ott jár, ahol kellene.

- Asszisztencia? – ordította Rick Riley. Neked elment az eszed? Még jó, hogy nem osztogatsz röpcédulát a betegeknek, miszerint én csak a beosztottad lehetek, akinek operáció közben csupán mütösnöi feladatai vannak.

- Sosem mondanék ilyet, de az érlefogás igazán nem nagy feladat! Mégis elvétetted – mondta indulat nélkül Fanning. – De semmi értelme a szócséplésnek. Hited szerint megsértettelek elnézést, kérek érte, nem állt szándékomban. Remélem, megelégszel ennyivel? Elmehetek?

- Hova? – kapta fel a fejét Riley.

- Dolgom van. Be kell néznem az intenzív osztályra, és egyébként sincs értelme a vitának. Mindketten felnőtt emberek vagyunk, és ha úgy látjuk jónak, változtathatunk is a sorsunkon.

- Ne haragudj! – kapott észbe Riley. Nem tudtam, hogy ennyire a szívedre veszed, ha szólok.

- Én sem, hogy te ennyire mellre szívod azt a kis intermezzót, de ha úgy érezted, hogy bántó volt, akár az egész műtő személyzet előtt hajlandó vagyok téged megkövetni.

- Más sem hiányozna, csak az – jegyezte meg Riley lecsendesedve.  -Vagyis szent a béke? – kérdezte, kezét nyújtva beosztottjának.

- Nem szeretem a civódást, és ha valahol nincs helye, akkor az az egészségügy. Gyógyítani csak az önmagával is békességben élő, minden hátsó gondolattól mentes ember tud. És én gyógyítani szeretnék, minden erőmmel arra törekedve, hogy amit csinálok egyre jobb, legyen.

Harmadik fejezet

Sinusék csengetésére Kyra Woods nyitott ajtót, miközben torkaszakadtából rikácsolt.

- Mi van? Elhagytad a kulcsodat?

Nagy svunggal tárta ki az ajtót, aztán az előtte álló, két férfi láttán hátra hőkölt.

- Nem minket várt? – kérdezte Sinus.

- - Hát, ami azt illeti. Kicsodák maguk? – kezdte a gyanakvást.

- - Rendőrség! Sinus felügyelő vagyok, a társam Blood őrmester. De máskor jobban teszi, ha előbb megkérdezi, esetleg kikukucskál, és csak azután nyit ajtót, különben a hívatlan vendég birtokon belülre kerül. Idebenn pedig már ö az erősebb. Legtöbb esetben. Aztán jön a feljelentés, és a kollégák futhatnak a tettes után.

- - De hát. Mit akarnak? – sápadt el a harmincöt év körüli nő.

- - Itt lakik? – kérdezte Blood, miközben becsukták maguk mögött az ajtót.

- - Erre kíváncsiak?

- - Válaszolna a kérdésre, asszonyom? – kérte szelíden, a felügyelő.

- - Itt lakom. De ha arra gondol, nem én vagyok a bérlő. Csak betársultam Wandához, vagyis Wanda Butterhez.

- - Ö hol van most? – kérdezte Blood.

- - Fogalmam sincs. Illetve van. Azt hittem ö jött meg, azért mondtam,  miközben  az ajtóhoz kacsáztam, hogy talán itthon hagyta a kulcsát? Fogalmam sincs, hol marad ennyi ideig.

- - Hova ment?

- - Magánügy. Ha egyáltalán maguk előtt lehet az embernek magánügye?

- - Randevúra? – kérdezett tovább, Blood.

- - Miért kérdezik, ha úgyis tudják? Talán tiltja a törvény?

- - Nem. Csak nem mindig veszélytelen! – óvatoskodott, Blood.

- - Mire céloz? – lepödött meg az asszony.

- - Hogy ismerkedett meg a barátnője, a lovagjával? – felelt a kérdésre kérdéssel, Sinus.

- - Hirdetés útján. Vagy törvénysértést követ el, aki úgy próbál boldogulni, ahogy lehet?

- - Maga látta? – kérdezte gyorsan, az őrmester.

- - Kit?

- - Az illetőt!

- - Ö sem látta! – vágta rá, egyre morcosabban. Kyra Woods.

- - És csak úgy, látatlanban odament randevúra egy motelba? – furcsállotta a felügyelő.

- - Honnan tudják, hogy egy…egy motelba?

- - Láttuk!

- - Ne beszéljenek rébuszokban. Ha már betörtek ide, akkor mondják, el mit akarnak. Történt valami, ami…

- - Sajnos Miss Woods, a barátnője…meghalt – mondta Sinus.

- - Baleset? – kapta a szája elé, a kezét az asszony.

- - Egy motelban? – kérdezte kicsit elnyújtva, Blood.

- - De hát miért nem beszélnek már?

- - Wanda Buttert megfojtották! – jelentette ki csendesen Sinus.

- - Meg…megfojtották? De hiszen az lehetetlen! – zokogta az asszony.

- - Pedig így van! Sajnos ott találtak rá, holtan egy motelban.

- - Aljas féreg! – sziszegte a nő.

- - Ezt kire mondja? – érdeklődött csendes hangon, az őrmester.

- - Arra az alakra. Én mondtam Wandának, hogy egy férfi, aki mindjárt ágyban ad randevút, anélkül, hogy látták volna egymást, az ugyanaz, mintha kiállna a sarokra strichelni, vagyishogy az a gazember utcanőnek nézi. De neki beszélhettem. Azt mondta, negyvenöt éves, és nem akar magányosan, búslakodva megvénülni, elhagyatottan meghalni. Különben is egy motelszoba biztos ismertetőjel, nem úgy, mintha egy szál rózsával, esetleg valamelyik magazin utolsó számával várná, egy lerobbant bisztró, vagy más nyilvános hely asztalánál ücsörögve. Úgy érezné ott magát, akár egy állat, amikor vásárra hajtják. Legalábbis neki olyan érzése lenne, hogy mindenki öt nézi. Sajnos nem volt szerencséje a szerelemben; kétszer ment férjhez, de egyik házassága rosszabb volt, mint a másik. A férfiak szörnyűek. Jól kibabrált vele mind a kettő. De hogy ilyesmire is vetemedjenek, arra még a legrémisztőbb álmaiban sem gondolna az ember? – - sírta az asszony.

- - Miért ö vette ki a szobát? – Talán így egyeztek meg? – kérdezte az őrmester.

- - Azért is veszekedtem vele. Más az, ha ö surran be valahova, amikor nem látja a félvilág, és ha úgy ítéli meg, hogy stornó, észrevétlenül, mondhatnám azt is, nyomtalanul leléphet. De egész más, ha ki kell adnia magát a portás előtt. Wanda mégis vállalta, mint aki a vesztét érzi. Nem lehetett bírni vele, mert a férfi kívánta, hogy így legyen.

- - Leveleztek? – érdeklődött Sinus.

- - Csudát. Telefonon beszélték meg a találkozót. Ha valóban igaz, amit mondtak, az hátborzongató!

- - Sajnos igaz. Mondjon el mindent, amit a barátnőjétől arról a fickóról tud. A legérdektelenebbnek tűnő dolog is fontos lehet a nyomozás során. A tapasztalat mondatja velem.

- - Semmit nem tudok. Azt mondta, mihelyt visszajön, ömlik majd belőle a beszámoló, de addig nem beszélhet. A férfi kérte, mindkettőjük érdekében, kezeljék diszkréten, legalább az első találkozót. Szegény drágám, ha tudta volna, hogy az lesz az utolsó is. Ráadásul, nemcsak azzal a gazemberrel.

- - Hogy lehet valaki ennyire gyanútlan! Azt is mondhatnám, naiv! – háborogott, másokért haragudva Blood. – Van abban valami igazság, hogy az áldozat maga választja ki önmagát. Választja? Egyenesen felkínálkozik a gyilkosának. Itt vagyok, ölj meg! – Mi lehet a fickó foglalkozása? Azt sem említette a barátnője? Sejtelme sincs róla?

- - Honnan tudnám? Wanda csak annyit mondott, intelligens embernek érzi, a pár mondatos telefonbeszélgetésük alapján.

- - Lehetett orvos? – kérdezte Sinus.

- - Fogalmam sincs. Szerintem Wanda sem tudott többet róla, de megígérte, ha neki valamiért, – kor, alkat, vagy egyéb ok miatt nem felel meg, átpasszolja nekem. Eltérő ízlésünk van. Persze csak viccelődtünk. Bár igaz, hogy én is magányosan élek. Ám, ha eddig nem jött el a királyfi, ezután már nem fehér lovon, legfeljebb fehér bottal érkezhet, ami a külalakomat tekintve direkt előnyös lenne. Nem lát meg, és megszeret. Elnézést, Ha nem hagy cserben a humorérzékem, még most sem, de szegény Wanda is mindig azt mondta: ha meghalok, nehogy bőgni merészeljen valaki a temetésemen. Röhögjenek, meséljenek vicceket, vagy adják közre a közös emlékekből a legbrahisabbakat. Könnyeket nem akart látni. Szegény Wanda. Csodálatos humora volt és annyira szeretett élni. Nem ilyen véget érdemelt volna a sorstól. Hófehér hajú, szikkadt öreganyóként is vétek lett volna, kitipegnie az árnyékvilágból. Az olyanokért, mint ö, aki csak felderíti az embertársait, akinek mindenkihez van egy jó szava, még százötvenéves korukban is kár. Ilyen borzalmas halál! – temette tenyerébe arcát az asszony és, mint aki most fogta fel igazán, mi történt, kitört belőle a hisztérikus zokogás.

- - A hirdetést a barátnője adta fel, vagy válaszolt valakiére? – kérdezte Blood, miközben vízzel kínálta, és szelíden nyugtatni próbálta Mrs Woodsot.

- - Ö adott fel hirdetést. Nem először tette. Bár nagy sikere sosem volt vele, de egy ideig elszórakoztatta a dolog. Nem is hinnék milyen sok a magányosan tekergő férfi. Vannak közöttük jobb kiállásúak is.

- - Volt a barátnőjének valaha gyomorpanasza? – kérdezte Sinus.

- - Csak a savanyu, ideges emberek lehetnek gyomorbajosak! Ö mindig vidám volt, jó étvágyú! Amolyan minden oké kislány. Megehette akár a vasszöget is, olyan étvágya volt akár egy farkasnak. Szegénykém. Könyörgöm, találják meg azt a gazembert. Találják meg! – fulladt sírásba az asszony hangja.

- - Mindent elkövetünk! – búcsúztak Sinusék, és csak a kocsiban szólalt meg az őrmester.

- - Most hova?

- - Vissza a bázisra. Tápláltassuk be ezt a műtét históriát a komputerbe és adjuk le valamennyi államnak. Hátha előfordult már valahol, csak nem verték nagydobra. Igaz, ami igaz, az ilyesmikről jobb is hallgatni. Talán még akkor is, ha már előkerül a tettes. Felesleges még nekünk is tippet adni. Van ezeknek annyi, és olyanok, hogy az embernek a haja szála is égnek mered tőle.

Negyedik fejezet

A férfi már a megbeszélt időpont előtt egy órával, ott ült a motel előtt, a parkoló végében álló kocsijában. Mintha ezzel is jelezni akarta volna, nem szándékozik megszállni az útszéli fogadóban, csak vár valakire. Nem volt ideges. Körülbelül tudta, hogy néz ki az asszony, akire vár.

A szobák – mint általában a motelekben – az udvarról nyíltak; ahol nem volt elhúzva az ablakokon a sötétítő függöny, be lehet látni a bútorokra, noha már kezdett sötétedni. A tizenkét szoba közül alig kettőt sötétítettek el, a többi üresnek látszott. Fél órája várt már, amikor egy kocsi állt meg a motel portájánál ott, ahol a szobakiadást intézik. Egy nő szállt ki belőle és besietett. Alig öt perc múlva visszatért, beült a kocsiba, és elhajtott a hatos szobáig. Ott egy ideig készülődött a kiszálláshoz, majd kezében retiküljével és egy apró nesszeszerrel bezárta a kocsit. Odament a hatos szobához, és beleillesztette a zárba a kulcsot. Nem lehetett valami jó levegő odabenn, mert nyitva hagyta az ajtót maga után. A férfi belátott. A nő lerakta a holmiját a széles ágyra, mellé dobta a kosztüm kabátját, aztán odalépett a portálhoz hasonló, egész falat borító ablakhoz, és elhúzta a sötétítő függönyt. Kicsit később becsukta az ajtót.

A férfi, mint aki csak erre várt, az órájára nézett, és elmosolyodott.

– Tizenkét perced van! Addig szépítheted magad, készülhetsz a nagy, és megismételhetetlen találkozóra. Ne félj te szédült tyúk, pontos leszek. Nem várakoztatlak tovább, mint amennyire szükséges. Megígérem, hogy óvatos, és főleg kíméletes leszek. Nem fogsz szenvedni, legalábbis nem akarom, hogy kínlódj, de neked is meg kell értened: nincs más választásom.

A férfi nem hitt a kitervelt találkozásokban. Ha már egy embernek hirdetnie kell ahhoz, hogy kapcsolatot teremtsen, rátaláljon valakire, akivel néhány értelmes szót válthat, vagy ne adj isten, lefekhet, akkor megette a fene az egészet. Ez az asszony hirdetett, méghozzá elég egyértelműen, és az első szóra elhitte, hogy a megismerkedésükhöz legalkalmasabb hely egy motelszoba. Nem is volt szüksége sok rábeszélésre: távol a várostól, ahol nem ismerik, nem zavarja őket senki, nyugodtan szemrevételezhetik egymást tetőtől talpig, és mivel mindketten művelt emberek, megmondhatják, ha a másik nincs ínyükre, nem nyerte el a tetszésüket. Ugyanezt nyilvános helyen feszengve, nemigen tehetnék meg. Balga nőszemély! – gondolta megvetéssel. Némelyik ember még az egy százalékát sem használja a szürkeállományának, és ezzel megpecsételheti saját sorsát. Ö tudja, hogy az átlagember, szürkeállományának legfeljebb másfél, két százalékát serkenti munkára, de aki három – négy százalékkal éli világát, azt már zseninek tekintik. Úristen! Mire lehetne képes az ember, ha használni tudná, mondjuk a negyedét, vagy, uram bocsá, a felét!

Vajon mit csinál most odabenn? Tusol? Nem valószínű, ez jobb házból való nőnek néz ki, aki nem indul el egy találkozóra csak úgy. Biztosan megfürdött, kiöltözött, alul is, hogy jó hatást gyakoroljon rá. Most valószínűleg csak tatarozza mindazt, amit otthon megalapozott. Igazgatja a ruháját, csábos pongyolába öltözik. Javít a sminkjén, a frizuráját rendezi. Messziről nem is nézett ki rosszul. Kár, öt nem a nő érdekli, csak az a tény, hogy nőnek, gyengének, könnyen rászedhetőnek született. Egy férfival nehezebb dolga lenne. A férfi bizalmatlanabb, és a hasonló neművel még inkább. Nem bírna vele. Az asszony, gyarlóságából, vagy hiuságából eredően, mindig a szebb jövőben reménykedik, csodára vár, vagyis könnyen hisz. Ámítható. Az elcsendesítésük pedig, nem nagy dolog. Mindig könnyebb valakit harcképtelenné tenni, ha nem számit támadásra, hanem egészen másra vár. Ha testileg – lelkileg át akarja adni magát a feléje nyúló karok, gyengéd ölelésének. De ezúttal a karok nem ölelni fognak – fejezte be gondolatait a férfi, majd újra az órájára nézett; felvette a mellette lévő ülésről a degeszre tömött orvosi táskát, kiszállt, és bezárta a kocsit. Minden lehetőséget ki kell küszöbölni, ami gátolhatja a biztonságos visszavonulását. Nem szabad, hogy elkössék a kocsiját. Mihez kezdene nélküle? Egy órára van szüksége, odabenn s ha végez, újabb óra kell az egérúthoz, aztán bottal üthetik a nyomát. Nyugodt lehet majd, és önelégült, boldog…

Mielőtt kiszállt a kocsiból a visszapillantó tükörből végig nézett a motel elejéig. Semmi mozgást nem észlelt. A sztrádán sorra húztak el a kocsik, de ki figyel oda, egy motel előtt álló autóból kiszálló férfira. Mindenki siet a dolga után. Szerencséje volt. Úgy ért a hatos szobához, hogy senki nem láthatta meg. Kopogott.

-         Szabad! – hangzott odabentről.

-         – Maga aztán igazán nem mondható ijedős asszonynak! – kezdte mosolyogva.

-         – Mert nem zártam be az ajtót? – nevetett a nő.

-         – Minek? Tudtam, ha a személyzet akar valamit, akkor kopog. És maga is azt tette. Különben sem öltöztem át, úgy vagyok, ahogy érkeztem. Nem tudott volna meglepni senki. Isten hozta! – nyújtotta a kezét. Örülök, hogy megismerhettem. – Ne húzza le! – nevetett, amikor meglátta: a férfin autóskesztyű van. – Hagyja, kezet foghatunk úgy is. Illik, nem illik, ez van. Ha mindig azt néznénk mi illik, akkor nem lennénk itt! – kacagott fel bántó hangon az asszony. De itt vagyunk, és maga egész jóképű férfi. Éppen ilyennek képzeltem el, persze arra nemigen mertem számítani, hogy ilyen is lesz. Ha maga tudná micsoda kripli pasasok, merik magukat jóképűnek nevezni, ha arról van szó, hogy elkeljenek. Éppen ilyennek reméltem!

-         – Remélt?

-         – Igen! Miért, magának nem voltak elképzelései rólam? Csak úgy neki vágott? Cseppet sem drukkolt, hogy milyen leszek.

-         – Remek emberismerő vagyok. Pár perces telefonbeszélgetésből is el tudom képzelni ki az, akivel találkozni fogok. Én sem csalódtam! – tette le a táskáját, a toalett asztal előtt álló puffra. Az ember hangja meghatározó. Nem figyelte még meg, hogy vannak színészek, akik megjelenésükben szivdöglesztöek, amorózókat, pozitív hősöket játszhatnának, míg meg nem szólalnak. Az ilyenek hangját célszerűbb szinkronizálni. Előfordul, jobban illik a szinkron hang a szereplőhöz, mint a sajátja. Ismertem egy férfit, aki fantasztikusan jóképű, jómódú, igazi elegáns úr volt, de mihelyt megszólalt Sade márki valamennyi bűnét eszembe jutatta. Ha volt neki egyáltalán. A hangja, ha lehunyt szemmel hallgatta az ember, semmi jót nem ígért.

-         – És az enyém? – kérdezte, nem kevés kacérsággal az asszony.

-         – A magáé? Nem is tudom. Alig hagytam még szóhoz jutni, de, majd ha többet beszél. Most mindenesetre, így ahogy van, vagyis az első benyomás, az összkép kedvező. Elárulná, én milyen hatást teszek magára?

-         – Kellemeset. Azt hiszem remek időtöltésnek, nézek elébe – nyalta meg a szája szélét az asszony.

A férfit elöntötte az indulat. Akár egy pákosztos macska! Csak ne lennétek annyira biztosak a dolgotokban. Azt hiszitek titeket, sosem érhet kudarc, visszautasítás?

- Az ágyra gondol? – kérdezte arcára erőltetett, kínos mosollyal.

- - Hát, ami azt illeti, nem egészen. Miért kellene egy ismerkedésnek mindjárt az ágyban kezdődnie?

- - Mert nincs hely. Ez egy szűk kis lyuk. Vagy leülünk egymás mellé az ágyra és beszélgetünk, vagy…

- - Beszélgessünk. Olyan ordenáré ez a miliö. Feledtesse el velem egy kicsit! – kacérkodott az asszony. – Francia ágy, ki tudja mit végig nem élt már, beépített szekrény – tusoló, és egy tükör. A falak pedig papírvékonyak. De én kikötöttem, olyan szobát kérek, amelynek mindkét szomszédja lakatlan. Kikötöttem, hogy amíg itt leszünk ne is, adják ki a mellettünk lévő lyukakat.

- - Kár volt! – kedvetlenedett el a férfi. Tudja az ilyen helyeken, sosem lehet előre látni a forgalmat. Most alig vannak, de lehet, hogy egy óra múlva kétszer annyian kérnek szobát, mint amennyi van. Nem hiányzik, hogy zavarjanak: csak azért kínos, mert engedélyt kérhetnek magától a kiadásra, ha sok lesz a vendég. Gondolom jócskán honorálta is nekik, előre.

- - Hát, ami azt illeti! – nevetett az asszony. – De remélem szerencsénk lesz, és nem zavar bennünket a nagy forgalom. Meg kellett tennem, ki nem állhatom, amikor suttogóra kell fognom az örömömet. Kicsit hangos vagyok. Közben. De a nélkül nem az igazi – nevetett fel, kellemetlen visító hangon.

- - Az örömét? Elfeledkezik a bejárati ajtóról. Az vékonyabb, mint a fal, üveges, akárcsak az ablak, tehát nem sokkal hangtompitóbb, mint a fal. Ráadásul járkálhatnak is előtte.

- - Ennyire lámpalázas? – vihogott a nő.

- - Nem, de most látom, ebben a szobában csak egyetlen ülőalkalmatosság van, a puff, amire a táskám raktam.

- - Luxus is lenne. Ide nem leülni jönnek az emberek! – nevetett az asszony olyan furcsán, hogy a férfi egyre idegesebb lett tőle.

- - Jöjjön ide az ágyhoz és üljön már le. Azért előtte csak iszunk egyet! – ajánlotta undorító kacérsággal.

- - Hozott magával? – kérdezte a férfi, amikor látta, az asszony a táskájában keresgél.

Nemsokára ráakadt az üvegre, és tölteni akart a toalett asztalon álló két pohárba.- Ne, azokba ne! Először is azért, mert én úgysem kérek – magyarázkodott a férfi. – Sosem iszom. Másodszor ne igyon ilyen helyen. pohárból. Annál már az üvegből való ivás is sokkal gusztusosabb.

Az asszony felnevetett, aztán a szájához vette az üveget, és meghúzta.

- Látom, szereti! – jegyezte meg a férfi. – Nem is tudom elmeséljek-e egy történetet. Lehet, hogy egész életére nem lesz gusztusa az ivásra. Úgy értem az ilyen helyeken lévő poharakból. Hallottam hogy, ahol nincs benn a WC a kedves vendégek egyike – másika, a rendelkezésére álló pohárba pisil és beleönti a csapba. Természetesen a mosás sok mindent levisz, de a tudat?

- - Nem vette el a kedvem! – mondta az asszony. Nem vagyok nagy piás, csak ha szükségem van rá, egy – két kortyból erőt meríthetek.

- - Erőt? Lehet, hogy első pillanatokban felszabadult lesz tőle, ad is némi önbizalmat, vagy bátorságfélét, de az utóhatása nem éri meg.

- - Talán igaza van. De mit csináljak, ha én szeretek közben, inni. A nélkül olyan kiábrándító az egész, utána!

- - Mi közben? – kérdezte kicsit álnokul a férfi.

- - Ha első gimnazista lenne, akkor is naivnak tartanám a kérdést. Nem azért jöttünk ide, hogy amennyiben nem vagyunk egymás számára gyomorfelfordítóan undorítóak, ne töltsünk el egy – két gyönyörteli

- órát egymással, a lehető legkellemesebben.

- - Felbosszantottam? Készakarva beszéltetem. Szeretem hallani a hangját; kellemes színezetű! – hazudta a férfi, és leült az ágyra.

- - Mi van? – nevetett az asszony, az üveget letéve. – Maga az ágyban is vezetni akar? A kesztyűjét nem húzza le?

- - Teljesen megszédített. Csodálkozik? – mosolygott a férfi. – Úgy látszik bennem lassabban, oldódik a várakozás feszültsége. Jólesik a semmittevés, az édes nyugalom, ami minden porcikámat átjárja. Bántja, hogy lazsálok, hogy nincs kedvem egyetlen felesleges mozdulathoz sem?

- - Nem. Dehogy. Csak gyűjtse az erejét. Szüksége lesz rá! – kuncogott a nő és újra ivott. Nem is keveset. – Tudja, miért adtam fel a hirdetést? Mert úrinő vagyok. Felemásnak érzi a választ? Olyan társaságban élek, sajnos, ahol a legkisebb flörtnek is híre fut, és a férjem sokat ad a tisztességre. Azt mondja egy üzletembernek a magánéletében is tisztának, kell maradnia. A legkisebb folt is árnyékot vethet az üzleti becsületére. Képzelheti? Száz éves cég. Csak sajnos, már ö is hatvan. Én pedig, ha igaz, most vagyok nőiességem teljében. Alig múltam negyven, és most kezdek rájönni, az ölelés izére. Az ötletet a barátnőm adta. Az ember felad egy hirdetést, jön rá harminc, negyven válaszlevél. Szelektálja, és az igazán klassz fickókkal, találkozik, egyszer. Sosem többször. Azt mondja előszörre még nem kell, hogy kiadja magát, tehát nem adhat zsarolásra alapot. Mindenre gondol. – nevetett az asszony.

- - Maga nem! – vágta rá a férfi. Megnézhettem a kocsija rendszámát. Már itt álltam, amikor megérkezett.

- - Nem, az enyém. Kölcsönkértem a barátnőmtől, aki szabad, mint a madár. Az ö nevén jelentkeztem be. Maga csak a keresztnevemet tudja. Hiába menne oda a barátnőmhöz, egyszerűen azt mondaná, hogy ellopták a kocsiját. Na? Nekem is van némi sütnivalóm. Tudok a veszélyhelyzetek között slalomozni.

- - Jól vág az agya, de ne ijedjen meg. Nem érdekel a kocsija rendszáma. A neve sem. Maga érdekel, a teste. – suttogta a férfi.

- - Hűha! – kacagott az asszony. Remek a stratégiája. Először megjátssza a félénk, agyonizgulós kisfiút, aztán a legprofánabb módon kiböki, mi az, amire vágyik.

- - Világos beszéd, nem?

- - Dehogynem és tulajdonképpen én is a testem miatt vagyok itt. Ha a férjem belenyugodna, ha nem állna elő időnként az örömszerzési követelőzésével, azt hiszi, belemennék ilyen kétes kalandokba? De a próbálkozásai csak felajzanak. Rettenetesen rossz éhen maradni, amikor az ember lakomára számit. Társaságbeliekkel nem kezdhetek, két okból. Először azért, mert a javán már túl vagyok, másodszor pedig, nagyon szem előtt van velük az ember. A nők rémesek; szemben barátok, a hátam mögött meg örülnek, ha súghatnak rólam valamit az esetleges riválisomnak, vagy ne adj isten, a férjemnek.

- - Sosem találkozott még a próbálkozásai során, kétszer ugyanazzal a férfival?

- - Nem. Pedig akadt, akivel érdemes lett volna. De én szót fogadok a barátnőmnek. Úgy értem annak, aki tilosban jár, és akitől a jó tanácsokat kapom. A szövetségesem, bár sokkal alacsonyabb társadalmi körben él, mint én. Sokszor irigylem is érte. Menyivel szabadabban mozoghat nálam? Különben is, ha valakivel egyszer meglátnak valahol, az még kimagyarázható; a sorozatos rajtakapásokat azonban már csak magyarázni lehetne, megmagyarázni soha. A férjem féltékeny.

- - Biztosan szereti – jegyezte meg a férfi.

- - Igen. És valamikor nagyon jó is volt vele. Most öt bántja jobban, hogy nem képes együttszárnyalni a vágyaimmal. Sokszor megfordul a fejemben, talán nem is bánná, ha tudna arról, amit művelek, csak nyugodtnak és boldognak lásson. Aki szereti az embert, az boldognak akarja látni, nem? – dőlt hátra az ágyon a nő. Érezte, az ital szétáradt a testében, és átjárta minden porcikáját. A minden – mindegy édes, felelőtlen nyugalma kerítette hatalmába. Jólesö érzés volt.

-Tudja mit? Mégis iszom egy kortyot! – Elővenné az üveget? – állt fel a férfi.

- Örömmel. Legalább nem borzasztom el az alkoholos leheletemmel, mert be kell vallanom, nem szeretem, ha ajtóstól rontanak a házba. Nálam sokat számit az előjáték, a csendes, majd egyre szenvedélyesebben, marcangoló, hosszú forró csókolózás! – suttogta az asszony az ágy mellé tett táskája fölé hajolva, az üveg után kotorászva.

A férfi nesztelenül odalépett mögé, és amikor a nő, – legingatagabb pózban, – mindkét kezével a táskában matatott: két marokra kapta hátulról, a nyakát és teljes erejéből szorítani kezdte. Az asszonyt váratlanul érte a támadás; megpróbált felegyenesedni, egyensúlyt keresni, rémületében segítségért kiáltani, de tehetetlenné vált. Két karjával hadonászott, mintha kapaszkodót keresne, levegő után tátogott, de az egyre elszántabb, düh adta férfierővel szorító kezeket nem tudta lefejteni a torkáról. Tépte, karmolta az autós kesztyűt, de az bőrből készült, nemigen okozott vele fájdalmat, sőt nyomot sem hagyott a gyilkos kézfején. Erejéből nem sokáig futotta. Lassan elernyedt a teste, és a férfi hagyta, hogy az elnehezült hústömeg, a földre csússzon. Nem sokkal később felegyenesedett. Sóhajtott egy nagyot, mint aki dolgát jól végezte, de tagadhatatlanul ki is fáradt benne. Tudta, hogy nincs sok ideje. Odament az ajtóhoz, és megkönnyebbült sóhajjal, bezárta, mert mi van, ha valaki kopog az utolsó percekben?

Mozdulatai felgyorsultak. Levette a zakóját. Kinyitotta a táskáját, és egy műanyag kötényt akasztott maga elé. Zöld vászon darabokat vett elő, majd egy összecsavart vászontokból orvosi műszereket rakott ki a toalett asztalra. Nem kapkodta el. Aztán leemelte a szekrény ajtaját, keresztülfektette a tükör asztal és az ágy vége felett, majd ráemelte az asszony testét. Meglazította a halott ruházatát, és lemeztelenítette a hasi részt. Vakbélműtéthez készülődött. A műtendő részt zöld vászondarabokkal terítette körül, vigyázva, hogy a vágás helye szabadon maradjon. Tudta, ha igazi műtét lenne, az asszisztencia is így készitené elő,  miközben ö, a negyedórás kézmosással lenne elfoglalva. De most nincs szükség sterilitásra. Odakészítette a műszereket a keze ügyébe, majd átcserélte az autóskesztyűt, gumira és nekilátott. Először jódos vattával letörölte a hasi részt, aztán elővette a szikét. Határozott mozdulattal vágott bele a fertőtlenített bőrbe; azonnal megindult a vérzés. Az erekben elhelyezett néhány csipeszt, miközben folyamatosan törölte a hasfalat. Kitágította a vágást, hogy a vakbélhez hozzáférhessen. Dolgozott, de közben minden figyelmét a bőven vérző erek foglalták le. Nem szabad, hogy túlzásba vigyék. El kell szorítania valamennyit. Csak a hajszálerekből kerülhet a hasi üregbe vér, azok is képesek ontani, ezért a törlésre, az érelszorítások közben is nagyon oda kell figyelnie. Tiszta képre van szüksége, ha hibátlan munkát akar végezni. Olyan szakavatott mozdulatokkal rakta az erekre a csipeszeket, olyan ügyesen törölt, hogy a legjobb sebész sem találhatott volna kivetnivalót a munkájában. Hozzászámítva persze azt is, hogy asszisztencia nélkül dolgozik. Tökéletes műtétet akart. Amit persze csak részben tehet, hiszen minden operációnál elő kell készíteni a beteget. A beleknek üreseknek kell lenniük, ami jelen esetben elhanyagolható; csak rárak egy csipeszt a vakbélre, ezzel jelezvén, a cél nem igazán a féregnyúlvány eltávolítása volt. Úgy hagyja itt, akárcsak azt a másikat. Az elsőt. Lényeg, hogy bebizonyítsa: tökéletesen fogott le minden eret! Nem spriccel, nem is szivárog a vér.  Nem lesz több vér a műtét helyén, mint amennyi egy jól felszerelt műtőben is megengedhető volna. Ha érti a dolgát az asszisztencia!

Ha érti? Mert ö érti! Igenis érti!

A szakma tudja, akit megfojtanak, annak sokáig folyékony marad a vére, tehát láthatják, hogy a beavatkozást nem kapkodta el, de nem is borítja vér a feltárt üreget, vagyis remekül érti a dolgát. Nem szabad. hogy bármi is elterelje a figyelmet a tökéletes érleszorításról. Azt kell első rápillantásra minden szakembernek, vagy ne adj isten, még a laikusnak is, észrevenni, ha majd… Az első esetről kiadott rendőrségi hírben is kiemelték. Ha mindehhez hozzászámítják, a beavatkozást egyedül csinálta, akkor meg kell, hajolniuk a képességei előtt.

A szikét, és az egyéb műszereket leöblítette a csapnál, szárazra törölgette a motel törölközőjével, úgy rakta el. A vattafogót tisztította meg utolsónak. Körülnézett: az érleszorító csipeszek katonás rendben sorakoztak a sebszélen. Azok maradnak, azoknak rendeltetésük van. A szemétkosár tele lett véres vattával. Lehúzhatta volna a vécén is, de öt aztán ne nézze senki műtős segédnek! A szemét eltakarítása nem a sebész dolga. Összetekerte a tokba tett száraz műszereket, és a táskájába rakta. Levette a kötényt, a tus alatt leöblítette, majd azt is szárazra törölve, gondosan összehajtogatva, elrakta. Vetett még egy utolsó pillantást a művére. Elégedett volt. Lehúzta a gumikesztyűt, és felvette az autóskesztyűjét; odafigyelt, hogy semmi máshoz ne érjen. Aztán az ajtóhoz lépett, és fülelt. Odakinn már sötét, s minden csendes volt. Óvatosan kilesett; töle a második szoba előtt kocsi állt. Azóta érkezhetett. Úgy látszik a motelos szavatartó ember, és nem adta ki a közvetlen mellettük lévő szobát. Habár? Megtehette volna, hiszen onnan, jó fél órája már, egyetlen pisszenés sem hallatszott ki. Az a jó, az ilyen helyekben, hogy akik megszállnak leginkább úton lévő, elcsigázott emberek, és nem sokat tőrödnek azzal, mi folyik a szomszédukban, csak alhassanak egy jót, mielőtt tovább mennének.

A motel előtt semmi mozgást nem észlelt. Óvatosan behúzta az ajtót, majd a magához vett kulcsal, bezárta. A villanyt égve hagyta. Se jobbra, se balra nem nézve, kezében a táskával, és a kulccsal, ráérős léptekkel indult a kocsija felé. Kinyitotta, és beült. Azonnal indított. Amikor visszafarolt a hatos szoba elé, hogy kifordulhasson az útra, mintha látott volna valakit az álló autóban ülni. De elhessegette a gondolatot, biztosan tévedett. Ám ha mégis ember volt, nemcsak az ülés támlájára vetett kalap, vagy valami más, akkor, biztosan szunyókált. Mi a csudának ücsörögne bárki is a kocsiban, amikor be is mehetne. Habár, ö is jó ideig lapított idekinn, mielőtt bekopogott volna. Majdnem úrrá lett bizonytalansága felett, s önmagát is meglepte a nyugalom, ami szétáradt benne. Sikerült. Újra bizonyított. Azt tette, amit tennie kellett, mert ezt diktálta, így követelte meg a becsülete.

Alig hagyta el a motelt, lehúzódott az útról és megállt; kicserélte a rendszámtáblát. Ki hinné, hogy még erre is gondolt? Aki precíz az precíz, akárki akármit mondjon is! – gondolta vigyorogva, miközben indított. A tábla beszerzése nem okozott nagy gondot, hisz megfizette. A címfestőnél ki – ki vehet kedvére valót.

Bekapcsolta a rádiót. Sose legyen jobb a közérzetem, gondolta, és dudorászni kezdett. Az éterből jövő dallam, valamikorról, nagyon régröl, ismerősnek  tetszett.

Ötödik fejezet

Másnap, tizenegykor Sinusék kocsijában jelzett a telefon.

- Tessék! – szólt bele a felügyelő. – Micsoda? Egy motelben? Mondd a címet. Küldd ki a helyszínelőket, mi azonnal indulunk, oda. Vége! – Vakbélműtét! – mondta indulatosan.

- - Halott nőn! – tette hozzá Blood, miközben megfordult, és bekapcsolta a szirénát.

- - Naná, majd élő férfin!

- - Természetesen, egy koszos motelben?

- - Tudna jobb helyet egy hibbant, mániákus ember agyával elgondolva?

- - Hálistennek elképzelni sem tudom, hogy gondolkozhat egy örült. Képtelen vagyok beleélni magam a helyzetébe, ami, belátom, egy nyomozó részéről nagy hiba. Ha azonosulni tudnék vele, talán arra is hamarabb rájönnék, miért csinálja? És miért éppen így? A fojtogatás szokványos. A legegyszerűbb, legcsendesebb gyilok. Nem kell hozzá nagy erő. Még csak szexuális indíték sem de, hogy csak azért fojtson meg valakit, hogy utána kipróbálja rajta az ujjai ügyességét, vagy a szikéje élét? Megáll az ész! Ez belebolondult abba, hogy orvos lett, vagy, hogy nem lehetett az. Olyan az egész, mint a srácoknál a suliban a házi feladat. A sebész úr, gyakorol, hogy másnap jól vizsgázhasson. Csak tudnám, hol?

- - Én is így gondolom. Fogadni mernék, konyít a gyógyításhoz, és azon belül is a sebészethez! – bizonykodott a felügyelő.

- - Csak tudnám, hogy a csipeszeit miért hagyta a sebbe a múltkor? Ha ez ugyanolyan eset, hát én visítok, mert akkor ki tudja mikor, és ki állítja meg ezt a háborodott agyút.

- - Gondolom mi! Vagy legalábbis nekünk volna vitathatatlan kötelességünk. De miért megyünk ilyen cammogva?

Elsőként érkeztek a helyszínre.

- Kora délután jött, beirta az adatait; mondtam, neki, álljon a hatos szoba elé. Kérte, hogy ne adjam ki a szomszédos szobákat, mert nyugalmat szeretne! – sorolta a motelos. Mást nem is beszéltem vele. Előre fizetett.

- - És vendéget várt! – vágott közbe, Blood.

- - Honnan tudhatnám? A legtöbb vendég ezt csinálja. Kiveszi egyedül a szobát, mindig az, aki kevésbé kompromittálhatja magát a párkapcsolatban, aztán beereszti a galambocskáját, vagy a kakaskáját. Ezt valamennyien tudjuk, akik motelt üzemeltetünk. De hát mit tehetnénk? A szobákban két fekhely van, megfizetik a bérleti díjat, tehát…

- - És a kötelező bejelentkezés? – kukacoskodott volna Blood, pedig tudta, azt tizedannyira sem tartják be, mint amennyire ők fontosnak tartanák.

- - Állítsak minden szoba elé őrt? Aki el akar követni valamilyen szabálysértést, az elköveti. Maga sem gondolhatja komolyan, hogy a szoba kiadása után ellenőriznem kellene, egyedül van – e, aki kivette? Tizenegy óra előtt pár perccel bekopogtam, mert lejárt a bérleti idő, de nem válaszolt. Nem hagytam annyiban, hiszen a kocsija itt volt. Amikor a saját kulcsommal kinyitottam az ajtót, és megláttam, azt hittem összeesek; tessék, nézzék meg maguk is! Gondolom, ezért jöttek! – tárta szélesre a bejáratot.

- - Láttunk már ilyet! – jelentette ki kicsit nagyképűen, vagy inkább dühösen, Blood. Minden bűntény, mindig felbőszítette, hát még az ilyen. És egyelőre fogalmuk sincs, hol, merre keressék azt, aki még erre is képes. – Sajnos nem ö az első eset! – tette hozzá csendesebben.

- - Akit megölnek, azt elhiszem. Na de így? – mutatott a szekrényajtóból emelt műtőasztalra, minden tagjában reszketve, a tulajdonos.

- - Az emberölés palettája sajnos széles, de soha nem teljes. Mindig akad valami, ami még bennünket is meglep. Járt benn a szobában?

- - Hogy képzeli? Mihelyt megláttam a nyitott hasat, a körben fekvő csipeszekkel, kiáltani sem tudtam. Berántottam az ajtót, és kívülről nekidűltem a falnak. Azt hittem menten elájulok. Jó időbe telt, mire bevánszorogtam a telefonhoz. Három éve nyitottunk, de még haláleset sem volt a motelban, nemhogy…

- - Félbehagyott műtét! – fejezte be a mondatot Sinus.

Megérkeztek a helyszínelők, és rögtön munkához láttak. Természetesen jött az orvos is, ugyanaz, aki jelen volt az első hasonló esetnél.

- Amikor meghallottam mi történt, ott hagytam csapot, papot, pedig nem én lennék a helyszinsoros! – mondta Sinusnak. -Gondoltam, ha ez hasonló eset, akkor itt a helyem. Minek kezdje valamelyik kolléga, nulláról?

Amíg odabenn dolgoztak, Sinusék a kocsit járták körül.

- Jó márkájú! Nem lehetett szegény asszony! – jegyezte meg Blood. A táskáját most leltározzák a fiuk. Nemsokára vihetjük a “jóhirt” valahova. Ezt rühellem a legjobban. Embertelen kötelesség.

- - Akinek ilyen kocsija van, annak mindene meglehetett, talán csak az nem, akitől a boldogságot várja – jegyezte meg Sinus.

- - A földöntúlit! – tette hozzá Blood.

- - Amit itt, sajnos meg is kapott. Csak tudnánk kitől?

- - Nem vagyok hazardírozó típus! – lépett hozzájuk a doktor. – De fogadni mernék, ezt a szörnyűséget is az követte el, aki a gyomorműtétes esetet. Megfojtotta. Előkészítette, felvágta, feltárta, leszorította az ereket, törölgette a vérzést, és a sebet bevarratlanul hagyta. Az első esetnél még megfordult a fejemben, talán azért nem tudta befejezni, mert megzavarták, most már biztos, hogy nem is akarta. Hiszen itt is mindent gondosan elrendezett. A szikét, és egyebeket elvitte, csak az érlefogó csipeszeket hagyta itt. Ennek a nőnek éppúgy nem volt vakbélgyulladása, mint ahogy az első sem szorult gyomorműtétre. Mindkét eset olyan, mintha valaki, hülye szó, de nem jut eszembe jobb: ujjgyakorlatokat végzett volna.

- - Ez már nekünk is megfordult a fejünkben, pedig mi laikusok vagyunk minden orvosi témában! – mondta Blood. – De hát mi másra gondolhatna az ember?

- - Ujj és lábnyom persze itt is rengeteg van, de nem hiszem, hogy az elkövetőjére ráakadtok. Aki ennyit tud a műtőbeli szokásokról, és előírásokról, az semmit nem fog meg csupasz kézzel, különösen, ha még tudja is, hogy amit csinál, az súlyosan büntethető. Egy bizonyos félelemérzet a pszichopatákban is él, de hallatlanul erős kényszerhatás hajtja őket. Úgy is mondhatnám, képtelenek lennének magukat visszatartani, amikor már mindent szépen elterveztek. Ráadásul akad köztük, amelyik remek logikával rendelkezik. Néha évekig képesek kettős életet élve, megtéveszteni a környezetüket. Most már egyértelműen ki merem jelenteni: az elkövető ” brancsbeli”, vagyis nyugodtan leszűkíthetitek a kört az egészségügyben dolgozó, vagy onnan valamiért kikerültekre. Sértődött ember lehet. Természetesen normális embernél semmiféle sértés nem indokolna egy hasonló cselekményt, de akinél nincs minden rendben?

- - Hogy lenne képes egy bolond ilyen precíz munkát elvégezni? Így megszervezni mindent? – értetlenkedett Blood.

- - Úgy beszél, mintha ez lenne az első zsenire valló ügyünk, ami később egy háborodott elme tettének bizonyult! – jegyezte meg kicsit kedvetlenül a felügyelő. – Nem szeretem a pszichopatákat. Nem lehet követni a logikájukat. Tagadhatatlanul van nekik, de normális észjárással nem követhető, vagy legalábbis nagyon nehezen.

- - Mire jutottatok az első áldozat lakásán? – kérdezte a doki.

- - Újsághirdetést adott fel. Először találkoztak. Senki nem tudja, ki volt az illető. Telefonon jelentkezett, és az a szerencsétlen az első szavára ugorva, odament egy motelszobába. Elképesztő némely ember felelőtlensége, vagy gyermekes hiszékenysége. Van valami igazság a kriminológusok azon feltevésében, hogy az áldozatok önmagukat választják ki.

- - Hátha ennél az esetnél több szerencsével jártok. A kocsi az áldozaté. Egy autóban sok áruló nyom, lehet. Akár egy fecnire irt cím, vagy telefonszám, esetleg, ha együtt érkeztek ide, ujjnyomok! – mondta a doktor, majd nagyot sóhajtva hozzátette. – Nem irigyellek benneteket.

- - Mészáros nem lehetett? – jutott hirtelen, Blood eszébe.

- - Kizárt dolog! – vágta rá szinte teljes meggyőződéssel a doktor. – Egy állat, és egy ember nem ugyanaz. A mészárost nem érdekli a vérzés. Ezekben az esetekben pedig, érzésem szerint, döntő szerepet játszik. A hentes, és mészáros szinte egész nap vérben pancsol, nem hiszem, hogy túlságosan vágyna rá, még többel legyen dolga. Az elkövetőt viszont határozottan érdekli a vér.

- - Meddig tart egy vakbélműtét? – kérdezte Blood.

- - Van egy barátom, aki hat – hét perc alatt végez. Úgy értem attól a pillanattól kezdve, amikor a szikét kéri, de az akut esetekkel több a baj. Hallottam már, kollégáról, aki másfél óráig kínlódott egy vakbél operációval. Nincs két egyforma eset. Ez a fickó belezavarodott a sebészetbe! Láthattátok! Amikor hozzákezdett a műtéthez, az áldozat már nem élt, mégis szakszerűen lefertőtlenítette a hastájat; jóddal, ahogy egyébként is teszik. Csak tudnám, miért hagyta a sebet tárva – nyitva, miért nem fejezte be, amit elkezdett, hiszen a varratok berakása, már a többihez képest, gyerekjáték. Igaz, az sem megy mindenkinek egyforma gyorsan. A sebészcsomó nem olyan, mintha otthon az ember nekiáll összeöltögetni  az elfeslett inget. A sebészcsomót sokat kell gyakorolni, mire úgy tudja az ember, hogy belefoghat a vágás összevarrásába.

- - Csak az érdekelne mennyi időre volt szüksége szerinted, az első mozdulattól az utolsóig? – kérdezte a felügyelő.

- - Fogalmam sincs. De gondolom, nem esett azonnal a nőnek, hiszen ha megteszi a leggyanútlanabb is kiabálni, kezd, és azt meghallják. Először biztosan a bizalmába próbált férkőzni. Például ittak is. Legalábbis az áldozat szája alkoholszagú. Gondolom, nem egyedül ö ivott, ha már partnere akadt. Az élettelen testet fel kellett helyeznie, a septiben eszkábált műtőasztalra. Egy óránál rövidebb idő alatt, semmi esetre sem végezhetett, de azt hiszem, ha az udvarlást is beleszámítjuk, ezzel túl keveset mondtam. – fejezte be a doktor.

- - Itt nézitek át a kocsit, vagy bevitetitek? – érdeklődött Sinus, a helyszínelők vezetőjétől.

- - Természetesen bevisszük, de ha gondolod az ajtón lévő zsebekbe, s a kesztyűtartókba bekukkanhatunk. Hátha akad valami, ami meggyorsíthatja a munkátokat. Azt hiszem a nyom alaposan kihűlt, de ilyenkor minden perc számíthat. Itt egy notesz, a táskájában volt; van benne néhány név és telefonszám, azt hiszem hasznát, vehetitek. A jogsiját is megtaláltuk így a nevét, és a címét tudjuk, de gondolom a vendégkönyvbe is beirta.

- - Gondos fehércseléd volt! – szólalt meg Blood, aki az átvett noteszt lapozgatta. A S betűnél szerepel a neve és a címe: saját adataim címszó alatt. Ilyet sem pipáltam még. Az emberek vagy az első lapra írják fel magukat, vagy sehova,- Akkor startolhatunk is! – jegyezte meg Sinus.

- – Mihelyt átnézik a fiuk, az autót.

A technikus az áldozat táskájában talált slusszkulccsal kinyitotta a kocsit. A kesztyűtartóban csak kéztörlő, és egy pár bőrkesztyű volt. Az egyik oldalzsebben száz dollár, előre nem látható kiadásokra.

- Várjatok csak! – szólt Sinusék után a csoport vezetője. – Itt a forgalmi engedély. A kocsi nem az övé. Úgy látszik valakitől kölcsönkérte. Másé nem lehet, mert a moteles emlékszik rá, hogy ezzel érkezett. Gyertek csak vissza! Van itt egy telefonszám is, igaz nem böki ki, azonnal az ember szemét; a sötét színű műszerfalra írták, szemkihúzóval, vagy isten tudja mivel. Csak azért vettem észre, mert fénylenek a számok. Felírjátok?

- – Naná, kösz! – mondta Blood, miközben lejegyezte a diktált számot. – Biztosan fontos lehetett, ha septiben, ilyen szokatlan helyre írta.

A kocsiból szóltak be a központba; megnézették kié a telefonszám, és a rendszám alapján, a kocsi. Kérték, azonnal szóljanak, vissza, ha hírük van. Aztán elindultak az áldozat lakására.

Nem telt bele öt perc, jelzett a telefon.

- A telefonszám egy utcai fülke száma! Mondjam a helyét? – kérdezte Astor tizedes, és bediktálta a címet.

- - Most hova? Az utcai fülke tájékára, vagy az áldozat lakására? – kérdezte a kormánynál ülő, őrmester.

- - Miért jegyzi fel valaki egy utcai fülke számát? – morogta elgondolkozva Sinus.

- - Miért adja meg valaki egy utcai fülke számát? – vágta rá Blood.

- - Mert nincs sajátja, vagy, mert nem akarja, hogy ráakadjanak. A bűnözök, előszeretettel bonyolítják a dolgaikat utcai fülkékből. Még ha számítunk is a hívásukra valamiért, képtelenség bemérni, és odaérve elkapni őket, hacsak nem hosszú percekig cseverésznek. Arra pedig odafigyelnek, hogy ne tegyék, nos, az utcai fülke megoldás, nem rossz ötlet. Úgy értem tőlük. Alaposan fel tudják adni számunkra, a leckét. A nyakam rá, hogy a tettes abból a fülkéből beszélte meg a találkozót. Tételezzük fel, a nő megkérdezte, hol érheti el, ha valami közbejönne, mire a fickó, kapásból bediktálta a fülke számát.

- - És? Gondolja, hogy az asszony várt a feljegyzésével, amíg leért a kocsiig? – kérdezte a felügyelő.

- - Miért ne? Tudja, én jóba vagyok a számokkal, ha valahol látok, vagy hallok egyet, ott duruzsol a fejemben jó sokáig, és vagy megjegyzem, vagy elszáll. Voltam úgy, amikor már erősen gondolkodva kellett, visszaidéznem azt, amiről azt hittem könnyen fejben tartható, gyorsan felírtam valahova. Mi akad, vezetés közben legkönnyebben egy nő kezébe? A műszerfal, és a szemkihúzó ceruza. Ilyen egyszerű a magyarázat. Vagy az is lehet, hogy a lakásán, a telefon mellett hagyta a cetlit, amire felírta a számot, és nem akart visszamenni érte, mert emlékezett rá, vagyis gyorsan felkaparta valahova. Mondjuk a műszerfalra. Biztos, ami biztos.

- - Akkor már csak azt kell kitalálnunk, azért beszélt-e a gyilkos, telefonfülkéből, mert nincs saját állomása, vagy, mert névtelen akart maradni…

- - Azt hiszem a második a nyerő. Gondolom a nő a saját telefonjáról beszélt. Annak a számát adta meg a hirdetésben, vagy a barátnöjéét, ki tudja? Lehet, hogy nem is látták egymást, csak telefonon beszéltek, úgy állapodtak meg a randevú helyében, és idejében. Nem jó?

- - Oké, nézzük meg azt a fülkét, mielőtt elmegyünk Evelyn Skinner lakására, úgyis útba esik. Bár nem hiszem, hogy okosabbak leszünk töle, de valami azt súgja, ne kerüljük ki! – mondta Sinus, és Blood rákapcsolt.

- - A fülke éppen üres volt. Mint minden nyilvános telefonon, ezen is ott volt a hívószám. Sinusék a nyitott ajtóból tekintetükkel végpásztázták a fülkét, mintha csodát remélnének töle. A készüléket tartó falon egymást érték a feljegyzések, firkák. Nevek, számok, ákom – bákom rajzok, amit unalmas beszélgetés alatt készít az ember. Szinte egy ujjnyi hely sem akadt a kényelmesen elérhető helyeken.

- - Legjobb lenne lefotózni, bevinni és kinagyítani, aztán sorra venni! – bökte ki Blood, a képtelen ötletet. Hátha itt lakik a környéken, és az első ügyet is innen bonyolította. Ha más firkál beszélgetés közben, ö is megtehette, akár a saját nevét is idekörmölhette. Izgalmában. Felírhatta az áldozata nevét, vagy számát is, habár azt már nagyjából tudjuk.

Sinus nem válaszolt, csak elgondolkozva böngészte a falfirkákat.

- -Vegye csak elő azt a noteszt! – kérte. – De nem jó. A telefonkönyvre van szükség. Nézze: itt van egy W. B. És egy szám. Nézzük meg gyorsan a könyvben Wanda Butter telefonszámát.

- – Megvan főnök. És stimmel! Megegyezik a firkával. A mindenit! Valaki innen hívta Wanda Buttert, de miért írta fel a neve kezdőbetűjét és a számát? Elunta magát, firkált.

- –  Talán foglalt volt a szám és sokszor tárcsázta egymásután; firkálni kezdett unalmában.- A firka az unalomra jellemző. Talán azért írta ide, hogy nála, úgy értem az ö feljegyzései között nyoma sem maradjon.

- – De akkor itt lehet a sok név, és szám között a következő áldozat neve is! – próbálkozott Blood.

- – Ne fesse az ördögöt a falra, de igaza lehet. Ezért kellene lefotózni ezt a falat és bevinni: nagyítsák ki és vizsgálják meg, ki van a betűk, és a számok mögött. Őrmester! Tanult maga a rendörakadémián íráselemzést? Persze hogy tanult, hacsak nem bliccelte el az órákat. Ide nézzen! – bökött az ujja hegyével egy feljegyzésre, a felügyelő.

- – Nézem, de nem sokra megy velem, valahogy én nem tudtam soha, annyi jellegzetességet felfedezni az írásmintákban, amennyit a tanár urak elvártak volna tőlem. Nem megy nekem az irásnyomolvasás. De azért mutassa, főnök. Mit talált?

- – Nézze meg a W. B. Mellé irt számokat és ezt itt, ni! – mutatott Sinus egy szemlátomást hasonló feljegyzésre. „Emma”. Na, ugyebár ez egy női név. De ki az az, Emma? És miért írta ide az, aki a Wanda Butter számát felfirkálta?

- – Mert ez a törzshelye. Érthető! A saját telefonszámát titokba akarta tartani. És innen bonyolította az átkozott randevúit.

- – Fején találta a szöget. Nézze csak! Ezt is ugyanazzal az íróeszközzel vésték fel! Egy telefonszám, előtte egy nagy S.

- – S, mint Skinner! – rikkantotta Blood, és máris lapozta a telefonkönyvben a S betűs oldalakat. Evelyn Skinner. A szám megegyezik. Ez nem lehet igaz. Ha minden jól megy az szervező helye, már megvan a jómadárnak, de hol lehet ö maga? – nézett ki a fülkéből, körbetekintve az őrmester.

- – Talán éppen valamelyik lakás ablakából néz bennünket. – jegyezte meg Sinus.

- – Ezért azt tanácsolom, szóljunk be a fotósért. Fényképezze le ezt a jegyzetözönt, ne itt silabizáljuk végig. Ha kinagyítják, odabenn kényelmesen átvizsgálhatjuk valamennyi feliratot.

- – Máris megyek telefonálni. Ilyet még úgysem kértünk a fiuktól – jegyezte meg Blood, és indult a kocsijukhoz. Pár perc alatt elintézte. Közben a felügyelő kényelmes, sétáló léptekkel tartott a kocsi felé, de majdnem elnevette magát, mert a vak is láthatta, hogy – akár egy turista – úgy bámészkodott körbe – körbe. Alaposan szemügyre véve a környéket, amelyen egyébként, semmi látnivaló nem volt.

Másnap, amikor kézhez kapták a fotókat, megfelelő nagyításban, nem akartak hinni a szemüknek: a gyanús kézjelek nem voltak rajta.

- Biztos, hogy abban a fülkében voltatok? – hívta a labor főnökét a felügyelő.

- – Halálbiztos. Miért, valami baj van?

- – Valaki megelőzött benneteket, vagyis észrevette, hogy ott matatunk, világosan látszik, kikaparta az általunk fontosnak tartott számokat, és a betűket.

- – Kikaparta? – lepődött meg a kolléga.

- – Igen. Ahol szerintünk, a gyanús jegyzetek voltak, ott most kaparászás nyomai látszanak, és más semmi. Valami éles fémtárggyal, teljesen olvashatatlanná tette.

- - De hát kicsoda?

- - Gondolom a tettes. Különben egyéb feliratokat is kivakart volna, de ö csak azokat tüntette el, amik minket érdekeltek volna, illetve azt mind, és azon kívül is látszanak kaparások. – bizonykodott Sinus. Vagyis lehetett olyan is a sok között, amit mi,  nem fedeztünk fel.

- – Nem akarok utólag okoskodni, de, legalább ami gyanús volt, azt felírhattátok volna. Elszúrtátok!

- – Miért szúrtuk volna el? – kapta fel a vizet Blood, mihelyt Sinus letette a kagylót. A feljegyzéseket láttuk, és mivel rövid idő alatt eltűntek, holtbiztos, hogy az elkövető ott lakik a környéken. Sőt kukkolt is. Nem volt túl nagy ügy, hiszen a vak is láthatta, rendőrségi kocsiból szálltunk ki, és jó darabig matattunk a fülkében. Látott minket. Különben miért kaparta volna ki a számait, és miért éppen most jutott eszébe? Gyanút fogott. Tudja, hogy a nyomába vagyunk.

- – Csak azt mondaná meg valaki, ez nekünk most jó vagy rossz? – kérdezte Sinus.

- – Ahogy vesszük. Ha megijed és nem követ el több szörnyűséget, akkor jó, mert előbb utóbb, ha lassan is, csak elkapjuk, de ha éppen emiatt pánikba esik, és rákapcsol, gyorsit a tervén, akkor hamarosan újabb áldozatra számíthatunk. Az ilyeneknek vannak kiválasztottjaik, vagy ha ötletszerűen szerzik az áldozatukat, akkor ki tudja, mikor unnak rá, és hagyják abba az egészet.

– Készen van a jegyzőkönyv az előző látogatásunkról! Kérdezte a felügyelő, – Egyébként fenntartom, amit az első benyomásomról mondtam: Evelyn Skinner barátnője nem tetszik nekem. Amikor ajtót nyitott, és megtudta mi történt a barátnőjével, szerintem, túljátszotta a szerepét. Nem viselkedett természetesen. Magának is észre kellett vennie.

- – Csodálkozik rajta? Kölcsönadja a kocsiját egy férjes barátnőjének, megengedi, hogy az ö nevét használja, s a végén megölik Evelynt! Gondolom az is eszébe jutott hirtelen, mit szól majd mindehhez a férj, mert holtbiztos, hogy nem első esetben falazott a barátnőjének, hasonló ügyben.

- – Egyébként a férj fájdalma őszinte volt. Hatvan éve ellenére is tetőtől talpig férfinak látszik. Talán éppen azért volt annyira kikelve magából, amikor megtudta, hogy a felesége egy légyott áldozata lett. Ez nemcsak megalázta, de el is borzasztotta. Lépjünk azért tovább őrmesterem, nincs valami ötlete, ki lehet az Emma? Láthatta, ezt a nevet ugyanazzal a kézzel, illetve tollal írták, mint a W. B. – t és az S. – t a telefonszámokkal; fogadni mernék rá. Egyébként valóban felirhattuk volna Emma telefonszámát, ha már annyi ideig szerencsétlenkedtünk abban a fülkében. De hát ki gondol arra, hogy lesnek rá. Amikor megjegyezte, talán ott lakhat a tettes a környéken, majdnem magára mordultam, és a végén még igaza lesz.

- – Nem lesz főnök. Van. – mosolygott titokzatosan Blood.

- – Eső után köpönyeg. Telefonszám volt, nincs. Pedig az is lehet, hogy ez egy Emma nevű nő életébe kerül. Ne adja isten! – dünnyögte a felügyelő.

- – A fülkéből valóban eltűnt a telefonszám főnök, de a fejemben, majdnem biztosan megvan.

- – Ezt nem mondhatja komolyan! – fordult meg hirtelen Sinus.

- – Mindig mondtam, még mielőtt a Rendörakadémiára orvul becserkészett, nekem nem érdemes magolnom, mert ami az első hallásra, vagy pillantásra nem ragad meg a fejemben, azt felesleges is megtanulnom, mivel, úgysem marad meg benne.. Az a telefonszám, majdnem biztosan megvan.

- – Az lehetetlen!

- – Próbáljuk ki – ajánlotta Blood. – Az utolsó számra nem mernék megesküdni, mert elnagyoltam az emlékezetbeli rögzítést, mivel a fotót jó ötletnek tartottam. De várjunk csak az utolsó szám is, dereng, hatos volt, vagy kilences. Ez a talpon, vagy fejen álló –ugyanolyan szám mindig megzavar egy kicsit, de nemcsak engem, a számokkal dolgozó emberek is rettegnek tőlük. Na de lássunk hozzá, próba szerencse! – mondta, és máris tárcsázott: a hatossal végződő számot hívta.

- Egy cég jelentkezett; a hangosítón át, Sinus is hallotta, és azonnal felírta a nevét.

- – Emmát kérem! – mondta Blood.

- – Emmát? Milyen Emmát? Nem ismerek ilyen nevű nőt a cégnél. Különben is nálunk csak a takarító, nőnemű, azt pedig nem úgy hívják. – közölte a morcos hang.

- – Kösz! – tette le a kagylót az őrmester. – Micsoda  társaság! – dünnyögte, miközben újra tárcsázott. Most a kilencre végződő számot hívta.

- – Emmát kérem! – bunkoskódott újból. Tudta, ha köszön, és bemutatkozik, időt hagy a telefont, felvevőnek a gondolkodásra, de ha meglepi, esetleg elszólja magát, és azt is megmondja, amit másképpen soha.

- – Maga még nem látott illemkönyvet. közelről. Mert, maga egy analfabéta, arra esküdni mernék. Talán köszönne, és bemutatkozna, mint jobb helyeken szokás! – rikácsolta egy női hang.

- – Ami azt illeti maga sem jelentkezett szabályszerűen.

- – Ez igaz, de olyan hirtelen kérte Emmát, hogy…

- – Szóval kapom? – vágta el az újabb kioktatás áradatot, Blood.

- - Mihelyt hazajön.

- - Mikorra várható?

- - Ki tudja? Ha egy nő randevúra megy, ahol ki akar tenni magáért, hát megadja a módját, és időt is hagy a történésekre.

- - Bőrönddel ment el? – kérdezte az őrmester.

- - Kocsival, de gondolom vitt magával néhány apróságot. De kicsoda maga és mi köze hozzá? Kivel beszélek? Mi köze Emmához.

- - Rengeteg asszonyom. A nevem Blood. Őrmester vagyok, de adom Sinus felügyelőt, a gyilkossági csoporttól…

- - Te jó ég! Mit akarnak maguk Emmától? – döbbent meg a nő.

- - Reméljük módunkban áll még akarni valamit töle! – - kezdte Sinus, mihelyt átvette a kagylót.

- - Hogy érti azt, hogy: még?

- - Hol randevuzik? Kivel, és hogy ismerte meg. Tudja?

- - Akkor sem tudnék választ adni, ha nyugodtan, és sorjában tenné fel a kérdéseket. Annyit tudok, apróhirdetést adott fel, és elég sokan jelentkeztek rá. Fogalmam sincs, hol találkoznak.

- - Stimmel! – vágta rá Sinus.

- - Mi?

- - Amit elmondott. Asszonyom, kije Önnek Emma.

- - Emma Harvey, az unokahúgom neve. És ezzel már a második kérdésére is válaszoltam.

- - Gondolkozzék. Hol érhetnénk utol a húgát. Úgy értem van valami ilyenkor használatos törzshelye?

- - Ha gazdag lenne, azt mondanám, a kocsitelefonján elérhetik, de olyan öreg már a cirkálója, hogy kár lenne bele, a telefon. Bármelyik pillanatban széteshet az a vacak. Hiába mondom neki, cserélje ki, azt mondja, már megszokta, nemigen hagyta még cserben, és ö hűséges természet. Jó két órája ment el. Azt mondta, mihelyt tud, hazaszól, hogy alakulnak a dolgok. Képzelheti, engem is izgat a dolog. Emma már nem mai csirke, és nagyon sokat vár ettől a találkozástól. Mielőtt elment, azt mondta: úgy érzi ez lesz az igazi, és ennél marad majd..

- - Nem akarom ijesztgetni asszonyom, de ez a megérzése könnyen valósággá válhat. Úgy értem, ami az: ennél maradást illeti. Nem szoktam telefonon felvilágosítást adni, de minden másodperc drága, és hátha a veszélyhelyzet kihoz magából egy mondatot, egy elejtett nevet, mondjuk valami motelét; és mi időben odaérhetünk. Tudnia kell: két nőt fojtottak meg az elmúlt három napban, és sajnos mindketten hirdetéssel szerezték a partnerüket. Még csak annyit tudunk, a két elkövető ugyanaz a személy, és a helyszín is mindkét esetnél,  motelszoba…

- – Te jó ég! – visította az asszony. Miért kellene mindjárt a legrosszabbra gondolnunk? A hirdetés mindennapos dolog, és ha valamennyi randevú, ami az által jön össze, fojtogatással végződne, már régen kihalt volna az emberiség. Még jó hogy van a közelemben egy szék; minden erőm elhagyott. Azt is elfelejtettem, amit eddig tudtam.

- – Pedig ez az igazság asszonyom. A két áldozat apróhirdetés útján ismerkedett meg a gyilkosával.

- – Meg tudja nyugtatni az embert – sóhajtotta kínlódva az unokanővér.

- – Nem élvezetből teszem, de már az is kész csoda, vagyis a véletlenek összjátéka, hogy egyáltalán Emma Harvey nyomára jutottunk!

- – Tényleg! Honnan veszik, hogy…

- – Most ne kíváncsiskodjék, inkább gondolkozzon. Hátha mondott valamit a húga arról a férfiról, vagy arról a helyről…ahol..

- - Semmit. Kérte, ne is faggassam. Nagyon fel volt dobva. Különben is babonás, nem szereti elkiabálni a dolgokat. Ha valami nem úgy alakul, ahogy elképzeli, azt hiszi azért, mert előre ivott a medve bőrére. Persze nem ö az egyetlen, aki így gondolkodik. Annyit mondott, ha akarná sem beszélhetne az álomlovagjáról, mert fogalma sincs, hogy néz ki. Nekem nem nagyon tetszik az ilyen vaktában randevúzás, de annál rosszabbra, minthogy a pasas nős, gondolni sem mertem. Próbáltam meggyőzni Emmát, hogy az esetleges kudarc miatt, nem kell mindjárt a folyónak mennie. Mindig a férfiak vannak jobb helyzetben, még ezen a téren is. Rám mordult, hogy ne szóljak bele. Azt mondta: tudja, nem ö lesz, az első a fickó életében, de hát neki is volt már, jó pár próbálkozása. Sajnos eddig nem jött össze a dolog. Talán most! – Nem csak ö az egyetlen valamirevaló férfi a világon. – mondtam neki búcsúzóul.

- - Reméljük belőle csak egy, van! – sóhajtotta Blood.

- - Ezt meg hogy érti a kollégája? – csípte el a halk megjegyzést az asszony.

- - Nem fontos. Ígérje meg, mihelyt Emma jelentkezik, azonnal felhív bennünket. Akkor is, ha istenien sikerült a randevú. Megígéri? – kérte Sinus.

- - Mondja a számot!

- - Adok egy névjegyet, és várjuk a hívását, asszonyom, köszönt el Sinus.

- - Ez fantasztikus! – jegyezte meg Blood. – Most már kutya kötelességünk, írásszakértővel megnézetni, a felnagyított fotót. Hátha talál rajta valami kisilabizálható kaparást. Mondjuk egy motel nevét, vagy egy időpontot.

- – Nem tudom, elhiggyem – e, hogy a tettes kaparászott azon a falon? – mondta elgondolkozva a felügyelő, miközben a magukkal hozott nagyításokat nézegette. – Más is összekaparhatta a falat, unalmában, amíg hallgatta a beszélgetőpartnerét. Unta, és nem toll volt a markában, hanem mondjuk a kocsi kulcsa. Azzal karcolgatott – mélázott Sinus, de ö is érezte, hogy a feltételezése ugyancsak sántít.

- – De akkor azok egy része olvasható maradt volna, és nézze meg, vigyázott, hogy az általa irt és saját szemünkkel is látott nevekből még az örökíró benyomódási helye se maradjon meg. – erősködött Blood.

A kocsitelefon jelzett.

- -Emma Harvey vagyok. Hallom, kerestek!

- - Honnan beszél, hogy ilyen hamar… – hebegett Blood, és átadta Sinusnak a telefont.

- – Itthonról. Ha maga látta volna azt a fazont! Hát azért annyira még nem vagyok kétségbeesve. Inkább örök életemben magányos nő maradok, mintsem megosszam az ágyam egy koton szökevénnyel. Még egy olyan kripli alakot? Azt mondta művészeti dolgozó, amitől persze feldobódtam, mert, ha csak díszletező egy színházban, akkor is megsuhinthatta a kultúra jótékony szele. De tudja micsoda? Szertartás levezető egy temetkezési vállakozónál; amolyan mindenes, sírt ás, halottat öltöztet, ami jön. – mérgelődött az asszony.

- - Otthagyta? – kérdezte, nem is nagyon meglepődve,  Sinus.

- - Maga is ott hagyta volna a helyemben. – jelentette ki, Emma Harvey.

- - De a címét. Vagy valami közelebbit csak tud róla? – kérdezte reménykedve a felügyelő. – Névjegyet sem kapott töle?

- - Tudja, mit kaphattam volna töle, ha nem küldöm el a jó francba? Akár a legrosszabbat is.

- - Beszélgettek, vagy már az első pillanatban eldöntötte, nem felel meg magának?

- - Persze hogy beszélgettünk. Elvégre tudom, hogy a magukra maradt férfiak elanyátlanodnak. Van, amelyik a zokniját sem képes kilögybölni, mert anyuka, vagy a macája mindent készen tett elébe. Hagytam dumálni egy kicsit, annak ellenére, hogy a kinézete sem volt valami bizalomgerjesztő. Szerintem az öltöny, amit viselt a munkaruhája volt. Úgy is nézett ki, akár egy gyászhuszár! És ha maga még látott műveletlen fickót? Nem szeretem a bunkókat.

- - Kit ért bunkó alatt?

- - Uram, én már évek óta hirdetek. Elég dörzsölt vagyok ebben a témában. Engem nem lehet átrázni, még ha az illető be is tanul, egy eladható szöveget az első randira. Aki”nákol”, ” sukkol”, és azt mondja ” meg – e”, azt már az óvónője elrontotta egy életre, vagy nem volt gyerekszobája. Van egy barátnőm, aki kiütést kap, ha valaki ” nákol”, és “meg – e” – zik; pechére olyan fickóhoz ment, aki úgy beszél. Szegénykém azt hitte képes lesz leszoktatni róla. Harmincöt éve élnek együtt, és attól félek lassan rá is, átragad, nemhogy a férjuram leszokott volna róla – hadarta egyszuszra Emma.

- - Térjünk át a mi emberünkre, asszonyom – szólt kissé sürgetően, Sinus. -Nem beszélt magának véletlenül a halottakról. Úgy értem, mivel olyan a munkaterülete, esetleg szóbahozhatta, hogy jól meg van velük, vagy csak kényszerből csinálja, mert jól megfizetik…

- - Még csak az kellett volna? Borzongok a hulláktól, Ne tartsanak hülyének, vagy gonosznak, de belehalnék, ha megsimogatná a testem, egy olyan férfi, aki egész nap, az elhunytakkal matat.  És akkor még szépen is fejeztem ki magam. Még doktori diplomával sem..

- - Nincs igaza, habár mindenkinek joga van, eldönteni mitől irtózik, és mit szeret. Ha valamennyi nő így gondolkozna, szegény patológusok sosem találnának asszonyt, vagy férjet. Sőt női boncorvosok is vannak! – bizonygatta Sinus arra gondolva, hogy Glória, a világ legaranyosabb felesége, és anyája is, a kórbonctanon kezdte a munkáját. Különben sosem ismerkedhettek volna meg, nem lehetne nyolc éve boldog férj,  és büszke, három fiús apa.

- - Ne gondoljon azért rosszat rólam, engem nem nehéz meghatni. Nem akartam bevárni, amíg bedob valami nagy dumát és megesik rajta a szívem, amely sokak szerint akkora, akár a szabadságszobor. Azért is teszem azt, hogy aki első pillanatra selejt, azt perceken belül otthagyom.

- – Okosan tette asszonyom. És ha most ránk hallgat egy pár napig nem ad randevút, vagy ha mégis, előtte megbeszéli velünk.

- – De hát mi a bajuk velem?

- - Nekünk semmi, hacsak az nem, hogy szeretnénk megvédeni az életét. Az a dolgunk. Sajnos a neve felmerült egy ügyben, de ne ijedjen meg. Csak abban hasonlít a maga randevújához, hogy az a nő is hirdetést adott fel. Szerencsére maga jól van, és amint a szavaiból kivehettem, meg is tudja védeni magát, Ugye megígéri, nélkülünk nem tesz egy lépést sem mármint telefonlovagokkal. Várja még valakinek a hívását?

- - Igen, és ha maguknak ezzel segíthetek, miért ne ígérném meg. Az unokanővérem úgyis annyi mindent összezagyvált abból, amit maguktól hallott, hogy egészem megrémitett. Akkor jó leszek és visszhallásra! – mondta a nő, majd letette a kagylót.

-

- Hatodik fejezet

Másnap délelőtt Astor tizedes jelentett, a felügyelőnek.

- Egy asszony van itt, és négyszemközt szeretne beszélni magával.

- - Hatszemközt beszélhet; engedje be, tizedes. Nem mondta, mit akar?

- - Hogy őszinte legyek, azt hittem magánügyben keresi, és nem is nagyon firtattam.

- - Üdvözlöm! – állt fel Sinus, amikor a jól öltözött asszony, belépett.

- - Nem maradhatnánk négyszemközt? – nézett Bloood felé,  kicsit feszélyezetten.

- - Gondolom nem magánügyben keres, hiszen nem is ismerjük egymást! – jegyezte meg a felügyelő.

- - Nem, azazhogy nekem nagyon is magánügy, és nem igen szeretném, ha olyasvalakinek a fülébe jutna, aki…

- - Ezt nem is kell mondania, asszonyom. Vannak a bűnüldözésben előírások, s egyik, az hogy általában ketten vagyunk jelen, ha valakit…

- - Kihallgatnak! – vágott közbe a nő. De én magamtól jöttem, és bejelentést szeretnék tenni. Nem akarom nagydobra verni, de a lelkiismeretem háborog. Úgy érzem az embernek kötelessége segíteni a maguk munkáját, még akkor is, ha kényelmetlenségeket okozhat a szintvallás.

- - Üljön le asszonyom! A titoktartás a kollégámra nézve is kötelező, és biztosíthatom, amit itt elmond, az innen nem kerülhet ki, csak az ön beleegyezésével. A nevét sem kell megmondania, ha nem akarja. Az enyém Sinus, a kollégám, Blood őrmester. Hallgatjuk.

- - Azt hiszem három napja…láttam azt a gyilkost! – mondta az asszony mihelyt leült, halkabbra fogva a hangját, mintha attól tartana, hogy más is meghallja, amit mond, nemcsak a felügyelőék.

- - Melyiket? – kérdezte megfeszülő testtel, Sinus.

- - Hát. Amelyik megoperálja az áldozatát.. szóval…

- - Beszéljen, asszonyom. Miért csak most jelentkezik? – türelmetlenkedett az őrmester.

- - Az is csoda, hogy most itt vagyok. Egyáltalán nem akartam belekeveredni, és ha végighallgat, meg is érti, miért nem. Férjes asszony vagyok. A férjem húsz évvel idősebb, és egyáltalán nem előnyös külsejü. Tizenöt éve vagyunk együtt, és a tetemesnek mondható vagyon az övé. Hát, szóval, előfordult már, hogy félreléptem. Gondolom, megértik. Akármennyire is férfiak, bármennyire is húznak a saját nembelijeikhez.

- - Természetesen megértjük asszonyom. Ez az ön magánügye, de ha lehetne…

- - Akkor is tilosban jártam. Ott ültem a motel előtt egy kocsiban, és a partneremre vártam, aki a szobát intézte. Egészen lecsúsztam az ülésen, mert az én életem úgyis tele van, a legképtelenebb véletlenekkel, hogy mi minden játszott már bele a dolgaimba, azt sokan el sem hinnék. Mintha csak vonzanám a bajt, vagy a történéseket. Nem hozok túl sok szerencsét az emberekre. Persze adódtak kellemes véletlenek is, de az ott, -ha meglát egy ismerős, nem lett volna szerencsésnek tekinthető. A férjem féltékeny, és arra is számítanom kell, hogy figyeltet, vagyis elég veszélyes játékot űzök. Valahogy mindig szerettem az izgalmakat, a kockázatvállalást. Azt hiszik, különben idemerészkedtem volna? Inkább hagyom az egész lelkifurdalást a csudába, egyszer csak elmúlt volna. Szóval ott ültem a kocsiban, a vezető melletti ülésen, amikor az egyik szobából kijött egy férfi..

- - Biztos, hogy abból?-

- Az újságok azt írták, a hatos szobában történt az a szörnyűség. Mi, kicsit később, a mellette lévőbe mentünk be: a hetesbe. Még most is kiráz a hideg, hogy amíg…szóval csak egy vékony fal választott el bennünket attól a szerencsétlentől. Még most is visítani tudnék az irtózattól, ha eszembe jut, az az este. Szóval mi a hetesben voltunk, de a kocsim a négyes előtt állt, mert nem is tudom miért, nem akartam, hogy, szóval a partneremet kértem, – ö vezetett -, hogy hajtson túl. Nos, a négyes szoba előtt álltunk meg, aztán a barátom bement jelentkezni, én pedig ott lapultam a kocsiban. Amikor az a férfi kijött a szobájából, feltűnt, hogy odabenn világos van…

- - Szerintünk sötét. – jegyezte meg Blood, mert tudta, a tanuk emlékezete csalóka, és nem árt, ha próbára teszi őket az ember. Ezúttal nem jött be.

- - Ha valaki nem akarja elhagyni a szobát véglegesen, ha odabenn nem oltja le a villanyt, akkor minek zárja be az ajtót? – kérdezte logikusan gondolkodva, a nő. – Ez bezárta. De előtte kilesett, és olyan lopakodós is volt az egész távozás.

- - Kilesett?

- - Igen. Majdnem felnevettem, amikor láttam, hogy ugyanúgy sunyit, mint én. Óvatosan nyitotta ki az ajtót, kinézett, aztán hirtelen odament a kocsijához, és elhajtott. De természetesen, amikor kijött, kulcsra zárta az ajtót. Mintha most is látnám.

- - Látta az arcát?- Amennyire az előbb elmondott körülmények között megfigyelhet valakit az ember; olyan sötétben.

- - Ön bizonyára vezet és tudja, a segitségnyujtás elmulasztása megegyezik a hatóság munkájának hátráltatásával. Vagyis, ha maga később olvasta, mi történt abban a szobában, hibát követett el, amiért nem jelentkezett azonnal, hogy megpróbáljon segíteni nekünk.

- - Nem jelentkezhettem. Hát nem érti? A férjem azonnal elválik tőlem, ha…

- - Az az örült pedig ki tudja hányadik áldozatát cserkészi be éppen most. – emelte fel hangját Sinus. – Miközben mi sötétben tapogatózunk. Igaz, eddig még ennyi nyomunk sem volt, mint amit ön kevésnek tart, de végül is idejött vele.

- - Súlyosbította a helyzetet, hogy a partnerem sem nőtlen, és ö sem helyeselte volna, ha leleplezem. Habár ö semmit nem láthatott. Már az a kocsi régen kiért az országútra, amikor ö elhagyta a recepciót.

- - Utólag sem mondta el neki? Úgy értem, amikor az újságban olvasta, és már tudott kombinálni?

- - Azóta nem találkoztunk, telefonálni sem mertem neki. Féltem, hogy azonnal idezavar…

- - Helyesen, hiszen annyiszor hallhatják a tévé krimikben is, hogy a nyomozás segítése, vagy a hatósággal való együttműködés, még a bűnelkövető számára is, enyhitö körülményt jelenthet.

- - Elnézést megijedtem. Sok volt akkor már a rovásomon, úgy értem a férjem szerint. Attól féltem kicsordul a pohár. Azzal fenyegetett, ha vétek a házastársi hűség ellen, amelyet ö mindig is tiszteletben tartott, és komolyan vett, beadja a válókeresetet. Jó, tudom, nem lehet egy asszonyt ennyi év után teljesen kisemmizni, még ha félrelépett is: de utálom a pereskedést, és főleg nem lenne kellemes könyörtartásdijból élni. Most mindenem megvan, és ha ügyesen teszem, egy pár oázist jelentő pásztorórát is, lophatok magamnak.

- - Akár emberi életek árán is? – jegyezte meg Blood, majd hozzátette. – Elnézést kérek, asszonyom.

- - Ne fogalmazzon ennyire sarkosan. Ha valaki bajban van, elsősorban a saját bőrét próbálja menteni, ami azt hiszem emberi, és érthető. Tehát? Menjek, vagy maradjak? – nézett tanácstalanul, hol Sinusra, hol az őrmesterre.

- - Természetesen maradjon. És elnézést, hogy a célratörő kérdések helyett, a lelkére próbáltunk hatni. Eső után köpönyeg. Tehát? Ha eddig nem, mert eljönni, mi hozta ma, mégis ide? – kérdezte Sinus.

- - A lelkifurdaláson kívül a reménytelenség. A férjem reggel közölte velem: beadta a válókeresetet.

- - Talán csak fenyegetésnek szánta! – mondta Blood.

- - Nem hiszem. Ilyesmivel nem szokott viccelni. Én sajnos nem tudok hízelegni, különösen olyankor nem, ha jogosan neheztelnek rám. Most már úgyis mindegy, hát itt vagyok. Azt mondta bizonyítékai is, vannak ellenem, fotók, amelyeket már féléve készít egy magánnyomozó. Eddig nem lépett, mert várta, hátha észre térek.

- - Lehetne, mielőbb a tárgyra térni, asszonyom? – kérte Sinus. Megpróbál segíteni nekünk, hogy elkészíthessünk arról a fickóról egy fantomképet. Akármilyen gyatra lesz is, a semminél jobb. Gondolom a magasságát, testalkatát meg tudja saccolni,  hozzávetőlegesen.

- - Nem volna egyszerűbb, ha megmondanám a férfi címét? – nézett rájuk  még csak nem is hatásvadászóan – az asszony. – A nevét is tudom. Régóta ismerem.

Mintha bomba robbant volna; Blood tért először magához.

- Hát. Ismeri?

- - Igen! Ezért is kellemetlen, hogy idejöttem. Nem elég, hogy a férjem megorrolt rám, ezúttal úgy néz ki visszavonhatatlanul, még buktassak is le valakit, aki…

- - Gyilkos! Szóval, azt is tudja, hol találhatnánk meg azt az embert? – kérdezte -még mindig a meglepetés hatása alatt állva-, Blood.

- - A Riley klinikán! – vágta rá az asszony.

- - Ezek szerint orvos? – lépett oda hozzá Sinus, mert mióta az asszony abbahagyta a magánnyavalygását, és a tárgyra tért, nem hitt a fülének.

- - Igen. Öt éve műtöttek ott, akkor találkoztunk.

- - Megmondaná, hogy hívják? – kérte Blood, kezében a felíró tömbbel.

- - David Fanning!

- - Tehát sebész! – ismételte meg nem minden izgalom nélkül, de látható megkönnyebbüléssel, Sinus.

- - Igen, öt évvel ezelőtt még az volt. Apró kis beavatkozás miatt feküdtem be a klinikára, és ott jött ment körülöttem, vagyis a betegek körül.

- - Magát nem ö műtötte? – kérdezte Blood.

- - Hova gondol? – kapta fel a fejét az asszony. Mi kikötöttük, mármint a férjem és én, hogy a klinika tulajdonosának a veje, Riley doktor végzi az operációt. Remek sebész hírében áll. A keze biztos, és vannak dolgok, amikre adnia kell az embernek. Úgy értem, ha van jobb egy klinikán, akkor ne műtesse meg magát az ember, egy másodrendű orvossal.

- - Ö az? Már, mint David Fanning? – kérdezte Sinus.

- - Azt hiszem. Legalábbis akkor úgy besszéltek ott róla a betegek, hogy a főorvos a helyettesének tekinti, vagyis a jobb kezének. De a jobb kéz, és maga a prof mégiscsak más,-  próbált szellemeskedni az asszony.

- - El tudja képzelni róla, hogy…

- - Nem. Azaz, hogy kiráz a hideg a gondolatára is, de magyarázzák meg nekem, ha nem ö volt, akkor mit keresett éppen abban az időben, abban a szobában?

- - Jól látta? Felismerhető volt?

- - A világítás elég jó volt. A szobák bejárata felett villanykörte égett, ami elég nagy fényt adott. Sötétben a kulcslyukba sem találna bele az ember. Jól láttam, mert én a sötétből néztem ki a fénybe, és eleget járkált körülöttem akkor a kórházban, hogy ne tévesszem össze senkivel. Jó az arcmemóriám és különben is: a kezében ott volt az orvosi táskája,

- - Asszonyon nem is tudja mennyit segített! Köszönjük, hogy idefáradt Mrs..

- - Dorothy Hughess. Gondoltam eltitkolom a nevem, de most már úgyis mindegy.

- - Ha rajtunk múlik, tőlünk semmit nem tud meg a férje. Próbálja kivédeni… a válópert.

- - A baj az, hogy nem is arról az estéről volt szó. Nem azon kapta fel a vizet, hanem egy előbbi barátomon. Ha most még ez is a fülébe jut, az már több lesz a soknál. Nekem nem fontos, de neki. A család, a jó hírneve. Hiszen tudják?

Blood kikereste a Riley klinika számát és felemelte a kagylót; tárcsázott. Az ujjai szinte elfehéredtek, ahogy tudtán kívül, szorította a hallgatót.

- Jó napot kívánok, Fanning doktorral szeretnék beszélni.

- - Próbálja meg fél óra múlva, uram. Jelenleg a műtőben van.

- - Köszönöm! – mondta az őrmester, és sóhajtott. Amit akart megtudta, az asszony által említett orvos, még mindig a Riley klinikán dolgozik, és műt? Teremtő Isten!

- - Mire várunk? – állt fel Sinus.

- - Semmire főnök. Húsz percen belül ott leszünk. Legfeljebb azt a műtétet is abbahagyja, mint amazokat, csak ezt mi hagyatjuk abba vele. Könnyű helyzetben vagyunk: mert most odaszólhat az asszisztenciának, hogy fejezzék be.

- - És velem mi lesz? – nézte az asszony ijedten, a készülődésüket.

- - Természetesen velünk jön! – vágta rá Sinus. Vetnie kell egy pillantást rá, mielőtt felteszünk neki néhány kérdést. Bármivel vádoljuk is, nem ronthatunk ajtóstól a házba. Mégiscsak egy orvos?

- - Vagyis nem igazán hiszik el, hogy öt láttam? – kérdezte kicsit sértetten Mrs Hughes, a lift felé menet.

- - Öt év hosszú idő, és a memória is csalóka; az alaptalan gyanúsítás pedig, rágalmazásnak számit. – magyarázta Blood.

- - Jól van, megértem és természetesen magukkal tartok. Ha már idáig eljöttem, ez a látogatás csak pont lesz az i betűn! – mondta nagy sóhajjal az asszony, és beszállt a szolgálati kocsiba.

-

Hetedik fejezet

Sinusékat az osztályos nővér, a műtő emeletén lévő pihenőben ültette le.

- Perceken belül ki kell jönnie a doktor úrnak. De persze egy operációt sosem lehet pontosan kiszámítani; előfordulhatnak nem várt dolgok.

- - Köszönjük. Türelmesen várunk! – mondta a felügyelő, és leültek.

Dorothy Hughes csakhamar előkotort a táskájából egy jókora napszemüveget, és felrakta.

- Nem akarom, hogy megismerjenek. Kellemetlen lenne, Dr Riley előtt. Mégiscsak az ö klinikája, és ha minden igaz, én leszek az, aki kipattantom a botrányt. Jézusom, elképzelni is borzasztó!

- - Sose féljen. A szemüveg mögé bujást helyeslem, így legalább nyugodtan megnézheti és, ellenőrizheti, valóban jól látta-e, David Fanningot. – nyugtatta a felügyelő.

Pár perc múlva nyílt a műtő ajtaja, és hárman sorjáztak ki rajta. Az élen egy gondozott szakállú férfi haladt. Sinusék már éppen készültek megállítani őket, amikor Mrs Hughes, szinte utánuk nyúlt.

- Álljanak meg. Egy szót se! – súgta és visszaült. Sinusék elképedve hallgattak, amíg a fehér köpönyegesek elvonultak előttük; szerencsére egyikük sem kérdezte meg, mire várnak. Nem értették, mi történhetett. Nem így beszélték meg.

- - Mi a baj? – nézett az asszonyra a felügyelő.

- - Maguk szerint, az első férfi, viselhetett álszakállt?

- - Kizárt dolog! Hogy mehetne be egy orvos a műtőbe álszakállal, és főleg minek? De hát megmondaná, miért tartott vissza bennünket? Tulajdonképpen mi a baj?

- - Az a szakállas volt Fanning doktor! – suttogta az asszony, szinte hideglelősen.

- - És? – emelte fel a hangját Blood. – Miért akadályozta meg, hogy elébe álljunk?

- - Mert akit ott a motelban láttam, annak nem volt szakálla.

- - Vagyis tévedett? – kérdezte Blood.

- - Nem egészen. Mintha ö lett volna, de szakáll nélkül. Szóval, akit láttam, az borotvált arcú, volt de, nem is tudom, mit hozhatnék fel mentségemre.

- - Én sem! – jelentette ki Blood, ám a felügyelő nyugodt maradt. Törte a fejét, miközben hallgatta az őrmester jogos szemrehányását, amit az asszony szelíden fogadott.

- - Ilyen szakállt, nem lehet két nap alatt növeszteni. Ami két nap alatt kiserkenhet egy férfi képén, az legfeljebb borostának nevezhető. Most döntse el asszonyom, ö volt, vagy nem ö volt?

- - Azt tudom, csupasz képű volt. De hát nem csoda, ha tévedtem, hiszen amikor én a klinikán feküdtem dr Fanningnak nem volt szakálla. Az a férfi annyira emlékeztetett a csupasz képű doktorra, hogy összekevertem vele, vagyis…

- - Vagyis holtbiztos, nem ö volt. Nem lehetett? – csüggedt el az őrmester.

- - Sajnos. De úgy nézett ki, mint öt évvel ezelőtt, a csupasz képű dr Fanning. Miért állítanék ilyesmit, ha nem lennék biztos benne? Esküdni mertem volna, hogy ö volt az…

- - Talán, mert valamiért haragszik rá! – vágott közbe, a töle megszokott nyerseséggel az őrmester. Édes a bosszú!

- - Rá? Egy másodhegedűsre? Gondolja, ha legközelebb befeküdnék ide, vele operáltatnám meg magam? Na nem? Engem csakis a legbiztosabb kezű sztársebész műthet meg. Azt hiszem ezt még a válóper után is, megengedhetném magamnak. – mondta sértett gőggel, az asszony.

- - Még jó, hogy velünk jött! – fordult hozzá Sinus. Képzelje el, ha csak úgy berontunk ide, és megpróbáljuk szóra bírni.

- - Nagyon sajnálom, hogy…

- - Ne sajnálja! – vigasztalta a felügyelő. Ezzel is segített, hiszen fantomkép helyett, csak egy csupasz képű fotót kell szereznünk dr Fanningról, és megvan, akit keresünk. Ha ugyan fenntartja még, hogy a valamikori szakálltalan Fanninghoz hasonló férfit látott kijönni abból a szobából.

- - Fenntartom. Most elmehetek? – kérdezte az asszony, akit láthatóan bántott, hiába adta ki a magánéletét, nem tudott segíteni.

- - Egyelőre köszönjük. Hívjunk taxit, vagy visszajön velünk a kocsijáig?  kérdezte Blood.

- - Ki nem állhatom a koszos bérkocsikat. Inkább visszamennék a magaméért.

- - Menjenek! – állt fel hirtelen Sinus. – Utána jöjjön vissza Blood. Addig én beszélek a klinika vezetőjével – mondta, de még maga sem értette egészen, miért jutott a hirtelen elhatározásra.

- - Fél óra múlva itt leszek, főnök. Addig nézegesse a nővérkéket – súgta gonoszkodva Blood. Csinosak!

- - Szedje a lábát, maga lókötő! – súgta vissza Sinus, és elindult az igazgató főorvosi szoba felé. Akkor még maga sem tudta mit fog mondani. Alig volt túl a titkárnőnél történő bemutatkozáson, amikor Blood kopogtatás nélkül, szinte beesett az ajtón.

- – Elnézést. – mondta az elképedt nő felé. – Főnök. Jöjjön azonnal.

Sinus tudta, őrmestere nem akármiért futott vissza, és valami bocsánatkérés félét motyogva, mindketten elhagyták a szobát.

- Már égett a kocsitelefon, amikor odaértem. Jelentkezett egy üzlet. – sorolta Blood.- Úgy látszik ez a nő, mégiscsak megmozgatta az állóvizet, ha mással nem, azzal, hogy jelentkezett, és mintha a többi látnok is megmozdult volna.

- - Mit csináljunk Mrs Hughes – szel? Oda nem vihetjük! De talán nem esik le a korona a fejéről, ha egyszer taxival megy néhány kilométert. Majd fertőtleníti magát utána! – tette hozzá enyhe gúnnyal az őrmester.

- - A címet tudja? – kérdezte a felügyelő.

- - Felírtam! Mindent tudok főnök, csak egyet nem, kit láthatott ez az asszony a motelban, és miért akarja a dr Fanningra terelni a gyanút?

- - Ez nem egy, legalább kettő, és én is tudnék sorolni hozzá egy párat. – mondta Sinus, de elhallgatott, mert a kocsihoz értek. Elnézést kértek Mrs Hughesstöl, aki láthatóan belenyugodott a megváltoztathatatlanba. A rádiótelefonon taxit kértek és elköszöntek.

Blood kilőtt a kocsival a kórház elöl, Mrs Hughes ott maradt és várt. Láthatóan nem volt túl lelkes, ahogy fel alá sétálgatott. Magában azt hajtogatta: úgy kellett nekem, mi a fityfenének ütöm bele az orrom mindenbe és főleg olyasmibe, ami ilyen kellemetlenséget hoz rám. Vagy azt hiszik, bolond vagyok, vagy ki tudja, mit gondolnak rólam. Pedig én nem tévedtem, és nem vagyok bolond. Hagytam volna a fenébe az egészet. Nyomozgassanak csak, az a dolguk, azért fizetik őket. De hát az a bolond jószivem, meg az átkozott lelkifurdalás. Ha ezt a tengersok időt azzal töltöttem volna, megerőszakolva önmagam, a férjem kedvébe járva, próbáljam meglágyítani a szívét, már biztosan nem lennék ennyire elkenődve. Meg kell, bocsásson, hiszen szeret, és tulajdonképpen én is szeretem. Ha mást nem, a kényelmet, amit nyújt? De az elején érzett lángolásból is maradt még, csakhát, hiába, ha a másik nem képes viszonozni, oltani azt a folyton égő tüzet, amely parázna testében ég, és amelynek nem sok köze van a mély érzelmekhez. Egy hatvan éves emberben lehetne már annyi belátás, hogy meg kell adni a testnek, ami a testé. És ha másképpen nem megy, hát az okos ember, engedményekre is hajlandó.

- Üdvözlöm, asszonyom! – állt meg mellette dr Fanning, hófehérben, egy kórházi fekete malaclopóval a vállán.

- - Jesszusom! – visított fel a nő, aki mindenre számított elmerült tiprodásában,  csak rá nem. Hirtelen azt sem tudta, mit tegyen. Legszívesebben szó nélkül otthagyta volna a kedvesen mosolygó férfit.

- - Valami baj van? – nézett rá segítőkészen a doktor.

- - Se…semmi, azazhogy…

- - A klinikára jött?

- - Neeeem.,, csak taxira várok. Szóval…

- - Elnézést, nem akartam zavarni. Csupán köszönteni szerettem volna, mint a klinika igen tisztelt vendégét.

- - Alig ismertem magára! – erőltetett egy bátortalan mosolyt az arcára az asszony. – Amikor itt feküdtem, még nem volt szakálla…

- - Három éve van! – mosolygott dr Fanning. Nehogy azt higgye, divatolni akarok, ahhoz én már túl koros vagyok, sőt nagyon is elkényelmesedtem. Ki nem állhattam soha a borotválkozást, de hát melyik férfi van oda érte? Az idő kevés, legalábbis számomra. Mindig szűkében vagyok, és mindig találok a borotválkozásnál hasznosabb és főleg kellemesebb elfoglaltságot is, ezért úgy döntöttem, hogy…

- - Jól áll magának! – jelentette ki kicsit túl mézesen, az asszony.

- - Néha az sem utolsó szempont! – nevetett a doktor

- - Csak az újságoshoz ugrottam ki. Megígérte, eltesz nekem egy szaklapot, ami ma érkezik és félek, amikor hazafelé megyek már nem lesz nyitva. Meg aztán az is igaz, alig várom, a híreket, és ha napközben akadna néhány szabad percem, belekukkantanék.

- - Gondolom a sebészetről szól.

- - Főleg. Azon belül is egy új eljárásról. A dolgozatot én írtam! – mondta zavarba jőve. Elég érdekes téma, legalábbis nekünk, szakorvosoknak. Magát biztosan elborzasztaná, de hát nem is laikusoknak szántam a gondolataimat, amikor úgy döntöttem, papírra vetem. A kollegalitás azt diktálja, hogy az ember ne titkolja el az eredményeit és ezzel is, segítse a bizonytalankodókat. A szikéhez pontos tudás, és biztos kéz kell.

Az asszony beleborzongott a magyarázkodásba, és ki tudja bírja-e erővel, a találkozás sokkját, ha nem fékez le mellette egy taxi.

- Minden jót asszonyom! – búcsúzott Fanning, és elindult az újságos kioszk felé.

- Mrs Hughes szinte beleszédült a kocsiba és megpróbálta magát olyan kicsire összehúzni, amekkorára csak tudta, hogy testének, illetve ruházatának minél kisebb felülete érintkezhessen az, annyi mindenféle ember által itt hagyott kosszal.

Amikor a taxi elindult, felsóhajtott. Jó volt elkerülni a számára félelmetes doktor mellől. Mert akárki akármit mond, de hagyjuk. Még a végén, belebolondulok! – intette le magát, és egész úton az járt a fejében, hogyan kezdjen hozzá a férje haragjának elfújásához. Tudta, csakis rajta múlik. Ha bírja hízelgéssel, nyert ügye van. Csak ne utálná annyira az álnokoskodást.

Nyolcadik fejezet.

- Azt hiszem elszúrtuk a dolgot! – sajnálkozott Phil Baker, az orvosi műszereket árusító bolt tulajdonosa. – Az eladóm bejött ugyan szólni, hogy a szokásosnál nagyobb tételben vásárolt valaki érlefogót, de akkorra már a vevő elment. Vagyis neki későn ugrott be az újságcikk, amely szerint…

- - Úgy tudom minden üzletet értesítettünk is. – vágott közbe a felügyelő. – Ön nem kapott a levélből? Kértük, a következő napokban figyeljenek a vásárlásokra és…

- - Sajnos nem kaptam. Talán túl kicsi a boltom és kimaradtam a szórásból; de parancsoljanak velem – készségeskedett a tulajdonos.

- – Akkor elnézést, a számonkérésért, de igaz, ami igaz, jobb lett volna, ha itt tartják az illetőt az érkezésünkig. De azt is köszönjük, hogy legalább utólag értesítettek. Talán így is segíthetnek. Láthatnánk a számlamásolatot, vagy beszélhetnénk azzal, aki azt a férfit kiszolgálta?

- – Mindkettő elképzelhető, csak én már azóta megnéztem a számlát, és azt hiszem nem sokra, mennek vele. Sajnos mi nem kérhetünk igazolást arról, a valódi nevét mondja-e be a vásárló. Azt hiszem ez esetben a vevő álnevet használt, egy átlag amerikaiét: Jim Smith névre számláztunk húsz érleszorító csipeszt. Az eladóm megkérdezte, igényt tart-e az orvosoknak járó tíz százalék kedvezményre, mert az esetben igazolványt is kell kérnünk, de ö azt felelte, nem, mert a műszereket nem orvosi célra, hanem hobbyhoz veszi. Ha én szolgálom ki, azt hiszem biztosan, beugrik az a két, ujjságban olvasott sajnálatos eset. De hát nem mindenkit érdekelnek a rendőrségi hírek.

- – Behívná azt, az eladót, aki kiszolgálta a hobbyzót? – kérte a felügyelő.

- – Hogyne – készségeskedett a tulajdonos – és csakhamar belépett egy fehér köpenyes fiatalember.

- – A nevem Stewart Snow! Rendelkezzenek velem.

- – Beszélne arról a vásárlóról? – kérte a felügyelő.

- -  Természetesen. Hálistennek jó a memóriám, és szeretem is megfigyelni az embereket. Ilyen tételben kevesen vásárolnak, tehát öt még alaposabban megnéztem. Leginkább a kórházi anyagbeszerzők kérnek ennyit, de ők igényt tartanak az adható százalékra. Ez csak vásárolt; semmi nem kellett neki, amit a cég előzékenységből nyújt a vevőknek. Szóval bejött egy férfi…

- - Hogy nézett ki? – kérdezte az őrmester.

- - Negyvenes. Nyugodt…

- - Szakállas? – vágott közbe Sinus.

- - Nem. Borotvált arcú.

- - Kopaszodó? – bökte ki Blood.

- - Nem mondhatnám. Talán egy kicsit gyérült a haja a feje búbján, de… Napszemüveg volt rajta. A testmagassága szinte centiméterre megegyezhetett az enyémmel. Tudják, ha az ember szemben áll a másikkal, önkéntelenül is hozzá méri magát. Normális testalkatú volt, úgy értem nem pocakos, de nem is szikár. És jól öltözött. Újból meg kell említenem, hogy nyugodt, mert az szinte feltűnő volt rajta. A mozdulatai olyan méltóságteljesek voltak.

- - Ezt hogy érti? – vágott a szavába az őrmester, akinek jó füle volt egyes hangsulyok elkapására, amelyek igen sokszor hoztak már fordulatot a munkájukban.

- – Azt hiszem nem pontos a szó, amit használtam. Inkább mélának. Kicsit tétovának, vagy talán álmosnak is jellemezném. Ahogy válogatott, ahogy fizetett, ahogy bejött, és ahogy elhagyta a boltot, mindvégig olyan érzésem volt, mintha lelkileg nem lenne itt, vagy a gondolatai egészen máshol járnának. Ki tudja?

- - Határozatlan volt? – puhatolózott a felügyelő.

- - Nem, azt nem mondhatnám. Nagyon is jól tudta mit akar. Amikor kitettem a csipeszeket a pultra, válogatni kezdett. Mintha nem lenne mindegy, hogy melyiket veszi. Szerintem egyforma mind. Ö azonban kézbe fogta és méricskélte, próbálgatta, valahogy úgy, mint a farmer a szerszám nyelét, mielőtt megveszi. Egyszóval tudta mit akar, de a mozdulataiban kevés élet volt. Elernyedt. Igen ez a legjobb kifejezés, a mozdulásai ernyedtek voltak. Mint amikor az ember este, már beveszi az altatót, és közben megcsörren a telefon. Úgy nyúl utána, hogy majdnem kiesik a kezéből. Nem jut eszembe jobb hasonlat a mozdulataira.

- - Tehát azt mondta a hobbyjához, vásárol.

- - A találmányához. De hát tulajdonképpen mindegy. A legtöbb ember hobbyból barkácsol, és mire észbekap, feltalál valamit. – vélekedett a segéd. – Nálunk bárki bármit megvehet, hiszen bőven tartunk olyan műszereket, ollókat és egyebeket, amelyek a háztartástól kezdve, a kisebb üzemekig, igen sok helyen hasznosíthatóak. Az érleszorító csipesz azonban speciális. Azt tudtommal, leginkább orvosok használják, apróbb, nagyobb beavatkozásnál.

- - Tehát gyanús volt? – kérdezte Blood.

- - Így utólag, talán. De akkor csak a mennyiség tűnt fel. Túl sokat kért, magánemberként. A műszer neve érelszorító csipesz, de mivel teljes elzárást biztosit, használhatják laborokban, kísérleti gazdaságokban, és ki tudja még hol. Onnan gondolom, hogy egy – egy darabot elég gyakran eladunk belőle. De ennyit?

- - Beszélne a vevő nevéről? Elég mindennapos!

- -Ez az, ami miatt úgy éreztem, szólnom kell a főnök úrnak. Azzal, hogy azt mondta Smith, mintha azt mondta volna: NN, vagy mi köze hozzá. Annyi ember hallgat az államokban erre a névre, hogy senki nem akadhat fenn azon, ha valakit így hívnak. De az a fickó nem tűnt mindennapinak, és mindjárt az villant az eszembe a neve hallatán, valamiért sumákolni akar. – bizonygatta az eladó.

- - Egyáltalán, miért kérdezte meg a nevét? A számlákra minden esetben kötelező ráírni! – vetette közbe Blood.

- - Éppen ez az, ami a tétovaságaként maradt meg az emlékezetemben. Megkérdeztem kér-e számlát, de mint akinek nincs ott az esze azon, amit tesz, bólintott; én felírtam a húsz csipeszt, és az árát, s megkérdeztem, milyen névre, uram. Akkor, mint aki hirtelen álomból ébred, kibökte a Jim Smithet. Persze én is ezt mondanám, ha olyan helyzetben kerülnék, hogy nem akarom megmondani az igazat, sem azt, hogy mi köze hozzá. Ezután tettem fel neki a kérdést, igényt tart-e az orvosi engedményre mire, hirtelen nagyon éberré vált, és azt mondta: nem. Fizetett, és elvitte a csomagot.

- - Mi volt az, benne, ami nem tűnt mindennapinak? – tért vissza a megjegyzéshez, Sinus.

- - Nem tudnám, megmagyarázni, de nem illett rá az a mindennapi név. És szóval annyi csipesz, az ilyenkor adható engedmény nélkül? Szabadjon megjegyeznem, nem kis összegről lett volna szó.

- - Maga nem olvas ujságot, Mr Snow? – kérdezte Blood.

- - Hát, ami igaz, igaz, engem csak a sport érdekel belőle, de a főnök úr később elmondta, milyen bestiális gyilkos garázdálkodik. Ha tudtam volna, hogy esetleg..akár testi erőszakkal is itt tartom. Lehetett volna éppen ö az, akinek azért kellenek a csipeszek, hogy… Még ilyet? – törölte meg izzadó homlokát a fiatalember. -Megműteni egy nőt, akit előbb megfojt? Megáll az ember esze. Az ilyen ember nem lehet normális, de akkor miért mászkálhat köztünk? Vagy a tisztelt ideggyógyász urak csak akkor intézkednek már, amikor egy – két normális embertársunk rámegy a diagnózis bizonyítására. Akkor is meddig tartják benn? Amíg rá nem unnak. Hallottam már olyat, valakit hazaengedtek azzal, – nem ön, vagy közveszélyes, és két nap múlva leszúrta az anyját. Tudomásul kellene vennünk, hogy, aki beteg az beteg és azzal úgy is kell bánni. – háborgott a segéd.

- – Ez nem a mi dolgunk. Úgy értem az eljárás megítélése. – szólt rá a főnök az egyre jobban nekihevülve beszélőre.

- – Elnézést, csak még annyit, én tulajdonképpen csak azért szóltam a főnök úrnak, mert ellenőrt, vagy viszonteladót gyanítottam abban az úrban. Később jöttem rá, hogy ez hülyeség, mert akkor még több jutalékra is igényt tarthatott volna; tehát mindenképpen sumák egy dolog volt.

- – Nem kell a vevőknek semmit aláírniuk, a vásárláskor? Csak akkor hagyja itt valaki a kézjegyét, ha csekkre vásárol? – kérdezte Sinus.

- – Igen! De az én emberem készpénzzel fizetett, hálistennek, vagyis ezúttal, sajnos! – javította ki magát az eladó.

- – Először is? – kérdezte hirtelen az őrmester, és egészen közel hajolt, a már amúgy is elég izgatott fiatalemberhez.

- - Hogy érti ezt? – kérdezett vissza, elsápadva Stewart Snow.

- - Gondolkozzék. Most járt az a férfi először az üzletben? Most vásárolt először önöknél, érleszorító csipeszt?

- - Fogalmam sincs. Ha akkor nem vett ilyen nagy mennyiséget,  vagy más szolgálta ki, könnyen előfordulhat, hogy…

- - Van itt kórház a környéken? – érdeklődött, Blood.

- - Hát. Olyan nagyon közel nincs, de a negyedik sarkon van egy pszichiátriai klinika, vagy inkább intézet. Nem is tudom. A betegek egy része ugyanis kijárhat, akkor az most, kórház, vagy klinika? Ami azt illeti, én nem szívesen laknék ezen a környéken! – ömlött a szó Mr Snowból.

- – Nem hinném, hogy az orvosok, akik a lelki beteg sorsa felöl dönthetnek, nem állanának hivatásuk magaslatán. Sőt azt is tudom fiatalember, hogy sosem egy ember dönt, a betegek sorsáról, hanem egy bizottság…

- – Hogy megosszák a felelősséget. Attól még nem támadnak fel, akiket a büntethetetlen emberek, szörnyű körülmények között eltesznek láb alól.

- – Úgy beszél, mintha maga meg őket állítaná szívesen félre, hogy finoman fejezzem ki magam! – jegyezte meg Blood. -Úgy értem az ápoltakat.

- – Nem vagyok kegyetlen, és különben is. – kérte ki magának a fiatalember, mióta a főnök úr elmondta mi történt a hideg, futkározik a hátamon, ha arra gondolok, hogy valahol most is végzi gyógyító munkáját, egy elmeháborodott orvos.

- - Honnan veszi, hogy orvos? – lepődött meg Blood.

- - A magam szemszögéből nézem a dolgokat. Gondolja, akad olyan ember a földön, akinek sosem volt még sziké a kezében, és nekiesik, megoperálni egy halottat? Vagy ki tudja; lehet, hogy amikor elkezdi még él az a szerencsétlen. És minden asszisztencia nélkül? De hát mit is beszélek? – hallgatott el, zavartan a fiatalember.

- - Sajnos van némi igaza, de éppen azért kellene segíteni nekünk.

- - Ne féljen, ha ettől a perctől kezdve tőlem valaki, akár egyetlen árva érleszorító csipeszt kér, én nem engedem ki a boltból, amig maguk ide nem érnek. – fogadkozott az eladó.

- – Azért ez túlzás. de az nem, ha arra kérjük, bárhol, bármikor viszontlátná a vevőjét, azonnal szóljon nekünk. A legelső sarki rendőr is megteszi, csak ha lehet, ne engedje elfutni a fickót, mert válaszolnia kellene egy – két kérdésünkre. Lehet, hogy utána elnézést kérnénk töle, de legalább kipipálhatnánk ezt a nyomot. Jelen pillanatban, bármilyen furcsán hangzik is, maga az egyetlen használható tanunk ebben az ügyben, annak ellenére is, hogy egyetlen ezrelékben sem biztos, hogy a nagy tételben vásárló, és a mi emberünk azonos. Vállalkozna rá, hogy segítsen elkészíteni egy fantomképet, az ön által látott férfiről? – kérdezte Sinus. Remek grafikusaink vannak, s ahogy a szavaiból kivettem, maga nagyszerű megfigyelő. Legalább lenne a kezünkben valami, ami kiinduló pont lehetne.

- - Kész örömmel, ha a főnök úr elenged!

- - Természetesen menjen csak. Remélem, nem tölti hiába az idejét. – mondta a tulajdonos.

- - Nem vagyok gyáva fickó! – sorolta az eladó a kocsiban. De ne nevessenek ki érte, a részegektől, meg a lelkibetegektöl tartok. Az erősektől nem rezelek be, ismerek néhány fogást, amellyel megvédhetem magam, de ha nem tud az ember szót érteni, megegyezni, vagy megbirkózni az őrület kölcsönözte erejű, ellenfelével szemben, akkor a vita kilátástalan. Mit kezdjen az ember, egy elmebeteggel, akinek minden cselekedete kiszámíthatatlan, nem logikus.

- - Vagy nagyon is az! – jegyezte meg a felügyelő. – Tegyük fel, a maga vevője a mi emberünk. Elkövetett valami hibát? Nem. Lehet, hogy aki ép eszű, azon sokkal több minden feltűnik, miközben csúnya terveihez műszert vásárol.

- - Ami igaz, igaz. Ha nem mondja azt az általánosan hangzó nevet, el is siklom az álmosságra emlékeztető, lassú mozdulatai felett. Annyiféle vevő van. Elvégre az, ha valaki kidobja az engedményt az ablakon, nem tilos. Mindenki úgy szórja a pénzét, ahogy akarja. A cégnek még jól is jön s természetesem nekem is, hiszen én nemcsak fizetést, hanem a bevétel után jutalékot is kapok.

- - Főnök, felviszem Mr Snowot, a grafikushoz, és indulok!

- - Hova? – kérdezte Sinus, mert már éppen ki akart szállni, mihelyt megállt a kocsi a központ előtt.

- - Abba az ideggyógyintézetbe, amelyikről, a segéd úr beszélt.

- - Megörült?

- - Lehet, de valami azt súgja, szerencse tündér mondatta el vele annak a pszichiátriai intézetnek a feltűnő közelgését.

- - Akkor sorra vehetnénk valamennyit. Van belőlük  néhány a városban.

- - De ez ott van az üzlet közelében.

- - Igaz, és a telefonfülkékhez sincs messze, ha arra mutatott a fiatalember, amikor a három sarokkal odébbot említette. – morfondírozott Sinus.

- - Oké, kisérje fel a tanút, addig én benézek az irodába, látszik-e még az íróasztalom az aktahalomtól.

- - Remek ötlet, én pedig addig kifosztom az automatákat. Farkaséhes vagyok, és kávét sem tudom, mikor ittunk utoljára.

Nem sok időbe telt, mire Blood, könyökével nyitva az ajtót, bement a regiment sajtos – sonkás szendviccsel, valamint két csésze kávéval főnöke szobájába.

- Én először a kávét kérem! Már összefolynak a betűk a szemem előtt – mondta a felügyelő, pedig volna olvasnivalóm bőven. Itt vannak a boncolási jegyzőkönyvek is.

- - Talált valami érdekeset?

- - Semmit. Az áldozatok szervezetében méreg, vagy mérgezésre utaló mennyiségű gyógyszer nem volt. A többi bla – bla, vagyis az, amit a doki már a helyszínen is elmondott. Szerezzünk kéne egy fényképet Fanning doktorról, úgy értem, még csupasz képű korából. Nem megy ki a fejemből az az asszony; kevés annyira hasonló ember van, akit össze lehet téveszteni, de eszembe sem jutna tovább menni a nyomon, ha akit látni vélt, véletlenül nem orvos lenne, hanem mondjuk kazánkovács, vagy akármi más.

- - Egyetértek. Már hívom is a fiukat. A jogsijához, reméljük szakáll nélküli fotót adott be annakidején. Hacsak nem járt le neki torzonborz korában. De azt hiszem, akkor sem semmisítik meg a közlekedésiek a régit. – mondta Blood, és tele szájjal tárcsázott. Tudta, a rendőrségen senkinek nem jutna eszébe megsértődni azon, ha valamelyikük falatozás közben is dolgozik. Sajnos.

- - Ez jólesett! – jöhet a többi – mondta a felügyelő, az utolsó korty kávé után.

Astor tizedes lépett be az ajtón és jelentette, hogy valamennyi motelt kiértesítették, az orvosi műszereket árusító boltok is résen lesznek.

- Sajnos mi előbb jutottunk el az egyikbe, mint a figyelmeztetés, de mondja tovább! – kérte Sinus.

- – Úgy gondoltuk, nem árt a lányokat is értesíteni, legyenek óvatosak, ezért átfuttattuk rajtuk a hírt. A rossz hír futótűzként terjed közöttük. Nem lehet tudni, mikor változtat a módszerén az elkövető. Esetleg úgy gondolja, a prostik között könnyebb ismeretséget kötni és…

- - Jól tettétek, csak az a baj, annyit ér a lányoknak a figyelmeztetés, mint amikor mi srác korunkban a folyóra mentünk és a mama utánunk kiabált: ha valamelyiktök belefullad, haza ne jöjjön. – nevetett Blood.

- - Akkor indulhatunk? – készülődött a felügyelő.

- - Rajtam ne múljon, bár ezt a kis eszem – iszomot valóban kár lett volna kihagynunk. Ki tudja, mikor kerülünk megint olyan helyzetbe, hogy gondoskodjunk magunkról.

- - Csak tudnám, mivel állítunk be abba az intézetbe! – sóhajtott Sinus a kocsiban.

- - Azon töröm a fejem én is, de azt hiszem legjobb, ha rögtönzök. Az általában beválik. Sokan mondták már, hogy jó képmutató, vagy színész lett volna belőlem! – jegyezte meg Blood.

- - Hát, ami azt illeti, volt már úgy, alig bírtam ki nevetés, vagy közbeszólás nélkül, olyan lökött szöveget rögtönzött.

- - Lehet, hogy most is meghökkentem majd, de hát nyílegyenesen nem állíthatunk be azzal, hogy a tettesünket keressük. Egyébként ne fűzzünk túlzott reményeket a látogatásunkhoz.

Az intézetre nem egykönnyen találtak rá, de miközben keresték, Blood nagyot sunyítva súgta oda a felügyelőnek:

- Kukkantson csak ki! A telefonfülkénk! Vagyis itt lesz, amit keresünk a mi bermuda háromszögünkben.

- - Figyeljen, most hagytuk el a boltot; közeledünk a hitem szerinti harmadik sarokhoz, és érintettük a telefonfülkét. Ne legyen belőlem segédfelügyelő, ha nem tenyereltünk bele a dolog közepébe. Csak tudnám, hogy csináltuk? Tényleg főnök, hogy is? – nevetett az őrmester.

- - Ne igyon előre a medve bőrére. Még semmi, nincs ami biztos! – hűtötte le kollégáját a felügyelő.

- - Kivéve azt, hogy jól laktunk! Meg, hogy ránk fért!

- - Nem lennék meglepve, ha a telefonfülke közelében lévő valamelyik saroképület volna az a bizonyos intézet. Az ablakból bárki végig kukkolhatta, amikor itt szerencsétlenkedtünk a falfirkákkal.

- - Nem mondok semmit, mert rám szól, megint hőlégballonon jár a fantáziám! – jegyezte meg sokat sejtetően az őrmester. – De hát baj? Hülyeség, de minden nyomozásban vannak olyan perceim, amikor elfog az agárláz. Ha az agár elé kiengedik a nyulat, nincs megállás. Hát valami ilyesmi munkál bennem most. Csakhogy az agárnak könnyebb dolga van, mert vagy utoléri, a csalit, vagy nem. Vagy nyeri a versenyt vagy nem. De nekünk meg kell találnunk azt a fickót, ha törik, ha szakad. S ha lehet minél előbb. Csak remélni merem, hogy elkapjuk, mielőtt harmadszor is kezébe veszi azt az átkozott szikét.

- - Azt külön szeretem magában Blood, hogy olyan álmodozó. Az álmodozás a legképtelenebb dolog, mégis vallom, szüksége van rá a nyomozónak. Sőt, néha egyenesen istenáldás.

- - Az ember inkább gondoljon rosszat még az anyjáról is, mondta Blood – Bocsáss meg nekem drága mama, – tette hozzá gyorsan nevetve. Eleinte azt szoktam nehezen, hogy gyanakodni csakis hangtalanul szabad. Az ember akkor mondjon át, vagy bét, ha bizonyítékkal is rendelkezik, de meglátja főnök, nekünk már ma a kezünkben lesz az adu. vagy legalábbis egy komoly ütőlap.

- - Azt hiszem legjobb ötlet, ha elkérjük az ápoltak névsorát. – mondta a felügyelő, miközben Blood, odaállította a kocsit a bejárat elé.

- - Semmi jobb nem jutott eszembe.

- - Gondolja, ismerős névre bukkannánk? – zárta be a kocsit Blood.

- - Akkor meg? Mi mást kereshetnénk itt? Csak azért gyanúsak az ápoltak, vagy valamelyik dolgozó, mert ez az intézmény pechére, közel esik egy vacak kis műszerbolthoz, ahol egy eladó még nagyobb fantaszta, mint mi vagyunk?

- - A végén kiderül! – sejtelmeskedett Blood. – Tudja, annyi hiábavaló utunk volt már a tizen együtt töltött év során, hogy ez az egy igazán se nem oszt, se nem szoroz. De kár lenne elfojtani az érzést, amely azt súgja: hátha? Hiszen ha az a hátha nem lenne, az ember előbb utóbb végére érne az energiájának. A” hátha” mindig izgató, erőt meríthet belőle az elfáradt nyomozó. Miért ne lapulhatna ebben a házban a gyilkos?

- – Vagy bármelyikben, ami a városban van! – vágott közbe Sinus.

Mindketten szerették munkaközben a pengeváltást idéző vitát. Semmi harag nem volt az érveikben, mégis szinte dühösen próbálták elámítani, vagy lefőzni a másikat. Sokszor előfordult már, hogy a vita kapcsán, bökte ki valamelyikük azt, ami a másiknak szöget ütött a fejében és, új ötletre sarkallta.

- Ez a ház, minden más háznál gyanúsabb. Legalábbis ezen a környéken. Nem azért, mert az eladó véletlenül megemlítette, és mert itt is idegbetegek élnek, akik ráadásul még ki is járhatnak, hanem mert, mint minden kórházban itt is dolgoznak orvosok, ápolók, műtősök, vagyis erős természetű emberek, akik esetleg másként viszonyulnak az őket ért sértéshez, mint mi hétköznapi emberek. Ne adja tovább, de annyi ember elmondta már, a végén az ideggyógyászok kezdenek hasonlítani az ápoltjaikra, ami persze nem csoda, hiszen a környezet hat az emberre. Az is előfordulhat, hogy valaki csak úgy érezte, ez a pálya az életcélja, aztán rájön, nem azért vágyott ide, mert a világ legtitokzatosabb és örök rejtélyt jelentő szerve, az emberi agy érdekelte, hanem mert az ö agyába is homokszem került és… – lovalta bele magát a témába egyre jobban az őrmester.

- – Állapodjunk meg abban, csak azt nézzük, akad-e az ápoltak között orvosdoktor, vagy volt egészségügy dolgozó. – súgta Sinus, már a porta előtt.

- –  Még mondja valaki nekem, hogy könnyű bekerülni a bolondok házába! – dünnyögte Blood, amikor már tíz perce telefonálgatott a portás, hogy engedélyt szerezzen a beeresztésükhöz.

- - Ne feledje ez nemcsak zárt intézet, de látogatni sem lehet akárkit. A belépök testi épségéért is felelniük, kell.

- - Azonnal kijön egy ápoló, és odakíséri önöket, az igazgató úrhoz! – tette le a telefonkagylót, megkönnyebbülten a portás. – Elnézést uraim, de nekem be kell tartanom az utasítást, mert az állásommal játszom. Szökött már meg innen ápolt úgy, hogy a látogató bejött, és a beteg ment ki a ruhájában, ö meg leütve maradt a szobájában. Egyszer mindenkiben feltámadhat a kinti élet utáni vágy, úgy értem azokban is, akik nem odavalók. De már idebenn sem őrzik őket olyan szigorúan. Akik nem ártanak senkinek, azok úgyis kimehetnek. Némelyik annyiszor, ahányszor csak akar.

- - Késő estére is kinn maradhatnak? – kérdezte Blood.

- - Az utasítás szerint, tízre vissza kell érniük. Nem is nagyon lépik túl.

- - Hogy ellenőrzik? Gondolom nem maga, van itt éjjel – nappal! – puhatolózott Sinus.

- - Természetesen tizenkétórázunk, de be kell írnunk azt, aki kilép, és ha már beírtuk, azt is oda kell valamelyikünknek vésni, mikor jött vissza.

- - És ha mondjuk, valaki éjfélig sem jön, vagy esetleg reggelig kimarad, azzal mi történik?

- - Hát, mikor, mi. Nekünk mindenesetre jelentenünk kell. És mi az utasítást be is tartjuk. Azt már az igazgató úrtól, tessék megkérdezni, mi a dá dá, illetve a büntetés. Gondolom kimenő megvonás. Az fáj nekik a legjobban.

Nyílt az ajtó, és egy tagbaszakadt férfi intett feléjük.

- Az igazgató úr, várja magukat! – mondta, és ők engedelmesen mentek a férfi előtt, a mutatott irányba. Úgy látszik annyira, megszokta már a fickó, sose engedje maga mögé az ápoltat, nehogy váratlan támadás érje, vagy olyasmit tegyen a beteg, ami nem helyes, hogy az ö esetükben sem tud eltekinteni ettől.

- Nem valami jó érzés, amikor így szemmel tartják az embert! – gondolta Blood.

- - Hány orvos dolgozik a házban? – kérdezte Sinus, az igazgatót, miután bemutatkoztak.

- - Nyolc, nem túl sok, de elég. Ilyen helyen inkább az ápolók száma a meghatározó. Nekik akad több dolguk. Mi úgyszólván csak…

- - És az ápolóknak milyen képesítést írnak elő? – kérdezte Blood.

- - Azt is mondhatnám, semmilyet, de nem így van. Aki ilyen helyre jelentkezik az nemcsak azért jön ide, mert erős fizikumú, és jó a fizetés, hanem mert érdekli a pálya. Másként nem lehetne ezt csinálni. Ide kell egy bizonyos fokú szigor, de rengeteg emberszeretet is. Az ápoltjaink némelyike olyan akár egy gyermek, de akadnak, akik nekimennek akárkinek, ha rájuk tör a roham. Természetesen nagyon megbecsüljük az ápolóinkat, különösen azokat, akik nemcsak a munkájukat végzik példásan, de értenek a betegeink nyelvén is. Akik képesek szavakkal is nyugtatni őket.

- - Sok ápoló dolgozik itt? – kérdezte Blood.

- - Tizennyolc.

- - És gyakran cserélődnek? – érdeklődött tovább a felügyelő.

- - Szerencsére nem. Innen csak nagyon komoly ok visz el embereket. Családi, egészségi, vagy ilyesmi. Aki egyszer beleszokik, az, -hacsak nem kényszerítik a körülményei, itt is marad.

- - Milyen az ápoltak összetétele? – kérdezte elég naivan, Blood, de Sinus nem javította ki, mert tudta, néha egy – akarattal feltett, buta kérdés is kihozhat valamit a válaszadóból.

- - Ezt meg hogy érti? – mosolyodott el, enyhe gunyorossággal, az igazgató.

- - A foglalkozásuk szerint, vagy az előképzettségük szerint. Akadhat itt olyan is, aki abba hibbant bele, hogy sokat tanult, vagy rosszul gondolom? – nézett ártatlan tekintettel az igazgatóra, az őrmester.

- - Hát, ami azt illeti a megfogalmazása kissé bizarr, de alapjában véve igaza van. Az ápoltjaink között akad ügyvéd, jogász, bíró, színész, vagy félbehagyott egyetemi tanulmányokkal bíró személy is.

- - Ugyanez vonatkozhat az orvosra is? – kérdezte, Blood. Van az ápoltak között orvos, vagy félbe maradt képesítésű egészségügy dolgozó?

- - Természetesen! Sajnos a pályaválasztást még mindig nem vesszük elég komolyan. Nemcsak az, aki pályát választ, hiszen az még gyerek, nem is kívánhatjuk töle, hogy képes legyen felmérni a helyzet komolyságát, egész életére kiható jelentségét. De a szülök is sokszor követnek el hibát. A felfogásuk: nagyapád, apád ügyvéd volt, neked is jogot kell tanulnod. A tradíciót nem lehet abbahagyni.

- - Ugyanez igaz lehet orvosra is! – ütötte volna a forró vasat, Blood.

- - Hogyne. A szülök saját életüket, akarják tovább élni a gyermekeikben; ami helytelen. Minden ember más. Nincs két egyforma agy. Különböznek, akár az ujjlenyomat. Kár valakit rákényszeríteni, olyasmire, ami nem neki jutott eszébe, amihez nem érez vonzódást. Nagyobb a baj akkor, ha a szülő nem tanulhatott, mondjuk anyagi, vagy egyéb okok miatt, és majdhogynem mindenáron, úriembert akar faragni a gyermekéből, abból a megfontolásból, ha ö nem lehetett tanult ember, legalább a gyermeke ne dolgozzon gyárban, három műszakban.

- - Tehát van a betegek között orvos is? – szögezte le, közönyösen Blood.

- - Természetesen. Kiváló szakemberek voltak, mielőtt idekerültek, és hogy a tanulás juttatta – ide őket? Kissé naiv megállapítás, de nem minden alap nélküli. Természetesen egy laikus nem tudhatja. Például a gyermekkorukban még szinte zseninek számító személyekről a huszadik életévük táján, kiderül; skizofrének. Mivel a húsz évesek – ha főiskolára, egyetemre járnak – még tanulnak, az emberek hajlamosak azt mondani: a sok magolásba háborodott bele. Könnyen rámondják, többet vállalt, mint amennyit elbírt.

- - Fő, hogy eljutottunk az orvosokig. Most már tudjuk, élnek itt tanult emberek is. – jegyezte meg Blood.

- - Mit akar az orvosokkal? – képedt el, az igazgató.

- - Sajnos egy olyan ügyben nyomozunk, amely azt engedi feltételezni, hogy az elkövető nemcsak pszichopata, hanem bizonyos orvosi előképesítéssel is rendelkezik – magyarázta a felügyelő.

- - Ezért ellátogatunk néhány intézetbe, hogy tiszta képet kapjunk az itteni életükről. – találta meg a legjobb magyarázatot Blood. – Mindenki zárt osztályon él, aki ilyen elkövetőként szóba jöhet? Elhagyhatja-e valamelyikük az intézetet, ha kedve tartja? Kijárhatnak-e amikor úgy gondolják, mehetnékjük van. Volt már olyan pszichopata tettesünk, aki hat nőt fojtott meg, és azt mondta, nem tehetett róla. Köztiszteletben álló családapa volt, rendesen dolgozott, de egyszer csak elkapta valami izgalom és mennie kellett. Úgy mondta, főleg akkor tört rá a nők utáni vágy, ha a felesége nem volt otthon, és ö a tévében szerelmes jelenetet,  vagy meztelen nőt látott. Kocsiból magányos nőre vadászni, nem nehéz, és sajnos mindig akad, aki horogra kerül. Normális ember számára nehezen érthető egy – egy pszichopata vallomása, vagy védekezése, pedig nem kevés olyan akad, aki évekig el tudja titkolni, kettős életét. Sajnos, mi nemcsak a filmeken és a regényekben találkozunk lelki beteg elkövetőkkel – fejezte be Blood.

- - Úgy tudjuk ez az intézet félig nyitott! – folytatta a puhatolózást Sinus.

- - Mint a legtöbb hasonló. Ahhoz hogy valaki kijárhasson sok mindennek meg kell felelnie. Hogy egészen egyszerűen fogalmazzak, lelki betegek elég sokan vannak. Ők azok, akik a légynek sem ártanak, csak vannak bizonyos mániáik; legtöbbször azért élnek itt, rövidebb hosszabb ideig, hogy a hozzátartozóik egy kicsit kipihenjék magukat otthon.

- - Például milyen mániáik lehetnek? – kérdezte angyali naivsággal, új erőre kapva, Blood.

- - Ne kívánjon felsorolást a mániákus elképzelésükről. Napoleontól a nulladik állampolgáron át a marslakóig, sokféle beteghez van szerencsénk. Sokan vannak és a légynek sem ártanak, csak rájuk kell hagyni, egyet kell érteni velük, bizonyos szintig. Ez megnyugtatja őket.

- - Nulladik állampolgár? Az meg mit jelent? – kérdezte Blood.

- - Egy férfi, aki – mióta csak a világon van – úgy érzi, öt senki nem szereti, s feleslegesnek tartja magát. Hite szerint nem kellett a szüleinek, a tanítói sem fordítottak figyelmet rá, a munkahelyén pedig… Szóval kinevezte magát nulladik állampolgárnak, és most itt van.

- - Valamennyi pszichopatát zárt osztályon tartanak? – kérdezte Sinus.

- - Amiig kezelés alatt állnak, természetesen. Ha röviden akarnám elmondani ki a pszichopata, akkor azt mondhatnám, amit a lexikonok is rögzítenek róluk. Népies, könnyen érthető szavakkal: kórós lelki alkatú, zavart lelki állapotú, emberek, akik az értelmi és érzelmi, ösztönös, és akarati élet harmóniájának hiányában szenvednek. Kevéssé kitartó, indulataikban szélsőséges, kóros lelki reakciókra hajlamos személyiségek, magatartásukat ösztönös, indulati, logikusan át nem gondolt cselekvések jellemzik. – fejezte be az igazgató. – Most úgy mondtam el, mintha abszolút laikusokkal lenne dolgom, pedig tudom, hogy sokszor maguk találkoznak először a pacienseinkkel, és sajnos a legsúlyosabb állapotúakkal. Némelyikről csak akkor derül ki, ha valamely cselekvése miatt, nyomozók látókörébe kerül.

- - Én mindjárt vitatkozom is a lexikon megállapításával, mert szerintem nem igaz, hogy a cselekedeteiket nem gondolják át logikusan. Sokszor megbeszéltük mi már egymás közt, egy – egy nehezebb eset után, ha képesek vagyunk követni a szinte hibamentes, előre pontosan eltervelt tettek logikáját, talán hamarabb is sikeresek lehettünk volna! – mondta az őrmester. Sajnos találkoztunk már néhány elkövetővel, akiről kiderült, hogy pszichopata, és szinte elámultunk, milyen logikusan, mennyire gondosan tervelte ki előre a bűncselekményeket.

- - Sajnos így igaz. Az, hogy ki a pszichopata, legtöbbször csak akkor derül, ki ha törvénybe ütköző dolgot művel. A bűnök zöme a családban marad.

- - Ezt hogy érti? – kérdezte Blood.

- - Ahogy mondom. Sok család él rettegésben a családfő miatt, aki indulatos, az általa szigornak nevezett tiltások sora, elviselhetetlen a többiek számára, és sajnos gyakori a tettlegesség is, amelynek a kiváltó oka sokszor nem tisztázható. Aki egyetlen rossz hangsúllyal kiejtett szó miatt képes nekiugrani a másiknak, vagy rendszeresen verni a gyengébbet, s nemcsak a gyermekek ütlegelésére gondolok, és ezen cselekedet közben, szinte kéjes élvezet, hatalmi mámor látható az arcán, az, szóval. nem azt mondom, hogy pszichopata, de nem ártana, ha orvoshoz fordulna. A család azonban nagyon türelmes. Hogy mennyire, arra, ha nem sietnek túlságosan, elmondok egy esetet, amit egyik kollégám saját szemével látott. A l86 centiméter magas férfi egész életében, vagyis házasságuk negyven éve alatt verte a feleségét. Sokszor semmiért, csakhogy a dühét levezesse, vagy talán élvezetet okozott neki, valakit rettegésben tartani. Ki tudja? Hatvan évesen agyvérzést kapott, ágyban fekvő beteg lett. Az apró termetü asszony példaszerűen ellátta, a testes, nehezen tisztántartható embert. Forgatta, etette, gondoskodott róla, szinte azonnal ugrott, ha szüksége volt rá. Egyszer a kollégám úgy lépett a szobába, – injekciót ment adni -, hogy az ajtó nyitva volt, tehát nem kellett csengetnie. Nem hitt a szemének. Az asszony, akár egy áldozati bárány, állt az ágy mellett, és engedelmesen tűrte, hogy az eltorzult arcú beteg, a mozgásképes kezével püfölje. Természetesen a kolléga azonnal rászólt a betegére, de az asszony szégyellte jobban a dolgot. Kikísérte a doktort, aki megkérdezte, miért tűri? Ha negyven évig kibírtam, most ellenkezzem vele, amikor már úgyis a sir szélén áll? – nézett rá, szinte mosolyogva az asszony. Elmondta, a férje mindenért ütötte, indulatos ember volt egész életében. még hazaságunk legelején is. Akkor azzal engesztelte ki, hogy szereti, és félti. Később is mindig akadt valami, ami miatt neki esett. Mit tehettem volna? – kérdezte ártatlan együgyűséggel az asszony: fussak ki, hogy az emberek lássák, mi folyik nálunk? Ha gyerekünk lett volna, talán nem tűröm, ne lássa, hogy verik az anyját, mert annál szörnyűbb élményt el sem tudok képzelni egy serdülő emberke számára, de hát nem adott az isten, öt meg nem lehetett elhagyni. Azt mondta akárhová utánam, jön, és megöl. Lehet, hogy más ezt csak fenyegetésnek vette volna, de én, aki vele éltem, tudtam, meg is tenné. Senki nem sejtette, mi folyik nálunk, mindig hangtalanul tűrtem, ha ütött, mert arra már az elején rájöttem, ha szenvedni látott, az csak ingerelte. Összeszorítottam a szám, és hallgattam. Ilyen volt az én házasságom! – fejezte be az asszony, és ha nem egy kolléga meséli, talán el sem hiszem, habár másoktól is hallottam már hasonló történetet. Az ember, ha ilyet hall, könnyen rávágja, az a nő, mazochista volt, különben nem tűrte volna egy életen át a fájdalomokozást.

- - Gondolom, ha idekerülnek zárt osztályon, tartják a pszichopatákat. – állapította meg Blood, aki még mindig nem adta fel, hogy hallhassa azt, amiben ösztönösen hitt; nem vakvágányon járnak. Csak tudta volna, mire alapozta ezt a megérzését?

- - Igen, hiszen a legtöbbjük bírói ítéletre kerül ide, azért fontos nekünk az ápolói gárda. Ezek a betegek bármikor veszélyessé válhatnak, őrzésük tehát, valamennyiünk szempontjából, elsőrendű feladat. Persze sokan nem értenek egyet a büntethetőség fogalmával, és ebben is felelősségteljes döntés terheli az ideggyógyászokat. Itt van például a legfrissebb és leghátborzongatóbb pszichopata ügye. Harmincegy éves fiatalember és hat év alatt százhuszonegy embert ölt meg a legkegyetlenebb módon. Iszonyú! Tetemeiket a háza közvetlen közelében elföldelte, ott hagyva mellettük a legváltozatosabb gyilkoló eszközt is. Áldozatait a lakásába csalta, megölte, feldarabolta, és evett is belőlük.

A két nyomozó egyszerre hördült fel; hitték is meg nem is, Sinus már arra gondolt: kár volt megenni azt a pár szendvicset. Az orvos igazgató nem zavartatta magát, nyugodtan folytatta.

- A jégszekrényében két férfi koponyáját évekig őrizte. A szomszédok, habár nem laktak túl messze töle, a hat év alatt semmit sem vettek észre. Az elkövető nemcsak szimpatikus fiatalember volt, de munkahelyén, – egy csokoládégyárban dolgozott, sőt, a katonaságnál sem volt vele semmi probléma. A bíró előtt nyugodtan viselkedett, bár nem tudta felsorolni valamennyi áldozata nevét, valamint az elkövetés egyéb körülményeit. De hát erre, ilyen sokszámú áldozatot figyelembe véve, a legjobb memóriájú, normális ember sem lenne képes. Az elkövető készségesen együttműködik az ügyvédjével, és az igazságszolgáltatással, mert elmondta, tisztában van vele: ö beteg, tehát nem büntethető. Sokakban felmerülhet a kérdés: ha valaki képes felfogni, hogy nem büntethető, tehát bármit elkövethet, miért nem lehet kimondani: felelős a tetteiért! Még ha csak korlátolt mértékben is. Igemám, de ugyanakkor, ott a másik kérdés: beszámítható-e az, aki ennyi embert, ilyen kegyetlen módon megöl, és még kannibál módjára eszik is áldozatai húsából? Egyébként nem ö tartja az emberölési rekordot; de hát azt hiszem önök jobban, tudják nálam, az övével egyidejüleg folyik egy másik elkövető pere is, akinek hatszáz emberélet szárad a lelkén, azaz egyes esetekben a tettestársáén is. Ez a szörnyeteg – sajnos ezt a kifejezést kell használnom – a legközelebbi rokonával kezdte a gyilkolást, még gyermekkorában, persze akkor nem volt büntethető, és csak javító nevelő intézetbe, utalták. Onnan mihelyt nagykorú lett, kiengedték és aztán elszabadult a pokol: válogatás nélkül gyilkolt. Sokszor még a haszonszerzés sem motiválta tettét. Gyűlöletből, bosszúból, osztotta a halált. Mondhatni a jó szerencséje óvta meg töle azt, akivel kapcsolatba került. Mégsem nyilvánítható elmebetegnek, mert képes volt tetteire magyarázatot adni. Azt mondta bosszút akart állni az elrontott gyermekkoráért, mert szerinte az első gyilkosságot is a környezete rossz bánásmódja miatt követte el. Tehát, aki magyarázni tudja tettének okát, az megkapja a méreg injekciót, mert halálra ítélik; de aki azt mondja, nem tudom miért tettem, azt bírói döntés alapján bezárjuk. Nem csoda, ha meglódul az emberek fantáziája, és találgatni kezdik, mit tehet a védencéért egy jó védőügyvéd? Hogyan húzhatja ki a nyakát a hurokból, és mekkora felelősség terheli azokat a szakorvosokat, akiknek az a feladata, hogy kimondják az ítéletet: a vádlott büntethető, vagy nem, mert elmebeteg. Ha elmebeteg, mi őrizzük.

- - És pár év múlva gyógyultnak nyilvánítva kiengedik! – vágott közbe az őrmester. Ez ellen természetesen az emberevő gyilkos lakhelyén máris megkezdődött a tiltakozás, sőt halált követelnek a fejére. De hiába, mert törvényeink szerint, aki elmebeteg, az nem büntethető. Vár viszont kivégzésre egyik államunkban tizennégy éves gyilkos is, aki – fiatal kora miatt – szerintem legalábbis, nem lenne büntethető, ha a humánum oldalát nézzük. De természetesen minden államnak mások a törvényei és az elkövetők pechje, vagy szerencséje, aszerint, hogy drasztikusabb, netán humánusabb bíróság ítélkezik felette! – sorolta az őrmester. Távol áll tőlem, hogy valakit is elítéljek, vagy mentegessek.

- - Nem is a mi feladatunk. – vágott közbe a felügyelő. A mienk a nyomozási munka, és a vád megalapozása, a bizonyítási eljárás. Megdönthetetlen bizonyítékokat kell feltárnunk, ha sikerül az elkövetőt kézrekerítenünk. Szerintem a mi dolgunk, még a tengersok munka ellenére is könnyebb, mint azoké, akik az ítéletet kimondják. Bűnössé, vagy elmebeteggé, s utána gyógyulttá nyilvánítani azt, akit minden ember elsősorban gyilkosnak tart, és nem betegnek, embert próbáló feladat. Nem kis lelkiismereti gyötrelmet okozhat, azoknak, akiknek dönteniük kell.

- - Visszatérve kiinduló témánkhoz, vagyis a jelenlegi lakóik között élő orvos, netán orvos tudományokba belekezdő, de azt abbahagyó paciensekre, hányan lehetnek  ilyenek?- kérdezte Blood.

- - Hát…-tétovázott az igazgató.

- - Akit mi keresünk szabad ember. Akkor jön, megy, amikor akar, úgy értem a városban. Innen megy-e ki, vagy máshonnan, esetleg még éli a példás családapák, és komoly adófizető állampolgárok életét, mindezeket nem tudjuk, de mielőbb szeretnénk kideríteni. Egy gyilkost keresünk. Nem tudom olvasott-e a professzor úr, arról az esetről…

- - Sejtem mire gondol. A sebész gyilkosra. Megdöbbentő eset, és nem irigylem magukat. Nem hiszem, hogy az elkövető épelméjű, tehát a sikeres nyomozással, nem a felelősségre vonását hoznák előbbre, hiszen úgyis intézetbe utalják, hanem embertársainkat védhetnék meg az olyan borzalmas végtől, amilyenben annak a két szerencsétlen asszonynak része volt. Bárcsak tudnék segíteni, de elgondolni is borzasztó, hogy éppen a mi intézetünkből kerüljön ki valaki, aki, megöl két embert.

- - És ki tudja hányat fog még, de lehet, hogy éppen forró nyomon járunk azzal, hogy eljutottunk önökhöz – vágta ki merészen Blood.

- - Ezt meg honnan veszi? – döbbent meg az igazgató.

- - Újabb sebészeti műszereket vásárolt, legalább három műtétre valót.

- - Úgy érti, hogy a sebszélben hagyott csipeszek helyett?

- - Igen. Újakat vett. Ezért is vagyunk itt. A közelben van egy bolt, ott vásárolta. Egy ember, aki nemcsak megműti, megfojtott áldozatát, hanem valamiért benne is hagyja a seb szélében az érleszorító csipeszeket, az abnormális – érvelt az őrmester.

- - Gondolja, hogy ha csak megfojtaná, normális lenne? – kérdezte az igazgató.

- - Ebben a kérdésben csakis önök foglalhatnak állást, de ahhoz előbb nekünk oda kell állítanunk a tettest, a bíró vagy a szakorvosok elé. Akit keresünk az nem igen, felel meg az ön által idézett ismérvek alapján a pszichopata jelzőnek, mert előre megfontolt szándékkal, gondosan kiválasztott áldozatokkal, és ragyogó sebészi technikával dolgozik. Csak. Valamiért nem fejezi be a “müvét”.

- - De vajon miért nem? – gondolkozott el a doktor.

- - Erre azt hiszem ön adhatna elfogadható választ – szólt közbe Sinus.

- - A lélek, vagyis az emberi elme, még mindig sejtelmes titok az orvostudomány előtt, pedig rendelkezünk már néhány elképesztően nagyszerű műszerrel. Szerintem az agy örök titok marad. Már maga a tény, hogy olyan szürkeállománnyal rendelkezünk, amelynek, ha valaki alig három százalékát használja, az már zseninek tekinthető, ez is jelzi, van még mit megértenünk az emberi agyról. Egyelőre az agy nagy részének funkciói még ismeretlenek, és lehet, hogy örökre azok is maradnak. Ilyen esetekben az ember legfeljebb az elképzeléseire hagyatkozhat. Talán sérelem érte, és bizonyítani akar. Vannak emberek, akik sokáig képesek fortyogni, ha megbántják őket. Talán meghalt valakije műtét közben, ne adj isten valós, vagy csak általa képzelt orvosi hibából, és azért akar bosszút állni: bizonyítva, ö laikus létére is képes arra, amire a szakemberek képtelenek voltak. Törleszteni akar: ha meghalt, akit szeretett,  ne éljen más sem. És ahogy ezt teszi, azzal szinte üzen a sebészeknek. Egy biztos, ha tudós kollégáim szerint a vágás, az érleszorítás, és a műtendő rész feltárása szakszerű, akkor kell legyen az illetőnek valamifajta képesítése. Az operálást elméletileg meg lehet tanulni könyvből, de a gyakorlatban hosszú hónapok kellenek, mire szikét vehet valaki a kezébe. Lehet, csak belekezdett orvosi egyetemi tanulmányaiba, de valamiért nem fejezte be. Én itt érzek helyes logikát a hozzánk hasonló helyen való keresgélésükben. Hátha csak azért nem tanulhatott tovább, mert skizofrén lett. Dolgozhat olyan helyen, ahol hasonló a munkája: műtőben, hullaházban. Bárkinek az agyában előadódhat hiba, mert elcsépelt szólam ugyan, de az agy a legfinomabb műszer, tehát egy porszem mikrorésze is elég, hogy felboruljon a működése. Természetesen a porszemet sérelemre, vagy bármilyen káros, külső hatásra értem. Az emberben – az írás szerint is – jelen van a gonosz.

- - Hát köszönjük! – állt fel Sinus.

- - Sajnos nem hiszem, hogy sokat segíthettem. Ha csak annyiban nem, hogy megerősítettem önökben a hitet, mely szerint az a gyilkos beteg, és mielőbb itt lenne a helye. – mondta a professzor.

- - Ha még nincs itt! – dünnyögte Blood, de szerencsére, csak a felügyelő hallhatta meg.

-

Kilencedik fejezet

A Bethesda kórház patológusa belépett a boncterembe s szinte földbegyökerezett a lába: Wayne Leonard ott állt a boncasztal mellett, és elmélyülten dolgozott. A holttest, furcsán mutatott: a nyaktól induló vágás széleit gondosan elhelyezett csipeszek borították. Wayne elégedetten nézegette, sikerült-e elcsípnie valamennyi főbb eret.

- Maga mit művel? – jutott végre szóhoz a boncorvos.

- - Jaj, de megijesztett, doktor úr! – nézett fel a fiú, és elmosolyodott.

- - Azt hitte elmentem? De hát mit jelentsen ez?

- - Bocsánat, tudom, nem lett volna szabad, de úgy búcsúzott, mint aki nem jön már vissza, és gondoltam kipróbálom.

- - Mit? – kérdezte elképedve a doktor.

- - Hát, hogy nem sülnék-e fel, ha nem ennél az asztalnál lennék az ön segítsége – hanem mondjuk egy műtőben, segítenék egy sebésznek.

- - A kettő nem ugyanaz! – mondta komoly haraggal, a doktor. Ez a munka kényelmesen végezhető, és sajnos már arra sem kell ügyelnünk, hogy ne okozzunk fájdalmat a paciensnek, nem kell figyelni a szívhangot és egyebeket, de mit akar ezekkel a csipeszekkel?

- - Érleszorítók!

- - Látom. Nem vagyok vak. De hát mi jutott eszébe? Csak nem az az ámokfutó ihlette meg, aki…

- - Lehetek őszinte? – hajtotta le a fejét Wayne. – Próbáltam magyarázatot találnia a leglehetetlenebbre. Bebizonyítani, hogy egyetlen ember képtelen elkövetni azt, amivel gyanúsítják. De alighanem felsültem.

- - Ezt meg hogy érti?

- - Egy ember is képes rá. Persze az én paciensem néma, nem nekem kellett megfojtanom, nem vérzett, de akkor is véghezvihető, csak idő kérdése. Azt hiszem annak a fickónak bőven volt ideje. És főleg szerencséje, hogy nem zavarták meg. Természetesen nekem sem volt könnyű dolgom, hiszen mire sorra elhelyeztem a csipeszeket, pontosan a vértelen föerekre, hát beleizzadtam.

- - Mert nem volt, ami vezesse. A műtőben könnyebb, hiszen ha nem fogja le azonnal a felnyitott eret, spriccel. Amit lát az ember, könnyebb megfogni, bár a vérzés elég zavaró, de nem kell keresni az eret, csak rá kell tenni a csipeszt, oda, ahol erős a vérzés. Magának nehezebb volt, rátalálni egy – egy érre. különösen ennél a tetemnél, amely már több napja jegelt. Az egyetemen tanulhatná. Egyébként, ami azt illeti, elég ügyes volt.  Ha jól látom egyetlen jelentősebb eret sem hagyott ki. Persze igazi próbatételt csakis a műtőasztalon fekvő, élő paciens jelenthet. Nem is mondta eddig, hogy ilyen ambíciói vannak? Már reménykedtem, hogy végleg itt marad nálunk. Meg vagyok elégedve a munkájával; érdeklődő, szorgalmas fiú, de most megkaptam rá a magyarázatot. Feltett szándéka továbbtanulni, és így akarja összeszedni a rávalót? Egyébként tanulni sosem késő, jó természete van hozzá. Külön becsülöm magában, hogy nem tányérmosogatással próbálja megkeresni az egyetemre valót, mert gondolom a pénzhiány, akadályozza abban, hogy mielőbb medikus legyen?

- - Azt hiszem, végleg lemondhatok a tanulásról. Ne felejtse el főorvos úr, hogy nős vagyok, és gyereket várunk. Ha addig képtelen voltam összeszedni a tandíjra valót, amíg a magam ura voltam, akkor most már le kell mondanom róla. Pedig csodálatos dolog a gyógyítás. Különösen a sebészet. Itt mi már kristálytisztán látunk, de nem tudunk segíteni. Csodálatos lenne ott dolgozni, ahol még visszafordítható a baj! – sóhajtotta fiú. – A főorvos úr, miért ment éppen patológusnak?

- - Hát. Ha jól meggondolom, majdnem egy cipőben jártam magával. Az egyetemet nagynehezen, – mellette éjszakai munkát vállalva – befejeztem. A tervem kész volt: eljövök két évre boncolni, hogy ne a műtőasztalnál kelljen megismerkednem az emberi test rejtelmeivel.  Aztán a sors az útamba hozta a  feleségem, aki szintén nem volt jó módú, és jöttek a gyerekek; én pedig itt maradtam. Pedig milyen jó sebész lehettem volna. Két – három év múlva már vakon is tudtam, hova kellene vágnom, hogy a megfelelő helyet találjam el. Ezen a területen magasabb a fizetés, és mivel kellett a pénz… húsz éve itt vagyok. Már nem bánom. Megszoktam. Nem mondom, hogy megszerettem, mert az nem ide illő szó, bár szegény apám mindig azt mondta: jaj annak az embernek, aki kényszerűségből végzi a dolgát. Órás volt a mestersége. Imádta a míves szerkezeteket, és egy sem akadt, amelyiket ne tudta volna megreperálni. Ö valóban hobbyból, örömmel dolgozta végig az életét. Szinte felragyogott az arca, ha olyan órát hoztak  javításra, amelyikről már több mester lemondott. Na, de nem is untatom tovább, csak egy kicsit nosztalgiáztam, fiatalember. Egyébként szerencséje, hogy visszajöttem. Legalább zárta volna be az ajtót! Ne felejtse el, hogy a rendőrség nyomoz a gyilkos után, mindenki gyanús, aki él, és akkor maga, csupa unalomból, versengési vágyból, vagy nem is tudom, minek nevezzem ezt a furcsa próbálkozását, a halottgyalázás határát súrolva ujjgyakorlatokat végez. Azt hiszi az emberek nem kezdenek el azonnal gyanakodni? Én ismerem magát, és tudom, sosem követne el olyasmit, ami…

- - Honnan tudja főorvos úr? A gyilkoláshoz vagy nagy gyávaság, vagy nagyon erős természet szükséges, nemde?

- - És háborodott, vagy legalábbis zavart elme. Remélem a magáé tiszta, s amit azzal is bizonyít, hogy pillanatokon belül eltünteti innen ezt a próbálkozását, és azt teszi, amivel megbíztam.

- - Elnézését kérem és szeretném, ha kettőnk között maradna ez a dolog. Lehet?

- - Saját érdekemben sem dicsekednék el vele, hiszen én vagyok felelős mindenért, ami itt történik. Ha beszélnék, lejáratnám magam, és azt mondanák: nem tudok rendet tartani. Szeretem a nyugalmat, s remélem többé, sosem zavarja meg ilyen butasággal.

- - Soha többé! – hálálkodott Wayne Leonard, miközben gyors mozdúlatokkal  kezdte, kiszedni a csipeszeket.

-

Tizedik fejezet

-

- Hozok kávét! – készségeskedett Blood, mihelyt az irodába visszatérve lerakta a holmiját.

- - A grafikushoz is benézhetne! – kérte Sinus.

- - Gondolja, hogy nem azzal kezdem? Sokkal több bennem a kíváncsiság, mintsem kibírnám – akármilyen tikkadt is vagyok a kialvatlanságtól. Felettébb érdekel, hogy mire jutottak a fiuk.

- - Engem is…

- - Csak megyek és jövök, addig is főnök, nézze át azt az íráshalmot, ami ez alatt a rövid idő alatt, összegyűlt az asztalán. Csak tudnám, mikor jutunk már el odáig, hogy lesznek nyomozók és adminisztrátorok, és a kettőt nem fogják ötvözni egy felügyelőben, aki ráadásul legalább úgy rühelli az írásmunkát, mint a legközelebbi beosztottja.

- - Na elég! Menjen és intézze a dolgát! – szólt minden él nélkül, Sinus.

Blood nem maradt el sokáig, és látszott rajta: nem sétálva tette meg a visszavezető utat.

- Mielőtt rámordulna, joggal, jelentem, hogy Astor tizedes feji az automatát, és pillanatokon belül hozza a kávét. Nekem nem lett volna türelmem bíbelődni vele, amikor híreim vannak!

- - Kezdje. – mondta élénken Sinus, de nem nézett fel, az éppen olvasott iratból.

- - Ezt nézze meg főnök! – tett le az asztalra egy fantomképet, az őrmester.

- - Tehát ö lenne az?

- - Aki a csipeszeket vásárolta. Legalábbis az eladó szerint így nézett ki. De alighanem méltatlanul bántunk Mrs Hughes – szel, a mi lavinaelindító szemtanúnkkal.

- - Ezt meg hogy érti? – nézett fel Sinus.

- - Íme, a dr Fanningról beszerzett csupasz képű fotó! – tette le az őrmester, a fényképet, a fantomgrafika mellé.

- - Ez igen! Esküdni mernék rá, a két személy ugyanaz! – ugrott fel Sinus.

- - Én is, de még kavarognak bennem a feltevések. Ha valóban Fanningot látta az asszony, akkor hogy nőhetett ki pár óra alatt újra a szakálla? Ám, ha a fantomkép nem öt ábrázolja, akkor kell lennie valahol, egy abszolút hasonmásnak..

- - Aki ráadásul ért is valamit a sebészethez.

Astor lépett be, két jókora pohár, gőzölgő kávéval. Kortyolgattak.

- -A műszerbolt eladója, látta ezt a fényképet? – kérdezte Sinus.

- – Nem, mert a fotót csak később sikerült megszerezni.

- – Akkor megmutatjuk neki. Más a fantomkép, és más a valóság. Nem mindenki jó megfigyelő.

- - Egyetértek, és ha majd azt mondja, hogy a két fickó egy és ugyanaz a személy?

- - Akkor alaposan feladja a leckét, mert vissza kell mennünk Fanning doktorhoz – jelentette ki Sinus.

- - Vagy az intézetbe. – vágta rá Blood.

- - Mit akar ott? Én már untam a szócséplést. Majdnem egy órán át, jártuk körül a semmit.

- - De most van, amit odatehetünk a halál nyugodt doki elé, és megkérdezhetjük: ismeri?

- - És ha igen? Megvan a tettes?

- - Biztosan nem ilyen egyszerű. A sikerért mindig meg kell dolgozni, de hátha? Az a professzor benne van, a biróság, szakértői testületében is. Részt vesz más klinikák bizottságában. Egyike azoknak, akik, az elkövetők beszámíthatóságáról dönt, de ö határoz a betegek elbocsátásról, vagy gyógyultsági fokáról is. Arra gondolok, nem látta-e valahol már ezt a fickót; az igazgató több helyen megfordul, mint ahova mi, akár hónapok alatt is eljuthatnánk.

- - Tehát nem is olyan agyrém, hogy Mrs Hughes, látta a sebészünket?

- - Azt hiszem ez az ügy, sebész, jelzővel kerül majd be a nyilvántartásunkba. – jelentette ki Blood.

- -Egyébként Mrs Hughess máris olyan büszke, hogy jó, ha szobaáll velünk.

- - Nocsak, honnan veszi ezt?

- - Jaj, el is felejtettem említeni, nem sokkal a fantomkép elkészülte után, telefonált. A grafikusokat kérte, és felajánlotta, bejön, és segít elkészíteni a fantomképet. A fiuk megköszönték, és mondták, már készen van. Kérte, hadd nézhesse meg. Idejött, miközben mi a dokival orvosi eszmefuttatásokat végeztünk, és majd kibujt a bőréből. Mihelyt meglátta a képet, azonnal rábólintott: igen, ö volt az. Öt láttam. Erre akár meg is esküszöm, csak egy baj van, akit ez a fantomkép ábrázol annak most szakálla, van. Tehát elvileg nem láthattam. – sóhajtotta reménytelenül.

- - Ezért bujt ki a bőréből? – nézett furcsán az őrmesterre Sinus.

- - És most merre? – kérdezte Blood, már a kocsiban. – Műszaki bolt, pszichiátria, vagy a Riley klinika. – Döntse el, maga a főnök.

- Sinus még tépelődött egy kis ideig, de megszólalt a telefon, és felvette: miközben Blood lassítani kezdett.- Találtak egy kocsit, és benne egy nőt. – szólt a központos.

- - Halott? – kérdezte a felügyelő.- Műtött. Azazhogy, félig. Azt hiszem ugyanabból a sorozatból való, amelyen éppen dolgoznak.

- - Közelebbit is tudna mondani róla?

- - A nyaka van felvágva. Strúma műtét; körberakva csipeszekkel. Mondom a címet. A technikusoknak már szóltam. A kocsi elég elhagyatott helyen áll.

Sinus hangosan ismételte a hallott címet, és Blood, majdnem helyben fordult meg a kocsival.

- Zsarú tervez, gyilkos végez! – morgott. Elszállt a célválasztási lehetőségünk. Oda megyünk, ahova az a bomlott agyú megátalkodott akarja. Fogadjunk, az áldozat neve E – vel kezdődik! – tette hozzá, oldva egy kicsit a feszültséget.

- Ki is penderíteném a testületből azt, akit Emma Harvey védelmével bíztam meg.

A hatalmas kocsi valóban nagyon elhagyatott helyen állt. Erre szokták mondani, olyan táj, ahol a madár sem jár. Mihelyt Blood megállt, mindketten, szinte futólépésben indultak a leghátborzongatóbb, és egyben legbizarrabb műtő felé.

- Csak tudnám, mi állítaná meg az ilyen fickókat, ha senki nem eredne a nyomukba?

- - Ne törje a fejét. Normális ember úgysem tenne ilyet, és egy háborodottal akar, elgondolásokban egy hullámhosszra kerülni?

- - Különben hogy kaphatnánk el? Az ö fejével kellene gondolkoznunk.

- - Gondolkoznunk? Hiszen ha teljes felelősséggel gondolhatnák át, amit tesznek? – sóhajtotta Blood.

A helyszínelők ott voltak. A doktor már végzett, és mihelyt meglátta őket, elindult eléjük.

- A tettes alighanem ugyanaz, csak rátett még egy lapáttal. – mondta, miután üdvözölte a nyomozókat.

- - Hogy érted ezt? – kérdezte a felügyelő.

- - A motelszobák lényegében pótolták a műtőt, de egy kocsiban belekezdeni egy strumma műtétbe? Már megbocsássatok, de ez a fickó egyre bátrabbá, egyre beszámithatatlanabbá válik…

- - Ezt is megfojtotta? – kérdezte Blood.

- - Nem, és ezzel akartam kezdeni. Mielőtt ti is megalapozatlan következtetést vonnátok le a hasonlóságokból. Ez mérgezés! Hogy milyen méreg, még nem tudom. De nem fulladás, mint az előző kettőnél, az már holtbiztos. A boncolás után a méregre vonatkozóan is biztosat mondhatok.

- - Más eltérés is van? – kérdezte Sinus.

- - Beszéltetek Ti valakinek, úgy értem kívülállónak arról, hogy a két előző helyszín miképpen nézett ki. Például, hogy volt zöld színű lepel és stb.. stb..

- - Nem.  Kívülállónak biztos nem! – mondta elgondolkozva Sinus, és Bloodra nézett, aki szintén nemet intett. Az újságírók esetleg megszellőztethettek valamit, de mire odaértek, már nem sokat láthattak, legfeljebb a motel vezetőiből szedhettek ki ezt, azt.

- - Az újságírók mindent megtennének egy jó fülesért, de nem emlékszem, hogy megemlítették volna a zöld lepelt. Hacsak olyan lapban nem, amit nem olvastam. – mondta elgondolkozva a felügyelő.

- -Miért gondolod?

- - Mert itt elhagyta! – jegyezte meg a doktor.

- - Ami lehet természetes is, hiszen egy kocsiban, akármilyen cirkálóméretű legyen is, nem lehet úgy nekikészülődni az ilyen szörnyűségnek, mint egy szobában, ahol még asztalt is tákolhatott. – sorolta Sinus.

- - De van még más is! – szólt elgondolkozva a doktor. Nem akarok nektek súgni, majd a nyomszakértők eldöntik, viselt-e itt gumikesztyűt, mint a másik két esetben. Egyébként felejtsétek el, amivel fogadtalak benneteket, mármint hogy az elkövető itt is ugyan az, mint aki az első két esetet produkálta. Van ugyanis még egy számottevő eltérés: ez a szikét is itt hagyta. De nem ám csak úgy, véletlenszerűen, hanem beleállította a nő nyitott torkába.

- - Mivel magyarázod? – kérdezte Blood.

- - Magyarázatot vártok tőlem egy örült elme tettére? Pánikba esett, vagy megzavarták ?! Nehezíti a véleménynyilvánítást az is, hogy a fojtogatás lehetősége szinte adott, majdhogynem kézenfekvő, míg a mérgezést elő kell készíteni; az áldozatba bele kell diktálni az italt, vagy a tablettát, szóval nagyobb fondorlat kellett hozzá. És ez, ami kizárja azt, hogy az elkövető veszített a logikus gondolkozásából. A mérget meg kell szerezni, elő kell készíteni, ki kell alakítani a megfelelő hangulati alkalmat, mikor előállhat azzal, hogy megitassa. Szóval, ne is figyeljetek rám. Jobb, ha a saját fejetek után mentek. A fojtogatás primitívebb gyilok, de a mérget bele kellett diktálni… Mrs Rileybe.

- - Kibe?! – kiáltottak fel szinte egyszerre, de egyformán elképedve Sinusék.

- - Így hívják az áldozatot, ha jól emlékszem. De kérdezzétek meg a fiukat. Bár nem hiszem, hogy tévednék. Talán ismeritek?

Sinusék futólépésben mentek a kocsihoz. A technikusok átadták a nő jogosítványát. Mrs Margie Riley. Ez állt rajta, és ha ebben az ügyben nem merült volna már fel egyszer ez a név, akkor is elütött volna az eset a többitől. Itt most nem az általuk következőnek vélt Emmát ölték meg, és nem is úgy, ahogy az első kettőt, hanem egy köztiszteletben álló család lányát, egy orvos – ráadásul egy sebész – feleségét, aki igen jómódú volt. A kocsi a lehető legkényelmesebb fajtából való, minden szükséges, és csak a kivagyiságot reklámozó, belső felszereltséggel. Az üléseket hátradöntötték, a nő ott feküdt a vezető oldalán képzett részen. A gyilkos a halál beállta után, vagy még előtte, azonnal belevághatott, mert a kocsiban rengeteg vér volt: az ablakon, a kárpiton, és az üléshuzaton. A nyak, az orvosszakértö szerint, strumma műtét közbeni állapotot mutatott, de a nőnek nem volt golyvája. Itt is csak a seb összevarrása lett volna még hátra. A test gyorsan kivérzett, vagyis az elkövetőnek csipkednie kellett magát, hogy minden csipeszt a helyére tegyen. Irtóztató látvány volt.

- Nos? – kérdezte a doktor, miután a halott mellett is elmondta mindazt, ami eltért az előző két esettől.

- - Mrs Riley, a Riley klinika igazgatójának a felesége! – mondta Blood.

- - Sejtettem. Bár nem ismerem, de gondoltam, nem a perifériáról kocsizott idáig.

- - Most már csak azt kell kiderítenünk kivel jött ide, és ki hagyta így helyben? – morogta Blood.

- - Hogy két férjre vadászó, nem vagyonos nőt csapdába lehet csalni, az félig meddig érthető! – fejtegette Sinus. De mi visz bele ilyen kalandba egy gazdag asszonyt, aki ráadásul férjezett. Kinek volt olyan hatalma felette, hogy képes volt idecsalni és miért?

- - Bár már ott tartanánk, hogy feltehessük valakinek ezt a kérdést, de mintha olvadni kezdene a jéghegy csúcsa! – jegyezte meg Blood. – miután beültek a kocsiba és elindultak. – Azt hiszem egy kezdő nyomozónak is gyanús, lenne, ha több szál vezetne egyazon ügyben ugyanarra a helyre. Mrs Hughes a Riley klinikára vitt minket, igaz, féksikerrel, de Mrs Riley a harmadik áldozat úgyis odavezetett volna.

- - Felhívom Mrs Dorothy Hughest, és érte megyünk. – - mondta Sinus.

Az asszony otthon volt, de nem érződött túl nagy boldogság a hangjából, amikor megtudta, mire kérik. Sinus próbálkozott a dicsérettel, megköszönte, hogy bement megnézni a grafikai rajzot, és biztosította, valahol helyes volt a következtetése, csak még ők sincsenek tisztába vele, hogy hol; a klinikán talán okosabbak lesznek.

Az asszony már a ház előtt, a kocsijában ülve várta őket.

- Nem száll át? – kérdezte Blood.

- - Köszönöm. Elég volt a taxizásból. Nem akarom, hogy még egyszer a járdán hagyjanak! Maguknál sosem tudhatja az ember, odamennek-e ahova elindulnak? – mondta, de nem hangzott szemrehányásnak.

A Riley klinika mindennapi életét élte, amikor Sinusék hármasban beállittottak.

- Dr Rileyt keressük! – mondta a felügyelő, a titkárnőnek. Ha lehetne.

- - Sajnos a műtőben van. Szóljak neki? Habár csak igen fontos ügyekben zavarhatom.

- - Sajnos nem hiszem, hogy e pillanatban létezik ennél fontosabb ügy a számára! – mondta csendesen a felügyelő.

A lány értetlenül nézett rájuk, majd elindult a műtő felé.

Negyedóra is beletelt mire megjelent Dr Riley, és negédesen köszöntötte Mrs Hughest, a régi betegét, majd Sinusék felé fordult.

- Ennyire sürgős? Fáradjanak be! – nyitotta ki előttük az ajtót, miközben Mrs Hughesst a titkárnő hellyel kínálta az előszobában. Úgy állapodtak meg, hogy ö kinn marad.

Bementek, és Blood képtelen volt levenni a szemét a férfiról. Ha rossz hírt vittek valahova, az volt a munkamegosztás, hogy a főnök mondja, a fájó hirt, ö pedig figyel. Az áldozat hozzátartozójának az arcáról sok minden leolvasható, az ilyen kínosan nehéz percekben, és mert házasságban élő asszonyról volt szó, a számításba jöhető elkövetők sorát, mindig a férjjel kell kezdeni.

- Sajnos igen sürgős, uram! – mondta Sinus, és nem fogadták el a felkínált ülőhelyet.

Ez idő alatt Mrs Hughess is képtelen lett volna leülni, ezért le fel járkált az előszobában, miközben fogalma sem volt arról, mi történik odabenn? Szívesen elengedte volna az életéből ezeket a perceket. Úgy tudta, hogy a Riley házaspár remekül megvan egymással. Habár az értesülése még öt évvel ezelőtti volt, és egy házasságban öt év, nagy idő; minden tönkremehet ennél sokkal rövidebb idő alatt is. Semmit nem tudhatott biztosan, hiszen a felügyelő, idefele, csak annyit árult el, hogy Mrs Riley miatt keresik fel a klinikát. Mit akarhatnak szegény Mr Rileytöl?

- Uram. szomorú hírt kell közölnünk önnel. – kezdte a felügyelő, odabenn.

- - Velem? Megijeszt. Én, aki már annyi rossz hírt közöltem hozzátartozókkal, sosem gondoltam arra, egyszer én is kerülhetek hasonló helyzetbe.

- - Honnan gondolja, hogy hasonló hírt akarunk közölni, mint amelyeket ön a betegek hozzátartozóival? – kapott az alkalmon Blood.

- - Azt mondta szomorú a hír, és én is – ki tudja miért – mindig ezzel kezdem. Mivel kezdje az ember mással? De megtudhatnám végre, mit akarnak tőlem? Mi történt?

- - Uram, a felesége… – kezdett bele újra Sinus.

- - Mi van vele? – sápadt el egy kicsit a doktor.

- - Mikor látta utójára? – kérdezte Blood. Az ilyen közbekérdések már sokszor hoztak eredményt. Ha az, akinek mondják a hírt, valóban nem tud a dologról, másként reagál a mellékes kérdésekre, mint aki tisztában van az eseményekkel, esetleg részt is vett benne.

- - Miért érdekli magukat, hogy mikor láttam utoljára a feleségemet? Azt hiszem ez magánügy és…

- - Egy bizonyos határig! – jegyezte meg nagyon nyugodtan a felügyelő. – Okunk van azt gondolni, hogy az éjszakát vagy ö, vagy ön nem töltötte otthon! – állt, dr Riley elé, Sinus.

- - Esetleg egyikük sem! – kotyogott közbe Blood.

- - Ezt meg hogy érti? – kapta oda a tekintetét dr Riley, és nem látszott túl nyugodtnak.

- - Ahogy mondom! – folytatta Sinus. – Különben tudna róla, hogy a felesége meghalt!

- - Meghalt? Viccel? – Mibe halt volna meg? Egészséges akár a makk. Hál, istennek!

- - Előfordul, hogy a legegészségesebb emberek is meghalnak, méghozzá hirtelen! – jegyezte meg Blood, valami kis kegyetlenséggel a hangjában. A különben ártalmatlan őrmesternek nagyon jó érzéke volt a jogosan bánthatók kiválasztásához és élt is vele, ha lehetett, vagy ha a nyomozás úgy hozta.

- - Szívinfarktus? – kérdezte tétován, egyre sápadtabban, a doktor, és segélykérőén nézett, hol egyik, hol másik látogatójára.

- - Ne törje a fejét doktor úr, mérgezés! – mondta kicsit szelídebben Blood.

- - Öngyilkos lett? Képtelenség! Nekem kellene elsőként tudnom róla. Mikor és hol?

- - Elmondaná uram, hol töltötte az estét? – - kérte Sinus, a kérdést felelet nélkül hagyva.

- - Mit érdekli magát, hogy én hol voltam? Arról beszéljen, mi történt a feleségemmel! – kiáltotta a férfi.

- - Sajnos meghalt uram! Egy kocsiban találtak rá. Vagyis a kocsijában, holtan.

- - Margie! – suttogta, szinte leheletszerűen az asszony nevét a doktor, és ha lehet még sápadtabbá vált. Odament a székéhez, és belerogyott.

- - Kérjek egy pohár vizet? – készségeskedett Blood, le nem véve szemét a férfi arcáról.

- - Köszönöm. Olyan borzasztó ez az egész. De hát miért tette? Mi oka lehetetett rá? Eldobni az életét, amikor semmiben nem szenvedett hiányt. Szerettem, szabadon élt, azt tett, amit akart.

- - Néha a nyitott házasság sem igazán jó megoldás! – jegyezte meg, a pohár vizet odanyújtva, Blood.

- - Megnézhetem?

- - Természetesen, hiszen azonosítania kell majd. De nem most. Sajnos minden kétséget kizáróan, ö az. Az azonosítással várhatunk, de az eset nem várhat. Sajnos nem olyan egyszerű. a dolog!

- - Ezt meg hogy érti? Az öngyilkosság csak akkor..

- - Felejtse el az öngyilkosságot doktor úr, ön nem olvas újságot?  vágott a szavába, Blood.

- - Általában olvasok, de…

- - Akkor biztosan tud róla, hogy előfordult két -nem mindennapos- gyilkosság, az elmúlt napokban. Az elkövető mindkét áldozatát megműtötte. De a műtétet nem fejezte be.

- - Csak nem azt akarják mondani, hogy a feleségemet, szóval, hogy Margie.. – dadogta Riley, szemlátomást fogvacogva.

- - Sajnos úgy néz ki, hogy Mrs Riley lett a harmadik áldozat! – jegyezte meg csendesen, és együttérzöen, a felügyelő. – Elmondaná hol volt tegnap este?

- - Itt. Kilenc után mentem el. Volt két elég kritikus állapotban lévő betegem, és kötelességemnek tartottam, hogy megnyugtató állapotban hagyjam itt őket.

- - Gazda szeme? – kérdezte az őrmester a legérdektelenebb hangsúllyal,

- - Visszautasítom! Ebben a helyzetben senkinek nincs joga közmondásokkal dobálózni. Nem érzi milyen faragatlan? – emelte fel a hangját a doktor. Ha a farmernek fontos az állat, amelyet nevel, akkor ezerszerte fontosabb kell, legyen az orvosnak az ember, aki a kezébe adja az életét.

- - Az önébe? – kérdezte minden furcsa hangsúly nélkül az őrmester.

- - Miért csodálkozik? Nem véletlenül vagyok én, ennek a klinikának az igazgatója, és egyben a névadója is. Egyébként a klinika az apósom tulajdona.

- - Már ameddig? – pimaszkodott tovább Blood, és Sinus már azon a ponton volt, hogy figyelmezteti, de tapasztalatból tudta, ha munkatársa messzire megy is néha, de legtöbbször nem kell utólag bocsánatot kérnie érte. Hagyta, hadd próbálkozzék, sosem lehet tudni.

- - Hova akar kilyukadni? Csak nem jártatta valaki a száját? Kivel beszéltek már a klinikán? Dr Fanning mondott valamit, ami…

- - Attól függ, mit tekint az ember szájjártatásnak? – tépelődött az őrmester, és Sinus azon nyomban megnyugodott.

- - Mert, ha az igazat mondják… – hallgatott el, Blood.

- Ezek az apró szünetek is hozzátartoztak a főnök szerint csak piaci légy típusú kérdezésnek számító próbálkozáshoz. Neki nem fekszik az efféle pimaszság, de Bloodnak még jól is áll, nem beszélve arról, elég gyakran beletrafál a dolgok közepébe.

- - Kikérem magamnak ezt. a. – hápogott dr Riley, vérig sértve.

- - Mit? – nézett rá várakozóan Blood. – Azt sem tudja mi jutott a fülünkbe, és már előre mosakodni akar.

- - Hiába próbál ködösíteni, tudom, hogy Fanning,.. az az átkozott…

- - Mi van Fanninggal? – vette át a kérdezést Sinus.

- - Semmi! Belső ügy, s ha jól tudom maguk nem azért jöttek, hogy a klinika életében vájkáljanak, hanem hogy kinyomozzák a feleségem gyilkosát.

- - Jól tudja, uram! Mi valóban azért vagyunk itt, és azt hiszem jobb helyre nem is mehettünk, volna! – jelentette ki Blood. – Meggyőződésünk, a nyomában vagyunk a tettesnek!

- - Nyomában? Éppen az én klinikámon?

- - Ide azért jöttünk, hogy tudassuk az áldozat legközelebbi hozzátartozójával a szomorú hírt.

- - Tudatták, de semmi nem jogosítja fel magukat arra, hogy… – kiabált, az orvos.

- - Elmondaná, mivel töltötte a tegnap estéjét? – kérte nyomatékosan a felügyelő. – Olyan nagy dolgot kérünk? Mihelyt megtudjuk, elköszönünk. Gondoljuk, mit érez. nem akarjuk fokozni a fájdalmát azzal, hogy sokáig a terhére vagyunk. Tehát?

- - Egy szót sem szólok többé az ügyvédem jelenléte nélkül. Maguk olyan kérdéseket tesznek fel, amely arra enged következtetni, hogy gyanúsítanak valamivel. Kötelességük lett volna időben figyelmeztetni a törvényadta jogaimra. Elmulasztották, de arcátlanul faggatóznak. Milyen jogon? Én egy becsületes, adófizetö állampolgár vagyok.

Helyben vagyunk! – gondolta az őrmester. Amikor valaki ehhez a mondathoz elér, akkor már lehet tudni, vaj van a füle mögött. Csak tudná mi az, és miért gyulladt be ennyire a doktor?

- Sajnos nem tettük meg uram, ez igaz. De gondoltuk ez még nem olyan nagy kérés, hogy adjon kiinduló pontot a tegnap este történt eseményekhez. Semmi olyat nem kérdeztünk, ami arra engedne következtetni, hogy…

- - Semmit? Köszönöm én az ilyen bánásmódot. Ha így járnak el egy porig sujtott lelkiállapotban lévő becsületes emberrel, akkor vérlázító lehet, ahogy egy gonosztevőt faggatnak! Kíváncsi lennék rá, milyen hangot használnak azzal szemben?

- - Az ember nem vetkőzhet ki magából, vagyis ugyanilyet! A bűnös csak akkor bűnös, ha bizonyíték van ellene, addig ártatlanként bánunk vele, és ugyanúgy tesszük fel a kérdéseinket neki is, mint Önnek. – jegyezte meg, ártatlan képpel az őrmester.

- - Még egyszer köszönöm, az ilyen bánásmódot. Panaszt fogok tenni!

- - Elnézést, ha félreérthető volt valamelyik kérdésünk – szabadkozott Sinus.

- - Mi baja van tulajdonképpen dr Fanninggal? – kérdezte Blood, de úgy, mintha csak önmagában morfondírozna.

- - Semmire nem vagyok hajlandó válaszolni többé. Jogom van a hallgatáshoz.

- - Természetesen, de azt nem tilthatja meg, hogy mi beszéljünk. Talán nem érdektelen az ön számára sem, van egy tanunk, aki látta az elkövetőt. – mondta Sinus.

- - Melyiket? – emelte fel lassan a fejét, Riley és az arcára kiült a döbbenet.

- - Ezt meg hogy értsük? – kérdezte Blood, nem kis meglepetéssel, miközben a felügyelőre nézett. Valami mocorogni kezdett benne, amit már akkor a gyomorszájánál érzett, amikor beléptek a klinikára, de a józan esze nyugalomra intette. És íme.

- - Természetesen a feleségem gyilkosára gondoltam! – nyögte ki, szemlátomást kínlódva, Riley.- Ha egy bűnöző három gyilkosságot követ el, akkor teljesen mindegy, melyik esetnél látják öt, a fontos, az hogy látták! – emelte fel a hangját Blood, és Sinus biztos volt benne, társa, mint lerázhatatlan vadászeb megint szagot fogott. – Vagy Ön szerint a feleségét nem ugyanaz ölte meg, aki az első két nőt? – pimaszkodott tovább Blood.

- – Már megint kezdi? – ordította magából kikelve Riley doktor, és kortyolt a vízből.

- -   Mit? – nézett rá ártatlan képpel, Blood.

- – Az összezavarásomat. Engem csakis a feleségem gyilkosa érdekel. És követelem, hogy kerítsék elő, minél előbb állítsák bíróság elé.

- - Nem vagyunk messze töle, uram, csak azt nem tudom, mit szól majd a végkifejlethez? – erőlködött az őrmester.

- - Természetesen gratulálok hozzá, mi mást tehetnék? De nem rám tartozik a nyomozásuk, rám csak a feleségem tartozik, és ö nincs többé.

- - Sajnos ez igaz, uram! – jelentette ki a felügyelő. Mindent elkövetünk, hogy mielőbb kiderítsük a történteket. A felesége otthon volt tegnap este? Ezt a kérdést csak nem tartja jogtalannak? Az áldozatról van szó, nem az ön, alibijéröl.

- - A személyzetet kérdezzék. Én nyolc órakor beszéltem vele telefonon. Megmondtam, hogy egy óra múlva végzek és elmegyek a klubba. Ott vacsorázom, tehát ne várjon rám.

- - És el is ment? – kérdezte Blood, oldalvágásként.

- - Képzelje, elmentem!

- - Tehát fél tíztől van alibije?

- - Nem válaszolok. Maguk azt feltételezik, hogy nekem bármi közöm is lehet a feleségem halálához?! Ez hátborzongató.

- - Sajnos uram, nekünk az a dolgunk, hogy ellenőrizzük az alibiket, és ezt általában a legközelebbi hozzátartozókkal kezdjük. Az indítékról még nincs elképzelésünk, és gyakorta a legközelebbi hozzátartozóknak, fűződik legnagyobb érdeke ahhoz, hogy…

- - Abbahagyná? – ordította dr Riley.

- - Ön tehát tegnap reggel látta utoljára a feleségét? – tett fel egy újabb kérdést, Blood, az addigi visszautasításokkal mit sem törődve.

- - Igen. de amikor telefonon beszéltünk közölte, nem otthon vacsorázik. Hogy programja van.

- - Na látja, már nem kérdeztünk hiába? – szólt közbe Sinus. -Hol?

- - Nem kíváncsiskodtam. Mondtam, szabadon éltünk, úgy értem a legteljesebb mértékben megbíztunk egymásban.

- - Az sem volt feltűnő, hogy reggel nem találta a házban, vagy éjszaka az ágyban? – kérdezte Blood.

- - Külön hálószobánk van. Margie rossz alvó, és gyakran eltérő a programunk. Én utálok házon kívül enni, az utóbbi időben már csak az üzleti vacsorák kedvéért teszem meg. Neki mindene a társaság, így hát gyakorta ment el partikra.

- - Ön nélkül? – kérdezte Blood.

- - Miért ne? Mindig akadt az ismerősök között olyan, akivel együtt mehetett. Tudott magára vigyázni, ha erre gondol. Szóval nem voltak mindig közös programjaink.

- - Hány órára ért haza a klubból!

- - Fogalmam sincs, hajnal lehetett.

- - Olyan sokáig elidőzött? Biztos jól érezte magát! Persze, olyan helyen mindig akad ismerős, kellemes beszélgetőpartner, szóval…

- - A klubban alig töltöttem el egy órát. Megvacsoráztam, és gondoltam levegőzöm egy kicsit; rám fért az egész napi bezártság után.

- - Vagyis beült a kocsijába! – ösztökélte a beszédre, Blood.

- - Nem. Taxit fogtam, mert ittam vacsora közben, és azt mondtam a sofőrnek, vigyen ki, valahova ahol jó levegő, és kevés ember van; járni szeretnék egyet.

- - És járt! Nem is keveset! – jegyezte meg Blood. – A felesége kocsijával nem találkozott?

- - Hol találkozhattam volna?

- - Ahol jó levegő van. Sajnos öt is olyan helyen érte a végzete, ahol, ahogy mondani szokták, a madár sem jár.

- - Elgondolni is borzasztó, hogy Margie, egy közveszélyes örült kezei közé került. Csak tudnám, hol akadhatott össze azzal a férfival?

- - Honnan tudja, hogy a gyilkosa, férfi? – kérdezte Blood.

- - Ne vicceljen, ilyesmire csak egy férfi képes. Annyiszor kértem, óvtam, vigyázzon, kivel barátkozik, kinek hisz, de utálta a kötöttségeket és nem tűrt, semmiféle korlátozást. Kikérte magának, hogy bárki is beleavatkozzék az életébe, és íme itt van. Önmaga kereste magának a bajt. – nyöszörögte a doktor.

- - Voltak a feleségének ellenségei? – kérdezte Sinus.

- - Nem hiszem.

- - Csak nem hiszi? – képedt el Blood. Ennyire távol éltek egymástól, egy házon belül?

- - Bármilyen furcsán hangzik is, netán magának mindez kicsit magas: mi felsőbb körökben élők másként látjuk az élet egyes kérdéseit, mint…

- - Mint mi, alsóbb körökben élők! – fejezte be a mondatot pimasz tekintettel az őrmester.

- - Ezt én nem mondtam!

- - De gondolta. Márpedig a mi köreinkben élőket még érdekli, hogy mi van a társával, hova megy, mit csinál, kivel barátkozik, kit szeret, és ki gyűlöli. Olyan nagy baj ez? – kérdezte Blood.

- - Azt mondták, van tanújuk! – váltott témát zavartan dr Riley. – Mire várnak hát? Kapják el minél előbb. Azzal, hogy itt gyötörnek, nem jutnak előbbre.

- - Ki tudja? – jegyezte meg sejtelmesen Blood. – Szerintem sokkal előbbre vagyunk, mint amikor beléptünk önhöz. A bűnös pedig meglesz. Nekünk elhiheti, még akkor is, ha át akar rázni bennünket, és hogy ennél az esetnél már nem hagyta ott a szikét, mint az első kettőnél! – sorolta Blood szinte szótagolva, és ezúttal Sinus tekintete az orvos arcára meredt.

- - Nem hagyta ott a… – nézett rájuk, szinte döbbenten Riley, és Bloodnak felgyorsult a szívverése, arra az űzött vadéhoz hasonlító pillantásra, amit a csali megjegyzésével, dr Rileyböl kiváltott.

- - Meglepte? – kérdezte Sinus.

- - Miért? Magát nem lepte volna meg? – dadogta a férfi. – Egyébként fogalmam sincs, mit hagyott az első két esetnél a helyszínen, és mit nem. csak tudom, ha egy sebész operál, mindent otthagy, amikor végez. A sterilizálás, és a műszerek elrakása a segédszemélyzet dolga. A sebésznek nem is állna rá a keze. Ez olyan, mint a dohányosok megszokott mozdulatai. Amit az évek során mindennap csinál az ember, azt nem tudja elhagyni.

- - Ebben van valami! – jegyezte meg Blood.

- - Akkor remélem érthető a csodálkozásom. Kicsit meglepett, szóval én megszoktam, hogy amikor végzek, megköszönöm az aszisztálást, és elhagyom a műtőt; megyek lemosakodni.

- - Nem fogyott a klinikán az utóbbi időben túl sok orvosi műszer? – váltott témát Sinus. – Főleg érlefogó csipeszre értem.

- - A főnővért, vagy a gazdasági igazgatómat kérdezze. Az ö dolguk, hogy mindig megfelelő készlet álljon a team rendelkezésre és természetesen, a leltárért is ők felelnek. A műszereket időnként selejtezzük. De hát ez nem érdekes, úgy értem, nem tartozik a témához.

- - Dehogynem! – vágott közbe Blood. Amikor éppen selejteznek, hova teszik a felesleges, kiszuperált műszereket? Kidobják?

- - Nem is tudom. Gondolom igen. Bár akadhat, az alkalmazottak között, aki olcsón megveszi az otthon még barkácsoláshoz, egyebekhez használható ollót, csipeszt, a többi pedig gondolom, a kukába kerül.

- - Ahonnan valaki kiguberálhatja. – jegyezte meg, Blood.

- - Mindenkinek szíve joga, hol turkál! – vágta rá, cseppet sem szimpatikus hangsúllyal, Riley.

- - Elérhető valahol az apósa? – kérdezte a felügyelő, mert oldani akarta a két ember kakasviadalát.

- - Mit akarnak vele? – sápadt el, ha lehet még jobban, dr Riley.

- - Gondolom neki sem mindegy, hogy a lányát…szóval vele is közölnünk kell a lesújtó hírt.

- - Máris felhívom. Régen meg kellett volna tennem, de maguk teljesen összezavarják az embert a hülye kérdezősködésükkel – nyúlt a telefonért az orvos.

Sinus hagyta, tárcsázni, és amikor hallotta, hogy felvették a kagylót, gyengéd erőszakkal kiszedte a hallgatót, dr Riley kezéből, akinek már tiltakozásnyi ereje sem maradt.

- Ha megengedi, én közölném vele, amit tudnia kell! – mondta határozottan, a felügyelő.

- - Üdvözlöm uram. Sinus felügyelő vagyok a gyilkossági csoporttól. Sajnos szomorú hírt kell közölnöm önnel. A lánya, Mrs Margie Riley, meghalt.

- - Mit beszél?- Megölték!- Az én bünöm. – hallotta -elég hosszu szünet után- a felügyelő.

- Hogy érti ezt, uram?- Nem kellett volna engednem, hogy…

- - Mit?

- - Hogy együtt maradjon azzal a semmire semjó Rick – kel, vagyis a vejemmel. Én magunk között mindig is csak semmiresemjónak hivtam.

- - De hát miért, uram? Miért ne maradhatott volna együtt egy házaspár, aki egész életre szövetkezett? – kérdezte szeliden, a felügyelő.

- - Mert tudtam, tudhattam, előbb vagy utóbb, így, vagy úgy, de

- megpróbál szabadulni a lányomtól. Hát most megtette.

- - Ha jól értem önt. azt mondja, hogy…

- Mi mást mondhatnék? A lányom egy csoda volt. Mindenki szerette. A szíve állandó adakozásra ragadtatta, de sajnos nemcsak anyagi téren! Bár, nem ö vétett elsöként a házassági hüség ellen; az az átkozott, kétbalkezes fickó mindenkit lefektetett a kilinikámon…

- Az önén?!

- - Én vettem, neki… mindent a lányomnak köszönhetett, és még a legelhanyagoltabb kinézetü takaritónön sem tudott volna keresztül lépni, ha elébe feküdt. És ki ne feküdt volna elébe? Ha ismernék maguk is, ezt mondanák: jóképü. El tudja bolonditani a nőket, egy üres fejü szépfiu. Szegény kislányom, hiába akartam megóvni töle, szinte vakká, és süketté tette a szerelem. Aztán jött a kiábrándulás. Margie szegénykém nem volt buta. Öt csak eleinte tudta félrevezetni. Amikor teljesen kiábrándult belőle, akkor kezdte el a pótcselekvéseket. Szegény kis csillagom. Az utóbbi időben már sokszor éreztem rajta alkohol szagot, és nem csak olyankor, ha társaságból jött haza, hanem otthon, ha váratlanul betoppantam hozzájuk, akkor is. Tudja mit jelent az, ha valaki egymagában iszik? Felsorolni is sok: boldogtalanságot, talajvesztettséget, depressziót, magányt, csalódottságot. De hát mi történt vele? Nem lehet, gyógyszer túladagolás. Biztos, hogy nem öngyilkosság? – Hol találtak rá? – zokogta a férfi.

- - A kocsijában.

- - Akkor visszavonom, amit a vejemröl feltételeztem. Kár hogy nem figyeltem rá jobban. Öngyilkos lett szegény kicsikém.

- - Nem uram. Az ön lányát megölték, bizarr, kegyetlen módon. A halála után strumma műtétet hajtottak végre rajta! – mondta a lehetö legkiméletesebb hangsúllyal, a felügyelő.

- - Mit beszél? – ordította a férfi.

- - Az igazat uram, sajnos! – mondta együttérzöen, Sinus.

- - Riley volt! – jelentette ki, szinte cáfolhatatlan meggyözödéssel az apa.

- - Miböl gondolja?

- - Tudom. Csakis róla vagyok képes feltételezni ilyesmit, és ha igaz, nem is tévedek. Tegnap este együtt voltak.

- - Honnan veszi? – képedt el a felügyelő.

- - A kislányom kilenckor felhívott, és közölte, Rickkel van randevuja. Nem akartam faggatni, hogyan jött össze a dolog, csak a hangjából éreztem mennyire boldog. Szinte ujjongott. Régen hallottam olyan örömtelinek a hangját. Reménykedett! – Meglátod apa, még minden rendbejöhet. Rick szeret engem, csak nehéz ellenállnia a rengeteg kisértésnek. Tudod, amikor hozzámentem megfogadtam, akkor is csak neki hiszek, ha benyitva egy szobába, ott találom egy meztelen, növel. Az orvos feleségeknek nincs mit tenniük; vagy megbiznak a férjükben, vagy belebolondulnak a féltékenységbe. Aki olyan féltékeny bolond, mint én, az csak átszenvedi az életét, és tönkreteszi a szép tiszta szerelmen alapuló szövetséget. Úgy örülök papa. Rick azt mondta vége, a kicsapongásnak, holnaptól másként lesz minden. Nem akart telefonon keresztül beszélni erről, de azzal bucsuzott, szeret, soha nem is szeretett mást, és a többit, majd személyesen.

- – Köszönjük a felvilágositást, uram és mégegyszer öszinte részvétem – mondta Sinus, majd nagyon lassan a helyére tette a telefonkagylót. Nem tudhatta, hogy a szobában lévök mennyit hallhattak a beszélgetésböl. Abban biztos volt, Blood sok mindent kikövetkeztetett az ö kérdéseiböl, és feleleteiböl, de a doktorral nem lehetett tisztában. Látta, hogy fülelt, amire minden oka meg volt, mert ha igaz, amit az apósa mondott, akkor ugyancsak összecsaptak a hullámok, a magabiztos feje felett.

Mégsem játszotta ki az ászát; úgy döntött, hogy vár vele.

- -Elnézést doktor úr, gondolom úgy is sejti, hogy a klubban utána fogunk nézni az alibijének, éppen ezért, próbálja mégegyszer végiggondolni merre járt, nem láthatta-e valaki, aki bizonyithatná az alibijét. Nem csak miattunk. A vizsgálóbíró is feltesz kellemetlen kérdéseket. Jobb, ha elöre felkészül rá. Az alibi, életellenes ügyekben igen fontos, és nekünk kötelességünk lenyomozni mindenkiét, aki elkövetöként szóba jöhet, akinek érdekében állt.

- - Már megint kezdi? – mordult fel a doktor.

- - Természetesen az apósa alibijét is ellenörizni fogjuk, bár ö lényegesen kétségbeesettebben fogadta a hírt, mint ön; de hát nem vagyunk egyformák. Ön a foglalkozásánál fogva edzettebb, a rosszhirek átadásában, és talán a fogadásában is. Van, akit egy jelentéktelen esemény is kiborit és akad, akit hidegen hagynak a világrengetö tragédiák is. Embere válogatja! – mondta Sinus, már az ajtóból, aztán elköszöntek.

Ha visszanéznek láthatták, volna, hogy dr Riley milyen döbbenten tekint utánuk.

Az elöszobában már izgatottan várt rájuk Mrs Dorothy Hughess.

- Ezért hoztak ide, hogy órákig kuksoljak egy elöszobában? – morogta a lift felé menet.

- – Elnézést kérek, bár nem hiszem, hogy órákig voltunk benn. Most szeretnénk, ha mégegyszer végiggondolná: valóban dr Fanningot látta-e kijönni a motelszobából?

- –  Ha kell, akár meg is esküszöm rá! – bizonykodott az asszony.

- – Így nézett ki? – tartotta hirtelen elébe Blood, a zsebéböl előhúzott csupasz képű Fanning fotót.

- – Igen… talán. – vette át a képet kicsit elgondolkodva az asszony.

- – Most is csak talán? – morgott Blood.

- -   Megkérhetnénk, hogy tartson még velünk egy helyre, asszonyom. Természetesen nemet is mondhat, de minden becsületes állampolgár kötelessége, hogy segitse a bünfelderitöket. Talán ha elmondjuk, hogy annak a sátánnak már három áldozata van, megkönnyitjük a döntését.

- - Teremtő Isten. Ki a harmadik?

- - Mrs Riley!

- - Mit beszél? Egy olyan asszony? De hát miért? Hogy került össze vele? Nem értem, és a hideg is futkos a hátamon. Vigyenek, ahova akarnak! De megesküszöm, ha legközelebb belebotlok valakibe, megtartom a titkot magamnak. Az ember nem is hinné mennyi tortúrával, jár a tanúskodás,

Majd a végén beszélj! – gondolta Blood, de szerencsére tartotta a száját, hiszen amúgy is sokan vallják azt, amire Mrs Hughess csak most jött rá, hogy jobb a békesség. Azért van a rendőrség, hogy nyomozzon, hajtogatják az emberek, ha tanúskodni kell valamilyen ügyben. Egyre nagyobb a közöny, az érdektelenség, pedig a bűnüldözés igazából társasjáték; sokszor az segíthetne legtöbbet, aki nem is gondolná.

- Hova megyünk? – kérdezte az asszony a kocsiban, miután vijjogva száguldottak az idegklinika felé.

- - Egy pszichiátriai klinikára.

- - Minek?

- - Ön a kocsiban maradhat. Mi megmutatjuk a fényképet az igazgatónak, vagy valakinek, aki ismeri az ápoltakat, és ha ráismernek.

- - Akkor engem dobnak oda egy pszichopata martalékául. Tudja, mit csinál az, velem, ha a szemébe mondom, hogy… De kizárt dolog. Én esküdni mernék rá, dr Fanningot láttam akkor este, akármilyen hihetetlenül hangzik, még számomra is. Ki mást láthattam volna?

Sinusék ott hagyták a kocsiban az asszonyt és elindultak befelé.

- Főnök, ha megkérdezném, miért ide jöttünk és miért nem folytattuk ott helyben, Dr Faninggal, mit válaszolna? – kérdezte befelé menet, az őrmester.

- - Amit maga, ha én kérdezném ugyanazt. Zsaru szimat, megérzés, hatodik érzék, vagy az ördög tudja, mi.

- - Helló. uraim. helló! – hallották Mrs Hughes hangját, aki a nyitott kocsiajtóból kiabált utánuk.

- - Nézze meg mit akar? – mondta Sinus, de aztán ö is elindult Blood, után, mert gondolta, hogy a telefon riaszthatta meg a kocsiban hagyott tanút. Amikor odaért, Blood már beszélt.

- - Mit mondott, hogy hívják? Emma Harvey? Kösz fiuk, azonnal felhívjuk.- Emma Harvey jelentkezett és kérte, hogy azonnal hívja vissza, főnök!

- - Tárcsázzon, ha tudja a számát.

- - Álmomból felriasztva is fújom. Most már a hatos és kilences csere sem zavar! – mondta Blood, és nyomkodta a gombokat. A készülék kicsengett, majd amikor felemelték a kagylót, oda nyújtotta a hallgatót a felügyelőnek.

- - Sinus! Tessék!

- - Végre! Már azt hittem sosem kerül elő. Nem mondom, ha azóta kést tartottak volna a torkomon, lenne a jövőben mitől hideglelést kapnom éjszakánként. Még az a jó, ha az ember bajban van, hívhatja a rendőrséget, amely angyalként és főleg azonnal repül.

- - Sajnos úton vagyunk. Mi történt?

- - Felhívott egy hapsi. Csakis ö lehetett. Megéreztem a hangján, hogy nem százszázalékos. Szinte hebegett. Vagyis, biztos, hogy ö az. Motelba hívott. Félek. Értse meg, kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy…

- - Maradjon otthon. Azonnal odamegyünk! – jelentette ki Sinus, miközben beült a kocsiba. Blood már a kormánynál volt, és indított.

- - Hova vihetjük asszonyom. A kocsijáig jó lesz? – kérdezte Mrs Hughest.

- - Kösz! De hány napig akarnak még haszontalanul furikáztatni? Mi az a sürgős, ami miatt, most visszafordulnak, esetleg éppen a cél előtt?

- - Sajnos nekünk újra és újra rangsorolnunk kell a teendőnket, és most akadt valami, ami ennél is fontosabb.

- - Sose mosakodjék! Úgyis van elég dolgom, és a lényeg hogy nem kell szembenéznem egy örülttel! – sóhajtotta megkönnyebbülten az asszony. Talán a stressz alól való hirtelen feloldódás okozta, de be nem állt a szája, amíg ki nem tették a kocsijánál:

- - Siránkozom itt, hogy félek egy őrűltől, amikor évek óta egy fedél alatt lakom, egy beszámíthatatlan emberrel. Mert ugyan melyikük meri azt állítani, hogy az egoista, betegesen féltékeny, a mások kínzásán örömet érző, basáskodó típusú férfiak, vagyis az olyanok, mint a férjem, normálisak? Senki. Pedig nincs a világon ember, aki rá merné mondani a férjemre, hogy örült, hiszen igazán szép sikereket ér el az életben. Az orvosok főleg azokról alkotnak véleményt, mondanak ítéletet, akik valamiért, felsőbb utasításra kerülnek a kezük közé. Hány férfi, és persze hány nő is, él jelenleg családban úgy…

- - Csakhogy ideértünk! – sóhajtott fel Blood, miután elbúcsúztak az asszonytól. – Attól függetlenül, hogy minden szava igaz volt, valahogy nem igazán tudtam rá figyelni. Az én gondolataim már azon járnak, vajon sikerül- e elrontanunk az emberünk randevúját.

- - Minden tiszteletem Emma Harveyé, ha bele mer vágni a dologba. De meg kell tennie. Nélküle biztosan szagot kapna az a fickó, ha már eddig nem döntött úgy, hogy takarodót, fuj. – mondta Sinus.

- - Utólagos engedelmével megszerveztem a dolgot, főnök.

- - Mit beszél?

- - Hogy nem lesz szükség Emma Harvey bátorságára, csak az együttműködésére, de arra nagyon.

- - Pár perc alatt nem tud intézkedni. Képtelenség. A randevú ideje vészesen közeledik.

- - Adhatta volna kicsit későbbre is az asszony, de semmi baj. Suzanne Wilde őrmester teljes harci készültségben a lakásán várja, hogy bevessük.

- - A lakásán?

- - Igen. Mindent tud az ügyröl, és természetesen önként jelentkező.

- - Hiszi a piszi. Csak ne lenne akkora hatása még most is a nőkre. Vén férj, nagycsoportos lány apja; hogy tudja még mindig elcsavarni a lányok fejét?

- - Én? Miért nem kérdezi ugyanezt, arra az örültre vonatkoztatva. Ha maga tudná, milyen könnyű rávenni a nőket bármire is. De hát honnan tudhatná, amikor Glórián kívül, nyolc éve nem próbált rávenni senkit, semmire.

- - Csinálja maga helyettem is. Legalább hasonlít az a lány Emma Harveyre?

- - Minek néz engem főnök. Kezdőnek? Annyit már én is tudok, ha a telefonszámát ismeri valaki, valakinek, akkor oda is mehet a lakása elé, és meglesheti. Persze, hogy igyekeztem hasonmást keresni.

- - És megdumálni!

- - Nem kellett megdumálni. A mi rendőrlányaink tudják, mit vállalnak; amikor jelentkeznek az akadémiára. Bízom Suzanneban. Jófejű, bátor lány. Remekel az önvédelmi sportokban, jó céllövő.

- - Ne folytassa. Még csak az hiányzik, hogy tettlegességig fajuljon a dolog – sóhajtotta Sinus, amikor lefékeztek, Emma Harvey lakása előtt. Felmentek, becsengettek és rögtön a tárgyra tértek.

- – Mondjon el mindent, de előbb vegyen egy mély, nyugodt lélegzetet. Nem maga megy el a randevúra, de minden szó, hangsúly, vagy betű, ami a beszélgetésük során elhangzott, fontos lehet, és a maga helyett megjelenő kolléganőnk biztonságát, jelenti. Csak úgy bízhatunk a sikerben, ha Emma Harveyként nem sül fel; nem rajta múlik. Kezdje asszonyom! – kérte Sinus.

Emmán látszott a megkönnyebbülés, és elkezdett beszélni.

Tizenegyedik fejezet

A motel látszólag csendes volt. Három kocsi állt a parkolóban, kettőben rendőrségi emberek ültek, mélyen lehúzódva Csak egy szoba volt foglalt, az előtt ott állt egy autó. Még nem volt hat óra, amikor taxi állt meg a recepció előtt. Egy nő szállt ki belőle. Fizetett, és besietett az irodába. Pár perc múlva kijött, és egy nem túl nagy táskájával, elindult a szobák felé. A tízes számú ajtónál állt meg. A kezében lévő kulccsal kinyitotta az ajtót, majd szélesre tárta. Biztosan nem volt valami kellemes levegő odabenn, mert néhány percre nyitva is hagyta. Kis idő múlva összehúzta a sötétítő függönyöket, és villanyt gyújtott. Sinus az órájára nézett.

- Ha pontos, öt perc múlva elkaphatjuk! – súgta Bloodnak.

Majdnem egy órát vártak, de a fickó nem jött. Vajon mit csinálhat odabenn szegény lány? Már minden reményüket elveszítették, amelyet az akció sikeréhez fűztek, amikor autó állt meg a tízes szoba előtt; alig pár méternyire tőlük. Azt hitték, nem jól látnak: a férfi, aki kiszállt, olyan volt, mintha David Fanning lenne, vagyis a csupasz képű fotó, élő mása.

Odament a tízeshez, és kopogott. Az ajtó nem sokkal később kinyílt. Sinusék a fényben jól láthatták Suzanne mosolygó arcát, majd a férfi belépett és elkezdődhetett a visszaszámlálás.

- Biztos, hogy Astort nem fedezheti fel, mielőtt kiderül, hogy valóban az – e, akit keresünk? – kérdezte Sinus.

- - Biztos. Mit keresne a szekrényben, hacsak nem gyanakszik. Szerintem neki most egészen máson jár az esze. De miért nem vitte be az orvosi táskáját? Mrs Dorothy Hughess akkor, látta nála. És most üres kézzel mihez kezdhetne?

- -Egy pillanat! – súgta Blood, és kiugrott a kocsiból. Odasettenkedett a tízes előtt álló autóhoz, majd villámgyorsan visszafordult, és elfoglalta régi helyét.

- - A táskája ott van a vezető melletti ülésen. A nyakam rá, hogy kijön érte. Csak Astor ne kezdjen idő előtt akcióba; nem lesz bizonyítékunk ellene, ha..

- - Dehogynem: a táska!

- - Jobban szeretném, ha a kezében, vagy legalább vele lenne, amikor lekapcsoljuk. Azt is mondhatja a védője, mi csempésztük be a kocsijába; itt voltunk, ráértünk, tudtuk mit kell odatennünk, hogy bűnbakot találjunk. Ismerem már a minden hájjal megkent védőket.

- - Én nemcsak ismerem, de tisztelem is őket. Különösen azt, aki kirendelt védőként,  körömszakadtáig harcol a védencéért. Ne tagadja maga is jobban örül a megharcolt sikernek, mint annak, amelyikért szinte szalmát sem kell keresztbe tennünk.

- - Biztosan máshova akarja csalni a nőt! – morfondírozott Blood. – Ezzel is a szabadban akar végezni, vagy…

- - Azzal, akit a szabadban, a kocsiban műtöttek meg, nem ö végzett! – jelentette ki határozottan Sinus.

- - Nem ö? De hát akkor hányan vannak, és különben is ki ez a fickó. Ha nem dr Fanning, akkor kicsoda?

- - Azt csak ö tudja!

- - Vagy mégis Fanning. Valamire nem gondoltunk főnök, pedig szegény Mrs Hughes a lelkét kitette az igaza bizonygatása érdekében. Miért ne lehetne dr Fanningak esetleg egy…

- - Hasonmása?

- - Vagy ikertestvére. Nem ö lenne az első az eddigi eseteinket figyelembe véve. – súgta Blood.

- - Be kellene mennünk! – javasolta Sinus idegesen, de maga is érezte, ostobaságot mondott.

- - Hogy mindent elrontsunk? Bizonyítékra van szükségünk, és ne féljen, Astor ott van. Suzanne sem hagyja magát! És nekünk a táska is kell!

Ekkor nyílt a tízes szoba ajtaja és a férfi előzékenyen előreengedte Suzannét, majd behúzta maga után az ajtót. Nem értek el a kocsiig, amikor Sinusék már ott voltak mellettük.

- Megkérhetném, hogy igazolja magát, uram. Rutin ellenőrzés! – állt a férfi elé kilencven kilójának minden tekintélyével az őrmester.

- - David Fanning vagyok. dr Fanning. A Riley klinikán dolgozom. Talán láttak is ott, én láttam magukat. Ja, bocsánat – mosolyodott el – még nem szoktam meg, hogy nincs szakállam. – mondta mosolyogva.

- - Miért szedette le? – kérdezte Blood, mert neki volt több lélekjelenléte, a nem mindennapi meglepetés utáni percekben.

- - Dr Riley vett rá.

- - Hogyan, miért? – kérdezte majdnem kiáltva a felügyelő.

- - Kényelmességből viseltem szakállt. Nem túlságosan kedvelem a borotválkozást, annyi idejét elveszi az embernek, és egyetlen napot sem lehet kihagyni. A szakáll kényelmesebb volt, de Riley szerint a betegek kifogásolták.

- - A betegek? – kérdezte furcsán Blood. – És csak most?

- - Régen mondogatja, hogy többen szóvá tették. És ma reggel, gondoltam, egye fene, megválok a bozontomtól. Pedig milyen kényelmes volt. Egyébként van abban valami, hogy a sebész ne legyen szőrös. A hajszál a levesben is kellemetlen, hát, ha még.. .- De mit keresnek maguk itt? – kapott észbe Fanning.

- – Nem Mrs Hughess volt, aki helytelenítette dr Rileynél a maga szakállát? Úgy értem, nem ö volt az, aki felhívta a főnökét, és azok után, amit töle halott döntött úgy, hogy megkéri, vágja le a bozontját?

- – Nem hiszem, habár könnyen lehet, hiszen Mrs Hughes a napokban járt a klinikán,  én is beszéltem vele akkor néhány szót. Valóban furcsa volt, mennyire meglepte a szakállam. De hát nem tetszhet az ember mindenkinek, és aki borotvált arccal látott, annak különösképpen feltűnik, ha…

- –  Mit keres itt dr Fanning? – tette fel a kérdést újra Sinus.

- – Én egy megbízást teljesítettem. Többet nem mondhatok, a hölgy engedélye nélkül. – nézett Suzannera, Fanning.

- – A hölgy a munkatársunk, úgy hogy nyugodtan beszélhet. – jelentette ki a felügyelő.

David Fanning láthatóan meglepődött. Kicsit zavarba is jött, hirtelen nem tudta, mire vélje a dolgot. Hallgatott.

- Szóval maga rendörnö? És hogy került ide. Úgy értem ebbe a szituációba? – nézett kétkedve Suzannera a doktor, amikor egy kicsit magához tért.

- - Inkább azt mondja meg, hogy maga miért jött ide? – sürgette Blood.

- - Hogy lemondjak egy találkozót! – jelentette ki értetlenül a férfi.

- - Kinek a megbizásából? – szegezte neki a kérdést, Blood.

- - Azt..azt nem mondhatom meg. Vagyis az illető titoktartást kért. Kellemetlen lenne neki, ha…

- - Miért? vágott közbe Blood.

- - Úgy tudom, a hölgy, akit idevárt, férjes asszony, és ö kerülni akarta a komplikációkat. Nem éri meg. Már elnézést asszonyom…

- - Vezessen hozzá minket! – állt Fanning elé, a felügyelő.

- - Szembe akarok nézni a maga megbízójával.

David Fanning láthatóan zavarba jött. Tanácstalanul álldogált a kocsi mellett.

- -Talán szálljon be hozzánk, a kocsiját zárja le. Ha mód lesz rá, visszahozzuk. bár…

- - Bár? – kérdezte elhúzva a szót, a férfi.

- - Ha nem lesz okunk rá, hogy másként döntsünk. – vágta rá Sinus.

- - De hát mit akarnak tulajdonképpen. Maguk mit kerestek itt, és miért vártak a megbízómra?

- - Azt majd elmondjuk, ha ott állunk szemtől szembe vele. – jelentette ki az őrmester.

David Fanning beült a kocsijukba és senki nem kérdezte töle, hova menjenek, ezért kicsit furcsállotta, amikor megálltak a Riley klinika előtt.

- Mit akarnak itt? – nézett a férfi értetlenül.

- - Azt hiszi, azért mert maga állja az adott szavát, mi nem tudjuk, hol keressük a megbízóját? – nézett rá gúnyosan Blood.

Még nem értek el Riley doktor szobájáig, amikor Astor futott utánuk.

- Felügyelő úr, telefon…

- - Mit akarnak? Most semmi nem lehet ennél fontosabb.

- - Azt hiszem. Találtak egy férfit. Meghalt. A combtövén vágták fel az ütőerét, elvérzett.

- - És? Nincs benn senki, akit hívhatnának hozzá?

- - Nekünk szóltak, mert az ereket érfogóval csípték el. A kivérzés nagyon lassú volt…

- - Mit beszél? – képedt el, a felügyelő.

- - Hol? – kérdezte Blood.

- - Dr Jakob idegklinikáján. Ott, ahol már jártak. A főorvos ragaszkodott hozzá, hogy maguknak szóljanak.

- - Oda kell mennem! – lépett hozzájuk David Fanning, és arca olyan volt, akár a hold.

- - Mit akar ott? Különben is, milyen jogon hallgatózik? – förmedt rá Blood.

- - Túl hangosan folyt a beszélgetés ahhoz, hogy hallgatóznom kelljen, de elnézést, van ott valakim… szóval… ö a megbízóm.

Ezen viszont Sinusék lepődtek meg, nem erre számítottak. Szentül meg voltak győződve arról, hogy Rick Riley kért szívességet a beosztottjától, és talán azért mondta, hogy vágassa le a szakállát, mert megsejtette: egy Fanning forma emberre gyanakszanak. Meg akarta úszni a gyanút. De hát nem először futottak vakvágányra. Fő, hogy most van egy másik is, amelyen tovább mehetnek.

- Indulás! – mondta Sinus, aztán futólépésben mentek a kocsihoz.

-

Tizenkettedik fejezet

David Fanningot, Astor tizedesre bízták, és besiettek a nem túl nagy szobába. A helyszínelők már ott voltak. A látvány emberpróbáló volt: a férfi meztelenül feküdt az ágyon, a szó szoros értelmében vérbe fagyva. Alsó lábszárát, és ágyékától felfelé a hasát, zöld vászon borította. Csak a vágás helyén látszott ki, a bőre. A vágás jókora volt. A bőr széle, és a kivérzett ütőér kiemelkedett, a fekete alvadt vérből. A sebből érelszorító csipeszek álltak ki, de úgy, hogy szinte szúrták az odatekintő szemét.

- Lassan vérzett el, vagyis amíg az eret el nem szorította a vágás után, fröcskölt a vére. Azért lett véres az arca is. A legerősebb eret metszette át.

- - Kicsoda? – nézett a doktorra Sinus.

- - Ö maga! – bólintott a doktor.

- - Mit beszélsz? – képedt el Sinus.

- - Öngyilkosság. Ott a levél az asztalon. Azért szóltak nektek, mert mondtam az életvédelmieknek, hogy ez valószínűleg, a ti emberetek. A csipeszek miatt gondoltam. Különben nem tartozna rátok, egy holtbiztos öngyilkosság. Persze lehet, hogy a megbillent működésű agy csak utánozni akarta, azt, amiről az újságokban olvasott. És még becsületesnek is mondhatnánk, hiszen önmagán fogott hozzá a műtéthez. Nem akart másnak ártani. Vagy ki tudja? A helyedben elolvasnám a búcsúlevelét, abban valószínűleg ad valamiféle magyarázatot. – mondta a doktor.

Sinus átvette kollégáktól a vérfoltos levelet, és meglepődött. A borítékon Dr Fanning neve állt. Saját kezébe!

Sinusék kimentek dr Fanninghoz és átadták neki a borítékot. Látszott, hogy megrázza a dolog. Csak forgatta, a szeme tele lett könnyel. Nem bontotta fel.

- Megnézhetném. Öt? – kérte a férfi.

- - Nem tudom értelmes dolog – e? Rémes látvány, habár, ki bírja ki, ha nem az, aki maga is sebész? – mondta Sinus, és elindultak befelé dr Fanninggal.

- A sebész sokáig állt a halott mellett. Nem zavarták, csak amikor a hullaszállítók megjelentek az ajtóban a zipzáras műanyag zsákkal, akkor hívták ki, és ültették le, a szemlátomást nagyon megviselt embert.

- - Kibontaná a levelet? – kérte Sinus, miután a holttestet elszállították. Magának címezte. Olvassa el nyugodtan, aztán majd kérdezünk. Választ kellene kapnunk néhány kérdésre, amit csak a levél magyarázhat meg.

Dr Fanning felbontotta a borítékot és olvasni kezdett.

” Dávidom!

… Bocsáss meg nekem -drága  bátyusom, mindenért. Emlékszel, hogy beszéltél nekem a főnöködről, aki még egy eret sem tud tisztességesen lefogni, mégis megsértődött, amikor szóltál neki érte? Rettenetesen felbőszített a pimaszsága. Tudod, hogy nagyon kedvellek, és a megaláztatás, ami részéről ért, ezerszeresen fájt. Be akartam bizonyítani, hogy egy laikus is képes arra, amire ö nem. Átlapoztam néhány sebészeti tankönyvet az egyik könyvtárban, és elvégeztem két műtétet, sikerrel. Büszke lennél rám, ha láttad volna! Bizonyításul szántam: neki! De, a harmadik nőt nem én öltem meg! Hallottam róla a rádióban, de esküszöm, nem én tettem. Akkor kezdtem el félni, amikor megtudtam, hogy az áldozat a főnököd felesége. Valaki kedvet kapott tőlem, és félek nem lesz megállás. Elindítottam valamit, ami hiba volt. Pedig mennyit kértél a jóra. És én úgy szerettem volna megfelelni a Te elvárásodnak, de hát nem tehetek róla, hogy ilyennek születtem. Bárcsak olyan remek fickó lehettem volna, mint te. Nem szabad lett volna elkezdenem. Ma már tudom, de szolgáljon mentségemül, hogy nem véletlenül élek itt már tizedik éve. Valami nincs teljesen rendben, a fejemben. Te mindig kis zseninek neveztél. Emlékszel? Ellenőrizd a lexikonban. Megtanultam, kívülről tudom, Zseni: a lángész, kimagasló tehetség, aki társadalmi szempontból rendkívül jelentőset alkot, valamilyen fontos terülten új irányzatnak, új szemléletnek veti meg az alapját. A zsenialitás nem mindig nyilvánvaló a kortársak számára, gyakran csak az utókor fedezi fel azt a többletet, amely a tehetséges emberek körül a zsenit megkülönbözteti. Sok álpolgári gondolkodó, különösen a polgári személyiség-lélektan több művelője, a zsenialitást, tévesen az örültséggel tartja rokonnak, sőt szélsőségesen fogalmazva a zsenialitás okozóját az elmebetegségben látja. A zsenik életmódja ugyan gyakran eltér a hétköznapi emberek életmódjától, s valóban vannak köztük olyanok, akiknek elméje a túlzott terhelés, a kívánt és vállalt feladatok súlya alatt megbomlik, ez azonban nem ok, hanem következmény, rendkívül érzékeny idegrendszerük felfokozott működésének következménye.

Lehet, hogy igazad volt, és maradhattam volna zseni, de a sors mást gondolt.

Amit tettem, érted tettem. Számomra van mentség, hiszen örült vagyok, de valaki belépett a képbe, aki mögém bújva ölt. Ne hagyd, hogy megússza. Emma Harvey megműtésére már nem mertem vállalkozni. Kösz, hogy odamentél helyettem.

Nem érzéstelenítem magam. Belevágok az eleven húsomba, jó mélyen, hogy biztosan átmetszem az eret, aztán leteszem a szikét, és a folyamatos elvérzés közben, véghezviszem azt, amire a te,- rajtad élősködő- főnököd, felsőfokú képesítéssel sem mindig képes. Odanyúlok a másik csipeszért, kettőt készítettem ugyanis ide, többre úgysem maradna erőm. A fájdalommal nem törődöm. Lakolni akarok, és remélem még ilyen körülmények között is képes leszek túltenni, Mr Rileyen. Hagyd ott mielőbbb! Menj oda, ahol megbecsülnek, ahol a saját neved alatt arathatod le a sikereidet, ahol érvényesülhet a tudásod. Valósítsd meg önmagad, és ne félj: én tudom, hogy zseni vagy, és nem minden zseniség torkollik örültségbe. Te többet érdemelsz az élettől. Vetned kell, de aratnod is szabad. Hibátlanul végezni valamit, gyönyörűséggel! Kell ennél nagyobb boldogság? Én ezt éreztem, amikor bizonyítottam. Mind a két eset után büszke voltam, és elégedett. Titokban azt reméltem, hogy megdicsérsz  érte, de később rájöttem, hogy nem teheted. Amit véghezvittem csúnya dolog, de képtelen voltam a miattad érzett harag keltette indulatoknak parancsolni. Ne tarts gyávának, nem a törvény szigorától félek, hiszen ez már itt, úgysem élet csak vegetálás, és neked is a terhedre vagyok. Tíz éve, hogy idejársz, gondoskodsz rólam, beszélgetsz velem, emberszámba veszel, szeretsz.

Legalább ennek is vége lesz. Halálra ítélem magam, de nem gyávaságból teszem, hiszen a törvény életre ítélt volna, mert az agyam beteg, és aki nem beszámítható, az nem büntethető. De vajon valóban beteg voltam? Miért lóg ki a sorból, az, aki szürkeállományának sokkal nagyobb részét képes, vagy akarja működtetni, mint a többiek? Miért tűnik ki, aki értéktelen, de jól el tudja adni magát. Az olyanok, mint dr Riley? Miért nem lehetnek mindennapiak a zsenik, akik nem tűnnek fel senkinek? Sok mindenbe belefogtam. Mindent tudni akartam, túl sokat markoltam, nem számítottam az emberek irigységére. Azt hittem támogatják azt, aki értük is, minden erejével előbbre akar jutni. Tévedtem, így keveset markoltam. Azt is mondhatnám, hogy mire kinyitottam a kezem és ránéztem a tenyeremre, üres volt. Én elrontottam. Bocsánatot kérek. Ti talán megérhetitek, az agyban lévő képességek sokkal nagyobb fokú kihasználását. Kövesd meg az áldozataim hozzátartozóit. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam nekik. De a harmadikat nem én műtöttem meg… Esküszöm, hogy nem. Graig Robertson.

David Fanning leengedte az ölébe a levelet és megtörölte a szemét.

- Elnézést, de tudom, hogy önök szerint nem érdemel sajnálatot. – mondta halkan.

- - Mikor jött rá? – kérdezte Sinus, később, miután ők is végigfutották a Fanning által rendelkezésükre bocsátott búcsúlevelet.

- - Semmit nem sejtettem. Addig, amíg ott a folyosón a kollégája nem említette a klinika nevét. Akkor sem gondoltam rosszra, csak belémhasitott, hogy Graig itt él, és hátha ö az újabb áldozat.

- - Beszélt neki a munkahelyi dolgairól?

- - Hiába is tagadnám. Graig a bátyám. Anyai ágon féltestvérem. Le sem tagadhattuk volna egymást. Hiába volt más apánk, mindketten anyánkra hasonlítunk. Olyan volt köztünk, az egyetemen, akár a messiás. Jogot, pszichológiát, gyógyszertant, pedagógiát, és még ki tudja mi mindent nem hallgatott. Kettesével vette a tanulmányi lépcsőfokokat, és szinte restellte, hogy bírja, nem úgy, mint mi, akik megkínlódtunk minden jegyért, amit az indexünkbe beírtak. Rengeteget olvasott. Mindenhez hozzá tudott szólni. Okosakat mondott. Képes volt egyszerre hatunkra figyelni. Ki is próbáltuk. Fogadásból hatan kezdtünk el beszélni hozzá, különböző dolgokról. Ö látszólag egyikünkre sem figyelt, csak szemérmesen mosolygott, ahogy azt már megszoktuk töle, ha látta, hogy csodáljuk. Aztán visszamondta valamennyiünk szavait, majdnem betűszerinti pontsággal. Csodálatos elme volt. Titokban egy kicsit mindig tartottam attól, ami végül is bekövetkezett. Amikor már mindhárom diploma a kezében volt elváltak utjaink. Ö idekerült. Ennek tíz éve. Természetesen gyakran meglátogattam. Családom nincs, ha időm engedte mindig, eljöttem hozzá, és mert fennkölt szelleme szinte elbűvölt, sokat beszélgettem vele. Tiszta volt az agya. Aki nem tudta, nem gondolhatta volna róla, beszélgetés közben sem, hogy baj van vele. Neki mondtam el mindent, ami velem történt. Örömöt, bánatot, egyaránt. Különösen azóta avattam őt be  a legbenső gondolataimba, amióta anyám meghalt, és nem volt, akinek elmondhassam, ami igazából csak rám tartozott. Amit a levélben felidéz, nem is volt igazán bosszúság. Szamárság hogy elmondtam neki. Azt hittem csak nevetünk rajta egy jót, főleg azért, mert Riley végül is, majdnem bocsánatot kért, amiért rendre mertem utasítani. Megijedt, hogy elhagyom. Graig fóbiás volt, ami beteges félelem, a kényszerképzetek egyik formája. A beteg számára is értelmetlen, de általa le nem győzhető kóros iszony, némely cselekménytől, vagy személytől, esetleg tárgytól. Tériszony, tömegiszony, félelem a fertőzésektől, ráktól.

- -Valamennyien fóbiásak vagyunk? kérdezte nagyon letörve, Blood.

- – Mivel sokan félnek a ráktól, vagy egyéb halálos betegségektől, miközben gondolkodás nélkül nekivágnának a legnagyobb veszélynek is, hát nem is tudom, mit lehet erre mondani? Persze a félelem egy bizonyos szintig érthető, azt is mondhatnám, hogy természetes. De sajnos átcsúszhat a beteges iszonyba. Ha szabad megjegyeznem, biztosan magukban is van félelem a munkájuk végzése közben, nem is kevés, csak – talán szerencséjükre – nincs mindig idejük átgondolni a kockázatot, mielőtt belevágnak, nekiindulnak. Pillanatok alatt kell dönteniük, sokszor élet – halál felett. Ha volna idejük a fontolgatásra, talán visszarettennének, hiszen élete csak egy van az embernek, és a nyomozói munka nem veszélytelen.

- - Visszavisszük a klinikára doktor úr! – mondta Sinus. – Úgyis oda kell mennünk. De később befárad majd a központba aláírni a jegyzőkönyvet. Csúnya ügy volt. Azt hittük sosem érünk a végére, persze még korántsem vagyunk ott – sorolta Sinus.

-

Tizenharmadik fejezet.

Dr Riley szobájában együtt volt mindenki, aki az ügy lezárásához kellett: a doktor, annak jogi képviselője, Sinusék, és Jeremy Clark, Mrs Riley édesapja.

- Dr Riley, alapos okunk van feltételezni, hogy ön álgyilkosságot követett el – kezdte a felügyelő.

- - Mit beszél? – sápadt el a doktor.

- - Arra mondjuk, aki abban a hiszemben követ el bűncselekményt, valakinek a tevékenysége közben, hogy megúszhatja. Nem öt teszik felelőssé érte, hanem azt, aki a többi, vagyis lemásolt esetet elkövette.

- - Tiltakozom. Maguk úgy beszélnek velem, mint egy gonosztevővel. Ha nem tudnák, orvos vagyok, aki felesküdött arra..

- – Talán erről most ne, doktor úr! – vágott közbe Blood. Tudjuk, mire esküsznek fel az orvosok, és hálistennek majdnem mindnyájan be is tartják. Ön nem tartozik közéjük. Maga olvasott az újságban a két szörnyű bűntényről, és elhatározta, hogy él az alkalommal. Megszabadul a feleségétől, aki régen terhére volt, de aki még ragaszkodott magához, és szerette. El is válhatott volna töle, de a felesége nem akarta, és igazából maga sem, mert tudta, hogy akkor sok mindenről le kell mondania. Többek között erről a klinikáról is, ahol kétszínű, kis sikereit aratta. Dr Fanning végezte a műtéteket, biztos kézzel, precízen, és maga aratta le a babérokat. Nemcsak a gyakorlatit, az elméletit is. Aznap este felhívta a feleségét, és megígérte neki, hogy minden rendbe jön, megváltozik, csak találkozzanak.

- – Nem igaz! – képedt el dr Riley.

- – Csodálkozik, hogy tudunk róla? A felesége elmondta az ön apósának; felhívta telefonon. Nagyon boldog volt. Hitt abban, hogy maga megváltozik, és újra boldogok lesznek, ahogy ígérte. Sajnos elment a találkozóra. Maga a kocsiban lévő bárszekrényből megkínálta itallal. Amit a felesége elfogadott, hisz miért ne? Legalább oldódik a feszültsége. Csakhogy amit maga itatott vele, abban méreg volt! Ne tiltakozzék! Ki tudhatna hozzájutni legkönnyebben a legerősebb méreghez is, ha nem egy orvos? Szóval a felesége meghalt. Ha szerencséje volt szegénynek, akkor, már elnézést hogy ezt mondom: azonnal. Mert maga, ahogy kedvelte a vért, gondolom mindjárt belevágott. Csak az volt a baj, hogy az újságok tudósításai nem mindig pontosak. Ez legtöbbször nyomozati érdek. Csak annyit mondunk a sajtónak, amennyi feltétlenül szükséges, vagy amennyit úgyis kiszagolnának. Nem tudta mit tegyen, hogy ne hibázzon, hogy a sorozat harmadik esetének tűnjön a dolog. Nagy hiba volt mérgében, minden dühét beleadva, beledöfni a szikét a felesége torkába. És ott hagyni! Az igazi gyilkosunk csak a csipeszeket hagyta a helyszínen. Mást mindent gondosan elpakolt. Van más is! Ö precízebb volt. Zöld lepelt is vitt, körülkerítette a vágás helyét, a bőrt letörölte jódos vattával, szóval akad néhány dolog, amivel kilógott a sorból szegény Mrs Riley halála.

- – Ne nevezze Rileynek szegénykémet! – sírta az apa. – Még a nevét sem engedem a sírkőre vésni. Gyilkos! – mondta és neki akart ugrani a vejének.

Blood megfogta, és gyengéden kivezette a szobából.

- -Feladja, Mr Riley? – kérdezte Sinus, de a doktor nem felelt.

- – Így is jó. Most bejön velünk, uram, és elkészítjük a jegyzőkönyvet. A többi már a vizsgálóbíró és a bíróság dolga. Szerencsére a mi munkánk csak a felderítés. Az ítéletet más hozza, de főleg magának kell elintéznie a lelkiismeretével azt, amit tett.

- - Nincsenek bizonyítékaik.

- – Több, is mint gondolná. Elsőrendű fontosságú a valódi gyilkos beismerő vallomása, aki kétszer is leírta, hogy a harmadik nőt nem ö ölte meg. Miért állította volna, ha a másik kettőt vállalta. Egyébként az elkövető, dr Fanning, háborodott agyú, testvére volt.

- - Még ez is? – ordította Riley.

- - Hát, még ha tudná, hogy miért vágott bele az egészbe? – dünnyögte Blood.

- Ideje indulni a központ felé… Arról nem is beszélve, hogy napok óta nem pihentek, de hát ez, igazán századrendű kérdés. Ki törődik vele? Hacsak azok az ártatlan, és aranyos kiskölykök nem, akik körülugrálják a cukorkát osztogató őrmester bácsit, kezet fognak vele, és barátjuknak nevezik. Mint ahogy az is!

vége

1984 augusztus