Helen Paxton, harmadéves medika, döbbenten tapasztalja, hogy, ha jól teljesítő partnerrel szeretkezik, aki reá is figyelve öleli, extázis közben mélyálomba, merül, vagyis tetszhalott lesz.  A képessége egyedülálló, és a, tudományok kutatói is felfigyelnek rá. A regény véletlenek sorozatán keresztül, a gyilkossági csoport mindennapjait hűen bemutató esetek sorával érzékelteti, milyen az, ha ipari kémek lépnek működésbe, és győz a felsőbb érdek, vagyis hogy az egyén érdekét felülírja, a társadalomé. Ezúttal is megbizonyosodhatunk Sinus felügyelő, és hű társa Blood őrmester, nem mindennapi munkájáról, és emberségességéről. A végig izgalmas történések során Helen Paxton – hullaházba kerül, ahol csak a véletlen menti meg a boncolástól, de lassan megérti: egyedül semmire nem megy az önmegfigyeléssel. Rájön, hogy a tudomány hasznára lehet, ha belenyugszik, hogy kísérleti alanynak használják, amivel segítheti, a hibernálás, a hűtéssel történő műtét, a szervátültetés, a fájdalomcsillapítás, az űrkutatás, valamint az asztronauták ügyét. Megérti, hogy számtalan egészségügyi terület, veheti hasznát egyedüli képességének, hiszen egyik felfedezés, hozza a másikat. Az ipari kémelhárítás során, szaporodnak a rosszkor-rossz helyen lévők, akik az életükkel fizetnek a véletlenért. A csattanó most sem hiányzik a regény végéről, amelynek szinte minden fejezetét átszövi, az erotika, az észvesztő szenvedély, és a tiszta szerelem.

Budapest, 2oo7. december 31.

Akinek csak álom, a halál  1826

Irta: Linda Taylor

Akárki akármit mond, vannak jó házasságok is, csak persze ahhoz, két egymást igazán, mélyen szerető ember kell. Olyanok, akik nem birtokolni, hanem szeretni, és sirig megtartani akarják azt, akit, ifju fejjel, de igaz szerelmet érezve választottak. Azt mindenki tudja, hogy a szerelem csak a legritkább esetben marad sirig lángoló, de a parazsa, a szeretet minden buktatót tul élhet, ha a két egymással, és egymásért szövetkező ember úgy akarja.

Sam Barton 35 évesen nősült. Ahogy mondani szokták, addig kitombolta magát, habár nem volt tul sok ideje a tombolásra, vagyis inkább a könnyen aratható szerelemgyümölcsökre szavazott, ami nem jelentette azt, hogy prostituálttal is, beérte volna. Abban hitt, hogy a szex, vagyis közértérthetőbb, és -talán emberibb nevén, a testi szerelem, nem lehet érzelem nélküli, mert akkor nem más, mint a test, bármely más szükségletének kényszerü folyamata, valami szoritó késztetés elvégzése, vagyis nem sok nyomot hagy, az emberben. Bár eleinte, minden erejét, és idejét a tanúlásnak, később a karrier felépitésének, a gondtalan vagyoni háttér megteremtésének szentelte, de  vallja: hazudik, aki azt mondja magáról, annyi dolga volt, hogy be kellett érnie, az utcánát vásárolt, gyönyöritéssel. Sokat adott az első benyomásra, vagyis ha megtetszett neki valaki, legyen az üözletfél, titkárnő, felszolgáló, vagy bárki, ha erős késztetés érzett magában a megszerzésére, amit lehetett, félretett a cél érdekében.  Igy adódott, hogy sok szép, de nyulfarknyi, inkább vonzalom, mint szerelem, érdekből kényeztetés szegélyezte életutját, mindaddig, amig meg nem találta az igazit. Hogy miből gondolta: ő az igazi? Nem lehet megmagyarázni. Az ember olyankor, eleinte édes izgalmat, majd kisvártatva, csodás nyugalmat érez, a kedvére való lány láttán, és egyre többször jár a fejében: a mi lenne, ha? Aztán önmagát is meglepi azzal, hogy nem veszi el, első éjjel, -amit netán, fel is kinálna neki- a viszontérző, vagy csak áltató, szimpatizáns, hanem kivár, amig nem kövesedik belé, a csak őt, és senki mást érzése, de akkor aztán mindent bele. S ha viszonzásra találnak az érzelmei, ugy érzi, mintha megnyerte volna a leghorribilisebb, főnyereményt. A megtetszés első lépcsőfoka a külcsin, aztán az illat, a hang, az érintés, a látvány, vagyis az összhatás, és a gondolataiba is befurakodó, állandó jelenlét érzése, győzheti meg arról, hogy lépnie kell, különben elmegy az igazi mellett. Az igazinál az ember már arra is gondol: az első csók legyen olyan, hogy mindketten egyszerre mozduljanak, és szinte végeláthatatlan nyelvbecévé forrósodjon, az,  ajakérintkezés, aminek óriási szerepe van egyesek, például az ő, életében. Sam Burton számára sokat jelentett a csók, és – ha az is olyan gyönyört okozott, ahogy remélte, jöhetett a bátrabb lépés. A társaságba való bevezetés, a minél több időt együtt töltés, és életreszólóan komoly dolgok szóbahozatala. Éppen ez a, csókosszájuság mentette meg Sam Bartont, az örömlányok lelőhelyétől.  Neki az arca, vagyis annak minden érzelési segitsége jelentette a testiség létrejöttét. Ha követelőzően kinozta is a testi vágy, segitette, mint általában minden férfiembert, az önuralom, és a „magad uram”, kamaszkorban elsajátitott öngyönyörités.

A megtalált élete párjával ugy beszélték meg, hogy először az eljegyzés után fekszenek le egymással, mert azt felbontani még: pardon, bocsánat. Ám, amikor már egy életre igent mond az ember, vagy uram bocsá, a gyerekei ellen is vét, ha válásra adja a fejét, akkor kettős a baj. Az sem jó ha kiábrándultan együtt maradnak, de az sem, ha szétválnak, és a gyerekeken vagy megosztoznak, vagy válásituristává téve, minden hétvégén máshova vándoroltatják őket, szeretet morzsákért, amiket ráadásul – esetleg már- egy idegen, zavaró személy jelenlétében csipegethetnek fel.

Az eljegyzést követő éjszaka, sok midnenről megállapodtak, mielőtt birtokba vették volna, egymás testét.

-Semmi nem fájhat, jobban- mondta az ifju ara-, minthogy téged elveszitselek, de az sem kevésbé elszomroitó, ha bolodogtalannak látlak. Ha igent mondok, a te boldogságodra esküszöm fel, ezért egyezzünk meg: figyeljünk a másikra, és ha ugy látszik, nem vagyunk elég neki, ha másra vágyik, de csak a testi szerelem üzi, hajtja, és – megbeszélve a dolgokat- is, képtelenek vagyunk segitenik az epekedésén, akkor elfelejtük azt a szót, hogy: csalás. Aki nem találja meg azt, amire vágyik, az keres, és aki keres, az talál. Egyszer- egyszer. Mert, ha van egy boldogságsziget, ahova visszatérhet, ahol nem kap szenrehányást, ahol megértik: ki kellett elégitenie a kiváncsiságát, és boldog, hogy nem lelkifurdalás közepette, hazugsággal körbetámogatva tehette meg. Megigérem, hogy ha nem találod meg bennem, amire vágysz, ölelhetsz mást is, de ha lehet csak a testeddel, a lelked sose hagyd nála. Ha visszatér hozzám, megbocsátok. Nem egyszer, nem kétszer, de nem is korlátlanul, hiszen akkor nem lehetne olyan érzésem, hogy elereztettelek, hiszen…

-Ne folytasd, Kedvesem.- csókolt az okosan beszélő szájacskába, Sam. – Csodálatos emberke vagy. Nem véletlenül szerettem beléd, és a mai eszemmel, vágyammal, esküdni mernék rá, hogy sosem tudnék hütlen lenni hozzád, de ha mégis ugy érzem, titokban tegyem, vagy..

-Mondd el. Tudjak róla. Szörnyü érzés lehet, az ilyesmit mástól megtudni, de ha nekem mondanák, mindaddig, amig tőled nem hallom, hogy kikivánkozol a kötelékből, joggal utasitanék vissza minden rosszindulatú megjegyzést.

-Megegyeztünk – mondta Sam, s mert abban már régen egyetértettek, hogy a mult tabu, vagyis azt lezárják az első együttléttel, és egyiküket sem érdekelheti, mi volt előtte. Minek?

Két éve, mondta meg először a feleségének, hogy kedvet kapott egy kis házonkivűli csintalankodásra, de arra ügyel, nehogy a kiruccanás, érzelmileg belekavarjon a házasságukba. A két gyerek nevelése, a csodálatos otthon, pihentető, és biztonságos légköre, mindent megér, vagyis nem fogja kockára tenni semmiért.

Mrs Barton olyan mosollyal, amilyennek a nagykjoruság közelében lévő fiugyermekét engedheti az ilyen utra, az anya, megcsókolta a férjét és azt mondta.

-Érezd jól magad, és légy diszkrét. S ha valami olyat tanulsz tőle, amit itthon is szeretnél megkapni, csak szólj, az én szerelmem, sok mindent kibir.

Igy adódott, hogy Mr Sam Barton, kihasználva a cégadta előnyöket, a személyi titkárát beavatva, megszervezhette első kalandját. A cég egy szállodai lakosztályt bérelt, hogy az érkező üzletfeleknek, ne kelljen mindig szobát foglaltatni, és ahol a vezetők, intimebb találkozóit, lebonyolithatják. Sam Barton is oda szerveztette első merényletét, a házassága ellen. A titkára felkutatta a legdiszkrétebb, és legszebb – ahogy mondani szokták- privát hölgyek közvetitőjét, és ugy adta le a megrendelést, ahogy ő, a partnerrel kapcsolatos igényeit elsorolta.

-Vörös haju legyen, tetoválás, és testékszer nélkül, csak a hónaljszőrzete lehet borotvált. Azt hogy ápolt legyen, és a  lehetőségek szerint legalább társalgási intelligenciával rendelkezzen, már nem is kellett elsorolnia.

Alan Nelson a titkár, a „Diszkréció” partner közvetitővel, csak interneten keresztül volt kapcsolatban, és a lányok közül is, a mobiljára átküldött fotók alapján  választhatott. Remélte, hogy az egyik szebb, mint a másik, választékból, a neki legjobban tetsző, a főnök igényeit is kielégiti.  Persze a kinézet még nem minden, de a többi már arra tartozik, aki jelen van, és azt kér, tesz, teremt, vagy ás elő, kettőjük gyönyörkésztetéséből, saját élvezetének fokozására, amit akar, és amihez kedve van.

Sam Barton, hiába is tagadná, készült erre az estére. Otthonról akart indulni, nemcsak azért, hogy a felesége bocsássa utnak, mosolyogva, ahogy az egyenes utjaira is szokta, hanem mert szerette, ha az élete párja készitette ki, amit felvegyen. Persze ilyen alkalomra, ez lesz az első eset, de akkoris, ez olyan gesztus, amivel nem élhet vissza egyetlen, ésszel élő férfi sem. A titkárt 19.3o- ra rendelte a lakásához, mert uj helyzetben jobb, ha az is jelen van, aki a szervezésben részt vett. A lány 8-ra érkezik, és bár nem akar ajtóstól rontani a házba, vagyis az egész éjszakát rászánja, az első kiruccanására, mégis kicsit korainak tartotta, a randi kezdetét, de legalább lesz ideje összemelegni, vagy rossz esetben, kiszállni, a ki tudja mi lesz a vége, pajzánkodásból.

Csakhogy: ki tudja, nem lett volna-e jobb, ha a titkár valamiért nem jön érte, ha a lány nem jön el, ha…de ne vágjunk az események elébe.

Második fejezet

A gyilkossági csoport vezetője, Sinus felügyelő, és  -az egy személyben, bal, és jobbkeze, – Blood őrmester, éppen egy helyszinelésről tértek vissza. Blood megállt a kávéautomatánál, mint az örök hiszékeny, aki sosem adja fel, pedig tudja, hogy bárhogy akarná is, abból a masinából nem tud másféle kávét kiudvarolni, csak azt a löttyöt, ami csupán arra jó, hogy elhitesse a kortyolgatóval: frissebb lesz, ha benyakalja, a – csakis forrosógában csodálatos- nedüt.

Blood felfigyelt egy férfire, aki ott toporgott a készülék előtt, és mert mindig, mindenben, mindenkin segiteni akart, megszólitotta.

-Benn maradt a pénze…vagy..

-Nem..nem akartam kávét..bejelentést akarok tenni..de

-Nem tudja, hova forduljon. Miről van szó, uram?

-Egy fogadalomról, amit a bátyámnak tettem, akit alaposan rászedtek, és a halála előtt, a lelkemre kötötte, hogy..

Mivel kifolyt mindkét, dupla kávé, Blood jobbnak látta, ha beinvitálja a kallódó ügyfelet, legalább nem unatkoznak, amig a kávét kortyolgatják. A lényeg az, hogy nem gyilkosságról van szó, tehát ugy hallgathatja, amit az ügyfél mond, mint, egy más osztályra tartozó bejelentést. Aztán a végén, kiderül hova tartozik a dolog, ha egyáltalán tartozhat valahova, egy halálos ágy mellett tett fogadalom, és felkiséri oda, ahova az ügye tartozik. Ugy érezte, minden jó, ami abból a szörnyü helyszinelésből – amin túl vannak, – egy kicsit kizökkenti, és nem érzi tovább, a gyülölet, az esztelen gyilok, közvetlen közelségét.

Blood bevitte a kávét, a felügyelőnek, és elnézést kérve, indult kifelé.

-Hova megy?- szólt utána, Sinus.

-Nekem is jogom van egy kis esti mesére, délelőtt.

-Bejelentés?

-Talán…de majd megtudom.

-Ha érdekes szóljon.

Blood kiment, a férfit leültette és kérte: mondja el, mi hozta oda.

-A bátyám meghalt, de előtte szavamat vette, hogy megtáncoltatok egy csaló párt.

-Hüha, azok pedig jól tudnak táncolni..

-Képletesen értettem- mondta, a bejelentő.

-Én is, és hallgatom, – adta meg magát Blood, miközben, az üres poharat, a szemétbe dobta.

-A bátyám rendelt egy kéjnőt, akivel jól elvoltak, igaz meg is kérték az árát..

-Kicsodák?

-A közvetitő, vagy menedzser, vagy ki tudja micsodája, meg ő..

-Vagyis a hölgy, gardiroztatta magát?

-Ugy is lehet mondani.

-És mi történt?

-Azt mondta, a hölgy rendesen helytállt, olyat is vállalt, amire a feleségét, a harminc év alatt soha, de még a legelején sem tudta volna rávenni, vagyis egy szava nem lehetne a kiszolgálásra. Csakhogy, a harmadik nekifutás közben, ugymondom, ahogy a bátyám mondta, és ha ő hazudott, én is hazudok, egyszercsak elszállt a nőből a lélek,..meghalt..vagy legalábbis ugy tett, mint aki meghalt.

-Azt nem nagyon lehet, mimelni uram. Valaki vagy meghal, és nem lélegzik, nem mozog, vagy…

-Akkor ez meghalt, de hiszem, ha látom. A bátyám bedőlt neki, rázta, pofozta, de semmi. Akkor előkereste a nő mobilját, és felhivta a menedzserét, aki szinte azonnal jelentkezett, mintha csak az ajtó előtt állt volna.

-Jöjjön, valami baj van a…..

-Mit cisnált vele?- emelte fel a hangját, vésztjóslóan a férfi, és a bátyám beijedt. Ott állt egyszál magában, egy halottal, és egy arany tojást tojó tyukját vesztett fickóval, akivel pedig, szót kell értenie. Megpróbált nyugalmat erőltetni magára, és a férfi már kopogott is.

-Megfojtotta? Kinozta? Elvette előle a levegőt, mit tett, hogy szegény unokahugom megtért a teremtőhöz.

Na, ez a megtért a teremtőhöz, még nagyobb riadalommal töltötte el a bátyámat, és csak azt tudta hajtogatni:

-Segitsen kérem…segitsen..a feleségem..az üzleti partnereim…nem tudhatnak meg semmit…

-Foglamam sincs, mit tehenték? – adta a lükét a férfi. -Orvost kell hivni, rendőrséget, nyomszakértőket..szépen sorban, ahogy szokás..

-Még mit nem? Engem nem találhatnak itt.

-Márpedig innen el nem megy, amig végére nem érünk ennek a ..gyilkossági helyszinelésnek.

-Dehát én nem csináltam vele, semmit.

-Azt majd a hatóság eldönti. Magától adta be a kulcsot egy huszonéves, csupa élet lány. Vagy talán nem volt az a,  szolgáltatás ideje alatt?- kérdezte támadóan.

-De..dehogynem. Egy szavam sem lehet…de most segitenie kell..

-Mennyit érne meg magának, ha azt mondanám, én voltam itt vele. A szobát ugyis én vettem ki, ez üzleti fogás, a vendégek dijazzák, hogy a nevük nem szerepel sehol, de itt is hagyhatom, ha akarja.

-Fogalmam sincs, mit tehetnék én.

-Odacipelheti a tetemet az erkélyre, és ledobhatja, mintha öngyilkos lett volna, vagy fürdővizet enged neki és..

-Hagyja abba, nem vagyok gyilkos.

-Ezt nehezen hinnék el magának.

-Mennyit akar?

-Maga mondja meg..

-Mindent vállal, sehol nem emlitik a nevem..

-Az ügyintézésünk, legalábbis eddig, kritikán felüli volt, ezuttal is ugy lesz, ha értelmét látom. A leányt el kell temettetni, az anyját el kell tartani..

-Ne folytassa. Százezer dollár.

-Nem tudom elég-e ennyi, a lehetőségek kiküszöbléséhez…

-Legyen 15o, biancó csekken, de remélem, sosem látom többé az életbe..

-Ezt meg, hogy érti?

-Ugy hogy nem kezdenek el, zsarolni.

-Mi ez a többesszám? Egy halottal duettbe, gondolja, hogy zsarolni kezdek, egy olyan embert, aki megédesitette az unkahugom utolsó óráit, perceit. Hol az a csekk..

A bátyám megirta a csekket, átadta, és később mmegállapitotta, hogy még másnap reggel kiváltották. Ennyi.

-És a bátyja..szóval nem a sajnálatos események következményeibe halt bele..ugy értem..

-De…alighanem az is közrejátszott, hiszen egy héttel a kiruccanás után kapott infarktust. Alig volt hatvan éves, és az izgalmak, meg a félsz, ami egy pillanatra sem szünt benne. Ha maga ismerné a sógornőmet..annak a haragjától ments meg uram isten- mondta, őszintén, a bejelentő.

-Jöjjön kérem, mivel ez a  gyilkossági csoport, felkisérem a zsarolásokkal, csalókkal foglalkozó  kollégákhoz.

-Ott kezdhetem előlről?

-Másképpen nem igen értenék meg a dolgot, és nem kezdenének nyomozni.

-Nyomozni kezdenek?

-Igen, mert mindkét cselekmény hivatalból üldözendő.. az is lehet hogy nyitott kapukat dönget, mert már hallottak, hasonló esetről..

-És mi lesz a sógornőmmel? Elképzelni is rossz, hogy annak a fülébe jusson, ráadásul ugy, hogy én, a családtag, inditok el egy nyomozási lavinát, hurcolom meg a nevét, vagyis a bátyámét, és egyuttal a magamét is, szóval….

-Hát majd megkérjük a kollégákat, hogy vegyék névtelen bejelentés alapján induló nyomozásnak az ügyet, akkor a sogórnője abban a boldog tudatban élhet, özvegyként is, hogy a férje, soha nem csalta volna meg.

Megcsörrent a telefon. Blood vette fel.

-Hol? A helyszinelőknek, és a halottkémnek szóltak már? Köszönöm.

Blood felirta a bejelentésben hallott cimet, aztán a panaszost kikisérte az előszobáig, ahol Astor tizedes gondjaira, bizva, visszament, hogy főnökével egyeztessen.

-Kettős gyilkosság. Kivégzésszerü. Mindkettőt sziven lőtték, de nem a helyszinen. Ennyit tudunk, és a cimet.

-Akkor mire várunk? Ha ez a bejelentés nem fut be, meddig pátyolgatta volna, a legujabb anyagbeszerzése alanyát? Mi közünk nekünk egy végakarathoz, a szexhez, és a zsaroláshoz?

-Ahogy, igy elsorolta főnök, mindegyikhez ezer százaléknyi, de ne mondja, hogy az anyagbeszerzésemmel, -ahogy maga nevezi, az én határozatlanul tévelygő ügyfelekkel való együttérzésemet, -még sosem tenyereltem bele valamibe.

-Elmondaná, hogy ettől az esettől mit várhat a gyilkossági csoport?- kérdezte Sinus, már a kocsiban.

-Nem tudom mennyit hallott, a számomra agypihentető csevelyből főnök..

-Szinte mindent, elfelejtette becsukni az ajtót.

-Akkor könnyü dolgom van. Tehát, a bejelentésben szerepel két halott. Egyik a báty, vagyis a végakaró, akinek meg akar felelni a bejelentő. A másik a hölgy, aki vagy tettette a halált, vagy valóban meghalt, de akkor hol van a tetem? Kérdezem én, és teljes joggal. S harmadikként itt van az örökhagyó, aki nem biztos, hogy a szexcsata megerőltetésébe pusztult bele, annál is inkább, mert nem gyönyör közben, érte a halál, de ahol a halál jár, oda a gyanú is befészkeli magát, és egy fifikás nyomozónak, enyhén szólva, háromszorosan is gyanus lehet, egy ilyen – nem ránk tartozik- megállapitással, elküldhető bejelentő.

-Ebben csak annyi igazság van, hogy a nő, valóban lehetett halott, és akkor valahol, valaki eltüntette a süllyesztőben, vagy megjárta, a legális halottak szokásos, utolsó útját, és a temetőben, vagy urnában nyugszik. A csalás, zsarolás nem ránk tartozik, de ha valaki szemetel, joggal kérik tőle, hogy tüntesse el a nyomát, és a végakaratát, az öccsére testáló urról, jut eszembe. Olvastam, hogy statisztika készült a szivinfarktusban elhunyt férfiakról, és kapaszkjodjon meg a kormánykerékben, Blood: az egy évi 14.315 elhunytból 54-et, szex közben ért a halál, s ami figyelemre méltó, abból 21-et titkos uton élvezett, szerelmi légyott közben.

-Akkor, nekem van igazam. Ha egy ügyet megkaparunk magunk, is elámulunk azon, mi minden derülhet ki.

Megérkeztek.

A két holttest egymástól 5-6 méterre feküdt, és a vak is láthatta, nem gondosan lefektetve hagyták ott őket, hanem valószinüleg autóból dobták ki, mindkettőt, élettelenül. Ki tudja a vérük hol folyt ki, de abban igaza volt a bejelentőnek, hogy a gyilkosságok, nem a helyszinen történtek.

Ami a gyilkossági csoport sokat megélt vezetőinek is meglepetést okozott, az egyik kivégzésszerü halált halt áldozat: nő volt. Méghozzá, nem is akármilyen nő..lehetett, amig volt benne élet.

Blood ki tudja miért, a helyszinelés alatt sem tudta kiverni a gondolataiból, a bátyja végakaratának megfelelni akaró bejelentőt, és elhatározta, hogy amint teheti, rákérdez az illetékes kollégáknál: odaért,-e, indult-e eljárás, jutottak-e, valamire. Csak a főnök meg ne tudja, mert megint pletykaéhes vénasszoynnak titulálja. És akkor mi van? Az évek során sokszor bizonyitott már, azzal a jelszavával, hogy: a kiváncsiság a tettek mozgatórugója, és a világ előbbrevivője.

Harmadik fejezet

Sam Barton pontosan elkészült, és a titkára, sem késett, egyetlen percet sem. Csak becsengetett, és várt. Mr Barton megcsókolta a feleségét, ugy mintha éppen munkába indulna, de két lépés után visszament, és mint aki azon gondolkozik: induljon-e vagy maradjon, átölelte:

-Ne aggódj drágám, az ő karjaiban is, neked akarok bizonyitani, és fogadom, ha valami olyat tanulok, ami mindkettőnk örömére válik itthon is, az elkövetkezendő napjaink, heteink, hónapjaink, meg lesznek édesitve.

Mr Barton elment, de azt ugye el lehet képzelni, hogy a felesége, hiába feküdt volna le, képtelen lenne elaludni,  tudván, tudva, hogy a férje, más nő karjaiban keresi azt, amit, az ő prüdsége, elvesz tőle. Tudta hogy hibás, hogy elmarasztalható, mint a rossz gazda, aki ugy gondolja, megvan a kis kedvenc, minek járjak tovább is a kedvében. Tudta, hogy ilyesmit leginkább, elhanyagolt, lekicsinyelt, asszonyok éreznek, akik úgy gondolják, terhére lennének a párjuknak, ha olyankor próbálnának kezdeményezni, amikor az, éppen holtfáradt. De, mikor nem az? Mert az érzések, az akarások sokszor, még egy dupla ágyban sem jönnek össze. Hogy is ismerhetné egymást két ember, amikor nem egyazon aggyal gondolkoznak, és nem egyebek, mint esendő, gyarló emberek.

Sam Barton beült a kocsiba. Lelkiállapotát ő maga sem tudta volna jellemezni: tele volt kiváncsisággal, nemi izgalommal, és büntudattal. Csak ugy sikerüljön minden, ahogy gondolta, és olyan alanyt küldjenek akivel – persze csak ha megfelel, – tovább folytathatja, az esetenkénti kiruccanásokat. Feltéve persze, ha kedvére való, és érti a dolgát. A titkárában megbizhat. Eddigi tapasztaltai alapján, bármit rábizhat, mert tudja: azért fizeti meg jól, hogy ugy hallgassa, -ha nagynéha szinte magában beszélve, kiönti a lelkét, -mintha süketnéma lenne, és még a jelbeszédet sem ismerné.

-Minden rendben?- kérdezte, Mr Barton.

-Igen, uram. Remélem meg lesz elégedve.

-Remélem sok vitalitás lesz a hölgyben, mert ahhoz, hogy a bennem felgyülemlett kielégitetlenségnek véget vessen, értenie kell ahhoz, amire vállalkozik.

-Hiszen ha nem értené a dolgok lényegét, nem igen merne, ilyesmire vállalkozni.

-A pénz, nagyúr, Alan, nagyon nagy.

-Szerintem mégsem az a döntő, a könnyű vérü, vagyis könnyen kapható lányok esetében. Van, aki azt mondja inkább WC-t puccolna mintsem, a bájait árulja, mert nem lenne hozzá gyomra.

-Ebben van igazság, mert,… de embere válogatja. Én már majdnem kinevettem magam, amig készülődtem, de nem midnenki csipi ki magát, olyan gonddal, mint én.  Még parfőmöt is akartam cseppenteni, az ujjam hegyére…mert gondolom, ezekben, a házon kivüli játékokban, az illat is szerepet játszhat.

-Nem féltem Önt, uram. Ha csak tizedannyira agilis lesz, mint ahogy a munkáját végzi, ahogy irányit, tárgyal, és dönt, akkor annak a nőnek, a mai esti tiszteletdija -bármilyen csábitóan hangzó összeg is- , csak borravaló, hiszen a lényeget természetben kapja, vagyis élvezheti.. Igaz, az ugymond, önerős befektetését is, árgus szemmel figyelik, és értékelik..

Megérkeztek a szálloda elé. Mr Barton kiszállt, és anélkül, hogy a portánál megállt volna, mint állandó vendég, egyenesen a lifthez ment.

Alan Nelson levitte a kocsit a garázsba, aztán besétált a hallba, majd a bárba, és kért egy italt. Ugy gondolta reggelig ugysem lesz jelenése, addig meg kimegy a fejéből az alkohol hatása. Amikor az ital, jólesően szétáradt benne, és kifujta belőle azt a kevés izgalmat, amit a választása miatt érzett, kiment a hallba, és mert már csak tiz perc volt nyolc óráig, tekintetét a forgóajtóra szegezte.

Akkor is észrevette volna a vörös haju nőt, ha nem látja a fotóját, vagyis nem ő választja, mert ritkán lép be szemrevealó fehércseléd egyedül a késő esti órákban, egy hotelba, ha csak nem, ott lakik.

Alan Nelson határozott léptekkel sietett a lány elé.

-Üdvözlöm. Pontos volt.

-Szokás dolga. Aki ismeri az órát, az nem késik el, ha nem akar.

Beszáltak a liftbe és Alan megnyomta a 3o. emelt gombját.

-Tetszem?- kérdezte, egy kis kacér mosollyal a lány. -A nevem Helen Paxton.

-Az enyém, Alan Nelson. Mr Barton személyi titkára vagyok.

-Aki ad, a maga izlésére?

-Igen, és hiszem, hogy nem fogok szégyent vallani.  Maga csodálatos nő…

-Köszönöm. Jól esik igy, a startvonalon állva, egy jóképű férfiember bókja. Mindent elkövetek, hogy ne hozzak szégyent, a maga női ideál elképzelésére- nevetett a lány.

Megérkeztek.

Mivel a folyosón nem járt senki, Alan Nelson az ajtóig kisérte Helent, majd kopogott.

-Parancsoljon. –mondta, a szabadra, és amint a lány belépett, becsukta az ajtót, aztán beszállt a liftbe. Amig lefele suhant vele a felvonó, eldöntötte, hogy nem lenne kedve hazamenni, de különbenis éjfélig, a helyszinen kell maradnia, ahogy a főnök kérte. Készenléti szolgálat, a hölgy diszkrét távozásának biztositására.

Sam Barton aki minden tárgyalásán magabiztosan, és céltudatosan vesz részt, olyan félszegen indult a belépő lány elé, akár egy kisdiák. Nemcsak, az élmény ujjszerüsége, hozta zavarba, de a nő látványa is. És milyen aljas is a férfiember nemi, vagy ki tudja milyen étvágya: ahogy rápillantott azonnal megjelent előtte a felesége képe, és kár lenne tagadnia, ő sem mondana mást, -ha megkérdezik, kit választana ágybavalónak,- mint a legtöbb gyarló, választott párral élő, ingadozó vágyu férfitársa. Gondolatban bocsánatot kért a feleségétől, miközben figyelmét a vendégére összpontositotta.

-A nevem, Sam Barton.

-Az enyém Helen Paxton, de szólithat bárminek, csak a szivéből fakadjon.

-Értem…lesegithetem, a kabátját?

-Hogyne. Ön igazi uriember..

-Azért, mert egy hölgyről lesegitem a kabátot?

-Azért mert fogalma sem lehet, vagyis inkább nagyon is van a hölgyről, akiről a kabátot ezuttal, le akarja segiteni.

-A nő a pokolban is úr. Ezt nem én találtam ki, vagy olvastam, vagy valami szini, netán filmelőadásban hallottam, de mindig a férfit minősiti az, ahogy bánik, a  társaságában lévő, hölggyel. Foglaljon helyet. Iszik valamit?

-Csak ha maga is.

-Én nem nagyon szoktam, nekem életkérdés, a tiszta fej, és nem is főleg az egészség szempontjából..

-Máris témánál vagyunk- ült le, a lány.

-Az egészségre gondol?

-Igen..mert nem is tudhatja, milyen közel áll hozzám, ez az életterület.

-Mégpedig…csak nem ugy érti, hogy..ami előttünk áll, az egészségügyi szükséglet?

-Eszembe sem jutott, ami előttünk áll. Ha feladatnak tekintjük, amit mindenképpen végre kell hajtanunk, akkor akár, bele se fogjunk. Az egészségügyre tettem fel az életem. Orvostanhallgató vagyok. Harmadéves medika.

-Maga aztán ért a meglepetéshez. Nem is tudom, mit mondjak?

-Üsse el tréfával: ahogy Cyrano tenné, valahogy igy: mondhatta volna, ifju hölgy, hogy a gyönyör az élete, azt is, hogy mások boldogitására tette fel az életét, vagy hogy ezt tartja a legkönnyebb, és legélvezetesebb időtöltésnek.

-És, Maga szerint?- adta át a kitöltött italt, Mr Barton.

-A tanulás, és az életcél az életem értelme, és mindaz, amit a cél elérése érdekében teszek, az…

-Áldozat?

-Korántsem, hiszen ha mosogatni mennék, felszolgálni, vagy bármi mást vállalnék, hogy a tandijat fizethessem, az inkább áldozat volna, hiszen időre kellene mennem, a munkaidő minden percében helytállnom, míg igy összekötöm a kellemest a hasznossal…és még tudományosan is, tapasztalatot szerzek, s ha netán szexoológus leszek, az, amit a diplomaszerzésig tapasztalok, nagy hasznomra lehet a tanácsadásban. Mert hogy ezen a téren nagy baj van, azt már most is tudom. Az álszemérem, a prüdség, a fiatalok felkészületlensége, az ifjukori, papirlángu kalandok sora, a kishitüség, a félénkség, az izzadó tenyér, a kisebbrendüség érzése, csak mert…de hiszen ezt ugyis tudja, vagy legalábbis remélem, hogy igen.

-Régóta csinálja?

-Most egész este, erről kérdezget? Mi maga közvéleménykutató, vagy alkalmi boldogságkereső. Üljön ide mellém…

Sam Barton leült, a heverőre.

-Most miért nem beszél?- kérdezte a lány miután ivott, és letette a poharát.

-Élvezem az illatát..

-Na, ez már valami. Sok eféle kalandja volt már?

-Kinevet, ha azt mondom, most próbálkozom vele először..

-Gondolom, nős?

-Két gyerekes, hüséges férj vagyok, aki majd két évtizedig betartotta a hüségesküjét..

-Gratulálok.

-Az illata csodálatos. A hangja zsongitó, pedig még csak semleges dolgokról, vagy legalábbis nem a kettőnk gyönyörtadó, kapcsolatának felépitésére használt szavait, bókjait, becéit hallottam.

-És az érintésem?- kérdezte, kicsit kacéran Helen, miközben, kézfejével végigsimitotta a férfi, frissen borotvált arcát.

-Az egyenesen vérforraló. Éhes?

-Maga?

-Én itt akartam vacsorázni.

-Akkor, mi tartja vissza. Minél spontánabbúl következik be, amiért egybegyültünk –mókázott a lány- annál szemérmetlenebbül tudjuk majd, boldogitani  egymást.

-Boldogitani? Más a maga helyében azt mondta volna: szeretni.

-Az a más hazudna, mert összekeveri a szerelmet az alkalmi boldgitással. Amire mi készülünk, életszükséglet, vagyis bizonyos helyzetekben elengedhetetlen, de szeretni? Az, valami csodálatos érzés lehet.

-Maga egyre jobban tetszik nekem! -jegyezte meg, a férfi. -Talán azért is, mert külön tudja választani, a szexet, a szerelemtől.

-Akkor jó, ha igy van és, ha elhihetem, amit magáról mondott, akkor ebbéli hitem, méginkább megerősödik. Magánál bejött. Nagyon szeretheti a feleségét, ha eddig kitartott.

-Most is, az ő tudtával vagyok itt.

-Remek. Szép uj világ, amikor a párok kapcsolatából eltünik a féltékenység, a gyanusitás, és ha, ki is lépnek néha, a hámból, mint az egyforma lépegetések után, az iga ellen tüntetni akaró, a monotonságra ráunó, ugrálni, futni vágyó igásló, nem kell félniük az ostorcsapásoktól, amit a ficánkolásért kapnak. Ez az igazi jövőkép.

-Mit kér vacsorára?

-Amit maga.

-Köszönöm a bizalmat. Akkor csengeteg a pincérnek. Utólagos engedelmével gondoskodtam a menüről. Nem kell félnie, hogy olyasmit akarok ráerőltetni, amit nem szeret, három félét is rendeltem, és hozzá mindent, ami dukál, és amire egy nő, könnyen kedvet kaphat.

-Én addig rendbeszedem magam – mondta Helen, és bement a fürdőszobába.

Sam Barton elégedetten állapitotta meg magában, hogy ezuttal is nyert az előrelátása. Mihelyt ideért értekezett a pincérrel, és abban maradtak, hogy, ha csenget, jöhet az általa összeállitott vacsora.

A csengetés után csakhamar megjelentek a pincérek a megteritett asztallal, amelyről nem hiányoztak a hangulatos gyertyák, és a virág sem. Miután meggyujtották a gyertyákat, és jó étvágyat kivántak, elhagyták a szobát.

Helen Paxton ha lehet még kivánatosabban, szebben került elő, mint amikor a fürdőszobába vonult.

A férfi –ahogy uriemberhez illik- aláigazitotta a széket, és enni kezdtek, majd egy pohárka borral leöblitve a vacsorát, de a közömbös dolgokról való beszélgetést folytatva, újra a kanapén kötöttek ki. A férfi egészen közel huzódott Helenhez, aki szinte incselkedve, kicsit adta is magát, vagy az illatát, az érintését, hogy minél jobban nőjön az érdeklődés, vagy a férfiui kiváncsiság, – azt majd a jövő dönti el- a vendégében.

-Az érintésével még nem kényzetetett el…megcsókolhatom az arcát,- kérdezte Sam, aki még ennyi évi házasság után, sem hagyta volna ki soha, az előjátékból a csókot, a csókpásztát, és általában a szájjal való érintést.

Az ajka felfedező utra indult a lány nyakán, arcán, majd – hiszen ki lett volna képes ellenállni a felkinált, észvesztően szétnyiló ajkaknak- elkezdődött az otthoni előjátékok első öt évére jellemző csókcsata. Mindketten szerettek csókolozni, de a férfi gondolatai azon jártak,  ami következhet, amiben része lehet.

Ha sejtette volna, hogy Helen Paxton mit forgat a fejében.

-Vajjon ma, bekövetkezik-e végre az, amiért az ilyen szexszolgáltatásra adtam, a fejem. A verébvágyú, korabeli férfiak sosem tudnának belőlem olyasmit kihozni, amit a legelső, és, azóta, még egy másik kliensem, előcsalt. Bárcsak, ez a hosszu évek alatt, begyepesedett, hüségü férfi is bele adna apait, anyait, és eljuttatna arra a pontra, ahova – amióta először átéltem, és végiggondoltam, a belőle származó lehetőségeket, eszeveszetten vágyom. Tetszhalott akarok lenni…

Kétszer volt már részem benne, kifejezetten olyan partner tett azzá, akiben olyan egekig érő, és végeláthatatlan vágy égett, hogy, ha mélyálomba nem merülök, biztosan végelgyengülésből eredő, eszméletlen állapotban visznek el, a helyszinről.

Mást megriasztott volna a jelenség, de ő medika, akit érdekelt a szervezet, az emberi test működése, és már az első eset után is, bujta a tetszhalál, a mélyhütés, vagy hibernálás, a betegségek hipnozissal történő gyógyitása, témáju könyveket, tanulmányokat, dolgozatokat. Mindent megkeresett az interneten, kivette a könyvtárból, amivel lehetővé tehetné, hogy az önszuggeszióval, vagy végkikmerüléssel, netán ön, vagy más közremüködő által létrehozott hipnózissal, bármikor a tetszhalottság állapotába eshetne..és nemcsak ő. Ki tudná mire vélni a teszhalottságát, megmagyarázni, az esetleges felhasználását, vagy elmondani, hogy más, nagyobb tudásu emberek is foglalkoznak azzal, amire ő csak – semmivel nem igazolható- élménye alapján kiváncsivá lett.

Azt tudta, hogy azok az országok fejlődnek jobban, és viszik előre az emberibb élet célkitüzéseit, ahol a tőkét a kutatásfejlesztés szolgálatába állitva, egyre többet és többet forditanak a tudományos munkák finanszirozására. Hitte, hogy ő is tehetne valamit az előbbrejutásért, csak azt nem tudta, hogy melyik vonalon induljon el, kinálja fel különös képességét valami korszakalkotó felfedezés, előbbreviteléhez. Nem a pénz érdekelte, hanem a siker, az, hogy az embereket hozzásegitheti valamihez, amit nélküle is megtalálhatnának, de sokkal több időt, és pénzt igényelne a kutatás. Szimulátoron figyelni valamit, és az emberi test reakcióit analizálni, ugyanazon területen, szinte összehasonlithatatlan lehetőség.

Talán, ha tudná a mélyálma miértjét, besegithetne vele akár a hibernálás, akár a hipnozissal gyógyitás területének kutatásába, ő, akinek – bár még a tojáshéj a fenekén van, mint leendő tudósnak, de aki különleges közremüködésével felmérhetetlen szolgálatot tehet a tudománynak, vagy a vele foglalkozó tudósoknak, hiszen őt nem hipnotizőr küldte mély álomba, hanem a nemi gyönyör. Jó volna, ha lenne valaki, akinek elmondhatná a kétségeit is, a félelmét, hogy egyszer olyan álomba merül, amiből nincs visszatérés. Akkor, amit addig adhatna a tudománynak, annak a reménye is odavész. Jó volna kideriteni végre, hogy ezerszázalékosan mi okozza, az általa tapasztalt teszthalált, születési hiba, valami titkos betegség, vagy a szex, és csakis a szex, izgalma. Arra már talált leirást, hogy szexben kiemerült férfiak mélyálomszerü állapotba kerültek, de a jelenséget senki nem ellenőrizte, vagy nem elemezte orvosi szempontból, vagyis, csak ő lehetne a kutatók segitségére. Talán ő az egyetlen, akinek közremüködésével,  – mihelyt még több tapasztalata lesz a miértről- talán egy hajszállal, többet tudhat meg, a tudós társadalom. Fura dolog a kutatás. A legtöbb eredményt a véletlen hozza, de ha ő olyan helyre kerülhetne, ahol az eszét használhatná és – bármilyen bárgyunak hat is, amire gondol- kipróbálhatná, biztosan rátalálni valamire, ami az emberiség javát szolgálhatná. Csak gondolkozni kell. Egyik felfedezés adja a másikat, csak legyen, aki tovább gondolja. Itt van például a DNS. Istne áldja meg a feltalálót, de ha a helyébe lehetne, átadná a biztosat a munkatársaknak, továbbfejlesztőknek és menne tovább a megkezdett uton. A  DNS-nél maradva: a bünüldözést, bizonyitást, azonositást százszázalékossá tette, de ha – amit a DNS elmond egy emberről- az a nyálból is kimutatható-  miért kell vérvétellel, s annak körülményes vizsgálatávla terhelni a laboránsokat? Ami a vérből megállapitható, azt a nyál is elmondja, ha értő ember hatáskörébe kerül. Mennyi költséget megtakarithatna az egészségügy, ha a vért kiiktathatná, és mégis képes lenne felállitani a vizsgált személy teljes, és csalhatatlan diagnozisát….

-Elgondolkoztál, de minden grammodban csodálatos gyönyörüséget adó, csoda, te- suttogta a férfi, és simogatni kezdte Helen arcát, a nyakába bujt, hogy mélyen beszivhassa, a kiedvére való illatot. Neki ne mondja senki,  hogy, csak az állatoknak van, a testében olyan anyag, amit a párzási vágy hoz ki belőlük, különben sosem találnának egymásra, a sikerrel nemzeni akaró egyedek. Egyetlen embernek sincs ugyanolyan illata. A bőr szine is jellemző, de a belső érzések letagadhatatlanul megváltoztatják, bizonyithatják, egy-egy ember lelki állapotának, a teste illatában való jelenlétét. A mesterséges illatszerek, krémek, parfőnöok csak álcák, amiket a legtöbb férfi nem  szeret. Érthető, hiszen azok- minden nőn mássá válva-, átveszik a használó testének illatát. Mindenben legjobb a natur, hiszen ha tiz nő, hatszor átszappanozva magát, megmossa a férfiak által egyik leggfontosabbnak tartott testrészét, a férfi akkor sem érzi egyformának, – szappanillatunak- azt a bizonyost. Minden ember verejtéke, vagyis az illata, más, és más. És milyen jó, hogy más, hogy az ember csak azzal, hogy nőt cserél, illatilag kiléphet a mindannapok egyhanguságából, és esküdni merne rá, hogy a közelség, a benne zajló életjelenségeket is megváltoztatta, ha másként nem: szebb lesz az élet, jobb lesz élni.

-Zsongitó az érintésed, de arra várok, mikor kezdesz el vetkőztetni. Vagy legyek én, a kezdeményező?- kérdezte Helen, és már vette is le a férfi zakóját, csomózta a nyakkendőjét, és a férfikezek is nekiindultak, hogy a szinte semmi ruhából, kihámozzák a tökéletes idomokat.

-Csak ne érjen csalódás..csak ne lombozzon le, a látvány- ismételgette, féltudatosan magában, a férfi. És szinte kacagni lett volna kedve a boldogságtól, amikor Helen gyönyörű teste – hibátlan szépségében -ruhátlanul állt előtte.

Ahogy a vágyaiban elő volt irva: vörös haj, – ki tudja természetes-e, de kit érdekel, – tetoválások nélküli, hófehér test, csak a hónaljban simaság, az ágyékon sprőd, göndör szőrzet, ahogy a természet rendelé, mert az emberi testen mindennek értelme, feladata van. Az a velőtborzolóan izgalmas pamacs, a legtöbb boldogsággal kecsegtető helyen, olyan izgalomba hozta, hogy attól félt, tul hevesnek bizonyul, de képtelen lett volna, megtartóztatni magát.

Mindkettőnek volt oka, hogy egymás karjaiban, egymást tépve, csókolva, becézve, marva üzekedjenek, leplezetlenül kiadva magukat: egyikük az unottá vált hitvesi ölelés egyformasága feletti, önmaga hibáztatását, másikuk a vágyat, hogy felérhessen, arra a gyönyörcsucsra, amelyen már járt ugyan, de esetleges lehetőséggel. Nem állhat oda a hozzáértő, ám mindig kételkedő tudósok elé, hiszen a tudományban mindent bizonyitani kell, még akkor is, ha nem akadnak, hitetlenek. Olyan pedig nincs, ezt csak a Találmányi hivatal ügyintézői, és elbirálói tudnák bizonyitani.

Helen Paxtonnak, már csak a választott életpályája okán is többet kellett értenie a szexhez, és az azzal kapcsolatos érzelmekhez, mint az egyszerü földi halandónak. Elszomoritó, hogy a felmérések szerint az asszonyok 8o %-a sosem érzett még orgazmust, pedig anélkül, a szeretkezés inkább megalázó, mint gyönyörteljes, vagy maga a legképtelenebb képmutatás, kedvbenjárás, megfelelni vágyás. A kapcsolatok maltere, amiből, mint később kiderűl, hiányzik a legjobb kötőerő a , -a saját gönyörűségemre, mást gyönyöriteni akarás- vágycementje. Természetesen ehhez a tudatlansághoz nagyban hozzájárul, a férfiak zömének otrombasága, akik csak a tyukszex idejét szánják rá, önmaguk mennybemenetelére, mitsem törődve a hozzásegitő lény élvezetével, vagy undorával. Mert szörnyen undoritó lehet, ha egy nő a házassága, a kapcsolata, vagy éppen a legtöbb kalandja alatt, egyre csak köpőcsészének érzi magát. Még a magára valamit adó örömlány is, nagy sulyt helyez arra, hogy ő is benne legyen a buliba, mert ugy tartja: a szakács se szereti, ha a főztjéből ketten esznek, és az egyik szóra sem méltatja, a másik isteniti. Hiszen az étel adva van, az izek nem lehetnek mindenki számára egyformán inycsiklandozóak, de a füszerek rendelkezésre állnak, hogy mindenki ugy izesitsen, hogy az aroma számára is élvezhető legyen. A szex sem, azért az egyperces, vagy még annál is rövidebb gyönyörért élvezetes, hanem az ahhoz juttató, és az azt követő, érzésekért.

Amig Helen a bérgyönyöritésre nem adta a fejét, addig is megfontolta, kivel, miért, és megpróbált, ha nem önző, de lényegretörő lenni a kapcsolatban, amelynek legfőbb elve, és létfentartója, az adok, kapok.

Ezuttal is mindent megtett, egy idő után már nemcsak a célja eléréésért, hanem egy végtelenül kedves, a mai férfiak elé, példaként állitható gentlamen kedvéért, aki magáról teljesen elfeledkezve próbált a kedvébe járni, hiszen eleget megélt már ahhoz, még ha nem sok nő kezén fordult is meg, hogy tudja: csak az kaphat kéjt, aki gyönyöriteni képes.

A második csodaorgazmuson is, tul voltak.

Halálfáradtan, de pihekönnyü testtel, és lélekkel, feküdtek egymás mellett. Jó darabig egyikük sem szólt, majd Sam Barton beszélni kezdett. Nem fordult Helen felé, ugy maradt hanyatt, ahogy jóleső fáradtságában, a hátára fordult, és elnyult, a minden porcikáját átjáró kéjérzet után.

-Csodálatos voltál…ha nősülés előtt állnék, megkérném a kezed, mert csak ilyen nőt érdemes feleségül venni, aki a másikra is odafigyel, aki mindent elkövet, hogy annak is jó legyen, miközben – kicsit sem önző módon a saját gyönyörére gondol. Remélhetem, hogy nem most találkoztunk, utoljára? Szeretném, ha kihagynánk a kapcsolattarátsunkból a közvetitődet. Egy üzeltembernek, akárcsak egy politikusnak adnia kell a jóhirére, és ne feledd, nekem, a nő is számit, aki, a mindenem, és akinek én jelentem a boldogságot, a sirig. A titkárom majd jelentkezik, ha megadod a számod, és benne megbizhatsz…mit felelsz rá, te kis telhetetlen, gyönyörszolgáltatásból, Nobel dijra érdemes, égi angyalka, te…

Helen Paxton hallgatott.

-Csak nem aludtál el? –támaszkodott félkönyökre, Sam Barton. Nem is tudom dicséretnek, vagy kudarcnak számitana-e, hogy egy ilyen minden erőt kivevő ölelés után, álomba merülnél. Na, ébredj már, te kis csupa ideg, csupa mozgás, mindent érző, és élvezni akaró, csodálatos testü…kislány…te..

Helen Paxton nem mozdult.

Sam Barton, felült, és a félhomályos szobában, behunyt szemmel, mint aki csak az illatokat kutatja csókolgatni, simogatni kezdte, Helen arcát, nyakát de semmi. A lány meg sem moccant. Aztán a pulzusát kereste, mert azt hitte elájult, a tulzott beleéléstől, amivel meg akart felelni neki. De Helen Paxtonnak nem volt pulzusa…

-Teremtő egek…meghalt!- futott át rajta a rémület, és ugy ugrott fel a lány mellől, mintha, pár perce még, nem érzett volna halálfáradtságot.

-Sápadt, nem mozdul, aludni nem igy szoktak. Transzba esett, vagy…vagy tényleg meghalt? Teremtőm, mi lesz, ha igaz? Mit szól a nejem, a család, az üzletfelek..és egyáltalán..mit kezdjek, egy halott nővel, a vállalalt által bérelt, lakosztályban?

Egyszeriben olyan kétségbeesés fogta el, hogy az is csak pár perces tipródás után jutott eszébe: Alan készenlétben áll, hiszen még nincs éjfél, de ahogy őt ismeri, utána is tartja a frontot, amig ő el nem küldi, de ezuttal, nem küldi el. Életbevágóan szüksége van rá, csak az ő szolgálatára számithat..

Elővette a mobilját, és hivta Alan Nelsont, aki még mindig a bárban ült, és a müsort, meg a, vendégeket  nézegette, hiszen a tétlen várakozás a legrosszabb. Le kell kötnie a figyelmét valamivel. A nők nem érdekelték, különben is majdnem mindnek volt párja, akinek meg még nem volt, azon a vak is látta, hogy mire menne ki a játék, márpedig, ha ugy vesszük, ő legalábbis éjfélig szolgálatban van.

Megcsörrent a telefonja.

-Azonnal jöjjön, nagy baj van..nagyon nagy..-mondta, vagy inkább vacogta, Mr Barton.

-Két perc, és fenn vagyok.

Csak odaszólt a pincérnek, hogy irják a lakosztály számlájára, amit fogyasztott, és már vitte is a lift, a harmicadikra.

Az ajtó azonnal kinyilt, nem kellett kopognia.

-Mit tegyek..a lány, az a csodálatos képességü teremtés, meghalt..

-Meg..meghalt? Az nem lehet- sietett oda, a mozdulatlanul fekvő lányhoz, Alan Nelson. -Talán csak eszméletvesztés..megártott neki a tulfeszitett megfelelni akarás..- mondta, miközben, a lány nyaki erét tapintotta,  pulzusát számolta, volna…majd tanácstalanul nézett a fönőkére.

-Mit tegyek?- kérdezte, Sam Barton. -Csak azt ne mondja, amit a bennem lakó, eddig sosem ismert rossz énem sugott, az első pillanatokban: dobd ki az erkélyről, és azt hiszik öngyilkos lett, vagy eressz vizet a kádba, hátha beveszi a halottkém, hogy belefulladt…de sajnos, vagy hálistennek, becsületes embernek vallom magam, és képtelen vagyok bármire is. Magának kell segitenie. Maga nőtlen…ha jól tudom, állandó kapcsolata sincs..

-Miattam, ne aggódjon uram. Öltözzön fel, és menjen haza. A lakosztályt nekem adta kölcsön ma estére, én voltam a hölgy partnere, és mihelyt biztonságban érzem Önt, vagyis elhajt, a mindjárt megrendelt taxival, amit a nevemre kérek, máris hivom a szálló orvosát, ő, a rendőrséget, a helyszinelőket, a halottkémet, amit ilyenkor tenni szokás. Öltözzön uram, én hivom a taxit..

-Csak kitöltök, egy csekket. Százezer dollárral rendelkezhet, biancó csekken veheti fel, senki nem tudhat róla, és arról sem, mire használja, de tegyen meg mindent, hogy a lehető legjobban végződjék, ez a csodásnak induló, de vacogtató borzalomba fulladó, kaland.

Mr Barton megirta a csekket, és letette az asztalra.

Alannak segitenie is kellett, a kiállott izgalomtól,  teljesen elerőtlenedett férfinek, de végre felöltözve indult az ajtó felé.

Alan Nelson egyedül maradt egy halottal, akiről csak annyit tudott, melyik közvetitőtől kérték, és igaz, a nevét is tudja, már ha az, igazi, de mire megy vele, a procedurákat, a kihallgatásokat, jegyzőkönyveket, a gyanú alóli kimosakodást, ugysem kerülheti el. Meg kell előznie a gyilkossági ügyekben elsőrendü nyomrögzitésnek számitó ujj, és spermanyomok levételét, mert ha a főnök…atyavilág…mit tegyen, hogy minden jó legyen?

Először a mentőket akarta hivni, de aztán ugy gondolta a szállóban, biztosan nem ez, az első hasonlóan gyors segitséget igénylő eset, jobb, ha rájuk bizza, ezért letette a mobilját, és odament a házi készülékhez. Amikor a fekvő lány mellett elhaladt, nem állta meg, hogy sajnálattal rá ne tekintsen, és először azt hitte halucinál: megrezzentek a halott, szempillái. Odalépett hozzá, majd amikor látta, hogy valóban mutakoznak rajta életjelek, rohant a fürdőszobába, és bevizezett egy törölközőt, hogy azzal próbálja áttörölni a sápadt arcot, csak mielőbb visszatérjen belé az élet.

-Hát maga?- kérdezte a lány, amikor némileg kitisztult az agya.

-Azt kérdi, hogy kerültem ide?

-Azt. Csak nem hagyott faképnél az a csodálatos férfi?

-Csak igen, mert maga..meghalt!

-Mit csinááááltam?-kérdezte meglepetést szinlelve, de inkább leplezett örömmel, a lány.

-Meghalt. Én is láttam, már éppen hivni akartam az ilyenkor illetékeseket..

-Szerencsére, nem hivta..

-Az a szerencse, hogy nem kell hivnom. Mi történt? Emlékszik valamire?

-Lassan mindenre…csodálatos menetek voltak.

-Most ne arról beszéljen, hanem az ájulásáról, vagy isten tudja mi volt de, hogy se pulzusa, se nyaki ütőér lüktetése nem volt, arra akár meg is esküdnék.

-Akkor vagy maga volt nagyon izgatott, és nem érezte, amit tapintott, vagy…tetszhalott voltam..

-Azt nem mondanám, mert az – szerintem- már régen kiment a köztudatból, de nem hiszem, hogy az volt, mert a régi temetőmesék ugy irták le a tetszhalottakat, hogy csak a temetés után dörömböltek a koporsóban, a föld alatt, vagy még, amig a pap beszélt, de ilyen hirtelen nem igen ébredtek fel. Azt olvastam, hogy az emberek féltek a tetszhaláltól, és Andersen, a nagy meseiró is, minden este egy cetlit rakott az ágya mellé, hogy:  „nem igazán haltam meg”. Aztán valami nagy okos elrendelte, hogy a halottak szivét át kell szurni, nehogy a sirban ébredjenek fel.

-Ahelyett, hogy kutatnának olyan médiumok után, akik, ki tudja miért, a teszhalál állapotába esnek, mert felsorolni is nehéz volna, hány területen lehetnének a kutatók, és tudósok segitségére.-sorolta Helen.

-Csak egy olyan médiumot mondjon..

-Ne feledje, orvostanhallgató vagyok, nem a lebvegőbe beszélek. A hibernálásban, az ürhajósok kiképzésében, útrabocsátásban, a különböző betegségek gyógyitásában sokat tehetnének az olyanok, aminek maga nevezett: a médiumok. Hipnotizőrők már vannak, sok területen hasznukat veszik, de a gyógyitásban még kuruzslásnak hiszik a képességüket, pedig hitem szerint, a dohányzásról való lemondásban, és egyéb szenvedély betegségek meggyógyitásában képesek lennének tenni valamit. Merem hinni, hogy a stressz, a depresszió eltünne, mint betegség, mint ahogy nem is az, hanem inkább önszuggesszió, mert az emberek önsajnálatból, vagy ki tudja, miért beképzelik maguknak, hogy ők a világ legszerencsétlenebbjei, örök fekete péterek, akiknek semmi sem sikerülhet, tehát, nem is érdemes felkelni, és bármibe is, belekezdeni.

-Érdekes, amit mond, de magával kapcsolatban mit higgyek? Önszuggesszióval altatta el magát, mert hogy nem volt halott, azt most már látom, mert se hullafolt..

-Az ilyen hamar nem jelentkezik..

–Most már ezt is tudom. Szóval se nem hipnotizőr, vagyis magát nem altathatta el, ha csak, a főnök, nem jeleskedik ezen a területen, akkor? Mi ejtette magát transzba, tetszhalálba, mélyalvásba, vagy vegye, aminek akarja.

-Kezdem elhinni, hogy a, szex. A nem akármilyen, szex. Az olyan, amilyet a főnökével átéltem, ami megmozgatta minden idegszálam, és földöntuli kéjbe rántott.

-Nem is hinném a főnökről, hogy..  De különben sem esik jól a férfinak, ha egy másik képességeit dicsőiti előttük, egy hölgy.

-Van, akit a pihentetés megtáltosit, és van, akik a használatlanságban elkorcsosulnak. Ő az előbbiekhez tartozik.

-Azt hiszem az a legjobb, ha most fekve marad. Pihenjen nyugodtan, én hazamegyek, mert nemsokára munkába kell állnom. D a főnöknek mit mondjak?

-Velem kapcsolatban?

-Igen, adott egy csekket, hogy vállaljak magamra mindent, fizessek le mindenkit, aki gyanakodhat, vagy bajt keverhet, szóval óvjam meg a jóhirét, már amennyiben, maga nem támadt volna fel..

-Mennyit kapott?

-Sokat. Az emberek általában, minél nagyobb bajban vannak, annál többet hajladóan áldozni, csak megusszák. A csekk biancó, és százezerre szól. Ebből a személyzetnek kellett volna adnom, mert sosem ment még el a főnök innen taxival, és valakinek szöget üthet a fejében, miért távozom én, a főnök után, és nem vele, hogy hazavigyem, s arra is rájöhetnek, hogy egy hölgyet, a szobában hagyott, vagy hagytunk.

-Ha maguk bérlik egész évben a lakosztályt, senkinek semmi köze hozzá..

-Igy elmondva igaz, de az élet mást bizonyit.. Szóval a szájakat be kell fognom. Jobb félni, mint megijedni.

-És az enyémet ki fogja be?- kérdezte Helen, de inkább csak heccből.

-A magáét? Tudtommal, maga megkapja a közvetitőtől..

-Igen, de a főnöke – becsületszavamra azt igérte, hogy azon kívül sem lesz hálátlan, de mindent félretéve: van komoly kapcsolata?

-Nekem, vagy a főnöknek?

-Magának.

-Jelenleg nincs.

-Akkor, társuljon velem.

-Szexkapcsolatra? Sajnos maga tul drága nekem.

-Magának semmi üzleti érzéke nincs? Egy percig sem gondoltam rá, hogy fizessen, mindent megkap, amit a kuncsaftok, de esetenként, amikor valami vastag pénztárcáju, könnyen bajba jutható, nős emberrel fekszem le, és tetszhalott leszek, Maga vállalja az eltakaritásom.

-Vagyis ujból, és ujból álomba ringattatná magát?

-Rizikó..de bizza rám. Ujra, és ujra nem tudom, nemcsak tőlem függ, de maga lehetne a menedzserem, és ha jelzek, megjelenik, aztán –nem tudom, hogy zajlott le, a főnöke általi megvesztegetés, de hasonlókban lehetne része ezután is, aztán a kapott összegen megosztozunk.

-Becsületes ember vagyok.

-Én is. Kérte maga a főnökétől, a százezret? Nem. Akkor meg? Se zsarolás, se megvesztegetési kisérlet, csak az élet adta kényszerhelyzet elháritása, amiért a fizetséget nem a kollektiv szerződés irja elő. Nos?

-Szó sem lehet róla. Jól megvagyok a főnökkel, és..

-És neki, mit mond? Gondolom a következőkben is igényt tartana a szolgálataimra, ha megtudná, hogy élek és virulok.

-Most, hogy mondja…tényleg, azonnal tudatnom is kell vele, hogy semmi baj, maga él és egészséges, csak a kimerültségtől zuhant ájulásba..

-Maga tudja…de figyelmeztetem, soha vissza nem térő alkalmat szalaszt el. Nincs hivatalos idő, havi két- háromszori elfoglaltság, aminek elő, vagy utójátékában részt vehet, és hatszor annyit kereshet, mint eddig.

-Jól meg vagyok fizetve, és nem szeretem, ha féllábbal a börtönben kell éreznem magam.

Megcsörrent, Alan Nelson mobilja.

-Tessék, itt Nelson. Hogy micsoda? De hát hogyan? Őszinte részvétem, asszonyom, azonnal odamegyek, és amiben tudok segitségükre leszek..-mondta, és döbbent arccal kapcsolta ki, a készüléket.

-Ki halt meg?- kérdezte, Helen.

-A főnök..alighogy hazaért, és kezdte mesélni a feleségének a magával átélteket, egyszercsak kiment belőle a tartás, és az asszonya karjaiban halt meg.

-Most odamegy?

-Megigértem.

-Jól gondolja meg, mit tesz. Az ajánlatom áll. A foglalkoztatásáról gondoskodom. Megtarthatom a kiközvetitőt, igaz elég sokat vesz le a tiszteletdijamból, de mit csinálnak, manapság ingyen?

-Nincs min godnolkoznom. Maradjon, rendeljen, egyen, igyon, aludjon, mihelyt tudok, visszanézek.- mondta Alan Nelson, és elhagyta a szobát.

Negyedik fejezet.

Ha helyszinről térnek vissza, Sinus, és Blood a kocsiban hallgatnak, mintha emésztenék a történteket, és a véleményüket próbálnák mgvitatni önmagukkal, aztán,  valamelyikük, elkezdi, és addig tart, – a ki mit gondol az ügyről, -amig be nem érnek a főhadiszállásra. Ezuttal is igy történt. Az emeletre együtt mentek fel, de ott Blood elnézést kért.

-Beteg a nagynéném főnök, két perc mulva a helyemen vagyok, és viszem a kávét, addig tartson ki-mondta, és visszalépett a liftbe.

Valóban nem tartott sokáig amig a bázisra ért, és letette a kávét Sinus asztalára.

-Kapaszkodjon meg, a poharában főnök, mert amit mondok, attól ugyis leesik a székről.

-Nem ülök olyan gyámoltalanul, hogy földet fogjak.  Mondja, miben sántikál megint?

-Már nem sántikálok, mert ahogy szokta volt mondani, alaposan beletalpaltam a 47 es lábammal valamibe, amiről pedig, amikor félfüllel hallottam, még fogalmam sem volt, hogy az életben mégegyszer szóba kell hoznom.

-Mi volt az? Valamelyik sejtése, vagy ördög falrafestése?

-Főnök: a két áldozat azonos azzal a gerlepárral, vagy inkább rokonnal, akik ellen, – az, a bátyja végakaratát elintézni akaró testvér,- ma reggel bejelentést tett.

-Megőrült? Hogy lehet a két ügyet, egy napon emliteni?

-Ecseteljem? A bejelentő nem bizik a mi mnkánkban, talán a kollégák nem biztatták tul sok jóval, és saját kezébe vette a leszámolást..

-Őrültség!

-Akkor mondja meg, miért kellett, ennek a két embernek meghalnia?

-Nem is biztos, hogy ezek azok, akik ellen a bejelentést tették.

-Holtbiztos főnök. A szakmában hamar hire megy az ilyen jó huzásnak, és két kolléga kiment a lányok közé, akik azonnal daloltak, név és személyleirás ismeretéssel, vagyis éppen a két áldozat cimére indultak volna a fiúk,  amikor beestem hozzájuk, hogy megkérdezzem, mit tudnak a gerlepárról.

-Ilyen nincs.

-Lehet, hogy a regényekben nincs főnök, de hogy az élet minden fantáziát felűl irhat, arra már egy pászor letehettük volna a nagyesküt.

-Azért hogy valaki végakaratának eleget tegyen egy meglett férfi, nem öl meg két embert, inkább a hatóságra hagyja, amivel megbizták, ha van egy cseppnyi józan esze.

-Nem vagyunk egyformák, Főnök! Lehet, úgy gondolta, igy legalább megnyugodhat, végakarat kipipálva, ugy, ahogy a rendőrség, vagy a biróság sosem torolta volna meg az átkozottakat, és le van a gond, az igazságtételről.

-Keritse elő, azt az embert.

-Sajnos a nevét nem irtam fel, de a kollégák igen, és mivel mondtam, hogy nekünk van mit tennünk, ők mennek ki a cimükre..merthogy az áldozatok, rokonok: nagybácsi,  és unokahug.

-Szép kis familia, mondhatom…-dünnyögte, Sinus. De most kezdjünk a saját dolgunkkal foglalkozni,

-Mintha eddig nem, azt tettük volna.

-Ugy értem mi a helyzet a patológián, mire jutottak a helyszinelők?

-Ezeket nem lehet sürgetni. Ha kész vannak, tálcán kapjuk az eredményeket, felesleges ott lábatlankodnunk és hátráltatnunk őket olyasmikben, amikhez annyit sem értünk, mint, kakas az ábécéhez.

-Tyuk az ábécéhez- javitotta volna ki, Sinus.

-Főnök, mióta Betsyt megtaláltam, én anyira tisztelem a tyukokat, hogy még közmondásilag is megadom nekik, ami, egy csodálatos nőnek kijár.

Sosem tudja meg Blood, hogy Sinus mit felelt volna, a kissé elkoptatott megjegyzésére, mert megszólalt a központi vonal.

Sinus kapta fel a kagylót.

-Férfi holttest? Az uttól tiz méterrre. Lövés okozta halálos seb. Biztositsa a helyszint kolléga, amig odaérünk. Szólunk mindenkinek, akinek ott, a helye.

-Mondjam, vagy hallotta? -nézett Bloodra, a főnöke.

-Hallottam, és már, a két kivégzéses holttest láttán is meg akartam jegyezni, de sajnos megzavart, hogy nem mindkettő férfi, és elterelte a figyelmem arról, ami a fejemben motoszkált velük kapcsolatban, de szilárd meggyőződésem, hogy..

-Leszámolsáról van szó- szólt közbe Sinus. -De milyen bamba bérgyilkos az, aki egymás melett hagyja a két áldozatot? Ha pár kilóméterrel arréb dobja ki a kocsiból az egyiket, nem ugrik be, a kezdő nyomozónak is a közös inditék.

-Csakhogy, mi a közös inditék, és miben közös, kit és mit köt össze, ennek megállapitása nem gyerekjáték. Még jó, hogy volt egy selyemhajszál, vagy inkább egy póknyálvékonyságu nyom, ami persze az én anyagbeszerző hóbortomnak köszönhető, és amin elindulhattunk – fejezte be Blood, a kocsiban.

A helyszinig már nem is szóltak. Mire kiértek, ott volt a kórboncnok és jelentette, amit első percekben biztosan tudhat.

-A halál oka, lövés, a mellkasba. Nem a helyszinen lőtték le. A többit boncolás után.

Blood a felfedezés óta megálló, autosok közül próbált szemtanut, vagy csak bámészt találni, akinek valamiféle véleménye van, vagy lehet az ügyről, de nem sokra ment a kiváncsi, szájtátikkal.

A helyszinelők fotóztak, a nyomrögzitők tették a  dolgukat, s Blood, mikor ráunt a kérdezősdire, – pár lépéssel megnagyitva, a nyomrögzitő kört, – próbálta felderiteni a terepet. Nem mintha valamit is várt volna a félrevonulástól, de szeretett gondolkodni, még akkor is, ha olyan össze, vissza az elképzelésük, mint ebben az esetben is. Ki öl meg, lőfegyverrel valakit? Akinek lőfegyvere van. De milyen: engedélyezett, vagy sutyiban tartott. És miért? A lövés hangos, sok vérrel jár, a fojtás, vagy az egyetlen nagy ütés, és annyi minden más számbajöhetett volna még. De vannak bérgyilkosok, akik csak a kályhától tudnak elindulni, vagyis hüek maradnak ahhoz, az elkövetési módhoz, amivel kezdték. A fegyver számukra a legkényelmesebb, hiszen egy lövés, és ugy el lehet illanni a kivégzett mellől, mintha sosem járt volna arra.

Ahogy lépdelt a bokáig érő gazban, egyszercsak valami, csillogót vett észre: egy fegyver csöve volt.  Ha nem egy helyszin közelében látja meg, akkor is vigyáz a nyomokra, de ott ahol kéznél voltak a szakemberek, csak odakiáltott a nyomrögzitőknek, akik csakhamar mellette álltak, és tasakba rakták a pisztolyt.

Sinus már a kocsiban ült, amikor Blood odaért.

-Megvan a gyilkos fegyver.

-Remélem mindent elárul magáról, ha a hozzáértők faggatni kezdik, hiszen meg van a gyilkos golyó, ami benne maradt a holttestben és megvan a fegyver, aminek gyári száma, és engedélye van, ha van. Csupán azt a rakoncátlan tulajt kell felderitni.

-Fogadjunk főnök..

-Miben?

-Egy üveg sörben, hogy ez a fegyver oltotta ki, a két szerencsétlen szexiparban nagyot markolással próbálkozó, peches áldozat életét is.

-Már megint kezdi az álmodozást?

-Hiszen mi lenne velünk álmodozás nélkül, főnök?- nevetett Blood, és inditott.

Ötödik fejezet.

Alan Nelson tiszta szivből gyászolta főnökét, akivel öt éve dolgozott együtt, és aki inkább barátnak tekintette, mintsem beosztottnak. Az özvegy nem várakoztatta, bár elég nagy forgalom volt a ház körül.

-Jöjjön a férjem dolgozószobájába. Beszélni akarok magával – mondta, a feketébe öltözött, asszony.

-Őszinte részvétem asszonyom- hajtott fejet, Alan Nelson, mielőtt leült.

-Remélem, nem kell modnanom, hogy minden, amit a férjemről tud, titokban kell, maradjon. Itt nemcsak az üzleti titkokra, de a magánéletiekre is gondolok. Talán tudja, hogy, amit a férjem tegnap este..szóval..hogy én..

-Tudom, asszonyom. Mr Barton megtisztelt a bizalmával, és elmondta, hogy Ön mindenről tud. Nincsenek egymás előtt titkaik.

-Akkor nem kell magyarázkodnol, mert nekem lett volna kellemetlenebb elsorolnom, hogy..

-Felesleges, asszonyom. Nem tudom lehetek-e őszinte?

-Természetesen.

-Mr Barton kellemesen töltötte az időt. Ugy mondom, ahogy ő mondta: tudja Alan sokat tnaultam ettől, a kedves lánytól, aki mestere a szexnek, és miközben hagytam, hogy vezessen, beavasson, felvilágositson olyasmikről, amiket vénségemre sem tudtam, ezerszer bocsánatot kértem, gondolatban, a feleségemtől. Csodálatos asszony, és megigértem neki, hogy, amit tanulok, azt félredobva a prüdséget, bemutatom neki, és ha elnyeri a tetszését, mi is bevetjük. Miért ne szerethetné egymást két ember, a sirig egyforma tüzzel, odaadással, és miért kellene a hüséghez más, mint őszinte, tiszta szeretet. –sorolta Alan Nelson olyan meggyőzően, mintha akár, csak egyetlen szava is igaz lenne. Csupán azért merte megengedni magának az özvegy megtévesztését, mert tudta, hogy a főnöke, ha elmondhatta volna, szinte szó szerint ezeket mondja. Úgy gondolta, nem lehet nagyobb vigasz a szerető hitves elvesztésekor, egy asszony számára, minthogy még a halála előtti, egyáltalán nem megszokottnak tartott, elfoglaltság után is, rá gondolt, s alig várta, hogy hazaérve, beavassa őt -az egyáltalán nem szokványos módon összejött- kalandja titkaiba, és tapasztalatába.

-Nagyon szerettem őt- sirta az asszony.

-Ő is, Önt, asszonyom. Büszke volt arra, hogy ilyen megértő felesége van. Kár hogy nem kiálthatta világgá, legalább a barátai számára, hogy: igy is lehet, a boldogság nincs kaptafához kötve, mindenki ugy szabja, varrja, hordja, ahogy neki, vagyis inkább, nekik tetszik. Sokszor elmondta – nyugodjék békében- hogy a boldogság társasjáték.

-Mi lesz most, magával? Nem akarom, hogy ebben a beosztásban maradva, más mellé kerüljön. A kollégák  kicikiznék: aki a titkok tudója azt mindig ki lehet kezdeni, akár barátilag, akár irigységből. Azt hiszem legjobb, ha kivesz egy hónap szabadságot, aztán választ három lehetőség közül: vagy elvállalja egy kisebb kirendeltségünk vezetését, vagy -amig, meg nem oldódik a helyzete, -elfogadja az általam felajánlott havi járandóságot, és közb en keres magának valami, megfelelő  elfoglaltságot. Mindig számithat az ajánlólevelemre.

-Mennyi időt kapok, a válaszadásra?

-Harminc napig szabadságon lesz, az alatt dönthet. Tudom, okosan dönt. És köszönöm, hogy a férjem szerette, becsülte magát. Nem lehet rossz ember, akit a férjem bizalmába fogadott. Biztosan boldog lesz majd az életben, de ha elfogad egy jó tanácsot, és mert ugyis tisztában van a házaséletemmel: kivánom a leendőbelijének, hogy olyan boldogan éljen maga mellett, mint az én őszinte szivü, megértő, és csodálatosan szerető férjem mellett, én.

Hatodik fejezet.

A gyilkossági csoportnak könnyü dolga volt, a három áldozat klilétének megállapitásával, mert mindhárman szerepeltek a nyilvántartásban, és a jellemző azonositóik is rendelkezésre álltak, vagyis megállapitották, hogy az emberpár rokoni kapcsolatban van egymással: unokahug, és nagybácsi. Az unokahug tiltott kéjelgésért, a nagybácsi lopásért, botrányokozásért, hatósági közeg elleni erőszakért, állt már biróság előtt. Nem is képzelik az emberek, hogy mennyire kellene vigyázniuk: ne kerüljenek kapcsolatba a rendőrséggel, mert akit egyszer valamiért felelősségre vonnak, arról ujjlenyomat készűl,  - és – ha az ügyből való tisztázása érdekében  – hozzájárul, DNS mintát is vesznek. A DNS adást, csak akkor teheti kötelezővé a nyomozó hatóság, – törvényes keretek között, – ha az elkövető ellen alapos a gyanú, és vád alá helyezik.

A bünügyi laborban sziszifuszi munkát végeznek, az áldozatok testének, ruháinak, és testnedveinek átvizsgálásával, mert a DNS olyan, vagy még tökéletesebb bizonyiték a bünüldözők számára, mint a nyomkövető kutyáknak a szag, hiszen az, hogy két embernek megegyezzen a DNS-e, egy a négy milliárd, négyszáz millióhoz, kivéve persze az egypetéjü ikreket. Óriásit lépett előre a bünüldözés mióta bizonyitó erejünek fogadják el a DNS- t, hiszen egy több éve, földben fekvő csontból, egy összeégett hulla, egyetlen még vallatható  sejtjéből, megállapitható a kiléte, vagy hasonlitható ahhoz, akivel halála előtt kapcsolatban volt. Arról nem is beszélve, hogy egyetlen hajszál, különösen, ha gyökeres,  a hozzáértőknek nem is énekel, hanem dalol az áldozatról, vagy, ha annak testén, ruháján találták, a lehetséges elkövetőről.

Blood ment ki az egyetlen rokonhoz, a nagybácsi anyjához.

-Mikor hallott a fiáról utoljára, asszonyom?- kérdezte az elhizott, láthatóan jómódban élő, anyát.

-Hát nem tegnap volt, de azért nem feledkezik meg rólam. Mindennel ellát, rajta kivül nincs senkim.

-És az unokahuga?

-Lucy az egy könnyüvérü lány, szakasztott olyan, mint az anyja volt.

-Aki nem az ön vérszerinti rokona!

-Hogy volna? A mi családunkban fő, a tisztesség.

-Gondoltam- jegyezte meg, cseppnyi éllel, az őrmester. -Mit dolgozik a fia?

-Menedzser. Jól keres, legalábbis én sosem szükölködöm.

-Családja nincs?

-Elhagyta, az a szuka. Azt mondta nem él egy kitartottal. Hogy lenne kitartott az én gyönyörü fiam, amikor ő tart el engem is. Szorgalmasan dolgozik…

-Asszonyom, szomorú hirt kell közölnöm. Az ön fia, és az unokahuga, a Lucyként emlitett hölgy, meghaltak.

-Meg…haltak?! Szentséges szüzanyám..De hát hogyan..mikor…

-Ma reggel találtunk rá, a holttestükre. Lelőtték őket.

-Ki volt az a gyalázatos..ki tette ezt velem? Ki fog engem ezután, eltartani?

-Van a fiának valamilyen holmija az ön lakásában?

-Hogyne vona, hiszen ez, az ő lakása is…vagyis csak volt, mert mióta menedzser, elég ritkán jár haza. Menjen be, ott van mindene- mutatott egy ajtóra, az asszony, aztán tovább sirdogált. Még Blood, a Sinus által gyakran piszkosnak nevezett fantáziájával, sem tudta volna megtippelni, hogy vajon a fiát, vagy a kényelmes életet siratja-e, a kedves mama, és nagynéni.

A szobában semmi figyelmereméltót nem látott, ezért részvétet nyilvánitott az akkor, már talán, szivből siró asszonynak, és megkérdezte:

-Ne szóljak valakinek, hogy legyen maga mellett a nehéz napokban?

-Ne…ne..majd megnyugszom…de mégiscsak borzasztó, hogy éppen, két ilyen jó embert kellett azoknak, a gyalázatosoknak megölni..

-Gyanakszik valakire?

-Gyanakodni? Most, hogy ezt a szót használja, a napokban hallottam a fiamtól, aki Lucyval vitatkozott valamin. Nem szoktam hallgatózni, különben is, mi közöm hozzá, de annyit hallottam, hogy valaki megfenyegette őket, hogy miért, azt nem tudom, de …Lucy, elég ideges lett, aggodalmaskodott, de a fiam nyugtatta: sose félj, míg engem látsz. De most már nem látja, és én sem láthatom egyikőjüket sem. Mi lesz velem, Teremtő Atyám?- kezdte rá ujra, az asszony.

Blood köszönt, és magára hagyta.

Visszaérve, Sinus azonnal észrevette rajta, hogy valamin rágódik.

-Talált valamit?

-Semmit, ami fontos lenne..

-És olyat, ami nem az?

-Olyat talán …de nem is merem elmondani, mert olyan vagyok, mint a halálkuvik, mihelyt valamit kimondok, beteljesedik.

-Éppen azért, mondja ki.

-A mama szerint a fiát, és Lucyt megfenyegette, valaki..

-Komolynak vehető?

-Jókat kérdez főnök. Ezt is csak véletlenül bökte ki az öreglány, akinek fogalma sincs miben utazott az a két – halottakról vagy jót, vagy semmit. Hozzak egy kávét, főnök?

-Hozzon, mert a fenyegetéssel, ami ráijeszthet, az olyan dörzsölt emberekre is, mint ők voltak, felkavarta a lelkivilágom. Már nem merek semmit elbagatelizálni, amit maga sejt, mert ahogy most állnak a dolgok, olyan minden, mintha a jövőbe látna.

-Vagy legalábbis a jelenbe…sejtem, ami van.

Jelzett, a Sinus vonala.

-A főnök hiv. Remélem nem raportra..- mondta a felügyelő, és kisietett.

Blood el is felejtkezett a kávéról, gondolta, a főnököt  úgyis megkinálja a nagyfőnök, ő meg inkább nyugtatót venne be, ha nem restellné. Olyasmit érzett, mint gyerekkorában, amikor a farmon, nyáron, hirtelen beborult az ég, fényes nappal, és esti sötétség lett. Aztán eleredt az eső. De milyen eső? Csak remélni merte, hogy őket nemhogy égszakadás, enyhe nyári zápor sem fenyegeti..vagy ki tudja.

A főnök hamarabb jött vissza, mintsem várta.

-Kapott kávét, vagy hozzak?- fogadta, Blood.

-Nem kaptam, de jöjjön be hozzám.

Blood azonnal indult Sinus nyomába, aki le sem ült, csak, akár egy sebzett oroszlán, le fel járkált, miközben a vak is láthatta, hogy kihuzta a gyufát. Vagy legalábbis olyan feladatot, netán parancsot kapott, amit ugy szoktak jellemezni, egymásközt: nemszeretemfeladat.

-Mondja ki, könnyebb lesz – biztatta, Blood.

-Le kell állnunk a nyomozással..

-Melyik ügyben, mert van egy pár..

-A kettős gyilkosságban, és a harmadik áldozatéban, aki valóüszinüleg az első kettő, kivégzője volt.

-Maffia?

-Volt már, hogy leszámolás után otthagyták a fegyvert? Nem hiszem, de nem csodálkoznék rajta, ha azt, aki elvégezte a feladatot, és megszabadult a fegyverétől, mert azt hihette: ennyi volt, és soha többé bérmunkát, – lesz a következő áldozat.

-Ne fesse az ördögöt a falra, főnök!

-Ezt éppen maga mondja?

-És nem mondták, vagy előttem is titok, hogy miért kell abbahagynunk a feldertitést? Nem mintha munkainségben szenvendénk, de nem szeretem, amikor beleköpnek, a már csak izesitésre váró levesünkbe. Tiszta sor az ügy, és mégis csak kiváncsi lennék rá, jól tippeltünk-e.

- Elégedjen meg azzal, hogy felsőbb érdekből abba kell hagynunk a nyomozást, és az ügyek valószinüleg titkositva lesznek, vagy ha nem, időben jelzik, és előirják mi a teendő.

-Akkor megyek a kávéért.

-Szerencse, hogy nem üvegpohárban méri a gép – nézett utána, Sinus. Amilyen indulatok zajlanak ebben, a nagydarab emberben, biztosan földhözvágna, vagy hármat, amíg kifeji, a kettőjük adagját, az automatából.

Dehát mit tehet az ember? A parancs azért parancs, hogy a beosztott, legjobb tudása szerint, és főleg ellentmondás nélkül végrehajtsa, vagy…de vannak esetek, amikor erre, gondolni sem szabad.

Hetedik fejezet

Alan Nelson, ahogy igérte, visszament a szállodai lakosztályba, és Helen Paxtont még ott találta. Alaposan körülnéztek, nem marad-e, valami árulkodó nyom, bugyi, cicifix, ruzs, vagy hasonló utánuk, amiből, a jóindulatu kollégák következtethetnek, vagy a szálló alkalmazottai olyannak cégi dolgozónak adják át, aki örül, ha bajt keverhet.

-Hova vigyem el? – kérdezte, Alan.

-Hallani akarom a válaszát.

-Mire? Hogy belevágok-e, egy szélhámosságba?

-És, egy csodálatos kapcsolatba!

-Aminek a varázsát lerontja a becstelenség.

-Már elmagyaráztam, ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el.

-Szeretek nyugodtan élni!

-És ezekután, miből fog nyugodtan élni?  Marad a cégnél, vagy..

-Még nem tudom. Három lehetőségből választhatok, de 3o napig szabadságon leszek..

-Remek, addig belekóstolhat a kettőnk kapcsolatába.

-Eszembe sincs…jobb, ha letesz róla. Nem hagyom magam lekenyerezni.

-Pedig a kenyér emlitésével, telibe találta a témát.  A jó szex, a testnek felér a kenyér fontosságával…csakhát, nem mindenki akar élni vele- jegyezte meg, még mindig reménykedve, a lány.

-Nem éhes? Rendeljek valamit? Itt még nem probléma. A cég fizet…de fizethetek én is..

-Nem vagyok éhes.

-Oké, akkor bejön velem a földszinti butikban és válogat magának néhány szép holmit. Ha a főnök prémiumot igért, ez a legkevesebb. A többit majd megbeszéljük.

-No, csak, az előbb még nem hittem hogy kapható a korumopálódásra..

-Ez nem az, ez egy halott, kivánságának a teljesitése. Ha ő megigérte, – és miért ne higgyem el magának, nekem teljesitenem kell, főleg, hogy fedezetet is hagyott rá.

-Jó, de utána vigyen haza.

Helen, nem volt tul nagyigényü. Csak néhány naponta haszálatos holmit vett, miközben tudta, hogy odakinn az üzletekben, ötödéért megkaphatná mindet, de ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el- szokta volt mondani a nagyanyja, aki pedig – analfabétizmusától függetlenül, nagyon okos asszony volt.

Amikor befejezték a vásárlást, Helen megkérdezte:

-Remélem ezt nem a szoba számlájára iratta?

-Nem. A csekket már beváltottam mikor a főnök feleségétől jöttem vissza, és engedje meg, hogy magának is osszak belőle..

-Nem vagyok lekenyerezhető. A főnöke igéretét a vásárfiával lekvittelte.

-Nem fogad el pénzt?

-A nagy semmiért, soha.

-Vehetjük ugy, hogy közremüködő társ volt, hiszen ha maga nem lép át az árnyékvilágba, a főnöknek eszébe sem jut ennyi pénzt kidobni az ablakon és..

-Ha kell, majd kérek, de egyelőre annyi van, amennyi éppen kell.

Az úton nem sokat beszéltek, és Helen, a ház előtt megkérdezte, nem akarja- e megnézni, hogyan él.

Alan nem ugrott azonnal, de aztán – mégiscsak ugy gondolta: abból semmi baj nem származhat, ha segit felvinni a csomagokat.

Helen Paxton nem lakott valami fényesen, de legalább nem kellett lakótársat kerülgetnie, és azt csinálhatta, mindig, amit akart.

-Tegye kényelembe magát, persze csak a szükös lehetőségekhez képest. Mit kér? Italt, üditőt, kávét?

-Ilyen házias?

-Miért gyülöl?- állt meg, vele szemben, a lány.

-Nem gyülölöm, csak összezavarodtam. Annyi minden történt, mióta magát felfogadtam, s ha elgondolom, hogy választhattam volna mást is…és akkor a főnököm még élhetne..

-A végén a nyakamba varrja, hogy a főnöke, miattam halt meg.

-Azt nem mondtam, csak ilynekor az ember mindig végiggondolja, mi lett volna ha…És, ha nem magát választom, ha nem dobja be a tetszhalál tudományát, lehet, hogy a főnök még mindig, a feleségét ölelgeti.

-Hagyja abba a sértegetést. Gondolja, hogy az életben bármi is másként történik, mint ahogy történnie kell? Nekem elhiheti, mindig azt kapjuk, amit a sors kimér, vagy amibe saját balgaságunk, okán belesétálunk.

-Csak arra gondoltam, hogy talán, a főnök életben marad, ha kicsit szerényebb vágyu akarnok veszi kezelésbe.

- Maga féltékeny, hékás.

-Nem vagyok, csak ütödöttnek érzem magam, amiért visszautasitom. Mit gondolhat rólam. Biztosan azt hiszi impotens vagyok, szégyent vallanék, de ne higgye. Olyan fogvacogtatóan kivánom, mióta csak megláttam, hogy feláll a szőr a hátamon, de ilyen élmények után megértheti..

-Értem én, hogyne érteném, hiszen orvostant tanulok. Magában tulteng az undor, nem olyan fából faragták, aki benne lenne egy gruppen szexben, és a tegnap esti események után beképzeli, hogy netán harmadik lenne, a halott főnöke mellett, vagy inkább után….

-Nem igy gondoltam.

-Nem tudom hogy gondolta, de ha nem tudja leküzdeni az ellenérzését jobb, ha elmegy.

-Most meg elküld?

-Döntse már el, mit akar. Nekem le kell irnom a tegnap esti elő, és utóérzésemet, ugy értem a mélyálombeli állapotra vonatkozóan..

-Leánynapló, vagy komolyan gondolja, azt a hibernálási, tetszahalotti médium dolgot?

-Annyira hogy azzal kapcsolatban irok le mindent. – mondta a lány, és odament az iróasztalához, aztán tétován  megállt, és Alanra nézett:

-Maga dugta el?

-Mit?

-A laptomotat. Mindig itt tartom az asztalomon.

-Ha nem tudná, most vagyok először ebben a lakásban, és soha nem nyultam a máséhoz..

-Akkor hova lett?

-Azt magának kellene tudnia. Talán máshova tette. Elzárta, nehogy valaki bele pillanthasson..

-Olyan kódja van, hogy senki nem törheti fel.

-Látszik, hogy kevés dolga volt még az alvilággal.

-Ezt miért mondja?

-Mit mondjon az ember, amikor a szemének sem hisz. Segitsek keresni, vagy..

-Vagy menjen el. Gondolkoznom kell, mert ha a laptopot valóban idegen vitte el, nagy bajban vagyok.

-Micsoda? Már megint fantáziál?

-Tudja maga, mi az ipari kémkedés?

-Hogyne tudnám. Ha nem is vagyok kereskedelmi zseni, de ennyi rámragadt az öt év alatt, amit Mr Barton cégénél töltöttem, még ha nem is az volt a feladatom, hogy spekuláljak..

-Libabőrös lettem!- borzadt össze elgondolkozva Helen.

-Attól, hogy ellopták a laptoját? Már ne haragudjon, de, ha én betörnék ide, csak ugy, találomra, mi mást vehenték magamhoz, ha nem az elég értékes laptopot, amit a harmadik sarkon el is adhatok.

-Ahogy azt elképzeli. Nem sok ékszerem és pénzem van, de az mind itt volt az orra előtt.- már ha valóan járt valaki, a szobámban. Ha anyagiak miatt lopott meg, elvihette volna azokat.

-Reszket a keze..ennyire fél?

-Ennyire. Nincs egy cigarettája?

-Ugy tudom, nem dohányzik..

-Normális helyzetben, de most megőrülök, ha nem gyujthatok rá. Nem szaladna le, egy kis bagóért, a szomszéd házban van egy trafik..

-Dehogynem, hiszen rossz magára nézni. Biztos, hogy a bagó, nem az izgalmát fogja fokozni..

-Biztos, csak menjen már.

Alig lépett ki Alan Nelson az ajtón, jelzett a Helen mobilja.

-Mit felejtett el az a kis…drága, maflácska- gondolkozott hangosan Helen, és beleszólt a készülékbe.

-Mit nem mondtam világosan?

-Eddig semmit- válaszolt az idegen hang, de én világosan beszélek. Három napot kap, hogy eldöntse, hajlandó-e együtt dolgozni velünk, vállalkozik-e a médium szerepére?

-Honnan veszi, hogy vannak, afféle képességeim?

-Mindent tudunk magáról. A laptopját érdekesnek találjuk..

-Hazudik. Nem is törhették fel!

-Méghogy mi nem? -nevetett a férfihang. -Csak mellékesen emlitem meg, hogy az ember egyik, de nem feltörhetetlen kódja, a már használatos ujjlenyomata. Mi azzal dolgozunk, de ha valami rosszfiu megszerzi, a munkatárs ujjlenyomatát, -egy iv papiron, vagy bármin- és rögziteni tudja, máris betoppanhat a legtitkosabb titkokhoz is..

- Mit akarnak tőlem?

-Együttmüködést!

-Miben?

-Abban, amiben maga egyedülálló médium lehet. Az ÉLET A JÖVŐBEN, fedőnevü kutató központnak, ami egy bejegyzett alapitvány égisze alatt müködik, szüksége van magára.

-És, ha nemet mondok?

-A szülei jól vannak?- váltott témát, a férfihang.

-Fenyeget?

-A barátja biztosan szereti, hiszen már lohol is vissza a markában egy doboz cigivel. Rossz szokás..

-Maguk kémkednek utánam?

-Az a legkisebb gondunk magával kapcsolatban. Három napot kap, és ha jól dönt, ujra kezébe veheti a laptopját, a többit majd megbeszéljük. Nem lesz panaszra oka.

Alan Nelson csengetett.

-Nyissa ki annak a szerencsétlennek, de ne tervezze hosszu távra az idilljüket, mert…

Helen Paxton lecsapta a telefont, és sietett ajtót nyitni.

-Ennyire kivánod a bagót? Olyan sápadt vagy, mint egy halott, vagy még annál is fehérebb, mert a tetszhalotti fehérségedhez már volt szerencsém. Te. Te kis csodalény te. Lehet, hogy egyszer még elátkozom a percet, amikor téged választottalak, de…

-Vagyis döntöttél?

-Mi mást tehetnék? Hagyjalak magadra, amikor még két ember sem tudja néha, mihez kezdjen, hát még, aki egyszálmagában áll.

-Te drága…te drága..- ölelte át Helen a fiu nyakát, és a cigarettát egyiküknek sem jutott eszébe felbontani.

Nyolcadik fejezet

Két napig ki se mozdultak a lakásból. Alan nem tudott betelni, elképesztő, és sosem felejthető körülmények között talált, kedvesével. Helen sem bánta, a szerelmi szobafogságot, mert attól félt, ha magára marad, egy pillanatra sem tudja kiverni a fejéből, azt a telefont, ami pedig, lehet, hogy az életét határozná meg, azzal, hogy tagja lehet egy teamnak, amely olyan területtel foglalkozik, amely őt, nemcsak érdekli, de amihez kivételes testi adottságával hozzá is járulhat. Nem is annyira a pénz számitana, hiszen a férfi azt mondta, kérjen amennnyit akar, oda utaljuk, ahova akarja, annak a javára küldi, akinek akarja, csak legyen a munkatársuk, vigye előbbre, ezt a fontos ügyet.

Csakhogy ki tudja, milyen beosztása lenne egy munkatársnak? Napvilágot sem láthatna, vagy továbbra is járhatna egyetemre, hiszen az életcélja mégis az, hogy orvos legen. Alan gyakran észrevette arcán, a borut, olyankor megkérdezte, mi az, ami elszomoritja: nem szereti, megbánta, és ő nem győzte nyugtatni, ugyan, semmi baj, csak örülök annak, hogy vagy, és elképzelem, mi lenne velem, ha elhagynál..

Harmadik nap hajnalán, Helennek már nem volt maradása otthon. A határidő lejártától félt, amit, döntéshozásra, adott, a hivója. Mi lesz, ha nemet mond? Erőszakkal csak nem kényszerithetik rá, hogy.. Miért ne? A laptopját ellopatták, betörtek hozzá, a telefonbeszélgetés óta tudja, hogy minden lépését figyelik, hogy talán most is, ott les rá valaki a kapu előtt: mikor megy, hova megy? Atyavilág, mibe cseppent bele, pedig Alanon kívül, csak egy professzorának mondta el, de inkább kérdés formájában, hogy azt sejti, van némi mélyálomszerü, vagy tetszhalálra emlékeztető képesség. Akkor fel sem tünt, milyen érdeklődéssel faggatta a tanár úr, de csak sejtéseként ismertette vele azokat, amiket már biztosan tudott, és ugy adta elő, mintha nem is benne lenne, a veleszületett, vagy ki tudja mitől, kialakuló képesség, netán betegség.

Egyre inkább ugy gondolta, a félelem nem vezet jóra, inkább, emberek közé megy, meghallgat néhány érdekes előadást az egyetemen, esetleg megkéri Alant, hogy kisérje el, és várja, a bejáratnál. Szinte nem ismert magára  tépelődése közepette: és még te akartad megggyőzni Alant, hogy társuljatok, és használjátok ki, a kitikkasztott képességü fickókat, persze csak saját felajánlása erejéig. Ma telik le a gondolkodási idő, és utána biztosan leszállnak róla, ami nem megy, azt nem lehet erőltetni. Erőszakot csak nem alkalmazhatnak vele szemben. Nem-e? És a betöréses lopás, az eddig leirt tapasztalainak, az egész világon védett szerzői joga, az, mi?

Jobb lesz az egyetemen, ahol ki kell kapcsolnia a mobilját, vagyis, nem érhetik el, és ahol kaputól kapuig, ott lesz Alan, aki minden bajtól megóvja, hiszen, ha hinni lehet a hirtelen fellángolásának, szereti.

-Ma már bemegyek az egyetemre. Lesz egy, két előadás, amit kár lenne kihagynom.

-Elkisérlek.

-Aranyos vagy.

-És érted is megyek.

-Még aranyosabb vagy.

-Ne feledd, hogy ingyenélő vagyok, 3o nap szabadság, és aztán is választhatom a kegydijas, feladat nélküli foglalkoztatást, ameddig akarom, vagy amig lesz képem.

-Harminc nap, egy egész örökkévalóság.

-A Mr Bartontól kapott pénzből osztottam a szálló érintett dolgozóinak –nem tul feltünően nagy- borravalókat, de bőven maradt még annyi, hogy vegyek neked, egy uj laptopot.

-Benne az eddig belekopogott anyaggal?- mosolygott, kényszeredetten, Helen,

-Azt majd te, ujra irod. Amit átélt az ember, azt nehéz elfelejteni.

-Már amit, de ne feledd, három éve, hogy csak a laptopommal beszéltem meg mindent, amit fontosnak tartottam. Azt hittem, amit leirtam, örök titok marad, mások előtt.

-A titkok mindig napvilgára kerülnek, de persze jobb lett volna, ha te, tárod a nyilvánosság elé, azt, amit csakis neked lehet tulajdonitani. A szerzői jogokra nagyon odafigyel a világ.

-Arra, amit tudatnak vele, de elképzeled te, hogy valóban az, repült először a világürbe, akit elsőként tartunk számon, hogy amikor két tudós szinte egyszerre fedezett fel valamit, a föld más-más pontján, az csak véletlen, a nagy szellemek találkozása volt?

-Eddig elhittem. Például a gyermekbénulást szinte napra egyszerre sikerült Sabinnak, és Salknak publikálnia.

-Azért van különbség a kettőjük dolgozata között.  Sabin cseppekben adta át a világnak ugyanazt a hatóanyagot, amit Salk injektálni akart. Talán a cseppek  egyszerüsége győzött, a népszerüség terén, de tény, hogy emberek millióit mentette meg, a biztos haláltól..

-Vagy az életre szóló, csak fejjel élő, vastüdőben fekvő emberi léttől. Még ma is élnek, akik a betegség kárvallottjai de tulélők voltak, és a betegség, hála azoknak, akik arra teszik fel az életüket, hogy valami nagyot alkotva, embertársaikon segitsenek, eltünt. Bárcsak már, az AIDS terén is ott tartanánk..

-Nem is tudtam, hogy ennyire érdekel az orvoslás.

-Minden érdekel, ami jobbá, szebbé, élhetőbbé teszi életünket, a földön- ölelte át a lányt, Alan. -Jelen pillanatban leginkább, Te!

-Drága vagy- jutalmazta csókkal a bókot, Helen. -Számomra a legszebb felfedezési történet a Flemingé.

-Ugy tudom ő egyedül talált rá a penicillinre..

-Jól tudod, de amig odáig vezetett az utja? Mesébe illő.

-Akkor meséld el.

-Fleming apja szegény ember volt, Skóciában élt, és reménye sem lehetett arra, hogy fiát iskoláztassa. Aztán egy napon, egyre elhalóbb kiáltozást hallott a mocsár felől, és a fekete, szurokszerü, biztos halált okozó lápba merülve, az ifju Winston Churcyll kérte a segitségét. A favágó kimentette a fiut. Másnap egy elegáns úr jelent meg a kunyhója előtt, és megkérdezte: te mentetted meg a fiamat? Ha az a fiad volt uram, akkor igen. Mit adhatok neked, amivel megszolgálhatom, a fiam életét?  Éppen akkor jött ki a viskóból az ifju, vagyis még gyermek Fleming, akire a vendég rámutatott és azt kérdezte: a te fiad? Igen uram. Na, akkor már tudom, mit adjak: a fiad ugyanazokat az iskolákat járhatja végig, amelyekben az én fiam tanul. Minden költséget állok. Igy alakult, hogy Fleming tudós lehetett, és hogy a történet igazi mese legyen, vagyis a végére is jusson egy csoda: a penicilint éppen a háboru végefelé kezdték gyártani, de eleinte szigoruan csak a sebesült katonáknak adhattak belőle. S akkor tüdőgyulladást kapott Winston Churcyll, az angol miniszterelnök, és mi gyógyitotta meg? Fleming penicilinje. És azóta már, ki tudja hány millió embert.

-Szép történet. De indulnunk kell, ha nem akarsz elkésni az első óráról. Ilyenkor nagy a forgalom.

Alan még, az egyetem lépcsőin is felkisérte Helent –miközben a lelkére kötötte, hogy el ne induljon egyedül, mert ő lesben áll, várja a hivását, és mire vége az utolsó előadásnak, itt lesz érte, csakhogy minél többet lehessenek együtt.

Ugy alakult, hogy az utolsó óra elmaradt, és Helen elég későn tudta meg ahhoz, hogy Alan odaérjen érte, időben. Ezért, hiszen megigérte, felhivta telefonon, és abban maradtak, ne jöjjön érte, hazamegy taxival, s amig,  az egyetem, előtt rá várna, otthon is lesz.

Helen a padban ülve is egyre idegesebb lett, nem tudott figyelni, mert arra gondolt: nincs biztonságban. Bármi történhet vele. Kinn az utcán is, minden járókelőben a reá lesőt látta, és mert éppen akkor megállt az egyetem előtt, a jó irányban menő busz, egyet sem gondolva, felszállt rá. Nem vette észre a férfit, aki az utolsó pillanatban ugrott fel utána. Helen leült, és a mellette lévő üres helyre, nem sokkal később, leült a férfi is. Helen azonban már rá sem hederitett, hiszen biztonságban érezte magát a, buszon, a sok ember, és főleg a –majdnem hatósági embernek számitó- sofőr társaságában.

Aztán valami fura mormolást hallott, közvetlenül a füle mellett. Az utolsónak leülő utas, ugy tett, mintha az utcát bámulná, de közben..igen..hozzá beszélt..neki mormolta, hogy:

-Most elalszol,… és mozdulatlan leszel, amig fel nem ébresztelek..

Az ijedtségtől-e, vagy, mert a hipnozis, amit addig sosem próbált, igy hatott rá, vagyis jó médiumnak bizonyult, de tény, hogy feje félrebillent, karjai erőtlenül leestek, a földre hulló táskáját, a mellette ülő férfi emelte fel, és minden, átláthatatlan homályba hullt.

-Álljon meg…sofőr álljon meg, valaki rosszul lett- kiabált, egy-két utas.

-Nyilt pályán nem állhatok meg, mindjárt besorolok a megállóba, és intézkedhetünk. Van önök között orvos?

Mivel senki nem jelentkezett, Helenhez csak az állomáson hivták ki, a mentőket.

A mentőorvos felszállt a buszra, megvizsgálta a nyaki eret, a pulzust, megnézte a szemfeneket, és azt mondta:

-Meghalt!

A mentősök, levitték a buszról a holttestet, és mert éppen egy kórház közelében voltak, betették a kocsiba, hogy odáig elvigyék, ahol még ujraélesztéssel próbálkozva, a gépek segitségével, netán életre kelthetik, Helen Paxtont, s ha mégsem sikerül, ott kiállitják a szükséges papirokat, s persze a patológia is, helyben van.

Alan Nelson egy darabig elfoglalta magát, a Helenre való várással, ételt készitett, és amikor már nem tudta mihez kezdjen, mert tul hosszúnak találta az időt, próbálta hivni telefonon.

A telefonba egy férfihang szólt bele…

Alan elnézést kért és letette, ugy gondolta, idegességében rossz gombot nyomott meg, de a készülék másodszorra már, süket maradt. A hivását nem fogadta senki.

Kilencedik fejezet

A gyilkossági csoporthoz bejelentés érkezett, hogy meghalt egy hat hónapos gyermek, ismeretlen körülmények között. Blood ritkán huzta ki magát a nemszeretem feladatok alól, de most legszivesebben, a  föld alá bújt volna, csak ne, neki kelljen kimennie helyszinelni, hiszen a gyermek, nála a szeretet, a megbecsülés, az isteni áldás, legmagasabb fokán áll, mióta apa lett.

Mivel a feladatokban nem mindig lehet válogatni, és mert Bloodot, szinte minden érdekelte, ami az életben előfordulhat – és mik fordulhatnak elő – végülis, ő ment a helyszinelőkkel.

A szülői ház rendezett, a szobák tiszták, a jómód közepes, a gyermek a csicsás ágyikóban halott fehéren, rövidke életét befejezve, feküdt.

A törvényszéki orvos utasitotta szülőket, hogy vegyék ki a gyermek ágyának sarkában szunyókáló macskát, aztán megvizsgálta, a kis tetemet, miközben a magukon kívül lévő szülőket kérdezgette, de csak a halál beálltának körülbelüli időpontját tudta megállapitani, bővebb információt a boncolás utánra igért. A kis holttestet elszállitották.

Blood már éppen kifelé jött, amikor az ajtóban majdnem felbotlott, a macskában. Jókora állat volt, és mert az állati ösztön csodálatos, a hatalmas kandur is megérezte, hogy Bloodban nem találhat szimpatizánsra, ezért támadóállást vett fel, amin az őrmester csak mosolyogni tudott volna, ha nem irtózna annyira a macskáktól.

-Miuka, gyere ide…gyere gazdikához- hivta, az állatot, a bánatáról szinte megfeledkezve, az apa.

-A macska mindig a lakásban tartózkodik?- kérdezte Blood.

-Hát, hol lenne? Nem házőrző eb ez, hogy kutyaólba hagyjuk fagyoskodni, vagy gutaütést kapni.

Bloodot az emberi butaság nagyon fel tudta bosszantani, ezuttal sem tudott uralkodni magán.

-Egér van a házban?

-Sosem volt- vágta rá a gazda, ölébe emelve, a kandurt.

-Akkor minek a macska?- hangzott Blood kegyelten kérdése. Tudta, hogy az állattartók lelkivilágába könnyen bele lehet taposni, ha a kedvenceikről van szó, de most valahogy nem bánta, ha legorombitják is, mert sosem lesz képes megbékélni a gondolattal, hogy egy csecsemőnek, aki, ki tudja milyen csodálatos jövő előtt állt, meg kellett halnia, ki tudja miért? Talán az arcára huzta a párnát, de ahhoz még kicsi. Megfulladt valamitől? Esetleg tettek róla, hogy ne nehezitse az életüket? Fő, hogy a kandur éljen…

Ilyenkor nagyon utálta magát, de kicsit megenyhült, amikor besorakozott a nyitott ajtón, még három macska.

-Ez is a maguké?

-Igen..kinek lenne szive elpusztitani, ha már megszülettek, és nem volt kinek elajándékozni őket.

-Hát ez az, mondta Blood, és valami leküzdhetetlen ellenszenvvel, otthagyta a házaspárt.

Blood természetesen beszámolt Sinusnak, a helyszinelésről, és a macskákat sem hagyta ki.

-Tudja főnök, a macskákat kivéve, mert hizelgők, alattomosak, kiszámithatatlanok, minden állatot szeretek, még a varangyot is képes lennék a tenyeremen babusgatni, de ugy tartom, hogy a lakás az embereké, és csak sajnálni lehet azokat, akik egy lo-l2 évig élő állat szeretetforrására vannak utalva, akikre más rá sem néz, csak a kedvencük. Sajnálatos az, akinek senkiről nem kell gondoskodni, csak a házi állatról, vagyis…kiáltson már rám főnök…

-Nem kiáltok. Várjuk meg a boncolás eredményét. Ráérünk akkor pálcát törni a szülők felett, ha megtudjuk, mi okozta a kicsi halálát. A szülői felelősséget ugyis minden esetben vizsgálnunk kell, akkor is, ha a gyermek természetes halállal, halt meg, vagy, mert nem vitték időben orvoshoz, vagy..dehát magának magyarázzam?

-Felesleges, Főnök. Gondolatban elnézést kérek, a kis  anyókáktól, és apókáktól, akiket a gyermekeik, ha voltak nekik, elhanyagolnak, és szeretetéhségükben kell valami, ami meleg, puha szőrü, simulós, odabujós…

Megcsörrent a telefon.

Sinus vette fel a kagylót.

Egy ideig hallgatott.

-Ez már biztos? Köszönöm…és várjuk a boncolási jegyzőkönyvet- mondta, a felügyelő, majd letette a kagylót.

-Megvan az ok? – nézett rá várakozóan, Blood.

-Igen. Macskaszőrt találtak a tüdejében…

Blood nem szólt, nem hajtogatta, hogy ugye megmondtam, csak, a nagydarab embernek, elkezdtek potyogni a könnyei, és Sinus is azonnal, a három fiára gondolt.

-Most mondjam azt, hogy a szülők felelősségét vizsgálja az ügyészség, és amennyiben ugy találják, bünösök, a biróság tiszte, hogy ítéletet mondjon.- sorolta Sinus, de tudta, a gyermek életét nem adhatja vissza semmiféle büntetés, vagy csoda.

Megcsörrent a telefon. Sinus vette fel.

-Egy illetve két, vagyis… három esetleges gyilkosságot akarok bejelenteni.

-Mondja a nevét, kérem, és a cimét..

-De ne verjék nagydobra, mert a gyilkos szabadlábon van, és én is sorra kerülhetek..

-Nem értem uram. Megmagyarázná?

- A szomszéd farm gazdájának a fia, két hónapja szabadult. Gyilkosságért ült, l4 évet. Elképzelheti milyen rettenet ül, a környék lakóin, mert ugy tartja az egyszerü ember, hogy aki egyszer öl, máskor is megteszi..

-Folytassa, kérem – mondta, Sinus, és kihangositotta a készüléket, hogy Blood is hallja.

-Amióta meg tudta a környék hogy hazajön az a megátalkodott, mindenki rettegésben élt, és… mióta itt van, hárman tüntek el. Olyanok, akik még rokoni látogatásra sem mozdultak volna ki, a tanyájukról…

-Mikor tüntek el?

-A testvérpár, a két fiatalember, mindjárt egy héttel a gyilkos szabadulása után, mert ráadásul, az a beste lélek mindennap részeg volt, a fiatal lányka pedig most egy hete.

-A hozzátartozói, keresték már őket?

-Égen földön, de sehol nincsenek.

-A lánynak él itt a nagyanyja, őt már kikérdezték, de csak sirdogál, semmit nem tud. A két fiú meg ugy eltünt, mintha a föld nyelte volna el őket. Alighanem ugy is van. Ki tudja, hol pihennek szegény legénykék,…pedig..

-Rövidesen ott leszünk, Önnél uram, és köszönjük, hogy megosztotta a félelmét, velünk. Előbb kellett volna, dehát ki lát a jövőbe – fejezte be, Sinus, és letette a kagylót.

Késő déléután kerültek elő, amikorra tájékozódtak a helyi serifnél, aki már kihallgatta az eltüntek családtagjait, a tanukat, vagy képzelgőket, és mert igaznak fogadta el a hozzátartozók elmondását, vagyishogy ők már minden elképzelhető helyen kutattak az eltüntek után, ugy döntöttek, hogy másnap felásatják a gyilkosságért ült farmer kertjét, udvarát, ahogy a hullaszagot érző nyomkövető kutyák szimata parancsolja.

Feltéve, ha addig sem szólal meg, vagyis ha továbbra is fásultan bámul maga elé, és se nem tagad, se nem vall.

Tizedik fejezet

Ki tudná megmondani, hogy a véletlenek összejátszása, vagy a felelőtlen, netán felkészületlenül végzett munka volt-e az oka, de Helen Paxton rövid uton a hullaházba került. Levetkőztették meztelenre, a ruháit a raktár vette át, és mert személyi adatatait igazoló iratokat, nem találtak nála, a nagylábujjára rákerült ugyan az azonositó karton, de egyetlen adattal: a halál ideje: 14.45.

Ő lett az ismeretlen hulla, akit ugyanugy fel kell majd boncolni, mint a többi, bádogasztalon fekvő, hasonsorsuakat, de nem árt kivárni, míg előkerül valaki, aki igazolja a kilétét, és ad némi felvilágositást, az eddigi betegségeiről. Mert nem hiába mondják ugyan, hogy a legtisztábban látó, és a legmegbizhatóbb diagnózist adó orvos, a patológus, de sokan ugy gondolják, néma gyereknek nehezebb megérteni a szavát, mintha valaki beszél helyette.

Mint általában minden munkahelyen, a patológián is délután 5_kor végetért a hivatalos idő.

Az osztályvezető főorvos befejezte a munkát, és nekilátott az irásos feladatoknak, mert nem elég egy embert izeire szedni, meg is kell magyarázni a mit-miértet, -hogyant. Mióta a számitógépes ügyintézés helyet kapott a gyógyitás területén is, könnyebb dolga volt az irásos munkával, amit igazából sosem szeretett.

A boncmester menni készült.

-Minden rendben, főorvos úr. Nehogy az ismeretlen hullának nekifogjon, na, nem csak azért, mert én is részese akarok lenni, a gyönyörü földi hüvely kipuhatolásának, hanem mert a halott személye, ismeretlen, és amig nincs hatósági papír a kezünkben..

-Nekem magyarázza? Hátulgombolós gyerek volt, amikor már itt segédkeztem, a nagy aktorom mellett. Menjen csak..és töltse hasznosan a szabadidejét.

-Megpróbálom professzor úr, de ne maradjon sokáig, mert itt még istenigazából szellőztetni sem lehet, és magának is kijár a napi friss levegő adag, de nem ugy ám, hogy kimegy a kocsijáig, és abból be a házába, aztán kész.

-Hát kevesebben töltenek, kevesebb időt a levegőn, és főleg testmozgással, az, biztos, de nézzen rám, régen nyugdijban kellene lennem, amibe hetek alatt belahalnék.

-Jó egészséget professzor úr- nevetett a boncsegéd, és kiment.

A professzor elővette az elsőként boncolt alany, addig keletkezett iratait, hogy gépbe vigye, amit fontosnak tart. Egy órája dolgozott, a siri csendben. Odaát a nagyteremben, – amelyben l2 pléh boritású, keskeny szélü boncasztal sorakozott egymás mellett, és nyolc asztalon mozdulatlanul pihentek, a már felboncolt, vagy, a még arra váró embertársak, – sötét volt. Csak az alig ablakokon beszürődő kinti fény világitotta meg a régi épület, szuterénjében lévő, hullaházat.

Helen Paxton, mintha nagyon mély álomból, oda vissza- billenne a létbe, aztán ujra tudatlanságba, éledezni kezdett. Lassan átláthatókká, álltak össze a gondolatai.

Buszon utazott, aztán valaki suttogni kezdett hozzá, és a többi néma csend..Hol lehet most? Óvatosan körülnézett, miközben rájött, hogy didereg, akár egy szőrtelen kutya. Hova fektette őt az egészségügy, ez az a hires betegellátás? De hát ez, egy hideg pléhboritásu asztal, és se párna, se lepedő, csak valami fasámli a nyakam alatt. Minek? A párnát is utálom, hát még ezt nemhogy…teremtőm..egy..egy lepedővel vagyok betakarva. Van ezeknek lelkiviláguk? Még fütve sincs rendesen, ez a betegszoba. De hát ez nem is…ez a halottasház, a boncterem, vagy bárminek nevezzük is, a világ legszörnyübb helye, amire még a legádázabb ellenségnek sem mondná senki, hogy fektessenek bele, kétszer..nemhogy..

Felült. Az ajtó alatti résen, fény szürődött be. Tudta, hogy le kell másznia a magas asztalról, s be kell mennie oda, ahol, ha fény van, és ember is lehet, segitséget kell kérnie, mert kifagy belőle, a lélek. Lassan lekecmergett. A lábai el voltak zsibbadva. Beburkolta magát a középkék lepelbe, ahogy fürdés után a fürdőlepedőbe szokta, és egy darabig az asztalra borulva, a lábaiba próbált erőt mozgatni, s amikor már ugy érezte lépésképes, az ágyakba, vagyis boncasztalsorokba kapaszkodva, elindult, a világost sejtető ajtó felé.

Lassan nyitotta ki, mert arra is tudott gondolni, hogy aki esetleg ott ül, frászt kaphat a megjelenésétől, feltéve persze, ha tudja, hogy abból a teremből ahonnan ő indult, élő ember még sosem lépett ki, legalábbis olyan, aki előtte órákig feküdt egy rideg boritásu, pléhheverőn.

Óvatosan nyitotta ki az ajtót, csak annyira, hogy belásson a helyiségbe. Egy fehér köpenyes férfi ült a számitógép előtt, és elmerülten dolgozott. Helen ereje fogytán elindult felé, és mire az iróasztalig ért, örült, hogy volt valami, amiben megkapaszkodhatott.

Az idős úr felnézett, kicsit meglepettnek látszott, de nem kiáltott, nem ugrott fel, csak nézett, mint akinek természetes a mozdulatlanság.

-Maga kicsoda?- kérdezte kicsit később, de akkor már felállva, és egy széket huzva, a fura látogató alá.

-Ha jól sejtem egyik lehetséges vendége voltam…de..

-Csak nem akarja, azt mondani, hogy feltámadt? Sok-sok éve vagyok már itt, de még egyetlen kliensem, vagy paciensem sem támadt fel.

-Vagyis sosem volt dolga, tetszhalottal?

-Miss, a tetszhalottság már, a multté.

-Hogy érti?

-Ugy hogy ássa el magát, az a tanult kolléga, aki halottnak nyilvánit egy ájult, vagy kómába esett embert. Magamat nem hibáztathatom a tévedésért, mert a halottat idehozzák, lefektetik, számbaveszik, és amikor rákerül a sor, felboncolom. Ez nem ugy megy, mint a mentőknél, hogy amikor beszállitják, és leadják a beteget, elsorolja mit kapott addig, vagy milyen tünetekkel vették át.

-Nem adna egy pohár vizet. Egy takaró sem ártana, mert elég hüvös odaát, az örök hálóhely váróterme.

-Tessék a víz. Ne sokat egyszerre… Hozom a takarót is- mondta a doktor, és csakhamar bebugyolálta Helent,  egy, ki tudja hány holtat kiszolgáló lepelféle valamibe. –És most meséljen. Mire emlékszik? Hogy került ide?

Helennek hirtelen eszébe jutott az orvosi titoktartás, amiben hitt is meg nem is, amióta sejti, hogy a professzor, akinek leplezve bár, de elmondta milyen adottsága lehet, valahol, vagyis a szerinte megfelelő helyen, megsughatta hogy létezik, egy esetleges médium. Hogy tálcán kapják, csak meg kell találni a módját a visszautasithatatlan ajánlatnak. De abból nem esznek. És ez a vén professzorka sem, aki pedig hite szerint belelát mindenkibe, főleg a halottakba, azon a bizonyos Y alaku nyitáson át, amit aztán –boncsegédje válogatja- milyen szép, vagy elnagyolt öltésekkel, és cukorspárgának ható fekete szállal, varr össze.

-Csak arra emlékszem, hogy felszálltam a buszra..

-Igen ugy tudom, onnan szedték le, és a mentők ide hozták, ebbe a kórházba, ahol – gondolom az ügyeletes belgyógyász megállapitotta, a halál beálltát.

-És most feltámadtam. Maga elhiszi ezt? – kérdezte kicsit nyulkiugrató mosollyal, Helen.

-Ha nem látom, biztosan nem hiszem, de igy be kell állnom a hivők – gondolom- nem létező sorába, persze nem tudományos alapon, de tény hogy már majdnem felboncoltam..mert maga következett volna, csakhogy  vége lett a munkaidőmnek, és a boncmester nélkül..szóval..

-Legalább egyszer az életben szerencsésnek mondhatom magam- nevetett kényszeredetten, Helen. –Képzelje, mit éreztem volna, ha megejti rajtam az ipszilon nyitást..

-Amit valószinüleg nem tudtam volna befejezni, mert ha maga megmozdul a csontvágó olló alatt, miközben recseg, ropog a csontja, én omlok össze holtan, az asztal mellett.

-Edzettebb hulladaraboló már, a professzor úr annál, mintsem megijedjen..

-Az ijedtség nem mindig az ember tudásán, vagy tudatlanságán alapul, hanem a hirtelenségen, a meglepetésszerü riadalmon, és ne szépitsük a dolgot, a korán is.. Felszólok a belgyógyász kollégának, aki ügyeleti szolgáltatot tart, hogy jöjjön le, és nézze meg magát.

-Muszáj ezt?

-Ez a dolgok rendje, majdnem szokást mondtam, de maga az első fecske, aki innen élve lép ki, és akit még egy belgyógyásznak módjában van megkérni: sóhajtson…mélyebbet..most ne sóhajtson.

A professzor telefonált. Helen engedélyt kért a mobil készüléke használatára, és odaszólt Alannak, aki csak azért hitte el neki, hogy hol van, mert ismerte az előzményeket, de fő hogy halhatta a hangját, és hogy indulhat érte.

Pár perc mulva megjelent egy középkoru doktor, aki jó ideig nem értette, hogy kerül, egy semmibe burkolt beteg a hullaházba.

-Mi történt?- kérdezte, miközben az engedelmesen türő, Helent vizsgálta.

-Ugysem fogod elhinni, de most a hölgy a fontos…hogy is hivják?

Helenben a belgyógyász vizsla tekintete, vagy az egyre erősbödő óvatosság támasztott fel védekező álláspontot, de hirtelen a szexközvetitőnője nevét mondta be, mert más nem jutott eszébe.

-Felviszem az osztályra. Komolyabb vizsgálatokra van szükség- mondta, a belgyógyász.

-Nem akarok a kórházban maradni.

-És mi az, amit akar?- kérdezte, a patológus.

-Telefonáltam a barátomnak, aki már égen földön keresett, és aki azonnal értem is jön…

-Ellenzem, hogy ilyen élmény után, ne fogadja el az ágynyugalmat, a kivizsgálás lehetőségét..

-Köszönöm a vizsgálatot, de..

-Maga tudja- vonta meg a vállát, a belgyógyász, és mintha hirtelen sürgős elintéznivalója akadt volna, ami egy ügyeletesnél nem szokatlan, elköszönt, és kiment.

Alan nem sokkal később, szinte beesett az ajtón.

-Végre!- ölelte át Helent. -Hol voltál? Hova tüntél? Égen földön kerestelek..Márt éppen a hullaházakat hivogattam. Kár, hogy nem ezzel kezdtem..

-Aranyos vagy, de tudhatod, amig te szeretsz, addig élnem kell- mondta Helen, és nem hagyta, hogy a fiu megcsókolja.

-Majd otthon édes, ha letusolok, ki tudja kik után, nyomtam az ágyat, vagy koptattam a pléh asztalt…

-Induljunk, Drágám- mondta, Alan. -Csak mielőbb ki innen.  Soha többé nem engedlek egyedül, sehova- súgta, és öleléssel segitette a lányt, míg erőre kap..

Nem telt bele öt perc, Alan és Helen elindultak, az  emberi lét, végső állomását jelentő terem ajtjaja felé.

-Hol a holmid? –torpant meg Alan.

-A raktárban, uram –válaszolt a patológus, és a raktáros, csak reggel lép szolgálatba.

-Sebaj, elvisszük a takarót meg a plédet, és holnap visszacserélem – mondta, Alan, és ölbe kapta Helent.

-Biztos, hogy nem marad itt, legalább egy alapos vizsgálatra? – próbálkozott mégegyszer, a doktor.

-Holtbiztos..vagyis elnézést, egészen biztos, hogy nem-  mondta, Alan és kisietett, édes terhével a kórházból. A kocsija a bejárattól nem messze állt, de az egész délután kiállott izgalom, az édes teher, és a megtalálása  feletti boldogság, kiszedte minden erejét. Egy pár percig csak ültek, és egyikük sem szólt.

-Engedd hogy ezentul én vigyázzak rád- kérte, Alan.

-Jó, megengedem.

-Holnap visszajövünk a ruhádért, és a táskádért. Az is a raktárban van…gondolom.

-Nem drágám, azt a buszon elcsórta valaki…csak remélni merem, hogy zseb, vagy alkalmi tolvaj volt, de egy biztos, az életem mentette meg, a lopással. Ha mellém tették volna az irataimat, az öregur rég felboncol, de az ismeretlen halott, tabu.

-Ezt meg hogy érted?

-Sehogy..csak indits már drágám, alig várom, hogy melléd bujhassak a puha-pihe ágyikóba, és te altass, el, de lehetőleg ne örökre, sőt még egy-két órára sem. Most ne..

Alan inditott. Szerencsére közben besötétedett, igy nem keltett olyan feltünést a plédbe csavart nő felvitele a harmadikra, különösen, hogy utközben nem találkoztak senkivel.

Helen megfürdött, Alan segitett felöltözni, mert a lány, bárhogy próbálta is melengetni, az átfagyástól, vagy hátborzongató élménytől, még mindig reszketett.

-Betakargatlak, és leszaladok tejért, mert tudom, hogy szereted, és jót is tenne most neked, de nincs itthon egy deci sem.. Az egyik telefonom itthagyom, ha a szüleidnek szólni akarsz, hátha valami firkász kiszagolta, ahogy felébredtél, és nehogy a lapokból tudják meg. Ha rosszul érzed magad, ne habozz..szólj utánam..

-Te kis vészmadár te- mondta, Helen, de a telefont azért hagyd itt. Biztos, ami biztos. Ne maradj sokáig!

-Te pedig vigyázz magadra..bezárom az ajtót, kettőre…vagy akár négyre is- mondta Alan, és ugy nekilódult, mint akinek egyik lába ott, a másik itt.

Még nem érhetett a földszintre, amikor megcsörrent a mobil. Helen először azt gondolta, nem veszi fel, ugysem őt hivják, de mert a jelzés nem maradt abba és, gondolta megkéri a hivót, hogy telefonáljon később, – felvette a telefont.

-Jobb élve, mint holtan?- kérdezte ugyanaz a férfihang, amely az ajánlatot tette, vagyis inkább megfenyegette.

-Mit akar már megint.

-Amit az első hivásomkor akartam.

-Honnan tudja, hogy..

-Mindent tudunk, mert mi lenne velünk, ha még annak is nyomát vesztenénk, akire rátesszük a célt.

-Mondtam, hogy nem müködöm együtt magukkal.

-Pedig letelt a türlemi idő, és remélem, van olyan okos, hogy tudja, a buszon történt afférba, a mi kezünk is benne van. A mi emberünk követte, és próbálta hipnotizálni, ami ki tudja miért, nem ugy sikerült, ahogy  akarta. Akkor találtunk magára, amikor a lovagja már kifelé cipelte a kórházból. Az ott történtekről utólag tudomást szereztünk, vagyis az ajánlatom áll. Kérjen, amennyit akar, annak utaljuk akinek akarja, olyan biztositást kötünk annak a javára, akiére akarja, amilyet elképzelni sem tud, csak mondjon igent.  Nem szeretem az erőszakot, de ha minden kötél szakad..

-Elrabol?

-Ne fussunk annyira előre. A barátja éppen most megy be a házba. Be kell fejeznünk a beszélgetést. Jobb, ha ő nem tud róla, ha eddig sem szólt, amit azért merek hinni, mert különben, az a szerelemtől szélütött lovag, már régen a rendőrséget szomoritaná, a képzelgéseivel, mert mident bizonyitani kell, és..

-Le kell tennem. Nyitja az ajtót

-Akkor igen, vagy nem?

-Nem. – mondta Helen, és letette a készüléket, éppen amikor Alan belépett, az előtérbe.

Helen eszébe csak akkor hasitott bele a férfi mondata: az ott történtekről utólag tudomást szereztünk. Ezeknek a hullaházba is, beér a kezük? De ki lehetett az adatszolgáltató? Hármat találgathat. A belgyógyász a halottkém, vagy a boncsegéd, aki bár nem volt jelen a feltámadásánál, de utólag mindent megtudhatott.

-Itt a finom tejecske! Megmelegítsem, ahogy te szereted. Hogy is mondtad? Olyan tündéri jelzővel illetted a langyos tejet: tőgymeleg..

-Igen..nagyapáéknál ittam olyat, kicsi koromban, ahogy a nagyi kifejte, a sajtárba, ugy szürte bele a csupromba, és én ittam nyeltem, aztán azon nevettünk, hogy milyen fehér bajuszom lett a tejcikétől..

-Csakhogy végre nevetni látlak- csókolta meg, Alan.

Talán sem akkor, sem később nem nevet Helen, ha hallja azt a telefonbeszélgetést, ami az őt vizsgáló belgyógyász, és az őt hivogató tudós között folyt le.

„Szervusz kérlek, azt hiszem érdekelni fog téged egy eset. – kezdte a belgyógyász..

-Hallgatlak!

-Alig pár órája megvizsgáltam egy halálból ébredő nőt.

-Vagyis ugy gondolod, hogy..

-Biztos vagyok benne. Remek vizsgálati anyag lehet, többféle szempontból is, hacsak nem veleszületett ez a tetszhalotti képesség. Nem tudom először történt-e meg vele az esemény, vagy már jártas az ujraébredésben..

-Mondd a nevét

-Éva Cain.

-Azt hiszem, tévedsz!

-Nem tévedek, ezt a nevet mondta be, mert, iratai nem  voltak.

-De Éva Caint ismeri, épp ahogy én, és gondolom, elővigyázatosságból mondott be, hamis nevet..

-Vagyis nem szolgáltam semmi ujsággal?

-Remek hirrel szolgáltál. Most hol van?

-Hazavitte a barátja. Nem akart itt maradni, de holnap bejönnek a holmijáért, mert kórházi cuccban ment haza.

-Köszönöm, hogy szóltál…megháláljuk

-Ugyan kérlek, nem azért tettem, csakhát a tudományért, mit meg nem tenne, az ember.

-Igérem, hogy megemlitjük a neved a végső dolgozatban, és természetesen anyagilag sem leszünk hálátlanok. Ki tudja hány havi felesleges munkától szabaditottál meg bennünket, azzal hogy szóltál.

-Szerencse hogy hozzám került és az, hogy a legutóbbi találkozásunkkor emlitetted az alapitványt, vagyis a kutatási témátokat..

-Erről másoknak egy szót sem. Ugye megérted. A kutatás megelőlegezhető értéke óriási, és tudod, a pénz, nagy úr, mindenki szelni akar a tortából, ki munkával, ki kerülő uton. Ilyenkor az eszköz megbocsátható..mondják ők. Üdvözlet a családnak.

-Szintén. –köszönt el a belgyógyász, és az összeköttetés megszakadt.

A belgyógyás dupla elégedettséget érzett: elsősorban azért, hogy hozzájárulhat valamihez, és amivel hozzájárulhat, azt a véletlen szerencsének köszönheti, másodszor pedig a beigért anyagi jutalmazás sem elhanyagolható, hiszen ilyen célu, kutatásfejlesztésre annyi a pénz, mint a pelyva.

Pár óra mulva, -még meg sem emészthette az örömét,- kopogtak, az ügyeleti szoba ajtaján.

Egy férfi lépett be.

-Uram, egy küldeményt kell kézbesitenem. Itt legyen szives aláirni..

-Kitől hozta?

-Nem vagyok felhatalmazva, a közlésre, de  ha felbontja ugyis megtudja- mondta a férfi, és átadott egy ivet, hogy azon igazolja, a boriték átvételét. Az orvos az asztal fölé hajolva, – a küldöncnek háttal, – a nevét kanyarintotta alá, amikor egy fájdalmas tüszurást érzett a baloldalában.

A férfi –aki kesztyüben volt, elvette az ivet, eltette az egyébként üres boritékot, és elhagyta a szobát.

A belgyógyász pillanatokon belül összeesett.

A következő hivás husz perc mulva érkezett, az ügyeletes doktorhoz. A nővér benyitott és döbbenten látta, hogy főnöke, a földön fekszik. Azonnal segitségért futott, de amikor két-három kolléga is ugy nyilatkozott, hogy nincs segitség, feladták, az életmentést.

A patológus házon belül volt. A holttestet lemeztelenitették és megvizsgálta, majd – hiszen hirtelen halál esetén mindenre gondolni kell, sőt kötelesség, felfedezte a furcsa helyen lévő tüszurás nyomát, és felegyenesedett a holltest mellől.

-Hivják a rendőrséget!

-De hát miért?

-A kollégát meggyilkolták.

-Lehetetlen. Alig husz perce még beteget látott el, és beszélt is valakivel, akit a szobájában fogadott.- sorolta a nővér.

-A szurt seb olyan helyen van, ahova saját kezüleg képtelen lett volna szurni nemhogy ő, de egy kigyóember sem. Azt már csak a boncolás után tudom megmondani, mi volt a fecskendőben, és mi okozta a kolléga ur halálát.

Tizenegyedik fejezet

Alain Nelsonnak a szabadság idejére járó fizetését kellett felvennie, de nem akarta magával vinni, Helen Paxtont. Az ördög nem alszik, nem a saját jóhirét féltette, hiszen egy nőtlen ember, azt tesz, amit akar, de lehet a vállalatnál olyan, aki ugyanonnan szerzi be a kéjalanyait, ahonnan a főnöknek Helent szerezte, esetleg testi közelségbe is kerülhetett a lánnyal, vagyis az ördög nem alszik.

-Egy órára, magadra hagylak Kedvesem- mondta, másnap délelőtt, Helennek.

-Nem mehetnék én is veled. A kocsiban megvárlak.

-Ott nem vagy biztonságban. Itt jobb helyen tudlak, édesem. Sietek, ahogy tudok, és hozok valami finomat. Vagy vigyelek be, inkább az egyetemre?

-Ne…nem..ma nincs olyan óra, amiért kockáztatnám, hogy..

-Mit?

-Hogy az utcán összeessek, mint a multkor a buszon, és még akár egy percet is, el kelljen töltenem egy olyan szörnyü helyen, mint a klór illatu, jéghideg boncterem.

-Na látod, akkor legjobb helyen itt vagy. Bezárok minden zárat… és aludj egyet. Jövök, és csókkal ébresztelek, mint csipkerózsikát, a királyfi.

-Csak ne száz év mulva, drágám, csak ne száz év mulva.

-Felejtsd már el, a rossz álmokat. Gondolj arra, hogy  az élet szép, és bármelyik pillanatban megkérhetem a kezed.

-Ez komoly?-derült fel a lány arca. És melyik lesz az, a  bármelyik pillanat?

-Hát, talán amikor visszaérek, megtudod, de gyürü nélkül, virág nélkül leánykérést bonyolitani bunkóság, nem gondolod? Azt akarom, hogy örökké emlékezz életünk legmeghatározóbb pillanatára.

-Te tudod édes, mondta, Helen, és csókkal engedte el a fiut. Hallotta valamennyi zár kattanását. Négyszeres biztonságban van. Nem árthat neki senki, és semmi.

Tizenkettedik fejezet

-Gyilkossági csoport?- kérdezte, egy ijedt, női hang a telefonba, amit Blood vett fel.

-Igen. Mi történt?

-Meghalt, dr Dempsey, az Irgalmas kórházban.

-Orvos, látta már?

-A patológus állapitotta meg a halált, és azt mondta, értesitsük a rendőrséget, akik majd intézkednek…

-Ezek szerint, a doktor úr ugy gondolja, hogy a kollégája nem természetes halállal halt meg? Idegenkezűség sejt?

-Igen, de nem hiszem el, hogy nem természetes halállal halt meg. Mégiscsak egy kórház vagyunk, ez nem valami aréna vagy ki tudja mi..

-A gyilkosságnak nincs megszabott helye. Bármikor bárhol előfordulhat. De azért gyilkosság, egy kórházban? Biztos, hogy nem értette félre a megbizást nővérke?

-Ha egy patológus kijelenti, akkor elhihetik, uram a professzor úr a boncteremben élte le az életét, és hetven felé, közeledik.

-Hamarosan ott leszünk. Köszönjük, hogy szólt. Biztositsák a helyszint, ugy értem ne járkáljanak ott, ahol a holttestet találták..

-Az már eső után köpönyeg, mert sokan jártak azóta, az ügyeleti szobába, és a holttestet is feltettük a vizsgáló diványra..mégsem hagyhattunk a földön, egy orvost..

-Akkor legalább ezután, ne engedjen be senkit, és a halált megállapitó doktor is, legyen elérhető. Ugy értem, ha éppen el akart menni, maradjon. Szükség lesz az értékitéletére..

-Azt hittem hoznak magukkal törvényszéki orvosszakértőt.

-Viszünk, de mert az orvosi eskü mindenkire egyformán vonatkozik, csak egymás munkáját könnyitik meg a tanult kollégák, ha elmondják a véleményüket, az általuk már vizsgált esetről.

-Értem uram, és nyugodt lehet. Ugy őrzöm az ajtót, mint egy anyatigris.

Blood letette a kagylót, és mert éppen akkor érkezett vissza a felügyelő, pár szóval beszámolt neki.

-Egy orvost? Injekcióval? Házon belül? Ezt nem hagyom ki – mondta a felügyelő, és összekapva a holmiját,  indult, Blood után.

-Mi ujság?- kérdezte Blood, már a kocsiban.

-Attól fögg melyik ügyben, mert választék van bőven.

-Mondjuk a szabadult gyilkos, fedőnevüben.

-Éppen arról beszéltek a törvényszéki nyomszakértők. Az eltüntek, mintha köddé váltak volna.

-Jártak a szabaduló elitélt területén?

-Kicsi a település, mindenki mindehol megfordulhat, már amennyire, kijárkálnak az emberek. Megbeszéltük, hogy holnap reggel a helyi seriff nyomrögzitőket, és föld alatti holttest észlelésére kiképzett, nyomkereső kutyákat kér.

-Meg lehet gyanusitani a gyilkosságokkal a szabadult elkövetőt?  Volt valami kapcsolat az eltüntek, és közte?

-Egy olyan kis településen, ahol összesen 5oo ember él, hogyne lett volna. De hát azt, hogy kiben, mi támasztja fel az ölési kényszert, senki nem tudná megmodnani. Állitólag még a szabadulása után is koccintottak vele a helyi krimóban.

-Alamuszi macska, nagyot ugrik.

-Ezt meg hogy érti?- kérdezte, Blood.

-Ugy, hogy zsneiális rosszfiu lehet az, aki először barátságot imitál, próbálja elnyomni az emberekben a gyanunak még a morzsáját is, aztán amikor ugy érzi, hogy  ölnie kell, megfizet valamiért, amit talán csak beképzelt magának.

-Mi már bele se folyhatunk a nyomozásba?

-Ha csak nincs valami korszakalkotó ötlete.

-Csak legyünk tul ezen a doktoron, átlapozom az eddig összegyült tudnivalót, és hátha bevillan valami, abba a sokat ócsárolt, ravasz eszembe.

-Na, a végén még megsértődik, visszamenőleg. Tudtommal mostanában egy szót sem szóltam, semmiről, amit csinált.

-Kivéve a macskát…

-Arra azért nem tértem vissza, mert a tények alaposan igazolták azt, amivel ágált, és gondoltam, ennyi elég.

Megérkeztek.

Az ügyeleti szoba előtt, őrt állt a bejelentő nővér.

-Köszönjük a közremüködést, mondta Blood, és a mögötte felsorakozó helyszinelők közül előrement a fotós, hogy rögzitse a helyszint, majd a nyomrögzitők próbáltak cipőnyomokat felderiteni, és a patológus is elmondta, a majdnem ugyanazt, amit a helyi kolléga: öngyilkosság kizárva, valaki véget vetett a doktor életének. De kicsoda?

A helyszinelés után, a büfében megittak egy üditőt, és már a kocsinál voltak, amikor a portás, integetve futott utánuk.

-Jöjjenek vissza, felügyelő úr. A patológus, meghalt. A boncsegéd szerint, megfojtották..

Mindenki hátraarcot csinált, aki még jelen volt, és lefolytatták, az ujabb helyszinelést.

A holttestet elszállitották, Sinusék visszatérhettek a bázisra. Már éppen véget akrtak vetni a napnak, két órai tulmunka ráadással, amikor megcsörrent, Sinus telefonja.

-A két orvost felejtsék el. Az anyag 3o évre titkositva, mondta, a főügyész.

-Értettem.

-A már meglévő feljegyzéseket adják át a megbizottamnak, aki pár perc mulva érte megy.

-Értettem, uram.

Blood hallotta, hogy a főnök nem olyan finoman huzogatja a székét, ahogy szokta, és hol ezt csapja oda, hol azt, ezért bekukkantott.

-Mi a baj főnök? Beköszöntöttek a nehéz napjai?

-Maga könnyen viccel…vagyis elnézést, de a két doki ügyét, le kell vennünk a napirendről.

-Ezekét is? Az már öt null a, ki tudja minek a javára.

-Reméljük nem lesz több, és főleg reméljük, hogy jó ügy érdekében teszik, amit tesznek. De hát milyen jó ügy az, ami megér öt emberéletet, még ha akármilyenek voltak is azok a szerencsétlenek…

-Lehet, hogy jó, és az is lehet, hogy mi már nem éljük meg, hogy a hasznát lássuk, de hátha lesz, aki az emberi elme fejlődéseként tartja majd számon, és áldani fog midenkit, aki áldozatot hozott, vagy az életét adta a nagy célért.

-Maga álmodozó…de bárcsak magának lenne igaza.

-Különbenis azért, hogy minket leszedtek az ügyekről, még lázas nyomozást folytathatnak, a felsőbb hatóságok.

-Ugy mondja, mintha nem tudnám. Csakhogy azok eredményét már nem kötik az orrunkra, és volt egy két ötletem, amelynek szivesen lubickolnék a sikerében.

-Sose szerette, ha dicsérik_- jegyezte meg, Sinus.

-Nem is, de amikor önelégültséggel tölthet el valami, azt nagyon csipem- nevetett Blood.

-Akkor serénykedjen még pár percig, és szedjen öossze mindent, ami, ebben a két ügyben keletkezett. Jegyzőkönyv, helyszinelés, cetlik, tanulvallomás, mert a főügyész, perceken belül érte küld.

-Tudja mit, főnök? Ha kérhenték valamit a nagy varázslótól azt kérném, hogy megélhessem a harminc évet, amikor a titkositást feloldják.

-Aki kiváncsi, hamar megöregszik.

-Akkor én már most, harmincöt évesen is ősz öregapó lennék..- dörmögte Blood, és kiment, hogy végrehajtsa főnöke utasitását.

Tizenharmadik fejezet.

Helen Paxton kábult fejjel éledezett. Egy heverőn feküdt, körülötte, fehér ruhás nővér, és egy férfi állt.

-Csakhogy magához tért. Ne feledje, maga kényszeritett bennünket erőszakra. Ha nem ilyen makacs, Limusint küldünk magáért, és ugy vonul be, az  Alapitványhoz, mint egy királynő, de maga képes lett volna feláldozni, ezt az istenadta képességét, a frissen szerzett, még ki sem ismerhetett, barátjáért.

-Ugyis kiengednek innen. Hivom a rendőrséget.

-Ki kell ábránditanom, Miss Paxton. Nálunk kutatás fejleszetés folyik, igen nagy erőkkel, és igyekszünk a legkisebb reménybe is belekapaszkodni, márpedig, ami magában –állitólag megvan- az, semmilyen más módon nem állitható elő. Hamarosan megérti, a maga ellen elkövetett csunya erőszakosságot. Maga az egyetlen a látókörünkben, aki segithet..

-És ha nem akarok?

-Ne vicceljen. Maga is tudja, hogy a hipnotizőrök csodát müvelnek, és a legjobbak nálunk dolgoznak. Nos, makrancoskodik, vagy felveszi a kesztyüt, és együtt dolgozik a mieninkkel, a nagy ügy érdekében.

-Négyszemközt akarok beszélni magával.- mondta Helen, mire a nővér, kiment.

-Hallgatom.

-Biztositékot akarok.

-Mire?

-Arra hogy szabadon kijárhatok.

-Képtelenség, magának mindig hozzáértők felügyelete alatt kell lennie.

-Arra, hogy a barátomnak nem esik baja.

-Attól függ, hogy nem szaladgál-e fühöz fához, a maga felkutatása érdekében, de ez ellen tehet. Ir neki egy levelet, amit kézbesitünk, és amiben leirja, hogy nem szereti, csak fellángolás volt, amit érzett, és minden amivel csaliként etette, kamu szöveg.

-Ugysem hinné el.

-Akkor megbánja..

-Vagyis megölik?

-Nézze kislány. Vannak dolgok, amik törvényen felül állnak. Ilyen a mi kutatásunk is, hiszen óriás léptekkel viheti előbbre az emberiség gyógyitását, hogy csak a hütéssel, fájdalom nélkül végezhető műtéteket, a hütéssel történő szervátülétetést, a hibernálással megoldható életmeghosszabbitást, -amig megfelelő gyógymód nem áll rendelkezésre- emlitsem. Reményeink szerint beleszólhatunk az ilyen, olyan nyavalygásnak hitt panaszokba, mint stressz, a depresszió, a szenvedélybetegségségek, amelyek családokat tesznek tönkre, és a munkavégzés rovására mennek. Vagy vegyük az űrkutatást, hiszen nem mindegy, hogy birják az asztronauták a megterhelést, és ha van valami amivel elviselhetőbbé tehető a szolgálatuk, és pihenésük, amit az egész emberiség, sőt talán a földönkivüliekért is vállalnak, akkor megtesszük.  S magának segitenie kell. Tudjuk, hogy harmadéves, vagyis konyit valamit a gyógyitáshoz, és hogy valamivel meg is mosolyogtassam: a legujabb felfedezés, hogy a szexuális étvágy is a génekben kódolt. Meghökkentő, hogy azok, akiknek a dopaminszintje alacsony, szinte minden alkalommal, első látásra szerelembe esnek, és azok, akiknek a szerotonin szintje, volt alacsony azoknak az esze máson sem jár, csak a szexen, és meglepően jól birják is a hajtást. Létezik, hogy valaki jó az ágyban és van, aki nem., de ez egyáltalán nem függ össze a kinézetével, vagyis hogy a teste mennyire kigyurt. Az ágyban való aktivitásunkat, két vegyület határozza meg, az egyik az öröm és fájdalom észleléséért felelős dopamin, a másik a viselkedésünket kordában tartó szerotonin. A szexképességünket a kémia dönti el. A szexiális vágyainkért két – a szervezetünkben termelődő vegyület szintje felelős. Az hogy mennyire hajt a vérünk atttól függ, hogy a szervezetünk mennyit termel, ezekből a vegyületekből, és ezt a képességet a szüleinktől örököljük. Végre megtudhattuk, miért van az, hogy valaki kivánja a szexet, mások meg jól megvannak nélküle. Hát nem csodálatos? Hiszen ha tudjuk az okot, és ami előidézi, be tudunk avatkozni, amihez persze még kell egy kis idő, de a remény adva van. Maga olyan csodabogár, már bocsásson meg, hogy itt a helye..

-Honnan tudták meg, hogy..

-Mivel tudom, hogy innen nem kerülhet ki..

-Legalábbis élve nem- vágott közbe, Helen.

-Szóval az egyik egyetemi tanára pedzette, hogy magának alighanem valami furcsa betegsége lehet, amivel talán tudnánk mit kezdeni.

-És ha az eltünésemet hallva rájön, hogy maguk állnak a háttérben, betarthat maguknak..

-Ő már nem.

-Ezt meg hogy érti?

-Kislány, nem kell mident tudnia, amig nincs rá módunk, hogy kiirtsunk a fejéből minden felesleges emléket, ami bánkódásra készteti. Nekünk a teljes figyelmére, odaadására van szükségünk..

-Hány ember halt meg eddig, azért, hogy..

-Ne akarja tudni. Adtunk egy kis munkát a nyomozhatóságnak, de szerencsére időben kiszürték a zavaró tényezőket, és lassan biztosak lehetünk a követhetetlenségünkben, vagyis abbahagyhatjuk az ilyen ügyekben, bocsánatos bűnnek mondható, félreállitást.

-Nem hiszem el, amit mond.

-Pedig nagyjából ez az igazság, de ezen ne törje azt,   a szép fejecskéjét, inkább vegyen egy nagy levegőt, és döntsön.

-Felfoghatatlan, hogy valakik, büntetlenül ölhetnek az élet érdekében- háborgott Helen.

-Most hivatkozhatnék az emberölkési statisztikákra, amelyek sajnos azt bizonyitják, hogy a gyilkosok l5 száztalékát sosem fogják el. Hibaszázalék minden területen van. Ha nem orvosnak tanulna, elámulnék a felháborodásán. Amig egy gyógyszert bevetnek a gyógyitás területén, mit gondol hány ember, hány kisérleti alany némul el, és még csak meg sem emliti őket senki. Először az állatkisérletek, bizonyos zsázalék elhullásig, aztán az emberi kisérletek, a legkisebb százalékig, ami még megengedhető, hiszen az ilyen kisérleti gyógyszerpróba önkéntes alapu, és magas dijazásu, de magának magyarázzam?

-Bárcsak sose kellett volna, végig hallgatnom.

-Itt az ideje, hogy bemenjen a lakosztályába, pihenni. Társalkodónője állandóan magával lesz, és hadd ne kelljen mondanom, hogy a lakrésze minden sarka be van kamerázva. Nem mintha az érdekelne hogyan elégiti ki magát az ágyban, enkezüleg, de tudnunk kell mindenről, amit ellenünk tervel, vagy önmaga ellen tenne.

-Ezek szerint rab vagyok?

-Ha meglátja a lakrészét, visszavonja ezt. Mindent elhoztunk a lakásából, ami ott volt.

-Mindent? Mikor?

-Maga után percekkel. Már minden a helyén áll, de ha ujat akar, mindenből olyat kap, amilyet kér.

-A laptopom..

-Ott van az asztalán..

-Benne a teljes szöveggel?

-Azt nem mondtam, és maga sem gondolhatja komolyan. Használni használhatja, ugy értem, folytathatja, amit leirt, de ha nem veszi rossznéven a magán természetü, vagy idegenkezüségtől védendő adatokat kimentettük. Ám később, ha már meglesz a kölcsönös bizalom, abba is belenézhet.

-Csak a hecc kedvéért, de megkérdezem: a szexuális kiielégitésemet, ami a tetszhalál állapotához kell, miként akarják biztositani? Van szerődött kanuk, vagy odakintről akarnak mindig becserkészni, olyan szexétvágyu himet, aki biztos kicsapatja nálam, a biztositékot?

-Csodálatos, a humora.

-Ez már inkább akasztófahumor, de tényleg. Ki lesz az ágypartnerem? Remélem nem, egy és ugyanazon fickó, heteken át..

-Nem. Felkészültünk, és jelenleg három remek egyed áll rendelkezésére. Maga választ, és azt kér tőlük, amit akar.

-Magát nem lehet kérni?

-Engem? Én nős ember vagyok..

-És gondolom a felesége is tüzközelben van..

-Igen abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem kellett megválnom tőle, jobban mondva, már a munkánk során kerültünk össze.

-És itt akarják leélni az életüket, ebben a,  bezártságban?

-Ha megismeri az életterünket rájön, milyen kényelemben élünk. Mindenünk megvan, ami a munkához és persze a pihenésünkhöz is, kell.

-S miben bizhatom én?

-Nem értem a kérdést. Milyen viszonylatban akar bizni valamiben?

-Mondjuk a szabadulásom viszonylatában. Remélem az ipari kémek, rákapcsolnak, és felszámolják ezt..a..

-Hagyja abba. Ezt nem számolják fel. Ez jóváhagyott  alapitvány, és valamennyiünk számára fontos tevékenységet végez, sokak, nagyon sok pénzén.

-Vagyis maguknak még az FBI sem árthat?

-Kár hogy államigzagatást nem tanitanak,  alaposabban az orvosi egyetemen, de az állam: nagy hatalom. Igaz a felelőssége az állampolgárok felé is nagyon nagy, de nem gondolja, hogy, ha az állam valamit fontosnak tart, akkor semmi nem szent, és semmi nem drága, hogy elérje a célját. Különben hogy születhetett volna meg az atombomba, a németek csodafegyverei, az első ürhajó, és hadd ne soroljam. Csak egyetlen kis, szösszenet, hogy az állam hatalmát, és sokszor mosolyogni való félreértését az alkotmányban, – ecseteljem. Margaret Thatcher, még miniszterelnöksége idején egy illemhely fogja lett. A rendőröknek kellett kiszabaditaniuk. A hirt 3o évre titkositották, és mert a napokban járt le az idő, most már tudhatunk róla.

-Hol van az a lakosztály, összeesek a fáradtságtól.

A férfi megnyomott egy gombot, és a társalkodónő belépett, megmondta a nevét, és kinyitotta az ajtót, Helen előtt.

-Jó pihenést, és ne feledje, sok szempár figyeli magát, sokan drukkolnak azért, vagy annak, amit tesz, vagy tehet, tehát jó munkát.- mondta a férfi és, Helen kiment.

Tizennnegyedik fejezet

Alan Nelson, amikor pár órai elintéznivalóját letudva, hazatért, Helen nem volt a lakásban. Gondolta elment a saját otthonába, mert valamit el akar hozni onnan. Ez a gondolat egy drabig elaltatta a gyanakvását, de, mert  később lefutott a garázsba, és látta, hogy Helen kocsija ott áll, hirtelen azt sem tudta, hova kapjon. A bőrén érezte, hogy a lány bajban van. Pedig a gyürü, amivel el akarta jegyezni, ott lapult a zsebében, és nem garasoskodott,  amikor kiválasztotta. Ugy gondolta, még hozzáteszi:

-Most csak ilyenre telt, de leszek én még jobb helyzetben is, és akkor kárpótollak mindenért. Elhatároztam, hogy a Te példád alapul véve én is tanulni fogok. Azt mondják az sosem késő, és ha üzleti érzékem valóban nem is sok van, de szervezésben, reklám, és menedzser fronton elérhetek valamit, ha tanulok. Nem tudom, hogy köszönjem meg neked, hogy, alig pár napi ismeretség után ilyen hantással vagy rám, és ami ritkaság…csupa-..csupa jó hatással.

Alan nem tudott volna tovább otthon maradni, kocsiba ült és csakhamar ott toporgott, a lány lakása előtt. Hiába csengetett, odabenn nem mozdult semmi. Lefutott a gondnokhoz.

-Miss Paxtont keresi? Kiköltözött!

-Hogy-hogy?

-Ugy, hogy érte jött egy kocsi, mármint a holmijáért, mert vele nem találkoztam..

-És mi lett a holmijával? Bezséljen világosan.

-Összedobozolták azok a villám csomagolók, és alig egy óra alatt, mindent elszállitottak.

-Hova?

-Azt nem kötötték az orromra.

-Miért nyitotta ki, nekik ajtót?

-Nem nyitottam. Volt kulcsuk, azt mondták Miss Paxton adta nekik, és tőle kaptak megbizást az átpakolására.

-Hova?

-Azt nem mondták.

-Nem hiszem el – mondta, félkábán, Alan Nelson.

-Akarja, hogy felmenjek magával és kinyissam az ajtót?

-Akarom.

-Ha ez megnyugtatja, ezen ne muljon. Megfizette Miss Paxton az eddigi szolgálataimat, bőkezüen…

-Ugy érti, hogy ő fizetett?

-Valószinüleg, de nem személyesen, csak egy boritékot küldött a gondnoknak, aki én vagyok.

Felértek a harmadikra, és a gondnok kinyitotta az ajtót. Alan ugy ment befelé, akár egy alvajáró, vagy mint aki nem hisz a szemének, mert a lakás olyan volt, mint a leszüretelt gyümölcsfa, csak a bérbeadó butorai álltak benne, személyes holmi, sehol, semmi.

-Megyek a rendőrségre, és bejelentem, hogy…

-Nem ajánlom kérem, mert van azoknak éppen elég dolguk, és mivel még nincs 24 órája, hogy ugymond a barátnője eltünt, nem is kezdenek kutatni utána, csak, ha letelik a türelmi  idő, ami alatt, a tapasztalatok szerint, az eltüntek zöme előkerül.

Alan Nelson ezek után nem tett mást, mint amit férfitársai zöme tenne hasonlóan kétségbeejtő, és kilátástalan helyzetben, bement egy bárba, és hülyére itta magát. Csak arra emlékezett, amikor másnap, a saját ágyában felébredt, hogy taxi hozta haza, a sofőr nyitotta ki az ajtaját, és a kezébe nyomva a kulcsait, azt mondta:

-Megvárom amíg bezárja, de aztán feküdjön ám le, mielőtt eldől valahol.

A taxist a pincér hivta, ő is fizette ki, mert a cehkiegynelitésekor, jelezte, hogy elvett a pénzéből annyit, amennyi bőséges borravalóval, a külön szolgáltatásokért, – fedezte a hazaszállitást is.

Alan Nelson 9-kor ébredt, és mihelyt kitisztultak a gondolatai, bevett két szem másnaposság elleni pirulát, majd hatszor akkorának érzett fejjel, a lehetőségek szerint gondolkozni kezdett:

-Hová, mere, mit, hogyan? Mi a jó, és mi az, amit nem szabad meglépnie. Azt megfogadta Helennek, hogy a mélyálom képességéről senkinek nem beszél, és ha azt elhallgatja, akkor ki áll szóba vele: emberrablás, maffia, és hasonló cimszavak alatt, akár a rendőrségen, akár egy magánnyomozó személyében. Az emberek 99 %-a ilyen esetben rögtön arra gondol: lelépett a cicababa, megelégelte az ütleget, a nélkülözést, akadt neki jobb, és bolond, aki önmaga ellensége. Ügyesen csinálta, a kicsike.

Először tapasztalta életében, hogy hiába van pénze. Tehetetlen egy olyan dologban, amire szivének minden csepp vérével, és testének minden porcikájával annyira vágyott, hogy akár a lelkét is eladta volna az ördögnek, csak még egyszer ölelhesse, Helent.

Tizenötödik fejezet

A gyilkossági csoportnál sosem volt biztos pihenőidő. Amikor adódott valami, legyen hajnal, késő este, éjszaka, menni kellett. Blood sokszor elmondta: bárcsak annyira változna a világ, hogy legalább nemcsak gyilkossági, hanem gyilkosságot megelőző csoport lehetnének.

A büntetését letöltő gyilkos kertjét, a kutyák utmutatása alapján felásták. Ami azt illeti, az ebek nem adtak tul sok támpontot, mert bár megszagoltatták velük a házigazda használt ingét, de először egy helyben keringve szimatoltak, aztán össze vissza futkároztak, szaglásztak, jeleztek, ami nem volt csoda, hiszen a házigazda, testszaga, telkének minden pontján érezhető volt. A dögszagbra kiképzett kutya, két helyen is kitartóan jelzett, de mint kiderült, oda csak elhullott baromfi volt elásva.   Blood, aki majdnem magánszorgalomból vett részt a nyomkeresésen, kissé letörten értkezett vissza, jóval a hivatalos idő kezdete előtt. Sinust már benn találta.

-Azt hittem ott is nyaral- fogadta, a felügyelő. –Szép kis éjszakai kiszállása lehetett..

-Jobbnak láttam sötétben elintézni, mert az a párszáz ember, aki ott lakik vagy mind kaszákkal, kapákkal felfegyverkezve támadt volna, a szerintük biztosan ujra gyilkoló, alávaló földire, vagy ha tulerőbe kerülnek, meg is lincselik. Azt hiszik nekünk olyan könnyü dolgunk van, hogy szabadult, s mert ő már ölt, és ujabb három – eltünt, vagy esetleges áldozat akad a körletében, természetesnek vehetjük, hogy nem ölhette meg más, csakis ő, a megátalkodott gyilkos.

-És ha most azt mondja, hogy kapásból tud mondani olyat, aki még megölhette volna a szerencsétleneket…

-Akkor figyeljen főnök: ha ez a féreg a sitten is szemétkedett, akkor akadhatnak neki olyan ellenségei, akik alig várátk már, hogy szabadlábra kerüljön, és nem neki támadtak, hanem a nevében öltek. Tiszta sor! Én bünözök, te fizetsz!

-Maga megőrült?

-Ezen a helyen az sem lenne csoda, de gondolja el, ha őt verik agyon, mind leültetik, de ha ugy rendezi a faluban valaki, mintha az a megátalkodott gyilkolt volna, akkor jó időre megint megszabadulhatnak tőle. Örökre nem, mert ahogy mondogatták, vagyis amivel nekünk támadtak: miért kellett eltörölni a halálbüntetést. Aki egyszer ölt, az másodszor is megteszi. Most mondjam el nekik, hogy 32 évesen ölt először, szerelemféltésből,…aztán l4 év börtön és ki hinné, hogy az sem gondolkoztatta el.

-Pedig azért szabják, hogy nevelő hatása legyen.

-Igen, de gondolja el, főnök. Csak egy hasonlitási alapot nézve, vegyük a hajléktalanokat, akik télen, nyáron az utcán fagyoskodnak, rongyokban járnak, ha odamennek az ételosztóhoz, vagy jut nekik valami vagy nem, de ha elcsennek is valamit, lelkifurdalásuk támad, inkább a kukákból szedik ki, ami ehető, vagy amiből pénzt csinálhatnak..

-Tudom hova akar kilyukadni. Ezzel szemben a raboknak az állam, vagyis mi, napi háromszori meleg ételt, könyvtári szolgáltatást, fürdési lehetőséget, csomgküldési engedélyt, látogatókat, hitvesi szobahasználatot, tévét, fütött zárkát, udvari sétát biztositunk.

-Csak a szabad mozgást vonjuk meg tőlük, pedig nem hiszem, hogy annál, –legalábbis számomra- létezhetne borzasztóbb büntetés. A szabadság teszi emberré, az embert.  Mindezt egybevetve, nincs igaza, azoknak, akik enyhének tartják az itéleteket.

-A törvény az, törvény, amit mindenkinek be kell tartania. A biró nem hoz ítéletet közvetett bizonyitékok alapján, és mi tálaljuk a DNS-t meg az ujjlenyomatot, sőt a beismerő vallomást is, mert különben csak egy módon szabadulhat meg az elkövető, a büntetéstől: ha nincs meg az áldozat.

-Ne folytassa főnök. Én éppen azért nem iratkoztam volna soha be, a jogra, mert ahol mindig van kiskapu, ahol egy jó ügyvéd mindig talál menekülési pontot, ott nem lehet jó lelkiismerettel, itélkezni.

-Pedig ezt a gyilkost csak ugy kaphatjuk el, illetve itélheti el a biróság, feltéve persze, ha valóban ő a tettes, ha a nyomrögzitők megtalálják az ujjlenyomatát, vagy a DNS-ét valamelyik szerencsétlen áldozat testén, vagy ruháján, hiszen az övé már adott. Ám, amig az áldozatok nincsenek meg…

-Nem lennék biró, a világért sem- jelentette ki, ki tudja hányadszor már, az őrmester.

-Miért nem? Ha jól itél, nyugodtan alhat. Csak önmagával kell jóban lennie, vagyis hite szerint igazságosan itélnie.

-Nem baj, ha délután ujra kimegyek a három gyilkosság szinhelyére?

-Mit akar ott? A helyszinelők, a nyomrögzitők, mindent begyüjtöttek, ami számithat..

-Sokszor egy elejtett szó, a bámész tömegből, többet számit, egy lábnyomnál, vagy eldobott csikknél, különösen, ha a gyanusitott DNS-e már ugyis ismert.

-Menjen. Legfeljebb ha összecsapnak a fejünk felett a hullámok, odaszólok. Ma már nem kunszt elérni a munkatártsakat, nem ugy, mint valamikor. Ahol maga van, ott van a telefonja is, csak aztán ki ne kapcsolja.

Blood megivott egy kávét, nem mintha nagy vágya támadt volna rá, de gondolta, ott ugysem kaphat, mert hivatalos személy, nyomozás alatt, még egy pohár vizet is csak végszükségben fogadhat el, ha nyugodt lelkiismerettel akar aludni. Bisztró pedig olyan kis helyen nem biztos, hogy van.

Egy idegen egy akkora településen, ahova Blood ment, akkor is feltünne, ha mikulásnak öltözve járkálna az utcán, mert csak akkor bizna abban, hogy a helybéliek, helybélinek nézik. Blood is magára vonta a figyelmet, ezért a serifet kérte meg, hogy kalauzolja, mert, mégis más biztosan menni egy cimre, mint keresgélni.

Blood, a józan paraszti eszével, az emberekkel való könnyen barátkozási képességével, estefelére ugy érezte, nem volt hiábavaló a kirándulása. Beszólt telefonon, és kérte a felügyelőt, hogy, ha nincs sürgős dolga otthon, várja meg, husz perc mulva betoppan az irodába.

-Talált valamit?

-Nem telefontéma, mert hosszu, és azzal is telik az idő. Az alatt oda érek- mondta, és mivel – beérve- ugyis ott ment el a kávéautomata előtt, gyorsan kifejt belőle két pohárnyit, hogy valamivel kedveskedjenk a főnökének.

-Ugye hiányoztam, főnök? Vagy csak a feketém? Végre mindkét vágya teljesült, és amig iszogatja a nedüt elmondok valamit, amiért a végén, vagy hozzám vágja a poharat, vagy ugy kizavar a szobájából, mint a rühes kutyát.

-Hallgatom.

-A gyilkosunknak van egy természetes ellensége.

-A helyzet fokozódik, mondaná erre, aki nem ismeri a maga tényfelvezetését.

-Egy öreg hölggyel találkoztam, aki elég nagy pakkal caplatott hazafelé. Természetesen felajánlottam a segitségem, de képzelje, csak akkor adta ide a szatyrait, amikor megutattam az igazolványom.

-Volt emberismerete! – nevetett, Sinus.

-Egy csudát, aztán elmondta, hogy mióta a gyilkos ember hazajött, ujra olyan félelem lengi be a települést, mint amikor megtörtént a baj, és nyomoztak.

–Figyelmeztetem, hogy vészesen fogy a kávém, pedig igyekszem a legkisebb kortyokban fogyasztani..

-Akkor kijövök a farbával: nem az a gyilkos, akire gyanakszanak.

-Ezt majd reggel kezdje előlről, de most tul blődnek hangzik az egész, ha csak nem tudja alátámasztani, valami  kézzel fogható, vagy hihető bizonyitékkal.

-Még mindkettő hiányzik, de holnap beteg lesz a nagynéném..

-Vagyis megint külön utakon akar járni?

-Muszáj főnök, mert jó munkához idő kell, és az általam tettesnek gondolt fickót, még nem is láttam, csak a nevét tudom, és a románcát hallottam..

-Románcát?

-Igen..az ő menyasszonyát csábitotta el, a most szabadult gyilkos, és azóta sem férnek meg ketten, egy ivóban, de még az uton sem tudnak elmenni egymás mellett anélkiül, hogy oda ne vágnának egymáshoz valami csuf jelzőt. Pedig valamikor jó barátok voltak..

-Na és? Kinek nincs szerelemféltésből, vagy egyéb kicsinyes dologból eredően, életfogytig tartó haragosa?

-Magának, meg nekem…és a legtöbb becsületes embernek.

-Sosem fogom megérteni, hogy képes valaki, egy képzelt vagy valós sérelemért haláláig, tartó haragot érezni?

-Ugy hogy beletaposnak a becsületébe, mint azon, a  kis településen, a gyilkos, a börtönviseltébe, vagy forditva.

-Na, most aztán igazán nem értem. A végén még kimossa a l4 éves börtönbüntetését letöltő fickót, a vád alól, és…

-Talált, süllyed.

-Na, azt hiszem, magának megártott a zöldövezeti napfény. Menjünk haza, és reggel kezdjen ott.

-Szoritson nekem, főnök.

-Az imént beszéltünk a mobil telefonról. A szoritás helyett időnként tájékoztasson, hogy egyáltalán, azon sok gyilkos lekületü ember közelében él-e, hal-e.

-Meglesz, főnök.

Tizenhatodik fejezet

Helen Paxton két hete volt már, a kisérleti telep foglya, vagy munkatársa, de még szinte semmit nem tett a közért. Már éppen lépni akart, amikor a főnök, hivatta.

-Látta már az urakat, akiket igénybe vehet?
-Láttam. Úgy értem a fényképeikben elgyönyörködtem.

-És. Nem tetszenek? Csak szólnia kell, mert van még az albumban, ahol őket tároljuk..

-A puding próbája, hogy megeszik. Mihelyt lesz módom megbizonyosodni a tehetéségükről, nyilatkozom, és ha kell ujat választok.

-Tudjuk, hogy egész nap a visszaemlékezéseit irja.

-Igen és azt is, hogy, amit egész nap irok, azt reggelre kigyomlálják? Csak tudnám hogyan, mikor csinálják…

-Amikor a biztonságos kóddal, mindent lezár- nevetett a főnök.

-Ahogy mondja. Kezdek megbékélni a sorsommal. Hiszen tulajdonképpen én is azt akartam, amibe most belecseppentem, csak házi megoldásban, nem ilyen rémisztő dolgokkal köritett, formában. Ennyire nagyban, ennyire tulvédetten, szóval érti ugye?

-Értem, hogyne érteném. Vagyis vállalja?

-Vállalom!

-Akkor, tessék a szezrződés, irja alá és..

-Azt igérte rendelkezhetek bizonyos összegek felett a kinn maradott rokonok, és a kedvesem javára.

-Amit állok is. Van a szezrődéshez igénybejelentő, azon tüntesse fel, kiknek és kb. mennyit, akar hagyni, illetve adni, és megigérhetem, hogy záros határidőn belül rendeltetési helyén lesz az összeg.

-Azt is megigéri, hogy három embernek, a szüleimnek és Alan Nelsonnak, nem esik bántódása.

-Mennyit tud, a maga Alanja?

-Szinte semmit. A megismerkedésünkkor tetszhalálba estem, éppen a főnöke társaságában, és amikor a maga embere halálba hipnotizálván a buszon, a halottasházba kerültem, onnan ő hozott ki, de semmi több, semmi, amivel árthatna maguknak.

-Ez biztos?

-Annyira, hogy még a maga telefonjairól sem számoltam be neki. Képzelheti, mit él át szegény, hogy szőrén, szálán eltüntem, betyárbutorostól, mimdenestől.

-A betyárbutora ottmaradt, itt szebbeket kapott.

-Becsületszavára mondja meg: kiekerülhetek-e innen élve?

A férfi rövid gondolkodás után azt mondta.

-Ahogy én, ugy maga is. Egy a sorsunk, de a remény hal meg utoljára, és hiszem, hogy, ha sikeres munkát végzünk, vagy megteremtjük egy következő, még nagyobb tudásu, és tehetségü gárda számára, a folytatás lehetőségét, akkor egyikünk sem bánja meg.

-Vagyis nyugdijba mehetünk, amely állomány, köszönő viszonyban sem lesz a halállal?

-Maga könnyen viccel a halállal, mert már többször járt Őfelségénél, mint más a gyóntatópapjánál.

-De beszélni sosem tudtam vele.

-S ha tud, mit mond neki?

-Megkérdezem, meddig hagy időt, a vágyam teljesitésére, és viszem-e valamire, az életben.

-Na, erre nemhogy a halál, de…a

-Ki ne mondja. Az isten, és a halál a világ urai, de senki nem tudja eldönteni, melyiknek van nagyobb hatalma.

-Aki megszületik, annak meg is kell halnia.

-Feltéve, ha nem ébreszti fel a tudomány annyiszor, ahányszor, a halálba induló, akarja.

-Csakhogy megértette a lényeget. Üdvözlöm a munkatársak között!- mondta, örömét nem palástolva a Főnök. – Végre megjött az esze.

-Megtenne a kedvemért valamit?

-Bármit…kivéve persze, hogy Lázár legyek, a maga királyi gyönyörlakomáján.…

-Gondolom, el vannak látva, médiumokkal, és a hipnozis tudományának nagyjaival. A legjobbat küldje el Alan Nelsonhoz, és próbálja, ugy transzba ejteni, hogy felejtse el, még a nevem is.. Nem akarom, hogy az emlékem sokáig fájjon neki…

-És az, hogy valaha szerették egymást.

-Az lesz a nehezebb, de ahol ennyi nagy koponya müködik, ott az érzések törlésére is biztosan akad megfelelő ember.

-Sokan lenézik a hipnózsit, azt hiszik cirkuszi mutatvány, pedig, ha tudnák, hogy a rendőrség is dolgozik a legjobb médiumokkal. Általuk a tanuk, – akik csak pillanatokig látták a tettest, vagyis, a személyleirásuk hézagos-, olyan állapotba kerülnek, hogy sokkal több emlék visszatér az emlékezetükbe, mint éber állapotukban, s közülük nem egy, olyan tökéletes fantomképet alkotott már, hipnotikus álmában, hogy annak alapján sikerült elfogni a tettest.

-Köszönöm, és akkor holnap bedobom habtestem, a köz javára…

-A fiuk rendelkezésére állnak, de ugye nem kell kérnem, hnogy egyetlen témakörük lehet, a szerelem, vagyis inkább a szex, és annak milyenje, hogyanja, miértje. Ők szabad akaratukból maradnak, amig maga igényli a közreemüködésüket, de persze, ha nem felelnek meg, vagy ha gondolni kell a locsi-fecsiségükre, akkor..

-Ki ne mondja. Még a végén, ugy megsajnáltatja velem őket, hogy nem tudok belőlük kihozni apait, anyait, pedig ami azt illeti már én is, nagyon szomjazom a kéjre. Mi van elpirult? Azt hiszem, ma éjjel áldani fog engem a neje, mert kicsit felpiszkáltam az érzékiségét..

-Maga született Hetéra.. Erről jut eszembe: a kutatásoknak köszönhetően végre fényt deritettek a tudós kollégák arra, mi az oka, hogy a férfiak egy része, szinte mindig szexelne, míg a másik részük, legfeljebb romantikázik, de a testi kapcsolat hidegen hagyja.

-Gondolom, az olaszok jöttek rá, hazai férfiak tanulmányozásával.

-Ahogy mondja, és a felmérés szerint a szervezetben termelődő két kémiai vegyület, a dopamin, és a szerotonin szintje a felelős, a szexuális életünk milyenségéért. S hogy  testünk, mennyit termel belőlük, annak esélyét viszont, a szüleinktől örököljük. A külsőnek semmi jelentősége, mert egy csodálatos férfi is lehet nulla az ágyban, és egy kripli is kivághatja a magas cét. Ugy is mondhatnánk, hogy az ágybéli aktivitásunkat két kémiai vegyület szintje határozza meg: az egyik az öröm, és fájdalom érzetéért felelős dopamin, és a hangulatunkat meghatározó szerotonin. Meglepő, hogy akiknek a dopamin szintje alacsony, minden percben képesek plátói szerelembe esni, míg azoknak, akiknek a szerotonin szintje alacsony, máson sem jár az ezse, csak a szexen, amiben becsülettel helyt is állnak.

-Akkor már nem kell restellkednem a vágyhajtottságom miatt. XXI századi nő vagyok, aki végre egyenjogunak akarja tudni magát, a szexben is, és aki mint a jó háziasszony, inkább husz gyümölcsöt végigkóstol a piacon, mintsem fanyar, savanyu, vackorral tipegjen haza. Én is inkább kóstolok, és ha nem izlik, hagyom, hiába kinál apait, anyait, én választok.

-Ha aztán, nem azt kapja, amit választott?

-Tudom..senki nem mutajta meg az igazi arcát, az első napokban, de egy nőnek legyen annyi emberismerete, hogy ne hagyja hátradobva átejteni magát.

-Irja alá a szerződés, adja oda a társalkodónőnek, és aludja ki magát…

-De ugye a hancurt, nem veszik el tőlem?

-Ne feledje, Helen. Mi még csak leirásból ismerjük azt az állapotot, amiről eddig csak ismeretfoszlányaink vannak. Annyit tudunk, hogy a maga által megélt állapotot, egy természetes vegyület okozza, amit, a téli álmot alvó állatok testükben termelnek, és a kutatók 2001-ben voltak először képesek hibernációt előidézni, emlősökben, hat órán át. Értse meg, maga egy kuriózum, olyan kincs, ami után hiába kutatnánk, hiszen adva van, egy emberi szervezet, vagyis test, amiben termelődik a hibernáló vegyület, ráadásul nem is kevés, s a feladunk, hogy megállapitsuk, mi az, és hogy lehetne, – mesterségesen- , másokban is, kifejleszteni, vagy pótolni. Gondolunk itt az ürhajósokra, a hibernálással tovább élésre vágyókra, a transzpantációkra várókra. Értékes időt takarithatnának meg a hibernálásban, rákgyógyitásban, és ki tudja még hány betegség gyógyitása terén. Remélem, mint orvostanhallgató átérzi a feladat jelentőségét.  Most, vagyis, amig nem lesz bizonyitott előttünk, a maga tetszhalálának kezdete és lefolyása, nem kapcsoltathatom ki a kamerákat, de igérem, hogy utána, annyit gyönyörittethei magát, és azokkal, akikkel csak akarja. Nem fogunk kukkolni..

-Felőlem kukkolhatnak, hadd legyen a technikusoknak is karácsonyuk. –mondta, a lány és, a szerződéssel a kezében kisietett.

A főnök vágyakozva tekintett utána.

Tizenhetedik fejezet

Alan Nelson éppen a kapun lépett ki, amikor egy ismeretlen férfi, lépett mellé.

-Elnézést uram, keresek valakit, aki ebben a házban lakott…

-Nem régen lakom itt, és nem is érintkezem senkivel, -háritotta volna el,- Alan.

-Helen Paxtont ismerte?

Alan Nelson megtorpant.

-Honnan veszi, ezt a nevet?

-Hallottam.

-Látta őt?

-Igen. Azt üzeni, jól van…én pedig azt mondom, hogy most elalszik, és mire felébredsztem, elfelejti őt, a nevére sem emlékszik, mert ha szerette, ezzel jót tesz neki, és magának..

Alan Nelson, mintha belső ütést érzett volna, szinte megmervedett, mozdulata megállt a levegőben, és amikor  – fogalma sem volt mennyi idő mulva- ujra önmaga volt, senki nem állt mellette.

Kicsit később, mellé lépett ugyanaz az úr, akit ő, akár eskü alatt vallva sem látott soha, és azt kérdezte:

-Ismeri, Helen Paxtont?

-Nem…sajnos, ilyen nevü hölgyet nem ismerek. Ismernem kellene?

-Nem, csak gondoltam, hátha.

-Nem sosem hallottam ezt a nevet.

-Köszönöm- mondta a férfi, és elégedetten indult tovább. A feladatát teljesitette. Alan Nelson –ha csak, egy ujabb felülható hipnozissal, nem kényszeritik az emlékezésre, ugy elfelejti Helen Paxtont, mintha soha szemmiféle szerepet nem játszott volna, az életében.

Csak az nem ment ki Alan Nelson fejéből jó ideig, ki utalt át, olyan tekintélyes összeget a számlájára, és miért? Először arra gondolt, hozzá sem nyúl, de aztán a banktisztvisleő megnyugtatta, az átutalás legális, de az átutaló, anonim kiván maradni.

Alan Nelson –akiben kezdett nyiladozni a kereskedelmi érzék- kamatozó betétbe tette a pénzt, és ugy gondolta egy pár évig, vagyis amig tanul, kereshet némi tandijravalót is, vagyis nem nyúl hozzá, s ha valóban nem veszi vissza senki, akkor eldönti, hogy mire költse.

Tizennyolcadik fejezet

Blood már pirkadatkor ott volt a seriff iroda előtt.

Még este tudatta telefonon, hogy megy, és kérte a kollégát, adjon mellé valakit, akivel végigjárhat, egy olyan utat, amelyre eddig, nem igen gondolt senki. A seriff ajánlkozott, hogy szivesen áll rendelkezsére, és Blood örömmel vette, mert ötven körüli koru lévén, s mint, a  környék szülötte, ő ismeri legjobban a rendelkezése alá tartozó embereket.

Blood ugy gondolkozott, vannak könnyen megbocsátó, és vannak, a vélt, vagy igaz sérelmeiket életük végéig pátyolgató, szinte magukba kövesitő bosszuvággyal élők, mignem egyszercsak bekattan valami, és azt gondolják: eljött az én időm.

A hir és vallomás morzsák, már előző ottjártától kavarogtak a fejében: ki kinek udvarolt kamasz korában vagy később, kinek a választásába tenyerelt bele valaki, vagy éppen azok, akik szőrén, szálán eltüntek. Képtelen ötlet volt, amit a fejébe vett, azt maga is belátta, de az életben vannak előre meg nem jósolható képtelen ötletek, ha valaki hát ők, csak tudják.

Elsőként a szabadult gyilkost, Carles Peppert keresték fel. Nem fogadta őket barátságosan.

-Most meddig terjedő körletben, akarják felturni a portám? Vagy esetleg már a ház alapjában is próbafurásokat végeznek? Megmondtam, és csak azt tudom hajtogatni: egyszer öltem, ma sem tudnám megmagyarázni, milyen őrület öntötte el az agyam, de a l4 évi lakolás megszeliditett. Sosem bántanék többé senkit, és csak azért nem költözöm el innen, mert a szüleimtől örökölt farm, és minden emlékem, a szép is, ideköt. Az, hogy, akit szerettem, elhagyhat, annyira megviselt, hogy ha nem csendesitenek el ilyen hosszu időre, ki tudja, mi történt volna, ezen a maroknyi lakosu telephelyen. De már nincs bennem harag…csak megbánás, és..

A két eltünt fiatal férfinak, nem volt közeli hozzátartozója. A házukat csak bezárták, nem árulták, nem adták bérbe, nem is volt szó róla, és a településről szinte alig mozdultak ki. A legnagyobb farm gazdája foglalkoztatta őket egész éven át, és a saját kis örökségüket, is rendbentartották. Udvarolni nem jártak, igaz, ahhoz még fiatalok lettek volna, csak egyikük volt nagykoru, zenét hallgattak, tették, amit otthon kellett, és a ház tele könyvvel, vagyis nem voltak elveszett emberek. Valami azt sugallta a rendből, és a sok könyv láttán, hogy telve voltak tudásszomjal, és alighanem tanulni akartak, ha összejön a rávaló.

Blood elbeszélgetett a közelebbi ismerősükkel, azokkal, akik az eltünt lányt, Claudia Draket közelebbről ismerték, de csak egyetlen kapaszkodója maradt a nyomozáshoz, a gyilkosságért elitélt, Charles Popper  harmadik, idős szomszédja, elmondása alapján:

-Mindig mondtam, a szerelemféltés, a barátság, a legtöbb baj tüzfészke.

Ez szeget ütött Blood fejében annál is inkább, mert ő is hasonlóval hozta kapcsolatba, a l4 évvel ezelőtti gyilkosságot, de mihelyt a seriff kibökte, hogy a szabadult rab szerette el, James Mendes feleségét, akivel addig a legjobb barátok voltak, Blood lepkeszárnyon járó képzelgése, és gyanakvása megálljt parancsolt.

-Tudtam, hogy hozzám is elérnek? Már l4 éve elmondtam, hogy a legnagyobb veszteség engem ért, a volt barátom tette miatt, de sem neki, sem másnak nem tudnék ártani. Neki azért nem, mert kicsi korunktól barátok voltunk, igaz barátok, amit semmi nem bizonyithat jobban, mintsem, hogy ugyanabba a nőbe szerettünk bele..halálosan. Ő ült a szerelemért, én éltem a szerelmet, és ma is élhetném, ha.. De most, nem rólam van szó. Gondolom, egy életre megözvegyült férfi nyavalygása nem lehet fontos egy bünügy felderitésében..

-Rosszul gondolja. A legtöbb igaz szót a nyavalygás hozza ki az emberből, ezzel nem azt akarom mondani, hogy maga próbálta visszafizetni, amit a barátja..

-És lehetne csodálkozni rajta? Tudják mit éltem én át, mióta a feleségem elhagyott? És mióta mindennap találkozhatom az árulóval..

-Aki megbünhődött a tettéért

-Nem eléggé..-mondta ki emelt fővel, és Blood szemébe nézve, James Mendes.

Blood munkájának mindig voltak fordulatai, ő a megvilágosodás pillanatainak nevezte, amikor ugy érezte, nem szabad elbagatelizálni amit hall, vagy gondol, bármilyen képtelenségnek hasson is.

-Vagyis a bosszuvágy még mindig él magában?-kérdezte, az őszinte érzelemkitörésre felfigyelve.

-Kiben ne élne, ilyen esetben..eleinte, de ahogy telnek a napok, és ahogy ennyi éven át mindennap kimentem az én drágám sirjához, hogy beszélgessek vele, egyre inkább megnyugtatott a tudat: igy kellett lennie. Mindennek igy kellett lennie.

-Ezt mire mondja? A volt barátja tettére, vagy..

-Mindenre. –zárta szorosra, az ajkait a férfi, majd pár pillanatnyi hallgatás után, odalépett Blood elé, és határozottan azt mondta:

-Beismerő vallomást akarok tenni..

Nem lehetett tudni a helyi seriff, vagy az őrmester,  lepődött-e meg jobban, de ez a négy szó mindkettőjüket mellbevágta.

-De hát, elkövettet valamit, Mr Pepper?- kérdezte a seriff.

-Az utolsó mondat, amit ügyvéd jelenléte nélkül elismételek: beismerő vallomást akarok tenni. –sorolta,  még határozottabban, a férfi.

Ezek után nem sok kutakodnivaló akadt a településen, ezért Blood kilépett a házból, magára hagyva a vallani akarót, a helyi seriffel, és felhivta a főnökét.

-Főnök összegyüjtöttem egy maréknyi hirmorzsát, és megerősödött bennem valami leküzdhetetlen gyanú, ami még nem bizonyosság, de…vagyis tiszttelettel jelentkezem. Ne tervezzen korai hazamenést, mert viszek két embert.

-Kettőt?

-Igen..az egyik a szabadult elkövető.

-És a másik, a jelenlegi tettes?

-Azt még nem tudom, de a főnököm, akit Sinusnak hivnak, amikor mellé kerültem hátulgombolósként, mindig azt mondta: egy porszemnyi gyanut sem szabad figyelmen kívül hagyni.

-Ugysem tudom lebeszélni…jöjjenekj, de milyen minőségben ülteti be őket, a kocsijába?

-Az egyik a szabadult, aki a régi bünért már senkinek nem adósa, törvényileg, a saját kocsiján jön, előttem hajtva. A másikat én viszem..

-Remélem megbilincselve!

-Főnök, legfeljebb őrizetbe vehetem, de egyelőre semmi támpomtom nincs a bünösségére…csupán annyi, hogy gyónni akar, de hogy mit?

-Akkor meg minek hozza? Háztüznézőbe?

-Lehet, hogy abba főnök. Szóval egy órán belül benn leszünk. Addig egyen-igyon, mert ki tudja meddig tart a bőjt..

-Maga evett már, ma?

-Gondolatban. De nekem van tartalékom. Ha 110 kilóból lemegy egy, akkor is marad lo9, és az erő velem van- viccelte volna el a sokkot, amit Sinusnak, majd minden előrángatott ötletével okoz. Még valamit főnök: a rend kedvéért előre megirhatja a figyelmeztető, intő, elmarasztaló dörgedelmét, de könyörgöm, azt a szót, hogy megfenyitem, ne használja. Hideglelést kapok tőle, de ne feledje, a házam legkisebb helyisége a dicsérő levelekkel, parancsokkal, oklevelekkel van kirakva, és ujratapétázást tervezek..-mondta, Blood, hogy oldja a hangulatot, amiért – tiz év óta, volt ideje megtapasztalni- a főnöke utólag mindig nagyon hálás.

-Ha maga nem volna, ki kéne találni – nevette el magát Sinus. Három eltünt embert keresünk, olyan helyen, ahonnan évtizedek óta nem tünt el senki, mert mindenki mindenkit ismer, mindenki, mindenkiről mindent tudnak, és maga odamegy, aztán idecipel nekem két embert…akik..

-Hát ez az, főnök, ezért lát többet egy friss szem, mint a történésekkel, évek óta együtt élő helyiek.

Tizenkilencedik fejezet.

Helen Paxton lassan megbékélt a helyzetével, és egyre nagyobb kedvel végezte, amit elvártak tőle. A tanulmányait sem kellett szüneteltenie, hiszen minden rendelkezésre állt, a profok előadásait, szinte egyidőben olvashatta, mindent megkapott, amit szabadon élve, ahogy ő hivta a multbéli állapotát fáradtságos, és költséges lett volna biztositania. A főnökkel – magában csak igy hívta, azt az urat, akivel először beszélt, és akivel, azóta is napi szinten tartják a kapcsolatot. A tér, vagy inkább lakásfigyelők kikapcsolásához nem ragaszkodott, azt sem kérte, hogy az intimebb tevékenységeit ne láttassák, kezdte elhitetni magával, hogy egyedül van. Ugy dolgozhat  gondolkozhat, tanulhat, mint otthon, amig hagyták, kizárva persze a legfontosabbat, ami nélkül ember, hosszabb ideig nem igen élhet, az értelmes munkát, és a szabadságot.

A Főnök reggel magához kérte és megkérdezte, rendben van-e minden, az első olyan tevékenységhez, amihez partner kell, és ha igen, melyik urat választotta. Már előbb megbeszélték, – azért kellett pár nappal elhalasztaniuk az ismerkedést, hogy egy mikrochipet helyezzenek a bőre alá, ami az extázishoz araszoló pillanatokban, percekben, órákban szervezetének minden rezzenéséről, vagyis változásáról, tájékoztatja, a hozzáértő megfigyelőket. Meg kell fejteniük, mi okozhat – természetes, vagy mesterséges módszerrel- tudattalan állapotot, amelyben mütéteket lehet elvégezni, amelyben hosszu ideig jegelhető a fájdalmas testrész, ami megkönnyiti az ürutasok közérzetét, és a rendellenes körülmények közötti munkáját, egyszóval a cél, az emberiség jobb jövőjéhez vezető, és azt hosszu távon biztositó út kipuhatolása.

A Főnök barátian üdvözölte.

-Ma szebb, mint valaha!

-Köszönöm a bókot, az volt a célom, hogy ne kényszermunkának vegye a partnerem, az együttlétet, hanem az énekek énekében leirt gyönyörök, egekbe araszoló csodájának.

-A közérezte jó, egészségileg rendben van, kezdődhet, a csak maga által elvégezhető, kisérletsorozat, amitől valamennyien sokat várunk. Hogy hivják?

Helen egy kicsit meglepődött, de mert tudta, ezen a helyen keveset kérdezni, és mindenre válaszolnia kell, megmondta a nevét.

-Alan Nelson üdvözletét küldi – folytatta a főnök, le nem véve tekintetét, Helen arcáról.

-Ki az, az Alan Nelson?- csodálkozott rá, Helen.

-Bocsánat, csak ellenőrizni akartam valamit- mondta a főnök, és magában elismerően állapitotta meg: a hipnotizőr jó munkát végzett: Helennek semmit nem számit, a multjában szereplő férfi, még a neve sem. Jöhet a nyugodt, minden porcikájában odaadó munka.

-Csak megismétlem, hogy a szüleinek, és a másik kedvezményezettnek elküldtük, az ön átlal megjelölt összeget..

-Köszönöm. Gondolom a szüleim nyári karácsonyt ülnek, amig el nem fogy az utolsó cent is, ki a másik kezdvezményezett?

-Lényegtelen- könyvelte el, a menyugtató tudatlanságot, a Főnök. Az egyszeri összeg volt, és jelentéktelennek mondható.

-Nem is tudtam, hogy ilyen adakozó lélek vagyok, s főleg, hogy nem a kedvezményezett feledkezik meg a háláról, hanem én az adományozásról- mondta Helen, még mindig, láthatóan elgondolkozva.

-Sose törje a fejét ilyesmin. Közeleg az idő, amiben minden porcikájával ott kell lennie, akarnia kell, a -csak maga tudná elmondani mit, – mert más élő személy, aki – majd egyszer talán- részletesen beszámolhatna, a halál utáni állapotról, magán kívül, talán a világon sincs. Ezért nem árt az óvatosság. A kutatás nagy üzlet, és sok pénzt hozhat, persze az egész világnak hasznára váló változáson kívül. Az ipari kémek müködnek, de az elháritás is teszi a dolgát. Csakhogy akadhatnak bakik, amelyek egy kicsit megzavarják a tudósok feltétlenül szükséges nyugalmát. Hogy mást ne emlitsek, éppen a napokban adták hirül a lapok, hogy egy amerikai ujságirónőnek bizonyitéka van rá: hogy nem Alexander Graham Bell találta fel a telefont. Igaz, hogy az asszisztensével sajátos, elektromágneses próbálkozásai voltak, de kudarcba fulladtak, és – bizonyithatóan- Eliska Graytól lopta el a teljes ötletet. A találmány, vagyis a szerzői jog sérthetetlenséget élvez, az egész világon. Maga olyan nekünk, mintha minden porcikája aranyból lenne, pótolhatatlan, ezért ne csodálkozzon, ha megbecsüljük, és próbálunk a kedvében járni. Remélem a párválasztása sikeres lesz.

-Hátha még magát választhattam volna?- mosolygott csábosan Helen, de a Főnök is tudta, hogy abban a tekintetben több az incselkedés, mint az őszinte bók.

-A chip helye gyógyult, müködik, tehát jó munkát, Helen. Élje át ugy, a következő órákat, hogy amikor végignézem a fejleményeket, irigykedve gondolhassak arra a szerencsés fickóra, aki a maga karjaiba készül, vagy aki alig várja már, hogy a karjaiba kapja.

-Köszönöm a bókot..-mondta Helen, és elhagyta a szobát.

Mire visszaért a saját apartmanjába, alig ismert rá. Hogy voltak képesek néhány perc alatt ilyen változást véghezvinni azok, akiknek ez a dolguk. Teritett asztal,  sokféle ital, gyertyák szinte midnenütt, hangulatvilágitás ahol kell, bóditó illatok, és neki más dolga nincs, minthogy ledobjon magáról mindent, és felvegye azt a sejtelmesen átlátszó, de titokzatosan, csak az idomait sejtető, csodapongyolát, amit még egy világsztár is meririgyelhetne.

-Csak tudnám, miért kell ennyi fakcni, egy olyan ruhadarabon, amit a légyott első perceiben, vagy ledob a viselője, vagy letépik róla –ki tudja melyik izgatóbb hatásu. De hát legyen. Mindinkább megérti, a partneréből mindent ki kell hoznia, a kedvébe kell járnia, miközben hagynia kell magát kényeztetni, becézni, és olyasmikre is vállalkozni, amiket még nem próbált, mert csak a jó ég tudja, mi hozza ki belőle az annyira várt tetszhalotti állapotot. Egyben biztos volt: bárhogy történjék is az alélása, nem neki kell visszaemlékeznie a hogyanra, a miértre, az álom alatti megbujt gondolatokra, mert a bőre alá tett chip sokkal bővebben, életszerübben, és szinte hézagmentesen adja vissza mindazt, amit kéjbe rántott, vagy abban tartott teste érez, és mutat. S ami a legfontosabb, a jelek csak hozzáértők számára érthetőek, és munkára serkentőek. Csak sikerülne. Ez volna az első alkalom, amelyben átadhatná magát a biztonság, semmihez sem foghatóan jó érzéséhez, hiszen nem lehet baja, nem ugy mint a…hol is? Érdekes: az ember azt mondja, uj életet kezd, legtöbbszhör január elsején, és a tizedét sem tartja be annak, amit megfogad, de benne valami olyan érzés árad szét, hogy a következő percekben kezdődik az uj, a hasznosabb élete, amelyben talán már nem maga prancsol az érzékeinek, csak egy a biztos: még életében nem volt olyan biztonságban, mint amilyenben, az elkövetkező órákban lesz.

Megigazitotta a sminkjét, és leheveredett, a széles, csupa párna, ágyra. Még sem fogja állva fogadni a szexrabszolgát, gyönyörrobotot, vagy egyszerüen csak rmunkatársát, mert minek is titulálhatna ebben a helyzetben egy csodálatos képességü férfit, mint segéderőnek, akivel közösen létrehozhatnak valamit, amire tudósok százai, várnak, és ha szerencséjük lesz, az általa szerzett ismereteket az emberek millióinak hasznára fordithajták.

Kopogtak.

Helen meglepődött. Fogalma sem volt, ki a berendező, a tervező, az öltöztető, de kétségkivül érti a dolgát. Ahogy ő, egy lenge pongyolában heverve, várta a médiumot, – mert hogy kettőjük közül a pásztorórák végén melyikük lesz az, azt a történések mondják meg- amig az, megjelenik talpig gálában, olyan elegánsan, hogy egy világhirű divattervező sem találhatna rajta, kifogásolivalót. Micsoda csodálatos ötlet! Szerette megadni a módját, szerette nyugodt körülmények között kezdeni, és lépésről lépésre haladni a kéj csúcsa felé, amelynek ma egekig hatónak kell lennie..

-A nevem- kezdte volna, a férfi.

-Ne mondja meg. Majd én elnevezem, a történések során, most forduljon, hadd gyönyörködjem magában. Csodálatosan öltözött, és megöl a kiváncsiság, mi lehet a csodálatos göncök alatt. Nehogy kigomboljon egyetlen nyilászárót is-. –állt fel, Helen, és indult a férfi felé.

-A világért sem tenném- szólalt meg bársonyos hangján a férfi, – hiszen abban bizom, hogy azok a drága kacsók szednek le rólam mindent, miközben a mozdulataiban gyönyörködhetem, és érezhetem, vérlázitóan selymes bőre érintését, és közelsége az egekbe emel. Akar inni valamit?

-Előtte soha. Majd a feltöltődés perceiben, ha szükségét látjuk, de most józan fejjel akarom élvezni magát, és azt, amit az égtől kapott, és amiben jeleskedik, ha értesülésem nem csal. Csupa jót hallottam a képességéről, vagyis tegyen ki magáért, mert ha gyengébben muzsikál, mint amit elképzeltem, saját hibámul rovom fel, hogy nem tudtam a kéjgyönyör legmagasabb fokára emelni, az ünnepi lakomának is beillő, csodálatos férfitestet, miközben magam is megkapok mindent, amiről más nő, még álmodni sem képes. –duruzsolta Helen. -Remélhetek?- kérdezte, és odalépett a férfi elé.

-Hagyja magát…ne vaduljon idő előtt, szeretek kezdeményező lenni, kóstolgatni a menüt.- suttogta Helen és éppen csak érintőlegesen belecsókolt a férfi, szép ivű szájába.

-Az illata remek, a bőre érintése izgató, a szája remegése megőrjit, -mondta, miközben a zakót gombolta ki, a derekára simuló kezek ölelésében.

A férfi puhatolodzott, nem tudta, mi lenne jobban  kedvére, Helennek, ha gyors előretöréssel venné be a várat, vagy hagyná magát, és a vágyát, vitetni az árral, a viszonthatásokra figyelve. Az utóbbi mellett döntött, amit nem sokkal később Helen, egy tétova kezdésü, de annál észbontóbbá váló csókkal honorált. Nem volt megállás. Helen vetkőztető mozdulatai felgyorsultak, s mert ő már a testismerkedés első pillanatától kezdve, meztelenül hagyta magát csodálni, s nem sokkal később végig nézhettek egymáson, teljes életnagyságban, ugy, ahogy az isten megadta, és az évek során hozzásegitő testedzés, sport, alakitotta testüket. Mindketten szabályos, szép idomokat mondhattak magukénak. A férfi ereje Helent is meglepte. Olyan gyengéden emelte karjaiba, és miközben egy pillanatra sem hagyott fel, a bececsókokkal, csakhamar ott feküdtek a széles, csupa párna, ágyon.

Ha kezdő szerelmesek tudnák, milyen fontos, és izgalmas szerepet játszhatnak a különböző méretü, és keménységü, vagy pihepuhaságu párnák a szerelmi csata szinterén, biztosan összehordanának minden használható darabot, mielőtt egymás karjába simulnak. Párna a fenék alá, az ülőhelyzethez, felváltva, ahogy a póz megkivánja, vagy inkább, megköveteli.

Az első orgazmust, Helen szinte már, a teljes hatalonbavételekor átélte. A férfit doppingolta, az általa nyujtott gyönyör átélése közben suttogott, vagy kiabált szavak sora, amiket – minden szemérmet félretéve- a pillanat gyönyöre adott, Helen szájára.

-Csodálatos vagy- bókolt a férfi, és miközben vette partnernője testének adását, kissé megpihenve, alig mozdulva, csak az ujjait, és az ajkait bevetve, a női test legérzlékenyebb pontjain, szerelmi csatába indult. Helen hamar ráhangolódott a szemérmetlen aktusra, és csakhamar ujra mozdulásba lendült. Visszabecézett, simogatott, majd amikor, ki tudja hány uj, és régen is kedvelt poziciót végigpróbáló – gyönyörités után, egyszerre értek fel a csucsra, ahogy a nagy könyvben elő van irva, az maga volt a csoda. Külön elismerést váltott ki Helenből, hogy a partnere, nem állt le a legjobb pillanata után, vagy még közben, nem merevedett meg, mint a béka, és ahogy  általában, a gyengén muzsikáló szeretők, hanem mindaddig kitartott minden praktikájával, becéjével, amig Helen teste meg nem nyugodott, és eleretőlenedve, el nem nyult mellette.

-Csodálatos voltál- sugta, a lány.

-Veled nem nagy csoda, inkább az, ha kitartást tud magára parancsolni az ember, ugy értem nem zuhan az érintésed után pillanatokkal teljes tehetetlenségbe, amit persze a látványod okán, ujabb gerjedelem követ. Betakarjalak, vagy idebujsz a karjaimba? – kérdezte a férfi, és Helen nem szóval válaszolt. Befészkelte magát az erős karokba, és szivta az éppen neki kitalált csodálatos férfi illatot, érezvén vállán gyönyöritője, alig hallható lélegzetvételét.

Hogy melyikük inditott, az ujabb nekifutással, azt két összeboruló testből nehéz lenne megállapitani, de tény, hogy mindketten vették a lapot, vagyis „felhivás keringőre-nek” tekintették a másik határozottab mozdulatát, és ujra indult a csata. Most már – a másik jobb ismeretének köszönhetően, lényegretörőbbek, többet becézők, gyakran obcén szavakat bevető, néha nem is szeretkező, hanem üzekedő párrá válva, próbálták egymást a mennyekbe emelni. Másodszor…harmadszor…

-Milyen italt kérsz? Hadd szolgáljalak ki, mielőtt megölsz a kéjjel, amit okozol – kérdezte, két csók között, a férfi.

-Amit te iszol.

-Én beérem a csókod nektárával. Mert a csókolózásban is Nobel dijas lehetnél. Hol tanultad?

-Orvostant hallgatok…kezdte volna Helen, de hirtelen felgyulladt valamennyi fényforrás, ami azt jelezte, hogy amit mond, azt a reá figyelők, nem helyeslik.

-Miért nem tanitják megfelelő korban a szex tudományát. Kevesebb válás lenne, többen kötnének házasságot, mert megbizonyosodhatnának, hogy a végletekig elmenve is, képesek lennének-e kitartani egymás mellett. Megismernék egymás kivánságait, vágyait, erotikus zónáit, étvágyát, és még időben eldönthetnék, vállalják-e egy életre, vagy hosszabb távon mindazt, ami a másikat boldoggá teszi.

-Sajnos a szexuális életünk el van kapkodva, korán kezdjük, és ahogy esik, ugy puffan. Az asszonyok ugy gondolják, bolond az a horgász, aki kifogja a halat és utána is kukaccal eteti, de persze vannak férfiak is, akik csak az udvarlás, vagy a megefelelés idején vágják ki a rezet, aztán elszáll a vágy, köd előtte, köd utána. S ami a legszebb, még ők akarnak válni..-sorolta Helen.

-Rossz tapasztalatod lehet rólunk.

-Ne feledd, hogy te király lehetnél a szexuális tehetségkutatásra jelentkezők között, de gondolom ehhez is kell bizonyos müveltség.

-Szerintem az erotika, legalább olyan fontos része életünknek, mint a jó evés, ivás.  Szegény nagyanyám, mondogatta: ugy jó, ha bárhogy is összevesznek néha a fiatalok nappal, de az ágyban este kibékülnek, és sose megy le ugy a nap, hogy haragban aludjanak el. A szexben nem lehet hátat forditani..

-Dehogynem- nevetett Helen, és már mozdult is, hogy ujra harcba hivja a csodálatos férfitestet, amely szemlátomást azonnal vette a lapot, és mindent megtett, hogy Helen vágyát kiszolgálja.

Ha boldog az ember, megáll az idő. Helen is arra eszmélt, hogy valami fergeteges nagy érzés közeliti, olyasmi, mint amikor éjfélt ütnek a toronyórák, vége az évnek, közeleg az uj, és kezdődik a tüzijáték ropogása, és hirtelen felvillannak az ég kárpitját messze bevilágitó, ezer szinben pompázó fények. Készült az orgazmusra, és elhatározta, hogy ezzel, az összes előzőt betetézi, mert többet ugysem birna ki…ereje fogy…már csak hagyja magát, nem tud résztvenni az összevonható mozdulatokban…csak a férfin mulik, a negyedik egekbe emelő gyönyörités…

S amikor érezte, hogy mindent bele, hogy most jön a csoda…hirtelen, puha fehér felhő gyült köré, és elmerült a semmibe..

A férfi meglepődött, vagy inkább megijedt, de nem hagyták magára kétségeivel, mert azonnal nyilt az ajtó, ahogy Helen mozdulatlanná vált, és őt kivezették, miközben még több férfi, és nő sereglett be. A férfi sejtette, hogy baj van.

-Csak nem ő feszitette tul a hurt? Mert ha igen, akkor ezer bocsánat, de életében nem volt ilyen kéjsorozatban része, különösen nem egy kapott, vagyis nem magaválasztott, ismeretlen partnerrel, akiről a szexcsata végén sem tud többet, mint amit a budoárba való belépésekor látott, és sejthetett. Vagyis csak annyit, amennyi rátartozott.

Helent a gyakorlott kezek ágyba fektették, az orvosok egyike vizsgálta, a többiek infuziót, müszereket, kijelzőket kapcsoltak a holtfáradtan, elélettelenedett női testre, olyanokat, amiket földi halandó még nem is igen láthatott, de amitől a vesékbe látást remélték. Azt, hogy Helen szervezetét, előbb-utóbb sikerül ugy feltérképezni, hogy ezentul ne kelljen ilyen bacháliát rendezni azért, hogy bizonytalan ideig tetszhalott legyen, és főleg azért, hogy megtudják: hogyan lehet visszohozni onnan, ahonnan mások számára nem igen van, visszatérés.

Biztak az előttük álló feladatok sikerében.

Huszadik fejezet

Blood a két előállitottat, Astor tizedes gondjaira bizta, és bement Sinushoz jelenteni.

-Főnök, ha istent ismer, most maga hoz nekem két ibrik kávét, mert az ember, nyomozás közben ne fogadjon el traktát, mivel sosem lehet tudni, nem a gyilkos nyutja e feléje, a mérgezett nedüt.

-Jól van., hagyja abba, máris hozom. Ez a  legkevesebb, azért a rengetegért amit..

-Ne hizelegjen, ne hizelegjen, mert nagyon megbánhatja, ha meghallja, miben mesterkedem- mondta Blood, majd felhivta Betsyt, beszéltek két mondatot a lányával, s azt igérte, amilyen korán lehet hazamegy.

-Remélem az a korán, nem holnap hajnalban lesz- mondta Betsy, de olyan megértő szeretettel, és erőtadóan lágy  hangsullyal, mint akinek volt része abban, amit Blood csinál, vagyis tudja mi az, a bünüldözésben helyt állni. -Vigyázz magadra Kedves, nagyon szeretünk.

-Én is..én is..kiabált a kis Betsy, és Blood, nehéz szivvel, letette a kagylót.

Sinus visszatért a kávéval, és Blood belekortyolt.

-Mit akar a, meglakolt elkövetőtől?

-Meséltetni akarom.

-Megőrült? Olyan régen hallott krimit, hogy ujráztatja az elkövetőket?

-Hátha olyat mond, amit eddig nem mondott, vagy amit nem deritettek ki.

-És amit enyhitő körülményként értékelhetnénk? Eső után köpönyeg. A végén még tisztára mossa ezt a fekete bárányt.

-Hát, ha törvényileg nem is, de emberileg…minden lehetséges- mondta, Blood, és kiszólt, Charles Peppenért.

-Foglaljon helyet – mondta Sinus, és várakozóan nézett az okafogyott tanú, vagy ki tudja, mi, felé.

-Szeretném tudni, hogy miért hoztak be. A fél udvaromat felásták, nem találtak semmit. Ha tovább bővitik az ásandó területet szóljanak, mert a föld darab  szélében már vetés van..és minden szemért kár.

-Furcsa, hogy ezt olyan ember mondja, aki..

-Megölte azt, akit az életénél is jobban szeretett?- fejezte be, a mondatot a férfi. –Tudják is maguk milyen átkozottul raffinált, szívtelen méregkeverő, a sors?

-Mondja el.

-Nem ujdonság, hogy egy kis településen, két fiu ugyanabba a lányba szeret bele, és csak attól függ a boldogságuk, hogy a lány melyiküket választja. James Mendessel barátok voltunk. Ovodás korunk óta nem volt nap, hogy ne játszottunk, beszéltünk, tanultunk volna együtt, órákon át. Az…az áldozatot, vagyis a James feleségét az ovodában ismertük meg, hiszen ott a település minden kicsinye találkozhat. Én nem tudtam kimutatni a rajongásom, mert szégynlős kisrác voltam, de James ugy nézett Rosera, mint egy csodára. Aztán eltelt, a kamaszkor, jött a legényélet, és James, amilyen gyorsan lehetett megkérte Rose kezét. Talán, ha elővezetem én is az érzéseimet, azzal belezavarok kicsit, a drága lány döntésébe, de mihelyt megláttam, izzadni kezdett a tenyerem, fülig pirultam, és éreztem, hogy csurog a hátamon a víz.

- Igyon egy kis vizet, minden izében reszket. -tett elé, egy poharat, Blood.

- Csodálkozik? Megöltem azt, akit életem végéig gyászolni fogok, aki nélkül mindegy, hogy börtönben ülök, vagy itthon tengek- lengek, kivéve persze, hogy itthon  kimehetek a sírjához, emlékezni, és a bocsánatát kérni. – csuklott el a férfi hangja.

- Hogyan történt az emberölés?

- Csodálatos ölelésen voltunk túl, amikor a férfiember is levetkőzi minden gátlását, megnyílik a szíve, mint a Niagara zuhatag, és öntené, zúdítaná a bókjait arra, aki a csodában részesítette. Azt kérdeztem tőle, de még kábán az orgazmustól: Neked is, jó volt?

A férfi elhallgatott, rázta a zokogás.

Sinusék türelmesen vártak, majd Blood, megkérdezte.

- És mi volt a válasz?

- Hát, még ha szeretnélek is! Hát, még ha szeretnélek is! Ezt mondta, és ez, azóta, is itt kattog az agyamban, de akkor minden porcikámat összerántotta, elkaptam a torkát..és szoritottam..szoritottam, mintha minden bizonyító erőmet, abba a marok szorításba akartam volna belevinni, s arra eszméltem, hogy nem mozdul, hogy…nincs benne erő, vége. Mint egy félőrült szívmasszást alkalmaztam, szájon át, lélegeztettem, sírva könyörögtem neki, hogy ébredjen fel, bocsásson meg..de minden hiába volt. Túl sok idő telhetett el, a gyilkossá tevő sérelem, és az észheztérésem között….

- De hiszen, biztosan csak évődésből mondta, kedveskedni akart..

- Tudtam, hogy igaz, tudtam, hogy még akkor is, Jamest szerette.

- Kijelenti, hogy semmi köze, a három eltűnt ember sorsához? Kijelenti, hogy nem a bosszúvágy hajtja még ma is, hogy a barátján bosszút álljon, pedig ha elgondoljuk: Rose, az ő felesége volt…és..

- Tudom, és gyűlölöm is magam érte, de hát, Rose döntött úgy, hogy el nem válik, de átpártol hozzám, és majd meglátjuk. Sosem mondta meg, miért határozott úgy..

- Köszönjük, hogy rendelkezésünkre állt. Sejtése sincs, mi történhetett azzal a három emberrel, vagy kin lehetne számon kérni az eltűnésüket, mert zsákutcába jutott a nyomozásunk, pedig kiderítettük, amit lehetett.

- Sejtésem van, de megfogadtam, hogy ha használni nem tudok valakinek, ártani nem ártok.

- Csakhogy a törvény kötelezi, hogy, ha olyat hall, ami törvénybe ütköző, akkor bűnrészességet vállal, ha nem mondja el.

- Remélem, tévedek ezért nem akarok rágalmazni. Majd maguk kiderítik, amit ki kell…

Charles Popper köszönt, és kiment. Az előtérben ülő James Mendesre, rá se nézve, elhagyta a gyilkossági csoport folyosóját.

- Semmit nem szól, főnök?- kérdezte Blood, mielőtt a másik, személyt, beszólította volna.

- Erre a helyzetre mondják, azt, hogy csak ülök, és csodálkozom. Nem szólok, mert van sejtésem, de ha mégis mellé lövünk mind a ketten, futhat Charles Popper után, mielőtt – biztosnak érezvén a veszélyt, el nem tűnik a szemünk elől.

- Talán nem tűnik el, és hátha jó volt, a megérzésem.

- Remélem, annál is inkább, mert ez is olyan, szerzett feladat, aminek nem kellene hozzánk tartoznia, annál is inkább, mert a három eltűnt után, országos körözést adtak ki. Gondolja, hogy megtalálják őket?- kérdezte tétován Sinus.

- Vagy, ha nem, hát kisnyúl, de ha igen…akkor megérte a társadalmi munkát, amit vállaltunk.

- Főleg maga, vagy maga sem, mert tudtommal a nagynénjének volt szüksége ápolásra. Van egyáltalán nagynénje?

-Volt…és nagyon szerettem – mondta, mielőtt szólította, James Mendest, akit, Astor bevezetett.

- Tessék, üljön le. Most már beszélhet. Azt mondta, beismerő vallomást akar tenni. Hallgatjuk. – fogadta, Blood, és leült, vele szemben.

- Figyelmeztetem- szólt közbe Sinus, hogy minden, amit mond, felhasználható maga ellen a bíróságon, joga van, ügyvédhez, ha nincs pénze rá, az állam kirendel egyet. Akarja, hogy ügyvéd legyen jelen?

- Akkor sem mondanék mást, csak az igazat, most sem hazudok. Úgy mondom el, ahogy volt. Charles Pepper, az én feleségemet ölte meg, miután elcsábította, vagyis Rose, úgy döntött, hogy vele él tovább.

- Most melyik az igaz?

- Mindkettő. Roseval állandóan együtt voltunk, az óvodától kezdve. Annyira ragaszkodtunk egymáshoz, hogy az óvó nénik, ma is emlegetik. Ha valamelyikünket sarokba állították, a másik odaállt mellé, hogy együtt szenvedjen vele. Minden falatunkat megosztottuk és, ha a falat kicsi volt, azt Roz kapta.  Az ebéd utáni alváshoz egymás mellé húztuk, az ágyunkat és kézen fogva aludtunk el. Minket már, iskolás korunkban egy párnak könyveltek el. Sosem vitatkoztunk, én mindent ráhagytam, ő sosem követelőzött, könnyű volt vele, békességben élni. Charles Pepper, velünk egykorú, és ha lehetett hármasban játszottunk, mentünk buliba, de sosem vettem észre, hogy Roseval szemben, túlment volna a baráti megnyilvánulásokon. Amikor bejelentettük az esküvőnket, napokig nem mutatkozott, pedig a násznagyomnak kértem fel. Később mondta el, hogy ivásra edzett, vagyis napokig részeg volt. Akkor még nem tudtam miért. Aztán elkezdődött a házaséletünk, és ha lehet, minden úgy folytatódott, ahogy az oviban elkezdtük, csak több komolysággal, és még nagyobb szerelemmel. Lehet, hogy dicséretként nem méltatható, de esküvő előtt, nem feküdtünk le egymással. Ő nem akarta, én, ha egész éjjel a pármámat rágtam is kínomban, sosem erőltettem volna rá magam. Ha a kezét megfoghattam, ha megsimogatott, ha kedvesen szólt hozzám, az felért egy köznapi numerával, persze nem olyanokkal, amilyeneket férjként éltem át, vele. Eltelt három év…elnézést, kiszáradt a szám- mondta a férfi, és ivott, egy kortyot.

- Nem azért, mert hiányérzetünk támadt, ha kettesben voltunk, de mert mind a ketten gyermekre vágytunk, egyre jobban odafigyeltünk a mikéntre, és a hogyanra? Újabb két év telt el, de Roz, nem esett teherbe. Persze hogy magamat okoltam, már csak azért is, hogy őt megkíméljem a nők vizsgálatával járó, kényelmetlenségektől. Amikor már többször találtam sírva, azt mondtam rendben: vizsgáltassuk ki magunkat, de velem kezdjük. Kivizsgáltak, kikérdeztek, és amikor elmondtam, hogy gyermekkoromban mumszom volt, úgy néztem ki, akár egy mangalica, a heréim is alaposan megduzzadtak, de antibiotikumot nem kaptam, már szinte feleslegesnek tartották a  spermaszám vizsgálatát,  de azért átestem rajta. Megállapították, hogy alig van spermium termelésem ezért, szinte lehetetlenség, hogy a feleségemet teherbe ejtsem, és a mesterséges megtermékenyítéssel is csődöt mondhatnék. Azért próbálkoztunk, hittünk, reménykedtünk, és szerettük egymást. Ha lehet, még inkább összebujtunk.  Újabb három év telt el, de már a szeretkezéseink is kezdtek, muszájszerű, kínpadi jelenetekké válni, mert én bűntudattól telve, ő pedig csak a fogamzásra, gondolva vettünk részt benne, nem a másik gyönyörét tartottuk fontosnak. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy tervezgetek, mik a lehetőségeim, hogy mégis családos ember lehessek, vagyis számba vettem: mit tehetnék, hogy apa legyek. Tudtam, hogy van mesterséges megtermékenyítés, de kinek a spermájával? És ha a gyerek nem lesz egészséges, hibásan születik, adjuk oda annak, aki spermiumot adott az életéhez? Ha az enyém, átsírom az életem, de nem adom senkinek, semmiért, hiszen az én vérem. Van örökbefogadás, de ha az a gyerek, nem olyan emberke lesz, amilyenné a mienket gondoltuk, és amilyenné, talán a legnagyobb szeretettel nevelve sem, lehetett volna, az, dupla fájdalom, főleg nekem. És volt egy lehetőség, amire egyre sűrűbben gondoltam, míg, végül is ki mertem mondani, egy, akár hatos ikrek nemzésésre is, elegendő gyönyör adok-kapok után,: megkérjük Charlest, hogy adjon spermát. Ő rendes, jólelkű, csendes, szolgálatkész fiú, legalább tudjuk, hogy milyen gyerekre számíthatunk.

Roz először kinevetett, aztán mert egyre többször hoztam szóba végül, megesketett, nem is egyszer, hogy sosem fogom a szemére vetni a hűtlenségét, és megállapodtunk, hogy felajánlkozik, Charlesnek. Nem akartam, én megbeszélni vele, mert az olyan állati lett volna, vagyis olyasmi, mint amikor a gazdák megegyeznek, kinek a kanjához viszik a kocát, vagy kinek a ménje hágja meg a kancájukat. Aztán eljött életem legborzasztóbb napja. Csókkal indítottam útnak Rozot, aki egyedül látogatta meg Charlest. Abban maradtunk: azt mondja értekezleten vagyok, és ha végzek, odaszólok, és érte megyek. Nem szóltam, nem mentem, – ahogy megbeszéltük. Roz pedig – akárcsak egy kis kezdő örömlány, megpróbálta felkínálni magát, ami nem ment nehezen. James nem akart hinni, a csodában, és úgy zokogott, a gyönyör csúcsán, mint egy gyerek. Roz elmondta, úgy ölelte, csókolta közben, előtte, és utána, hogy alig kapott levegőt.

- Mióta ismerlek, szeretlek. Hagyd ott Jamest, és élj velem. – mondta ki Charles, már az első alkalom utáni búcsúzáskor.

-A hűségeskü nálam holtodiglan, holtomiglant jelent- mondta neki a feleségem, és pár nap múlva, már sejthette, hogy teherbe esett. Még néhányszor meglátogatta Charlest, azt mondta, a biztonság kedvéért. Majd ha a terhességi teszt is igazolja az érzését, akkor soha többé nem marad kettesben közös barátunkkal. Aztán, egy   reggel, nem jött haza. Akkor átmentem, és egybehangzóan közölték: együtt akarnak élni, mert, ha Roz terhes lesz, jobb, ha a természetes apa neveli fel a gyermekét. Úgy jöttem el, mint akit fejbe vágtak, mint aki mindenét elveszítette, ami igaz is volt. Én találtam ki a megoldást, és én vesztettem vele, a legtöbbet. Mindent. Két hónap múlva Charles megfojtotta, Rozt. Letartóztatták, és mert Roz áldott állapotban volt, tettét, kettős gyilkosságnak vették és jogerősen l4 évet kapott. Senkinek nem kívánom a feleségem halála óta eltelt időt, a napokat, az órákat. Mindennap kimentem hozzá, a temetőbe. Ha jó idő volt lefeküdtem, a sírja melletti gyepre, és beszélgettem vele, aztán amikor kisírtam magam, amikor úgy hittem, minden kérdésemre választ adott, hazajöttem, és azt tervezgettem másnap, milyen virágot vigyek a sírjára. A hóesésben is odafektettem egy szál rózsát a feje fölé, ami persze megfagyott, de jégvirágosan is, neki jelezte, ha van visszajáró, vagy látó lélek, hogy mennyire szeretem. Sokan látták, és azt mondják, hogy amikor Charles szabadult, és hazajött, mert addig szabadságot sem kért soha-  – nem hiszem, hogy, nem eresztették volna, de amilyen szégyenlős, és szemérmes volt gyereknek, férfiként sem akarta kitenni magát, a megaláztatásoknak. Szóval, amikor szabadulás után hazajött, egyenesen a temetőbe ment, és órákig ott maradt, Roz sírjára borulva. Ennyit akartam elmondani…

- De, őszinte beismerő vallomást ígért. – emlékeztette az őrmester.

- Ez, az volt, de mert az ördög sosem hagyja békén az embert, a l4 év alatt, nem elátkoztam a volt barátomat, hanem azt tervezgettem, hogyan fizethetnék meg neki. Kevés ember van a világon, aki el tud tekinteni a bosszútól, ha akkora fájdalom éri, mint engem.

- És kitervelte, hogy embereket öl, mert holtbiztos hogy mindenki Charles Peppert fogja gyanúsítani, hiszen aki egyszer ölt…az – sorolta volna Blood, de James Mendes, közbevágott.

- Elismerésem, őrmester úr. Miről jött rá, hogyan álltam bosszút, a volt barátomon, és hogy fizettem meg a feleségem haláláért?

- Az emberek gondolatai bizonyos helyzetekben, általában megegyeznek, csak én nehezebben tudtam volna beleélni magam, az Ön, szívérzetébe. Eddig még sosem kerültem olyan helyzetbe, hogy bosszút kellett volna esküdnöm, valaki ellen, valamiért.

- Boldog ember. Bár én sem tettem volna..

- Mi történt a három emberrel? Benne van a keze az eltűnésükben?- kérdezte Sinus.

- Amit tettem azért vállalom a felelősséget, de higgyék el, mihelyt láthattam, hogy félrefordítják a fejüket, és kikerülik az utcán Charlest, aki szemlesütve jár, mert fél az emberek szemébe nézni, lassan oldódott bennem az a féktelen harag, amiről azt hittem sosem lennék rá képes.  Rozért képes voltam. Ha eszembe jutott, hogy az a gyerek megszülethetett volna, és senki nem tudja meg, hogy nem én vagyok az apja, még Charles sem, mert miért kellett volna elmondanunk neki, hogy őt használtuk nemző apának. Boldog emberré nevelhettük volna, és mi lennénk a legnagyobb szeretetben élő család. Arra gondoltam, hogy annál, amit veszítettem, többet nem veszíthetek, és kidolgoztam egy tervet.

- Hogyan ölte meg őket?- sürgette volna, Blood.

- Ki mondta, hogy megöltem, egyet is?

- Akkor, mit tett velük? Elevenen ásta el őket, vagy..

- Ne gondoljon vadállatnak. Mind a hárman élnek. Sőt azt is mondhatom, hogy boldogan élnek.

- Magyarázza meg- szólt rá, Sinus.

-A két fiút, akik az apjuk házát örökölték, de oda voltak a tanulásért, felkerestem, és írásos szerződést kötöttünk: Charles Popper szabadulása után pár héttel, ők elmennek a városból, éjnek idején, de senkinek nem szólnak. A házukat úgy hagyják, ahogy utoljára kiléptek belőle, és csak a személyes irataikat, meg néhány hamarjában kellő ruhadarabot, visznek magukkal. Cserében én vállaltam, a kettőjük négy éves egyetemi tandíját – ha az ellátásukat  ösztöndíjjal, vagy munkavállalással előteremtik, de feltételem, hogy senkinek nem szólhatnak, sem előre, sem utólag, mert…csak tréfából csinálom ugyan, de valakinek, hitem szerint borsot török vele, az orra alá. Lehet hogy tisztán látták a mesterkedésem mozgatórugóját, hiszen jó fejű fiuk voltak, de fő, hogy beleegyeztek és egy éjjel, én szedtem fel őket a településen kívül, és elkocsiztam velük a szomszéd város repülőteréig. A jegyeket is, én vettem meg.  Szerencsére senkivel nem találkoztunk, igaz hogy óvatosak voltunk, a repülőtéren is, úgy tettünk, mintha nem ismernénk egymást, de azért megvártam, amíg felszállt a gép. Adtam nekik, némi készpénzt, volt is nekik,  hiszen a tanulásra gyűjtöttek, és megállapodtunk, hogy a tandíjat évenként, bankon át, utalom, de lehagyom róla a nevem, hogy még az se árulhasson el. Sok sikert kívántam a tanulásukhoz, és ők elrepültek.  Tudtommal remekül haladnak, felszolgálnak, egy autós büfében, és jó tanulók. Telefonon tartjuk a kapcsolatot, de nagyon ritkán hívnak, mivel azt kértem, kerüljük a feltűnést, mert jobb a békesség.

- És a tinédzser lány? Vele mit művelt? – kérdezte az őrmester, kissé elfátyolosodott hangon.

- Neki is volt, egy titkos vágya. Színésznő akart lenni, de itt az idős nagymamájával élt, alig jövedelemből, és Kanadában, volt egy nagynénje, aki szállást adott volna neki, de mert nem volt túl jómódú, a repülőjegyet, és a tandíjat nem vállalhatta magára.  A repülőjegyet neki is megvettem, a tandíjra kapott, egy nagyobb összeget, és megígértettem vele, hogy munkát vállalva, eltartja magát, nem tér rossz útra, ami persze már a nagynéni kompetenciájába tartozott, fő hogy szerencsésen odaért, és hallgatott, mint a hal. Színészképzőbe jár, de dolgozik is.  A nagyinak nem szólt, én kértem meg rá, mert ha egy idős ember tud valamiről, azt így, vagy úgy,  feledékenységében, vagy, mert nem hisz a titkok szentségében, kifecsegi. Különösen, ha a hatóság érdeklődik az unokája felől. Így azonban, nyugodtan mondhatta: este azzal ment el, hogy bulizni indul, és, azóta nem látta. Én láttam, kocsival vártam, és kivittem a repülőtérre, de amíg megláthatták, vagy felismerhették,  parókát viselt, és megjátszotta, hogy valaki más. Még élvezte is a próbaszínészkedést.  Könnyen ment minden, és én, legbelül megnyugodtam. Főleg amikor hallottam, és láttam, hogy az emberek hogy viszonyulnak a..a volt barátomhoz.

- Ez mind rendben van..hiszen, amit akart, elérte. A barátja, vagy, a volt barátja megszenvedte, a gyanú alatt állók minden keservét. Felástuk a fél kertjét, de arra nem gondolt, hogy a nyomozás az állam, vagyis, valamennyiünk pénzén folyik, és ha valaki..

- Gondoltam, és vállalom a következményeket. Az egyedüllét évei alatt, összeraktam egy kis tőkét, de ma már, úgy gondolom, eladom a házat, és elmegyek innen, csak Roz sírját, ne lenne olyan nehéz itt hagyni. Most elmehetek?

- Pár nap mulva, be kell jönnie a jegyzőkönyvet aláírni, aminek a végén persze, már, a kártérítés összege is szerepel majd.

- Ez természetes. Köszönöm a megértésüket, uraim – mondta Pepper, és felállt.

- Azt mondta, van némi emberismeretem, vagy belelátásom az emberek lelkivilágába, ezért merek magának, ha nem is tanáccsal, csupán némi hozzáfűzéssel szolgálni. Én nem adnám el a szülői házat, amelyet szeretek, és amelyben egy ideig boldog voltam. Inkább kitekintenék a való világra, elmennék a közeli városokba, ismerkednék, ott van már, az internet is, és én hiszek abban, hogy az élet, az élőké. Gondoljon bele: ha a felesége életben marad, mi lett volna? Boldogság? Nyugodt lelkiismeret? Helyreállított barátság? Elmúlhatatlan szerelem? Ki tudja, de egy biztos, ami elmúlt, azt már nem lehet megváltoztatni, olyannak kell elfogadnunk amilyen, de ami lesz, az még minden lehet, csodálatosan jó, és boldogságot adó, is.  Egyszer talán a barátság is visszaáll maguk között, különösen, ha Mr Pepper is, besorol a párkeresők táborába, s nem azt siratja, ami elmúlt, ami visszahozhatatlan. A sírgondozáson akár barátként, akár gyermekkori pajtásként, megosztozhatnak, de higgye el, Roz is azt akarná, hogy aki él, és szerette őt, az, nélküle is boldog legyen.

- És a holtodiglan- holtomiglan, amit neki fogadtam?

- Nem maga az első, aki kétszer is megfogadja, vagy pap előtt, meg sem fogadja, mégis megtartja. Nem muszáj, rám hallgatnia: menjen ki a felesége sírjához, és biztosan megérti a válaszát, de ha olyan nemes ember volt, és ennyire szerette, nem mondhat mást, csak azt, hogy : légy boldog, kedvesem.

A férfi nem tudta megköszönni a szavakat, mert félt, hogy elcsuklik a hangja. Kiment.

-Blood…komolyan mondom, maga mindennap, új meglepetéssel szolgál. Megint újabb oldaláról ismertem meg, és kezdek bizakodó lenni: ha innen kiáll a szekerünk rúdja, a maga, szinte papi, szónoki képességével, és párokat összeboronáló hangzatos igéivel, olyan sikeres házasságközvetítő, vagy partnerkereső iroda, milliomos tulajdonosai lehetünk, amiről más, álmodni sem merne.

- Ami azt illeti a maga házasságába is belekavartam egy kicsit..

- A sajátjáról nem is beszélve, aminek helyrebillentésében, nekem is vannak elévülhetetlen érdemeim..

- Akkor induljunk haza, a betonbiztos, boldog jövő,  reményében, vagy inkább tudatában – nevetett Blood, és ki tudja miért ezen a napon egy kicsit fellélegezettebben léptek ki az irodájuk ajtaján, mint általában. Lezárult egy ügy, reményt adtak –talán – egy embernek, és végre láthatják – a harminc órája nélkülözött kedveseiket.

A liftben, lefelé menet, hogy oldja a hangulatot, Blood bedobott egy számára mulatságos sztorit. Mindig csípte, ha valakinek annyi gózsija, és főleg mersze van, hogy semmivel sem törődve őrültségeket csináljon.

- Képzelje, főnök. Elkapták a világ, alighanem legsikeresebb házasságszédelgőjét…

- Azt hittem, az már régen kiment a divatból. Hogy egy férfi házasságot igér, sőt több házhoz is udvarol egyszerre, az, piti kis előnyszerzés..

- Csakhogy akiről én beszélek, az nő, főnök, és tízszer kötött házasságot

- Azzal sincs egyedül, a sztárok között akadnának versenytársai.

- Csakhogy azok, az új házasság előtt elváltak, és vitték a férj, legalább, fele vagyonát. Ez nem, ez csak házasodott, válásra nem költött.

- És senki nem jött rá?

- Nem mert gyakran váltogatta a lakhelyét, vagyis volt miből költenie, mert fix árat kapott a nászért.

- Olyan csodálatos nő, az illető?

- Nem, csak amerikai állampolgár, és mint ilyen, zöld kártyával kedveskedhetett, törvényesen annak, akinek a kezét nyújtotta.

- És a tíz úr, zöld kártyát akart?

- Mi mást? Én láttam a hölgy fotóját. Azt, semmiért elvenni, farsangi komédia volna..

- Nem irigylem, az új kártyatulajdonosokat.

- Főleg azért, mert egy bizonyos időt, együtt kellett  eltölteniük a nejükkel ahhoz, hogy az ellenőrök ne lássanak át, a szitán. Kíváncsi lennék, mi lesz velük?

- Gondolhatja, de az a bűzi boszorka, most csücsülhet egy darabig, és azt hiszem, szívesebben járna a válópereire… Ja, és mi lesz, a hoppon maradt férjek családi állapotával? Most nősek, vagy legények?

- Azt hiszem, inkább állami eltartottak lesznek egy darabig, persze, csak ha rájuk bizonyítják az ügyészek,  hogy haszonszerzésből házasodtak, és nem szerelemből.

- Főnök, álmomban sem jöjjön elő az a Hetéra, és ezzel még nem is mondtam sokat. Az, – és a meglátni, és megszeretni? A zöldkártya, az igen!!! Csókolom a keresztfiaimat.

- Én is a keresztlányomat!- válaszolta Sinus, és beszálltak a kocsijukba, hogy végre láthassák, azokat, akikért bármit érdemes kibírni napközben, csak éljen a  remény, hogy hazatérhetnek hozzájuk.

Huszonkettedik fejezet

Egy év telt el. Micsoda év?! Helen Paxton megbarátkozott a gondolattal, vagyishogy, a kutatás egyik névtelen katonája legyen, és tegye, amit a hozzáértők kérnek.

Visszagondolva nem volt sajnálnivalója, hiszen az orvosi tudományokat folytathatta, olyan előadást hallgatott, amilyenhez kedve volt, és mert a kutatásfejlesztés a világ legégetőbb területe, lassan belenyugodott, hogy ő, egy ritka csoda, aki, talán egy hajszálnyival közelebb viheti a tudósokat, az állatok téli álmát magyarázó, titkokhoz. Sokat olvasott, és megértette, hogy a kutatás áldozatokkal jár. Még jó, hogy nekünk, már nem a kerék fel találásánál kell kezdenünk, ami nagyot lódított, vagy inkább gurított, a boldogabb emberré válásunkon, hiszen addig háton, fejtetőn cipeltek minden terhet, főleg kizsigerezett rabszolgák, vagy lovakat terheltek, ínszakadásig, aztán jött egy, -ki tudja kicsoda,- és feltalálta a kereket. Arra már csak taligát kellett szerkeszteni, és egyetlen ló, húsz ember rakományát is képes volt, könnyedén elszállítani.

Egy napon megnézhette a 2×3.5 méteres, dupla franciaágy nagyságú plazmatévét, amit 2oo9-től kezdtek  árusitani. Hol is olvasott róla, több mint húsz éve? Ja, igen, egy l98o-ban megjelent krimiben. Egérut volt a cime, és 2o20-ban játszódott. A főhős, szobafal nagyságú képernyőn élvezhette a tévéadást, ember nagyságú, vagyis  természetes méretű, szereplőkkel, és ami még adva volt, vagyis nemsokára az is valóság lehet: gondolattal irányított csatornaváltás, és internet használat, szolgálta  az emberek kényelmét. Ha valamit meg akartak tudni, nem kellett átmenni az internetre, a tévéfal egyik sarkára oda tudták gondolni azt, amit – ma még, az interneten, elképesztő gyorsasággal ugyan, de –még sem helyváltoztatás, és, a betűk beütögetése nélkül, – meg lehet tudni.

Elképzelte, hogy ha őt, a téli álmát alvó medvéhez hasonlóan, akár 5-6 hónapra ki tudnák vonni a forgalomból, a szervezete ugyanolyan fiatalon, kipihenten ébredhetne,  hiszen, semelyik belső részét nem éri, mert nem érheti külső ráhatás, fertőzés, és elámulhatna azon, amivel, annyi idő alatt is, előbbre ment a világ.

Mint például a mobiltelefonnal, amely futótűzként terjedt el, és ma már talán több van a világon, mint ahány ember él a földön, hiszen az üzletemberek, két-három készüléket tartanak, és a családok is igyekeznek állandó elérhetést biztosítani, a gyermekeik, és minden hozzátartozójuk számára. Nyugodtabban dolgozhatnak, ha nem kell aggódniuk  Vannak orvosi gépcsodák, olyan műszerek, amelyek, a számítástechnika fejlesztése nélkül, nem igen állhatnának, a gyógyítás szolgálatába. A röntgen a maga idejében csoda volt, de már, van olyan lehetőség, amellyel előbb kimutatható pl. a tüdőrák, mint ahogy, azt a röntgenen látni lehet, és a vizsgálat csupán pár percig tart.

A világ egyre inkább megérti, hogy a tőkének nagyobb százalékban kell támogatnia a kutatásfejlesztést, mert abban van, a nagy üzlet.

Ám Helent, leginkább az orvostudomány terén elérhető siker érdekelte, és mert már jobban belemerült a tudományos dolgozatokba, tudta, hogy amit ő, még csak lehetőségnek álmodott meg, vagyis, hogy a hipnózis bevonása a szenvedélybetegségek gyógyításába: nem kuruzslás. Furcsa módon a betegek hamarabb rájöttek, mint a gyógyítók: azzal kell kelni, és feküdni, hogy: meg akarok gyógyulni, meg fogok gyógyulni, és az esetek nagy részében, ez sikerül is. Mi ez, ha nem önszuggesszió, amit, csak tanítani kellene a betegnek, és sok kór gyógyításában elkerülhető volna a kemikália, a mulasztott munkanapok száma, a rokkant nyugdíjban tengődés, mert cél nélkül, nem ember az ember, és mit érezhet az, akit félreállítanak, kivonnak a termelésből csak azért, mert a száz éve bekövesedett gyógymód, nem segít rajta.  A gyógyításban nehezebb dolga van az újítónak, mint bármely más területen. Nem kényeztetik el, az újat akarót, de emberen kísérletezni, százszázalékos biztonsággal vallani, hogy a terápia jó, – legfeljebb egy-egy ember szervezete állt ellen,- a gyógymód hatásosságának, – nagy felelősségű, és időigényes munka, vagy inkább, végeláthatatlan küzdelem.

Ha csak az őssejt bevetésére gondol: ami már bizonyította, hogy érdemes volt felvetni, a gyermek születésekor a köldökzsinórból kivonható őssejt, adatbankba helyezését, egy esetleges gyógyítás biztosítékaként, – az, világszenzáció lett.

S talán pár év múlva, ez a –nehezen elérhető- módszer is a múlté lesz, hiszen a tudósok rájöttek, hogy őssejt, a menstruációs vérben is megtalálható, ráadásul sperma növeszthető belőle. Elmondva is utópia. Mi lesz a világon? Nőuralom? Ön nemzés?

Helen beleborzongott, ha végiggondolta, de egyáltalán nem tartott lehetetlennek semmi olyat, aminek a kutatását megismerte. Remény nélkül nem lehet sem kutatni, sem fejleszteni, mert kilátástalanul akarni, keresni, harcolni, csak a megszállottak képesek. Bárcsak még több lenne belőlük.

De a tudományos kísérletek területét nézve, például azt, amelyhez az ő adottságát is felhasználják, ami ugyan még kihasználatlan képesség, de egészségügyi előnyökhöz juttathatja, az orvosokat. A transzplantációra váróknak értékes időt takaríthatnak meg, a hibernálás lehetőségével, hiszen nem órák alatt kell dönteni, szállítani, műteni, hanem megkereshetik a legjobb donort, és mert az eltarthatóság sokkal hosszabb lesz, egyre többen juthatnak hozzá, új szívhez, veséhez, májhoz. A rákgyógyítás is reményt kaphat, hiszen a methikolikus hibráció, sejt óvó szerepe, egyre vitathatatlanabb. S akkor még nem vette számba, az űrkutatásban, a bolygók meglátogathatóságában– a hibernálástól remélt sikereket. A téli álmot alvó állat nem eszik, nem iszik, nem igényel mozgási teret, ami, egy évekig tartó űrutazásnál – ha ma még meseszerűen hangzik is a lehetőség- óriási segítség lenne, az asztranauták és űrkutatók számára.

Helen, egyre hosszabb időt tölt mélyalvó, vagy teszthalál állapotban, anélkül, hogy a szervezete károsodna. Van előrehaladás a kutatások terén, amihez az ő személye is hozzájárult, és jó érzés, hogy úgy vigyáznak rá, mint valami pótolhatatlan kincsre. Nagy haladás, hogy a tudósok segítségével, már egymaga is képes transzba esni, vagyis ugyanolyan állapotba kerülni, mint amikor, a szexben elért gyönyör, néhány órára, a tetszhalálba süllyesztette.  Folynak a kísérletek, a hipnózissal való álomba juttatáshoz, amiben ő is részt vesz.

Beleszokott a zárt közegbe, nem is kívánkik, az élet sűrűjébe, hiszen minden biztosítva volt számára. A mélyalvó állapot előidézéséhez, már az első félév végén nem volt szükség felhevült kanok, átlagon felüli teljesítményére, hiszen azzal, hogy a téli álmukat alvó állatok szervezetében talált anyagok azonosa, vagy hasonlója benne is megvan, könnyebbé vált a kutatás. Persze nem megy, egyik napról a másikra, hogy eldőljön: jobb-e, külső ráhatással előidézni a hibernáláshoz, vagyis a mélyalváshoz hozzásegítő anyagot, vagy a szervezetet kell rávenni, hogy, – akinél szükséges,- belátható időben termelje meg a szükségletet.

Amire Helen nagyon üszke volt: felvetett egy miértet, amit, a hattagú tudós társaság, kutatásra érdemesített, és őt bízta meg annak patronálásával.

Nem is tudja hogy jutott eszébe, de – ha az ember távol kerül a megszokott életteréből, előjönnek olyan dolgok, amikkel jó ideig nem foglalkozott, és úgy gondolja, ki is estek az emlékezetéből.

-Sebeit nyalogatja.. nyalogatja sebeit..

Sokszor hallotta, a hétköznapi életben, ha valaki sajnáltatta magát. De valóban csak azt akarta jelenti, a fura mondat. S hamar rájött, hogy a nyálban kell lennie valaminek, ami nemcsak a sebet gyógyítja meg gyorsan, hanem fájdalomcsillapító hatása is van. Az állatok – még a nagytestű négylábúak is- végignyalják újszülöttüket, és sokan azt gondolják, a születés mocskának letisztítása a cél, mint ahogy az újszülött embert is megfürösztik.  Csakhogy a fürdővíz, és a nyál nem vehető azonos kalap alá. A nyálban lennie kell a baktériumok sokaságán kívül, olyan anyagoknak is, amik nemcsak ellenállóvá teszik az utódot, de gyógyítják is, vagyis azt a feladatot látják el, mint az emberi létben a védőoltások: immunitást fejlesztenek ki.

Sok minden eszébe jut annak, aki ráteszi a célt egy témára. A nagyanyja, aki egy aprócska vidéki házban lakott, és fehérre meszelte évenként a falat, kívül, belül, -egy nála nyaralás alkalmával, a rozsdás szög karcolásával ejtett sebére, meszet kapart, a falról. Úgy hogy a sebhelyet befedje. Nem mert szólni, hogy neki otthon jóddal, meg fertőtlenítő porral szokták lekezelni a sérüléseit, mert tudta, a nagyjának olyasmije úgysincs, és a keze csodák csodája, hamarabb begyógyult, mint bármikor.

Visítani tudott volna, ha látta, hogy egy anya, a síró kisded szájába, úgy adja, a földre esett, vagy csak a babakocsiban hányódó cumit, hogy előbb megnyalja. Mennyi baktérium lehet, egy felnőtt szájában. Csakhogy a védőoltásnak is valami hasonló célja van: immunissá tenni valami, vagy valamik ellen, a szervezetet.

Helen azt hitte, semmi nem zavarhatja meg azt az édes nyugalmat, amibe már beleszokott, amikor a főnök jelezte, hogy készüljön, egy hét múlva tudományos előadáson ismertetik a témafelelősök, a hibernálás területén elért sikereket, és mint az egyetlen kísérleti alany, neki is jelen kell lennie az előadáson.

Huszonharmadik fejezet

A gyilkossági csoport elmúlt éve, szinte ugyan úgy telt, mint a sok-sok előző… De, hátha a következő évek kedvező változást hoznak. Kevesebb lesz a bűnözés, többet tehetnek a megelőzésért.

Ezen a napon is közeledett a hivatalos idő, amit az ott dolgozók szinte sosem tartottak be. A felügyelő, és Blood ezúttal, a helyükön voltak, a nem szeretem papírmunkába merülve, és már majdnem lekopogták, hogy aznap semmi komolyabb esetet, nem jelentettek, amikor megcsörrent a telefon.

- Kiírtottak, egy családot. A szülők és három gyerek..

-Mondja, a cimet- kérte döbbenten Blood, és miután felírta, megkérte a kollégát, maradjon, és biztosítsa, a helyszínt, amíg odaérnek. Az összes érdekeltet értesítik.

-Már éppen a kéménybe készültem, hogy fel írom: volt egy nap, amikor mindenki magába szállt, és eszébe sem jutott a gyilok. Indulhatunk főnök, – mondta, és lediktálta Astor tizedesnek, a címet, aki már tudta, hogy kiket kell értesítenie.

Sinusék elindultak, de akkor még nem sejtették, hogy életük egyik legborzalmasabb, családirtásánál fognak helyszínelni.

A farm elég messze esett a településtől, és az úttól is. Nem csoda, ha csak a délutáni postás fedezte fel, hogy az udvaron nincs mozgás, az istállóban az állatok bőgnek, a malacok visítanak, és a kutya sem úgy viselkedik, ahogy szokott. Gondolta, beviszi a levelet, nem dobja az út mellett felállított ládába. Az ajtó be volt zárva, de mert a kutya, mint a megveszett, úgy ugatott, és kaparta az ajtót, ugrott az ablaknak, a postás bajt sejtett. Megkereste a ház legkisebb ablakát, amelynek az üvegéért nem kár, mert volt ugyan, olyan jó barátságban a tanyán lakókkal, hogy egy kis plusz kiadásért, különösen, ha bajt akar elhárítani vele, nem igen szólnának, de azért jobb az előrelátás. Az ablakot betörte, kiszedte a gitt alól az üvegszilánkokat, és éppen, hogy be tudott mászni, a nyíláson.

Már a szag, ami megcsapta, is gyomorfelfordító volt, de amit a szülők hálószobájában, látott, attól visítani kezdett, mint egy eszement.  A kutya beugrott utána, és egyenesen a gyerekek hálószobájába futott. Ott aztán olyan vonyításba kezdett, mintha hetven siratóasszony gyűlt volna össze, valakinek a ravatalánál. Hogyne vonyított volna, amikor a három gyerek, és a gazdáék neki, a mindent jelentették, és talán, ha a kutyáknak lehet lelkiismeret furdalása, azt is érezhetett, amiért este, amikor elcsendesedett a ház, nekifutott a világnak. Tavasz volt, az üzekedés ideje, és ha nem siet, mindenről lemarad, amiért érdemes hónapokon át, reménykedni, tehát joggal mondhatná, ha tudna beszélni: nem láttam semmit, nem láttam senkit.

A postás megnézte a gyerekeket is, majd, a  telefonjáért nyúlt, és jelentette az esetet, s ahogy Blood  kérte: ottmaradt a ház ajtajában, őrt állni.

Nemsokára érkeztek a rendőrségi, és egyéb hivatalos kocsik. Őt Blood őrmester meghallgatta, de nem mondhatott sokat, vagyis amiről ő csak dadogni képes, azt mind láthatják odabenn a siralomházzá borzasztott, boldog családi otthonban.

-Ki követhetett el ilyet? Ki tehette ezt? – motyogta, míg, megköszönték a közreműködését, és indulhatott, az elmaradt kézbesítések pótlására.

Először a nyomrögzítők járták be a lakást. Fotóztak, s a halottkém után a helyszínelők vették át a terepet.

-Láttátok. – mondta, a doktor. – Minden csupa vér. Itt nem gyilkosság, hanem mészárlás történt, csak azt nem fogom megérteni soha, ha száz évig élek is, mi vihet rá egy embert, hogy ekkora dühöt gyűjtsön magában, és véghezvigyen egy ilyen elképesztő családirtást. Mit ártottak neki ezek a szerencsétlenek.

-Első megállapításod?

-Minden áldozatot késszúrások ölték meg. Azt is mondhatnám, jól irányzott késszúrások, hiszen a család tagjai valószínűleg aludtak, nem kellett védekezésre, ellentámadásra számítaniuk, a gyilkosoknak.

-Gondolod, hogy többen voltak? – kérdezte, Blood.

-Hát, ha egyedül tette valaki, azt minél előbb kapjátok el, és vigyétek a zárt osztályra, mert azt én- a látottak alapján képtelen lennék emberszámba venni- mondta a doktor, és elment.

A helyszínelők órákig dolgoztak, aztán a halott szállítók elvitték az áldozatokat, a tanyát lezárták, és Sinus őrt állított a tetthelyhez, akinek megígérte, hogy hat óra múlva leváltják.

Az őr, később elmondta, hogy nem félős gyerek, de alig várta, hogy a hat óra leteljen, mert csak a vége felé kerültek elő telepiek, akik megetették az állatokat, miután, kiszörnyűlködték magukat, megfejték a teletőgy okozta  kínjukban bőgő teheneket. Csak a kutya nem fogadott el, senkitől semmit. Lefeküdt a küszöbre, és úgy gyászolt, ahogy, csak egy hűséges állat képes rá.

Sinus, és Blood, beérve a telep központjába, külön váltak, és a serif vezetésével bementek olyan helyekre, ahol  a család gyakran megfordulhatott, vagy ahol ismerték a baráti körét.

Hajnalig gyűjtötték az adatokat, de mindenki azzal kezdte, soha még ilyen szörnyűség nem történt feléjük, és még a természetes halál is megrázza őket, hát még egy ilyen borzalom, de azért Blood, jól irányított, szinte érdektelennek tűnő kérdésével összegyűlt annyi adat, hogy hajnalban bezörgethettek, Peter Powell házába.

Akkor már tudták, hogy Peter Powel egyedül él, harminc körüli férfi, és bár senkivel nincsen túl jóban, sem haragban, valami taszítóféleség van a közelségében, úgy hogy senki nem szívesen barátkozott vele, ifjabb korában sem. Megtudták azt is, hogy szülők nélkül nevelkedett. Anyja megszökött, mert az apja mindennap félholtra verte, ő akkor öt éves lehetett, apja állandóan ivott, és hogy ne kelljen felhagynia a kedvtelésével, attól kezdve őt verte, mindaddig, amíg a gyámügy fülébe nem jutott a dolog, és,  a fiúcskát állami gondozásba vették.

Akkor kezdődhetett el valami bosszúvágyféle a serdületlen gyermek lelkében, mert mint később az intézetben megtudták, ha a többi fiú kérdezte, mi akar lenni, azt válaszolta:

-Gyilkos.

Azt hitték csak a tévé ráhatás, úgy hogy nem is nagyon engedték a tévé elé, de a gyerek magába zárkózott, mint aki mindig töpreng valamin, vagy, mintha sötét terveket szőne.

-A pszichiáter egyszer – tíz, éves korában megpróbálta szóra bírni.

-Igen, gyilkos leszek.

-És, kit ölsz meg?

-Először anyámat…mert, ő hagyott cserben előbb, aztán apámat, amiért mindkettőnket vert.

Ki tudná eldönteni, hogy mulasztást követett-e el a pszichiáter, hogy nem utalta a gyermeket gyógyító intézetbe, de különben nem volt panasz a viselkedésére, és úgy gondolta, a sok, nem neki való látvány, amit a tévé rájuk zúdít, ébresztethette benne ezt a képtelen tervet.

Sinus a fiatalembert, jogainak ismertetése után,  előzetes letartóztatásba vette, mert –hátborzongatónak tartotta, ahogy a kérdésére:

-Mikor járt Dempseyék házában? – szemrebbenés nélkül, azt felelte.

-Amikor, megöltem őket.

Mihelyt beértek, csak annyit időztek, amíg hazaszóltak, hogy egyelőre ne számítsanak rájuk, és kirendelt ügyvéd jelenlétében, megkezdték, Peter Powel kihallgatását.

Soha addig nem láttak gyilkost olyan pontosan, annyira részletekig menő alapossággal beszámolni tettéről, mint, Peter Powelt.

Miután elsorolta, mit és hogyan tett, mikor ment oda a házhoz, mikor jött el, megkérdezték.

-Hol, a kés?

-A temetőben. Apám sírjába döftem bele, a fejfája mellé. Azt mondtam: most már kvittek vagyunk.

- Őt is megölte?

-Sajnos, nem tudtam, mert halálra itta magát, mielőtt kiengedtek az intézetből.

-És az édesanyjáról, mit tud?

-Nem jutottam a nyomára. Ki tudja az 50 állam közül melyikbe menekült apám elől, és ha egy nő kétszer háromszor férjhez megy, ember legyen a talpán, aki a nyomára akadhat.

-Őt is, meg akarta ölni? Cserébe, hogy életet adott magának?

-Kértem én?!

-És a Dempsey családot, miért?

-Ugy is kérdezhetik, miért éppen őket. Ők estek leginkább kézre, mert készültem az elkövetésre. Mindent alaposan kiterveltem, lemértem az oda vissza időt, az öt élet kioltására kellő időt, és majdnem pontos voltam, vagyis nem sokat tévedtem. Igaz, nem volt nehéz dolgom, hiszen aludtak..

-Nem rettent vissza, amikor az alvó gyerekekhez benyitott?- kérdezte Blood, szinte beleborzongva.

-Hozzám, be sem nyitott soha senki, nekik meg voltak szüleik…jó szüleik..mert az előkészületeknél arra is figyeltem, hogy makulátlan szülők legyenek.

-De hát miért? Meg tudná magyarázni, hogy miért a makulátlanokra haragudott, és miért állt rajtuk, bosszút azok helyett, akik vétettek maga ellen.

-Dempsey feleségét, én is kinéztem magamnak. Igaz még fiatal voltam a nősülésre, de megkértem és kinevetett.

-Másokat is kikosaraztak már. Csak nem az, késztette erre a szörnyűségre?

-Az is, meg az hogy boldogok voltak, hogy három gyermekük született, hogy sosem ütötték egymást, mint az én szüleim, az asszonynak volt maradása a farmon, és a gyerekek boldogan éltek,…nem úgy mint én.

-Most elvezetik: ujjlenyomatot vesznek magától, és átszállitják a pszichiátriai intézetbe.

-Nem vagyok bolond. Nézzék meg az iskolai bizonyitványaimat, mind jeles.

-Akkor, miért nem tanult tovább?

-Minek?- vonta meg a vállát, Peter Powel

Astor bejött, és megbilincselve elvezette az ötrendbeli gyilkosságért letartóztatott embert, akiről Sinusék képtelenek voltak elhinni, hogy épelméjű. De azt is képtelennek tartották, hogy ennyi idős korban törjön ki valakin, az elmeháborodás.

Amikor Sinus és Blood egyedül maradtak, az őrmester kiment kávéért, és amíg iszogatták megkérdezte.

-Gondolja hogy élete végéig kényszerkezelést javasolnak?

-Fogalmam sincs, de mindenesetre óriási terhet vesz magára az a szakorvos, aki nem úgy dönt, hogy az idő, és az eseménynek ne vágjanak neki vissza, vagy az a bíró, akinek egy ilyen megátalkodott elkövető felett ítéletet kell mondania.

-És maga szerint hol van a kutya elásva?- kérdezte Blood, keserűen.

-A kutya mindig a ház körül van elásva, vagyis a ráhatások, amik otthon érik az embert, aztán a hatósági lépések, amellyel jobb ellátási körülmények közé helyezik ugyan a gyerekeket, de egy valamit sehol, senki, soha nem lesz képes pótolni..

-A szülői szeretet, az otthon melegét, és biztonságát- fejezte be, Blood,- miközben a kislányára gondolt…

Huszonnegyedik fejezet

Egy napon, Sinus a nagyfőnöknél kezdett. Tíz óra körül ért vissza helyére.

-Mi ujság, főnök?- fogadta Blood.

-Nem sok, de azért, majd ha lesz egy kis időnk, feladok, egy kvíz kérdést. Kíváncsi vagyok kapcsol-e, az a csavaros esze, úgy értem képes- e, a semmiből kikalkulálni valami érdemlegeset..ha egyáltalán van benne..

-Jól fel tudja csigázni az ember kíváncsiságát. A megbeszélésen kellett felelnie rá?

-Nem, Glória volt tegnap egy tudományos előadáson. Meghívták, mint sebész orvost, aki az altatással szinte állandó kapcsolatban van.

-És?

-Fantaszikus, hogy halad a tudomány, és mire képes az emberi agy, ha nem rosszra használják.

-Remélem, erre nem most jött rá. Mit újságolt Glória?

-Nehogy egy tudományos előadást várjon tőlem, mert csak azt jegyzem meg, a latinnal tarkított orvosi beszámolókból, ami számomra érdekes, és akadt valami ami betette a bolhát a fülembe.

-Halljam.

-Egy kutató csoport számolt be, az elért eredményéről, és állítólag van remény a mélyalvás előidézésére.

-Ugy mondja, hogy én is értsem, főnök. Mi az a mélyalvás.

-Olyasmi, mint a tetszhalál..

-Meg, a hibernálás?

-Ezt már Glóriától kérdezze, de eddig… semmi?

-Hogy érti?

-Semmi nem találta szíven? Magát, aki legjobban ágált egy bizonyos felsőbb utasítás ellen, kb. egy éve..

-A tetszhalottságot tettető, prostituált meg a nagybácsi??! – képedt el az őrmester.

-És a többiek..

-Akikről, az elhárítás úgy látta, hogy csak árthatnak a véletlenül tudomásukra jutott adatokkal, egy titkos kísérletnek. Gondolom, volt egy médium, akit le akart utánozni az a szerencsétlen nagybácsi, vagy a prostituált, a zsarolási ötletével, és lehet hogy fogalmuk sem volt róla, mit csinálnak, mibe tenyerelnek bele, de hát a kutatások területén, nemcsak ipari kémek szorgoskodnak..

-Ne folytassa főnök. Ennyiből a bolond is érthetne. És tudja mit? Ha, amikor a titkosítást meghallottam, el is öntött kicsit a pulykaméreg, hogy ártatlan emberek..szóval..azóta átgondoltam, a rosszkor rossz helyen alapállást. Azt, hogy az a néhány ember –ha igaz – nagy dologért, vagyis sok millió társunk, jobb életéért billent ki a sorból, míg egy repülőbaleset, vagy a megszokott napi karambolok, az áldozatok sokszázszorosát teszik ki, és bármelyik csoportot nézzük, mindkettőre ráillik a mondás: rosszkor volt, rossz helyen. Egyébként az Alkotmány szerint a társadalom előnyt élvez, a magánérdekkel szemben, és ez volt megírva számukra.. Nagyon hülyén kapisgáltam?

-Csudát, csak néha az ember nem látja a fától, az erdőt. Csak mi tudnánk megmondani mennyi kárt okoz a társadalomnak a kábitószerhasználat. Hogy mennek tönkre a gyermekeink, és hányan halnak meg kábitószertuladagolás következtében. És most figyeljen: Tom Kosten és felesége, akik úgy látszik, jeleskedtek a párválasztásban, mert egymásratalálva, felfedezték a kábitószer élvezők, leszoktató oltóanyagát. Már tesztelik, és ha minden jól megy, ujabb gondot vesznek le a társadalaom, és persze a mi vállunkról is.

-Oltóanyag? Szenvedélybetegség ellen?- képedt el Blood.

-A tudósok mindenre képesek, ha hagyják őket nyugodtan dologozni.  És ne feledje, a nyugalmuk megőrzése a mi dolgunk..

-Vagy a felsőbb szerveké, de le a kalappal, főnök. Még hogy a dorogosokat felszámolhatják?! És hogyan hat az oltóanyag?

-Aki az oltás után is a drogot használja, nem érez semmit,  nem lesznek kéjes álmai, nem szünik meg a gondja, baja, és mert senki nem bolond olyasmit, szúrni, szipózni, aminek semmi hatása nincs, ki előbb, ki utóbb, de abbahagyják, a káros szenvedély gyakorlását.

-És mi lesz a drogterjesztőkkel? Miből fognak élni?

-Hát abból, hogy az embereket tönkre teszik, biztosan nem, de amilyen találékonyak az alávalók, lelnek valami mást, amivel megkeserithetik valamennyikünk életét. – mondta Sinus.

-Ezentul még nagyobb tiszteletet tanusitok a tudomány iránt. Nem szólok bele a munkájuk végzésébe, nem hőzöngök, ha velük kapcsolatban valamivel nem értek egyet, mert belátom, hogy: ahol fát faragnak, ott röpköd a forgács.

-Ennyit az egyes esetek titkositásáról, vagy nyomozási átrendeléséről.

-Ne féljen főnök. Ha morogtam is egy kicsit, mert nem összhatásában vizsgálni valamit, buta dolog, de hamar titkositottam magamban, a fenntartásom. Igaz, nem harminc évre, mint, Margaret Tchatser miniszterelnök asszony, most nyilvánosságra, vagyis közszájra került, illemhelyen való foglyul esésének sztoriját..

-Ez a beszéd, Blood. –helyeselt a felügyelő.

-A halál szörnyü dolog, és hogy egyesek önként robbantják fel magukat, vagy olyasmikbe vesznek részt, aminek a próbája is egyenlő a megsemmisüléssel, elképesztő. Nemhogy örülnének, hogy élnek, és megpróbálnák ezt a nyúlfarknyi időt, amit idelenn tölthetünk, okosan, hasznosan, boldogságban, szabad akaratukból vállalva leélni.

-Van egy-két jelzője, amivel szívesen vitatkoznék, de legyen magának igaza. A foglalkozásunkat mi választottuk, tehát az okosan jelző rendben van, a hasznoson se sokat lehet vitatkozni, hiszen aki azt mondja, hogy a bűnüldözés és a megelőzés haszontalan, az nem mond igazat, boldogságban, na ez is igaz, mert a sikerélmény nem rossz motalkó, de a meghitt családi élet, maga a boldogság.

-A szabad akaratot kihagyta!- jegyezte meg Blood.

-Miért, maga mi akart lenni?

-Hát nem jogász, az biztos..

-Én az lettem, mégis ezt csinálom. Úgy gondolom, ezzel többet segíthetek, vagy segíthetünk. Különösen maga, az irgalmas szamaritánus, akinek minden csellengő ügyfélen megesik a szíve, társadalmi munkákat hajt fel, és szivvel-lélekkel végigviszi..

-Ha most a két hősszerelmesünkre céloz, akkor meaculpázzon főnök, mert azt hiszem mi is, a fejünkhöz kapnánk, ha valaki el akarná venni tőlünk életünk párját.

Kopogtak, és Astor lépett be.

-Felügyelő úr, van itt férfi, de nem tudom kivenni, mit akar..

-Blood a maga asztala, de nehogy behozza ide. Elég, ha egyikünk idejét pazarolja..

Blood kiment a saját szobájába, és csakhamar ott ült előtte egy jól öltözött, negyvenes férfi.

-Tessék, uram- kezdte, Blood. -Hallgatom….

-Tartóztassanak le, mert, ha én most hazamegyek, megölöm a feleségem, és a nyolc éves kislányom..

-Megmondaná azt is, miért tenne ilyet?- kérdezte, szemlátomást meghökkenve, az őrmester.

-Mérnök vagyok, és ma prémiumosztás után, iszogattunk egy kicsit, a közeli büfében a kollégákkal, és be nem állt a szájuk annyit dicsekedtek, hogy üdülőt vesznek, kocsit cserélnek, hogy nyaralni készülnek, hogy el akarnak utazni valami csodás tájra…és én csak hallgattam. Ugyanannyit keresnek, mint én. Én odaadom minden fillérem a feleségemnek, akitől úgymond zsebpénzt kapok, miből tudnak ők élni, költeni, amikor mi mindent részletre veszünk, tele vagyunk adóssággal, és a gyári kosztot eszem, vagyis arra sem költünk…

-Talán a felesége megtakarít..

-Tudtommal, nincs megtakarításunk

-Akkor… befektetett valamibe..

-Szerintem, elszórja. Minden pénzt elszórna, ha tízszer annyit vinnék haza, azt is elköltené..

-Mindent meg lehet beszélni, mérnök úr, és biztos vagyok benne, hogy önöknek is sikerül, ha most hazamegy és..

-Megölöm a feleségem és a lányom…nem tud lebeszélni róla.

-Mióta jár ez, a fejében?

-Órák óta.

-Orvosnál nem volt?

-Minek. Elszántam magam, és ha nem vesznek őrizetbe…

-Előzetesbe tudjuk venni uram, de figyelmeztetem, nem a legszórakoztatóbb elfoglaltság valakivel, vagy valakikkel bezárva ülni, és azon rágódni, amit otthon, egy pszichológus segítségével megoldhatnának.

-Vegyen előzetesbe, emberölési kisérletért..

-De hát..

-Akarja, hogy az ok, igaz legyen? Én elmehetek, de magukra vessenek, – állt fel, a férfi.

Blood, leszólt a gyermekfelügyeletnek, elintézte az előzetesbe történő vétellel járó papírmunkát, és amikor végzett bement a főnökhöz.

-Kár hogy nem hallotta? Ez volt az első eset, hogy nem gyilkossági csoporttagnak, hanem gyilkosságokat megelőző munkatársnak hihettem magam, néhány percig.

-Na látja, egyszer minden álma teljesül az embernek, csak ki kell várni, – mondta Sinus, és amikor Blood beszámolt az önfeljelentő, leendő családirtóról, csak annyit mondott.

-Nem is tudom, mihez kezdenék, maga nélkül?!

Vége