Rodd legalább harmadszor, és legalább öt perce mosta, sikálta a kezét a mosdóban, pedig még dél sem volt. Azt hitte, nem bírja ki a tárgyalás sorozat végéig a piszkosság érzetét. Jobb tenyerében egyre gyakrabban jelenik meg az a csuszamlós, ragadós mocskosság, amelyről képtelen elhinni, hogy nem látják, csak ö érzi. A vér színe piros, kimoshatatlanul foltot hagy, de az ö keze látszatra tiszta, ö sem látja mocskosnak, csak érzi, és ez a rosszabb. Amikor az üzletfelekkel, a szerződést megpecsételvén – kezet fog, attól fél: undorral lökik el maguktól a parolát, mihelyt tenyerük összesimul, mert megérzik azt, az izzadtsághoz nem hasonlítható, nyirkos – csuszamlós ragadósságot, amiről ö, lassan fél éve már, képtelen megfeledkezni. Meddig lehet ezt bírni?

Huszonnyolc éves, sokak szerint az isten jókedvében teremtette, olyan szemrevaló, igazi férfi, az iskoláit könnyedén vette, vállalkozása – ha kölcsönnel indult is – hamar gyümölcsözővé vált, és egyre terjeszkedik. A nőkre nem sok időt kellett fordítania, csupán learatni a külalakjával szerzett babérokat, a neki tetsző, elbájolt hölgyek körében. Nem bocsátkozott mélyebb kapcsolatba, de amikor együtt volt valakivel, megadta a módját, hogy mindketten, a lehető legjobbat hozhassák ki egymásból. Tudott gyengéd lenni, bókolni, és kellemes meglepetést okozni. Jó érzéke volt az ajándékozáshoz. Nem mindenki várta el tőle a tárgyi bizonyítékot az éppen érvényben lévő érzelmére, sokuknak jobban esett a szép szó, az udvarlás, amiben majdnem valamennyi nő hiányt szenved, legyen  dúsgazdag, vagy koldusszegény. A férfiak elfelejtik, hogy a szó semmibe nem kerül, a mosoly könnyen fakad, és többet lehet elérni ezekkel a fegyverekkel, mint a legdrágább ékkövekkel, amelyekkel a szakítás után csak gond van. Egyelőre nem akart tartósabb kapcsolatba bocsátkozni. Tudta, hogy a hegy, amelyen felfelé indult, még nagyon magas, és amíg el nem ér egy biztonságos pihenőhelyre, a karrier útján, addig nem teheti ki magát a családi élettel járó esetleges bonyodalmaknak, nem vállalhat érzelmi kötelezettségeket. Mindig is tudta mit akar, és volt kitartása, hogy elérje, amit célul tűzött ki. Nem számított a lemondás, hiszen a bizonyítás, akár csak önmaga előtt is, mindenért kárpótolta. De mi lesz most? Mi lehet ez az őrjítő érzet,  ha nem a skizofrénia biztos jele. Személyiségzavar, tudathasadás, kettős személyiség, elferdült érzelmi élet, lelki perverzió. Mi mindent végigolvasott, amióta először ébredt arra, hogy megölt egy asszonyt. Leszúrta. Alig hitte el, hogy álom volt, de mert az ágyában ült fel, csuromvizesen, azzal nyugtatta magát: mindenkinek lehetnek rémlátomásai. Ám amikor ismétlődött az észvesztő álom, és mindig hajszálra ugyanúgy, s amióta már ébren is érzi, hogy…

Orvoshoz kellene fordulnia. Talán csak a túl nagy követelmény, teljesíthetetlen elvárás, amelyet maga elé állított, a megfeszített munkatempó dobott egy homokszemet a pszichéjébe, ami egyre több bajt okoz a normális gondolkodásban, s lassan képtelenné válik, hogy egyre kínzóbb, és folyton erősödő félelmét legyűrje. Mi lesz, ha megbolondul? Ha csurgó nyálú elmebetegként, intézetbe zárják? Ha mindenki megtudja, amit most még csak ö sejt! Örültség! De akkor miért érzi egyre biztosabban, hogy akár tudatosan, akár tudat alatt, de megölt egy asszonyt. Még az anyjának sem beszélne róla. A titok csak addig az, amíg más nem tud róla. Ki kell bírnia. Nem mondhatja el még egy lélekbúvárnak sem, mert akárhogy köti is őket az orvosi titoktartás, attól fogva olyan érzése lenne, hogy az emberek ferde szemmel néznek rá, mindenki mindent tud.

De hát, ha valóban embert ölt, miért nem kapják el? Miért nem érnek el hozzá a nyomozás szálai? Mit csinál az igazságszolgáltatás, ha még KÉT gyilkosságra sem lódul neki a felderítésnek? Mert ma hajnalban arra ébredt, hogy még egy emberölés terheli a lelkét, egy másodikban is része volt. Annyiszor végiggondolta már: tökéletes gyilkosság nincs. A leghidegebb agyú pszichopaták, bérgyilkosok is követnek el hibát, hagynak nyomot. Az nem lehet, hogy olyan hideg fejjel tervelte volna ki, amit tett, hogy képtelenek a nyomára bukkanni. Ha valami volt, amitől félt, ami miatt igyekezett minden élethelyzetben nyugodt maradni,  visszafogni hirtelen támadó indulatait: az elmebaj. Nem mintha lett volna a családjában akár ideggyenge is, de az egyetemen ismert egy fiút, aki minden műveltségi, és tanulmányi versenyt megnyert, ideg és elmeorvosnak készült, akinek az IQ – ja az egekig ért: mégis, alig töltött fél évet az ápoltjai között, kitört rajta a skizofrénia. Lassan kezdett vissza fejődni, egy hat éves gyermek értelmi szintjére, és ugyanolyan szófogadó kisfia lett anyjának, mint addig volt. Ők csak mama kedvencének hívták, mert mindig, mindenben meg akart felelni anyja elvárásainak amelyek szinte már a csodák szintjét súrolták. Az a fiú nem önmagának tanult, hanem anyjának, nem is biztos, hogy ideg és elmeorvos akart lenni, de mert az apja, a nagyapja az volt, neki is illett arra a pályára mennie. Az a fiú alig mosolygott, mindig tanult, viselkedett, eminens akart lenni, nemcsak mint diák, de mint ember is. Beleroppant az anyja, és a saját maga állította elvárásokba, nem a gerince, a lelke, ami talán nagyon baj.

Sosem volt hipochonder, de akkoriban sokat beszélgettek a fiúról – egymás között – és néhány szakkönyvbe is belelapozott. Jobb felkészülni a várható rosszra, elejét venni a bajnak, mintsem egyszerre döbbenni rá, hogy nincs tovább, minden hiába volt. Akkor olvasott a kettős személyiségről, a tudathasadásos állapotról, az egy emberben két személy, lehetőségéről, amit már filmen is többször feldolgoztak. A tiszta és rossz ösztönről, ami az egészséges emberben is jelen van, de jól megférnek egymással. Baj csak akkor támad, ha az egyik felülkerekedik a másikon. Sokan nem is hinnék, hogy abban a helyzetben az ember, nemcsak hogy nem tud arról, amit tesz, de jogilag nem is felelős, a másik énje tetteiért.

Az lehet a legszörnyűbb állapot. Attól retteg, mióta a rémálmai elkezdődtek, és állandó bűntudat gyötri. Esküdni merne, hogy álmai megtörtént, valós események. Mindazt átélte, amire éjjelente felriad, és ami már régen nem álomképként él az emlékezetében, hanem vele megesett, emlékborzalomként. Tisztában van vele, hogy az ember be is beszélhet magának valamit, hazudhatja annyiszor ugyanazt, hogy maga is igaznak hiszi, de ez más. Ez ellen mielőbb tennie kell. Addig, amíg környezete nem fog gyanút, amíg sikerül titkolnia, mi megy végbe benne, amíg semmit nem lehet észrevenni rajta, amíg a gondolkodása logikus, döntőképes, és munkáját jól végzi. A baj csak az, hogy a benne dúló félelem miatt, figyelme lankadozik, gondolatai elkalandoznak, és egyre kevésbé tud figyelni arra, amit tesz. Ha csak a barátai rászólnának: mi van, szerelmes vagy, elbambultál, az is elég lenne a teljes összeomlásához. Eddig sikerült elkerülnie a lelepleződést, de meddig bírhatja egy ember a tettetést, az örökös vigyázz állást? Pár hete töri a fejét a legjobb lépésen, amit a bizonyosság érdekében tehet, és végre összeállt a terve. Képes lesz végrehajtani, nem lesz semmi baj, hiszen annyiszor hallotta már: aki úgy néz ki, mint te, annak semmi nem lehetetlen, különösen, ha nőről van szó. És nőről volt szó. Ha, még oly hátborzongató vonatkozásban is.

A külalakja ellen valóban nem lehetett semmi kifogása. Csak tisztán kellett tartania magát, és hódító jelenségnek mondta mindenki. Még a férfiak sem tudták megállni, hogy ne legyen irigység a pillantásukban, amikor ránéztek. Egy ideig hízelgő, ha körül zsongják az embert a nők, de aztán olcsónak tűnik a trófea, szeretne megküzdeni a sikerért, mert a megharcolt győzelem maradandóbb örömöt adna, de most már oda az önbizalma. Nemcsak azért mert kimeríti a sok rémes éjszaka, az állandó önmarcangolás, a bűnösség érzése, hanem attól fél, hogy ha egy nő mellett alszik el, álmában kibeszéli azt a sok szörnyűséget, amit – ki tudja mikor, és hogyan – de holtbiztosan elkövetett. És akkor vége mindennek. Akkor már nincs menekvés. Biztosan beszél álmában, ordít, zokog, hiszen sokszor az arca is könnyes, amikor felébred.

Amióta tudja, hogy tennie kell valamit, egyre kevesebb a szabad ideje, vagy legalábbis az, amelynek beosztásáról, eltöltéséről maga határoz. Mintha valaki más diktálná, mit tegyen. Könyvtárakba veszi be magát, régi újságokban kutat, és a víz is kiveri, amikor új adatot talál, arról, a négy év előtti, szörnyűségről, amit hite, vagy tévhite szerint, ö követett el.

Hetek óta kutat már egy utcanő után, akit leszúrt, ki tudja mikor, és miért, de a sikamlós vérét ugyanúgy érzi, mint ahogy kezdi érezni a második eset felsejlő emlékét , amelyben egy másik asszonyt ölt meg, és akkor szennyezte be a kezét, amikor letörölte, a hátából kihúzott kés nyelét. De mivel ölt? Hol? Miért? És mi az, az őrjítő kéj, ami a visszaemlékezéskor minden porcikáját eltölti? Mi az, ha nem maga az őrület gondtalan, boldog tudatlansága, a puha meleg semmi, amelyben mámorító az elernyedés.

Soha életében nem félt, de mióta tudja, hogy embert, sőt a második eset, első felsejlése óta, embereket ölt, nem múlik el belőle a belső remegés. A könyvtárban sokszor körbejártatja a tekintetét, és újabban már nemcsak abból az időből kér ki lapokat, amikor a gyilkosság történt, hanem – nehogy gyanússá váljék – össze vissza is. Szinte maga is megdöbben rajta, milyen erővel dolgozik benne az életösztön, a védekezési vágy.

Tudja, hogy nem szabad hibáznia, és biztosan képes is tisztáznia magában mindent, hiszen ha nem lenne olyan hidegfejű, képtelen lett volna tetteit úgy végrehajtani, hogy négy év óta ne bukkanjanak a nyomára.

Hetekig tartott mire az először felsejlő emlékképei áldozatának nyomára bukkant. Maga járt utána, nem bízta volna senkire. Az áldozat egy utcalány volt. Nem vétett neki soha, nem is ismerte, akkor szedte fel az utcán, ráadásul nem is a legjobb eresztésből választotta. Időset akart. Maga sem tudja miért. Hiszen ha minden érthető, és világos lenne? Csakhogy az emlékek foszlányokban jönnek elő, mint amikor valakit súlyos baleset ér, és miután a kómából magához tér, lassan mind több és több esemény válik világossá, csak a baleset percei, a borzalom átélése esik ki örökre az emlékezetéből. Benne össze kell, hogy álljon a teljes kép, mert ha nem tudja, mit, és miért tett, nem döntheti el: mihez kezdjen további életével.

Az első utcanő esetéről sokat írtak a lapok. Ahogy ilyenkor lenni szokott, a társnői pánikba estek, a stricik megerősítették a védelmet, a lányok félelmével tele volt a sajtó. A rendőrség tanukat keresett, és a kést. Hova is lett a kés? Biztosan jó helyre rejtette, majd eszébe jut az is! Lennie kell még titoknak, a négy év alatt felgyülemlő, lassan leülepedett emlékképhordalék legalján.

Tudja az utcanő nevét. Először csak a gyilkosság pontos dátuma ugrott be az emlékezetébe, aztán az újságból megtudta, hogy hívták az áldozatát. Ugyan ki mutatkozik be egy utacanönek az aktus előtt, és főleg az, neki? Az ember emlékképei ritkulnak, van, ami örökre elsüllyed a feledés homályába, leginkább a fontos események, ám az érdekteleneket vén fejjel is úgy idézi fel, mintha tegnap történt volna. Ki érti az emberi agyat? Még azok, sem akik hivatásul választották, hogy feltérképezzék minden titkát. Hol voltak eddig azok az emlékképek, amikre most olyan pontosan visszaemlékszik? Azt is tudja, hogy majdnem éjfél volt, amikor fellélegezve túl volt az egészen. Szinte érzi az akkori megkönnyebbülést, és kellemesen bizsergő érzést minden tagjában, ahogy nyugodtan haladt valahova. Csak tudná hova? Furcsa, hogy nem érez bűntudatot azért, amit elkövetett, inkább semmi máshoz nem fogható kielégülést, egy egekbe rántó orgazmus gyönyörét..

Mióta nyomozni kezdett, hiába volt óvatos, mindig azon kapta magát, hogy olyan helyekre megy, ahol – eddig úgy gondolta – sosem járt, mégis úgy néz a házra, vagy kapura, mintha egyszer már látta volna, holott esküdne rá, hogy tudatosan, még a környéket sem közelítené meg, annyira lepusztultnak, sivárnak, szívszorítónak tűnt minden. Előfordult, hogy beült az autójába, amikor az irodába, vagy haza indult, aztán egyszer csak ott találta magát valahol, miközben ura volt a kocsinak, tudta hogy vezet, figyelmesen, minden szabályt betartva haladt, csak éppen nem oda, ahová a józan esze vitte volna.

Most egy iskola előtt parkolt le, de ide határozott céllal előre átgondolt szándékkal jött. Két sarok választotta el a bejárattól. Nem akart feltűnni. Az épület nem volt ismerős. A környék sem. Még  álmában sem járt arra. Ez nem tartozik a rémkép színhelyei közé. Vajon helyes-e amit akar? Tegnap végre kiderítette, hogy az utcanő lánya ebbe az iskolába jár. Egy cikken akadt meg a szeme az utolsó napok lapjai egyikében.

“Stella Becker nyerte a tanulmányi versenyt, ami az eminens tanuló részéről annál is tiszteletreméltóbb teljesítmény, mivel a sors nem volt túl kegyes hozzá, hiszen édesanyját nem mindennapi módon veszítette el”.

De ki tudja: nem téveszti-e meg az azonos családi név. Lehet-e hogy ugyanúgy hívják, mint az anyját? Egy könnyű életű nőnél sosem biztos a gyerek apja, és az sem, hogy sikerül valakinek a nevére anyakönyveztetni. Ha nem, szegény porontynak be kell érnie a törvénytelenség bélyegével, vagyis az anyja nevével. Valami azt súgta, hogy egész életét megváltoztathatja, ha rátalál az áldozat lányára, akinek létezéséről már a gyilkosság idején is írtak a lapok. Akkor tizennégy éves volt, vagyis a kora stimmel. Meg kell próbálnia a közelébe férkőzni. Ha mindent ügyesen tesz választ, kaphat az örjitö kérdésekre, és esetleg tisztázhatja magában azokat az érthetetlen emlékképeket, amelyek előbb utóbb az őrületbe kergetik. Talán az óta előkerült a gyilkos, csak ö nem találta meg a hírt az újságokban, a rendőrségtől pedig nem kérdezheti meg. De ha szökésben van, akkor mindenki gyanús, aki él, különösen ö, hiszen világosan emlékszik mindenre.

Mielőtt eldöntötte, hogy megkeresi a lányt, úgy határozott, hogy a második esetet, – amelyről még alig tud valamit az emlékképeiből, de az újságok szerint csak az követhette el, aki azt a négy év előttit -, egyelőre hagyja. Túl kevés dologra emlékszik azzal kapcsolatban, de Belinda Becker halála, ha akarja, ha nem folyton ott zajlik a szeme előtt. Ha Stella Becker anyja nem mindennapi módon távozott az élők sorából, akkor baleset, vagy bűntény áldozata lett, és hogy ráadásul a nevük is egyezzen, az már sok lenne a véletlenből.

Amikor elindult a bejárat felé arra gondolt: örültség, amibe belemászik. Felhívhatja magára a figyelmet, a rendőrség a nyomába eredhet. Mégis meg kell tennie. Hátha a lány által bizonyossá lesz a bűnössége, vagy megérik benne az egyetlen helyes elhatározás: szakorvoshoz kell fordulnia. Talán még nem késő.

Az iskola gondnokot nem tartotta bevehetetlen várnak. Ö aki nap, mint nap komoly tétekkel járó üzleti tárgyalásokat folytat csak szót tud érteni egy iskola pedellusával, ha másként nem, pénzzel. Aki üzlettel foglalkozik, az a szavak embere, vagyis képes elérni, hogy ne keltsen gyanút a kérdéseivel, még akkor, sem ha az, aki egy iskola leánynövendékét keresi, és ráadásul jóképű fickó, aki egy suligondnok szemében eleve gyanús lehet.

Az épület csendes volt. Tudta, hogy pár perc múlva kicsengetnek. Vajon az a szerencsétlen benn van még? Szerencsétlennek nevezi, amikor majdnem biztos, hogy ö tette azzá?

Az iskolák gondnokai, kapuőrei, vagy szolgái, hol hogyan hívják őket, nemcsak azért vannak, hogy reggel kinyissanak, és este bezárjanak, hanem sokféle feladatot kell ellátniuk. Ezek egyike nemcsak a rendre, de a diákok körül sündörgő idegenekre való felvigyázás is. Az iskola gondnok köztisztviselő, és tisztában is van azzal, milyen megtiszteltetés az állam emberének lenni, helytállni, vagyis nemhogy elhanyagolnák, inkább – néha talán túlzásba is viszik tisztük ellátását. Éberség, gyanakvás, és semmi felesleges beszéd, inkább cselekvés. Ezek voltak Gilbert Smith legfontosabb célkitűzései és bizony nem egy drogárust sikerült az ö ébersége nyomán elűzni az iskola környékéről. De hát olyanok azok, akárcsak a gaz, minél károsabb, annál szaporább. A cukros bácsik inkább az alsóbb tagozatú iskolák környékét tisztelik meg, a l4 – l8 évesektől a külső hódolókat kell távoltartami, különösen, ha a széptevők, vagy kába lányok nem a tanulóval együtt érkeznek.

Elliot Rodd nem téblábolt az iskola előtt, ahogy legtöbben teszik, hanem egyenesen bement a kapu alatti fülkébe.

• Nem tudja, kérem: mikor csengetnek ki?
• - Attól függ kinek?
• - Stella Beckernek! – vágta rá szemrebbenés nélkül.
• - Nem mondom, van ízlése! – nevette el magát a gondnok.
• - Gondolja, hogy csak az, hozott ide?
• - Régebbről ismeri a családot?
• - Mi köze neki, a családjához?
• - Mindenkinek köze van, még akkor is, ha nem sok büszkélkednivaló akad velük.
• - Mint az ö anyjával?
• - Én itt nem mondhatok senkiről sem jót, sem rosszat. Elég baj volt az ennek a kedves gyereknek.
• - Hogy az anyja elhagyta?
• - Hiszen ha csak elhagyta volna, de…
• - Fejezze be. Utcanő lett! Azt hiszi, nem tudom?
• - Akkor mindent tud.
• - Tudom, hogy meghalt.
• - Meghalt? Megölték!
• - Nem akartam ilyen durván fogalmazni.
• - Vagyis tudja! Akkor meg minek próbálja elhitetni az emberrel, hogy meglátni és megszeretni egy perc műve volt. De biztos, hogy nem akar tőle semmi olyat, ami… Nem szeretnék belekeveredni semmibe.
• - Bízhat bennem.
• - Akkor várja a túloldalon, majd meglátja, és odaszalad magához.
• - Csakhogy ö nem ismer.
• - Nem? – vágta rá az öreg. – Szép kis ismerős az, akit, még látásból sem ismerünk.
• - Hogy is magyarázzam meg.
• - A magyarázattal nálam nem sokra megy, de ha az igazat akarja mondani, ki vele. Arra mindig vevő vagyok, és ha tudok, segítek.
• - Tudja a nagynéném nekem szánta. Elég tehetős az idős hölgy, de nemcsak azért szeretnék a kedvébe járni, hanem mert megérdemli, csakhogy látatlanban a bolond sem kötelezi el magát.
• - Sántít a mese. Több okból is. Először is, mert Stella Beckernek, nem lehetnek tehetős rokonai, vagy ha igen, kőből van a szívük, másodszor, ha valóban komendálják, hivassa meg magát a tantival, amikor ö is ott vendégeskedik, és szemügyre veheti.
• - Csakhogy amikor már ott áll az ember, szemben azzal, aki elöl legszívesebben, menekülne, nehezebb egérutat találni.
• - Ebben van némi igazság, vagyis kitart a mesikéje mellett.
• - Annál is inkább, mert a tehetős hölgy csak nekem rokonom. Hozzájuk inkább barátság fűzi.
• - Sajnos nincs hatásköröm az ujjal mutogatásra. Ha akar, forduljon az igazgató úrhoz.
• - Maga nős ember? – váltott stratégiát, Elliot Rodd.
• - Igen.
• - És szerelemből nősült?
• - Hát biztos, hogy nem a vagyonáért vettem el!
• - Akkor megértheti: az ilyesmit komolyan meg kell gondolni és az a legkevesebb, hogy egy felnőtt férfi maga válassza meg, kivel akar élni.
• - Nem sokra megy vele. Én szerelemből nősültem, mégis úgy elviheti a macska az egészet, ahogy van. Tudja, hogy lehet megtanítani egy libát, beszélni? El kell venni feleségül. Az is igaz, hogy az anyósom nagyban hozzájárult a boldogtalanságomhoz.
• - Na látja, sosem árt az elővigyázatosság. Segítsen nekem, hogy vethessek rá egy pillantást, és magam dönthessek: akarom-e megismerni vagy sem.
• - Menjen a lakására. Ha a nagynénje komendálja, biztosan a címét is tudja.
• - Természetesen, de olyan helyen lakik, ahol már mindenki ismer mindenkit, és lehet, hogy én válok unszimpatikussá neki, ha  körülötte ólálkodok.
• - Ha azt mondanám, igazolja magát.
• - Tessék. Itt a jogosítványom. – nyúlt volna a zsebébe.
• - Jól van, hagyja csak. Ha nem áll rá ilyen hirtelen, ragaszkodtam volna a papírhoz, mert aki nem egyenes úton jár, addig sunyit, amíg megteheti. Nincs jogom az igazoltatásához, de ahhoz sem sok, hogy megmutassam magának azt a lányt. Perceken belül kitódulnak, és ha van szeme, magától is rájön melyik az.
• - Miből?
• - Anyja lánya. Úgy dongják körül, mint egy.
• - Nincs joga általánosítani! – vágta rá Elliot Rodd, ki tudja milyen sugallatra, de szinte dühösen.
• - Igaza van. Mert ami azt illeti, van mire dongani a méheknek, darazsaknak és döglegyeknek. Az a lány nagyon szép. Az ellensége sem mondhatna rá mást. És kedves, szerény.
• - A nagynéném szerint nem élt együtt az anyjával. A nagyanyja nevelte, aki becsületes asszony és iskolatársnője volt a tantimnak – eredt meg Elliot nyelve. – A barátságuk felhőtlen, hiszen a tantim akkor sem tagadta meg öt, amikor megtudta mi lett a lányából. Ö állt mellette, amikor az a szörnyűség történt. Különben sem helyeslem, ha egy fiatalkorút az anyja viselt dolgai és sorsa után télnek meg.
• - Ha úgy tenne az iskola vezetése, fel sem veszik. Ez nem állami iskola uram. És az után a csúnya dolog után sem tanácsolták el, pedig joguk lett volna, csakhogy akkor nem lenne, aki sorozatban szerezze a tanulmányi eredménnyel elért díjakat az intézménynek. Az a kis férfi -, vagy inkább még csak fiúbolondító, nagyon jó tanuló.
• - Tudom, a nagynéném mesélt róla.
• - Vagyis azzal együtt elvenné, hogy az anyja.
• - Utcalány volt? Igen. Senki nem vonható felelősségre a mások vétkéért különösen nem, ha nem maga választotta az illetőt, hanem a sors dobta oda neki.
• - Jól mondja. A vérszerinti kötelék púp az ember hátán. A barátait megválogathatja, de a rokonait? Legjobb volna rózsabokorban jönni a világra. Akkor az én házasságom is boldogabb lehetne Talán. Esküdni mernék rá, hogy hazugság minden szava és nem is tudom miért szegem meg a szabályzatot. Talán, mert nincs bűnöző képe. Maga rendes embernek látszik. Már jönnek is. Várjon csak. Az ott, az a szőke kékszemű. Nem tudom, hol szedte össze az anyja, de csodaszép lány. A fiuk majd megvesznek érte, vagyis nem lesz könnyű dolga vele.
• - Hűha! Ez aztán a leány! – hűlt el Elliot, és ámulata őszintének hatott.
• - Na, ugye meglepődött – nevetett a portás. – Ezúttal jól járt volna a zsákbamacskával is, de hát igaza van, sosem tudhatja az ember, mibe tenyerel bele, és jobb az óvatosság. Na, mire vár? Induljon már a nyomába, mert hamarosan olyan udvartartás veszi körül, hogy semmit nem láthat belőle. Pedig akad rajta néznivaló!

Elliot Rodd megköszönte a segítséget és elindult a szőke lány után. A gondnoknak igaza volt. Alig pár lépés után a lányok elmaradtak mellőle, és három fiúval haladt tovább. Akkor már nem volt nála táska. Szemlátomást nem azért váltották egymást a srácok a táskahordásban, mert nehéz volt, hanem mert legszívesebben mind egyedül vitte volna a célig. Még a helycserét is rendszerrel, szinte szervezetten hajtották végre. Hol az egyik lépdelt a lány oldalán, hol a másik. Elliot Rodd lassan minden bajáról elfeledkezett, csak ment a fura kis csoport után, és nézte a lány szépen ívelt lábait, kecses mozgását, háta közepéig érő, hullámos, aranyszőke haját. Talán nem is vette észre, hogy arcára kiült, a mosoly. Milyen messze van tőle a boldog kamaszkor. A világra való rácsodálkozás, a tiszta, kába szerelem, amelynek – csak később jön rá az ember – semmi köze nincs az igazi szerelemhez, vagy túl is tesz rajta, és egy életen át, sajog tőle a szív. Ö, tíz éve érettségizett, és ebben a rohanó világban az emberöltők is kurtúlnak. Sokkal több minden történik tíz év alatt, mint azelőtt három évtizeden át. Talán ö nem is volna képes már ilyesmire. Ennyire nyílt lapokkal játszani egy lány előtt, ilyen nyílt sisakkal harcolni, a kegyeiért. Pedig csak ez hozhat igazán értékes győzelmet. Olyat, ami valódi sikerélményt is ad. Nézte a fiukat. Íme: az örök hódító, a férfi, vagy akikből egyszer férfi lesz. Ö már el sem hitte volna magáról, hogy képes ennyire rácsodálkozni a szépre. Ha a gondnok a sutyiban adott jel után, nem szól rá, ki tudja, meddig bámul, földbegyökerezett lábbal a ritka szép jelenség után. Pedig neki a nyomában kell maradnia, követnie egészen hazáig, mert ez az egyetlen hajszálvékony reménysugara van arra, hogy tisztázhatja magában, rémálmainak indítékát, valódi lefolyását.

Szerencsére a lány nem lakott messze. A kopott, lelakott ház kapujában mindhárom fiú utolsóként akart elköszönni, de a fruska ráunt, és elkapva a táskáját, nevetve beszaladt a kapun. A fiuk kicsit csalódottan indultak útjukra. Mára ennyi jutott nekik a csodából.

Elliot bement a házba. Nem akarta megvárni, amíg semmi tájékozódási lehetősége nem marad, és a lány eltűnik valamelyik ajtó mögött, anélkül hogy tudná hova ment be. Szerencsére éppen akkor fordult ki a negyediken a folyosóra, és kulccsal kinyitva az ajtót, bement az egyik lakásba. Elliot nem sokáig tétovázott. Szinte futólépésben ment fel az emeletre, és hamarosan bekopogott a kopott ajtón.

• Ki az? – szólt ki a lány, de nem nyitott ajtót.
• - A nevem nem fontos.
• - Mit akar?
• - Követtem egészen hazáig!
• - De hát miért?
• - Kiabálva nem mondhatom el.
• - Akkor írja le, és dobja be.
• - Gondolom, azt hiszi, szerelmet akarok vallani, de ezúttal téved, habár az sem lenne csoda, amilyen csodaszép. Egészen más ügyben keresem. Maguknak is fontos lehet.

Mintha ez lett volna a varázsige az ajtó kinyílt. Nem is volt kulcsra zárva. Talán, mert ezen a környéken nem igen akad lopnivaló, és az ember csak akkor kezdi zárni, amije van, amikor már sokat veszíthetne.

• Mit akar? – pirult el a lány. Mintha csak álmai hercegét látná! Ha nem fényes nappal lenne: azt is hihetné, álmodik. Tudta, hogy elpirul, de képtelen volt levenni a szemét a jóképű idegenről.
• - Nem szokott hozzá ehhez a korosztályhoz? Láttam milyen sikere volt a kísérőinél. Igaza van, hogy kihasználja őket.
• - Én csak elfogadom, amit kínálnak.
• - De mindig háromtól. Soha egytől?
• - Ezt maga úgysem értheti – sóhajtotta Stella, elszomorodva.
• - Dehogynem. Vannak elvek és a magáé az, hogy eggyel veszélyes, kettő civódásra adhat okot, amíg három kellemes, és veszélytelen társaság. Hány napra való hármas fogata van?
• - Ne gúnyolódjék. Maga is volt fiatal.
• - Köszönöm – nevette el magát Elliot. – Méghozzá nem is olyan régen.
• - Megmondaná végre, mit akar. Ha nagyanyót keresi, nincs itthon. Kórházban van.
• - Azt hiszem akkor inkább hozzá, kellene fordulnom. Megmondaná, hol fekszik?
• - Elkísérhet, éppen hozzá megyek, de nem tudom mi dolga, lehet nagyanyónak a magkorabeliekkel, ha csak.
• - Hacsak?- Nem végrehajtó, vagy nyomozó. De azokból éppen elege van szegénynek.
• - A nyomozókból? Miért?
• - Semmi köze hozzá.
• - Az anyja miatt kérdezgették?
• - Honnan tud maga az anyámról? – meredt Elliot arcára, a két tündöklően kék szem.
• - Tudok.
• - Vagyis mégiscsak nyomozó. Megvan a gyilkos? Ha megvan is, ne izgassa fel vele a Nagyanyót.
• - Maga se lenne kíváncsi rá, ki tette?
• - Nem! – keményedtek meg a lány vonásai.
• - Anyám odaadott az anyjának, amikor megszülettem. Ö kínlódott velem, isten áldja meg érte azt a drága szívét. Ö nem az anyám volt, csak egy, kábult élvezőgép. – mondta nem gyűlölettel, inkább valami nagyon mélyről jövő szomorúsággal.
• - Ezt meg hogy érti?- Így csúfoltak vele kicsi koromban. Ma már tudom, nem arra gondoltak, hogy az életet akarta kiélvezni, hanem.
• - Szóval tudja, hogy az anyja.
• - Kurva volt. Tudom. Ö sem tagadta, ha ivott még kérkedett is vele, hogy sok tizenéves ellenében is, öt választják. Ne feledje már tizennégy éves voltam, amikor megölték, felfogtam egyet – mást. Na jön? Be kell zárnom az ajtót. Ne haragudjon, hogy be sem hívtam. Nem mintha rendetlenség lenne, de tulajdonképpen nem is tudom kicsoda maga. Nagyanyó nyugtalankodna, ha késnék.
• - Elkísérhetem? Beszélni csak akkor szabad vele, ha az orvos megengedi. Nem akarok egyedül maradni. Szeretném, ha felépülne.
• - Megértem! – mondta Elliot Rodd, már az utcán és az első virágbolt előtt megtorpant. – A nagyanyó biztosan szereti a virágot, jöjjön, válassza ki a kedvencét. Nem állíthatok oda üres kézzel.
• - Nagyanyó nincs hozzászokva a kényeztetéshez, nem is volt soha.
• - Annál inkább. Kérem, jöjjön és válasszon neki.

A virágüzletben pár perc alatt végeztek. Stella előbb nem azt nézte milyen szép a virág, hanem hogy mennyibe kerül szála, elég nagy gondot okozott, mire ráállt, hogy nagyanyja igazán kedves virágát válassza. Végül is öt hosszú szálú rózsaszín rózsával hagyták el a boltot.

• Ne haragudjon, hogy magának nem választottam, de majd visszafelé. Nem illett volna látogatóba mennem, üres kézzel.
• - Hivatalosan jött, és a hivatal nem számolja el a virágot.
• - Téved. Vannak hivatalok, amelyekben elszámolható az ajándék, de ez nem hivatalos figyelmesség. Nem mutatna be a nagyanyjának úgy, mint. egy ismerősét.
• - De hiszen még a nevét sem tudom, és különben is, a nagymama úgy vigyáz rám, akár a kotlós a csibéjére.
• - Találjon ki valamit az ö érdekében. Ha úgy kérdeznék az anyjáról, hogy valahonnan jöttem, felizgatnám vele, de ha csak mellékesen teszek fel kérdéseket, ahogy a szó hozza, nem fog gyanút, és sikerül megőriznünk a nyugalmát.
• - Mi köze magának az anyámhoz, ha nem nyomozó.
• - Mondjuk, hogy az vagyok. Nyomozok. És maga mondta, hogy ne izgassam fel a beteget.
• - Ha egyáltalán beszélhet vele – mondta a lány, és szaporábbra fogta a lépteit.
• - Mindig gyalog jár? – kérdezte a férfi.
• - Mivel járnék? Minden közel van, és kocsink nincs. Gondolom maga ahhoz szokott, hogy mindig autó legyen a feneke alatt. Már megbocsásson. – pirult bele a lány.
• - Hát, ami azt illeti, az idő kevés, a tennivaló sok. Elég messze parkoltam le. Tovább tartott volna odamenni a kocsiért, mint gyalog elérni a kórházig. Mondták már magának, milyen szép?
• - Ahogy most maga, úgy fiú még nem mondta – pirult el még jobban Stella. Igaz maga nem is fiú már, hanem férfi. A fiuk azt mondják klassz csaj vagy, és ez a suliban a legnagyobb dicséret, persze nemcsak a szépek klasszak, hanem a jók is. Szerintük én ötvözöm a kettőt, de ha úgy lenne is, nem a szépségemre vagyok büszkébb. Azt kaptam, nem dolgoztam meg érte. Hogy belül milyen vagyok, nagyrészt magamnak köszönhetem. A külcsín sosem érdekelt igazán, Különben is, ami egyiknek tetszik, a másiknak nem.
• - A mai kísérőinek ugyancsak tetszett. Nekem elhiheti.
• - Játék az egész. Hiába próbálok hadakozni ellene, nem hallgatnak a jó szóra. Pedig tudom, hogy a lányoknak nem esik jól a kivételezés.
• - Ezt a sors szemére kellene vetnie. Magával igencsak bőkezűen bánt, amikor útjára bocsátotta. Az anyjára hasonlít?
• - Állítólag anyám szép volt. – A kislánykori képein legalábbis az, de az ital, meg a züllött életmód, szóval nem szeretnék olyan lenni, mint ö. Apámat pedig fényképről sem ismerem. Sokszor beleborzongok, ha rágondolok: bárki lehet, aki éppen szembejön velem az utcán. Anyám nem tudta kiszűrni a sok közül. Tudja mindig, fantáziálok és még az is eszembe jutott már: mi lesz, ha beleszeretek a saját féltestvérembe. Persze ez előfordulhat mással is, talán erre vonatkozik a biblia vers: megbüntetem az apák vétkét a fiakban.
• - Valami édességet ne vegyek? Van itt egy ajándékbolt.
• - Ne. Úgysem eheti meg. Csak azt, amit ott kap. Diétázik, cukros, és annyi baja van szegénykémnek. Hiszen ha szeretettel meg lehetne gyógyítani, vagy egészségesnek lehetne megtartani valakit, akkor neki a haja szála sem görbülhetne. – mondta őszintén a lány.

A kórházban ö ment be elsőnek a négy ágyas szobába. Elliot a folyosóról nézett be a nyitott ajtót át, s amikor Stella intett neki, odament az ágyhoz, és átadta a virágot.

• Kicsoda maga? – nézett rá gyanakodva az öregasszony.
• - Nem mondta az unokája?
• - Nem.
• - Akkor mondom én. A lánya ismerőse vagyok.
• - Nekem nincs lányom. Talán soha nem is volt! – sóhajtotta.
• - De volt. Ismertem.
• - És mit akar itt?- Mondjuk, hogy hoztam helyette pár szál virágot és eljöttem jobbulást kívánni.
• - Ö úgysem tette volna meg.
• - Ennyire nem tud megbocsátani neki?
• - Már nemcsak neki, hanem annak az elvetemült gyilkosnak sem, aki éppen tőle irigyelte meg azt az undort keltő, de talán neki mégiscsak örömöt jelentő életet. Még olyan szégyenletes sorsot, és olyan borzalmas halált? Sokszor mondtam neki: nem lesz ennek jó vége, de nem ilyesmire gondoltam, betegségre, kórházra, sok szenvedéssel járó, lassú haldoklásra. Csak tudnám ki tette.
• - Majdcsak meg lesz a gyilkos.
• - Ugyan! A rendőrség is csak annak az ügynek lódul neki igazán, ahol rangos emberek igazát kell kikeresni. Kinek számit egy lecsúszott asszony.
• - A gyilkosnak bűnhődnie kéne – mondta kicsit bizonytalanul Elliot.
• - Majd az isten megfizet neki. Nem hiszem, hogy van egy nyugodt éjszakája, hacsak nem elmebeteg, vagy lelketlen állat.
• - Elmebeteg? Miből gondolja, hogy. – kérdezte zavartan Elliot.
• - Tudja éppen eleget, feküdtem már kórházban és az élet sűrűjében élek. Ismerem az elmebetegséget. Belső kényszerre cselekszenek, aztán fel sem fogják mit tettek. Legfeljebb világos pillanataikban, vagy álmukban bukkan elő a rémes tett.
• - Azt mondja álmukban? – kérdezte halkan a férfi.
• - Az isten ne is adjon neki nyugodt álmot mindaddig, amíg önmaga nem jelentkezik, hogy vezekeljen. De most menjen el. Fáradt vagyok, és gyenge. Köszönöm a virágot. Ha otthon lennék, kivinném a sírjára.
• - Maga semmit nem tud az indítékról vagy.
• - Indíték? Olyan környezetben, amilyenben ö élt, nincs szükség indítékra. A kábítószer, a pia, a hisztéria, könnyen okozhat beszámíthatatlanságot, még annál is, aki nem elmebeteg. Talán volt egy haragosa.
• - Férfi, vagy nő?
• - A nyomozók szerint csak férfi tehette. Ha bármi másra kíváncsi, forduljon hozzájuk és kérje el az iratokat. Ha van egyáltalán. Négy éve törtét.
• - Tudom. A korabeli újságokat már végigböngésztem.
• - Most? Ennyi idő után? Szép kis barátja lehetett a lányomnak, ha csak most jutott eszébe.
• - Más városban tanultam. Illetve dolgozom, szóval most hallottam, mi történt vele – jött egyre nagyobb zavarba.
• - Isten áldja fiatalember, és ha megkérhetem hagyja békén az unokámat.
• - Nem is zaklattam asszonyom.
• - Végig jött vele az utcán. Ezen a környéken az is elég, különösen annak, akinek olyan anyja volt, mint neki. Öt nem engedem bemocskolni, még árnyék sem vetődhet a tisztaságára. Amíg én élek. De hát. Ki tudja meddig élek.
• - Sokáig asszonyom. Nagyon sokáig.
• - Amíg az akaraterőmmel segíteni tudom a gyógyítást. Tisztában vagyok vele, csakhogy az erő is véges, és az évek elszálltak a fejem felett. Menjen el, uram.
• - Minden jót, asszonyom.
• - A nevét sem mondta meg – szólt Elliot után, aki már az ajtónál járt, de hallotta, mégsem fordult vissza, hogy bemutatkozzék. Talán nem is tehette volna, hiszen Stella ott volt közvetlen a nyomában.
• - Minden szava hazugság! – súgta a lány szelíden, amikor a folyosóra értek.
• - Honnan veszi?
• - Orvosnak készülök. Lélekgyógyásznak, vagyis inkább csak készülnék, ha futná rá, de én hiszem, hogy képes vagyok olvasni azok lelkében, akik érdekelnek.
• - Vagyis én érdeklem?
• - És nem azért, mert olyan titokzatos! – mondta a lány olyan tekintettel, mint ott a lakás ajtóban, amikor először álltak szemben egymással.
• - Menjen el. Mindkettőnknek jobb lesz, ha elmegy. Félek magától. – súgta Stella, és visszament a kórterembe.
• - Te tudod a nevét? – kérdezte a nagyanyja.
• - Nem. Valahogy nem került sor rá, hogy bemutatkozzon.
• - De ö tudta a te neved! Gyanús ez nekem. Nagyon gyanús. Ö az első férfi, aki anyád után kutat, a nyomozókon kívül, de azoktól hivatalos írás jött, hogy az ügyet talonban tartják, és húsz évig nem évül el. Hol leszek én már húsz év múlva? Ígérd meg, hogy jobban vigyázol. Ne állj szóba senkivel, akit nem ismersz. Ezzel meg különösen ne. Valami rossz érzés támadt bennem. Különösen, amikor anyádról beszélt. Ez nem barátja, ez ellensége lehetett szegénynek. Hogy vagy kicsim?
• - Jól. Tanulok, a lakás rendben van, a pénzt beosztom. Mindent úgy teszek, ahogy tanítottad.
• - Én csak jót akarok neked. Persze anyádnak is jót akartam, de te más vagy. Egészen más. És ha jól meggondolom, valójában ő sem tehetett arról, hogy azzá lett, ami volt. Az én hibám, meg az apjáé. Nekem kellett volna megakadályoznom, hogy tönkremenjen a gyermekkora, de a bajokat takargatni, elhallgatni könnyebb, mint azt mondani a párjának: vége, ki innen! Ne hagyd elcsavarni a fejed holmi jött menttől. Elkaptam egy pillantásod, ahogy ránéztél. Azért mert jóképű, még nem szabad közel engedni magadhoz. Ki tudja, mi lakik benne? Csak bajt hozhat rád, minden tekintetben, különösen, hogy anyádról faggatott.

Elliot Rodd a kórház kapujában várt Stellára.

• Hazakísérhetem?
• - Nem!
• - Virágot ígértem visszafelé.
• - Lemondok róla.
• - Ennyire a lelkére beszélt a nagymamája? Nem kell tőlem félnie.
• - Nem is félek, csak óvakodom, mint minden idegentől. Köszönöm a virágot. A nagymama őszintén örült neki. Bárcsak én is vihetnék neki, csak olyan kevés a szociális segély, amiből engem is el kellett látnia, vagyis minden centnek megvan a helye. Ritka ünnep, amikor ajándék is kerül belőle.
• - Majd lesz még másként is.
• - Tudom, ha dolgozni kezdek és segíthetek nagymamának. Én már két éve abbahagytam volna az iskolát, de a tanárok most is próbálnak rábeszélni: tanuljak tovább. Nagyanyó is azt szeretné, csak hát mindenki addig nyújtózkodjék ameddig a takarója ér.
• - Talán egy alapítvány segíthetne. Megpályázhatna egy ösztöndíjat.
• - Az igazgató úr is ezt mondta, és kaptam is egy címet, ahova írtam, de nem tudom, hogy.
• - Biztosan elnyeri, és akkor a nagymamája is boldog lesz, vagy ha nem, még mindig belekezdhet másba. De legalább megpróbálta Sosem lesz olyan érzése, hogy elmulasztott egy biztos lehetőséget.
• - Maga járt egyetemre?
• - Igen. Szerettem is tanulni, de az ember néha sokat markol és keveset fog.
• - Ezt meg hogy érti? Belebukott abba, amit elkezdett?
• - Nem de egyszer könnyen akartam tudáshoz jutni, és brahiból, vagy mit tudom én miért, elkövettem valamit, ami az óta sem hagy nyugodni, sőt egyre nyomasztóbban hat rám.
• - Próbálja elfelejteni. Én nagyon szeretek tanulni. Sose puskáztam. Nem tartom boldogítónak a könnyű sikert. Átejteni egy tanárt nem nehéz, de önmagunkat csapjuk be vele. Persze erre csak jóval később jövünk rá. A tanulás csak addig fárasztó, amíg meg nem kapja az ember a jó jegyet érte. Aztán szinte örömmámorban úszik. Jelesre érettségizem, ha minden jól megy.
• - Miért ne menne jól? A szorgalom sikert terem. Ma már tudom.
• - Csak most jött rá?
• - Mindig is tudtam, mégis próbálkoztam, vagy inkább belemásztam valami örültségbe, és ne feledje: maga gyönyörű, és túl jó mindenkinek. Talán nincs is olyan férfi a világon, aki megérdemelné. Ne adja olcsón magát, úgy értem ne higgyen az elsőnek, aki azt mondja, nem tud maga nélkül élni. Ne sajnálatból, szerelemből válasszon párt.
• - Úgy beszél, mint egy házassági tanácsadó szolgálat embere. Legalább nős? Tapasztalatból mondja?
• - Nőtlen vagyok, és azt hiszem sosem nősülök meg. Egyre kilátástalanabb lesz körülöttem minden, és egyre messzebb kerül tőlem az, amit úgy hívunk családalapítás.
• - Utálja a nőket?
• - A nőket imádom, csodálom, leborulok előttük, csak. De hagyjuk ezt. Itt a virágüzlet. Várjon egy pillanatig. A maga virágát egyedül válogatom. De ugye nem megy el?
• - Megvárom! – pirult el a lány, miközben a férfi bement az üzletbe.

Amikor a nagyanyjáénál kétszer nagyobb, hosszú szálú rózsaszín rózsacsokrot átvette, olyan mosoly lengte be gyönyörű arcát, hogy bármely fotós átkozta volna magát, ha le akarja kapni, és éppen akkor fogy ki a filmje. Megismételhetetlen pillanat, vagy talán csak az első fecskéje azoknak, amelyekben ezután része lesz, mint nagylánynak. – gondolta a férfi, aztán elfogadta a lány feléje nyújtott kezét és megcsókolta. Természetesnek tartotta, hogy nem akarja hagyni, és amikor felnéz rá: olyan piros, akár a pipacs.- Legyen nagyon szerencsés és boldog. Nem úgy, mint én! – mondta és elsietett az iskola felé, ahol a kocsiját hagyta.

Amikor beült, nem indított azonnal, ráborult a kormányra és minden ereje elhagyta. Ha nem lennének a lázálmok, ha nem kísértené annak a véres éjszakának az emléke. Megpróbálhatná elnyerni ennek a tündérszép lánynak a szívét. Nem lenne nehéz dolga, hiszen szemlátomást tetszett neki, de hogy nézhet a szemébe, ha már egészen biztos lesz abban, hogy az anyját ö döfte le, akár egy mészáros, ráadásul hátulról.

Sokáig maradt úgy. Egy rendőr bökte meg a vállát.

• Alszunk, vagy várunk?
• - Elnézést, máris továbbhajtok, csak.
• - Ha rosszul van, vagy ivott, inkább szálljon ki.
• - Nem vagyok rosszul és egy kortyot sem ittam, csak meglátogattam valakit a kórházban, és nagyon megrázott a dolog.
• - Akkor elég régen nyomhatta a lelkét a kötelességtudat. Meg tudom érteni. Én voltam így, amikor anyám kórházba feküdt. Tudtam, hogy naponta ott lenne a helyem az ágya mellett, akár órákra is, és örültem, ha harmadnaponként befuthattam hozzá pár percre. Nem gyermeki hálátlanság, hanem időhiány, de hát ezt az ö drága szívük alig fogja fel, még úgy is tesznek, mint aki megérti. Nekik mindig volt ideje ránk, semmit nem tartottak lehetetlennek, ha rólunk van szó. Maga is az anyjánál járt?
• - Nem. Egy nénémnél, anyám jól van.
• - Örüljön neki. Anya csak egy van, de amíg van, addig az élet is könnyebb. Minden jót, és ha elindul, legyen óvatos.

Elliot Rodd indított, de folyton azon kapta magát, hogy görcsösen markolja a kormányt, mert jobb kezében érzi azt a mozdulatot, amely nem volt nehéz, de amelytől kiugrott a rugós kés pengéje. Rugós kés! Ez új. Ez most villant először elő az egyre inkább sajátjának érzett emlékekből. Igen! Rugós kés volt. De miért csak most tör rá az emlékezés? Vagy miért nem jut eszébe az is: mi vitte rá, hogy megölje azt a szerencsétlent. Mi oka volt rá? Mert ha semmi, akkor egy szadista barom, egy pszichopata, akinek, mert vannak világos pillanatai, vagyis képes elvegyülni az emberek között, arra is erőt kellene gyűjtenie, hogy véget vessen az egésznek, hogy jelentkezzen a rendőrségen, és alávesse magát az orvosi vizsgálatoknak, vagy a bírósági eljárásnak. Csakhogy akkor oda a karrierje. És az is lehet, hogy semmi nem igaz, képzeleg. Képtelen elhinni magáról, hogy embert ölt volna. Pedig úgy kellett lennie, másként hogyan emlékezhetne egyre tisztábban, arra a szörnyűségre.

Egyre biztosabban érzi, hogy mindenért fizetnie kell. El kéne mennie egy pszichiáterhez. Igen. az jó lenne, őket titoktartás köti, nem rohannak azonnal a rendőrségre, de segíthetnek. Képtelen elszánni magát rá. Pedig van egy barátja, aki ideg és elmegyógyász. Biztos benne: előbb utóbb nála köt ki. Nem élhet abban a tudatban, hogy megölt egy nőt és nem lakol érte. Egyszer el kell mondania mindent, ami egyre mocskosabban kavarog benne, de halogatja: aki időt nyer, csatát nyer. De hát miféle csatát nyerhet az, aki szinte már meg merne esküdni rá, hogy a jobb keze ölt, hogy nem úszhatja meg, mert ha tovább hallgat, beleörül. Ha csak nem örült már is? Hiszen hogy ölhet valaki ép elmével? De akkor hogy tudta befejezni az egyetemet, ép elmével? Semmiben nem különbözött a többiektől. Ugyanazokat a marhaságokat, csínyeket követte el, mint a mások, de mégsem mondhatja el magáról, hogy semmi olyat nem tett a sikerességéért, ami nem normális. Sajnos, azt nem mondhatja el. Belemászott valamibe, amiben sosem hitt igazán, és ami miatt, míg csak él, mindig restellni fogja magát.

Már alkonyodott, még mindig vezetett. Járta a várost, és valami megnyugtatóan kellemes érzés arra ösztökélte: menjen oda a lány háza elé. Hátha láthatja még. Jó érzés elgyönyörködni benne még akkor is, ha ö a szemét sem emelhetné rá, ha volna benne egy szikrányi becsület, és ha nem érezné úgy, hogy valaki más tette azt, az anyjával. Valaki más, aki. Lehet, hogy benne lakik, de akivel sosem vállalna közösséget. Legalábbis ami, az erkölcsieket illeti. Elhatározta, hogy odahajt, de amikor végre megállította a kocsit, és kinézett az ablakon, majdnem felordított: a temető főbejárata előtt volt. Mit akar itt? Senkije nem nyugszik ebben a sírkertben. ö mégis ismerőnek látja a vaskaput. Mintha járt volna itt. De hiszen ez, maga az őrület. Az embernek csak arról lehetnek emlékei, amit átélt, amit látott, amit véghez vitt. Meg kellene végre értenie, hogy mennél inkább belesüllyed a gyötrő látomásokba, anélkül, hogy tenne ellene valamit, annál nehezebb lesz kikecmeregnie a posványból, ha egyáltalán létezik visszaút.

Kiszállt a kocsiból és elindult a bejárat felé. Lépdelt, pedig tudta, nem oda kellene mennie, hanem egy pszichiáterhez, és kiadni végre magából mindent, megosztani a szörnyű, lelki terhet. De nem teheti. Még nem. Először bizonyosságot kell szereznie, teljes és megdönthetetlen bizonyosságot.

A temetőből már inkább kifelé lépdeltek az emberek. Jó  ideje ment már. Úgy gondolta, amíg valaki nem szól rá, hogy záróra, addig semmi gond. Aztán hirtelen megtorpant, és nemcsak azért, mert egy sir mellett meglátta Stellát, azt a gyönyörű, szőke lányt, hanem mert abban a pillanatban biztos volt benne, hogy járt már ott. Harmadik sírhely, a sorban. Benne csak a sir helye maradt meg, és az, hogy virágot hozott ide, nem is egyszer. Virágot az áldozatának? Ez maga az őrület! Tisztán látta magát, ahogy áll a sir mellett, amelyet teleszórt virággal és sir. Soha nem sírt életében. Legalábbis l2 éves kora óta. Addig a fiuk is ugyanolyan könnyen sírnak, mint a lányok. És ennek, nem az, az oka, hogy fiuk később keményebbek lesznek, jobban tudnak uralkodni az érzéseiken, hanem a nők hormonrendszerében lévő, prolaktin gyakori síráskényszert okoz. Könnymirigyeikben, a pubertáskor után is hatvan százalékkal több ilyen anyag van, mint a férfiakéban. Bizonyított tény, hogy a sírás jót tesz, a könnyek kimossák a stresszt a szervezetből, kevésbé nyomasztó a lelki teher, ha kisírhatjuk magunkat. Milyen mély érzés késztethette öt arra, hogy sírva fakadjon, és éppen itt, annak a szerencsétlen nőnek a hantja mellett. Ahogy a sir felé tartott egyre biztosabb volt abban, hogy nem először jár ott.

• Maga mit keres itt? – lepődött meg Stella, és arca, Elliot szerint, akarata ellenére, kedves, szemérmes mosolyba gyönyörödött.
• - Megvártam, míg elindul ide, és követtem – hazudta. Naponta kijár?
• - Amikor tehetem. Vagyis amikor erőt érzek hozzá. Szociális végtisztességgel helyezték örök nyugalomra. Micsoda banális szavak. Örök nyugalom. Inkább itt a földön lett volna nyugalma, öröme, békessége.
• - De nem volt? Soha nem volt?
• - Azt hiszem anyám soha nem volt boldog. Nagyanyó szerint a vére hajtotta, amit persze nem tőle örökölt, hanem az apjától. Nem akarom az egyetlen engem, szeretőt bántani de ezzel a legtöbb ember így van, ami rossz a gyerekben azt csakis a másik szülőtől örökölhette, ami tökéletes, csakis az ö génjeinek köszönhető. Magának van gyereke?
• - Mindig hármat szerettem volna.
• - És mi akadálya?
• - Egyre több! – mondta Elliot Rodd. – Idehozta a virágot, amit vettem?
• - Én alig vagyok otthon, keveset láttam volna, öt pedig nem igen kényeztették el, efféle kedveskedéssel. Biztosan nem is vágyott rá. Inkább az italra, a drogra, és a. férfiakra. Ideje mennem. Még a végén rám zárják a kaput. Úgy volt, hogy ma már nem jövök ki, de amikor vízbe akartam tenni a virágját, eszembe jutott hogy ö, talán nálam is jobban örülne neki.
• - Kár hogy nem jutott eszembe. A bejáratnál van egy virágos, vehettem volna.
• - De félt, hogy szem elöl téveszt. Elég zegzugos ez a temető és a mama itt is a perifériára került. Minél beljebb, annál drágább. Még ez is. Nincs igazság a földön.
• - Szerintem, van, csak nem mindenkit érdekel. Megyünk a magunk útján, és nem törődünk azzal, mások hogy boldogulnak.
• - Maga szerint miért ölhették meg a mamát, és főleg kicsoda?
• - Ha a rendőrség nem tudja a választ.
• - Rendőrség! Ők indítékot keresnek, de az tű, a szénakazalban. Szerintem egy örült volt. Elmebeteg. Skizofrén. Akinek öröm a mások szenvedése, élvezet a haláltusa. Borotvaéles elgondolásra képesek, hibamentesen végzik el, amit kitervelnek, és holt biztosan kitervelt, az egérút – mondta keményen, szinte haraggal a lány.
• - Ezt úgy mondta, mintha máris lélekbúvár lenne.
• - Az leszek! Egész kiskoromban még csak orvos akartam lenni, de mióta anyámat….. vagyis négy éve, egyre jobban érdekel a lélektan, a pszichológia, a kriminológia. Anyámat csakis egy elmebeteg vendége ölhette meg. Lehet hogy régen figyelte, de az is, hogy amikor éppen vele volt, kapta el az ölési vágy. Hiszen ha kiszámíthatóak lennének.
• - Maga szerint egy normálisnak ható ember.
• - Normális ember nincs. És tudja miért, mert senki nem tudta még teljes bizonyossággal meghatározni ki a normális. Nincs két egyforma ember. Mindegyikünk egy külön világ. Akkor melyikünk a tökéletes, akit mintaként állíthatnánk mások elé? Vannak nagyon mások, és most nemcsak a faji és bőrszínre gondolok, hanem sokkal inkább a tulajdonságokra, szokásokra, életelvekre, és vannak szürke egyedek, akik úgy tartják: legjobb elvegyülni a tömegben, és azt tenni, amit más, mert aki nem lóg ki a sorból, az könnyebben végigevickélhet az életen. Tulajdonképpen valamennyien potenciális gyilkosok vagyunk, akkor is, ha még különcnek sem látszunk.
• - Úgy érti, hogy maga is?
• - Igen. Indulatai mindenkinek vannak, és okai is lennének. A tett maga másodpercek kérdése. Pillanatnyi elmezavar. Az idegek tűrőképessége véges, de anyámat nem hirtelen felindulásában, hanem aljas módon, előre kitervelten ölte meg valami átkozott. és biztos vagyok benne, hogy még élvezte is, mint az óta, bármikor, ha eszébe jut az a szörnyűség.
• - Egészen belefehéredett! – torpant meg Elliot Rodd. és ha tükörbe néz, maga is meglepődik, mennyire elsápadt a lány indulata láttán.
• - Elnézést. Nem tudok napirendre térni a dolog felett. Mert igaz, hogy anyám nem olyan volt, mint a legtöbb nő, hogy sokak által bűnösnek tartott életet élt, de ö biztosan azt érezte neki valónak, meg felelőnek, őt boldogította. Ha nem így lett volna, hátat fordít az egésznek, de az, hogy mégis ott maradt, abban a posványban, még nem ok arra, hogy megöljék.
• - Kellett lennie személyes oknak.
• - A nyomozás szerint nem volt stricije. Haragosa se. Még a konkurencia is szerette. Amíg volt mindenkinek adott, az utolsó fillérjét is elkérhették tőle. Miért volt akkor útjában, bárkinek is?

Kiértek a kapun. Az őr, már elég neheztelőn nézett rájuk. pedig alig pár percet késhettek.

• Hazavihetem?
• - Csak azt ne mondja még egyszer, hogy kocsival követett. Észrevettem volna. Egy kocsi, amelyik lépésben halad.
• - Talán megszokta már, hogy a nyomában járnak, és fel sem veszi.
• - Téved. Azt csak elfogadni lehet, de megszokni soha. Nem vágyom női sikerekre, de megbántani sem tudok senkit azzal, hogy elutasítom. Valahogy minden fiút barátomnak tartok, és egy baráttól nem tagadhatja meg az ember.
• - Hogy kimutassa, mit érez!
• - Elárulná végre kicsoda maga? Honnan került elő, és miért éppen a legfájóbb dolgot választotta megismerkedési trükknek? Nem vagyok beképzelt, de nem hiszem, hogy más indítéka volna erre a fura felbukkanásra. Vagy valóban az anyám dolga érdekli? De akkor nyomozó, és a nyomozóknak igazolniuk kell magukat, mielőtt egyetlen kérdést is feltennének. Maga elmulasztotta Mr X, ezért legjobb, ha beül a kocsijába, és úgy elhajt, mintha sosem járt volna erre. Nem érdekelnek a férfiak. Még maga sem. Minden árulkodó látszat ellenére: maga különösen nem!
• - Ezt miért mondja ilyen biztosan?
• - Mert van magában valami, ami zavar, valami, ami nem természetes.
• - Micsoda?
• - Nem tudom megmagyarázni, de érzem, hogy nem szabad közel engednem magamhoz. Félek magától.
• - Ezt már mondta. De akkor arra gondoltam, talán önmagától fél, vagyishogy nem tudna ellenállni, ha ostromot indítanék maga ellen, de sem úgy, sem másként nincs félnivalója: én lennék az utolsó, aki bántani tudná. Ami nem stimmelhet bennem, maga szerint az talán a korom. Azt tartja furcsának, hogy idősebb vagyok, mint a többi hódolója, de miért ne ejthetett volna rabul engem is a szépsége?
• - Mert maga a gondnoktól kérdezte meg: melyik a meggyilkolt nő lánya.
• - Ezt honnan veszi? – döbbent meg Elliot.
• - A barátnőm, a gondnok lánya. Egy osztályba járunk. Alig várta, hogy elmondhassa.
• - Kicsi a világ! – nevette el magát kényszeredetten a férfi.
• - Akkor azt hiszem most legjobb, ha beülök a kocsimba, és köd előttem köd utánam.
• - Igen. És soha ne jöjjön erre többé. érti? Soha! – mondta a lány és a tengerkék szemek zöldre váltottak, olyan mélyről törtek fel az elutasító szavak, az akaratos parancs.

Elliot nem tudott válaszolni, odament a kocsijához, beült és indított, miközben, az járt a fejében:

- Érez valamit! Biztos az anyja vére szagát érezte meg rajtam. Másként miért borzadna tőlem? Túlságosan mélyen beleásta magát a lélektanba. Talán máris belelát az emberekbe? De ahhoz bizonyos képesség is kell! Csakhogy ö tudja legjobban: léteznek elképesztően különleges képességű emberek! Ö ne tudná?

Képes volt megállni, hogy amikor elhajtott a lány mellett, ne nézzen ki rá, ne köszönjön el tőle, újra.

Amikor hazaérve belenézett a tükörbe: fel ordított. Egy ismeretlen férfi elmosódott képe nézett vissza rá. Ki ez? Mit akar tőle? Ez is egy újabb áldozata? A kép hamar szertefoszlott, és saját rémült tekintetével nézett farkasszemet. Ez őrület. Ez maga a téboly. Mindent elront, ha nem tesz valamit. De mit? Először is iszik egyet. Az ital ellazítja. Szertefoszlatja, a rémálmait. Nem először segített már.

Félig töltötte a poharat, és egy hajtásra kiitta, aztán lerogyott a legközelebbi székre, és várta a hatást. A zsongítóan kellemes érzés nem maradt el. Végre újra távolinak érez minden rémálmot, lehetetlen valószerűtlen képzelgést. Itt ül a saját, jó ízléssel berendezett lakásában, nyugalom van és békesség. Semmi köze ahhoz, ami odakint történt, vagy történik. Nincs vér, nincsenek áldozatok, őrjítő emlékképek. De van valahol egy lány, aki belepirult a haragba, amikor rájött, hogy be akarja csapni. Vagy megérezte rajta a dögszagot? Hiszen olyan könnyű lett volna kivágnia magát. Csak át kellett volna csapnia udvarlóba, szédült hódolóba, aki meglátta, és a rabja lett. De a gondnok lebuktatta, és az a lány az egyetlen ember, akinek képtelen lenne hazudni. Aki ha ránéz, átlátszónak érzi magát. Esküdni merne rá, hogy mindent tud róla, azt is, amit önmagának is alig mer bevallani. Vinné el az ördög. Semmi nem úgy sikerült, ahogy elgondolta. Miért bolygatja azt, ami egyelőre csak öt zavarja, és mindaddig nyugta lesz, amíg el nem mondja valakinek.

Végre megnyugodott. Levetkőzött, odaállt a tus alá és jéghideg vízzel próbálta magát észhez téríteni. Amíg törülközött, alig mert a tükör felé nézni. De mihelyt megtette, egy kedves arcú, jóképű fickó nézett vissza rá, ha nem is túl vidám képpel. Ö, Elliot Rodd. De vajon hogy hívják azt a másikat, akinek már az arca is felsejlett előtte? Ezek szerint nem hasadt tudatú, hiszen azok csak két embernek hiszik magukat, esetleg két névvel, de nem két, teljesen más arccal. Az egyik ábrázatukat a másiktól legfeljebb az éppen bennük zajló indulatok különböztetik meg. Az egyik szelíd, a másik haragos, öldöklő, gyűlölködő, bosszúvágytól égő. De hát ö soha életében nem gyűlölt senkit. Nem bántott senkit, legalábbis tudatosan, ok nélkül, nem. Még azt sem, aki készakarva bosszantotta. Mindig volt annyira hidegfejű, hogy kitérjen a felesleges, ütközések, elöl. Megfontoltan készült az életre. Mindent alaposan átgondolt, voltak elképzelései, és, ha sokaknak úgy tűnt is, hogy villámgyorsan dönt, nem tudhatták, mennyi tépelődés, mérlegelés előzte meg minden lépését. Csak egyetlen olyan esemény van az életében, amit legszívesebben elfelejtene, amit soha nem tudna elmondani senkinek, hiszen már a második mondatnál örültnek néznék. Lehet, hogy már akkor is örült volt, amikor belement abba a képtelenségbe? Hiszen sosem ijedt meg a kihívásoktól, mindig felvette a feléje dobott kesztyűt, és szeretett végig menni az úton. A kételkedés útján is, mert különben honnan bizonyosodhatna meg az ember arról, hogy amiben nem hisz az lehetséges. Pedig csak ö tudja, hogy van olyan képtelenség, amely lehetséges. Minden lehetséges. Amikor az emberi agy olyan számítógépeket épít, amelyek másodpercenként több milliárd műveletet végeznek el, akkor miért ne lenne képes apró csodákra. A kétkedésével kezdődött az, amit ma is restell. Tudja hogy minden utóhatás kiszámíthatatlan. Ha egy finom szerkezetbe belenyúlnak, vagy porszem kerül bele, nem biztos, hogy azonnal érezhető a hiba. S vajon létezik-e a világon az emberi agynál érzékenyebb műszer? Ö pedig kivagyi hősködésből, vagy csak kíváncsiságból, alávetette magát valaminek, aminek akkor csak a jó oldalát látta és az be is jött. Mostanáig nem is érezte, hogy rosszul tette volna, amit tett, de mióta ezek az álmok elkezdődtek, minden megfordul a fejében, még az is, hogy az ártatlannak tűnő tréfa, vagy próbálkozás okozott zavart a pszichéjében és a hiba nem szűnik meg magától. A hibát ki kell javítani, a javításhoz pedig szakember kell. Pszichiáter. Vagy a rendőrség. Ez a két út áll előtte, de mindegyik a karrierjét, a további életvitelét társadalmi pozícióját veszélyezteti. Józanul végiggondolva, mégis jobb lenne elejét venni a dolgoknak. Az a kislány már majdnem kimondta, amit ö hetek óta hisz: örült! Sugárzik belőle valami félelmet, szorongást keltő sejtelmesség, bizonytalanság, rettenet, lelkifurdalás, vagy csak az a kis szőke értette félre az érzéseit és azért tart tőle, mert ö igazi partiképes férfi, amilyennel eddig nem nagyon találkozhatott. Micsoda bűbájos teremtés. Ha nem úgy ismeri meg, ahogy megismerte, földbe gyökerezik a lába, amikor szembetalálja magát vele, mert ha voltak is eddig feketék, vörösek barnák, neki mindig is a tarka szőkék tetszettek, akiknek a hajáról azonnal látszik, hogy a természettől kapta a színét, csak a nap sugara teszi még aranylóbbá, és ráadásul nem is mindenütt egyformán fakítja ki.

Hirtelen úgy érezte, nem tudna otthon maradni, vagy ha igen beszélnie kell valakivel. De kivel? Hirtelen előkapta a kisokost és lapozni kezdett benne.

- Benn. Persze Benn. Hiszen ö egy idegszanatóriumban dolgozik. Orvos lett, ráadásul ideggyógyász és mennyit cukkolták, amikor kirukkolt vele: tudod, hogy előbb utóbb az idegorvosokra is átragad a dilinósság, hacsak már nem, akkor stichesek, amikor pályát választanak. Vonzza őket az őrület, a sorsközösség.

Benn sose bánta, ha ugratták. Csöndes, magának való fiú volt, és ki más adhatna neki feleletet egy – egy becsúszó szereléssel feltett kérdésére, ha nem ö. Csak megtalálja – gondolta, miközben tárcsázott.

- Klinika, tessék!

- Dr Cornellt kérem.

- Adom a szobáját. Ma éjjel nincs szolgálatban.

- És ott lakik?

- Igen. De. Ez nem tartozik rám – mondta a nő és kapcsolt.

- Cornell! – jelentkezett be, a jól ismert hangú barát, aki legszívesebben hason csúszva ment volna át az úttesten, hogy ne legyen feltűnő, ezért ha csak tehette a doktori címet is, lehagyta a neve mellől.

- Itt meg Rodd, de sajnos nem doktor. Hogy vagy Ben?

- Nem túl jól. Úgy értem, ami a házasságomat illeti. Külön  élünk. Valószínűleg elválunk.

- Ez meghökkentő. Hiszen úgy nézett ki, nagyon jól megvagytok egymással.

- Csakhogy az orvosfeleségek tévedésben vannak, amikor minket választanak. Azt hiszik a fehér köpeny, a pálya csupa fény és ragyogás. Csakis olyasmi történhet, amire egyfolytában büszkék lehetnek, aztán rájönnek, hogy egyre több éjszaka üres mellettük a férjük helye az ágyban, nincs idő a beszélgetésre, és ha otthon van is az ember, képtelen itt hagyni a problémáit. Carol civil, de a kollégák szerint az orvosnő sem sokkal boldogítóbb.

- Sajnálom öreg. De reménykedjünk. Egyszer mindenki magához tér, reálisan nézi a helyzetet és akkor.

- Hagyd el. Nem túl érdekes. Szexuálisan sem volt minden rendben. Sosem voltam valami nagyétvágyú, de amikor azzal gyanúsított, hogy itt eszem, és otthon legfeljebb az étvágyam jön meg, az a kis hajlandóság is megfagyott bennem, ami lett volna. Hagyjuk, nem érdekes. De jó hogy eszedbe jutottam. Veled mi van?

- Remekül vagyok, úgy értem, jól mennek a dolgaim, és még nem követtem el azt az örültséget, amit te. Ráérek hagyni, hogy becserkésszenek és akkor is, csak annak hagyom magam, akit nemcsak megszeretek, de akit magamhoz valónak is érzek.

- Annyi nőd volt már.

- De holtbiztos, hogy nem volt köztük az igazi. Nevetni fogsz, ma éreztem először, hogy ez talán. De szinte gyerek még, és más gondom is van vele.

- Liliomtiprásra ne vállalkozz, de a gondodban, ha segíthetek, avass be.- Szerinted a skizofrénia előfordulhat olyan családban is, ahol sosem volt elmebetegség?

- Jókat kérdezel. Éjféltájban. Azt hiszed, tudom rá az egyértelmű  választ? És nemcsak én. Örökletes betegség az holtbiztos, de nem tudom hanyadiziglen. Ez nem cukorbaj, vagy siketség, ez akkor mutatja ki a foga fehérjét, amikor éppen kezdődne az édes élet. Legtöbbször húsz éves kor körül jelentkezik.

- Szerinted létezik kettős személyiség?

- Öregem. Te eltúlzod a kislány szeszélyességét. Gondolom, hisztizik, és téged eddig elkényeztettek a nők. Semmi ellenállás, tárt kapuk, teljes győzelem. A mai fiatalok, és ráadásul, ha szépek, kötik az ebet a karóhoz. Léteznek emberek, akik olyanok, mintha két lélek lakna bennük, egy jó és egy rossz. De ez csak fegyelmezettség kérdése. Van, aki tudja türtőztetni magát, és legalábbis idegenek előtt, angyalnak tűnik.

- Ti nem próbáltok hipnózissal gyógytani?

- Régen próbálkoznak már vele.

- Te hiszel benne? Hiszed, hogy lemászhat valaki a tudat alá, hogy olyan dolgokat ásson ki, amiről addig fogalma sem volt, vagy hogy a csúcsot mondjam, ezt persze csak egy regényben olvastam, hogy valaki átemelhessen bizonyos elméleti tudást a másik agyából?

- Ez örültség! – nevetett a doktor. Hiszen ha lehetne, akkor a nagy tudású emberek agyát nem hagynánk elenyészni. Mindig akadna jelentkező, aki vállalná, hogy átvegyen belőlük minden kincset, a hordalékkal együtt.

- A hordalékot hogy érted? – kérdezte kicsit túlságosan is elhúzva a szavakat Elliot.-

Csak nem képzeled, hogy az igazán sokat tudók, csupa jó és nemes dolgokat raktároztak el az agyukban. Mindenkinek vannak érzései, indulatai, titkai, amik egész életében nyomasztották. De izgalmas téma. Nem beszélgethenénk erről személyesen is. Holnap is szabad vagyok. Idejössz, vagy.

- Inkább nem. Ha bemegyek egy olyan intézménybe, minden bánatom eszembe jut.

- Oké, akkor hol?- Mondjuk nálam! Megvan a címem? Ha nem, fogj egy cerkát és mondom.

Ben felírta a címet és elbúcsúztak. Elliot Rodd, amikor letette a kagylót kicsit már bánta, hogy találkozót beszélt meg. Ha valóban lélekbúvár lett Benböl, még képes és kiszedi belőle, miért olyan kíváncsi ilyen örültségekre? De hát öt köti az orvosi titoktartás, és hipnotizálni úgysem hagyná magát, még egy jó baráttól sem. Még egyszer nem!

Ben másnap pontosan érkezett és éjfél is elmúlt, már amikor elment. Elliot nem érzett túl nagy megkönnyebbülést, de sikerült feltennie olyan kérdéseket is, amelyek már egészen konkrétak voltak, csak ö egyik kollégájára, ismerősére hivatkozva kért tanácsot. Ha Ben jó orvos úgyis átlát a szitán, ha nem, akkor egy kicsit fellélegezhet. Ben szerint az illető hamar, lebukik. Még laikus környezetben is előbb – utóbb feltűnik az, akinek személyiségi, vagy tudathasadásos problémája van, vagyis ilyen baja nem lehet. De akkor miért képzeleg, miért érzi magát a legfőbenjáróbb bűnben többszörösen vétkesnek, és miért nem képes kiverni a fejéből mindazt, amihez – legalábbis reméli – semmi köze. Ben azt tanácsolta, hogy az idegi, vagy lelki problémákkal, de még a túlzott feszültséggel is legjobb szakemberhez fordulni, kuruzslásnak, közvetített tanácsadásnak nem sok értelme van. Több bajt okozhat, mint hasznot.

Egy hét telt el anélkül, hogy valamit is enyhültek volna az emlékként folyton fel – feltoluló gyötrelmei. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy ha az utcán belenézett egy kirakat foncsorozott üvegébe, nem önmagát látta, és nemcsak az arca volt más, hanem az alakja, a ruhája is. Megpróbálta úgy ellenőrizni a látomást, hogy ne keltsen feltűnést. Térült, fordult, miközben a szeme a tükörképén volt, de amikor már alig tudta magába fojtani a kikívánkozó rémült ordítást, hirtelen elmosódott a kép és önmaga ijedt arcával találta szembe magát. Ennek fele sem tréfa. Tennie kell valamit, ha nem akar odáig jutni, hogy már képtelen lesz elmondani Ben- nek azt az örültséget, ami esetleg ennek az egész kényszerképzetnek is okozója lehet, és amit eddigi életében leginkább restell.

Második fejezet

- Mindent vállalsz? -lépett oda egy jóképű férfi a hosszú ácsorgástól, szinte zsibbadtan álló lányhoz.

- Attól függ, mit értesz minden alatt, de tudod mit? Most szerencséd van. Mazo – is jöhet, és amit akarsz.

- Ez nem olyasmi. Neked nem fog fájni és nekem sem, csak kicsit furcsa és nem szeretem, ha kinevetnek.

- Kinevetni? Ezen a helyen bárkit is, akinek pénz van a zsebében? – kérdezte a nő és elindult egy ház felé.

- Menj előre! – kérte a férfi.

- Oké! Van, aki egészen a szobaajtón belükig szemérmes.

- Gondolom csak azok, akik házasok. Nem szeretném, ha a feleségem megtudná.

- Tőlem nem fogja, az biztos! – mondta a negyvenfelé járó  asszony és, mint aki nagyon fáradt, de végre bejött, amire várt, elindult előtte.

- Az biztos husi, az holtbiztos! – suttogta magában a férfi, és három lépés távolságot tartva, követte öt, miközben figyelte az emberek mozgását.

Szerencsére csendes ház. Az utcán sem sokan láthatták, hogy szóba elegyedtek egymással. Úgy látszik mindenki kézben, van, csak ez nem kellett senkinek. Még a szobáig kell sikeresen elérnie, és akkor nyert ügye, van. Micsoda élmény vár rá? – gondolta és kéjes borzongás futott át minden porcikáján. Igazi, – ordítás nélkül alig bírható – orgazmus előérzet hatalmasodott el rajta.

A nő úgy haladt előtte, mint aki biztos a dolgában, és különben is, hallotta a férfi lépteit maga mögött. Hálistennek végre végignyúlhat az ágyon, hacsak nem akar vele fogócskázni ez az állat. Mert vannak olyanok is. Sivár gyermekkor, vagy szeretet nélküli élet. A jó franc tudja, mi teszi őket olyanná, amilyenek. Ha egy pszichológiai tanulmányhoz valamelyik nagyokos a kurvák véleményét is kikérné, ugyancsak meglepődne, hogy mik vannak. Micsoda eltévelyedések, betegesen ferde hajlamok. A szadistákat még megérti, hiszen ki nem kínoz gyerekkorában békát, legyet. A bántás vágya, az erőfitogtatás veleszületik az emberrel, csak időben el kell, hogy sorvadjon. De nem mindenki hagyja abba, és később a pubertás korban, keveredik a szexuális izgalom a fájdalomokozás kellemes érzésével. Ez halistennek nem szadista. Istenem, csak valami olyat kérjen, amit fekve, oda se figyelve lehet csinálni, rám férne egy jó nagy pihenés.

Kinyitotta a szoba ajtaját. Senkivel nem találkoztak, amíg felértek az elsőre. Amikor a férfi is belül volt már, valahol a másodikon nyílt egy ajtó. Nem nézett hátra, különben láthatta volna, milyen villámgyorsan követi a vendége és zárja be maga után az ajtót. De ha látja sem tartja furcsának. Megmondta, hogy nem akar lebukni, és ki tudja, ki jön ki onnan a másodikról. Az is lehet, hogy a legjobb barátja, a szomszédja, vagy a felesége szeretője. A világon minden megeshet, csak a jó esik meg egyre ritkábban.

- Előre kell fizetni! – mondta visszafordulva.

- Nem lesz okod panaszra. De lehet előre is. Tessék. Két darab százas elég lesz?

- Itt akarod tölteni a holnapi napot is? – derült fel a nő festékkel dúsan rakott arca.

- Azt szeretném, ha nem nevetnél ki. Vetkőzz le.

- Egészen?- Igen, de ne kapkodd el. Látni szeretném. Közben mondj olyan szavakat, amelyekkel egy tizenöt éves srácot etetnél, ha el akarod érni nála, hogy kedvedre tegyen.

- Láttál már meztelen öt? – értette meg azonnal a feladatot az asszony. – Most láthatsz kicsim! És mire nem lesz rajtam semmi, megérted, hogy más módja is van az élvezetnek, nemcsak az hogy a jobb kezed dolgozzon meg érte. Mit szólsz a melleimhez? Ha akarod meg is, foghatod. Ne vetkőzz. Majd én leszedek rólad mindent, de úgy hogy közben súroljon a bőröm. Vacogsz? Ennyire kívánsz? Pedig még a felét sem látod annak, ami a legnagyobb kéjt adhatja neked és nemcsak most. Bármikor, amikor csak akarod.

- Remekül csinálod! – suttogta hideglelősen a férfi és szemét le nem, vette a nőről, aki lassú mozdulatokkal szabadult meg a ruháitól, mint általában a sztriptíz táncosnők. Ki tudja milyen utat járt be, mire idáig ért? – gondolta, miközben kimeredő szemmel, száját elnyitva nézte a nőt.

- Sose hunyd le a szemed, ha ilyesmit látsz, és ha szeretkezel – folytatta az asszony. Csak eleinte vagytok pirulósak, de neked kis csődörcsikóm, le kell vetkőznöd. A nők szeretik, ha nézik őket, és te is szeretni fogod, ha téged csodálnak. Szuperment formálok belőled. Szerencséd, hogy velem hozott össze a jósosod. Ha egy kis pisissel kezdesz, mindig arra emlékeznél, amikor nőhöz nyúlsz, hogy több a fájdalom és kellemetlen érzés az aktusban, mint azt élvezet. Bárcsak húsz éve láttál volna. Feszes volt a testem, sima a bőröm és nem kellett festék az arcomra. A mosolyom még belülről fakadt. Képzelj el olyannak, amilyen az a lány, akiért epekedsz, de nem mered megkörnyékezni. Látom rajtad, hogy van ilyen. Semmit nem láttál még belőle? Sosem tudtad rávenni, hogy legalább a melleit megsimogathasd, vagy megmutassa, mije van, cserében azért, amit te, túlzott szemérmességgel rejtegetsz. Ezek ártatlan gyerekjátékok, de hozzátartoznak az élethez, csak van, aki tagadja, van, aki bevallja. Te nagyon szégyenlős vagy, aranybika, csakhogy azon lehet segíteni! Innen úgy mégy ki, mint egy igazi férfi. Akarsz még nézni, vagy kezdhetlek vetkőztetni?

- Feküdj le az ágyra és tedd szét a lábad. Ahogy ö csinálta.

A nő engedelmeskedett, és arra gondolt: ha te tudnád milyen szívesen, teszek eleget ennek a kérésednek. Csak vizslass minél tovább, hogy egy kicsit elereszthessem magam. Legalább pihenek.

- Szép vagy! – mondta a férfi – miután percekig szinte érezte a forró leheletet a hasa alján, a combjain.

- Most már felkelhetsz és foglalkozz velem. De tudod, szégyenlős vagyok. Nem akarom, hogy meztelenül láss. Feszélyezne.

- Ruhában akarsz maradni? – kérdezte az asszony.

- Nem. De nincs semmi ötleted? Neki volt.

Az asszony találgatni kezdett.- Lepedőt boritunk rád, hogy azt hidd, nem látlak.

- De én azt akarom, hogy láss is. Találj ki valami mást?

- Ha lenne itthon egy nagy átlátszó nylonzsákom, bele bujtatnálak, de sajnos nincs.- Talán egy átlátszó esőkabát.

- Majdnem eltaláltad, amit akarok. Ö esőkabátot adott rám. Majdnem átlátszót. Tudtam, hogy mindenemet látja, hiszen én is láttam magam, mégsem feszélyezett, hogy néz.

- Esőkabátom sajnos nincs. Esernyőt hordok.

- Hoztam magammal. Még ki sem volt bontva. Ö is egy ilyet vett elő, azt mondta a férje hármasával, veszi, hogy ha meccsre megy, legyen. Az eső ne érje soha váratlanul. Egyszer használatos, vagyis a férje nem fogja hiányolni. Akkor láss neki te. Drága. Asszonyok asszonya.

A nő levetkőztette a férfit, miközben simogatta a szabaddá  váló testrészeket. Aztán, amikor már csak az alsónadrág volt rajta és hirtelen hátat fordítva neki, odanyújtotta a tasakos esőkabátot, elnéző mosollyal kibontotta. Hogy képesek egy ilyen semmi emlékre évekig visszagondolni, és milyen remekül csinálja, hogy restelli magát. Előttem? Aki már több ilyet láttam, mint tévémüsort.

- Nyújtsd hátra a bal karod, most a jobbat. És ne fordulj meg. Így gombolom be, hátulról, hogy ne kelljen restelkedned. Ugye ügyes vagyok. Na, most már ne legyen gátlásod, hiszen férfi vagy, te is tudod, mennyire az, csak egy igazi asszonyra van szükséged, olyanra, mint én.

- Az óvszert is te húzd fel! – kérte a férfi remegő ajkakkal.

– Úgy, mint akkor, ö.- Anélkül úgysem kezdtem volna el, de ha azt is hoztál, magaddal, add ide, édes. Mindjárt túl leszünk az előkészületeken, és a mennyekbe röpítelek. Ígérd meg kicsin, hogy ha jó lesz, máskor is bekopogsz hozzám. Amikor a férjem nincs itthon mindig át, jöhetsz. És elárulok neked valamit: most hogy te a karjaidba fogadsz, vele is csak akkor lesz jó, ha közben rád gondolok. – súgta az asszony, mintha csak jelen lett volna azon az első csodaszámba menő ölelésen.

- Honnan tudod, hogy ezt mondta? – lepődött meg a férfi

.- Én is nő vagyok, és van némi tapasztalatom a dologban, de most már gyere. Nagyon kívánlak. Közben is mondjad, mit tegyek, gondolom nemcsak egy figurát próbáltatok ki, amikor először találkoztatok. Mindenben olyan akarok lenni, mint az a felejthetetlen, drága asszony. Na gyere. Majd mondom, mit tegyél, ahogy ö rányitott, amíg el nem kapott a vágy, és nem volt többé szükség eligazításra. Az emberrel beleszületik az ölelési vágy, a karokban benne van a szerelem ereje, amellyel magadhoz akarod vonni, aki kell neked, a szádról gyöngyszemként peregnek a legszebb szavak, ha belül súgja valami, mit mondj annak, akit ölelsz.

- Drága gyönyörűségem te. Érett vagy, mint a legmézesebb töppedt körte. – duruzsolta a férfi, miközben odatérdelt a nő széttett lábai közé és folyton az asszony arcára figyelve, szégyenlősen emelte fel az esőköpenyét, elöl

.- Tartsál erősen. Ne hagyd, hogy leessem az ágyról, hogy más is élvezhesse a mézet, amit neked tartogattam. – vette a lapot az asszony, mert egy olyan pályán, mint az övé, az embernek a színészkedéshez, az átéléshez is értenie kell. Remekül csinálod. Csodálatos vagy. És most hogyan? Akarod, hogy hasra forduljak? Bízd rám magad! – mondta az asszony, s a férfit, fektette hanyatt, hogy fölé helyezkedve, még jobban irányíthassa a dolgokat. Talán a kétszáz dollár feletti öröm tette, vagy, mert a férfi olyan gyöngéd, szinte gyámoltalan volt, hirtelen elkapta a hév, és minden figyelmét lekötötte a szeretkezés. Mintha elszállt volna belőle a fáradtság. Valamikor azért lett kurva, mert szerette azt, amiért itt fizetnek is, de az utóbbi időben egyre ritkábban kapta el a hév. Most ki kell használnia az alkalmat, saját örömére is.

- Hunyd le a szemed! – kérte a férfi. Mondd, hogy úgy érzed teljesen magadba szívsz, megsemmisítesz. Mondd. Mondd.

A nő engedelmesen hunyta le a szemét és nem figyelt semmi másra, csakhogy megdolgozzon a kétszáz dollárért. Ha minden jól megy, még rá is tehet a hapsi. Ezeknek van pénzük, csak a teljesítménytől függ, mennyit szánnak egy – egy ilyen kiruccanásra. Végre a megunt feleségtől távol, kedvükre élvezkedhetnek. tehát igazuk van. Nekik ez kell, és ha van, akitől megkapják? Ha a feleséged látna, vagy ha meg mernéd kérni, hogy tegye veled ugyanezt, részed lehet hasonló élvezetben, hiszen nem igen lehet idősebb nálam, ö sem, és biztos nem csúnya, hiszen te csodálatosan szép férfi vagy. Jóval fiatalabb nálam, és éppen én kellek neked. Én! Ha így van, akkor ne maradj hoppon, kapd a legnagyobb kéjt, amit ember a földön adhat. Bízd rám magad! – lovalta bele magát egyre jobban és olyan izgalmasan mozgott a férfi felett, hol a lehetetlenségig hátradőlve, hogy ráborulva, hogy szinte önmagát múlta felül. Ez vagyok én! Látod, csak a kéj számit Szerencséd van hékás, hogy olyan kurvát találtál, aki nemcsak a pénzért lett az, ami, hanem mert imádja a szexet, és nem, tessék – lássák, dolgozik meg a pénzedért. Csak hát nekünk itt a kuncsaftra kell figyelni, kevesen törődnek a mi örömünkkel. Te szabadon hagysz csapongani, élvezni, és nem bánod meg. Ugye jó. Neked is jó. Jó.

Az utolsó szavakat már hangosan, kéjjel suttogta, mert tudta, jön az a néhány másodperc, ami utólag mindig megéri az előkészületeket.

A férfi egyik kezét akkor is ott tartotta a derekán. De csak az egyiket. Nem is figyelt rá, hol lehet a másik. Talán az esőköpenyét gombolja ki tovább, vagy…

A következő pillanatban valami keményet érzett a hátában, baloldalon.

– Na előkerült a hiányzó kezed, és mindjárt a bütykös ujjaddal próbálsz kínozni. Tudtam, hogy ide lyukadunk ki. – gondolta még, aztán hallotta, hogy valami kattan, és iszonyú fájdalom hasított bele, s érezte a meleg vért lecsorogni a derekán. Előrebukott volna, ha a férfi nem tartja, de a másik kezével is odakapott a derekához és mindaddig fogta, mozgatta az – egyre nehezedő élettelen testet, amíg ki nem élvezte a haláltusáját vívó nő izomzatának minden összehúzódó rezzenését, megdolgozva a kéj utolsó cseppjéért is.

- Csodálatos volt!- Tudjátok is, ti balga kanok, mi az igazi kéj? Milyen érzés az, ha meghal a nő ölelés közben, és azt hihetitek, hogy a ti szerelmetekbe halt bele. Vacogta, és jó ideig úgy maradt, hasán a halott asszonnyal. Aztán kibujt alóla. Óvatosan, nehogy fájdalmat okozzon neki. Az esőkabát alig lett véres, de úgyis eldobja. Kit érdekel? Fogyó eszköz. A kést kihúzta az asszony hátából, beletekerte a levetett esőkabátba, és akár kezdhette volna is az öltözködést, de ahogy nézte a nőt, újra elkapta a vágy. és úgy szerezte meg a kéjt, mint valamikor markos kamasz korában: bemocskolva testváladékával a halott asszony fonnyadó bürü testét.

Lassú  mozdulatokkal mosott kezet. Visszavette a pénzt, felöltözött, az esőkabátba tekerte a véres kést, betette a diplomata táskájába és mindent letörölt, amit megfoghatott. Mindezt olyan édes nyugalomban, mint aki valami csodát élt át, és egy ideig semmi nem számit. Odaállt az ajtóhoz. Semmi mozgás. Csak addig ne lássák meg, amíg kilép innen. A kapuban már bárkitől jöhetett, senki rá sem hederít, és ha szerencséje van, ebbe a szobába órákig nem lépnek be. Csak ha hiányzik valakinek ez a szerencsétlen! – gondolta gyengéden, de akkor már az utcán volt.

Nem ült taxiba, és nem sietett. Most, hogy túl volt rajta a boldog súlytalanság állapotába került. Hiányzott már ez a fajta ölelés. Mit tegyen, ha semmi más nem tudja oltani a szomját, csak ez. A pénzt megérdemelte volna az a céda. Remekül csinálta, és egy kicsit szebb temetést rendezhettek volna neki, de a pénzen maradhat ujjnyom, és nem szabad hibáznia. Ha háromszor nem hibázott, negyedszer már rutin az egész.

Tíz perc múlva felszállt egy buszra.

Az esőkabátba csavart véres késtől a külvárosban szabadult meg. Tudta, hogy folyik ott egy csatorna, már három kése nyugszik valahol a medrében. Mélyen beleágyazódva – az eső által hordott, arra járók által bedobált szemetes lösztalajban. Soha senki nem találhatja meg. Nem szabad hogy megtalálja. Pár percig gyalogolt, aztán fogott egy kocsit. Az órájára nézett. Kicsit elszaladt az idő. Taxiba ült és a repülőtérre vitette magát

Harmadik fejezet.

. Stella Becker akarata ellenére egyre többet gondolt a férfira, aki úgy tűnt fel akár egy üstökös, és el is tűnt a süllyesztőben. Túllőtt a célon, nem kellett volna olyan gorombán bánnia vele, hiszen egészen biztosan, mint férfi próbálkozott és hol van az a lány, aki egy olyan fickónak képes volna ellenállni. De hát az ö süni természete, a nagyanyja belenevelt félelmei, intelmei, teljesen leblokkolják a normális kapcsolatteremtési készségét, pedig maholnap kikerül a nagybetűs életbe és az egyetemen már a szex, meg az együtt futás olyan téma, mint az időjárás, vagy a tegnapi divat. Legalább a nevét megmondta volna. Az övét tudja, a címét is, és ha valóban annyira szépnek tartotta, ha tényleg nem azért követte, mert az anyja sorsa érdekelte, akkor miért nem jelentkezik? Írhatna, jöhetne. Üzenhetne a gondnokkal. Csak akarnia kellene, de úgy látszik, nem akarja többé látni. Élete legvonzóbb férfiismerőse volt. Még akkor is annak tartaná, ha tudná, hogy a vesztét okozza, hogy nem szabad behódolnia, mert rajta is keresztül lép, mint a többi nőn, akik annyian lehetnek, hogy egy olyan kis útszéli virág, mint ö, eszébe sem jut többé. Szerette a szép férfiakat. Fruskaként csak azért az énekesért, színészt tudott rajongani, aki elkápráztatta, akire jólesett rátekinteni. Végre találkozott élete első igazán elbűvölő férfijával, akivel, mindegy miért, beszélgethetett is, és már azt sem bánta, ha lerítt róla: odavan érte, bármit megtenne neki, ha kérné, vagy ha méltatná arra, hogy átölelje. Sosem szerette a goromba fiukat, de ö csodálatosan kedves, figyelmes, és titokzatos. Szinte semmit nem tud róla, kivéve a kocsija számát. Azt megjegyezte, amikor elhúzott mellette és az óta is ott zakatol az agyában. De hát mit kezdhet valaki egy rendszámmal? Talán nem is keveset.

- A közlekedési osztályt keresem, mondta nem sokkal később a rendőrség központjában.

- Milyen ügyben? – kérdezte a negyvenes őrmester.

- Egy kocsi tulajdonosának a nevét szeretném megtudni.

- És csak a márkát tudja!- Nem. Éppen azt nem tudom. Csak a rendszámát.

- Töltse ki ezt a tudakozodványt, tolt oda elé egy papírt. Tolla van?

- Igen! – mondta és arrébb lépett, mert más is várt a pultnál. Legalább tíz kérdés, amiből ö csak egyet tud: a forgalmi számot. Igazán megtanulhatná már legalább a jobb márkák felismerését. Azért mert neki nincs kocsija, még illene tudni, hogy melyik milyen. A kérdőív az ö nevével és címével kezdődött. Odaírta szép olvasható betűkkel, aztán a rendszám rovatot is kitöltötte és visszalépett, hogy átadja a blankettát.

- A legfontosabbat kihagyta. Azt, hogy miért keresi?

- Hogy, hogy miért?

- Csak van valami oka rá?

- Az igazság annyira bonyolult, hogy legfeljebb hazudhatok valami egyszerűbbet.

- Ne tegye, mert volt időm megtanulni már, hogy mindig az igazság a legegyszerűbb. Tehát? Stoppolt és benn maradt a kocsiban a cucca? Feljelentést akar tenni zaklatásért? Magára fröcskölte a sarat, nem állt meg a zebránál? Valamit oda kell írnia, és még akkor sem biztos, hogy megkaphatja az illető nevét és címét.

- De hát miért nem?

- Nem hallott még a titkosításról? A gépjármű vezetőket is megilleti ez a fajta védelem.

- Sajnálom, nem tudok odaírni olyan tömören semmit, ahogy maga képzeli.

- Akkor le kell mondania az illető úr címéről.

- Honnan tudja, hogy. Pirult el Stella.

- Na látja! Ennyire egyszerű az igazság. – nevette el magát az őrmester.

- Az ember csak logikusan gondolkodik, és máris kapizsgálja. Jóképű  volt?

- I. igen. Tulajdonképpen nem is engem keresett, hanem a mamát. és szóval.

- Nézd meg az anyját, vedd el a lányát! – humorizált volna a férfi.

- Öt már csak láthatta! – szomorodott el Stella. Meghalt.

- Elnézést, nem akartam megbántani.- Köszönöm – mondta Stella és elindult kifelé.

Blood őrmester, a gyilkossági csoport oszlopos tagja éppen akkor tartott befelé és az agya járt, mint mindig, nem csoda hát, ha egymásba ütközött a – két másra figyelő – ember. Egy pillanatig meglepetten néztek farkasszemet, majd Blood elnézést kért és sietve indult a pult felé. Tudta, hogy a felügyelő várja.

- Te is tudod kinek, kell nekimenni! – szólt oda neki a kollégája, aki Stellával foglalkozott.

- Szép lány. és mintha valahonnan ismerném – mondta elgondolkozva, Blood.- Odavaló, ahova a feleséged, mi? Vagy már nem ez a szavad járása, ha egy szép nőt látsz? Mióta nős vagy, még akkor sem veszed észre őket, ha beléjük botlasz. Hej, pedig valamikor?

- Valakire emlékeztet, de kire? – fordult az ajtó felé Blood, de a lányt akkor már nem látta sehol.

- Ne törd a fejed. Itt a neve és a címe! – nyújtotta oda a napos, az űrlapot, amit már összegyűrt és éppen a papírkosárba akarta dobni.

Blood elvette, ránézett és megvolt.

- Tudtam, hogy ismerem, csak négy éve még bimbócska volt. Az anyja ügyében nyomoztunk.

- Az anyja ügyében? Vagyis nem természetes halállal halt meg? – kérdezte az ügyeletes.

- Honnan tudod egyáltalán hogy.

- Ö mondta hogy meghalt és, hogy egy férfi kereste.

- Kit?- Az anyját! Neki pedig megtetszett és mivel semmit nem árult el magáról, de nem is jelentkezik, a rendszáma alapján akarta megtalálni.

- Vagyis ez, annak a fickónak a rendszáma? És ki az?

- Azonnal megkérdezem. Eddig nem volt érdekes. Minek? Ilyen okra nem adhatunk ki tulajdonos nevet. A kislány rendesnek látszik. A fickó  is szemrevaló lehet, ha ilyen gyorsan belehabarodott ez a – nem akármilyen – teremtés.

- Honnan veszed?- Na hallod, ha eljön ide és így próbálkozik, hogy megtalálja, pedig ha semmit nem mondott magáról, akkor lehet nős is.

- Vagy bűnöző! – vágta rá Blood és indult a lift felé. – Egyébként kösz, hogy nem dobtad el, ezt a gyóntatólapot. Hiszek a véletlenekben!- Csak elkaphatnánk végre azt a megátalkodottat. Négy éve próbáljuk kézre keríteni és az óta újabb két nőt terített le. Mi ez, ha nem pszichopata? A legnehezebben kiemelhető gyanúsított. Némelyikük még tanúnak is jelentkezik abban az ügyben, amit maga követett el, és nem lehet zavarba hozni. Isten irgalmazzon annak, aki egy ilyennek az útjába kerül, legyen utcalány, vagy úrinő, mint ahogy az a fickó sem válogat – gondolta miközben felfelé tartott a lifttel.

- Főnök! Mit szólna, ha azt mondanám: a Becker ügyben mozgás van.

- Tudnám értékelni, mert lassan már aktaheggyé duzzad az ügy, és hiába nyomja a lelkünket, mégsem jutunk előbbre.

- Belinda Becker lányát felkereste egy férfi!

- Minden lányt felkeres egy férfi.

- Csakhogy ez arra hivatkozott, hogy ismerte az anyját.

- Négy év után? Ha jól emlékszem még gyerek volt az a lány, vagyis fruskakorú, amikor ott jártunk náluk.

- És inkább restellte, mint sajnálta az anyját. Ha látná milyen széplánnyá serdült. Mit lánnyá, igazi nővé

.- Honnan veszi?- Majdnem belebotlottam a kapuban.

- Akkor miért nem hozta fel?- Mert később tudtam meg, hogy mit akart itt?- Nézze, ha elhatározott szándéka, hogy a tüdőmet, amit a sok ülő munka henyélésre késztet működésbe hozza, levegővel próbálja ellátni a kérdés – felelettel, akkor téved, mert a tüdőm még bírja, de ha ránézek erre az irathallomra, és eszembe jut, hogy hány ügyünk fekszik talonban, legszívesebben felugranék.

- Tegye azt főnök és nézzünk el a lányhoz. Úgyis járna némi ebédidő, és már estébe hajlik. Legalább összekötjük a kellemest a hasznossal. Megmozgatjuk a tagjainkat, és hátha tud az a lány valamit, amit berakhatunk a megoldás mozaik képébe.

- Mozaik kép? Maga annak nevezi egy olyan nyomozati anyagot, amiben csak a puszta tények és néhány – talán – tanú vallomása szerepel.

- Pechünk volt, de egyszer fordul a kocka, és hátha most?

- Inkább a fickót kellene megkeresnünk, ha valóban úgy ment oda, hogy ismeri az áldozatot

.- Az nem gond főnök. Megvan a kocsija rendszáma.

- Ami lehet kölcsön, lopott, vagy próbakocsi is. Itt semmi nem olyan pofon egyszerű, ahogy gondolná az ember.

- Csak az igazság, de sajnos mindig utólag. Tehát mehetünk?

- Nem is tudom! – mondta Sinus felügyelő és már fel akart állni, amikor megszólalt a telefon.

- Gyilkosság történt! – jelentette az ügyelet.

- Hol és milyen?

- Egy nőt. Késsel hátba szúrtak.

- Mikor?

- Valószínűleg az éjjel, de csak most akadtak rá.

- Mondja hol? – kérte a felügyelő és Blood felírta a kihangosított készülékből hallott címet.

- Akkor majd visszafelé benézünk! – vetette oda az őrmester és kifelé indult.- Legalább várjon meg!

- Oké, csak ezt a rendszámot eligazítom, hogy ne mi várjunk rá, hanem ő ránk – mondta, és kiment.

Pár perc múlva már ott ültek a kocsiban, és Blood indított. Szerettek előbb odaérni a tetthelyre, mint a nyomrögzitök, de ezúttal nem sikerült. Úgy látszik a környéken lehetett dolguk, mert mire felértek az emeletre, a kollégák már javában dolgoztak.

- Megnézitek? – kérdezte a doktor, aki már végzett.

- Azt hiszem, láttunk már ilyet! – jegyezte meg az őrmester nem túl lelkesen.

- A szentségit a tehetetlenségünknek.

- Nem mi vagyunk tehetetlenek, ö csinálja tehetségesen. Már az első esetnél is kizártam bosszút, mindent. Így csak az öl, akinek baj van az agyával.

- A kés most sincs itt? – kérdezte Sinus.

- Elvitte. És vagy olyan erős, mint a barom, hogy egyetlen ütéssel vágja bele áldozatába a borotvaéles pengét, vagy. rugós kést használ. Azt csak odaszorítja egy kicsit és a nehéz munkát, elvégzi helyette. Ondómaradékot találtunk itt is. Nem lennék meglepve, ha megegyezne az előző három mintával. De hát négy éve már és nem bukik bele? Nem árulja el magát a környezetében? Nem válik gyanússá? Ki lehet ez a zseni, vagy örült? Mert a kettő sosem zárja ki egymást. Szerencsétlen nő. Ha ironikus lennék azt is, mondhatnám: legalább szép halála volt. De senkinek nincs joga, hogy elvegye a másik életét. A halál még az este állt be. Úgy gondolom tíz óra körül. Itt nem tűnik fel senkinek, ha valaki tíz- tizenkét órán át nem mutatja magát. Mindenki el van foglalva a saját dolgával. Pedig itt élnek egymás szájában, egymás szeme előtt. Némelyiknek nemcsak a munkahelye ez, hanem az élettere is. Mikorra kéritek a jegyzőkönyvet?

- Ráér mielőbb, habár. – vágta rá Blood.- Felügyelő úr, találtunk egy hajszálat. Fekete. Nem túl hosszú. A nő ujján volt, lehet, hogy a férfi fejéről származik. Simogathatta és. elkerülte az elkövető figyelmét. Habár. ki tudja. Aki az ondóját ott hagyja az áldozatán, azt a hajszála sem izgatja. Nagyon biztos lehet a dolgában és sokévi tapasztalatom az, hogy csak az engedheti el így magát, aki nem képes felfogni tettének súlyát, vagy következményét.

- Úgy valahogy. A hajszál új. Eddig nem maradt a helyszínen hajszál, csak az áldozaté. – mondta Sinus és indultak lefelé.

A holttestet is akkor szállították el. Csak pár ember kapta fel a fejét a látványra. Ilyen helyen már csodálkozni is elfelejtenek az emberek, nemhogy sajnálkozni, vagy együttétezni. Ez a kenyérért való legkeményebb csata színtere, itt már nincs szégyenérzet, nincs barátság, csak kőkemény harc a létért, vagy nemlétért. Mind úgy tervezi, csinálja amíg ki nem öregszik, de ez alatt összegyűjt annyit, hogy utána tisztességesen megélhessen. Nem nagyon beszéltek még olyannal, akinek ez sikerült is volna, hacsak nem akadt egy kába férfi, aki annyira megszerette, hogy kiemelte innen és feleségül vette. Állítólag belőlük lesz a legjobb feleség. Nemcsak azért, mert sosem válik unalmassá az ágyban, hanem mert nem kíváncsi. Nincs amit ne próbált, volna már. Mindennek megvan az előnye és a hátránya.

- Mire gondol főnök? – kérdezte Blood mihelyt indított.

- Elpirulna, ha megmondanám!

- Csakhogy magának is támadnak arcpirító gondolatai, de hát ilyen helyen nem csoda. Remélem, kikapcsolódásként most benézhetünk ahhoz a fickóhoz.

- Melyikhez?

- Hát, akit a Becker lány keres. Megvan a címe. A fiuk ideszóltak telefonon.

- Nem valószínű, hogy délelőtt otthon találjuk.

- Én azért megpróbálnám. Elég disztingvált környéken lakik, lehet hogy semmittevő.

- Én inkább a lányra szavazok. Vége a sulinak, öt inkább otthon találhatjuk, és tudakozódnunk kell, mielőtt csak úgy rárontanánk egy tisztességes, adófizető állampolgárra

.- Tudja főnök, ilyenkor áll fel az a szőr a hátamon, amiből egy szál sincs, amikor ezt hallom: tisztességes állampolgár. Ha sokan tudnák: mi lakik a szomszédjukban, barátjukban, kollégájukban? Megesküdne rá, hogy nem az a fickó tette el láb alól ezt a szerencsétlent? Nem árt, ha megkérdezzük tőle, hol járt tegnap este.

- Magát saját érdekében el kellene tiltani a munkájától, mert ilyen lobogó lánggal nem lehet végigdolgozni az egész életet és, főleg akinek ilyen csavaros fantáziája van, az miért nem lesz író.

- Bagoly mondja verébnek! – nevetett Blood. Tehát, akkor a Becker lányhoz? El fog ájulni főnök, mi lett abból a kis csitriből.

- Csak nehogy olyan legyen, mint az anyja.

- Egyelőre nem látom olyanak, habár akit ennyire lázba tud hozni egy fickó felbukkanása, hogy még a rendőrségi tudakozóba is bemerészkedik miatta, az inkább erősíti, mint gyengíti a szabályt: miszerint a rosszaság az emberek vérében van. Már ha azt rosszaságnak lehet nevezni, amit az anyja művelt.

Stella Becker éppen akkor lépett ki a kapun, amikor megálltak a ház előtt.

- Jó napot szép kislány – köszöntötte a felügyelő. – Azazhogy bocsánat, gyönyörű nagylány. Nem akartam elhinni az őrmesternek, hogy képtelenség férfiszemmel nem észrevenni magát. Hát, mi tagadás: a bimbóból gyönyörű virág lett, mióta nem találkoztunk.

- Azért jöttek, hogy ezt megmondják? – pirult el a lány és ment volna tovább.

- Hova siet? – állt elébe Blood.

- Gondolom csak véletlenül jártak erre, és nem akarom feltartani magukat a munkájukban.

- Ellenkezőleg inkább előbbre vihetné, ha szánna ránk néhány percet.

- A kórházba kell mennem. Nagyanyám vár.

- Ö is járt ott? – kérdezte Blood.

- Kire gondol? – pirult el még jobban Stella.

- Hát az a férfi, aki az anyját kereste.

- Maguk mindent tudnak?

- Csak amennyit elárulnak, és amit abból ki tudunk következtetni. Tudjuk ki az, akinek a rendszámát megjegyezte.

- Na és? Már az is baj, ha.

- Nem baj. Semmi nem baj, amíg nem lesz belőle igazi baj. De mi azért vagyunk itt, hogy eldöntsük: jóhiszemű-e az ismerős, vagy valami más hozta ide.

- Üljön be kislány! – kérte Sinus. – Elvisszük a kórházba, közben elmondja, hogy is kezdődött ez az egész? Nagyon jóképű a fickó?

- Hát. Nagyon!

- És a mennyi idős?- Nincs harminc.

- Ezt ö mondta, vagy maga saccolta meg.

- Ö semmit nem mondott magáról. Eleinte azt hittem nyomozó  de nem volt hajlandó megmutatni az igazolványát. A gondnoknak is csak a jogsiját kapta volna elő.

- Milyen gondnoknak? Na itt kezd érdekes lenni a dolog! – éledt fel Blood és indított.

Stella végig beszélte az egész utat és mire a kórházhoz értek, Sinusék minden kérdésükre választ kaptak.

- Várjon egy pillanatra Stella! – kérte Blood a kocsiból kiugorva és odament a kórház kapuja mellett lévő virágbolthoz.

- Vigye ezt be a nagyanyjának! – adott át egy csokrot.

- El fogja bízni magát szegény drágám! Életében nem kapott ennyi jóképű férfitől virágot.

- Mástól is kapott? – kérdezte Sinus.

- Az a. Fickó is vett egy halommal. És nekem is.

- Akkor nem csoda, ha belopta magát a szívébe.

- Gúnyolódik? – kérdezte Stella.

- Nem, inkább köszönjük, hogy bejött, hogy felkeltette a kíváncsiságát, hogy segített nekünk.

- Maguknak? Miben?- Talán abban, hogy kézre kerítsük az anyja gyilkosát!

- Csak nem gondolják, hogy ö. Hogy egy olyan jóképű férfi.

- Sőt, angyali szelídségű is lehet az, aki ölni képes. Mi már nem csodálkoznánk semmin

.- És ez már…ez biztos? – kérdezte Stella alig hallhatóan.

- Semmi nem biztos. De egy parányi nyom. Hátha ismerte annyira az édesanyját, hogy eszébe jusson valami, ami a mi figyelmünket elkerülte.

- Szerintem nem is ismeri. Engem akart átrázni, csakhogy megismerkedjen velem. Kitalálta, mint ahogy én minden zöldséget összehordtam a kollégájuknak, csak meg tudjam a rendszámát. Ha valaki nagyon akar valamit, azt minden erejével megpróbálja elérni.

- Valószínűleg így van ezzel a gyilkos is, kislány. Jobbulást a nagyanyjának. Lehet, hogy hamarosan jelentkezzünk, de addig ígérjen meg valamit! – kérte a felügyelő.

- Mit?

- Hogy nem próbál találkozni azzal a fickóval, legalábbis addig nem, amíg mi azt nem mondjuk: rajta.

- Megígérem. – pirult el a lány és besietett a kórházba.

- Nem kellett volna a nagyival is elbeszélgetni? Hallotta hogy pár percig fenn volt nála az a fickó. – kérdezte Sinus.

- És gondolja, hogy egy öregasszonynak több és használhatóbb emléke marad, mint egy rajongó lánynak, aki szinte csügg annak ajkán, aki felkelti az érdeklődését? Ami elhangzott kettőjük között, arra esküdni mernék, hiszen ez a kis kába, szinte szószerit emlékszik mindenre. És mit szól a temetőhöz? Még oda is utána ment. Igaza van a vén rókáknak, akik sosem hagyják ki az áldozat temetését.

- Ha elfelejtette volna Blood, a temetésen ott voltunk. Velünk voltunk négyen, a sírásókon kívül.

- Talán azok közül volt az egyik! – mondta Blood, csakhogy megmosolyogtassa a főnökét.

- Azt hiszi túl vicceset mondott? Miért ne lehetne egy sírásó, akire nem figyel a kutya sem? Bárki lehet.

- Csakhogy az igazi pszichopaták nem sírt ásnak, hanem pénzt keresnek, és csak a sirbavalókról gondoskodnak.

- Úgy beszél, mintha eddig csak jómódú, vagy milliomos pszichopatákkal találkozott volna.

- De műveletlennel soha! – vágta rá az őrmester.

- Ebben van valami. De hát ne csodálkozzék. A csodabogaraktól minden kitelik. A természet ért hozzá, hogy meglepetést okozzon. Most olvastam egy szellemi fogyatékos 3l éves angol férfiről, aki a cipőjét sem tudja befűzni, szinte enni sem képes csak a három éves gyermek szintjén, az úttesten vezetni kell és tizennyolc nyelven ír, olvas, nyelvtani hibák nélkül. Kétéves korában kezdett olvasni és hatévesen már idegen nyelvű folyóiratokat olvasott, sőt fokozatosan beszélt is azokon. Ki merné azt mondani, hogy ismeri az emberi agyat. Egy idióta nyelvzseni? Miért ne? A rögzítő képessége csak erre koncentrálódik, ezt tudja semmi mást.

- Láttam az Esőembert! – jegyezte meg Blood. Elgondolkoztató film volt.

- Egy nyelvprofesszor szerint ö azon is túltesz. Bölcs idióta. Egyszer talált hibát a professzor abban, amit lediktált neki, arról is kiderült, hogy ö tudja rosszul. Hát ennyit a másfajta emberekről. És ki tudja hányan élnek közöttünk, akik nem tűnnek ki, vagy nem ilyen csodás teljesítménnyel válnak híressé, hanem azzal lógnak ki a sorból, hogy ölnek. Hideg fejjel, alaposan átgondolva, remek logikával kitervelve és elkaphatatlanul.

- Nem semmi tizennyolc nyelv, különösen, ha azt veszem, hogy én egyet sem tudok elsajátítani az anyanyelvemen kiül. Nincs nyelvérzékem. – mondta Blood.

- Sokan vannak így. Nekünk az egyetemen kötelező volt legalább egy idegen nyelv, és tudtam is, de ha az ember nem gyakorolja, előbb utóbb elfelejti – mondta Sinus.

- Az én fejembe tölcsérrel sem lehetne betölteni a tudományokat, a nyelveket meg különösen nem.

- Maga mindig eltúlozza a hibáit. pedig bár sok kollégának annyi tudás anyaga lenne, mint magának.

- De nem könyvből tanultam. Én is olyan vagyok, mint az a fickó, akiről beszélt: bölcs idióta. Az emberrel vagy vele születik a természetes ész, amit ha egy csupasz fának tekintünk, az élet során tele rakódhat levelekkel, csak abból, amit az ember hall, lát, vagy megél. A magamfajta magolhatna élete végéig, akkor is lüke marad.

Amikor beértek Blood az automaták felé indult. Sinus tudta, hogy kávé  nélkül nem igen látja viszont, de hogy egyetlen percét sem pazarolja el feleslegesen abban biztos volt. Ahogy az íróasztalára tekintett, elmosolyodott. Hogy csinálja? Végül is rohantak, és ö még a rendszámot is le kellett, hogy adja. Most mégis itt van a három előző gyilkosság anyaga az asztalán. Mert jól tudja, hogy a gárda, amellyel dolgozik, egyedülállóan jó teljesítményre képes, de azért mégis kell az a mozgatóerő, ami sosem lankad, ami mindenre figyel, ami semmit nem felejt el, és akit úgy hívnak: Blood őrmester. Hányszor veti a szemére, hogy hajlandó a legyet is elefántnak nézni, de legtöbbször bejön, amit feltételez. Jó orra van ezekhez a dolgokhoz.

- Itt a remek kávé. Dupla adag! Lehajtjuk és elosztjuk az esetek iratanyagát – kezdte az őrmester, letéve az egyik poharat főnöke elé.

- Csak nem akarja elölről kezdeni a három dossziét. Szerintem, kívülről tudja valamennyi jegyzőkönyv és egyéb irat minden betűjét.

- Sokszor éppen az a baj. A gépies gondolkodás. Hátha most megakad a szemünk azon, amin akkor, mert annyira bele voltunk merülve, hogy nem láttuk a fától az erdőt, átsiklott.

Mire a három aktával végeztek, megérkezett a boncolási jegyzőkönyv is. Természetesen a DNS vizsgálatra még várniuk kell, de a behatolás, a seb szélessége és mélysége, szinte majdnem megegyezett az előzőekkel.

A helyszínen maradó nyomozók pár óra múlva azzal tértek vissza, hogy senki nem látott és hallott semmit, vagy legalábbis semmi érdemlegeset. Hogy ki lehetett a szerencsétlen utcalány utolsó vendége, arra vonatkozóan csak találgatni tudtak, mert egyik, este hatkor látta felmenni, a másik szerint hétkor még strichelt.

- Azt hiszem ezt a negyedik esetet is joggal, sorolhatjuk a másik három mellé, hiszen ha ott egyeznek az ondónyomok DNS – ei, vagyis szinte ezerszázalékosan ugyanattól az embertől származnak, akkor már csak el kell kapnunk, és beismerő vallomásra sincs szükség. Megdönthetetlen bizonyítékok vannak ellene még akkor is, ha abban az időpontban, amikor a gyilkosságokat elkövették, éppen Velencében gondolázott – sorolta Blood.

- Azt hiszem most legjobb, ha odaszól Mr Roddnak. Vagy tudja mit? Kezdjük a dolgot hátulról. Próbáljuk megtudni hol volt tegnap estétől ma reggelig.

- Csakhogy annak lenyomozásához is alapos gyanúnk kell, legyen.

- Nem ez lesz az első eset, amikor elébe futottunk a dolgoknak és jól tettük. Inkább sértsük meg egy pszichopata önérzetét, de fogjuk le végre azt a gyilkos kezét.- Nekem van egy ötletem, de az egy kicsit elhúzza a dolgot. Azt mondja annak a lánynak, tetszik az a fickó?

- Ismerem a nőket főnök. Az a kislány megperzselődött. Persze nem csoda, ha valóban jóképű a hapsi és mestere a szónak, arról nem is szólva, ha úgy öltözik, mintha a divatlapból lépett volna elő.

- Akárcsak maga. Kivéve a divatlapot.

- Sokat elérhet a simulékony fickó egy alig nőnél, akinek eddig csak trágár beszédű, vagy izzadós tenyerű kamaszokkal volt dolga. Ha igaz!

- Elég szolid kislánynak néz ki. Valahogy bizalmat érzek iránta, és fel tudnánk használni öt legalább puhatolózásra. Segíteni kellene neki, hogy újra találkozzék vele.

- És felszerelni csipogóval? Nem sokra mennénk vele. Nem fogja neki elmesélni, hol járt az éjjel és milyen jót csintalankodott, mielőtt kinyiffantott egy utcanőt.

- Magának kezd rögeszméjévé válni ez a feltételezés! – nevetett Sinus.

- Akkor? Adjuk meg Stellának a fickó nevét és címét?

- Előbb hívja fel öt és kérje Mrs Roddot. Nehogy bajt csináljunk egy szeplőtlen erkölcsű embernek.

- Ki, mint él, úgy ítél! – dünnyögte Blood és hívta a számot. – Remélem otthon lesz. Vacsorára jár az idő.- Ha nős akkor esetleg, ha nem.

- Tessék! Elliot Rodd.

- Mrs Roddot kérem! – mondta kicsit meglepve Blood.

- Öt én is kérném, de egyelőre sajnos csak keresem – nevetett a férfi. Jó számot hívott?

- Azt hiszem, mellétrafáltam, ha maga boldog nőtlen ember!

- Még az vagyok. És azt hiszem egyelőre az is, maradok. – tette hozzá  Elliot, és Blood azzal a sosem nyugvó megérzésével valami furcsa melankóliát, vagy elkeseredést hallott ki a pár zokszóból.

- Csak rajtunk múlik uram! Én is azt hittem örökké agglegény maradok, aztán jött az igazi és kiválasztott.

- Mi balgák pedig azt hisszük, mi választunk.

- Ők is megtartanak bennünket ebben a hitben, ha okosak.

- Csakhogy kevés manapság az olyan nő, aki szép is, okos is.

- Maga pedig szereti a szépet!

- Fejlett szépérzékem van. – mondta a férfi

.- Az nem hiba, csak nehezebb dolga van. Az életben több a csúnya akár ember, akár esemény, mint az igazán szép és kedves.

- Igen. A kedvesség az, ami igazán hiányzik, hogy önmagunkért legyenek hozzánk kedvesek, ne azért hízelegjenek, hogy jól mutatunk mellettünk és sikerélményt jelent felvágniuk velünk.

- Ezek szerint maga jóképű férfi? – kérdezte Blood.

- Kinek a pap, kinek a papné! – nevetett Elliot. – S ráadásul én nem vallom azt, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Csakis az igazán szép nőkön akad meg a szemem. A szépséggel pedig nem mindig párosul az ész. habár. Ezt szinte megcáfolandó. a minap találkoztam egy kislánnyal.

- Szép és okos, de kislány!

- Eladósorban lévő, de túl zűrös az életem most ahhoz, hogy belekezdjek egy kapcsolatba olyasvalakivel, akit bevallva, vagy bevallatlanul feleségnek is el tudnék képzelni, feltéve, ha nem lenne olyan fiatal

.- Mennyi a korkülönbség?

- Tíz év, ha jól gondolom.

- Az nem vészes. Fordítva rosszabb lenne, úgy értem a maga kárára. A nők hamarabb öregszenek. Ha csak az riasztja és minden mást biztatónak, érez, vágjon bele. Úgy értem, felejtse el a zűröket, azok maguktól is megoldódnak, de az ember életében csak egyszer mehet el az igazi mellett.

- Lehet, hogy mond valamit. Azt hiszem fel is, keresem, csak lélekben csatornát kell váltanom, mert ö más, mint az eddigi nőim.

- Akiket nem is akart feleségül venni.

- Nem pszichológus maga véletlenül? Legtöbbször lecsapom a kagylót, ha téves hívást kapok, most meg olyasmit is kiszed belőlem, amit magamnak is alig merek bevallani.

- Ez a baj, legalább az ember önmagának ismerje be, ha tanácstalan. Inkább jól megrágni a dolgot, mintsem elsietni. De megriadni valamitől, amiből jó is kisülhet: soha!- Már nem igen sietném el. Lehet, hogy el is felejtett.

- Alig hiszem! – vágta rá Blood.

- Miből gondolja?- Általában a ráhatások kölcsönösek. Ha meglátta és felfigyelt rá, szinte biztos, hogy ö sem maradt érzéketlen maga iránt és lehet, hogy szívszakadva várja a jelentkezését. Vigyázzon, mert ráun és ö fogja, keresi magát, akkor pedig nincs menekvés és még azt sem mondhatja magának utólag, hogy egyedül döntött.

- Ö nem kereshet. Nem adtam ki magam, de hagyjuk ezt.

- Ezt hagyhatjuk, de ha már így összehozott bennünket a technika, nem innánk meg valahol egy pohár italt? – kérdezte az őrmester, a felügyelő integetése és neheztelő pillantása ellenére. – De a világért sem akarok a terhére lenni.

- Sajnos, mint már mondtam, mostanában elég sok zűröm van, úgy értem minden percemre akad tennivalóm és.

- Vagyis sokat dolgozik. Alig várja, hogy lefeküdjék?

- Nem. Fizikailag nem vagyok fáradt. Elég jól aludtam az éjjel.

- Akkor egyforma természetünk van, úgy értem egyformán reagálunk a frontokra, mert én is úgy aludtam, akár a tej. Este kilenckor elnyúltam és hajnali hatkor ébredtem fel.

- Én később feküdtem le, és csak altatóval tudtam elaludni.

- Jobban jár, ha kilenckor lefekszik és számolja a báránykákat. Tizenegyre akkor is el fog aludni.

- Így előbb elaludtam. Tízkor már eloltottam a lámpát.

- Jó altató a testmozgás is. Legalább futott egy jót lefekvés előtt? Ha már úgyis boldog szabad ember. Ne féljen, ha nős lesz és jön a gyerek, még kocogni sem mehet, amikor kedve tartja. Nekem elhiheti.

- Nem futottam. Beestem a lakásba nyolckor, és hat lóval sem tudtak volna elvonszolni.

Sinus integetett, hogy hagyja abba, hiszen a kihangosított telefonból, hallotta a férfi válaszait, és ha ö már este nyolckor otthon volt, tízkor pedig aludt, minden csőbe húzásra menő manipuláció felesleges.

- Blood elköszönt, de előtte elkérte a számot, hogy majd újra jelentkezik. Elliot csodálkozott volna, ha látja, hogy az őrmester nem írja fel a számot, mert az ott volt előtte.

- Egy régi kliense lehetett a lány anyjának és most nosztalgiázni akart – jegyezte meg Sinus.

- Akkor a placcon keresi.

- Ott adhatták meg az anyja címét.

- Mégis az iskolánál kötött ki?

- Akkor a kör ezzel bezárult. Meglátta a lányt, és elhatározta, hogy megismerkedik vele. Maga is kitalált örültségeket a cél érdekében, ha fel akart csípni egy csajt.

- Elismerem. Mondtam volna neki, hogy az én anyám ismeri az ö  anyját, vagy én is ismerem valahonnan, de Stella szerint a férfi tudta, hogy az anyját megölték.

Gyilkosságot jelentettek, abba kellett hagyniuk a mások számára talán csupán szócséplésnek ható vitát.

- Csak azt tudnám, mikor adnak maguknak a latrok egyetlen szabadnapot, hogy mi is utolérhetnénk magukat a hajkurászásukban! – dünnyögte a felügyelő, miközben kisiettek.

Negyedik fejezet.

Elliot Rodd bekopogtatott Stelláék lakásába. Maga sem tudta volna megmondani, hogy igazából mi vitte oda. Az a furcsa téves hívás előző  este, vagy az hogy hajnalban is csuromvizesen ébredt, mert leszúrt egy nőt, miközben ordított a gyönyörtől. Percekig tartott, amíg magához tért, odaállt a langyos tus alá, aztán emlékezni kezdett egy arcra, egy címre. Az nem volt utcalány. Szobalány volt. Egy elegáns házban dolgozott, és úgy csempészte be öt, a személyzeti bejárón. Azt mondta, ne féljen, senki nincs otthon, a háziak elutaztak, a személyzet kimenőt kapott, de neki nem volt hova mennie. Maga előtt látta a házat, a cselédszoba bútorait, amelyek túltettek némely egyetemista által bérelt albérleten, és a nőt, ahogy minden kívánságát teljesíti. Pedig micsoda örült kívánságai voltak. És a kés. Honnan vette a kést, amikor mindig is irtózott mindentől, ami vágott, szúrt, sebet ejthetett? Mióta is? Kamasz kora óta. Csak arra nem emlékszik miért. A fiuk általában vonzódnak a bicskához, késhez, mindig van a zsebükben, hátha kell valamire, de ö akkor, egy életre meggyűlölte. Akkor miért vette a kezébe. És miért ölt? Miért? És mikor? A második esetre még nem tud pontosan visszaemlékezni.

Mire munkába kellett mennie összeszedte magát, de elég sokszor eszébe jutott a borzalmas álom. Talán az adta a végső lökést ahhoz, hogy estefelé ott álljon Stella Becker ajtaja előtt. Úgy érezte egy olyan ártatlan gyermek, jótékonyan hat rá, eltereli a gondolatait, vagy el is mondhat neki egyet – mást, mivel érdeklődik a lélektan iránt, és ha úgy meséli is, mintha egy barátja panasza lenne, legalább megtudja mi a véleménye erről az örültségről – másnak. Mert Benhez nem volt őszinte. Neki nem merte elmondani, hogy felnőtt ember létére mit él át, vagyis inkább mibe mászott bele?

- Maga az? – ragyogott fel Stella arca, amikor meglátta, és Elliot örült, hogy odament. – Jöjjön be

.- Nem akarom zavarni.

- Nem zavar. Nagyanyónál már voltam. Gondoltam tévézek, vagy sétálok egyet.

- Kocsikázni nem volna kedve?

- Nem szeretem a nagy felhajtást?

- A kocsi és a felhajtás? Az autó munkaeszköz, és ha már megvan, miért ne menjünk ki a városból egy kicsit kijjebb, ha jó levegőt akarunk szippantani.

- Rendben van. Csak veszem a táskám és megyek.

Elliot nem lépett beljebb. A lány nem hívta, talán el is felejtette látható örömében, hogy úgy illenék. De akkor is örül, hogy idejött, mert ha egy ilyen fiatal lány otthon is útrakészén tud kinézni, ad magára, szereti, ha rendes, tiszta, ápolt, még ilyen szerény körülmények között is, az csodálatos emberke, és boldog lehet az, akire úgy mosolyog, mint ahogy öt fogadta. Igaza volt annak a nagy dumájú fickónak a telefonban. Nem árt a sok zűrben egy kis kikapcsolódás.

- Ha a nagyi tudná, hogy elmegyek magával.

- Mi lenne?- Haragudna. Nagyon félt.

- Féltheti is. De legyen nyugodt: nem hagynám, hogy bántsák

- Maga sem fog?

- Hogy érti ezt? – képedt el Elliot, mint akit rajtakaptak, vagy kilesték a gondolatát.

- Úgy hogy megmarad a szabad akaratom, vagyis, ha azt kérem, hozzon haza.

- Természetesen hazahozom. – nyugodott meg és mosolyogva ígérte: Semmit nem teszek akarata ellenére, csak olyan jó látni magát, hallani a hangját és nagyon régen beszélgettem már értelmes, növel, kötetlenül, minden érdek, vagy hátsó szándék nélkül.

- Beadtam a pályázatot! – mondta Stella a kocsiban. Az iskola javasolt. Nem tudom, hogyan döntenek majd.

- Ennyire szeretne orvos lenni?

- Ennyire.

- Említette, hogy az anyja miatt. vagyis hogy feltámadt az  érdeklődése a lélektan iránt. Nehéz téma.

- Az benne a szép, és egyben ijesztő is. Sosem mondhatja senki magáról, hogy ismeri az emberi lelket, vagy olvasni tud mások gondolatában.

- Hátha? A technika halad és talán lassan a gondolatátvitelnek sem lesz akadálya.

- Úgy érti egyik agyból a másikba? Technikailag? – kérdezte a lány.

- Úgy! Olvastam valahol, hogy átadhatják egymásnak az emberek a gondolataikat, csak meg kell találni hozzá az alkalmas egyedeket .

- Talán a telepátiára gondol. Amit maga mond, világraszóló dolog lenne. Képzelje csak el, mennyi rossz házasság, tönkrement emberi kapcsolat van ma, és egyre több lesz, mert a nap csak huszonnégy órából áll.

- Mi köze a telepátiának a kapcsolatokhoz?

- Annyi, hogy nyolc órát aludni kéne, de nem mindegy, hogy hagy-e nyugodni akivel megosztjuk a szobánkat vagy ágyunkat, nem horkol, köhög, cigizik – e, amit az első hetekben még elnéznek az emberek egymásnak de később kezd nyűggé válni. Nyolc órát dolgozni kellene, de ennél mindenki többet robotol, vagy az oda – vissza t veszi el az idejét, enni, tévézni és olvasni is kell, tehát a család, a házasság, nehezen fér bele a napba. Főleg nem lemondás, megalkuvás nélkül. Ha képesek lennénk átadni, vagy átvenni a párunk gondolatát, akkor mindig tudnánk, mit akar, vagy ö megérezné: mire vágyunk. Ma ez úgy zajlik: elmegyünk moziba? Ha akarod! Te nem? Dehogynem! Csak azért mondod, mert én felvetettem. Valóban jó volna moziba menni. Nem kell az áldozatod, inkább maradjunk itthon. De igazán nem áldozat, a számból vetted ki a szót. Azt gondolod, elhiszem? Pedig ez az igazság. Vagy az, hogy már semmi, nincs ami mindkettőnket egyformán, érdekelne, amit lemondás nélkül megtennénk egymásért. és ezzel tetőzik a vita, vagy némaságba fullad a szerelmesek, házastársak eszmecseréje. Pedig az első két mondatot komolyan gondolták, kár volt ragoznia, annak, aki belevágott.

- Maga kész filozófus.

- Csak szeretek gondolkodni és van is min. Elég furcsa családba, vagy nem is tudom, mibe születtem. Hogy lehet anya és lánya olyan különböző, mint a nagyi és a mama volt

.- Ahogy maga is egészen más lesz, mint az anyja volt.

- Mert hiszek benne, hogy a lezüllés nem törvényszerű. Mindenkinek vannak lehetőségei, de ha sorra elszalassza őket, végül odajut, ahonnan már nincs más visszaút. Mindig elcsodálkozom, ha toprongyos, kába embereket látok: hogy tudtak olyan mélyre süllyedni, ahonnan visszafordíthatatlan minden. Nem akadt senki, aki odanyújtotta volna a kezét, vagy rászán egy fél órát, a meghallgatásukra? Néha az is segítséget jelent.

- Sajnos nem vagyunk egyformák és a külső hatások is, közrejátszanak az ember sorsába. Hiába akar valaki nyugodt és boldog maradni, ha rémálmok gyötrik. Fél. Retteg. Maga sem tudja mitől.

- Depresszió, vagy fel nem dolgozott káros hatás. Remélem maga kiegyensúlyozott és boldog. – ragyogott fel Stella mosolya.

- Én igen. de van egy barátom. Össze kellene hoznom magát vele. Ha belé is lelket tudna önteni, akkor elhiszem, hogy van érzéke a lélekgyógyászathoz. Boldog gyermekkora volt, minden sikerült neki, amibe belekezdett, csak egyetlen marhaságot tesz életében, és bűntudat gyötri miatta. egyre elviselhetetlenebb kényszerképzetei vannak.

- De hát mit tesz?

- Nem jogosított fel rá, hogy elmondjam, és talán el sem hinné. Olyan hihetetlen az egész.- pirult bele a beszédbe. Tudja, hogy a múltkor tévedtem, amikor azt mondtam: szép.

- Sajnálom.

- Mert maga nem szép. hanem gyönyörű és az a ritka ötvözet nőben, akiért sokan odaadnák a fél karjukat, vagy legalábbis a szívüket. Okos, vannak gondolatai, és azt hiszem azzal, hogy éppen az orvosi pályát válassza, hivatásának érzi: az embereken való segítést. De hogy éppen lélekbúvár legyen? Nem fél az örültektől?

- Csak a dühöngőktől tartanék. A többiek jámborak, vagy megtévesztően okosak. Honnan tudhatnám, hogy maga nem örült? Vagy én! A skizofrénia jelei későn mutatkoznak, és aki addig zseni volt, szép lassan újra gyermekké lesz. Van, aki engedelmes, jó gyermekké, szófogadóvá, van, aki pajkossá, kegyetlenné. Attól függően, hogy milyen volt kicsi korában, vagy milyen érzéseket fojtott el benne a környezete.

- Rövid egyszerű mondatok és kegyetlen emberi sorsokat takarnak. Magát hipnotizálták már? – kérdezte hirtelen Elliot.

- Nem. de le tudok menni alfába, és valószínűleg képes leszek hipnózisra is. Meg lehet tanulni, mint az orvostudományt, de aki nem hisz benne nem is képes igazán jól csinálni. Pedig manapság egyre elfogadottabb gyógymódnak számit, habár a jogászok szerint erősen vitatott beavatkozás.

- Belelátni valakinek az agyába? – kérdezte Elliot.

- Inkább a lelkét mondanám. De való igaz, hogy egyfajta kényszerérzete van önmaga kiadására. Kész arra, hogy olyasmit is felfedjen magáról, amit ha hallgatna róla, soha senki nem tudhatna meg. Az igazságszolgálatának tilos a hipnózis, és bármit mondana is el a vádlott hipnózisban, a bíróság éppúgy nem fogadná el, mint a félrevezetéssel szerzett vallomást.

- Az igazságszolgáltatás is érdekli?

- Mondtam, hogy a kriminológiába is belelapoztam, már és ha rajtam múlna, minden újszülött DNS – ét és ujjlenyomatát adatbankba tenném. Talán hatással lenne az emberekre, hiszen jobban meggondolnák, hogy elkövessenek valamit, mert hamarabb a nyomukra akadhatna a hatóság. A nyomozók karosszékben ülve deríthetnének fel egy ügyet, hiszen a komputer pillanatok alatt kimutatja, ki járt az áldozat közelében, mert valamilyen nyom, minden helyszínen marad.

- Gondolja? – kérdezte felélénkülve, Elliot.

- Biztos vagyok benne. Tökéletes bűncselekmény nincs, csak ahogy a nyomozók is vallják: impotens nyomozó.

- Örülnének, ha hallanák!

- Tőlem nem sértő, hiszen négy éve nem tudnak a nyomára bukkanni annak, aki megölte az anyámat.

- Amerika sok államból áll, és mindenütt mások a törvények Könnyű elbújnia valakinek, vagy átruccanni egy – egy bűncselekmény lebonyolítására hol egyik, hol másik államba.

- Valami igaza lehet. Szerintem annak a gyilkosnak nem anyám volt az első áldozata, aki kéjjel öl, az megismétli, és anyámat nem pénzért ölte meg. A felügyelő úr, azt mondta, anyám után még három áldozata ismert.

- A felügyelő? Mikor beszélt a felügyelővel? – sápadt el Elliot.

- Négy éve felém sem néztek, de tegnap itt jártak.

- Magánál? Miért?

- Érdekelte őket, hogy élünk.

- És azt mondták még három áldozat ismert? – kérdezte izgatottan a férfi. Nem tehetett róla, meg kellett állnia az útpadka mellé  húzódva. Akkor vette észre, hogy még mindig a városban keringenek, és ujjai elfehéredtek a volánon, olyan erővel szorítja. Amikor felocsúdott és kinézett, minden ereje elhagyta: az előtt a villa előtt állt, ahol az éjjel álmában járt, és ahol minden olyan ismerősnek tűnt, hogy ha bemenne, képes volna eligazodni benne, ahol az a szobalány. Nem. Ez őrület. maga a téboly.

- Mi történt? Rosszul van? – kérdezte Stella. Ha ennyire felkavarják az ilyen témák, inkább beszéljünk másról. Miért állt meg?

- Elnézést, de annyira elvonta a figyelmemet, hogy most vettem észre, nem a városból kifelé tartunk, ahogy ígértem, hanem keringünk, mint hal a gömbölyű akváriumban. De máris megyünk.

- Inkább ne. Elszaladt az idő. Majd máskor oda is elvisz, de most haza szeretnék menni.

- Köszönöm, hogy eljött. És természetesen hazaviszem.

- Csak tudnám mi a gondom magával? – kérdezte a lány, amikor már a lakásuk felé tartottak.

- Hogy érti ezt?

- Valami belső hang azt súgja: fussak el maga, elöl, ahogy csak a lábaim bírják. Egyre inkább tudom, hogy a tűzzel játszom..

.- Miféle tűzzel?

- Ne féljen, nemcsak arra gondolok, hogy magába szerethetek, amitől  sajnos nem vagyok messze, hanem arra, hogy valamiért legalább úgy taszít, mint vonz, és azt hiszem én is ilyen hatással vagyok magára.

- Én igazán vonzónak találom.

- Én sem találhatom visszatetszőnek, hiszen maga jóképű férfi, mégis van valami, ami… de nem haragszik meg? Talán a szeme színe teszi. Szürke. Egészen világos szürke, és a nagyi mesélte, hogy volt neki egy udvarlója, akit halszeműnek hívott, mert olyan hideg szürkék voltak a szemei, hogy beleborzongott, ha áthatóan nézett rá. Persze nemcsak úgy tudott nézni, hiszen akkor nem is maradhatott volna meg a közelében. Csak amikor elfogta az indulat, akkor volt ijesztő.

- Én nem néztem magára áthatóan és a szemem világos, de sosem mondták még, hogy hideg a tekintetem. Igaz, a legtöbbször jól éreztem magam, amikor hagytam, hogy belenézzenek.

- Most megsértődött?

- Nem, csak értetlenül állok a megérzésével szemben.

- Elnézést kérek. Azt hiszem túlzásba, viszem a lélekben vájkálást. Mindennek túl nagy jelentséget tulajdonotok, holott még csak nem is ugatom a tudományt. Sokat képzelek magamról, pedig valójában semmit nem tudok, sem az érzésekről, sem a férfiakról, de leginkább az emberi lélekről. Ne haragudjon.

- Ha maga tudná milyen sokat, tud! – mondta nagy sóhajjal Elliot és megállt a ház előtt.

Stella már felfelé ment a lépcsőn, de még mindig a férfi utolsó és furcsa hangsúlyú mondata járt a fejében: ha maga tudná milyen sokat, tud! Gúnyolódni akart, vagy valóban úgy látja, hogy volna tehetsége a lélekgyógyászathoz? De hogy lehetne, amikor még azt is képtelen kiismerni, jellemezni, akár csak körvonalakban is, aki olyan hatással van rá, mint eddig még soha senki – az erősebb nem képviselői közül – és akit annyira fontosnak érez, hogy bármire hajlandó volna érte. Oh, milyen boldogság volt, kinyitni az ajtót, és ott látni? Hányszor elképzelte már? Mennyi reménnyel indult el vele, és hova jutottak? Mindig elrontja a lehetőségeit. Amikor már úgy érzi közelebb, kerülnek egymáshoz, akkor valami belső hang olyasmit tanácsol, amivel mindent halomba dönt, lerombol. Ki tudja jelentkezik-e újra, pedig csakis rajta múlott hogy ma este nem az történt, amit annyira akart, nem ment vele a természet lágy ölébe, motelbe, szállodába, vagy akár a lakására, és nem adta oda azt, amit a nagyi szerint egy tisztességes, és okos lány az igazinak tartogat. De hát miért ne lehetne ö az igazi? Hátha ö ugyanezt érzi, és mint rakoncátlan csikó, tiltakozik a betörése ellen, nem akarja tudomásul venni, hogy sosem lehet többé egész ember nélküle, mint ahogy ö is úgy érzi: történjék bármi, menjen férjhez, akárkihez, e nélkül a férfi nélkül, élete végéig félembernek fogja érezni magát.

Elliot Rodd alig várta, hogy hazaérjen. Már az útra is alig tudott odafigyelni annyira felkavarta, amit Stella mondott:: még három áldozata van. De hát neki? Ö járt volna még négy helyen, anélkül hogy tudna róla? Nem lehet. Kizárt dolog! Akkor mi vitte oda az elé a villa elé? Ahogy ez a második eset is apránként tűnt elő az emlékezetéből, úgy válhat világossá előtte a harmadik és a negyedik is. És ki tudja hányadiknál, bukik meg. Hány embert öl meg mire elkapják. De azt nem szabad megvárnia. Nem szabad.

Este tíz óra volt, amikor eldöntötte, hogy felhívja Bent, és mindent elmond neki. Becsületesen, egyenesen, és azt teszi, amit tanácsol.

- Ben. aludtál már?

- Nem de ügyelek. Miért?

- Beszélgetni akartam veled.

- Nálunk az ügyelet nagyon csendes, és ha gondolod, idejöhetsz. Nem olyan fényűző a környezet, mint nálad, de a szavak nem adnak a külsőségekre. Vagy mélyről fakadóak és jólesőek, vagy nem ér semmit a körítés. Idejössz?

- Oda. Fél óra múlva ott leszek, de előre kérlek: úgy fogadd, amit hallasz tőlem, mint orvos, mint barát, és olyan tanácsot adj, amit magad is megfogadnál.

- Ez úgy hangzik, mint egy segélykiáltás. Csak nincs valami baj?

- Nem tudom. vagy nagyon is tudom, hogy van. De majd mindent elmondok személyesen.

Ben elgondolkozva tette le a kagylót.

- Csak nem pörög be Elliot is, mint már nem egy a közeli ismerősei közül. A túlzott követelmény, amit saját maguk állítanak fel célként, a megfeszített munka: infarktus, idegösszeomlás, vagy még nagyobb baj az ára, ha valaki túlbecsüli az erejét. Azt hiszik az ember mindenre képes, és főleg zsinórban. Elliot két egyetemet végzett egy időben. Idegen nyelvet is beszél.  Ilyen képességekkel nem csoda, ha sikeres üzletember, de valahogy sosem volt elég lezser, mindig mindent komolyan vett, és az nem jó, ha az ember sosem tud felengedni, oldani a szorongását, ha önmagát is félrevezeti. Igaz nője rengeteg volt, de mintha azokkal is tervszerűen bánt volna. Mindent az élvezetnek, semmit az érzelemnek. Mihelyt melegedni érezte a helyzetet, szakított, nehogy elveszítse a fejét és megnősüljön mielőtt el nem éri, azt, amit célként tűzött ki maga elé. Hogy a gyerekei büszkék lehessenek rá. Tipikus életfelfogás. Hányan teszik ugyanazt, amit ö, és mire észbe kapnak, eliramlik mellettük az élet, bele sem kóstolnak az igazi, önfeledt boldogságba. A nők eddig nem okoztak neki sok vesződséget, nem volt szüksége hódító lépésekre, manőverezésre, csak választania kellett és élvezni a tálcán nyújtott gyönyört. Az éjszakákat mindig átaludta, hogy másnapra fitt legyen. Fegyelmezetten, tervszerűen élt. Érthetetlen mi lehet egy ilyen okosan, mondhatni hideg fejjel élő fickónak egyszeriben olyan sürgős, és főleg mi hozhatta ki ennyire a sodrából, hogy éppen vele akar beszélni, akivel elég laza kapcsolata volt, amíg valamelyik nap fel nem hívta. Nem várta hogy ilyen hamar újra jelentkezik. De ha akarja, ám legyen. Ha tud, segít. Csakhogy arra, amit Elliot Toddtól a hajnalig tartó vallomásában hallott, legmerészebb álmában sem számított. Életében nem hallott még hasonlót. Ha nem Elliotról lenne szó, és – kérésére – nem vizsgálja meg, azt hihetné, hogy a skizofrénia egyik, eddig sosem látott esetével áll szemben. Persze a vizsgálatok nem jelentenek semmit: csukott szemmel egyenes járás, börpir próba, reflexek, kérdés teszt, ez mind az alapteendő. A komoly kivizsgálást, ilyen vallomás után, semmiképpen nem kerülheti el.

- Mit tegyek? Mit tanácsolsz? – kérdezte Elliot Rodd, hajnal felé, egy kicsit megkönnyebbülten.

- Ma mindketten szabadnapot kérünk, és ha te is úgy gondolod, elmegyünk a rendőrségre.

- Csak oda ne.

- Csak oda mehetünk! Ne félj, ott leszek melletted. Ügyvéded is van, ha szükség lenne rá. De ne aggódj. Nem lesz semmi baj. Oké?

- Oké! – bólintott Elliot Rodd és arra gondolt: ha egyszer kimászik ebből az őrületből, sosem tesz olyasmit, amit mindig is idegennek érzett magától, de rávitte a kíváncsiság, vagy a kapzsiság. Mert ki ne kapna azon, ha könnyen tehet szert, valamire, amire vágyik?

Alig múlt nyolc óra, amikor Sinus felügyelő asztalán megszólalt a telefon.

- A nevem Ben Cornell. Ideg és elmeorvos vagyok.

- Hallgatom uram.

- Volna egy kérdésem, de ha nem bízik a hívásomban, visszahívhat, mielőtt válaszolna.

- Mondja csak! – felelte Sinus és kihangosította a készüléket. Blood azonnal felnézett az éppen olvasott iratból.

- Meg van Stella Becker anyjának gyilkosa, úgy értem nyomon vannak?

- Elég meglepőt kérdez doktor úr, de egyenes választ adok rá. Nincs meg és nyomunk se nagyon, van. Talán tudna segíteni?

- Miből gondolja?

- Egy ilyen bűncselekmény sorozatot nem követhet el épelméjű  ember és így feltételezhetően Ön hamarabb, találkozik a tettessel, mint mi.

- Úgy tudom két emberölés, nyomja a lelkét.

- Sajnos rosszul tudja doktor úr. Két napja, hogy négyre emelkedett az esetek száma.

- Úgy érti, hogy ugyanaz az ember négy nőt gyilkolt meg?

- Úgy! De már annak is örülnénk, ha az elsőben léphetnénk egyet előre.

- Talán abban és a másodikban tudok segíteni, de a harmadik és a negyedik számomra is talány

.- Hova menjünk, vagy Ön mikor jön ide?

- Viszek magammal valakit. Egy jó barátot, aki tudna önöknek segíteni, és akinek épelméjűségéért felelősséget vállalok. Elég régen ismerem ahhoz, hogy higgyek neki.

- Olyan hihetetlen, amit, állit?

- Talán a világon nincs olyan ember, aki rábólintana arra, amit mond, de a tények mellette szólnak, és amit az utóbbi évtizedekben megéltünk, mint technikai csodát, kezdem azt hinni, hogy lassan semmin nem lehet csodálkozni. .

- Tehát hol és mikor?

- Odamegyünk. Mindketten szabadnapot vettünk ki mára, de nagyon kérem, ne bánjanak vele bűnösként, mert nem az.

- Mi sosem bánunk senkivel bűnösként, amíg be nem bizonyosodik, hogy bűnös, és ha hajlandó együttműködni velünk.

- A barátom a legteljesebb együttműködését ajánlja fel, de tartok tőle hogy félreértik majd.

- Bárcsak választ adhatnék erre a feltevésére, doktor. Tehát mikor?

- Mivel éppen oda tartunk, és a kocsiból beszélek, tíz perc múlva ott leszünk. Önt keressük?

- Igen. Addig megpróbálom átütemezni a tennivalóimat és az esetleges újakat is másra, hárítom. Remélem, megéri.

- Biztos vagyok benne, hogy igen. Viszontlátásra felügyelő úr – mondta a doktor és a kapcsolat megszakadt.

- Mit szól hozzá? – nézett Sinus a minden szóra éberen figyelő  őrmesterre.- Sikerült rábeszélnie a pszichopatánkat, hogy ha nem is mindent, de valamit valljon be. Lényeg, hogy képes volt idecsalni, a többi már a mi dolgunk.

- Várjuk, meg amíg elő jön a far bával. Nem lehet mindennapi az ok, ami ennyire titokzatossá tette. Ha mindennapi paciens lenne, akkor felhívott volna, hogy menjünk, mert ott van, nem engedné újra forgalomba. A barátja. Hallotta! – érvelt Blood.

- Igen, és nekem is volt egy barátom, aki nem lett pszichopata, de skizofrén igen, és akkor tört ki rajta, amikor kitüntetéssel elvégezte az egyetemet. Állítólag a család nem volt terhelt, de ki tudja. Az apja már nem élt, az anyja igazi oroszlán mama, aki nemcsak a legtöbbet és legszebbet akarja adni az egyetlen fiának, de a maximumot várja el tőle. A túlzott elvárás sok elmét megzavart már. Aki úgy érzi, nem tud megfelelni annak, amit várnak tőle, összeroppanhat, még ha nem is lesz teljesen totálkáros. – sorolta Sinus.

- Mint én, ha ez a halvány reménysugár is a ködbe vész. Megyek és intézkedem. Alig várom már, hogy lássam azt a valakit, aki többet tud a rugós késes sorozatunkról, mint mi.

- Csak az első kettőről! – szólt utána Sinus.

- Hallotta mit mondott a doktor.

- Kéreti magát! – súgta vissza Blood. – Próbálkozik. Úgy gondolja, ha csak a felét vallja be, fele büntetéssel megússza, vagy az együttműködés töredelmes vallomás hozzásegíti egy, ejnye – bejnyéhez, és élheti tovább az életét. Fogadok, hogy nem havibérből tengődik, mint mi.

- Maga csak ne fogadjon annál is inkább, mert mindjárt itt lesznek. A portára is szóljon le, hogy várjuk őket

.- De még mennyire! – mondta Blood és kiment, hogy intézkedjék.

Alig tíz perc múlva ö nyitotta ki az ajtót a két fiatalember előtt. Az egyik olyan “bocsánat hogy élek” és semmi érdekes kinézetű  volt, de a másik igencsak irigylésre méltó figura. Magas vállas, elegáns, és még most is képes uralkodni magán. A doki szemlátomást izgatottabb volt, mint ö. De hát ö tudja miért.

- Foglaljanak helyet! – mondta a felügyelő. Kávét, vagy üdítőt kérnek?

- Köszönjük nem. Inkább térjünk a tárgyra mielőbb, és ha kérhetem, rögzítsék, amit a barátom elmond. Már megbeszéltük, hogy engedélyt ad rá, de természetesen csak az ö újabb engedélyével használható fel ellene – mondta Dr Cornell.

- Nem egészen értem! – jegyezte meg Blood.

- Mr Elliot Rodd, vagyis a barátom azt reméli, hogy semmi nem igaz, abból, amit elmond.

- Úgy érti, hogy. – képedt el Blood. – Úgy érti, hogy a barátja, vagyis izé. szóval az úr Mr Elliot Bodd?

- Miért lepődött meg ennyire? Csak nem merült fel a neve a nyomozás során.

- Azt mondta, ön és a barátja remélik, hogy semmi nem igaz abból, amit hallunk! – vágott közbe Sinus. – Belekezdene Mr Rodd.

Blood bekapcsolta a magnót.

- Ha meghallják, megértik, miért fogalmaztam úgy. Fogj hozzá  Elliot – mondta a doktor, és Rodd beszélni kezdett.

Ötödik fejezet

- Álmodtak már önök rosszat? Úgy értem olyasmit, hogy megöltek valakit? Az álmok állítólag többször visszatérnek, de amin én az utóbbi félév alatt keresztülmentem, az már nem normális. Attól félek az agyammal, van valami baj. Azért fordultam Benhez, a barátomhoz. Ö azt mondja egészséges, vagyok, és ami gyötör az, ha egyedi is, de nem lehetetlen. Ö beszélt rá hogy jöjjek ide, és meséljem el egy meggondolatlan, vagy inkább örült kalandomat, amelybe nem is tudom, hogy mászhattam bele. Kivagyiság, spicces állapotú brahizás, vagy a kétkedés hajtott? Ma sem tudom. Hogy megérthessék, el kell mondanom: hogy tanulmányaim alatt legtöbb gondot az idegen nyelvek okozták. Valahogy nincs nyelvérzékem. Hiába világnyelv az angol és hiába tiszteltnek meg az üzleti partnereim azzal, hogy ők sajátítják el az anyanyelvemet, úgy éreztem sikeresebb, leszek a pályán, ha ügyfeleimmel saját nyelvükön tárgyalhatok. Ki ne örülne az ilyen figyelmességnek? Franciául elég jól beszéltem, amikor a cégem-megalapítottam, és spanyolul sem tudtak volna eladni. De tágul a világ és úgy gondoltam nem, lenne rossz, ha megtanulnék mondjuk németül. Ahhoz azonban – ahogy mondani szokták nem jó fej, hanem kemény fenék kell, vagyis nehéz nyelv, és csak az sajátíthatja el, aki vagy évekig ott él, vagy bírja fenékkel a magolást. Elképzelhetik hát, milyen keveset gondolkodtam, amikor két éve, egy összeverődött kis társaságban, iszogatás közben szóba került egy fenomén, sámán, kuruzsló, vagy varázsló, – isten tudja mi is volt igazán, – aki képes egyik ember agyából bizonyos mennyiségű vagy célzott tudást, átemelni azéba, aki erre igényt tart. Persze először kinevettem azt, aki mesélte, de fogadást ajánlott, és mert tudták, hogy engem érdekel a nyelv, azt mondták, megszervezik a szeánszot. Már el is felejtettem, hiszen mindnyájan többet ittunk, mint kellett volna, amikor felhívott az, aki az egészet szóba hozta, és azt mondta: voila. Ha akarok, részt vehetek a játékban, mert legfeljebb nem sikerül és akkor jót nevetünk rajta, de mindenki fogadott rá, hogy nekem menni fog. A fiuk – kedves iróniával azt mondták: ha valahonnan ki lehet zsigerelni bármilyen tudományt, azt én biztosan nem hagyom ki, vagyis ha valaki képes a próbára, az csakis én lehetek. Végülis hagytam magam rábeszélni. Játéknak hittem, számomra nem volt tétje, nem veszíthettem, és sokáig nem is bántam meg.

- Nem kér egy kis vizet? – kérdezte az őrmester.

- Köszönöm, nem. A mókamester barátom vitt el egy kisebb szállodába, amelyben már elő volt készítve a szoba, a szeánszra. Természetesen tudtam, hogy hipnózisban veszek részt, de mégis meglepett, hogy egy karosszékben nem túl jóarcú, komor úr ült, és a szobát spanyolfal választotta ketté úgy, hogy ö mindkét térfélen lévő fekhelyre ráláthatott, de az ott fekvőket takarta egymás elöl a paraván.

- Önök nem láthatják egymást és ne is beszéljenek, amíg ébren vannak. Ne törjék meg a varázst. Mindketten hipnotikus állapotba kerülnek, és már most arra kérem, ha lehet csakis a német, nyelvre koncentráljanak. Természetesen, aki beszéli a nyelvet, az – ha lehet azon is, gondolkodjék, aki csak szeretné beszélni, az pedig erősen kívánja, hogy beszélhesse.

- Ennyi volt az utasítás, és mert tudtam, hogy a hipnózisból még mindenki magához tért, vagyis az állapot inkább segít, mintsem árt, úgy fogtam fel az egészet, mint. egy véradást. De amíg ott a donort és azt, aki vért kap csövek, kötik össze, minket nem kötött össze más, csak az ígért összpontosítás, és persze a parafenomén hipnotikus ereje, vagy áltatása. Annyit tudtam a móka másik résztvevőjéről, hogy férfi, és ha sikerül a kísérlet ötezer dollár üti a markát. Megörültek a barátaim. Olyan magas összegekkel szálltak be a fogadásba, hogy minden hajam szála az égnek állt, amikor megtudtam. Már csak azért is végig kellett csinálnom, holott majdnem biztos voltam benne, hogy aki hitt a kókusz pókuszban veszíteni fog. Nyerni csakis a láthatatlan fickó és a sarlatán nyerhet. De hát, akinek van, az könnyebben szórja, és úgy gondolták, ha pénzt nem is, de tapasztalatot nyerhetnek, s ha netán sikerül a dolog, elmondhatják, hogy részesei voltak a világ első olyan kísérletének, amely egyszeriben megszüntethetné a műveltség megszerzésének időigényes, fárasztó módját. Azt mondták, ha Lindbergre Párizsban várhatott négyszázezer ember, amikor az Oceánt átrepülte, és itthon négymillió, akkor miért ne érne fel legalább akkora élménnyel, ha egy ilyen szenzációs kísérlet részesei, szervezői, vagy tanúi lehetnek.

Aztán a sarlatán szinkronban hipnotizált bennünket. A barátom szerint, nem egészen egy óra múlva újra kinn voltam, de alig akarta elhinni, amikor lelkendezve elmondtam neki, hogy mi történt. Természetesen attól kezdve, hogy hipnotikus álomba merültem, csak arra emlékeztem, hogy a szemfényvesztő csettintett és felébredtem: de ami akkor következett, azt sosem felejtem el.

- Ébren vannak? – kérdezte többes számban, a hipnotizőr.- Igen. válaszoltuk mindketten elég tétován.- Beszéljenek, kérem: német nyelven! – szólított fel bennünket de csak közömbös dolgokról, másként nem őrizhetik meg az inkognitójukat, ahogy ezt mindketten kikötötték. Önök nem tudhatnak arról kinek adták, vagy kitől kapták a német tudásukat. Tessék!

Én mindaddig hallgattam, amíg a paraván mögül meg nem szólalt egy férfihang. Németül. És én értettem, tudtam felelni rá. Folyékonyan beszélgettünk. Azt hittem táncra perdülök örömömben: minden szavát értettem és ugyanolyan tisztán, helyesen ejtettem a szavakat, mint ö. .A próbabeszélgetés nem tartott tovább tíz percnél és mire köszönetet mondhattam volna a donoromnak, már egyedül voltam a szobában. A barátom szerint, arra, ahol ö várt, senki nem hagyta el a szobát, és a kialkudott összeget még a szeánsz elején átvette a hipnotizőr, aki a fickót hozta és vállalta, hogy lerendezi vele az anyagiakat. A donort tehát nem látta, ö csak a sarlatánnal tárgyalt. Nem hitte el, hogy nem ráztak át bennünket. A hotel portással való beszélgetésem győzte meg arról, hogy gazdagabb lettem két idegen nyelv ismeretével. Nem banális kérdéseket tettem fel: azt tudakoltam németül: van-e másik kijárata a 7lo – esnek. Megmondta, hogy igen, és bosszantott, hogy nem tudok köszönetet mondani annak a fickónak, aki legalább olyan hazardőr lehetett, mint én, hogy belemászott egy ilyen örültségnek tűnő dologba. De hát végülis neki nem volt veszíteni valója és nem ingyen csinálta.  Jól megértettem magam a hotelportással és valami olyasmit mondtam: egyetért-e uram, hogy a kísérletezőké, a kíváncsiaké, a kétkedőké a világ, ők viszik előbbre az emberiség szekerét? Természetesen egyetértett, de ami mindennél többet ért: tökéletesen értettem minden szavát. Nyertem egy nyelvet, amit az óta is anyanyelvi szinten beszélek. – mondta Elliot Rodd, és ivott egy korty vizet.

Blood legszívesebben leállította volna a hihetetlen hadovát, hogy jó  van hapsikám, méltányoljuk az igyekezetedet, de mi nem veszünk be mindenféle lila sódert. Van némi gyakorlatunk a mesikékben, de Elliot Rodd, mintha csak olvasott volna a gondolataiban, odanézett rá és megkérdezte:

- Elhiszi? És maga felügyelő úr?

- Nem is tudom, mit mondjak. – szólalt meg Sinus, akinek – az őrmester esküdni, mert volna rá – hasonló gondolatok futkároztak a fejében. – Folytassa, kérem. Gondolom, van oka rá, hogy mindezt elmondta, mert egyelőre semmi összefüggést nem látok a mi kinyomozatlan ügyeink és a maga – alig hihető – szeánsza között.

- Nagyon boldog ember voltam, hiszen fáradtság nélkül hozzájutni valamihez, ami egyenes úton évekig tartott volna, és talán sosem érek el olyan tökéletes eredményt, mint ott abban a szállodai szobában, nem semmi. A barátaim, akik tudtak a dologról, szerencsés fickónak mondtak, és én is annak tartottam magam, amíg – lehet úgy fél éve – egyik éjjel csuromvizesen fel nem riadtam egy szörnyű álomból, amelyben.: megöltem egy nőt

.- Megölt egy nőt? – kérdezte elhűlve Blood.

- Késsel hátba szúrtam. Szeretkezés közben, és amikor végre felébredtem, akkor is minden idegszálamban éreztem azt a csodálatos kéjt, amit az a borzalom okozott,..

- Ne hozzak kávét? – ugrott volna fel az őrmester, aki – ha könyvekből nehezen tanult is, de elég volt egyetlen szó, vagy porszemnyi utalás, hogy kapcsoljon, kombináljon, beinduljon a fantáziája.

- Köszönöm, nem kérek! Gondolom, azt hiszik csak egy mesét körítettem a szörny álom köré, de higgyék el: hiába érzem az óta is sokszor már nemcsak álomból riadva, a kés nyelének fogását, a vér ragadós nyúlósságát, hiába borzongok bele a kéjbe, amit akkor éreztem, amikor. Szóval nem én voltam.

- Senki nem állítja hogy maga volt, beszéljen Mr Rodd. – kérte a felügyelő, felélénkülve.

- Aztán kezdett terebélyesedni az emlékkép. Már tudtam az utcát, a házat, a szobát, a nő arca is előttem volt és balga módon oda is merészkedtem a tetthely környékére. Azt mondják a gyilkos is visszajár a helyszínre, ha el nem kapják. Talán azért húzott engem is oda valami. Éreztem, hogy fel tudnék menni a nő szobájáig, hogy el tudnám játszani újra az egészet, de biztos voltam benne, hogy nem én tettem. Talán nem kerülte el a figyelmüket uraim, hogy az a bizonyos tudás – átadás két éve volt, a szörny álmok pedig féléve gyötörnek, egyre kiterebélyesedve. Csak pár hete sajdult belém először a gyanú, de kimondani még most is alig merem. vagyis az, hogy a két idegen nyelvvel, átjött a tudatomba olyan emlék is, ami nem hagy nyugton, helyet követel, be akar furakodni a valóban megélt emlékképeim közé. Olyan örültségnek éreztem ezt, hogy ezerszer inkább hittem, ami fél éve egy pillanatig sem hagyott nyugodni: meg fogok örülni. Skizofrénia. Igaz hogy a családban nem volt elmebeteg, de miért ne kezdődhetne velem a sor. Apák vétkét a fiakban, harmad és negyedíziglen. Hátha éppen rajtam csattan az ostor. Nem kívánom senkinek azt az állapotot, amin átmentem, mindaddig, amíg – mint alig pislákoló reménysugár, fel nem ötlött bennem, hogy az egész rémlátomásnak köze lehet az orosz és francia nyelvhez. Nyomozni kezdtem. Tisztázni akartam hányadán állok. Kényszeritettem a memóriámat, hogy minél több tudnivalót ásson elő arról az asszonyról, arról a gyilkosságról. Minden szabad időmet egy könyvtárban töltöttem a régi napilapokat bújva, mert a dátumot biztosan tudtam. Ha átélték már, tudják, hogy ha az embernek fáj a foga, elmegy az orvoshoz, de esküdni merne rá, hogy a váróban már kiállt belőle és sarkon fordul, mert időt nyer. Így voltam én is magukkal. Ahelyett, hogy azonnal a doktorhoz fordultam volna, gyáva féregként, félve az igazságtól, úgy gondolva addig jó, amíg csak én sejtem, csak én tudok a tudathasadásos, személyiségzavaros állapotomról, addig legalább úgy élhetek, mint más normális ember, lapítottam. Aztán egyszer csak úgy döntöttem, hogy odamegyek az iskolához: megkeresem annak az asszonynak a lányát. Ki tudja mit akartam tőle. Vezekelni, vagy bizonyosságot szerezni, hogy elfogták-e a gyilkost, mert ha nem, akkor csakis én követhettem el, tudathasadásos, személyiségzavaros állapotban. Beszéltem Stella Beckerrel, és az áldozat anyjával is, és mint amikor az emlékezés új sebeket tép fel, újabb esemény borzalmai rohantak rám. Egy szobalányt is hátba szúrtam, szeretkezés közben. Értik? Először csak egy gyilkosság emléke gyötört, majd amikor azzal már valahogy megbirkóztam volna, jött a második. Meg tudnám mutatni a villát, azóta is jártam arra, mint a hazajáró lélek. Nem akartam, mégis odamentem. Hát nem őrület ez? De nem én voltam, nem Elliot Rodd, hanem egy bűnöző, akinek a lelki vívódását, valószínűleg abból az emberből vettem át, a német nyelvvel együtt, és akinek az arca, ha nagyon elmosódva is, de a tükörből már visszavigyorgott rám.

- Mondana valamit a második gyilkosságról is. Úgy értem tudja mikor történt? – kérte a felügyelő.

- Két és fél éve. Majdnem pontosan.

- És a harmadik? – kérdezte hirtelen Blood.- Arról mit tud?

- Semmit. Harmadikról nem tudok, de hallottam hogy volt. Talán még nem állt össze az agyamban az emlékképe, nem osztotta meg az igazi énemmel, a tudathasadásos személyem, vagy.

- Hagyd abba Elliot. – tette kezét Dr Cornell a láthatóan fáradt Rodd karjára. – Feleslegesen kínzod magad. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy az a fickó elkövette azokat a csúnya dolgokat, és átvetted tőle az élményeit, de csak annyit, amennyi két éve volt. Mivel csupán a nyelvek átadására adott parancsot a hipnotizőr, az egyéb emlékek csak átcsúszhattak, és mivel az emberi agy minden továbbgondol, te bontottad a villanásnyi eseményeket valósnak érzett emlékekké. A professzoromat megütné a guta, ha hallana most, de nem tudok másra gondolni csak valami ilyesmire, még akkor is, ha tudományosan ezt, még évtizedek múlva sem tudják bizonyítani, vagy sorozatban véghezvinni. – Egy fecske – ha nem is csinál nyarat, de azért egy fecske is csak fecske.

- Mi őszintén szólva még magunkhoz sem tértünk a hallott feltételezés hatása alól, – szólalt meg a felügyelő, – de az biztos, hogy ha ön nincs jelen, szinte hiteles nyomatékként, egy szavát sem hiszem Mr Roddnak.

- Pedig hihet neki felügyelő úr, és hogy ne raboljuk feleslegesen egymás idejét, hadd mondjam el az én, vagy a mi javaslatunkat: Mr Elliot Rodd azt kéri, hogy ne indítsanak ellene eljárást. Ellenszolgáltatásul felajánlja, vagyis inkább javasoljuk a következőket:: gondolom, van valami nyom az elkövetőről, ami csak azért nem hasznosítható, mert az illető még nem került szembe a törvénnyel, vagyis nem szerepel a nyilvántartásukban. DNS anyagokra, vagy ujjnyomra gondolok.

- Igen. Mind a négy esetnél van egy – egy hangyányi, de DNS azonosításra elegendő.

- Akkor rendben van. Mr Elliot Rodd hozzájárul hogy tőle vér, haj, nyál, vizelet vagy spermium mintát vegyenek, és amennyiben nem egyezik – mert nem is egyezhet – minden gyanún felül állónak tekintik, vagyis zárolják a rögzített vallomását mindaddig, amíg a végére nem érnek a nyomozásnak.

- Megmondaná hogyan? – türelmetlenkedett Blood.

- Mondom. Tapasztalatból tudom, hogy az emlék, ahogy normális esetben nagyrészt elhomályosodik képzeletünkben, úgy elő is hozható. Mr Rodd emlékezetébe eddig spontán hatoltak be az emlék – morzsák, de ha segítek neki, vagyis hipnózis alatt próbálom emlékeztetni, sokkal gyorsabban érhetünk el sikert. Ehhez azonban tudnom kell egyet, mást az eseményekről, hogy rávezethessem öt is az emlékezésben. Ne féljenek: az anyagot vele nem ismertetem. Tudom mire kíváncsiak: az illető nevére, foglalkozására, lakhelyére. Ahogy magánerővel is majdnem előásta emlékképeiből az első áldozat nevét, – persze a könyvtár is segítségére volt, – hiszem, hogy képes lesz a segítségünkkel, sokkal gyorsabban rájönni az elkövető személyi adataira is. Hálás lennék önöknek, ha előkeríthetnék azt a sarlatánt, aki ilyesmire vetemedett, de sokkal több kárt csinált, mint hasznot. Ahhoz hogy egy ember, akár csak fél percig is, csupán egy dologra koncentráljon a hipnózisban: emberfeletti erő kell. Mr Rodd elmondta, hogy álmában, vagyis hipnotikus állapotban folyton azt hallotta: ne gondolkozzék az anyanyelvén, csak arra koncentráljon, hogy németül akar megtanulni, hajtogassa: németül tanulok, németűl tanulok. ..Ugyanilyen utasítást adott a másik férfinak is, aki csak németül gondolkozhatott. Csakhát a szellem szárnya villámgyors, és a gondolatok csapongóak. Nem lehet kerékbe törni, ráparancsolni. Szárnnyal még lelassult, szinte alvó állapotban is. Ezért tudunk álmodni. De azt hiszem nincs sok értelme a további fejtegetésnek. Mi Mr Roddal vállaljuk, hogy annyi időt töltünk hipnózissal, amennyit csak a munkánk megenged, de lássák be, ö üzletember, aki nem állhat le, nem hagyhat ki, hiszen, ha nem így lenne, valószínűleg sokkal előbb jelentkezik nálam, vagy más szakembernél a panaszával. Járuljanak hozzá ahhoz, amit kérünk és cserében – amilyen gyorsan csak lehet – szállítjuk az adatokat, vagyis mindazt, amit sikerül felhozni a titokzatos gyilkostól átcsúszott emlékekből. Reménykedem, hogy a nacionáléja is ott van valahol Mr Rodd tudata mélyén, de ha nem, akkor is találhatunk olyasmit, ami segíti az önök munkáját. Aki ennyi emléket képes volt átvenni egy ismeretlentől, az további meglepetéseket is tartogathat, hiszen most már nem kell szorongania, küzdenie a feltörő borzalmas emlékek ellen, inkább arra biztatom, hogy adja ki magából mindazt, ami nem saját élménye s akkor megnyugszik, elmúlnak a félelmei. Egyetértenek?

- Mi mást tehetnék doktor úr, és köszönjük, hogy idehozta a barátját.

- Tudom mi a kötelességem felügyelő úr. Természetesen a barátságunk okán megtehettem volna, hogy kettőnk titkaként kezelve a dolgot, megpróbálom átsegíteni az emlékképeken. ha azok csupán házasságtörések, vagy enyhe rosszalkodások lennének. De az emberölés borzalmas bűn, és nem lehetek cinkosa senkinek. Az az egy eset, amelynek ismerete még az orvosi titoktartás alól is mentesíthet, adott esetben. A papok örök titokként kezelhetnek mindent, amit a fülükbe gyónnak, de mi az életre esküdtünk fel és azt akár így, akár úgy, kötelességünk megvédeni. Tudom, hogy aki ilyesmit tesz pszichopata, és ismerem a kór lefolyását. Az indulatai eleinte csillapíthatók, akár önuralommal is, de ha felgyorsulnak a cselekedetei, erősödik a gyilkosság során érzett kéj utáni vágya, akkor minden pillanatban közveszélyes lehet.

- Így igaz, mert az első eset négy éve volt, a másodikkal másfelet várt, a harmadikkal már csupán egy évet, és pár napja végrehajtotta a negyedik borzalmas cselekményt is. Vagyis a teória helyes, és ki tudja hány nő, van veszélyben mindaddig, amíg el nem kapjuk. Ön szerint biztos, hogy nem beszámítható? – kérdezte Sinus.

- Azt csak akkor tudnám megmondani, ha átesik egy sor vizsgálaton. A pszichopatákat nehéz rajtakapni. Nagy önuralommal, éles logikával rendelkeznek, és elszántak. Akkor elmehetünk?

- Igen! – mondta Sinus. – A kollégám lekíséri Önöket a laborba, ahol jelen lehet a beavatkozásoknál, gondolom így fair, és mihelyt tudunk valamit, azonnal értesítjük önt, vagy Mr Roddot

.- Ezerszázalékosan biztos vagyok az eredménybe, de tudom, hogy Önöknél csak a tények számítanak. Indulhatunk. Nagyon elfáradtál Elliot?

- Inkább olyan érzésem van, mint amikor valami nagyon nehéz dolgon jut túl az ember, és végre ellazulhat, megszűnt a stressz. Alig van bennem erő, de ne ijedj meg, az érzés jóleső. Édes nyugalom, reménysugár. Nem is tudom, minek nevezzem. Köszönöm. És ne mondja felügyelő úr, hogy már fél éve, amikor az első emlékkép rám tört, itt lett volna a helyem, mert nem hiszem, hogy van ember, aki ne próbálkozott volna így, vagy úgy kikerülni a csávából. Csak azt nem értem: miért nem jöttek elő félévvel ezelöttig a két éve átvett emlékképek? Hol lapultak ezek a szörnyű emlékek eddig, ha már átszöktek a tudatomba. Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy az addig remekül működő nyelvtudásomhoz más is hozzátapadhatott. Az őrülettől féltem, szkizofréniától, tudathasadástól, kettős szellemiségtől és más rémségektől. Sok mindent végigolvastam ezekben a témában és mondhatom, aki belemerül az ideg és elmegyógyászati szakkönyvekben, ha nem hipochonder is, hamarosan bolondnak érzi magát. Egy üzletembernek vigyáznia kell a jó hírére. Ki állna szóba egy olyannal, akinek labilis a személyisége, aki nem tudja, mit csinál és talán nem is felelős a tetteiért. Én olyan komolyan veszem a munkát, hogy aki dohányzik, vagy rendszeresen fogyaszt alkoholt, azt nem alkalmazom, mert csökkent jelleműnek tartom. Olyan intenzíven törtek rám az emlékek, hogy szinte éreztem a kezemen a vért, nem győztem mosni. és az esőkabát?

- Esőkabát? – kapott a szón Blood.

- Igen. – mondta elgondolkozva Elliot Rodd.

- Volt egy esőkabát. Rajtam. igen rajtam. és véres lett.

- Aztán? – próbálkozott Sinus is.

- Nem tudom. Többre nem emlékszem. Ez is csak most, véletlenül ugrott be, eddig még sosem jött elő. Nagyon fáradt vagyok, a fejem is megfájdult, legyenek türelemmel. Ígérem, hogy mindent megteszek. Láthatják, ilyen morzsákban jön elő, az emlék, de igaza van a barátomnak: ha majd nem küzdök ellene, és ellazulva inkább elő akarom csalogatni, ki akarom adni magamból, mert nincs mitől, rettegjek, talán gyorsabban elmondhatok mindent, ami abból az emberből bennem van.

- Megáll az ész! – mondta az őrmester. – Legjobb lenne, ha ez az eset sosem kapna nyilvánosságot, hiszen ha valóban átvehető, bármi is, akár számítástechnikai, akár hipnotikus úton egyik ember emlékezetéből a másikéba, akkor ez egy új bűncselekmény lehetőség, megszabadulni a lelkifurdalástól és átpasszolni valaki másnak, aki sajátjaként ismeri el a cselekményt, és természetesen bűnhődni is kész érte. Komolyan mondom, sokszor már őrület, ami nap, mint nap előadódik. És akkor még a személyiségi jogok védelmét sem sértheti meg az ember, mert az mindenekelőtt való? Pedig, ha kötelezővé tennék az ujjnyom és DNS adatbankot, akkor senkinek nem taposhatnánk a lelkivilágába a gyanakvásunkkal, igaz viszont, hogy az ujjnyom és a DNS – el való kiszűrés így is adott, csupán akkor nem tudja az ember mihez kezdjen, ha semmi nem stimmel, az esetleg önként jelentkező, mégis kitart amellett, hogy a cselekményt ö követte el. Na, de nem folytatom. Indulhatunk, uraim. Mire végeznek a vizsgálatokkal, az esetek rövid leírását a doktor úr rendelkezésére bocsátjuk. Azonnal intézkedem, hogy állítsák össze a legfontosabb mozzanatokat.

A két férfi elbúcsúzott és Sinus visszaült a helyére. Beletelt egy – két perc mire képes volt kinyitni az első aktát, annyira meghökkentették a hallottak. De végre valami reménysugár a négy ügyben, még akkor is, ha – értelmes emberek körében – jobb nem beszélni róla.

Este kilenckor csengett Elliot Rodd telefonja.

- Tessék!- Ne haragudjon, hogy zavarom! – ismerte meg Stella Becker hangját.

- Nem zavar. Ma különben is olyan jókedvem van, hogy akár maga belzebub is zavarhatna, fütyülnék rá. De maga egy angyal és bárki kibújhatna a bőréből, ha a hangját hallja. Örülök, hogy eszébe jutottam. Nekem is feltett szándékom volt, hogy jelentkezem, de mióta elváltunk történt egy és más..

.- Gondolom kedvező irányban!

- Ezt meg hogy érti?

- Azt hiszi nem éreztem meg, hogy valami nagyon bántja és az a valami kapcsolatban van velem, vagyis inkább anyámmal.

- Ezt meg honnan veszi?

- Mi másért keresett volna meg éppen engem?

- Sok minden másért is magára találhattam volna, mondjuk azért, mert éppen olyan, amilyennek egy igazán szép lányt elképzeltem, mert jó magával beszélgetni, mert…

- Valami nyomta a lelkét anyámmal kapcsolatban, és csak most dolgozta fel magában annyira, hogy megpróbálja jóvá tenni, ha másként nem rajtam, vagy nagyanyámon keresztül.

- Maga aztán meg tudja hökkenteni az embert. Honnan támadnak ilyen ötletei?

- Megérzés, de úgy látom helyes megérzés.

- Igaz Stella, és az is, hogy valami nagyon nyomja a lelkem magával kapcsolatban. Adósa vagyok az édesanyjának, nem közvetlenül, de valakinek a tartozását nekem kell kiegyenlítenem, vagyis segítenem, kell, hogy kiegyenlittettessék vele. Próbálom kipuhatolni, mire volna legnagyobb szükségük.

- Semmit nem fogadhatunk el, ami.

- Az anyjának járna? Elvégre mégiscsak az anyja volt, és amíg tehette volna nem igen segítette magát. Ne kívánja hogy érthetően, elmagyarázzam mi miatt, tartozik neki az az illető, akinek az adósságát nekem kell rendeznem, túl komplikált, de egyszer elmondom. Most nagyon le leszek kötve pár napig, vagy pár hétig, de utána órákig mesélem majd, és nemcsak azt. szebb dolgokat is. Most csupán annyit árulok el, hogy már intézkedtem és egy alapítványt tettem a maga nevére, tanulmányainak fedezésére és természetesen kettőjük szükségleteinek kielégítésére.

- Csak nem képzeli hogy elfogadom?

- Nem, ha válaszol egy kérdésemre: ha meg tudta volna, hogy valami nagyon csúnya bűnt követtem el, de ha alibit igazol nekem, akkor megmenekülök a gyanú alól, mit tett volna?

- Még nem vagyok nagykorú, nem igen érnék be az alibi igazolásommal, de azt hiszem gondolkodás nélkül vállalnék mindent, ha a maga megmentéséről lenne szó.

- Olyasmit is, amit a törvényt tilt, ami miatt magát is megbüntethetik?

- Magáért még a büntetés sem esne rosszul! – mondta Stella olyan gyermeki ártatlansággal, hogy Elliot lelke legmélyéig meghatódott.

- Ha így állunk, remélem, elfogadja az alapítványt és nem kényszerit arra, hogy egy macskamenhelyhez juttassam az összeget. Ami magát illeti: tudom hogy, szeretne tanulni, de alig van reménye a gondtalan egyetemi évekre. Ez az alapítvány minden gondját, vagy inkább gondjukat megoldja.

- Mondtam már, hogy megpályáztam egy ösztöndíjat.

- Az édeskevés, habár biztos vagyok benne, hogy elnyeri. Ki lenne érdemesebb rá, mint maga, aki még el sem kezdte az orvosképzést, és máris képes belelátni az ember pszichéjébe.

- Mert véletlenül ráhibáztam, mi hozta magát mifelénk?

- Mert amíg élek áldani fogom istent, hogy odavezetett és ha csak egy kicsit is szimpatikus vagyok magának, nagyon kérem adjon időt, és ígérem, nálam gyengédebb figyelmesebb széptevője nem volt, nem van, és nem lesz.

- Viccel?- Azt hiszi a lélekbelátás nem lehet kölcsönös? Bár  én nem készülök pszichológusnak, de férfi vagyok: van szemem, tudok arcról olvasni, tekintetekből, és maga még olyan ártatlan ezen a téren, hogy amit érez, azt bárki leolvashatja az arcáról. Nekem legalábbis sikerült.

- Miért tagadnám, hogy maga elbűvölt, de nincs joga rá, hogy gúnyt űzzön a rajongásomból. Megpróbáltam uralkodni az érzéseimen, megpróbáltam gyűlölni, hibát keresni magában, de a vonzalom, ami feltámadt bennem, minden mesterkedésemnek ellenállt. Azt hiszem, beleszerettem magába, Elliot Rodd és már az sem baj, ha lator, gonosztevő, szívtipró, vagy mit tudom én micsoda, csak a közelembe tudjam, csak akadjon néha pár perce rám. Bár sosem volt dolgom férfival, de tudnia kell: magának csak egy szavába kerülne és.

- Pszt. Ki ne mondja, maga földrészállt angyal. Így is alig tudom türtőztetni magam, hogy oda ne rohanjak, és a karjaimba ne kapjam, de most még nincs jogom hozzá, vagyis kötelező ígéretem van rá, hogy minden szabadidőmet egy bizonyos célra fordítom.

- De az nem egy nő, ugye?

- A nők már hetek óta nem tudtak izgalomba hozni. Majd egyszer megérti miért. Magának mindent elmondok, őszintén. Az embernek ne legyen titka az előtt, akit.

- Akit?

- Ne próbálja kimondatni velem azt, amit maga olyan ártatlan őszinteséggel megfogalmazott. Nekem nincs jogom hozzá. Még nincs.

- Menyasszonya van?

- Hiszen ha csak az lenne az okom?

- Komolyabb? Akkor maga nagy bajban van.

- Merem remélni, hogy már csak voltam.

- Éreztem. tudtam.

- És azt akarom, hogy mindent érezzen, mindent tudjon, ami az életben ezután velem, vagy körülöttem történik. Elég ennyi?

- Elég. Tudja, hogy alig van erőm a kagylót tartani? Olyan boldog vagyok, hogy.

- Hogy az alapítvány ellen sincs ereje tiltakozni!

- Legyen úgy, ahogy maga akarja, mert három dolog van jelenleg, amit igazán akarok: a maga szerelmét, a továbbtanulást és hogy nagyanyó meggyógyuljon.

- Vegye úgy, hogy ebből kettő máris teljesült, és az alapítvány módot ad rá, hogy nagyanyó is jobb kezelést kapjon. Éljen vele Stella. drága kislány. Hiszen amíg élek nem hálálhatom meg, hogy találkoztam magával.

- Ne áltasson. Olyan lány, mint én ezrével szaladgál szerte széjjel.

- De olyan, akihez olyasmi vezetett volna el, mint magához nem él a földön. Sokat gondolok a kiselőadására, a kétkedésére, a bizalmatlan, méregető pillantására, amelyek hozzásegítettek a döntéshez, ahhoz, hogy most olyan reménykedő lehessek, amilyen vagyok.

- Bennem sosem kellett kételkednie. Érezhette volna. Biztosan tudta is, hiszen nem igen van olyan lány, aki képes volna átnézni magán, érzéketlenül.

- Téved. Az ízlések nagyon különbözőek, de a kettőnkké valahogy egybevág, és ne feledje: a maga életében eddig nem igen fordultak elő korosabb fickók. Sokszor riaszt, hogy túl öreg is vagyok magához.

- Majd magához öregszem, ha úgy jobban tetszem.

- Nekem mindig ilyen gyönyörű, és fiatal marad, és hogy teljes legyen a kép: a külseje csak figyelemfelkeltésre volt elég, amivel megfogott, az életfelfogása, az okossága, a szelleme, a jósága.

- Az sem számit, hogy az anyám…

-Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy találkoztunk. Különben is, senki nem felelős a szülei tetteiért, annál inkább a szülök a gyermekekért. Elnézést drága, csengetnek. Most be kell fejeznünk.

- De. Ugye nem nő?

- Egy angyal, de arkangyal, vagyis hímnemű, a legjobb barátom és jó  ideig együtt töltjük majd minden szabad időnket. Remélem sikerül, amibe belefogtunk.

- Vagyis üzlet. Még éjjel is dolgozik?

- Nekem a munka a hobbym. Nem fáraszt, de amin hat hónapja keresztülmentem, az elég kimerítő volt. Megyek. A végén azt hiszi, nem akarom beereszteni. Szép álmokat Stella, és azért hívjon fel néha. Kár hogy maguknál nincs telefon.

- Idejöhetne.- Amíg ennek nem jutok a végére, nem lehet. De tudja mit? Vegyen magának egy mobil telefont, és akkor nem kell utcai fülkében kuksolnia, hanem én kívánhatok magának szép álmokat. Holnap reggel már rendelkezésére áll a pénz. Menjen be a házukkal szembeni bankfiókba és éljen a lehetőséggel. Szép álmokat Stella – köszönt el Elliot és futott ajtót nyitni.

- Legalább adj egy kulcsot, ha nem tudsz elszakadni a pipikéidtöl. Úgy tudtam, nincs kapcsolatod. mind tönkretette ez a képzelmény.

- A régieket igen, de ezt éppen a képzelménynek köszönhetem, és ha valamiért, ezért remélem életem végéig hálás lehetek annak a sarlatánnak, akinek bedőltem.

- Neki a német tudásodért  is hálás lehetsz! Már próbáltalak hívni, de nem vetted fel, aztán óráknak tűnő ideig mással csevegtél. Nem irigylem a futárokat, akik szívszakadva vitték a jó hírt. és megváratták őket.

- Jó híred van?

- Odaszóltak. Fellélegezhetsz. Nekem nem jelent semmit. Én biztos voltam benne, hogy így lesz, de veled aligha tudtam volna elhitetni, hogy semmi közöd ahhoz, amiket beképzelsz magadnak.

- Vagyis a DNS nem egyezik?

- Nem. isten áldja meg a kollégát, aki rájött a DNS egyediségére, és legalább annyit tett a bünüldözésért, mint az ujjlenyomat – egyediségének felismeröje.

- Én is azt mondom. Hurrá! Tehát merjek hinni abban hogy semmi bajom, vagyis nem lesz végzetes következménye annak az örültségnek, amire vetemedtem?

- Biztos lehetsz benne. Felkészültél a hipnózisra?

- Egy kicsit felizgattál az örömhírrel, de ez jó értelemben vett izgalom. Vagyis kezdhetjük. Mondd, mit tegyek?

- Én ismerem a tényeket, tehát felteszek kérdéseket az esettel kapcsolatban, te leásol tudatod legmélyéig, és megpróbálod előhozni rájuk a választ. Reméljük sikerül.

Elliot Rodd hamarosan hipnotikus álomba zuhant.

- Ott vagy egy szobába egy asszonnyal. Hogy kerültél oda? Gondolkozz. Kocsival, gyalog, vagy.

- Repülővel.

- Jól van, most gondolkozz. Utasként. Vagy.

- Nem tudom. Vettem egy kést. A táskámba tettem.

- Nem szereted az esőt? Miért nem esernyő volt nálad.

- Mert az esőköpeny kellett. Azt vettem fel, hogy ne legyek véres. Közben.

- Tehát előre készültél, arra hogy.

- Képtelen voltam letenni róla. Sokáig terveztem, de sikerült. Csodálatos volt.

- Csodálatos? A szeretkezés vagy.

- Minden.

- Hova tetted az esőköpenyt?

- Belecsavartam a véres kést. ragadt a kezem. Undorító volt. Nem győztem lemosni a vért.

- De sikerült megszabadulnod az esőköpenytől? Vagy őrzöd valahol? Meg tudnád mutatni hol?

- Eldobtam. nem emlékszem hol. De jó érzés volt. Sietnem kellett vissza.

- Hova?

- A repülőtérre.

- Ott dolgoztál?- Nem tudom. Nem emlékszem, csak arra, hogy sok emberrel volt dolgom, és utálom az egyenruhát.

- Jegykezelő, csomagfelvevő, pilóta, másodpilóta, fededélzeti mérnök, mi voltál?

- Egyik sem. Nem. Nem emlékszem.

- És a neved?

- Elliot Rodd! – vágta rá azonnal, mire a doktor tapsolt és felébresítette. Egyszerre elég volt ennyi

Másnap reggel tudatta Sinusékkal, mit mondott Elliot a hipnózis alatt.

- Tehát repülővel jött ide. Ez is valami. A repülőterekre eddig nem gondoltunk. Tehát egyenruhás. Aki persze lehet vámos, biztonsági őr, steward, katona és, ha repülőtársaságnál dolgozik, isten tudja melyik járaton. Ide az USA valamennyi államából járnak gépek. És nem hiszem hogy ez a lakhelye. Ez jött, végzett és ment. Különben valahol csak felakadt volna a hálónkon. De honnan, hova? Próbálja emlékeztetni a külsejére. Talán sikerülne összeállítanunk egy fantomképet,  az sokat segíthetne.

- Meglátom. Elég nehéz dolgom van és neki is, hiszen nem a saját emlékeit mondatom el vele. Ne várják, hogy tiszta képet adjon bármelyik esetről is. Ma este a második esetről próbálkozom felhozni valamit az emlékeiből. Természetesen ö nem látta az önök rövid esetleírását, nehogy – akaratlanul azt mondja el, amit olvasott. Csak arra emlékezett, hogy a nő szobalány volt, és a villát leírta, ahova ment. Az esőkabátról beszélt, de a késre, vagyis arra hogy jutott hozzá és hova tette, nem sikerült semmit kiszedni belőle. A férfi arcát sem tudta felidézni.

Ben hajnali kettőkor ment el. Elliot nagyon fáradt volt, mégsem tudott volna elaludni. Amikor este hazaért, bekapcsolta az üzenet rögzitöt  és egy boldog hangocska tudatta vele: megvan a telefon, s ha akarja bármikor, felhívhatja. Bediktálta a számot is. Nem tudta volna kihagyni, hogy ne hallja a lány hangját.

- Köszönöm Elliot! – mondta a lány, szinte a kicsengés után.

- Nem aludt?

- Dehogynem.- És honnan tudta, hogy.

- Más nem hívhat. Csak maga tudja a számom. Köszönöm. Maga túlzásba viszi. Amikor megtudtam mennyi pénz felett, rendelkezhetem, le kellett ülnöm. Nem fogadhatom el.

- Hajnal felé nem szívesen kezdenék vitába, ilyen semmiségeken. A Nagymama hogy van?

- Értetlenül. Átvitettem egy klinikára, és azt hitte meghibbantam, vagy a legrosszabbra adtam a fejem, ami elképzelhető. Azt mondta esküdni, merne rá, hogy férfi van a háttérben. Én próbáltam meggyőzni arról, hogy téved, mert nem a háttérben, hanem az előtérben van, de ne gondoljon semmi rosszra. Másként nem tudtam megnyugtatni csak úgy, hogy elmondtam neki mindent.

- Mi mindent?

- Hogy maga a jótevő, és hogy anyának adósa maradt.

- Csak ennyit?

- Ettől megnyugodott egy kicsit. A többit majd elmondom neki, ha magam is képes leszek hinni benne.

- Tudom, hogy virágot kellett volna küldenem, hogy mindent el kellene követnem, csakhogy érezze: lélekben ott vagyok magával, de a végén mindent megért, és elnézi a mulasztásomat. Ha rajtam állna, a világ összes virága ott heverne a lábai előtt.

- Legalább enyhítené a fájdalmat. Vettem egy új cipőt és kicsit feltörte.

- Csak egyet vett?

- Azt is csak azért, hogy ha maga jön, olyanban lásson, ami illik magához. És nem a banki pénzből vettem, a konyhapénzből szorítottam ki a rávalót. Mióta egyedül vagyok kevesebbet kell költenem.

- Hogy maga mikre nem gondol? De nekem fogalmam sincs: mit viselt, amikor találkoztunk. Nem a lelki békétlenségem okozta, de csak magát láttam, a ruhájáról, a cipőjéről elképzelésem sincs.

- Most fekszik le? – kérdezte a lány ellágyulva.

- Igen. de nem tudtam volna elaludni, hogy ne beszélhessek magával.

- De már beszélt, és mindjárt kezdődik a nap. Maga nemcsak magánszorgalomból tanulgat, mint én, magának komoly tennivalói vannak. Jó éjszakát Elliot, szép álmokat.

- Magának is. Jó tündérkém!

Egy hete folyt már a hipnotikus próbálkozás, amikor Elliot, alig aludt el, azonnal mondott egy nevet.

- Steve Girard.

- Te vagy Steve Girard? – kérdezte Ben, nem kis meglepetéssel.

- Igen.

- Hol laksz?

- Bostonban.

- De nem vagy ott állandóan?

- Nem. Sokat vagyok szolgálatban. Repülök, és kiszolgálom az utasokat.

Ben feleslegesnek tartott minden további kérdést, inkább a felügyelőt próbálta elérni, hiszen ha igaz, amit Elliot kibökött, akkor vége az ügynek. Kezdődhet a tetemrehívás.

- Sajnos Sinus felügyelőt nem adhatom, Blood őrmester sem ügyeletes. Éjfél van uram. – mondta a központos.

- Tudom, de adja a gyilkossági csoport ügyeletesét.

- Adom uram.

- Egy üzenetet kellene átadnia Sinus felügyelőnek, vagy Blood őrmesternek. Nem tudom a lakástelefonjukat és sürgős. Csak annyit, hogy Cornell doktor üzeni, megvan a név és a foglalkozás.

- Ha megmondaná uram, melyik ügyről van szó, mert nem zavarhatom éjfélkor egyiket sem olyasmiért, ami ráér reggelig.

- Ezért zavarhatja. a rugós késes gyilkossági sorozatról van szó.- Értettem uram és köszönöm. A felügyelő valószínűleg visszahívja. Megmondaná a számát?

Sinus pár perc múlva jelentkezett, felírta a nevet és Ben fogadni mert volna,  egyetlen percet sem késlekedik felébreszteni az őrmestert, hogy munkába lóduljanak.

- Ez remek hír Cornell doktor. De, ha behozzuk az urat, természetesen nem kezdhetjük addig gyanúsítani, vagy vérvételre, egyébre kérni, amíg nem leszünk bizonyosak abban, hogy valóban ő-e az. Mr Rodd talán felismeri a hangját. Legfeljebb németül  beszéltetjük, mint akkor azon a szeánszfélén. Készítse fel rá, kérem. A felelőssége nagy. Az emberi hangnak legalább 5oo jellemzője van, amiből csak 4o körüli az egyéni. Nem mindenki képes azonosítani egy régen hallott hangot. Reméljük neki sikerül. Sokkal könnyebb dolgunk lenne. A második gyilkosságról semmit nem mondott?

- Semmit. Azonnal a névvel és a foglalkozással kezdte. Nem tartottam fontosnak, hogy tovább faggassam, hiszen elvileg a harmadik és negyedik esetről nem is lehetnek emlékképei, mert azok jóval a tudásátadás után történtek. Csak azt vehette át, amit a donor addig átélt.

- Értem és köszönöm. Nagyon sokat segítettek. Hamarosan jelentkezünk.

- Állunk rendelkezésükre, csak vége legyen már ennek a rémálomnak. Beletelik egy kis idő, mire Elliot túlteszi magát rajta. Szerencsére a sors az útjába vezérelt egy lányt. Állítólag ennek az ügynek köszönheti.

- Csak nem Stella Beckerröl beszél?

- Maga tudja, de annyit mondhatok, sosem láttam még ilyen átszellemült pillantásúnak, ennyire áradozónak, mint amikor róla beszél.

- Nekem elhiheti: nem túloz – jelentette ki Sinus.

- Akkor mégiscsak lesz valami haszna ebből az egészből.- Feltéve, ha a két idegen nyelvismeretet maga nem szuggerálja ki belőle. Szerintem, abbahagyhatná.

- Már abba is hagytam. Ez volt az utolsó hipnózis, hacsak az ügy tisztázása nem teszi szükségessé.

- Nem teszi. Mihelyt felismerni véli a hangot, támadhatunk és a pszichopatákat könnyű sarokba szoritani. Kőkemény fickók, amíg az ember meg nem találja a legérzékenyebb pontjukat, de akkor összeomlanak, darabokra hullanak. És nekünk ott van a DNS vizsgálati anyag. Az esőkabát! Csak tudnám, miért tartom a legjobb adunak az esőkabátot? – mondta elgondolkozva Sinus, majd búcsúzott és letette a kagylót, hogy Bloodot hívja.

- Talán mert az is! – dünnyögte a doktor, miközben helyére tette a telefont.

- Ha az emberek tudnák mi minden, jelentheti azt a bizonyos homokszemet a legérzékenyebb csodában, az emberi agyban, elámulnának. Miért ne lehetne a pszichés zavarnak éppen egy esőkabát az oka. Talán tiltották neki gyerekkorában, vagy haragudtak, ha bepiszkolta a ruháját, vagy elveszítette egyszer az anorákját és kemény büntetést kapott, ki tudja.

Hatodik fejezet

A gép, amelyen Steve Girard steward teljesít szolgálatot, és négy óra múlva visszaindul, pontosan landolt. Sinus és Blood nem akartak nagy felhajtást, de elriasztani sem szerették volna a madárkát. Ha most hagyják kirepülni, mielőtt mindent meg nem tudnak róla, lehetőleg tőle, akkor sokkal nehezebb dolguk lesz. Másik államban él, ők nem illetékesek, megkeresés, kiadatási kérelem, utazni, várni. várni. A várásból éppen elég volt négy hosszú éven át. Tudták hogy a férfi a gépen van, valószínűleg mit sem sejtve száll ki kollégáival, és nem számít arra hogy a rendőrség várja.

Amikor meglátták a vállas, remek kiállású, jóképű, magabiztos férfit, kicsit elbizonytalanodtak. És ha tévednek? Ha hagyták magukat átrázni egy lélekgyógyásztól és a barátjától? Miért is ne? A bosszúnak, az egérútkeresésnek sokféle formája létezik, és érte már őket néhány meglepetés. Mielőtt odaléptek volna a férfi elé, összenéztek és Blood jelezte, hogy bízza rá. Mindig így volt, ha kétségük támadt, és nem akartak beleragadni az intézkedésbe. Az őrmesternek voltak ötletei, remekül tudott blöffölni és ö csak Sinustól kaphatott fegyelmit a szabálytalankodása miatt, de a felügyelőt a felettese rótta volna meg. Nem mindegy, hiszen a felügyelő valahogy mindig megfeledkezett az ígért fegyelmiről, vagy, mert időközben rendbejöttek a dolgok, vagy, mert tudta, hogy az őrmester közérdekből került nehéz helyzetbe. Mint most is. Blood rendelkezett azzal a ritka képességgel, hogy arcátlanul tudta tálalni a legképtelenebb dolgokat is. Olyan blazírt képpel tudott hazudni, hogy a legjobb karakterszínész sem múlhatta volna felül. Ráadásul itt nem volt forgatókönyv, rögtönözni kellett, vagyis a kérdés mindig a felelettől függött. Ha elemében volt eszébe sem jutott, hogy szabályzat is van a világon, a cél érdekében bármire képes volt, és amíg csak Sinus volt tanúja a fegyelemsértésnek, addig meg is tett mindent, ami előbbre vihette a dolgukat és hál istennek, kevés baj származott belőle. Nemcsak kezdeni, de megmagyarázni is mesterien tudta a dolgokat. Sokszor a felügyelőt is meglepte képtelen rögtönzéseivel, mint ahogy ebben az esetben is.

- Elnézést uram. Ön Mr Steve Girard?

- Igen! – mondta szinte rezzenéstelen arccal a jóképű férfi

- Erkölcsrendészet. Egy utas feljelentést tett ön ellen zaklatás címén. Semmi komoly, úgy értem a hölgy elég hisztérikus alkatnak látszik, de nekünk kötelességünk foglalkozni a panaszával. Csak felolvassuk önnek az ö elmondása szerint történteket és vagy rábólint, vagy elmondja úgy, ahogy megesett.

- Nem emlékszem. hogy.

- Nem is pár napja történt, de tudja, amikor annyi a dolgunk, hogy ki sem látszunk belőle, és magát is elég nehéz elérni, az ember mindig azt teszi félre, ami akadályba ütközik. De most itt a repülőtéri irodában elintézhetjük. Így a legegyszerűbb.

- De nekem más programom van. Mindenkinek jár a pihenö idö. Adjanak egy idézést, és majd odamegyek, előre tervezetten.

- Nem jobb, ha túl lesz rajta? Pár perc az egész! Már itt is vagyunk! – mondta Blood és szinte betessékelte Steve Girardot abba az irodába, amelyet már jó elöre berendeztek, elrendeztek, az első bizonyossághoz. Elliot Rodd a másik szobában várta, hogy meghallja végre Steve Girard hangját, mert addig, amíg ö rá nem bólint a személyazonosságra, ahhoz sincs joguk, hogy előállítsák a gyilkossági csoporthoz. Amíg a gyanú nem megalapozott, amíg nem ismertetik vele a jogait, és amíg nem mondják meg, valójában mit akarnak tőle, addig tilosban járnak és semmihez nincs joguk, amit az állampolgár nem saját akaratából tesz, mert nem biztos, hogy Steve Girard beérné szóbeli, vagy akár írásbeli bocsánatkéréssel. Az eljárási túlkapásért járó fegyelmi pedig senkinek nem hiányzik.

- Természetesen igazolást kérek, hogy feltartottak, és kártérítést a szabadidőmért. – mondta a férfi nyugodtan.

- Ez csak természetes uram. Inkább többet igazolunk, mint amennyit velünk eltölt, csak nehogy Ön károsodjon egy hisztérikus utas miatt.

- Nem emlékszem, hogy valaha is kikezdtem volna a….

- Ö is csak akkor hergelte fel önmagát, amikor földet értek. Aztán tipródott rajta pár napig és a végén nálunk kötött ki – sorolta Blood, mintha könyvből olvasná.

- Zaklattam? De hát mivel? – tűnődött a férfi.

- Ö azt mondja, megsimogatta, de szerintem csak utat csinált az ételnek, amit elébe akart tálalni, vagy ilyesmi. Mit szól a városunkhoz? Gondolom, sosincs annyi ideje az ide – vissza utaknál, hogy nyakába vegye és megnézze néhány nevezetességét, ha egyáltalán létezik ilyen. De ne legyen lelkifurdalása. Mi, aki benne élünk is alig jutunk el Egy Múzeumba, vagy színházba. A Huszadik század rákfenéje, hogy az emberek lassan jobban ismerik Európát és egyéb országokat, mint saját államukat. Pedig mennyi szépség van az ember körül, csak nyitott szemmel kellene járni, rá kéne szánni egy kis időt.

- Amit még maguk is rabolnak. – állította volna meg a szóáradatot Mr Girard.

- Minket a kötelesség késztet rá uram. Azonnal itt lesz a gépírónő  és leírja azt a pár mondatot, ami ahhoz kell, hogy az ügyet a magunk részéről lezárhassuk. Addig engedje, meg hogy bemutassam egy kollégámat, nyomozó és fogadott valakivel: amikor meghallotta, hogy ön beszél nyelveket, addig nyaggatott, amíg vállaltam, hogy megkérem magát: szánjon rá két percet, de én már be is fogom a bagolylesőmet! – mondta és elhallgatott.

- Tied a szó barátom! – nézett az íróasztal mögött ülő  férfira, aki nyelvtanár volt, és németül kezdte a mentegetőzést.

- Az hogy nem angolul szólok önhöz, a fogadásunkhoz tartozik. Ugye nem baj. Úgy tudom, ön kiválóan beszél németül.

- Az ember vagy kiválóan beszéljen egy idegen nyelven vagy meg se szólaljon. Sértő a nemzet fiaira, ha törik a nyelvét! – mondta kicsit nagyképűen, de németül Steve Girard.

Elliot Rodd a másik szobában, a nyitott ajtó közelében feszülten figyelt.

- Remélem engem nem köveznének meg, mert mindig igyekeztem alapos tudásra szert tenni. – mondta a nyelvtanár, majd németül folytatta. Sokan azt mondják könnyű annak, aki több nyelven beszél, mert ahány nyelv annyi ember…

- Maga nem sajnálta rá az időt! – állapította meg Steve Girard, nem kis elismeréssel. – Biztosan sokat forgott német körökben, mert a hibátlan kiejtést akkor lehet elsajátítani, ha anyanyelvi szinten beszélőkkel társalog az ember. De elmondaná, hogy mi az a fogadás? Nekem dolgom van, és amúgy is feltartanak.

- Már el is döntötte uram. A barátom azt mondta, hogy senki nem hagyja szó nélkül, még ha húsz nyelven beszél sem, hogy egy bizonyos nyelven elkezdett beszélgetésről, szó nélkül másikra váltsanak át. – mondta a tanár, újra németre váltva.

- Hát, ami azt illeti, nem illő átcsapni egyik nyelvből a másikba, különösen, ha ilyen felületesen ismeri egymást két ember, mint mi. Ez afféle tudásfitogtatás. Az ember ne kérkedjen azzal, amit tud, csak akkor álljon helyt, ha szükséges.

- Köszönöm uram. Ezek szerint a fogadás döntetlen. Semmi baj, úgyis megittuk volna a tétet. Legfeljebb így mindketten kérünk egy rundót.

- Egészségükre! – mondta Steve Girard németül, és kicsit meglepve nézett a másik szobából előlépő Elliot Roddra.

- Ö az! Tagadhatatlanul ö az – jelentette ki Mr Rodd, és jó ideig, döbbenten nézett a sosem látott, de a hangja után általa kétséget kizáróan felismert férfira.

- Biztos benne? – kérdezte Blood.

- Ha kell meg is esküszöm rá!- Akkor köszönjük Mr Rodd. Ön elmehet.

- Azt mondták hölgy a panaszos? – bizonytalanodott el egy kicsit Steve Girard.

A kérdésre nem kapott választ. Elliot Rodd a súlytalanság állapotában indult a repülőtér parkolójába, le a hatodik szintre. Vége! Megszabadult! Nincs többé rémálom! Vége a fogvacogtató emlékezésnek. Azt is elfelejti, hogy valaha része volt benne.

Sinusék tekintete összevillant. A gépírónő természetesen nem jött, és Blood arra gondolt: ha ez a fickó tudná, miért van itt a világért meg nem szólalt, volna németül és  ha ö nem lenne olyan gátlástalanul hazárd, amikor az igazság a tét, napokig kínlódhattak volna a fickóval, mire szóra bírják, ráadásul folyékonyan, két nyelven és elfogódottság nélkül.

- Sajnos gépírónőt nem kapunk – folytatta a bla – blabát. – Kénytelenek leszünk beugrani a legközelebbi Örsre. Ugye nem baj Mr Girard? Ígérem, hogy visszahozzuk és természetesen az elrabolt idejéért, kárpótoljuk.

- Azt hiszem jogom volna a tiltakozáshoz. Nem kapcsolhatnak le valakit a munkája közben egy buta némber miatt. Küldjenek idézést, majd előirányozom, és pontosan megjelenek, de.

- Sosem szerettük a felesleges irka – firkát. Csak időhúzás, és ez az ügy nem olyan nagy jelentőségű, hogy érdemes volna rá egy újabb napot vesztegetnie. Majd meglátja, hogy igazam van – mondta az őrmester, és ha nem is értek Steve Girardhoz, valahogy úgy irányították a lépteiket, hogy kettőjük között neki is, muszáj legyen haladnia, a kocsi felé. Amikor Blood indított is csak reménykedtek, hogy: az elegáns, magabiztos férfi, akinek még bírja a tartása, és úgy ül a felügyelő mellett, mintha szívességfuvarra vinnék -, azonos a megátalkodott gyilkossal, vagy büntethetetlen pszichopatával.

Hetedik fejezet

Késő  délután volt és Elliot Rodd úgy érezte élete legboldogabb napja. Ha nem restellte volna, hogy feltűnést kelt, futólépésben megy a kocsijához, hogy mielőbb telefonálhasson Stellának. Végre túl van mindenen. Amíg él, hálás lesz Bennek, hogy mindent elkövetett és felszínre hozta belőle a sok mocskot és megígérte, hogy ha túl lesznek a bizonyítási eljáráson, megpróbálja messze űzni a rémes emlékeket. Alig várja már, pedig mióta tudja, hogy nem lehet azonos a gyilkossal egészen másként hatnak rá a feltörő emlékek. Tévedés, félreértés, azt nem én tettem! Ilyesmivel nyugtatja magát, ha késztetést érez a kézmosásra, vagy arra riad éjszaka, hogy kiverte a víz. Majd Stella kedves, nyugodt, hangja messze űzi tőle ezt a rémálmot. Egyszer el kell mondania neki mindent. Különben hogy érthetné meg, mi vezette hozzá, mi volt az, amit érzékeny lelkével megsejtett, mitől féltette tudat alatt is.

- Stella! Ha tudná milyen boldog, vagyok. Szeretném látni. Azonnal.

- Ebben egyetértünk! – mondta boldogan a lány. Hol és mikor?

- Húsz perc múlva ott leszek a házuk előtt. Szeretném, ha meglátogatnánk a nagymamáját.

- Úgyis készültem be hozzá, de akkor még nem is sejtettem, hogy maga is velem tart. Tehát vége a lidércnyomásnak?

- Honnan tudja, hogy az volt?

- Sosem hallott még arról, hogy két ember érezhet ugyanúgy, hogy beleláthatnak egymásba, hogy kiolvashatják a másik gondolatát is, csak azért, mert…

- Most erről inkább ne beszéljünk, mert kemény leckét kaptam a gondolatokkal kapcsolatos dolgokból.

- Nagyon szerette?

- Kit?

- Akivel vége?

- Senkivel nincs vége, vagyis nem volt, akivel befejezzem. Magával pedig szó sem lehet befejezésről. Tehát, ott lesz, mert én már  úton vagyok. A kocsiból telefonálok és az autó elég gyors, a forgalom sem túl nagy.

- Készen vagyok, de szívem szerint addig hallgatnám a hangját, amíg ide nem ér.

- A kocsi telefon nem alkalmas elmélyült beszélgetésre, és vezetés közben nem is túl biztonságos a figyelemelterelés, márpedig, akár hiszi akár nem olyan boldog vagyok, hogy legszívesebben cikk – cakkban vezetnék, mintha égig szálló zene szólna és folyton a maga kedves arcát látom magam előtt. Azt hiszem ez már nem is normális állapot. Eufória!

- De amíg maga kimondhatta, én csak érzem, mióta megláttam, és mióta azt hiszem, nem tudnék maga nélkül élni.

- Isten vele kislány. Óvatosan lépdeljen lefelé a lépcsőn, mert nagyon sokáig szeretném még épnek, szépnek, okosnak látni, tudni, érezni. szeretni. Látja ezt is, kimondtam. Először életemben mondtam egy nőnek, hogy szeretem! – lágyult el Elliot hangja és az összeköttetés hirtelen megszakadt.

Fura kapcsolat, amelyben a szerelmesek meg sem érintik egymást. – ötlött fel bennük szinte egyszerre, amikor Stella elfogódottan beült mellé  a kocsiba. Úgy érezték elképzelhetetlen, hogy lehet fokozni a kellemes érzést, amelyet az a tudat ad, hogy aki legfontosabb számukra, ott ül mellettük, lelkük túláradó szerelemmel van tele, és akkor ölelhetik meg egymást, amikor akarják.

- Virágot már vettem a nagymamának.

- Maga mindenre gondol.

- Az csak ezután jön. Most még nem nagyon futja az időmből, az erőmből, hogy visszatereljem az életemet a megszokott mederbe. De majd meglátja milyen gyengéd, figyelmes fickó vagyok én, ha semmi nem nyomaszt, ha csak a munkám boldogit.

- Van egy meglepetésem: elnyertem az ösztöndíjat.

- Ugye visszaadja?

- Választanom kell, vagy az ösztöndíj, vagy az alapítvány és több okom is van rá, hogy az alapítvány mellett döntsek. Először is az, hogy az ösztöndíjjal boldog lesz valaki, aki most is olyan szerencsétlen sorsú, mint én voltam, amikor megpályáztam, másodszor az alapítványba már belemarkoltam, a maga biztatására, hiszen nagyanyó abból került jobb klinikára és szerencsére hamarosan otthon lehet. Megvetem a telefont, amely életem legkedvesebb ajándéka lett, dacára annak, vagy netán éppen azért, hogy eddig csakis magával beszéltem rajta.

- És vett egy cipőt, ami feltörte a lábát, de azt csak az alapítvány biztos tudatában, a félretett konyhapénzből merte! – csókolt oda az olcsó kis ruha vállára Elliot.

- Otthon is hagytam. Azt akartam: nézzen meg úgy, ahogy először látott, szegényesen.

- Szerencsére régen tudom, hogy nem a ruha teszi az embert, de nem válaszolt kereken: lemond az ösztöndíjról?

- Igen. és a legdöntőbb érv, ami miatt nem fogadom el, hogy el kellene mennem a városból, és képtelen volnék más levegőt szívni, más napsugárban sütkérezni, mint maga. A távolság pedig egyenesen megölne.

- Maga elkényeztet engem, Stella. Nem azért mintha nem lett volna nő, aki ilyen szépeket mond nekem, ne értsen félre, minek is tagadnám, akadtak már széptevőim, de az  ártatlan őszinteség, ahogy maga csinálja, megszázszorozza a szavai értékét. Az őszinte szó egyre ritkább és felértékelődött. Büszke vagyok rá, hogy én csalom ajkára ezeket a szavakat. Arra a gyönyörűen ívelt, csodálatos ízű szájára.

- Honnan tudja, hogy.

- Álmomban már sokszor megízleltem, és amit nagyon akar, abban ritkán csalódik az ember. Majd meglátja, éppen olyan, amilyennek elképzeltük.

Megérkeztek a kórházhoz. Elliot leállította a kocsit és odanyúlt Stella kezéért, amely azonnal befészkelte magát a markába és úgy bujt meg ott, mint egy pihés, riadt kis madár. Mielőtt megszólalt volna, ajka bejárta az alig észrevehetően reszkető kis kezet.

- Szeretem Stella, és azt akarom, hogy boldog legyen.

- Mondja még egyszer! – kérte könnybe lábadt szemmel a lány és szája odatapadt az erős, mégis olyan kecses férfikézre.

- Stella, ne.

- Miért ne? Ez is a magáé! Az a drága keze.

Nem bánták, hogy sokan furcsán néznek a nyitott kocsira, amelynek első ülésén egy fiatal pár ül, egymás összekapaszkodó kezét becézve.

A nagymamára alig lehetett ráismerni. Nem is lepődött meg Elliot láttán.

- Csak remélni mertem, hogy újra látom. Ha tudná milyen szorongva élek, amióta tudom, hogy a kis unokám. Szereti magát.

- Tehát elmondta? – nyújtotta át a virágot Elliot.

- Mindent elmond. Őszinteségre neveltem.

- Köszönöm, hogy felnevelte Mrs Becker. nekem! – mondta Elliot és megcsókolta az asszony kezét.

- Ez olyan szép, hogy félek, felébredek! – hatódott meg az idős hölgy.

- Ébren van Mrs Becker és tudnia, kell, bármilyen furcsán robbantam is be az életükbe, szeretem Stellát. Talán már akkor fészket rakott ez az érzés a lelkemben, amikor először itt jártam, csak nem vettem róla tudomást. De most már tudom, hogy sosem akartam mást, csak öt. Nagyon szeretem, és ami legfontosabb ö is szeret.

- Azt nekem nem kell bizonygatnia!- Akkor hadd mutassam be magam: a nevem Elliot Rodd, üzletember vagyok. Nem panaszkodhatom. Elég nehéz volt a kezdet, de ma már nincs tartozásom, és ha mindent visszaforgatok is, újabb vállalkozásokba, a napi 1o – l2 órai munka meghozza gyümölcsét. Olyan életet biztosíthatok Stella számára, amilyet megérdemel az, aki kivívta szívem minden szeretetét. Tőle függ, hogy mikor engedi magát kényeztetni, de természetesen a tanulásról nem engedem lemondani. Tudom mit jelent az, ha az ember eltervez valamit, és véghez viheti. Nem ö lesz az első egyetemi hallgató, aki férjes asszony, és a családtervezéssel még várhatunk. Azt szeretném, ha mindkettőjüket nagyon boldoggá tehetném.

- Istenem, ha ezt most nem nekem, hanem az anyjának mondhatná! – sírta el magát a nagymama.- De higgye el, nem én tehetek arról, hogy semmi nem úgy történt, ahogy szerettem volna. Stella még nem tudja milyen keserves asszonysors jutott nekem. Az anyja nem egyszer nézte visongva, hogy üt, ver a részeg apja. A felnőttek nem gondolkodnak. Ha megtennék, sosem követnének el olyat a gyermekeik előtt, ami egy életre tönkreteheti őket. Nem vagyunk egyformák, és hogy melyik gyerek mit érez hasonló események láttán, és milyen nyomot hagynak benne a kegyetlen emlékek, azt embere válogatja, de hogy semmi nem múlik el bennük nyomtalanul, és hogy a feldobott kő hol áll meg, azt senki nem tudja. Az hogy a mai fiatalság olyan, amilyen a szülök, vagyis a mi vétkünk. Hol vannak már a meghitt, oltalmat adó boldog családok. Az otthon gyermekeikre váró anyák, a jó ízű beszélgetések, az őszinteség, és a rengeteg idő, amit együtt tölthetett a család. Ma mindenki rohan, és mire belefárad, rádöbben, hogy elfutott minden szép és jó mellett, vagy ha bele kóstolt is ebbe – abba, nem érzett rá igazán a boldogság izére. Az élet rövid. Okosan kell élni, még akkor is, ha a körülmények alkura késztetnek. Amíg egészséges az ember, és a szívében szeretet van, semmi nem lehetetlen. Bárcsak újra erőre kapnék.

- És élvezhetné az életet! – fejezte be a sóhajtást Elliot, mert arra ne is gondoljon, hogy tovább dolgozzon. Stella gondját adja át nekem, hiszen amit tőle kapok, azt anyagiakkal úgysem fizethetném meg. Hadd adjak meg neki mindent, amit csak kíván és önnek is. Ha tejben, vajban füröszteném sem tudnám meghálálni, hogy ilyennek nevelte fel nekem, amilyen. Nézzen rá Mrs Becker, hát nem gyönyörű?

- És nemcsak szép, nagyon kedves is. Majd ha jobban megismeri rájön, a külső szépség csak felszín, figyelemfelhívásra való, ami belül van az számit. És ha ö azt mondja: szereti, elhiheti, hogy tűzön vízen át kitartana maga mellett, hogy mindent megbocsátana.

- Úgy élek majd, hogy sose legyen megbocsátanivalója. Ugye áldását adja ránk Mrs Becker. Ha Stellának nincs titka ön előtt, akkor tudja, még nem mertem megérinteni, mint nőt, és nemcsak azért mert többnek éreztem egyszerű kalandnál, ami kettőnk között szövődött, de mert nemcsak szeretem, tisztelem is. Igaz, ö egy kicsit öregnek érez magához, de ki tehet arról, ha a sors későn kapott észbe, és már tíz éves voltam, amikor rájött, hogy még nem adott életet annak, akit páromul szán. – mondta Elliot azzal az elbűvölő mosolyával, amitől Stellának remegni kezdenek a lábai.

- Sosem számit a korkülönbség. Én sokat megéltem, nekem elhiheti. Láttam olyan boldog házaspárt, ahol az asszony tíz évvel idősebb volt, mégis irigylésre méltóan éltek és olyat is, ahol a férj apja lehetett volna korban a feleségének, de párját ritkító boldogságot adott neki, és persze kapott is.

- Köszönöm, hogy mellém állt Mrs Becker! Legalább mi idősebbek tartsunk össze a kis fruskánkkal szemben, akit, – ha megengedi, most megcsókolok. Ez lesz az első csókunk, és ne furcsállja, hogy éppen itt, hiszen áldását adta ránk és a pap előtt is megcsókolja egymást az ifjú pár.

Stella akkor már oda is borult a mellére. A csók inkább áhítatos, ismerkedő, csodaváró volt, mint szenvedélyes, de hát arra lesz még idő.

- Szeretlek! Életem fénysugara, rajongó kis lélekbúvárom, tündöklő szentjánosbogárkám, mert hidd el kedves, néha egy parányi fény is elég, hogy az ember eltaláljon oda, ahova mindig is tartott, ahova szívszakadva vágyott.

- És ahol remegő szívvel, és töretlen hittel vártak rá! – súgta a lány és a második csókot ö kezdte, mint aki attól fél: ha nem tapad oda a drága ajkakra, elbőgi magát, és miért is titkolná a nagyanyja előtt, mennyire boldog. Milyen kimondhatatlanul jó érzés szeretni.

Nyolcadik fejezet

- Van ügyvédje Mr Girard? – kérdezte Sinus, mihelyt a szobájába értek.

- Kinek nincs? Csak nem képzeli, hogy ide rángatom egy kis zaklatási panasz miatt.

- Csakhogy már régen nem a zaklatásról van szó.

- Hanem? – futott át valami ború a férfi arcán.

- Négyszeres előre kitervelt, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölésről kell beszélnünk magával Mr Girard! – sorolta a felügyelő.

- Milyen minőségben? Tanúként sem voltam jelen soha semmiféle csúnya esetnél. – mondta kicsit elbizonytalanodva, Mr Girard.

- Vagyis nem tart igényt az ügyvéd jelenlétére? Figyelmeztetem Mr Girard, hogy bármit mond vagy tesz, felhasználható lesz maga ellen, amennyiben bebizonyosodik, hogy köze van azokhoz a cselekményekhez, amiket ismertetünk Önnel. Kezdje el őrmester.

És Blood sorolni kezdte az eseteket, természetesen úgy, ahogy azt feltételezéseik szerint elképzelték. Miközben olvasta a rövidített tényállásokat, többször odapillantott a Sinus asztala előtt ülő férfi arcára. Mintha idöjárásjelentést hallgatott volna.

- Tehát? – kérdezte a felügyelő, mikor az őrmester befejezte

- Azt mondta, hallgathatok. Nincs hozzáfűznivalóm, ahhoz a sok szörnyűséghez, amit elsoroltak. Csak nem azt akarja jelenteni ez a litánia: olyan impotens nyomozók, hogy van négy esetük, amelyeket évek óta képtelenek lezárni?

- Jól értelmezte Mr Girard! – vágta rá Blood. – De minden reményünk meg van arra, hogy hamarosan végére érünk a dolognak. Kinyitná a táskáját?

- Miért tenném?

- Kíváncsi vagyok, hozott-e magával esőkabátot.

- Mindig hordok magammal esőkabátot. A társaság ellátja vele a dolgozóit.

- De maga egy kicsit túl sokat fogyaszt belőle, nem gondolja?

- Az esőköpenyek egyszerhasználatosak, vagyis, ha elkap az eső, még le sem kell adnom a régit, csak leemelek az öltözőben a polcról egy másikat. Mi akar ez lenni? Vallatás?

- Ügyvéd jelenléte, vagy az ön beleegyezése nélkül nem gyanúsíthatjuk semmivel, de alapos okunk van feltételezni, hogy az elkövetőnk mindig esőkabátban közösült az áldozataival és vannak döntő bizonyítékaink, amellyel, ha – a tettes kézre kerül – minden kétséget kizáróan bizonyíthatjuk a bűnösségét. Gondolom ön a gyanú árnyékába sem szeretne kerülni, és ezért hajlandó teljesíteni egy kérésünket.

- Már eddig is túl sok kérésüket teljesítettem. Tiltakozom az ide hozatalom, és a félreérthetetlen célzásként feltett kérdéseik ellen.

- Eltúlozza a dolgot, Mr Girard – vette át a szót Sinus. – Csupán egyetlen dolgot kell tisztáznunk, és máris visszük vissza a repülőtérre. Két évvel ezelőtt ön resztvett egy játékban, ami hogy úgy mondjam nem egészen engedélyezett cselekvés és.

- Térjen a tárgyra.

- Ön belement, hogy – hipnotikus állapotban – átemeljék a nyelvtudását egy másik ember memóriájába.

- Ja, erről van szó? – nevetett fel magabiztosan a férfi.

- Maguk bedőlnek ilyen képtelenségnek? – Mit akarnak ezzel? Igaz, volt egy bizarr játék, de amikor végeztünk és az a főbohóc, ideadta a tiszteletdíjamat, elárulta, hogy az a másik fickó, már a játék előtt is tökéletesen beszélt németül.

- Hazudott!

- Miért tette volna?- Mert látta hogy úgysem hiszi el, aminek tanúja volt, és nem akarta hogy nagyobb hullámokat verjen a kísérlete, mint ami elengedhetetlen. Vannak az áltudománynak tiltott területei és.

- Mindjárt gondoltam, hogy valami lökött kísérleti tudós társasággal van dolgom. De amit ígértek megérte. Nem vagyok a pénz ellensége, de az a pár órai kényszerpihenő is remekül eltelt vele, amit itt kellett töltenem a városban. Ha jól emlékszem valamelyik szállodába mentünk, és előtte iszogattunk is egy kicsit. Persze csak a varázslóval és a bonyolítóval. Van úgy, hogy az embernek kedve támad egy kicsit elmerülni a tömegben, hogy úgy mondjam: leszállni a nép közé. Aztán amikor rábólintottam arra a marhaságra telefonálgatott, és hívott egy taxit. Hókusz pokusz volt az egész. A szolgálatra is pontosan kiértem. Miért fontos ez most?

- Mert. az egyik jelenlévőnek része lehet abban a csúnya emberölési sorozatban, amit a kollégám ismertetett.

- Te jó ég! Még a víz is kivert. Az ember sosem lehet elég  óvatos. Remélem kézre keritették.

- Igen, de hallani sem akar semmiről. – vette át a szót Blood, mert érezte, hogy megint fel kell öltenie a piaci légy pimaszságát, ha a fickó eszén túl akarnak járni.

- Azt mondták, vannak bizonyítékaik. – mosolygott gúnyosan a férfi.

- Igen. csakhogy azok az eddig felderített tréfamesterek egyikétől sem származhatnak. – mondta Blood.

- És. hányan vagyunk még, akik.

Sinus rá akarta vágni, hogy csak Ön, de Blood megelőzte, és bár akkor le tudta volna harapni a fejét érte, később megdicsérte.

- Ketten, vagyis már ö is túl van a dolgon, és egyeznek is a leletei, de azt mondja, amíg az utolsó szereplő is át nem esik a vizsgálatokon, addig nem hajlandó dalolni, vagyis vallomást tenni. Tudja, hogy van? Időt akar nyerni. Minden nap, amelyet nem idebenn tölt nyereség, és még a villamosszék felé tartóban is él a remény: hátha? Persze mi biztosak vagyunk benne, hogy ö volt!

- Tehát. A leletei egyeznek a maguk bizonyítékaival? – kérdezte kicsit elgondolkozva Mr Girard.

- Igen. de tudja, a vérvizsgálat nem olyan egyszerű. Ha egy leányanya apát keres a gyerekének, van, hogy egy egész kosárlabdacsapatot végig kell vizsgálni, amíg valakinek hasonlítanak a vérjellemzői a gyerekére.

- Tehát ha hajlandó vagyok alávetni magam egy vizsgálatnak elmehetek?

- Igen uram! – vágta rá Blood, és Sinusnak kezdett melege lenni.

- Akkor mire várnak? Hol a doki? – állt fel a férfi.

Nem lehetett volna eldönteni melyiköjük lepődött meg jobban a vendégük hozzáállásán, gyors hajlandóságán.

- Máris odamegyünk uram! – mondta Blood, és nyitotta az ajtót. Tudta, hogy főnöke mindent elintéz, mire odaérnek. Fő hogy legyen meg a minta, írja alá a beleegyezést, és adjon nyálmintát, meg egy szálat a hajából.

Steve Girard aláírta a beleegyező nyilatkozatot, majd átesett a vizsgálaton és a hajszálát is rendelkezésre bocsátotta, Olyannak tűnt, mint egy gyerek, akinek régen ígérnek valami jutalmat, és mert tudja hogy érdemes rá, alig várja, hogy elérkezzék a csodás pillanat.

A nyomozásnak, vagyis a kihallgatásnak szabad utat adott a DNS egyezése. Holtbiztos, hogy Steve Girard az elkövető. A helyszínen talált és a Steve Girard engedélyével vett hajszál, egyezett. Sinusék fellégezhettek volna, de mint a nyomozás ebben a szakaszában mindig, inkább elkapta őket a cselekvés izgalma. Csak Steve Girard volt halál nyugodt. Amikor Blood felkísérte az állítólagos kilépő céduláért, Sinus szobájába, már a vizsgáló bíró is ott várt rájuk.

- Mr Girard! Alapos gyanúnk van feltételezni, hogy maga követte el azt a gyilkosságsorozatot, amely négy éve tart és mindezidáig felderítetlen maradt. Joga van az ügyvédjéhez, de addig is őrizetbe vesszük.

- Maguk megörültek. Ez a hála azért, mert hajlandó voltam segíteni? – kérdezte méltatlankodva és akkor először látszott ijedtnek a túlontúl is magabiztos férfi.

- Köszönjük hogy hajlandó volt, mert így meggyorsította a dolgunkat. A dns-e egyezik azokkal a bizonyítékokkal, amiket a tetthelyeken találtunk, ja és persze az ujjlenyomata is. Valóban remélte, hogy még most is kicsúszhat a felelösségre vonás alól? Az ujjnyom és a DNS, csakis egy emberre jellemző. Nincs két egyforma, kivéve persze az egypetéjű ikreket. Gondolom nincs ikertestvére?

- És az a másik? – háborgott Steve Girard. – Azt mondták az én vizsgálati anyagom, csak az ö meggyőzéséhez kell, hogy dalolni kezdjen.

- Ki beszélt itt másikról? – kérdezte Blood olyan ártatlan képpel, hogy még a vizsgáló bírónak sem jutott volna eszében kétségbe vonni, amit mond.

- Maguk! Átráztak. Csapdába csaltak, rám akarnak kenni olyasmit, amit sosem követtem el. Maguknak fogalmuk sincs az emberi jogokról. A csalárd módon szerzett bizonyítékot, vagy beismerő vallomást, a bíróság nem fogadja el.

- Csillapodjék le Mr Girard és nyilatkozzon. Idehivassuk az ügyvédjét, vagy elfogad egy kirendelt védőt.

- Felőlem azt ültetnek ide, akit akarnak, és bármit kérdeznek is: semmire nem válaszolok. Nem sétálok be a csapdájukba. Még hogy szeméremsértés. Még hogy döntsek el egy fogadást. Legyenek erősek uraim, maguk elefántcsapdát állítottak és hangyát fogtak vele.

- Ezt meg hogy érti? – kérdezte a vizsgálóbíró.

- Bevetettek egy férfit, aki odatoppant elém, és azt mondta: igen, ö volt, megismerem. És tudja kit ismert fel bennem? Egy hülye hecc egyik szereplőjét, amelyben ö volt a beugratott, vagy a beugrató, ki tudja?

- Egyik sem! – szögezte le Blood. – Ö valóban átvette magától a német tudását. Előtte nem ismerte a nyelvet, vagyis az a sarlatán mégis értett valamit a paratudományokhoz.

- Akkor örüljön, hogy nyert valamit az ügyön. Kit érdekel? Én nem hiszem el, hogy valakinek az agyából csak úgy ki lehessen emelni egy blokkot, vagy nem is tudom, minek nevezzem, de ha magukat ilyen átlátszó, gyermeteg dolgokkal át lehet ejteni, lelkük rajta, ám hogy drágán fizetik, meg amit velem művelnek abban biztosak, lehetnek.

- Mr Girard. Meg fog lepődni, mint ahogy mi is kétkedéssel fogadtuk a most már bizonyossá váló tényt: az ismertetett bűntények a maga emlékeiből, a német nyelvvel együtt átkerültek az egyébként szerencsésnek nevezhető férfi emlékezetébe, aki azóta is birkózik a szörnyű tudattal, hogy megölt két nőt.

- Az előbb négyről volt szó. – vágott közbe pimasz hangon a férfi.

- Mert ö nem vehette át többnek az emlékét, hiszen addig a maga szerint “mókáig” csak két nőt szúrt le.

- Leszúrni? Mindig is irtóztam a késtől. Megkérdezhetik a szüleimtől. Még élnek. Kiráz a hideg, ha éles kést látok.

- Meg fogjuk kérdezni, ha okot látunk rá, uram, de magának kellene válaszolnia: ha nem ön volt, akkor ki?

- Talán ö! A szerencsés fickó! Maguk nem látnak tovább az orruk hegyénél? Ha az én agyamból átvihette a mágus a nyelvtudást az övébe, miért ne szökhetett volna át az ö emlékeiből is egynéhány részlet az én emlékezetembe? Nem akartam beszélni róla, mert azt hittem csak kimerültek az idegeim, azért álmodok annyi szörnységet, de.

- Hallgatjuk Mr Girard! – élénkült fel Blood. – Amit mond, nagyon érdekes. Maga melyik két esetről tudna nekünk néhány felvilágosítást mondani, vagy netán emlékszik mind a négyre?

- Ügyvédet akarok! Még a végén belekevernek valamibe, amihez semmi közöm. – bizonytalanodott el Steve Girard, az őrmester tetemrehívó tekintetétől.

- Hívjuk ide a magáét, vagy.

- Jöjjön, aki kéznél van. Csak azért kell, mert elég fáradt vagyok, különben kívánni sem tudnék jobb védőt magamnál.

Az ügyvéd megérkezett, bemutatkozott a védencének, aztán engedélyt kért, hogy pár szót váltson vele.

- Akkor kezdjük az első esettel! – szólalt meg Sinus, nem sokkal később, amikor a védő befejezte.

- Gondolja, hogy nem tudok visszaemlékezni rá? Elmondták és a válaszom megint ugyanaz: fogalmam sincs, miről beszélnek. Semmi közöm az egészhez.

- A második esetre sem akar emlékezni?

- Kényszeríthet rá, hogy emlékezzem olyasmire, amit nem éltem át? Kérdezze azt a fickót, aki így akar kibújni a büntetés alól. Nem volt akkora az a tiszteletdíj, hogy még ezt is vállaljam érte. Hozzák ide, vallassák öt.

- Neki nem egyeznek meg a laboratóriumi leletei a helyszínen talált bizonyítékokkal. – mondta szinte szótagolva, emelt hangon, Blood, Mr Girard legnagyobb elképedésére. Láthatóan zavarba jött, szinte magába roskadt.

- Majd én elmondom, hogy képzelem! – állt fel Sinus. – Elég régen foglalkozunk már ezekkel az ügyekkel, hogy alaposan hozzáolvassunk és megkérdezzük az illetékes tudósokat is. Az elkövetőt szexuálisan eltévelyedett embernek tartják, aki valamilyen oknál fogva, csakis akkor érzi magát a mennyekben, ha tilosban jár, ha úgy hal meg a nő, hogy érzi a halálát, és hogy miért vesz ehhez esőkabátot, arra két találgatásunk is van: vagy előrelátó és nem akar túlzottan vérrel szennyeződni, vagy, mert életében először is abban csinálta.

Blood a gyanúsítottat figyelte. Ami Steve Girard arcán az utolsó szavak alatt végbement az maga volt a földindulás, összeomlás, teljes kapituláció.

- Hogy merészeli. Honnan vesz ilyeneket? – kérdezte először szinte önmagától, majd egyre segélyt kéröbb tekintettel a védőjére és a vizsgálóbíróra tekintgetve. Mint aki segítséget vár, keresi az utolsó szalmaszálat, amibe belekapaszkodhat, mert képtelen elhinni, hogy vége: nincs tovább.

- Nem feltételezem Mr Girard. Tudnia kell, hogy amikor a repülőtéren odaálltunk maga elé, már alaposan fel voltunk vértezve az esetleges ellenvetései kivédésére. Itt van előttem az édesanyja elmondása.

- Öt ne. hogy merészelték? – hajtotta le a fejét a férfi.

- Sajnálom Mr Girard, meg kellett kérdeznünk, miért költöztek el abból a városból, ahol tizenöt éves koráig éltek.

- Hallgasson! Anyámat nem engedem. Maguk barmok, állatok, vaddisznók, lelketlen gazemberek.

- Tudjuk min ment keresztül és nem csoda, ha az óta sem volt képes feldolgozni magában. Az emlékekkel úgy van az ember, hogy egy idő  után csak az marad meg mélyen a tudatában, ami jó volt. Ami szép volt. És az. Akkor ugye nagyon jó volt? Annyira jó, hogy nem bírta ki: meg ne próbálja újra, és újra, ne élje át megint egy másik, növel, de valószínűleg ugyanúgy.

- Hallgasson. – ordított fel a férfi és tenyerébe temette az arcát.

- Mihelyt maga folytatja! – mondta Sinus és tovább beszélt. Sokáig készült rá. Majd elmondja magával hozta-e a kést, vagy itt vette és hova tette, miután elvégezte vele azt, amit akart. Átnéztük annak a régi, sajnálatos ügynek az iratait.

- Hallgasson. Könyörgöm, hallgasson! – rimánkodott Steve Girard és tekintetéből eltűnt a magabiztosság, olyannak tűnt, mint aki megadja magát. Belátja, hogy nincs tovább

.- Tudom, hogy nem kellemes mástól hallani azt, amit magának sem nagyon, mert bevallani. Maga tizenöt éves volt, amikor elveszítette a szüzességét. Egy idősebb szomszédasszony csábította el. Szégyenlős fiú volt, kerülte a lányokat. Alig tudta rávenni, hogy levetkőzzék, és mert nem akart feloldódni, magára adta a férje átlátszó esőkabátját. – sorolta Sinus, halkan.

- Semmi közük ahhoz. ártatlan vagyok!

- Valóban az volt, de nem tagadhatja le, hogy mi történt. Maga mondta el, amikor a szülei jelenlétében kihallgatták. Az az asszony régen szemet vetett magára. Aztán végre összejött a dolog: a férje nem volt otthon, a szülei sem figyeltek magára: átment hozzá. Éppen maga volt alul, amikor hazajött az ura. Nem vették észre, de mivel régen gyanakodott a feleségére, akiről egyedül csak ö nem tudta milyen könnyen veszi, vagy inkább élvezi, ha megcsalhatja. Az ö vallomásából tudjuk, hogy besettenkedett a szobába, ahonnan a félreérthetetlen hangok jöttek. Ismerte a felesége reagálását, biztos volt a dolgában és fejébe szaladt minden csepp vére, de nem volt felkészületlen, vagyis előre készült rá, hogy ha valakit ott talál, az nem menekül. Mindkettőjüket megöli. A nála lévő késsel, hátba szúrta a magára boruló feleségét, aztán magán lett volna a sor, de ahogy közelebb lépett és meglátta a maga ijedt képét, ráadásul az apja jó barátja volt, kiment belőle minden erő. A második szúrásra nem szánta rá magát. Kitántorgott, és ott hagyta magát a haldokló asszonnyal. Maga pedig feküdt, éppen a kéj küszöbén és érezte, hogy vívja magán, haláltusáját az asszony. nem folytatom. Biztosan nem volt kellemetlen érzés, ha még a félelmét és szemérmét is képes volt legyűrni, hiszen a kirohanó férj hívására megjelenő apja olyan szépnek, ártatlannak és boldognak látta, mind addig soha. – hallgatott el a döbbent csendben a felügyelő. – Aztán elköltöztek a városból, hogy maga mindent elfelejthessen. A férjet természetesen bíróság elé állították és megkapta a büntetését.

- Hallgasson. könyörgöm. hallgasson! – sírta a férfi.

- Elhallgatok, ha maga beszél. Meglátja utána sokkal könnyebb lesz. Ideje volt már, hogy ledobja magáról ezt az irtóztató terhet. Ne higgye, hogy nem értjük meg. A szülei szeme mindig magán volt, nehogy valami hasonló dologba keveredjék, csak korban megfelelő kapcsolatai lehettek, árgus tekintetek, féltő szeretet, és magában egyre marcangolóbbá vált a vágy, az után a régi kéjérzés után. Olyan kielégülésre vágyott, amit akkor érzett, a halódó nő alatt, és amit hiába keresett bármelyik korban magához illő nőben. Aztán négy éve sikerült elköltöznie otthonról, és a mindig kísértő vágya szabad utat kapott. Mindent jól átgondolt, hogy újra átélhesse, azt, amit haldokló szeretője alatt érzett. Mindenre gondolt. Nem akart lebukni, de tisztában volt vele, hogy a végkifejlet mi lehet. Úgy tervelte ki, hogy a szüleitől, a lakhelyétől messze kerüljön rá sor, és az egérút is biztosítva legyen. Bizonyos értelemben meg lehet érteni Önt, Mr Girard, vagyis az lenne a legjobb, ha belátná: csak a töredelmes beismerő vallomás segíthet magán. Az őszinte töredelmes vallomást a bíróság is enyhitö körülménynek tekinti. Gondolom a párkapcsolataiban voltak problémák. és..

- Ha arra gondol, mindig helyt tudtam állni! – mondta majdnem kikérve magának a feltételezést, a férfi. Aztán megenyhült, mint akinek elfogyott minden ellenállása és beszélni kezdett. – Soha nem kaptam azt, amit vágytam, amit kerestem. Aztán négy éve mindent alaposan kiterveltem. Öt órám volt a városban. A repülőtérről taxival jöttem be az első áldozatom placca közeléig. Két sarokkal arrébb kiszálltam.

- Ott vette meg a kést! – mondta Blood.

- Igen. mert addig hittem abban, hogy ha nincs mivel, nem teszem meg. Nem akartam. Igazán nem. Mintha két ember küzdött volna bennem egymással. Az egyik biztatott: ne hagyd ki, tudod milyen csodálatos érzés volt, a másik rám mordult: ha anyád megtudja. Gondolj az anyádra. De olyan erős volt a késztetés, annyira akartam ugyanazt az érzést, hogy bementem az első bazárszerű boltba és vettem egy rugóskést.

- Tehát mégis rugóskés volt. A boncorvosok is arra gyanakodtak. – jegyezte meg Blood.

- Muszáj magának mindig közbekotyognia? – mordult rá szinte ellenségesen Steve Girard. – Arról volt szó, hogy most én beszélek! A nő szólított meg. Nem is tudom miért kötöttem ki mindjárt az elsőnél, de egyben örültem is, hogy nem nekem kellett kiválasztani Így legalább magának köszönheti, amiben része volt. Lehet, hogy különben is öt szúrtam volna ki: annyi idős lehetett, mint az a drága asszony, és a mosolya is emlékeztetett rá. Megkérdeztem: vállalkozik-e extra dolgokra is. Azt mondta olyat nem, tudok kitalálni, amiben ö ne, lelné örömét. Egy percig sem hittem, hogy megúszom. Volt, aki látott is vele, de befelé ösztönösen magamhoz húztam a loboncos fejét, hogy elbújhassak mögötte. Jót nevetett, amikor a szobában levettem az álszakállt, és a bajuszt. Azt mondtam nős vagyok és jobb félni, mint megijedni. A kétszáz dollárt előre megkapta. Boldog volt. Meghúzott egy üveget. Nem bántam. Az a drága első asszony is kedvelte az itókát, különben nem lehetett volna olyan gátlástalanul szemérmetlen. Aztán kértem, hogy vetkőzzön le. Sokkal jobban csinálta, mint a halott asszonyom. Ö csak utánozta, amit a tévében látott, de aki az utcán keresi a kenyerét, annak még a vetkőzésben is szexisnek kell lennie. Élveztem, ahogy lassan lemeztelenítette magát, aztán rólam is kezdte leszedni a ruhát, ahogy kértem. Elővettem az esőkabátot. Nem nevetett ki, amikor elmondtam, hogy adja rám, és gombolja be. Ők ismerik az emberek által megjárt legmélyebb poklokat, és ha lenne is csodálkoznivalójuk, nem kifizetődő, ha kigúnyolják a vendéget. Az a nő mindent remekül csinált. Az aktus úgy folyt le, ahogy elterveztem, de hogy a befejezés is olyan legyen, mint azé a csodás emlékűé, meg kellett halnia. Ugyanúgy, ahogy annak a réginek, de tudtam, hogy nem leszek képes belevágni a pengét úgy, hogy éppen a szívét járja át. Ezért kellett a rugós kés, maga nagyokos! – szólt oda egy kicsit már értelme hagyott pillantással az őrmester felé.

Sinusék tudták: nem sok idejük van. Elérkezett a teljes zavarodás perce. Amikor a pszichopata idáig ér, amikor ámulatba akarja ejteni a hallgatóit, amikor olyasmiket mondhat el magáról, amin elképednek, akkor már úgysem tud hallgatni, beszél. beszél. míg bírja erővel. Nem tévedtek.

- Miközben szeretkeztünk folyton arra az asszonyra gondoltam és jó  is volt, de nem az igazi. Egyébként sok növel próbáltam ugyanazt: rágondolni miközben velük vagyok. Az volt a legsikeresebb próbálkozás. Rágondolni és elfelejteni, hogy nem vele vagyok. Hátha ugyanolyan jó lesz? De hát az első szerelem maga a csoda, az első ölelés egy új világ kitárulkozása, felfedezése, és ha olyan asszonnyal éli meg az ember, mint én, sosem felejti el. Hát, még ha. De hagyjuk most öt. Isten nyugtassa életem legnagyobb örömöt adó asszonyát. – sóhajtotta szinte átszellemült tekintettel a férfi, aztán folytatta az első esetét. – Végigfeküdtem az ágyon és ö rám borult. Húztam, a dolgot ameddig csak tudtam, de annyira kívántam azt a régi gyönyört, azt a csodálatos kéjt, alig vártam, hogy újra átéljem, amit tizenöt éves koromban a véletlen adott. A kést már előre bedugtam a matrac alá, úgy hogy kézre essen. Le volt hunyva a szeme, mint annak, a réginek. A legtöbb ember szemlesütve szeretkezik, én is. Elővettem a kést. Addig csak az üzletben próbáltam ki. Sosem volt a kezemben semmi, ami éles. Féltem tőle. irtóztató volt az emlék. Sokszor riadtam fel arra, hogy sorsát senki el nem kerülheti, vagyis, ha az a férj le akart szúrni, akkor nem is számíthatok szebb halálra. Óvatosan odaigazítottam a hátához, éppen a szíve fölé és. csodálatos volt. csodálatos. – suttogta reszkető szájjal. De maguk semmit sem tudnak, az első esetről is csak félig tájékozottak. Azt mondja apám gyönyörűnek látott, amikor megjelent? Aki boldog, az megszépül és én akkor nagyon boldog voltam. – nyöszörögte a férfi miközben lassan lecsúszott a székről.

- Hívjanak orvost! – ugrott oda hozzá Sinus.

Blood kisietett és csakhamar megérkezett a segítség, de mire az orvos odaért, Steve Girard magánál volt. Sinus nézte a kéjbe simuló, mosolygó, szép férfiarcot és arra gondolt: milyen áthághatatlanul mély kátyúkat tartogat az élet! Mi mindenre kell felkészülnie annak, aki megszületik, és végig is akar menni az úton, amely telis tele van véletlen buktatókkal.

Az orvos vérnyomást mért, de a férfi nevetett.

- Csak nem képzelik, hogy olyan gyenge fickó vagyok? A visszaemlékezés semmihez sem hasonlítható kellemes érzése gyengített el. De ennyire intenzíven sosem tudtam még felidézni az élményt. Úgy látszik a hallgatóság hiányzott az élvezetemhez.

- Nem akar pihenni? – kérdezte Sinus. – Jár a pihenés, éhes is lehet.

- Beszélni akarok. Ha már elkezdették velem, hadd mondjam végig. Lefordítottam magamról azt a drága angyalt. és ahogy ott feküdt, sápadt arccal, élettelenül, újra megkívántam. de akkor már nem használtam óvszert. Be akartam mocskolni. Undorítónak akartam látni, hátha akkor örökre elfelejtem az egészet. Ne szóljon közbe: – fordult Blood felé. – Tudom, mit akar mondani. Hogy mertem megismételni ugyanazt utcanővel, nem féltem-e az AIDS – töl? Akkor, azokban az örjitö percekben nem számított semmi. Mintha nem lettem volna magamnál. Oké. Legyőztek! Szinte megkönnyebbültem, hogy azt mondhatom: a maguké vagyok, szőröstől, bőröstől. Az  öt gyönyörérzet megérte, hogy éltem. Elsoroljam a másik három esetet is? Jobban tudnak mindent, mint én. Most már az esőkabát sem titok többé. Talán jó is hogy vége. Egyre gyakrabban tört rám a vágy, és minden olyan simán ment. Miért ne próbáltam volna meg újra. Ha nem ma, holnap. Gyakran járok erre. Otthon sosem tettem volna meg: közel éreztem magamhoz anyámat, akinek megígértem, hogy mindent elfelejtek és ugyanolyan talpig férfi, kedves, gyengéd ember lesz belőlem, mint apámból. Négy évvel ezelöttig boldog volt Önkínzó módon képeztem magam, igyekeztem minden alkalmat megragadni, hogy az agyam mással legyen elfoglalva, mint azzal a csodálatos extázissal. Négy nyelven beszélek, de most már mi értelme. Szegény mama. Mennyire hitt bennem és milyen csalódást jelentek neki. S mindezt azért, mert. mert belementem egy marhaságba – fogta el a düh Steve Girardot. – Mi szükségem volt nekem arra a pénzre, amikor jól kerestem, a munkámat örömnek éreztem. De hát a sorsát senki nem kerülheti el. Erre legjobb bizonyíték én vagyok. Talán ha akkor nem megyek bele abba a mókába. de az a fickó valóban átvette az agyamból azt, amit magamban is csak olyankor mertem felidézni, amikor egyedül voltam? Vagy az is csak a maguk kamu szövege volt? Azzal akartak megtörni, hogy beadnak nekem egy hihetetlen mesét. Maguk hittek neki? Én még most sem hiszem el, hogy tőlem vette át a nyelvtudását. Azt hittem vicc volt az egész, de akkor hogy emlékezhetne olyasmire, amit csak én tudhatok. Ezt normális ésszel nem lehet felfogni.

- És maga normálisnak tartja magát! – mondta halkan Sinus.

- Maga szerint nem vagyok az? Én tehetek arról, hogy. de mit kínoznak? Nem volt még elég. Jártányi erőm is alig maradt, de azért most jobb, mint amikor neki kezdtünk. Valahogy megkönnyebbültem, pedig tudom mi vár rám.

- Talán csak kezelés! – jegyezte meg Blood.

- Nem mindegy? Vége a szabadságnak, az életnek, a repülésnek, mindennek. – hajtotta le a fejét Steve Girard, majd hirtelen felnézett és értetlenül kérdezte: tényleg nem csaptak be? Az a fickó tőlem szerezte a nyelvtudását?

- Igen. És a maga nevét is a tudata legmélyéröl ásta elő  egy pszichiáter, az Ön átvett gondolataiból. Szerencsére. Különben lett volna ideje még egy – két olyan cselekedetre, amit úgyis megbánt volna. Mert ugye megbánta, amit tett? – adta volna a szájába a szót Blood.

- Eszembe sincs. Az az átkozott férj az oka. Vincent bácsi, aki leszúrta a feleségét. Ha ö nem teszi, ha békén hagy bennünket, mind a hárman boldogok lehettünk volna. egy darabig.

- Követelem, hogy ideg és elmeorvos vizsgálja meg a védencemet. Fenntartom magamnak a jogot, hogy kétségbe vonjam a beszámithatóságát. – jelentette ki a védő.

- Joga van hozzá ügyvéd úr. De gondolja el, négy éve végzi a munkáját, mindenki megelégedésére. Műveli magát, nyelveket tanul, mert az első eset óta is elsajátított egyet, kiszolgálja az utasokat, mindig pontos, lelkiismeretes, csak néha adja a fejét meggondolatlanságra, gondolok itt arra a szeánszra. – sorolta Blood.

- Öt büntessék meg, azt a sarlatánt. Nem elég, hogy az élet megzavarja az emberek elméjét, akkor még egy kelekótya ember is bele mer avatkozni az Úr művébe. Az ember tökéletes. Nincs nála tökéletesebb és soha nem lesz képes senki hasonlót alkotni, soha. Olyat, mint az az asszony, és a másik négy. Milyen kedvesek voltak, szolgálatkészek. Mennyire szerettem őket. – nézett maga elé átszellemült, de kissé elborult tekintettel a férfi.

- Nem azért végzett velük, hogy mást ne szerethessenek többé?

- Nem! Meg kellett halniuk, hogy azt kaphassam tőlük, amit attól az asszonytól is csak azért kaphattam, mert megölték. Rajtam halt meg. Értik mit jelent ez? Életem első szexuális kapcsolatát, egy haláltusáját vívó asszonnyal éltem meg. Hogy képzeli bárki is, hogy képes volnék megelégedni egy mindennapi öleléssel. azok után. – kacagott fel a férfi. – De hát értenek is maguk az igazi boldogsághoz? Azt hiszik a kéj csak másodpercekig, vagy egyetlen percig tart? A kéj beleivódik minden idegszálunkba, és addig kutatjuk a hozzá hasonlót, addig kergetjük a boldogságot, amíg meg nem bukunk egy sarlatán mesterkedésén. Ez nem lehet igaz. ha hahaha, ha mástól hallom, sosem hiszem el. Mire várnak még? – hangzott fel az ördögi kacaj. – Vihetnek, uraim! – mondta Steve Girard és előrenyújtotta a kezeit.

Amikor Astor tizedes elvezette Steve Girardot és Sinusék magukra maradtak, ugyanazt érezték, mint már annyiszor, amikor egy ügy végére pontot tehettek. Valami mély emberi döbbenetet, amely elnyomja a sikerélmény örömét, nem pihentető inkább, a tehetetlenség dühéhez hasonló. Hogy az életre dühösek – e, a helyzetekre, vagy az is közrejátszik, hogy miattuk, az ö eredménytelenségük miatt kellett meghalnia annyi asszonynak, még akkor is, ha kicsit ők jelentkeztek a borzalmas szerepre, maguknak keresték a bajt. Mert az áldozat mindig önmagát adja. Mint a második, az a szobalány. Annyi férfi járkált az utcán, éppen ezt a háborodottat kellett kiszúrnia? Mi csodálkoznivaló van ezen? Ez a fickó nagyon jóképű, és ö facér volt. Vagy az utcanők? De hiszen ők nem válogathatnak, vagy ha mégis, nem mindegyik, és egy ilyen férfi inkább főnyeremény, mintsem elutasítható. A halál, az esetleges veszély minden élethelyzetben, de a meggondolatlan párkapcsolatokban különösen: benne van a pakliban, éppúgy, mint ahogy az utcanők zöme sosem élvezi igazán, azt, amit csinál. Csak teszi a dolgát, mert szentül hiszi, hogy az a legkönnyebb sors és neki az rendeltetett. Van-e aki elmondhatja magáról: ismeri az életet, és minden kérdésre tudja a választ? Aki eldöntheti ki a sajnálnivaló és ki irigylésre méltó? És melyik miért? Kérdések, amelyekre soha nem lesz elfogadható válasz. Hiszen minden ember más, kicsiben egy egész világ, minden szépségével és ocsmányságával együtt.

Szinopszis

Linda Taylor: EMÉSZTÖ BÜNTUDAT c. bűnügyi regényéhez

Kinek ne jutott volna már eszébe, amikor egy nagy tudású ember koporsója mellett állt: milyen kár eltemetni a rengeteg tudást, miért nem lehetett átmenteni legalább egy részét az ö memóriájába. Az “Emésztő bűntudat” ilyen történetet ír le. Félig tréfából, fogadásból, egy átmulatott éjszaka után, egy jómódú, fiatal üzletember belemegy, hogy hipnózissal átvegye egy idegen, – akit ö nem is lát – német  nyelvtudását, egy általa sarlatánnak tartott férfi segítségével. Mindketten egyszerre merülnek hipnotikus álomba, és amikor a hipnotizőr felébreszti őket, – parancsára – németül  társalognak.

Másfél  év múlva a nyelvek átvevőjét előbb csak rémálom töredékek, majd egyre élethübb álomhelyzetek riogatják, mígnem úgy érzi: minden vele történt, átélte a borzalmakat, a szörnyű gyilkosság elkövetője ö. Senkinek nem szól, mert skizofréniától, kettős személyiség fellépésétől tart. Az álmok egyre gyakrabban jönnek elő, s már ébren is úgy érzi: ott volt, ö tette. Aztán egy másik gyilkosság árnyképei is kezdenek előtűnni. Érzi a kezén a vér ragacsosságát, mindent pontosan le tudna írni, odatalálna, ahol az esetek történtek, és. amikor már nem bírja tovább: nyomozni kezd. Tudnia kell, hogy kétlaki gyilkos – e, vagy csak rémálmok gyötrik, de arra, hogy esetleg a nyelvtudással csúsztak át a rémemlékek, gondolni sem mer, hiszen ha úgy volna, nem lett volna nyugta másfél éven át. Nem akarja, hogy bármi is kitudódjék, és miközben tovább dolgozik, szabadidejében olyan helyeket keres fel, ahova az emlékképei viszik, ahol azonnal ráismer mindenre, de tudván tudja: sosem járt ott. Honnan ismerős a ház, miért tudná elmondani hajszálpontosan, hogyan történtek a kegyetlen kéjgyilkosságok, amelyeknek egészen furcsa mozzanatai is vannak. A nyomozás fordulatos, borzongatóan izgalmas eseményeket tár fel, és miközben hagyjuk, hogy az újszerű krimi meséje magával ragadjon bennünket, felsejlenek bennünk sosem feledhető gyermekkori élmények, amelyek meghatározó erejük, és talán hiba, ha akár szüleink, akár mi magunk, megpróbálunk úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, vagy ha mégis: nem a mi hibánk volt, a véletlen sodort olyan helyzetbe, amely egész életünkre kihatással lehet.