GYÖNYÖRÜ HALÁL…

Bűnügyi regény

Írta: Linda Taylor

Mottó:

Néztél már mélységesen mély kútba?

Dobtál kavicsot letisztult pocsolyába?

Szerettél? Gyűlöltél már?

Ha nem: sosem értheted meg az emberi lelket!

Első fejezet

William Wasson a gyönyörtől szinte megsemmisülve feküdt a széles ágyon. A csodálatos nő, aki az elmúlt órákban kivette minden férfierejét, nem látszott fáradtnak. Amire olyan régen vágyott: az ápolt, illatos, tökéletes, izgalmas formás, női test, a teljes odaadás, a gyengéd, buja szavaktól hemzsegő becézés, mind együtt volt a csodálatos partnerben. Csak áldhatja a sorsát, hogy összehozta ezzel a csodával. Véletlen volt.

A telefon mellékapcsolt, és a nő nem kért elnézést, de nem is gorombáskodott, mint a legtöbb ember, ha saját vagy a távbeszélő rendszer ügyetlensége miatt, mást zavar, és még neki áll feljebb.

-       Ha már az éter is egymás vonalába dobott bennünket, nincs kedve beszélgetni egy kicsit? – kérdezte. Akit hívtam, azt a célt szolgálta volna, hogy feldobjon, meghallgasson, együtt érezzen velem. Másodszor kapcsolt mellé. Elsőre valami klinika vette fel. Azokkal mégsem kezdhet az ember bájcsevelybe. Nyugodtan mondja meg, ha zavarom, ha nem ér rá, vagy nincs olyan helyzetben, hogy egy nővel diskuráljon. Gondolom nős.

- Miből gondolja?

- A hangjából következtetem.

- Nem is tudtam, hogy a házasembereknek megváltozik a hangjuk. – nevetett a férfi.

- Pedig így van. A férjet leginkább egy hangszerhez tudnám hasonlítani, amely akképpen szól, ahogy a megszólaltatója kívánja. A házasságban mindig a nőé a prím, vagyis, a férfi hangja szeppentebb, visszafogottabb lesz, de nem erről van szó. A feltételezésemet a korára értettem. A hangja után ítélve túl van az ötvenen, és ha addig nem nősül meg egy férfi, akkor már nem is fog – nevetett az asszony.

- Igaza van. Nős vagyok, és a koromat is majdnem eltalálta, habár még innen vagyok az ötvenen.

- Vagyis egyetlen szabad perce nincs, úgy értem minden órájával el kell számolnia!

- Dehogy! Szerencsére a család nincs itthon, a feleségem látogatóba ment a gyerekekkel a szüleihez. Úgy is lehet mondani, hogy van két szabad napom. Nem is lenne rossz egy kis kikapcsolódás. Mi bántja? Miért van szüksége beszélgetőtársra?

- Ami magát. A magány.

- Mondtam, hogy nős ember vagyok! – nevetett a férfi. – Nekem inkább tömegiszonyom van, ha mindenki itthon tartózkodik. A két gyerek, habár már nem kicsik, a feleségem, a nagyszülők, szóval, ha összejön a család, nem panaszkodhatom magányra. Jólesik most ez a kis nyugalom, ez a szokatlan csend a házban.

- Amelyet megzavartam. Sajnálom. Tegyük le?

- Nem. A világért sem. Azt hiszi kihasználtam a ritka alkalmat és elővettem egy könyvet, vagy odaültem a tévé elé? Téved. Tudja, mit csinálok? Dolgozom. Hazahoztam néhány olyan ügyet, amelyhez csend és nyugalom kell. Odabenn mindig be van osztva minden percem. Beszéljen. Hallgatom.

- Most hogy lenne, aki meghallgasson, egyszeriben nem tudom, hogy kezdjek hozzá. Nagyon egyedül vagyok. Jól esne odabújni valakihez.

- És miért nem teszi meg?

- Nincs kihez. Jelen pillanatban nincs.

- Vagyis egy nagy szerelem, netán egy jó kapcsolat után van?

- Igen. De nem volt nagy szerelem, inkább kapcsolat. A valakihez tartozás kötött hozzá, és miért is tagadnám, jól éreztem magam vele, az ágyban, és az sem semmi! – mondta komolyan az asszony.

- Majd jön más. Ha csak maga..

- Miért nem fejezte be a gondolatot? – nevetett az asszony. –Ugye, azt akarta mondani: ha nem világcsúfja, előbb utóbb elkel?

- Nem. Dehogy. Ne értsen félre. A hangja után ítélve maga kedves teremtés lehet. Úgy értem külalakra is.

- Nem is tudtam, hogy videó – telefon készüléke van. Kicsit zavarna, mert éppen a kádban ülök. Imádok nyakig a vízbe merülve, ellazulva telefonálni. Nekem az éteren jövő hang nyugtatóbb, mint sok sznobnak, a zene. A zene idegesít. Mindegyik. A dallamosabbakat – ha nagyon, muszáj – még elviselem, de hogy beüljek egy koncertterembe csak azért, hogy lássák, én is ott vagyok. Na nem, ahhoz nekem túl jó a hallásom, és túl sok a gondolatom.

- S persze szereti a tisztaságot.

- Az a legelemibb. A víz mindent levisz. Csak a bűnt nem. Ezt a nagyanyámtól hallottam mindig, ha nem akartam megfogni valamit, mert maszatosnak találtam, vagy undorított. Bűn? Tulajdonképpen mi számit bűnnek?

- Minden államban más. De persze legfőbb bíránk a lelkiismeretünk.

- Szerintem is. Nem vagyok istenfélő. Nagyon vallásos nevelést kaptam, az tett ateistává.

- Gyakran fordulnak a dolgok a visszájára – jegyezte meg a férfi.

- Tudja a szüleim bigott vallásosak voltak. Rengeteget jártunk az imaházba, és reggel, délben este imádkoznunk kellett. Amikor már értelmeztem is az ima szavait, elgondolkoztam azon: mire való ez az egész? Ha valóban lenne isten, ha volna kihez fohászkodni, akkor nem lennénk szegények, hiszen istennek tetsző életet élünk. De azok voltunk. Nem nagy élvezet az ingyenes iskola, templom egerének lenni. Később megértettem mire jó az embereknek az imádkozás: sok mindenre felmentést ad, amit a bűnbocsánat reménye nélkül eszünkbe sem jutna elkövetni. Tudja én zsenge gyerekfejjel, miért imádkoztam? Hogy a szívószálas tízórai tej előfizetői közül betegedjék meg valaki, mert akkor, én – a legszegényebb – ihattam meg helyette, ingyen. Amikor először mondtam imát, üzleti megfontolásból, a bűntudattól, alig jött álom a szememre, de másnapra megbetegedett egy lány. Öt napig enyém volt a tej. Attól kezdve minden este imámba foglaltam: add uram, hogy egy tejes gyerek, beteg legyen. De ne haljon meg. Ezt mindig hozzátettem, vagyis elmondatta velem, a lelkiismeret. Sokszor eszembe jutnak azok az érdek imák, tehát melyik ima nem az, pedig hál istennek, ma már… Látja, az imént mondtam, hogy ateista vagyok, mégis istennek adok hálát, hogy jól megy nekem. Pedig csakis magamnak köszönhetem. Nekem háromszor annyi erőfeszítésembe került elvégezni a főiskolát, mint a jómódú gyerekeknek. De összeszorítottam a fogam, munkát vállaltam. Szóval. Nem untatom?

- Nem. Sajnálom, hogy a gyerekeim nem hallják, amit mond. Habár erre is azt mondanák, mint az én fejmosásaimra, hogy hegyi beszéd. Nem nagyon akarnak tanulni. A mai fiatalok már nem olyanok, mint mi voltunk. Elnézést nem arra gondoltam, hogy egykorú lehet velem.

- Ha már eltaláltam az ötvenet, miért ne mondanám meg, hogy én még harmincon innen vagyok.

- És szabad! – mondta kicsit hitetlenkedve a férfi.

- Igen.

- Pedig szép, kedves, és ezt már tapasztalatból mondhatom: okos.

- Szóval találkozni szeretne velem? – nevetett az asszony.

- Maga gondolatolvasó.

- Nem mondanám. Inkább a szavaiból éreztem, hogy talán nem csak telefonon keresztül akar beszélgetni! – nevetett az asszony.

- Tehát. Mikor?

- Ejha, uram! Rohamozni azt tud! Gondolom, hamarosan hazajön a család.

- Nem. De jó érzés lenne várni valamire. Egy izgalmasnak ígérkező találkozásra. Magára!

- És ha csalódna? Úgy értem, ízlések és pofonok különböznek.

- Maga nem lehet csúnya, egyébként én sem vagyok férfiszépség, vagyishogy filmszínészi jelenség.

- Sosem kedveltem a túl szép férfiakat. Üres lelkűek, rátartiak, a fejük meg akár a lufi!

- Üzletember vagyok, és akárcsak maga, nem is rossz módú. Hál istennek, nem hiába dolgoztam, és dolgozom. Persze jóval többet, mint az alkalmazottaim, de hát valamit, valamiért.

- Holnap. Jó?

- Csodálatos. Úgyis lett volna egy tárgyalásom, amit ma lemondtak, de a feleségem… Szóval itthon még nem tudnak róla, hogy szabad lesz az estém. Ha véletlenül előbb hazaérkeznének, akkor is lesz alibim. Hova mehetek?

- Magára bízom a rendezést! Csak kellemes környezet legyen, háborítatlan nyugalom, és kizárt külvilág. Boldog akarok lenni, és szeretném magát is azzá tenni – mondta az asszony.

- Biztosan lecsapja a kagylót, ha elmondom, ami az eszembe villant.

- Hallgatom.

- Az üzletfelemnek, aki jött volna, szobát rendeltünk a Hiltonban.

- Remek. Utálom a nyilvános helyeket, a vagy felismer, vagy nem játékot. Ott legalább tudjuk, hol keressük egymást, nem kell együtt mutatkoznunk ahhoz, hogy egymásra leljünk, és nyugodtan beszélgethetünk. Gondolom maga is a diszkréció, és a zavartalan nyugalom miatt ajánlotta éppen a szállodát.

- Is! Sajnos a feleségem elég féltékeny természetű, és nem nagyon mutatkozhatom nyilvános helyen, csinos hölggyel, kettesben, esetleges következmények nélkül. De magát most az isten küldte. És a Hilton lakosztály remek hely, csak féltem, hogy tolakodónak tartja az ötletet.

- Miért alakoskodnék? Mindketten tudjuk, hogy nem csak a szóéhség visz oda bennünket, és ha mindketten hatunk egymásra, semmi nem lehetetlen. Tehát holnap! És hánykor?

- Hattól ráérek. Ott várom a lakosztályban. A portának nem kell tudnia hova megy. 2o2 – es, a húszadikon. Tudja, hogy nagyon boldoggá tett? Álmodni sem mertem arról, hogy ilyen öröm ér.

- Engem is megérintett egy kicsit az a jóleső izgalom, amellyel az ember csodára vár. Hátha nem leszünk egymásnak nagyon unszimpatikusak.

- Egy ilyen okos nő, úgy értem, akivel így el lehet beszélgetni nem, lehetne olyan csúnya, hogy…

- Ne féljen. Nem vagyok rút, és mindent el is követek, hogy fokozzam külsőm elfogadhatóságát. Tudom, hogy milyen fontos az első benyomás. Állítólag nem mutatok rosszul!

- Ellentétben velem. Alacsony vagyok, és nem túl karcsú.

- A hangja simogató. És az nekem sokat jelent. Elvégre nem azért megyünk, hogy bármi áron egymásnak essünk. Reménykedjünk.

- Sosem voltak nagyratörő álmaim! – jegyezte meg kedvesen a férfi. – Ha az ember nem számit sokra, a kevés is boldoggá teheti. Ez az életfilozófiám.

- Nem rossz életelv, de üzletembereknek nem ajánlott. Aki sikerre vágyik, többet akarjon, mint amit elérhet. Olyan magasra állítsa a mércét, amit erős önbizalommal átvihet, de eszébe se jusson átbújni alatta. Másként nem megy. Aludjon jól, és ne feledje, sosem lehet tudni, miből mire számíthatunk! – jegyezte meg sejtelmesen az asszony, és letették a kagylót.

- Csodálatos véletlen! – járt William Wasson fejében, másnap este, ahogy az ágyon fekve szinte lubickolt a boldogságban, anélkül, hogy túl sokat kellett volna tennie érte. Csak hagyta magát becézni, szeretni, mennybe repíteni.

- Kész csoda, hogy találkoztunk! – súgta a föléje hajló asszony fülébe, eufórikus örömében.

- Én nem tartom csodának. Természetes volt, hogy minket elvezet egymáshoz a sors keze. Jó volt velem? Ugye nem gondoltad, hogy én leszek a kezdeményező, hogy szemérmetlenül ágyba bújok veled? Magam sem hittem, hogy ennyire kedvemre való leszel. És még nincs vége. Bolond lennék, ha beérném ennyivel. Ha nem aknáznék ki minden férfitüzet, amely ki tudja milyen mélyen, de parázslik. A házasságok megölik a szenvedélyt, unalmassá teszik az ölelést. Megszokott koreográfia szerint, házastársi kötelességként fordulnak egymás felé, a régi szerelmesek, ha már túlságosan furdalja őket a kötelességmulasztás miatti lelkiismeret. Szegény prűd, házastársak. Ha több időt szánnának egymásra, ha mernének beszélni az érzelmeikről, ha megkérdeznék ölelés közben, mint én: így jó? Hogy csináljam? Minden házasság tovább tartana, vagy legalábbis meghosszabbodna az élvezhető időszaka. Te csodálatos férfi vagy. Remélem a feleséged tudatában, van ennek?

- Zavarba hozol a dicséreteddel. Otthon már régen…

- Otthon? Az ember sosem tudja értékelni azt, ami az övé. De hagyjuk a családodat. Remélem, még van időd, mert én nem tudok betelni veled, és szeretem a kiéheztetett férfiakat. Ti férjek elposványosodtok a házasélet öleléseiben. Nincs fantáziátok. Ne mentegetőzz. Tudom, nem könnyű dolog egy prűd asszonnyal megértetni, hogy az ölelésnek nem csupán egy – két alaphelyzete, és módja létezik. Nekem van szexuális fantáziám.

- Vettem észre, csodálatos voltál! – csókolt a vállára, hálásan a férfi.

- Akkor hagyd, hogy fokozzam a csodát! – súgta az asszony, miközben forró ajkai csókkal pásztázták a férfi szemét, száját, állát.

- Csak bírnám erővel! – sóhajtotta, William Wasson.

- Bízd rám magad. Nem lesz szükségem a férfierődre ahhoz, hogy együtt zuhanjunk a legcsodálatosabb gyönyörbe, csak add át a tested nekem. Hadd tegyek vele azt, amit akarok. Ne félj, csak gyönyöriteni akarlak! Miért mondtad, hogy alacsony vagy, és nem túl karcsú? Valamivel magasabb vagy, mint én, a karcsúság pedig legtöbbször nyamvadtságot takar. Vannak férfiak, akik mihelyt levetik a széles vállú zakót, csak a keszegségük marad. Te izmos vagy. Izmos, és erős. Add át magad, nekem. Hagyd, hogy csókoljalak. Ott, ahol nekem jó, és ahol te sem fogod ellenezni. Hagyd a csudába a prüdériát, el akarom űzni belőled. Oktalan gát a testi szerelemben. Engedd, hogy minél több örömet szerezzek magunknak. Hagyj egy kicsit játszani Veled.

Nincs a világon férfi, aki egy ilyen kérésre nemet tudna mondani, különösen olyan halálfáradtan, de még mindig kéjre vágyóan, mint William Wasson. Volt már az életben dolga profi utcalánnyal, aki megkérdezte, mit akar és, ö rendelhetett. Most hagyta magát vinni az árral, mert úgy érezte, élete legboldogabb óráit élte, és éli át. Csak rá kell bíznia magát erre a csodálatosan dús, hullámos, vörös hajkoronával ékes, tejfehér bőrű, remek idomú asszonyra, aki nemcsak a testét viszi az ölelésbe, a fantáziáját is. Lehunyta a szemét és várta a csodát. Az asszony buja játékba kezdett. Nemcsak a szája, a tenyere, és izgatóan vörös körmű finom ujjbegyei is, tették a dolgukat, miközben egész testével igyekezett kapcsolatban maradni az ellazultan, csodát remélő férfival.

- Feküdj hasra, drágám! – súgta kis idő múlva az asszony, és ajkával a sima bőrű, férfihátat pásztázta, miközben ujjai – a női kezek által sosem érintett – testnyílást becézték, körkörösen.

- Csodálatos! – sóhajtotta a férfi. – Te drága. Drága. Drága… Nem is gondoltam volna, hogy…

- Mert előítélettel éltek. Azt hitted rajtad nincs olyan hely, amely legalább olyan örömöt adhat neked, mint a nőknek a… Hagyd magad szépen. Tudom, hogy ez új dolog, de ne ódzkodj. Fel akarlak repíteni a gyönyörök csúcsára, hogy aztán útitársadul szegődhessek. Most csak rám figyelj, érezd a polipként testedre tapadó ajkaimat, és érted égő testem minden porcikáját. Az ujjammal akarlak érezni, belülről. Ugye jó? Ugye izgató? Ugye bánod, hogy eddig nem jutott eszedbe…

Második fejezet.

Másnap elmúlt kilenc óra, amikor a Wasson házban megcsörrent a telefon.

- Tessék! – szólt bele a kagylóba, a nem túl jókedvű Mrs. Wasson, aki, mint eddig soha, nem tudta kitölteni a tervezett időt a szüleinél, mert – mintha valami hajtaná -, hajnalban indult haza, délután helyett. Nem esett neki jól, hogy élete párja házon kívül töltötte az éjszakát.

- Kíváncsi vagyok, mivel kezdi majd a hazudozásait! – gondolta, miközben várta, hogy a férje beleszóljon a telefonba, de a titkárnő hangját hallotta.

- Elnézést asszonyom! Emma vagyok, és…

- Valami baj van? – kérdezte még mindig fortyogva, de kicsit ijedten az asszony.

- Nincs. Azazhogy. Több mint egy órája várnak, Mr Wassonra. Kilencre volt megbeszélve és…

- És nincs ott? – kérdezte Mrs. Wasson.

- Nincs. Gondoltam hátha megfeledkezett róla, mert különben ideszólt volna, hogy…

- Mr Wasson nem töltötte itthon az éjszakát! – mondta az asszony. Tegnapelőtt láttam utoljára. Biztosan elhúzódott az utolsó tárgyalása és…

- Nem asszonyom. A tegnap esti tárgyalást lemondták. Úgy értem.

- Nem volt hova mennie? – kérdezte tétován az asszony.

- Talán összetalálkozott valakivel, régi barát. És,.. szóval. Most mit tegyek?

- Gondolkozzunk. Fontos az a megbeszélés?

- Nagyon. Mr Wasson, a világért nem mulasztaná el.

- Vagyis?

- Nem tudom, mit mondjak asszonyom. Tíz éve dolgozom Mr Wasson mellett, de még nem fordult elő, hogy késett volna, vagy nem telefonált, ha közbejött valami. Csak nem esett baja?

- Hol? – kérdezte az asszony. – Úgy értem hol lett volna az a tegnap esti találkozó?

- Asztalt foglaltattunk három személyre, a Ritzben. Két vendégünk lett volna a lakosztályban. De az étteremmel már beszéltem. Az asztalt tegnap este nem foglalta el senki.

- És a lakosztályt? – kérdezte az asszony.

- Azt nem kérdeztem, hiszen én vettem át a lemondást telefonon, amit telexen továbbítottam a szállodának. Szerintem a lakosztály üres.

- Mégis szóljon oda, kérem. Hátha felment a barátaival kártyázni, vagy… Magának nem olyan kényelmetlen az érdeklődés, mintha én tenném! – kérte az asszony. – Várom a visszahívását…

A titkárnő csak jó félóra múlva jelentkezett.

- Baj van Mrs. Wasson. Őszintén sajnálom, hogy éppen én… de oda kellene mennie.

- Mi történt? – döbbent meg az asszony.

- Szegény Mr Wasson…. szóval. Meghalt. Ott találták meg a lakosztályban. Én kértem, hogy kopogjanak, és mivel senki nem felelt, kinyitották az ajtót. Ott feküdt az ágyon, holtan. A rendőrséget is értesítették.

- A rendőrséget? De hát minek? – suttogta az asszony, miközben rázta a zokogás.

- Nem tudom Mrs. Wasson. Azt mondják minden szállodai halálesetet jelenteniük, kell.

- Odamegyek, csak hívok egy taxit. Képtelen lennék most vezetni. Mennyit kértem, hogy lazítson, hogy az ő szíve sincs vasból. De hát… Neki beszélhettem! Istenem.. Szegény jó William. Mi lesz velünk, nélküled?

A titkárnőnek is kicsordult a könnye, amikor a helyére rakta a telefont. Szerette Mr Wassont. Remek főnök, aki becsülte a jó munkát, és ő mindent el is követett, hogy kiérdemelje az elégedettségét. Bőkezűen fizette, öröm volt vele dolgozni, de mi lesz ezután?

Sinus felügyelő, és munkatársa Blood őrmester, úton voltak, amikor a rádiótelefonon megkapták a hírt. Haláleset a Hiltonban. 2o2 – es lakosztály. Valószínűleg természetes halál. De mivel közel járnak, jó lenne, ha megnéznék. A helyszínelők már úton vannak.

Az előkelő hotel halljában ugyanúgy folyt az élet, mint máskor. Ilyen helyen senkinek nem szabad sejtenie, ha valami nincs rendben, vagy nem mindennapi eset történik. A halál különben is elborzasztja az embereket, és egy szállodába nem azért járnak, hogy együtt érezzenek, borzongjanak, hanem hogy dolgukat intézzék, vagy pihenjenek. A hotel igazgatósága mindent elkövet, ilyen szomorú esetekben, hogy lehetőleg senki nem tudjon semmiről.

Amikor Sinusék felértek a húszadikra még minden úgy volt, ahogy a szobaasszony, és a londiner találta.

Az ágyon egy férfi feküdt hanyatt. A vékony takaró nyakig fedte. A rendőrségi orvos odalépett és fellebbentette a leplet. A szokásos nyomáspróba, és más rutin vizsgálat után, megfordíttatta a holttestet.

- Semmi külsérelmi nyom. Valószínűleg a szíve. Sajnos bővebbet csak a boncolás után tudok mondani. – foglalta össze.

- Gondolod, hogy a szíve? – nézett rá Sinus.

- Aki ilyen helyen hal meg, annak számítania kell erre a lehetőségre. Gondolom tehetős ember volt, ami azt is jelenti, hogy agyonhajszolt. Ha arra gondolsz, első látásra mérgezésre utaló jelet nem találtam, ami persze nem jelenti azt, hogy a jegyzőkönyvben ne szerepeljen majd valami, amit a vérében, vagy a gyomrában találunk. Az öngyilkosság sem zárható ki.

- Kösz. Csak az érdekelt, hogy idegenkezűségre lehet-e számítani? – mondta a felügyelő.

- Ne tőlem kérdezzétek. A személyzet talán tudja, hogy egyedül tért-e nyugovóra az este.

- Úgy érted, hogy…

- Igen. Legalább tizenkét órája halott.

- Vagyis ha nem volt egyedül, még éjfél előtt kellett érkeznie a vendégének.

- Vagy korábban, hiszen éjfélkor már halott volt. Pontosítani csak a boncolás után tudok.

- Elvihetik! – szólt oda a hullaszállítóknak.

A holttestet, cippzáros hullaszákba tették, és elindultak vele, a személyzet körültekintő útmutatása mellett – a hátsó lépcső felé. A folyosó üres volt. Alig csukódott be az ajtó mögöttük, amikor a liftből kilépett egy asszony.

- Mrs. Wasson vagyok. Hol találom öt. – kérdezte belépve a nyitott ajtón.

- Fogadja részvétünket! – lépett hozzá Sinus, majd hozzátette. – Már elszállították, asszonyom. Nem szenvedett. Több mint valószínű, hogy álmában érte a halál. Valószínűleg a szíve.

- Jaj istenem. Nem hiszem el, hogy igaz. Nem hagyhatott itt. – sírt fel az asszony.

Blood bevezette a lakosztályba, de nem vitte a hálószobáig, ahol még dolgoztak a nyomszakértők. A hátra maradt holmit vették számba.

- Egyedül jött? – kérdezte a felügyelő.

- Igen. A fiaim már nem voltak otthon.  Egyetemre járnak. Gondoltam elég erős vagyok, hogy megnézzem. De vezetni nem mertem. Kár, hogy elkéstem.

- Még láthatja, asszonyom! – jegyezte meg Sinus. – A holttestet azonosítania kell. Habár a személyzet már minden kétséget kizáróan biztosított bennünket, hogy valóban Mr Wasson az, akit holtan találtunk.

- Tudta, hogy itt tölti az éjszakát? – kérdezte, hirtelen az őrmester.

- I… Igen. Azazhogy. Nem kellett volna itt lennie. Lett volna egy tárgyalása, de elmaradt. A vendégek érkeztek volna ebbe a lakosztályba, de fogalmam sincs, hogy ö miért jött ide. Nem tudom, mire gondoljak. Talán itt járt a közelben, amikor a szíve… És gondolta feljön. Pihenni egy kicsit.

- Meztelenül? – kérdezte Blood.

- Szerinte csak meztelenül lehet igazán pihenni. Sosem használt ágyruhát. A pizsamái szinte ujjként sárgulnak el a szekrényben. Csak akkor veszi fel, ha vendégek vannak a házban, de akkor is átforgolódja az éjszakát, vagyis átforgolódta. Istenem, nem lehet igaz, hogy…

-       Volt a férjének szívpanasza? – kérdezte a felügyelő.

-       Hiszen ha elmondta volna? Még akkor is tagadta, ha látszott rajta, hogy nincs jól. Az influenzákat lábon vészelte át, mert szerinte egy üzletembernek nincs megállás. Pár percnyi, rosszkor beiktatott pihenő is sokba kerülhet.

- Átadhatom a holmiját, asszonyom? – kérdezte az egyik helyszínelő.

- Jegyzőkönyvbe vettük, mit találtunk a szobában. Tessék. Itt kell aláírni! – tette le a zakóban összekötött holmit az asszony elé az asztalra. Akarja tételesen…

- Köszönöm. Gondolom…

- Igen, asszonyom. Ketten ellenőriztük. Rendben kell lennie. Ha valami hiányozna, itt nem maradt. Átnéztünk mindent, ami személyes holmi akadt a lakosztályban. Ezeket találtuk.

- Köszönöm. – mondta az asszony, és aláírta a jegyzéket.

- Segítek levinni! – ajánlkozott Blood. – Hazavihetjük asszonyom. Gondolom jobb, mintha taxira kellene várnia, ilyen állapotban.

- Köszönöm. Maguk igazán nagyon kedvesek. De mi lesz velünk, nélküle? – sírta el magát. – Miért kellett neki elmennie. Ilyen fiatalon. Alig múlt ötven éves, élete teljében volt.

Blood bekísérte a házba az asszonyt, és átadta a csomagot az inasnak, kérve, hogy ellenőrizze a jegyzéket.

- Egy üggyel kevesebb! – mondta Sinus, amikor az őrmester visszaült a kormány mögé, és indított.

- Nyugtával a napot, főnök! – jegyezte meg, Blood.

- Hallgasson, maga vészmadár. Írjon két sorban jelentést, és felejtsük el szegény, Mr Wassont. Szép halála volt. Nem szenvedett, és isten vette magához a lelkét, nem gonosz indulatok döntötték el, meddig élhet.

- És manapság már ez is valami! – tette hozzá keserű gúnnyal az őrmester.

- Csak tudnám, meddig emelkedhet még a bűnözési hullám? Hullám? Az legalább hol magas, hol alacsony, de ez töretlen erővel tör a magasba, és lassan belefulladunk valamennyien.

Harmadik fejezet

Egy  hónap telt el, amikor az újságban az őrmester szemébe ötlött egy nagybetűs cím.

“Nem kegyes a sors a Wasson családhoz. Elhunyt Dávid Wasson az alig pár hete temetett, William bátyja. Ötvenhárom éves volt. ”

- Nocsak? – gondolta Blood, és nem zavarta, hogy este tíz óra volt. Óvatosan felkelt Betsy mellől, és átvitte a telefont a nappaliba. Tárcsázott. Az újságot hívta. Tudta, hogy egy reggeli lap szerkesztőségében ilyentájt még nagyüzem van. Akit kért, azonnal meg is kapta. A beszélgetés alig két percig tartott.

Sinus felügyelő, másnap reggel hétkor ért be az irodába, de Bloodot, már nyakig munkában találta.

- Mi az? Nem tudott aludni?

- Nem, de mielőtt elmondom miért nem, igya meg a kávéját, vagy most nem érezte meg – már a liftnél- a Blood féle nedű fenséges illatát?

- Dehogynem, de nem hittem az orromnak. Gondoltam megelőzöm, és átlapozok néhány iratcsomót mielőtt…

- Beérek, és zavarom a locsogásommal – fejezte be a mondatot az őrmester, Sinus egyetértő mosolya közben. – Akkor jól figyeljen, főnök. Emlékszik még arra a meztelen úrra a Hiltonban? Mr Wassonra.

- Ja, igen. Hálistennek, nem a mi asztalunk volt.

- És ahhoz mit szól, hogy most meg a bátyja halt meg?

- Mit szólhatnék? A sors kiszámíthatatlan, de honnan veszi?

- Az újság hozta.

- Magának még van kedve újságot bújni, amikor innen hazamegy, mert gondolom nem vezetés közben, vetemedik hírböngészésre.

- Nem. Otthon, amikor már aludt a család, belelapoztam a reggeli számba, és azonnal hívtam a szerkesztőséget.

- De hát miért?

- Mert tudni akartam hogyan halt meg. Otthon! Ágyban. Párnák közt, akár az öccse. Agglegény volt. Dúsgazdag.

- És? A sors nem válogat. Amikor eljön az idő, mindnyájunknak mennünk kell.

- Furcsa egybeesés, nem? Különösen, ha azt veszi, hogy a mi halottunknál is csak megkérdőjelezett halálokokat sorolt fel a patológus.

- Teljes kimerültség. Van ilyen. A szervezet egyszer csak felmondja a szolgálatot. A halálnak nincs közvetlen oka, vagy, ahogy a doki leírta, több is lehet. Ha jól emlékszem magas volt a koleszterinszintje, a szívével is akadt egy kis gond, a vérnyomása ingadozott…

- Vagyis előfordult nála minden, ami valamennyinkben fellelhető lenne, ha boncasztalra kerülnénk. Különösen az ö korában. De semmi olyan, ami indokolná, hogy egy hotelszobában érje a halál, ráadásul anyaszült meztelenül. És találtam még valamit, amit akkor, amikor átfutottuk a jegyzőkönyvet, inkább viccesnek, vagy restellnivalónak tartottunk. “Ondónyomok a fityma alatt”. Röhejes, mi? Társaságban! De nekünk nem szabad lett volna átsiklanunk rajta. Az ondónyom azt jelenti, hogy nemi kapcsolatban vett részt.

- Őrmester! Tőlem várja, a közhírű prüdériámmal, hogy elmagyarázzam? Ondónyomok nemcsak nemi kapcsolat útján kerülhetnek a fityma alá, nem is beszélve arról, hogy ha a kapcsolat után, elnagyolta a mosakodást. Szóval…

- Csak tudnám meddig képes még pirulni, egy ilyen profán poszton? – nevette el magát az őrmester.

- Oké! Aláírom, de akkor is meg kellett volna kérdeznünk, hogy…

- Kit, a feleségét? Oda, mert volna állni elé, hogy feltegye neki a világ legpimaszabb, és elég oktalan kérdését: mikor feküdt le utoljára a férjével, és szerinte alaposan megmosakodott-e az elhunyt, az ölelés után, különösen annak tudatában, hogy azon a bizonyos napon, az a szegény asszony nem is tartózkodott a városban.

- Eszembe sem jutott volna, hiszen nemcsak a feleség van a világon, sőt, a helyszínből következtetve inkább idegen nő lehetne a dologban, de most leszóltam a dokinak, hogy vizsgálják meg Dávid Wasson legintimebb testrészét is.

- Gondolom a nélkül is, megtennék. Ha nem tudná a boncolásnak az egész világon elfogadott forgatókönyve, azt is mondhatnám, hogy koreográfiája van. Nem hagynak ki semmit.

- Hacsak nem hiszik természetes halálnak, sietnek, fáradtak, és sorolhatnám.

- Tudja, néha olyanokat talál ki, hogy az ember nem tudja, sírjon-e vagy nevessen? Hiányzik magának egy végeláthatatlan alagútnyomozás? Meghalt, eltemették. Ha a rendőrorvos nem tartotta fontosnak a nyomozást, akkor maga most miért akad fenn egy kis…

- Ki ne mondja főnök, mert egész nap vörös marad a képe az utólag magára törő pironkodástól. Nem akadtam fenn semmin, csupán a bátyja halála késztetett rá, hogy felfigyeljek arra a cseppet sem elhanyagolható, de sajnálatosan elnézett tényre.

- Mikor halt meg az a…

- Dávid Wasson? Tegnap reggel talált rá az inasa. Kimenősek voltak a feleségével. Reggel, amikor fel akarta kelteni a gazdáját, nem sikerült neki. A halál beálltakor az elhunyt egyedül, úgy értem személyzet nélkül tartózkodott a házban. Érti, főnök?

- Még ez is! – dünnyögte a felügyelő.

- Csakhogy bekapta a csalit. Persze, hogy ez is. Ha otthon van az inas, és úgy hal meg, eszem ágában sincs előkeresni az öccse boncorvosi jelentését: sajnálkozom egy kicsit a testvérek gyors elhalálozásán, és belekapok valamelyik ügyünkbe. De üres volt a ház. Nincs tanú, aki tudná: egyedül feküdt-e le aznap este, vagy…

- És, ha nem egyedül? Azt mondja agglegény volt. Aki szabad, annyiszor, és azzal fekszik le ahányszor, és akivel akar.

- De nem hal meg a szeretkezés után! – vágta rá Blood.

- Kár volt elsietnem a bejövést. Alhattam volna még egy fél órát, hogy magából elszálljon a buzgalom. Most várhatom, míg lecsillapodik, ha egyáltalán rá tudom venni, hogy húzza be a kéziféket folyton száguldozó fantáziáján. – mondta a felügyelő, miközben felemelte a megcsörrenő telefont.

- Sinus. Szervusz. Micsoda? Kösz. Ráértek. Azazhogy, mikor lesztek készen? Rendben van, ha lehet, küldj nekem is egy példányt.

- Bejött? – nézett rá Blood, várakozóan.

- Sajnos igen. Kívül semmi, a fityma alatt… De hát testvérek voltak, és….

- Csak azt ne mondja már, hogy az anyukájuk nem tanította őket a szeretkezés utáni elengedhetetlen mosakodásra, vagyis ö felejtette el megmagyarázni nekik, hogy a felületesség nem vezet jóra.

- Gondolom már beszélt az inasával is! – enyhült meg,  Sinus.

- Hát mernék én olyat tenni, maga nélkül, főnök. De most felhívom. – nevette el magát, Blood.

- Mondja, neki hogy odamegyünk, de előbb benézek a helyszínelőkhöz. Perceken belül indulhatunk..

- Ne fáradjon főnök, Dávid Wasson halálának helyszíni jegyzőkönyve itt van nálam. Elkértem. Gondoltam…

-       Ha maga nem lenne, ki kéne találni! – nézett rá elismerően a felügyelő.

-       – Mégis mindig olyan mostoha hangon beszél velem.

- Az elején. De hát kit ne vágna mellbe, a képtelennek ható ötleteivel.

- Amelyekről mindig kiderül, hogy van bennük valami. – jegyezte meg az őrmester.

- Valami? Legtöbbször be is jönnek mind egy szálig. De mennyi munka, és időtöltés árán?

- Tudtommal azért kapjuk a fizetésünket, hogy ügyködjünk.

- A bejelentett, vagy hivatalból üldözendő esetekben…

- Vegye úgy, hogy ez esetben én voltam a bejelentő – nevetett Blood, miközben tárcsázott.

Dávid Wasson házában húsz, remek ízléssel berendezett szoba volt. Blood, ha ekkora házban jártak, mindig elcsodálkozott az épület célszerűségén, vagy felesleges kivagyiságán. Minek egy agglegénynek, ekkora hodály? Csak a társadalmi helyzete írta elő, vagy nem mostanában vette, és akkor még nem tudhatta, hogy kivirágzik-e a családfája, vagy sem. Fiatalon joggal gondolhatta, hogy megnősül, és sorra jönnek a kis Wassonok, akik aztán felnőnek, és szintén családot alapítanak. Minél nagyobb a családi fészek, annál meghittebben élhet együtt, akár három generáció is.

Az inas házaspár gyásza mélyen emberinek hatott.

- Tehát aznap este nem voltak itthon? – kérdezte a felügyelő, miután bemutatkoztak.

- A fiunkat látogattuk meg. Havonta kétszer megyünk el, de egy napnál hosszabb időre ritkán. Délután ötkor léptünk ki a házból. és reggel hétkor már holtan találtuk…drága jó gazdánkat.

- Aki pár hete temette el az öccsét! – tette hozzá Blood.

- Ami természetesen csak fokozza a fájdalmunkat, hiszen jól ismertük, és tiszteltük Mr Williamsot. Jó testvérek voltak. Elválaszthatatlanok. Nagycsaládban nőttek fel, és minél több a fióka, annál jobban össze kell bújniuk, hogy ki ne essenek a fészekből. Ezért van az, hogy ahol sok a gyerek, ott több a szeretet, és rendszerint jó testvérek maradnak.

- Tehát vannak még testvérei Mr Wassonnak? – kérdezte Blood, maga sem tudta miért.

- Ketten. De azok nem teljesen vérszerintiek, szóval az édesapjuk meghalt és Mrs. Wasson újra férjhez ment. Két fia született, így lettek négyen, testvérek, vagy féltestvérek. Az ö nevük Ogden, és teljesen odavannak szegények.

- Ha valóban olyan jó testvérek voltak, nem is csoda. Alig egy hónap alatt, kettőt eltemetni, nem kis dolog.

- Különösen egy édesanyának! – tette hozzá az inas.

- Ezek szerint Mrs. Ogden még él? – kérdezte Blood.

- Igen, de nem érdemelte, amit meg kellett érnie. Van egy mondás, amely szerint, akit szeretnek az istenek, annak nem veszik el a gyermekeit, mielőtt végső búcsút nem mond az árnyékvilágnak.

- Beteg volt a gazdája? – kérdezte a felügyelő.

- A doktort kellene megkérdezni, mi csak azt tudjuk, hogy húsz év alatt, mióta a szolgálatában állunk, egyetlen napot sem töltött ágyban. Sosem volt beteg. Vagy ha akadt is valami baja, nem hagyta el magát. Talán éppen ez volt a hiba. Az örök panaszkodó sosincs annyira beteg, mint akinek zokszavát sem hallja senki.

- Mióta tudta Mr Wasson, hogy maguk elmennek?

- Évek óta. Mindig a hónap második, és negyedik szerdáján van kimenőnk. Ha úgy jön ki, hogy ötödik is van egy hónapban, azt nem vesszük igénybe. Minden hónappal új számolást kezdünk. Nagyon precíz ember volt Mr Wasson. Önmagától követelt legtöbbet, de mástól sem nagyon tűrte a lazaságot, pontatlanságot. Így helyes.

- Tudták, hogy vendéget vár? – kérdezte hirtelen Blood.

- Nem. Ha várt valakit, megmondta, mert akkor másként kellett odakészítenünk neki, amit kért. Amikor egyedül volt, nem csinált nagy felhajtást az étkezésből, de gondolom, ha vendéget várt volna…

- Hölgyet! – tette hozzá Blood.

- Hölgyet? – nézett rá az inas.

- Miért csodálkozik? – kérdezte Blood.

- Mert ide csak egy hölgy járt. Mr Wasson édesanyján kívül… Nyolcadik éve már, hogy.

- Mi a neve? – kérdezte Blood.

- Nem tudom helyes – e, hogy…

- Talán titok? Gondolom, ha nyolc éve tart…

- De nem legális kapcsolat uram. A hölgynek férje van és…

- Nyolc év alatt nem jött rá, hogy csalják?

- El tudom képzelni, uram. A hölgy férje sokat van házon kívül. De lehet hogy nyílt titok előtte ez a… a kapcsolat. Tőle kellene megkérdezniük.

- Hogyan, ha nem árulja el a nevét.

- Hamarosan idejön. – nyögte az inas. Nem szeretném, ha zokon venné, hogy…

Csengettek.

- Már itt is van. A doktor úr is vele lesz. Mr Wasson háziorvosa.

- Öt is hívta? – kérdezte Sinus.

- Nem. De… Ők… izé… Szóval házasok.

- Akkor bízza ránk. Majd külön kérdezzük meg őket. Jó hogy ketten vagyunk. Nem is tűnik fel a doktor úrnak, ha külön szólítjuk a feleségét! – tette hozzá Blood, és az inas elindult, hogy ajtót nyisson.

Sinus átengedte az asszony kérdezését az őrmesternek, nemcsak azért, mert tudta, hogy az ö pimasz kérdései gyorsabb sikert hozhatnak, de mert mindig is ódzkodott a legintimebb magánügyekben való vájkálástól. Blood megvárta, amíg főnöke felteszi az első kérdést, a doktornak, és megkérte az asszonyt: fáradjon át vele a szomszéd szobába. Sinus olyan intenzíven kérdezett, hogy a doktor szinte csak akkor vette észre felesége hiányát, amikor Bloddal visszatért.

- Tehát ön szerint semmi nem volt, ami indokolta volna a gyors halált? – folytatta a felügyelő a faggatást.

-       Sok minden lehetett! – jelentette ki a doktor. Kifejezett ok nem volt, úgy értem olyan, ami szinte várhatóvá tette volna a szomorú esemény bekövetkeztét. Szervi baja nem volt, de hát egy agyérgörcs, szívroham… szóval nem mindenre lehet előre számítani. Majd a boncolás mindenre fényt, dérit.

- Felboncolják? – kérdezte belesápadva az asszony.

- Igen! Ha a halálra nincs egyértelmű válasz, kötelező az otthon elhunytak boncolása! – fogta meg felesége kezét, a doktor.

- Te reszketsz drágám. Tudom, hogy kedvelted Davidot, nekem sem könnyű. Harminc éve ismerjük egymást. Barátok voltunk. Te csak azóta becsülhetted, amióta a feleségem lettél. Alig kilenc éve. De harminc év hosszú idő, és én az óta tarthattam igaz barátomnak.

Blood nézte az asszonyt, és azon gondolkozott: vajon mi késztet arra egy nőt, hogy férjhezmenve, pár hónap múlva rádöbbenjen: nem az igazit választotta, és évekig képes legyen kettős szerelmi életet élni, két férfit áltatni. Vagy szeretni?

- Ön nagyon elfoglalt ember? – fordult a doktor felé.

- Igen. De hát ki nem az, manapság? Van egy kórházi állásom, magánprakszisom, és sok előadást tartok, más államokban is. Készítettem néhány tanulmányt, amelyek nem várt érdeklődést keltettek, és alig győzök eleget tenni a felkéréseknek. Valamikor kutató orvos akartam lenni, és noha nem az lett belőlem, mert a gyógyítás sikerélményétől nehéz elszakadni, ha a szigorló évek alatt belekóstol az ember, de az egyetemi kutató – műhelynek sosem fordítottam hátat. Ám, most David halála megriasztott. Lassítanom kellene a tempón. Olyan volt ö nekem, mint énem egy része, és mintha a fél karomat vágták volna le azzal, hogy elvesztettem a legjobb barátomat – sóhajtott a doktor.

- Gondolom a testvéreit is, ismeri? – érdeklődött Blood.

- Hiszen éppen ez az. William, akivel szintén jó barátok voltunk, alig pár hete halt meg. Neki nem én voltam az orvosa, de az öccsüknek, Miltonnak én vagyok.

- Milton Wassonnak? – kérdezte Blood.

- Az ö neve nem Wasson, hanem Ogden. Egy anyától származnak, de nem ugyanattól az apától.

- Hányan voltak testvérek? – kérdezte Blood.

- Négyen. Úgy értem összesen. De most már csak kettő él belőlük. Ők fiatalabbak. Milton sikeres üzletember, az öccsének soha nem sikerült semmi. Az édesanyja, és a bátyjai próbáltak segíteni neki, de valakinek vagy van üzleti érzéke, vagy nincs. Persze szerencse is kell a dologhoz és szegény fiút elég nagy ívben, kerüli Fortuna istenasszony – hallgatott el, a férfi.

- Sajnos a szerencse vagy vak, vagy nem mindenkit fogad a kegyeibe, de sokan dolgozzák végig keményen az életüket anélkül, hogy vinnék valamire. Mi nem panaszkodhatunk Fortunára, a mi munkánkat sokszor segíti, de persze, csak ha nem ölbe tett kézzel várunk rá – jegyezte meg Blood, búcsúzás közben.

- Tudja: csak az a szerencséje, hogy olyan magnó agya van! – jegyezte meg a felügyelő, de már a kocsiban. – Ha nem tudnám, hogy minden megmarad a fejében, amit hall, sokszor közbeszólnék a kérdésfeltevéseinél. Olyasmikre is kíváncsi volt, amihez semmi közünk.

- Még most! – jegyezte meg sandán, az őrmester.

- Ha nem akarja, hogy agyonüssem, ne fesse az ördögöt a falra.

- Oké, főnök. A nőt úgy kellett felmosni, amikor megkérdeztem tőle, hogy együtt töltötték-e az estét? Kikérte magának. Mit tehettem volna, hogy mentsem a kíváncsiságomat, elmondtam neki, hogy Mr Wasson halála előtt, feltehetően nemi kapcsolatban vett részt. Akkor meg azért kapta fel a vizet, vagyis olyan lett akár a fal. Azt mondta kizárt dolog, habár nem tudhatja, mert három napja látta utoljára. Remélem, nem mondja, hogy rámenős voltam, de így legalább kiderült, hogy nem ez a gyönyörbázis  volt Mr Wasson ágyában, hacsak nem feltételezzük, hogy egy ilyen ápolt úr, nem mossa meg naponta azt a bizonyost. Alaposan.

- Közlöm, hogy még két mondat, és örökre elveszi az étvágyamat, pedig a reggelizést is elblicceltem. Gondoltam majd magával, odabent. Erre mi történik? Kreál nekünk egy fantomügyet, vagy inkább kettőt, aminek egyetlen kapaszkodója van…

- De az olyan, hogy elmegy tőle az étvágya. Nem túl logikus az ellenvetése. – nevetett Blood. De hát ilyen az élet! Ám, hogy megnyugtassam, esküszöm, ha nem akarja, szóba sem hozom ezt a két “esetleg” ügyet, amíg…

- Amíg?- Amíg el nem patkol a harmadik fiú!

- Örült! – kiáltott fel Sinus, az őrmester nevetésétől kisérve.

Mire beértek, a boncolási jegyzőkönyv ott volt a felügyelő asztalán. Majdnem olyan semmitmondó, mint William Wassoné, vagyis több összetevőből adódhatott, de a halál közvetlen oka: szívbénulás. Csak azt a spermamaradékot ne találták volna.

Negyedik fejezet.

A koromfekete hullámos hajú asszony a kicsi, de tiszta bisztró asztalánál ülve, az utcát kémlelte. Láthatóan várt valamire, vagy valakire. A kávét, amit rendelt már régen megitta, és éppen egy kis whiskyt akart kérni, amikor a szemközti ház előtt leparkolt egy Ford. A kocsit, amely nem rég kerülhetett ki a gyárból, egy férfi vezette. A nő felállt, odatett az asztalra egy bankjegyet, amely borravalóra is bőven futotta, és kilépett a helyiségből. A bisztró előtti zebrán a lámpa éppen zöldet mutatott. Sietős léptekkel ment át a túloldalra.

- Az isten is azt akarja, hogy sikerüljön! – gondolta, de a belső öröm nem ült ki az arcára. Vonásai szenvtelenek voltak, tekintetét jókora szemüveg takarta.

Mihelyt átért, lelassított. Tudta, hogy a nagyokat lépő nők nem olyan feltűnőek egy férfi szemében, mint a tipegősek. Ráért. Még nem nyílt a kocsi ajtaja. A volánnál ülő férfi tollászkodott, kiszálláshoz készülődött. Mint aki hosszabb időre hagyja el a kocsit, mindent kiszedett belőle, amire egész nap szüksége lehet. Már majdnem elérte a kocsi farát, amikor a férfi egyik kezével hátranyúlt a táskájáért, másikkal nyitotta a járda, felöli ajtót. Fél lába a földön volt, amikor nekiütközött..

- Nem tud vigyázni. – kezdte, a férfi, de mihelyt felnézett, megenyhültek a vonásai. – Bocsásson meg asszonyom. Milyen vaksi vagyok, hogy nem figyeltem semmire, de hát az ember esze ilyenkor már az irodájában, a napi tennivalóin jár. – szabadkozott.

- Én voltam a hibás! – jelentette ki, igéző mosollyal, az asszony.

- Nem ütötte meg magát? – állt elébe a férfi.

- Inkább én okozhattam kellemetlenséget, de hát így van ez, ha egy nő figyelmét lekötik a csodásabbnál csodásabb kirakatok. Értenek a figyelemfelkeltéshez!

- Biztosan valami magához valóan szépet látott.

- A szép mindenkihez illő – engedte el a bókot a füle mellett az asszony.

- Még egyszer elnézést kérek, uram! – mondta, és indult volna tovább.

- Gyalogosan van? – kérdezte a férfi.

- Sétálni mindig gyalog szoktam!

- Gondoltam, ha hosszabb út áll maga előtt, szívesen elviszem. Az a pár perc már nem számit.

- Csakhogy az esze már ott jár az íróasztalán. Majd máskor!

- Mikor? – nézett rá a férfi.

- Maga aztán ért a gyors helyzetfelismeréshez!

- Egy üzletember nem lehet meg nélküle, nehogy elmenjen a legjobb lehetőségek mellett.

- És persze semmit nem szabad kihagyni, ami sikerrel kecsegtet? – kacérkodott az asszony.

- Félreértett. Csak ezt a kínos ajtóügyet szeretném helyrehozni valamivel.

- Mivel?

- Mondjuk azzal, hogy meghívom valahova. Gondolom a ma estéje már foglalt.

- Mert a magáé még nem! – nézett rá, igézően, az asszony.

- Véletlenül így van. Majdnem minden estére esik valami, de a mai valahogy üresen maradt.

- Vagyis otthon tölthetné a családja körében.

- Ezt úgy mondja, mint aki tudja, mi az?

- És ha tudom? Baj? Szeretem a tilosat. Sosem hagytam, hogy megnyirbálják a szabadságomat, de persze a férfiaknál ez másként van.

- Egyáltalán nem. Ha akarom, együtt vacsorázhatom magával.

- Valahol távol a várostól. – fejezte be az asszony.

- Most gúnyolódik? Nagy baj, ha nem szeretek játszani a tűzzel?

- Én igen. Ha nem tenném, már régen megfagyott volna bennem a szerelemkészség! – jelentette ki az asszony, olyan pillantással, hogy a férfi minden pocikája belebizsergett.

- Oké! Mondja meg maga, hova menjünk.

- Gondolja, hogy beletaposnék egy család életébe? Csak van egy hely, ahol a mellékutjait intézi? – kacérkodott a nő.

- Van. De az… az egy szálloda.

- És? Ott is főznek. Lehet vacsorázni. És…

- Taxival jöjjön. Van a cégnek egy bérelt lakosztálya a Rialtóban. Most üres.

- Maradhatok én is inkognitóban? Az ördög nem alszik. Bárki járhat ott az ismerősök közül, és a férjem…

- Tehát asszony?

- Gondolta, hogy eddig nem kellettem senkinek? Tehát?

- Jöjjön fel a hetedikre. Nem kell kérdezősködnie. Én már hét előtt tíz perccel ott leszek. Persze, csak ha megfelelő magának az időpont. 7o5 – ős szoba. Biztosan eljön?

- Felnőtt emberek vagyunk. Miért ígérnék meg olyat, amit elbliccelek? Ki kényszeríthetne rá?

- Remek. Akkor este hétkor. És tudja, most mit csinálok?

- Igen. Felmegy az irodájába, és elkezd dolgozni.

- De előbb visszamegyek a kocsimhoz, és végigsimítom az ajtaját. Ennyi ember előtt, mégsem adhatok rá egy puszit.

-       Imádom a romantikus lelkű férfiakat! – súgta az asszony, és sarkon fordult. A férfi hosszan nézett a gyönyörűen formált, kecsesen tipegő lábak után. Amikor a lift felfelé ment, tudta, hogy aznap nem igen lehet százszázalékosnak venni a teljesítményét. De hát kit érdekel? Remek érzés, hogy vannak még csodák! Különösen, ha olyankor köszöntenek az emberre, amikor a legnagyobb szüksége van egy kis örömre, kikapcsolódásra, kalandra, intim kapcsolatra. Érezte, hogy a nő nem akármilyen teremtés. Boldog lehet az a fickó, aki a karjába veheti, vagy akit párjául választ, ha csak egy ölelés idejére is…

Ötödik fejezet.

Milton Ogden már fél hétkor elkérte a kulcsot a szállodában. Felment, és letusolt. Az egész napi munka után elengedhetetlennek érezte teste felfrissítését. Az irodájában is rendbe szedhette volna magát, de félt, hogy lemarad az álomba illő kalandról, csak, mert elkésik. Vagy inkább az riogatta, hogy az a csodálatos fekete asszony úgysem jön el? Mielőtt beállt a tus alá, leszólt egy hidegtálért. Italt nem kellett rendelnie, mert a szobai bárszekrényben bőséges választék volt. Pezsgővel akarta kínálni a tündéri teremtést. Ha eljön! Ilyen csodálatos alkalmat nem lehet megünnepeletlenül hagyni. Egy ilyen asszony nem akárkinek adatik, és ahogy a szavaiból kivehette, elég szabadosnak látszik a testi szerelmet illetően. Férjes asszony, de igent mond, mert úgy tartja kedve. Remek teremtés. Már így idegen férfiszemmel nézve, mert az biztos, hogy ha a saját felesége lenne ilyen, nem tapsikolna örömében. Egy férfinek szüksége van némi izgalomra, még akkor is, ha olyan boldog házasságban él, mint ő. A felesége jóval fiatalabb, alig három éve házasodtak össze, égig csapó szerelem lobbant benne, még sincs megelégedve a jelenlegi teljesítményével. Csendesedik benne a vágy, nem lángol már úgy, mint az elején. Hátha ez a kaland olaj lesz a tűzre, önbizalmat ad, és újra férfi lehet, eltűnnek a kétségei, és megint úgy ölelheti a feleségét, olyan hévvel, és annyiszor, mint három éve. Jennifer megérdemelné, hiszen tudja mennyire, vágyik a karjaiba, pedig öleléseik egyre ritkulnak. Egy szerelemnek sem használ a múló idő, akár fiatal a férfi, akár korosodó. Az ölelések kötelességszerűvé válnak, a mozdulatok megszokottá, elmaradnak a becéző szavak, csitul az szeretkezésre késztető gerjedelem. Meg kellett ragadnia ezt az alkalmat. Akkor is, ha lelkifurdalás lesz a vége. Bizonyosságot kell szereznie, hogy csupán a teljesítménye milyensége miatti szorongás okozza az otthoni kudarcokat, és csakis a sikertelensége miatt szorong. Bizonyításra, sikerélményre minden férfinak szüksége van, és hogy hihetné el Jennifer – óvó nénisen kedves – elismerő szavait, amikor tisztába van vele: semmi nem megy úgy, mint az elején. Talán ez a kaland jóra fordítja a dolgokat. Elhiteti vele, nincs rolóhúzás, hogy a férfiasság nem múlik el, vagy ha mégis, az nem az ö hibája, vagy nemcsak az övé. Egy ideje azt fontolgatta, hogy elmegy egy profi utcalányhoz, regenerálódni, de mégsem vetemedett rá. Méltatlannak tartotta magához, vagy inkább kedves, fiatal nejéhez.

Amíg elvált volt, a prostikkal oldotta meg a szexuális életét. Az a legkényelmesebb, mert értik a dolgukat, és minden érzelmi gubanc kizárt. Nem hisztiznek, nem kell őket feleségül venni, ide – oda járni velük, diszkrétek, mert ahol ők tanyáznak, arra tisztességes nő nem igen fordul meg, a férfiak pedig szolidárisak, még akkor is, ha egymást váltják valamelyikük ágyában.

Jéghideg vízzel fejezte be a tusolást. Megnyugodott. Régen nem érzett ilyen, feszítően izgalmas, ifjonti lázat, mint amilyennel a fekete csodát várta. Bánta, hogy nem tart a lakosztályban ingeket, most másikat vehetne fel, nem azt, melyikben egész nap gályázott, de ha hazamegy érte, nem biztos, hogy el tudott volna szabadulni. S hátha meg sem érné a fáradtságot? Az asszony fel is ültetheti. Talán csak ugratni akarta, és el sem jön. Vagy ha mégis, akkor nem sokat számit majd, friss-e az inge, vagy már reggel óta viseli.

Alig múlt hét óra, amikor kopogtak. Milton Ogden nem akart hinni a szemének, amikor a “szabad” – ra, nyílt az ajtó és belépett az asszony. Mosolyogva indult elébe. Akkor sem tudta volna palástolni örömét, ha akarja.

- Köszönöm, hogy eljött! – mondta, a feléje nyújtott kézre hajolva.

- De hát megígértem, nem?

- Hagyja itt egy kicsit a kezét a markomban, csak amíg elhiszem, hogy nem álmodom!

- Nem lenne kényelmesebb, ha leülnénk? Kiszáradt a szám. Hiába mondja az ember, hogy ilyen szabad, meg olyan független, amikor tilosban jár, érzi, hogy rossz fát tesz a tűzre, elfogja az édes izgalom. Biztosan ismeri: gombóc a gyomorszájban. Szerencsém volt. Szerintem senki nem vett észre.

- Kizárt dolog! – mondta a férfi.

- Ijesztgetni akar?

- Dehogy. Csak nem létezik, hogy legyen valaki, aki képes elmenni egy ilyen jelenség mellett, anélkül, hogy utána fordulna.

- Köszönöm. Igazán kedves, de szerencsére ízlések, és pofonok különbözőek.

- Nagyon szeretik? – kérdezte a férfi hellyel kínálva az asszonyt.

- Nem panaszkodhatom. De nincs olyan tele pohár, amelybe még egy csepp bele ne férne. Azért vagyok itt.

- Mit iszik? Én pezsgőre gondoltam, de ennivaló is van. Az ital talán feloldja a kezdeti feszültséget. Lámpalázam van.

- Mitől? – kérdezte kedves kacéran, az asszony.

- Az ember egy új kapcsolatban mindig vizsgázik. Arról nem beszélve, hogy kettőnk között nem jöhet szóba mélyebb érzelem. Arra a néhány órára pedig, amit együtt töltünk, jó lenne sokáig, vagy életem végéig, szívmelengetően visszagondolni. Máris biztos vagyok benne, hogy nekem sikerül!

- Micsoda? – nézett rá az asszony.

- Mindig gyönyörű emléknek érezni magát.

- Miért olyan biztos ebben?

- Mert nekem már az is csodálatos, hogy egyáltalán eljött. – mondta a férfi, és felbontotta a pezsgőt. Töltött belőle két karcsú pohárba. Restellte, de nem tehetett róla: reszketett a keze.

- Egészségére! – nyújtotta oda az italt.

- A találkozásunkra! – tette hozzá az asszony, csábos mosollyal, és hegyes nyelvével megnyalta a szájaszélét, mielőtt ivott. Kimódolt, de előjátéknak is beillő nyelvüzenet volt.

- Ne legyenek túlzott elvárásai velem szemben. Régen nem jártam tilos mezőkön, és ha nagyon fontos valami, mindig lámpalázas leszek. – mondta a férfi, miután letették a poharukat.

- Nálam ellenkezőleg van. Minél többet várnak tőlem, annál többre vagyok képes. Kell, hogy az ember érezze saját fontosságát, mércét állítson maga elé, különben mihez viszonyíthatná a sikerét, vagy a kudarcát?

- Odaülhetek maga mellé? – kérdezte a férfi bátortalanul.

- Ne kérjen mindenre engedélyt. Ennyire nem jöhetett ki a gyakorlatból, a hűség évei alatt. Ez a négy fal süket, és vak. Ami itt az elkövetkező órákban történik, csakis kettőnkre tartozik. Senkinek semmi köze hozzá.

A férfi odaült mellé. Érezni akarta formás teste vonzását, azt a kisugárzást, ami bűvkörébe vonta, mihelyt belépett. Az italtól egyre felszabadultabbá vált. Karját az asszony vállára tette, és ujjai rásimultak a bársonyos bőrű karra.

- Mondták már, hogy perzselő a tekintete? – kérdezte suttogva – Olyan akárcsak két csillogó tengerszem. Olyan kék, vagy viharos zöld. Igazis, milyen? – nézett bele a csodás szemekbe.

- Csak akkor ilyen, ha vágyom valamire!

- És most mire vágyik?

- Még kérdi? – indultak el a csodálatos ajkak, a férfi szája felé.

A csókcsata egyre tombolóbbá vált. Ajkaik nem érték be a másik szájával, végigpásztázták egymás arcát, nyakát, fülét.

- Cserepes a szám a vágytól! – bontakozott ki az ölelésből, nagy sokára az asszony. – Töltenél még egy kis pezsgőt? Azt akarom, hogy ami most következik, azt józan ésszel, el se lehessen viselni. Velem tartasz?

A férfi szinte álomban töltötte ki az italt. Teleöntötte mindkét poharat. Tudta, hogy egyhamar nem lesz utánpótlás. Nem jut rá idejük. Vagy legalábbis remélte, hogy mással lesznek elfoglalva.

Lassan, kortyolva itták a pezsgőt, minden nyelet közt egymás szájába kapva, aztán amikor letették az üres poharat, kezdetét vette az extázis, amelyben a férfi, szinte félájultan vett részt. A gyönyörű, hosszú, vékony ujjak, amelyek ápolt, vérvörös körmökben végződtek lassan indultak el a hajába túrva, hogy leszedjék testéről mindazt, ami felesleges. Ö eleinte csak tűrte, mozdulni sem mert, mint aki attól fél, hogy egyetlen rebbenéssel széttépheti a varázst, amiben része van.

- Te is… – súgta az asszony és útbaigazította a férfi kezét, a zipzárja felé.

Régen várt csoda! – gondolta a férfi, az egyre jobban lemeztelenített, hibátlan női testben gyönyörködve.

- Csókolj. Becézz. Végy példát rólam – súgta az asszony, és kezdetét vette két test, újra és újra fellángoló, szinte betelni képtelen szerelmi csatája.

- Maradj csak! – mondta az asszony, amikor két óra múlva, elpihentek egymás mellett. – Nagyon elfáradtál! Kegyetlenül megkínoztalak, de soha ne legyen nagyobb megerőltetésben részed, mindig csak ilyenben. Ugye édes, a kéj mennyekbe repítő?

- Drága. Drága. Drága… – ismételte a férfi erőtlenül, alig hallhatóan.

- Kitöltöm a maradék pezsgőt! – állt fel az asszony. -Mert még nincs vége, ám. Most jön a java. Túl mohó voltál. Kiéhezett. Elkapkodtad. Nem tudtad kortyolva élvezni a gyönyört, elhúzni, kihasználni minden pillanatát. Úgy nyelted a nektárt, te kis bohó, ahogy a kocsisbort szokás. Nem is figyelhettél a kéj izére. Most add át magad nekem. Igyuk ki a pezsgőt, és bízd rám a koreográfiát. Nem bánod meg. Olyan örömet akarok adni neked, amit, ha ilyen lenne a halál, a legbőszebb életigenlő is áhítana. Egészségedre!

- Attól félek, nem sokra mégy velem. – mentegetőzött zavartan a férfi, miközben elvette a pezsgős poharat.

- Kishitű vagy. Tévedni emberi dolog. Ha egy jó hegedű nem szépen szól, nemcsak a vonó lehet a hibás. Igyunk az elkövetkezőkre, – mondta és koccintott a felkönyöklő férfival.

- Az utolsó cseppig! Nem szeretem a gátlásos fiukat. Hagynod kell engem kibontakozni. Meglátod milyen csodákra képes a test, ha emberére talál. A tiedről beszélek. Az enyém, ismeri a kéj minden formáját, társasjátékok, magánszámok egész sorát. De te olyan vagy akár egy deres fejű kiskamasz, akit most kapott el a tantija, az első fordulóra, és ámul – bámul, hogy mik vannak. Belepirultál? Csodálatos férfi vagy! Ami ezután jön az lesz a jutalomjátékod, én rendezem ezért a gyönyörű estéért. Ugye átadod magad nekem? Ugye ellazítod minden porcikád. Engedj a gyönyörnek. Biztosan találok rajtad szűz helyet, amelynek érzékiségéről fogalmad sincs. De lesz. Add a poharad édes. Feküdj csak nyugodtan, már itt vagyok. Hunyd le a szemed. Pihenj. Neked most csak hagynod kell, hogy azt tegyek veled, amiben örömöm lelem, és amivel neked is sosem ízlelt kéjt, okozok. Aztán ha majd jön az extázis, ne fékezd magad. Suttogj, szoríts, ölelj, harapj, búgjál, visíts. Ne vess béklyót gyönyöröd szárnyaira. Repülj velem! Szálljunk fel együtt. A csúcsra. Így! Milyen sima a bőröd, akár a bársony. Sok nő megirigyelhetné. Reszketsz? Cserepes a szád. Dideregsz.

- Kívánlak. Borzasztóan kiválnak.

-       Az a jó. bízd rám magad. Ez a vágy semmi ahhoz képest, amilyet ki kell csiholnom belőled, hogy újra egymás karjába zuhanva éghessünk. Szeretem a szőrös mellű férfiakat. Mint egy kis bundás kutyus. és milyen kellemesen csiklandoz, ahogy a számmal végigsimogatlak. A köldököd, kecses. Jó bábája volt anyádnak. Nem mindenkinek sikerül ilyen szép sebhellyel megszabadulni a köldökzsinórtól. Micsoda buja illata van az ölednek. Nem. Még ne! Előbb fordulj hasra, fel akarom fedezni minden porcikádat. Ne félj, mindenre jut időnk, az élet nem ér véget a mai nappal.

Hatodik fejezet.

A halálesetet a délutáni lapok hozták.

- Nem hallottuk mi már valahol ezt a nevet: Milton Ogden? – nézett fel, a kávéivás közben átfutott, újságból, Sinus.

- Dehogynem. A Wassonok nevelőapás eresztését hívják így. Miért? Mi van vele? – villanyozódott fel az őrmester.

- Nem fogja elhinni!

- Én? Már tudom is. Meghalt. És ha minden igaz, semleges helyen, külső sérelmi nyomok nélkül.

- Két eset után könnyű találgatni.

- A boncorvos jelentését is borítékolhatom: közvetlen halált kiváltó okot nem találtunk, szívbénulás.

- Lemegyek a boncterembe. Volna néhány kérdésem a dokihoz. – állt fel a felügyelő.

- Jobbat tudok. Ismerek egy obsitos patológust, remek híre volt, amíg dolgozott, s gondolom az ilyesmit nem, felejti el az ember, különösen, ha az óta egyfolytában sebészkedik, és annak sem utolsó. Remélem eltalálta! Mrs. Sinusra gondolok.

- Vonjam be a feleségemet egy ilyen felemás ügybe? Kriminológiai konzílium is, kevés lenne annak eldöntéséhez, hogy létezhet-e sorozatban, családon belül két haláleset, amelynél nem voltak egészen világos halálokok.

- Három főnök! Hitem szerint már három. Én a helyében kikérném Glória véleményét, mielőtt mást kérdez. Otthon van?

- Igen. Délelőtt dolgozott.

- Akkor mire vár? Egy – két kedves mondat az elején, és meglátja, még örül is neki, hogy tartja valamire a szakértelmét. Hozzáteszem, hogy velem együtt! – jelentette ki Blood, miközben elindult kifelé. Az ajtóból nevetve visszaszólt:

- Egy percet kap a hízelgésre. A szakmai részt én is szeretném hallani!

Sinus tárcsázott.

- Nagyon elfáradtál, Galamb? – kérdezte, mihelyt a felesége felvette a kagylót.

- Hát, ami azt illeti, elég izgalmas napom volt. Befutott néhány súlyos baleset. Azok a legembertpróbálóbb dolgok, mert más egy szépen vágott nyíláson át megműteni valakit, és megint más egy összekaszabolt ember, tépett, szakadt belsörészeit rendbe hozni. Ha egyáltalán sikerül. Ma hálistennek sikerült. Legalábbis remélem. Te jól vagy? Ugye korán jössz?

- Az attól függ.

- Mitől?

- Hogy mit válaszolsz a kérdéseimre. Tudnom kellene néhány dolgot, és te olyan jó patológus voltál…

- Voltam? Amit az ember egyszer megtanul, azt nem felejti el. Különösen, ha elméleti dolgot kérdezel.

- Valami olyasmit, habár én teljesen analfabéta vagyok ez ügyben. – mondta Sinus, és kihangosította a készüléket, mert Blood lábujjhegyen bár, de visszatért.

- Hallgatlak és kösz, hogy rám gondoltál. Jólesik, ha akár így, akár úgy, de eszedbe jutok.

- Most mondjam azt, hogy nem is az én ötletem volt?

- Felesleges. Úgyis tudom, hogy az a drága Donald találta ki. Te Legszívesebben a széltől is óvnál, semmivel nem terhelnél, bárhogy nyomasszon is az, amiben esetleg segíthetnék.

- Mintha nem lenne elég dolog, ami téged is nyomaszt. Ott a három fiunk.

- Amit az ember örömmel csinál, az nem munka, és nekem szerencsém van. A gyermeknevelés éppúgy hobbymmá lett, mint ahogy az orvostudományt is hobbyszinten szeretem. Kérdezzetek! Gondolom Donald is, ott fülel melletted.

- Jól gondolod. Tehát: van két halálesetünk. Testvérek. Egy hónap alatt haltak meg, ötvenesek, férfiak. S van a halálukban közös, azon kívül, hogy hirtelen következett be: szívbénulást állapítottak meg. Előfordulhat, hogy…

- Semmi nincs kizárva. A boncolás nem tévedhetetlen. Ezt nálam sokkal okosabb emberek is állítják. Azt hiszem Milton Helpern, a világ egyik legismertebb igazságügyi orvosszakértöje mondta, hogy sokan úgy vélik; az emberi szervezet olyan, mint egy óra, amit ha kellő óvatossággal szedünk darabjaira, mindig kiderül miért romlott el. Sajnos nem így van. Az esetek bizonyos részében, sem a puszta szemmel végzett, alapos vizsgálat, sem a mikroszkóp, sem a legmodernebb laboratóriumi vizsgálatok nem vezetnek kielégítő magyarázathoz, hogy végül is mi okozta a halált. A negatív leletek rendkívül fontosak a boncolás során, nemcsak azért mert így számos olyan körülmény tisztázható, amely eredetileg gyanút kelthetett volna, esetleg a halál szokatlan körülményeire utalhatna. Azt hiszem majdnem szószerint idéztem, amit a nagytudásu professzortól tanultunk.

- Mondanál olyan példát, amit mi is megértenénk?

- Például az ivászatok után bekövetkezett halálesetek. A szervezet az alkoholt huszonnégy óra alatt teljesen lebontja, de nem biztos, hogy kiürül, és az illető egészségesnek mondható. Megeshet, hogy az alkoholizáló, vagy alkoholista, másnap görcsös roham, vagy felgyorsuló aritmiás szívműködés, erős mellkasi fájdalmak után meghal anélkül, hogy a szívkoszorúéren bármi elváltozás lenne. Ugyanígy az előrehaladott szívkoszorúér betegségben szenvedő ember is meghalhat egy mértéktelen italozás után, és a patológus nem biztos, hogy azt állapítja meg: a halál oka a mértéktelen italozás. A féktelen ivás során előálló halálesetek nagyon hasonlítanak a szívkoszorúér betegség következtében beálló halál tüneteihez, és a patológust gyakran megtéveszthetik. A boncorvosnak jogi ismeretekkel is kell rendelkeznie, hiszen nem mindegy hogy valaki azért halt-e meg, mert beteg volt a koszorúere, vagy azért, mert akár egészséges koszorúérrel, akár beteggel, mértéktelenül italozott. Az italt valaki bele is diktálhatta. Szóval a patológus egy kicsit mindig nyomoz is, amikor odaáll a boncasztal mellé. Aki odafigyel, biztosabb lehet a dolgában, hiszen nem minden alkoholistának zsírosodik el a mája, nincs mindegyiknek májzsugora, de az agyában, és annak a felületén is, elváltozások észlelhetők. Az elvizesedett agy, azonnal szembetűnő, de csak olyan boncolóorvos számára, aki maga tárja fel, és távolítja el az agyat. Nem minden patológus tudja, hogy az idült alkoholizmus egyik fontos ismérve, vagyis az a bizonyos agyi elváltozás, milyen, és hol található. Gyakori tévedés, az is, hogy a koronaér – elzáródás, vagy eldugulás folyamatát félreértelmezik, vagy rosszabb esetben nem is veszik észre. A lelkiismeretes patológus mikroszkóp alá téve vizsgálja az elzáródott szakaszt. Azután itt van a hasnyálmirigy, amely a halál beállta után is dolgozik, vagyis…

- Öröm hallani a hangod Galamb, de nekünk egészen más miatt fáj a fejünk. A két halottat nem ugyanaz a patológus boncolta, azt sem mondhatjuk hát, hogy elnagyolta.

- Méreg nem volt a szervezetükben?

- Nem! – vágta rá Sinus. – Alkoholon kívül semmi. Mindkettő pezsgőt ivott a halála előtt, de keveset. Voltak betegségeik, de semmi olyan, amely váratlan halált okozhatott volna, hacsak nem valamennyi baj együttes hatása váltotta ki a katasztrófahelyzetet.

- Az ritka dolog. Valaminek lennie kell, ami megmagyarázza az okot. Miért gyanús a rokonságon, és a gyors egymásutánon kívül az a két haláleset?

- Mert pucéran találtak rájuk, és egy valamit beirt az elsőt boncoló halottkém a jegyzőkönyvbe: “ondónyomok a fityma alatt”. A másik patológust már mi kértük, hogy nézze meg az általa boncolt férfi tetemet ebben az értelemben is. Az eredmény ugyanaz. Vagyis mindketten nemi aktusban vettek részt a haláluk előtt.

- Mire nektek megindult a fantáziátok, és gyilkost kiáltatok. Ami azt illeti egy izgalmas ölelésbe, belehalhat egy ötvenen felüli férfi, de konkrétabb nyomot is találhatna a boncorvos, ha alaposabb lenne. Gondolom nem igazságügyi orvos szakértő boncolta egyiket sem.

- Nem, hiszen idegenkezűségre utaló jel nem volt. Egyik otthon, a másik egy szállodában bérelt apartmanban halt meg. De átadom Donaldnak, mert úgy nyújtózkodik a kagylóért, mint Tomi fiunk, ha valamire nagyon vágyik, de még nem tudja megmondani mire. Fogalmam sincs, mit akar, de ne hagyd, hogy elcsavarja a fejedet. – mondta a felügyelő, és átadta a kagylót.

- Glória maga gyönyörű, jó hallani azt a kedves hangját és örülök, hogy jól van! – indított az őrmester.

- Térjen a tárgyra Donald. Mit szeretne tudni?

- Meg lehet-e mérgezni valakit úgy, hogy se tű nyom ne maradjon a testén, se a gyomrában ne legyen méreg, vagyis bejuttatható-e a méreg a szervezetbe, úgy, hogy maradjon nyoma, de a legéberebb halottkém is elnézze?

- Ez aztán magához illően tömör és “mindenttudniakarok” kérdés volt. Azt kell mondanom, hogy aki ölni akar, annak megindul a fantáziája. És lehet!

- Lehet? Hogyan?

- Először is vannak gyorsan ölő, szív halált okozó, és a szervezetben kimutathatatlan mérgek, de hiszen ezt tudják. Gondolom, mi izgatja a fantáziáját: volt egy esetünk, de utána kell néznem a jegyzeteimben, és főleg nem akarok tippeket adni, még maguknak sem…

- Csak nem gondolja, hogy.. – képedt el, az őrmester.

- Semmit nem gondolok, de nem akarok a levegőbe beszélni. Addig, amíg biztosat nem mondhatok, elégedjenek meg annyival, hogy amit kérdez az nem lehetetlen, és nem kell rossz patológusnak lennie annak, aki egy egészen fantasztikus módon végrehajtott mérgezést nem ismer fel, mert nem gondol a lehetőségre.

- Te jó ég! Aludni sem tudok az éjszaka, ha nem mondja meg! – esengett Blood.

- Majd szólok Betsynek, hogy ringassa el! – nevetett Glória. Régen történt az eset, és akkoriban közzé is akartam tenni egy dolgozatban, de túl kislány voltam még hozzá, úgy értem szakmailag. Ugyanaz tartott vissza tőle, ami most is riaszt. Nem akarok tippeket adni.

- Akkor aludjon rá egyet. Csak az bánt, hogy a felügyelő hamarabb tudja meg, mint én. Gondolom, neki elárulja. De üsse kő, az sem baj, ha közvetve, csak halljam, ami a fejemben motoszkál.

- Mi jár a fejében?

- Most mondhatnám, hogy én sem akarok tippeket adni, de szerintem a bűn világában már nincsen új dolog. Valakinek minden ocsmányság előbb, utóbb eszébe jut, nem is szólva a technika, és a tudomány rohamos fejlődése adta tippekről. Engem csak az bánt, hogy akadhat valami, amiért nem bűnhődik meg az, aki kiagyalta. Libabőrös leszek, ha eszembe jut, hogy valaki megúszhat egy emberölést csak, mert a nyomozók, a halottkémek, felületesek, gyanútlanok, vagy egyszerűen elsiklanak a dolgok felett.

- Elárulná, mire gondol?

- Miért ne? Annyi marhasággal etettem én már a felügyelőt, ami sajnos legtöbbször bejött, hogy ezegyszer még próbára tehetem a tűrőképességét. Nem lehet-e a hólyagba, katéterrel bevinni olyan mérget, amely…

- Maga egy örült zseni! – ismerte el Glória. Amire én gondolok nem ez, de sajnos hasonló. Oké, elárulom. Nem csigázom tovább a kíváncsiságát. Volt egy esetem. Akkor még nem önállóan boncoltam. A patológus nem talált egyértelmű halálokot, bennem pedig égett a tudni vágyás, hajtott az ambíció. Azzal kezdtem, amit maga elképzelt. A vizeletmintát vettem vizsgálat alá. Semmi rendkívülit nem találtam. És akkor jutott eszembe a másik nyílás. A végbél. Glicerint találtam benne. A kúpot azért használják a gyógyászatban, mert gyorsan felszívódik a hatóanyag, és főleg a bélben, vagyis nem teszi tönkre a gyomrot, nem dobja ki a hányinger. A szervezet azonnal reagál a kúpban lévő hatóanyagra. Gondoljon a gyerekek lázcsillapító kúpjára. Egy biztos: az eredmény sokkal lassúbb, ha tablettában adjuk a készítményt.

- És ezt maga elhallgatta? Úgy értem sosem publikálta? – kérdezte elképedve Blood.

- Bekerült a jelentésbe, amit a főnököm irt alá. Lehet, hogy ö később megemlítette valamelyik szakkönyvében, mert volt neki egy pár, de sosem bántott. Vigyázni kell a nyomtatott betűkkel. Nem mindig azok olvassák, akiknek szól, és nem szeretek ötletet adni olyasmire, ami egy ember életébe kerülhet, és ráadásul meg is úszhatja, aki csinálta.

- Maga egy zseni Glória. Nem hiába mondtam a főnöknek, hogy ballagjunk le a boncterembe, mert egy külső szemlélő sok esetben többet láthat, mint aki bele van temetkezve a munkájába. Hál istennek ezúttal bejött a jó tanácsom! Köszönöm drága Glória, és csókolom az atyai kis barátaimat. Remélem olyan csintalanok, mint az égető tűz, mert ha túl sok jót hallok róluk, nagy ívben elkerülhetik a lányomat, amikor házasodásra adják a fejüket. Anyám már alig várja, hogy kijöjjenek a farmra. Visszaadom a főnököt, és hogy lássák, kivel van dolguk, nemcsak kikapcsolom a hangosítót, de el is hagyom a szobát. Hozok két jó kávét. Amit mondott, arra inni kell. Ha mást, nem kávét.

- Nem én kezdtem. Maga nyomon volt, nekem csak ki kellett egészítenem. – szabadkozott az asszony.

- Ha én kezdem el dalolni a feltevésemet, a főnöknek, biztosan zárt intézetbe irányított volna, persze csak barátilag, és íme. Nem lehetetlen, mint ahogy sajnos a mi területünkön semmi nem az. Azt hiszem, itt fordulnak elő a legzseniálisabb, legkegyetlenebb, ötletdús koponyák, vagy pszichopaták. Mindenesetre ennek a harmadik halottnak már minden olyan testrészébe benéznek majd…

- Már harmadik is van? Te jó ég! Akkor ez egy sorozat lesz, és hetekig nem látjuk magukat – ijedt meg Glória.

- Ha rájövünk valami disznóságra, ami összeköti ezt a másik kettővel, azon kívül, hogy testvérek, vagyis féltestvérek, hogy milliomosok, hogy férfiak, hogy…

- Adja már ide azt a kagylót, és menjen kávéért! – nevetett a felügyelő, és elvette a hallgatót. Blood kiment, de tekintete a felügyelő számára túlságosan sokatmondó volt. Csak úgy ragyogott rajta a lelkesedés. És ha egyszer az őrmester bezsong, ha elkapja a nyomozási hév, ha szimatot vesz, nincs olyan erő, szabályzat, vagy tilalom, amely képes volna leállítani. Különösen, ha van is alapja annak, amit érez.

-Szeretlek Glória!- kezdte a felügyelő.

-Régen tudom… Amikor először találkoztunk a kórbonctanon, talpig beöltözve, nagy munkában voltam, de a megjelenésedbe belepirultam. Aztán a hivatalos kérdések után, még maradtál, és én zavarba jöttem. Miért éppen ezt a szakot választotta? – kérdezted egy kis zavart kis szünet után. -Számitásból. Jó sebész szeretnék lenni, és úgy gondoltam, legjobb ha..

-Itt kezdi megismerni az emberi testet, ahol aki vág, nehezen árthat, és nincsenek kötöttségek. Amit látni, fogni, vagy érezni akar, azt megteheti, és ha majd szikét vesz a kezébe, biztosabban vág.- fejezte be, Sinus.

-Te is ilyen jól emlékszel arra a pár mondatra, amit első találkozásunkkor váltottunk.

-Hogyan felejthetném el, hiszen azért a pár mondatért szerettem beléd.  Aki olyan határozottan, lelkismeretesen, annyira előregondolkozva készül a világ legszebb hivatásának gyakorlására, azt, az isten is nekem teremtette.

-És?

-Nem tévedtem. De még kételkedsz?

-Soha nem tudnék kételkedni benned, hiszen szeretlek, és a három fiam apja vagy.

-Akikért plusz háromszorosan beléd habarodtam. Vigyázzatok magatokra.  Szeretlek. – fejezte a felügyelő, és letette a kagylót.

Amikor  Blood két ibrik kávéval visszaért, Sinust az iratokban temetkezve találta.

- Tessék. Igyon. Aztán elmegyek. Ott akarok lenni a boncoláson.

- Milyen jogon?

- Van rá jogosítványom. Majd azt mondom, érdekel a patológia. Különben sem tilos.

- Annyira nem, hogy én is magával megyek – jelentette ki Sinus.

- Azért turistacsoportot mégsem kellene szerveznünk arra a szomorú látványosságra. Még a végén megneheztelnek ránk a dokik, ha ott lábatlankodunk körülöttük.

- Téved. Glória is jó néven vette, amíg boncorvos volt, ha az elhunyt háziorvosa, vagy kezelőorvosa részt vett a boncoláson. De a legtöbbűkből hiányzik ma már a kíváncsiság, vagy idejük nincs rá. Ki tudja? Pedig sokat segíthetnének, és főleg tanulhatnának. Gondolja el: a belgyógyász nem láthat bele a betegébe, amíg él, de akkor, ott bizonyítottnak látja, hogy helyes volt-e a diagnózisa, vagy restelkedhet a tévedése miatt. Jó ez a kávé! Vagy legalábbis jól esik. Tudja már melyik kórházban, boncolják Mr Ogdent?

- Gondolja, hogy ennyi ideig tartott az automata fejése? Szerencsére nem messze innen, és azt mondták fél óra múlva, kerül sorra. Addig biztosan odaérünk. Várnak ránk.

- Ránk? Maga előre tudta, hogy…

- Mit gondol, miért ölöm az idegeimet maga mellett tíz éve? Úgy ismerem már, mint a tenyeremet. A sárga irigység ette volna, ha csak nekem lehetne részem ilyen ritka látványosságban, különösen, ha találnak is valamit a patológusok ott, ahol gondoljuk…

- Maga gondolja. És igaza van, ha nekem mondja el előbb, lehet, hogy vonakodom belekeveredni az ügybe, de Glóriát elbűvölte a csavaros gondolatmenetével.

- Legalább üres a gyomra?

- Gondolom már igen. De, hogy a vacsorát majdnem feleslegesen készíti a feleségem, arra mérget vehet.

- De nem katéterrel, vagy kúp alakjában! – nevetett Blood, aki még nem tudta igazán komolyan venni azt, amit töprengésében kieszelt. Pedig logikus. Az emberi testnek számos nyílása van. A szervezetben több úton mehet végig valami. Miért kellene mindig abból kiindulni, hogy a mérget csak injekciós tűvel, tablettával, vagy italba cseppentve, de a leghosszabb utat választva – lehet bevinni a szerencsétlen gyanútlan áldozat testébe?

Hetedik fejezet.

Sinusék nem először vettek részt boncoláson, de legtöbbször olyankor érkeztek, amikor már az eredményt, vagyis a halál okát magyarázhatta nekik a patológus. Ám Mr Milton Ogden, még minden külsérelmi nyom nélkül feküdt a boncasztalon. A boncmester csak a holttest előkészítését végezte el. A doktor saját kezűleg akarta megejteni a boncolást, és nemcsak azért, mert a rendőrség érdeklődik a tetem iránt, hanem mert mióta önmaga dönthetett a munka stílusát illetőleg, mindig önkezével csinált mindent, ami a szakmában elég ritka.

Blood látta, hogy főnöke nincs valami rózsás színben, és annál inkább elsápad, mennél inkább közeledik a legembertpróbálóbb művelet: a koponyatető lefűrészelése, ezért úgy gondolta, előveszi minden arcátlanságát, és megpróbálkozik a lehetetlennel.

- Professzor úr, azt hiszem mi csak láb alatt, lennénk itt, és ami az illeti máshol több hasznunkat, vehetnék! – kezdte közelebb lépve.

- Úgy tudom, érdekli magukat ez a tetem! – nézett rá csodálkozva a doktor.

- Igen. De csak egyetlen dologra lennénk kíváncsiak, vagyis mindenre, de a többi ráér, szépen sorban. Nem lehetne a halott végbelének vizsgálatával kezdeni?

- A mivel? – képedt el a doktor.

- Jól hallotta doktor úr! – sorolta Blood, Sinus elképedt tekintetét semmibe véve. – Tudomásunkra jutott, hogy az elhunyt gyógyszert szedett. Altatót, vagy valami ilyesmit, de mivel a gyomra… Szóval az érdekelne bennünket, használt-e kúpot a halála előtt! – fejezte be, megkönnyebbült sóhajtással, az őrmester.

- Kérem. Semmi akadálya. Egyetlen mozdulat és választ kaphat a kérdésére! – mondta a patológus, majd intett a boncmesternek, aki hozzálátott a minta vételhez. A válasz a feltevésükre: igen. – jelentette ki, nem sokkal később a doktor. – Jól látható az idegen anyag, vagyis a kúp jelenléte a végbélben! Hogy milyen összetételű arra most még nem adhatok megbízható választ, csakis a laboratóriumi vizsgálat után.

- Nekünk már ez is óriás segítség doktor úr. Köszönjük és elnézést, hogy feltartóztattuk a munkában. Sajnos nem maradhatunk tovább. Természetesen a kúp hatóanyagáról vegyelemzést kérünk. És még valami. Ne lepődjenek meg, ha Mr Ogden fitymáján, vagy a bőr alatt sperma nyomokra lelnek. A jelentésbe feltétlenül írják be, ha valóban így van. Tudom, hogy nyitott ajtót döngettem, mert ezek a vizsgálatok sosem maradnak el, bocsánat a belekotyogásért, és köszönjük! – mondta szinte hadarva, Blood, majd gyors léptekkel elindult kifelé.

A bennmaradók értetlenül néztek utánuk.

- Csak azt tudnám, hogy tudott beleszeretni egy kórboncnokba, ha ennyire igénybe vette a gyomrát, a körlete?

- Jókat kérdez? – próbált mosolyogni, gyomra háborgása ellenére a felügyelő.

- Ugye milyen jól jön néha, egy jó tündér? Még ha őrmester képében jelenik is meg? Képzelje el, ha hagyom, hogy végigasszisztáljon egy ilyen hátborzongató, és főleg hosszú eljárást? Ezért a kimenekítésért fizet egy sört, vagy kettőt, mert amit Glória mondott: bejött. Mr Milton Ogden nem sokkal a halála előtt feldugott magának egy kúpot. Vajon milyet, és miért? Ha egyáltalán ö dugta fel? – mondta az őrmester, de már a kocsiban, és azonnal indított is. Nem kérdezte, merre menjen. Tudta, hogy ott a helyük, az Ogden házban.

- Ez sem élt alábbvaló körülmények között, mint a bátyjai! – jegyezte meg az őrmester, amikor megálltak a jókora épület előtt. Látszik, hogy volt mit a tejbe aprítania. És ö még negyven alatti, vagyis az utána következő már csak fiatalabb lehet.

- Mit beszél?

- Csak hangosan gondolkodom. Ebben a családban valami szörnyű alattomos kór tört ki, és sorra ragadja el a fiukat. Egyben már biztosak lehetünk: itt nem a mindig igazságtalan, de szelíd halál arat, hanem a kegyetlen erőszak. Valakinek útjában vannak, vagy már csak voltak a Wasson, és Ogden fiuk. De kinek, és miért?

- A két legizgalmasabb kérdés, de a legkönnyebben kikövetkeztethető is: valakinek érdekében áll, hogy eltegye őket láb alól. És az a valaki érdekazonos személy, vagyis nem árt, ha egy kicsit körbeszimatoljuk a vagyoni, illetve inkább az örökösödési kérdést. – mondta a felügyelő befelé menet.

- Vállalom. Imádok beletenyerelni dolgokba.

- Csak mértékkel! – intette volna Sinus. – Ne felejtse el, hogy nem folyik nyomozás, nem történt bűntény, legalábbis bizonyítottan nem, sőt a gyanú is csak pislákol.

- Ennyi egybeesés után is csak pislákolónak tartja? – képedt el az őrmester.

- Gyanúsítani csak érvekkel lehet, közvetett bizonyítékokkal, és nekünk eddig csak szavak, feltevések állnak rendelkezésünkre. A vizsgálóbírónak pontos adatokra van szüksége. A nélkül szóba sem áll velünk. Egyébként megint lesz mit hallgatnom a főnöktől. Ez is egy olyan ügy, amelyből mi csináltunk ügyet, helyesebben maga, de nehogy azt higgye, hogy neheztelek érte. Minden véletlenül elkapott tettes, dupla sikerélményt jelent, hiszen undorító, amikor egy ilyen gonosz elkövető biztos a dolgában, és a végén a markába nevet. Ha létezik ezekben az ügyekben valaki, aki az életek kioltására adta a fejét, azt elkapjuk. El kell kapnunk. Szabad kezet adok a kérdezéshez. Majd kisegítem, ha zavarba hozzák, de azért a kényesebb kérdéseket, amelyekbe nem igen üthetnénk az orrunkat, jobb, ha maga teszi fel. Könnyebb helyzetben van: magának csak én adok fegyelmit, ha a vallatott panaszt tesz személyiségi joga megsértéséért, de nekem a főnököm; és a kettő ég és föld. Az enyém legfeljebb megmosolyogtató, vagyis fal figyelmeztetés, míg a fentről jövő, sokat lendíthet a dolgunkon, visszafelé.

- Nekem minden ráfér a képemre, úgyhogy kapaszkodjon, főnök!

Nyílt a kapu, és a ház ajtajában megjelent az inas.

- Beszélhetnénk Mrs. Ogdennel? – kérdezte a felügyelő, amikor odaértek hozzá.

- Fontos?

- A rendőrségtől vagyunk.

- Elnézést. Azonnal bejelentem. Türelmüket kérem.

Nem sokkal később visszatért, és mutatta az utat. Jó néhány izéssel, és gazdagon berendezett szobán mentek keresztül, mire egy teremnek is beillő szalon közepén Mrs. Ogden köszöntötte őket.

Sinus bemutatta magukat, majd részvétét nyilvánította.

- Foglaljanak helyet. Mi dolguk van a házunkban, úgy értem…

- Megmagyarázzuk! – vette át a szót Blood, akinek azonnal csípni kezdte a szemét, az ötvenfelé tartó férfihoz túl fiatalnak tartott özvegy.

- Okunk van feltételezni, hogy valami titok lappang a három Wasson, vagyis Ogden fivér, halála körül. Valaki esetleg tevékenyen részt vett abban, hogy…

- Miket beszél? – sápadt el az asszony, és azonnal le is ült. Nem töltenének egy korty italt? – kérte. – Maguknak is. Amilyet parancsolnak.

- Köszönjük, mi nem iszunk, de Önnek nagyon szívesen! – készségeskedett az őrmester. – Whisky megfelel?

- Bármi! – mondta sóhajtásszerűen, az asszony.

- Tessék. Elhiszem, hogy meglepte az elképzelésünk, és reméljük, segít nekünk eloszlatni, vagy megerősíteni a feltevésünket. Elképzelhetetlen, hogy csupán a véletlen, kegyetlen összjátékáról lenne szó. Ön Mr Ogden örököse?

- Igen. Mivelhogy gyermeke nincs. És az első felesége meghalt. Azt hiszem. Vagyis úgy tudom, hogy engem nevezett meg a végrendeletében örökösének.

- Házassági szerződést nem kötöttek?

- Nem. Olyan nagy volt a szerelem, hogy szégyelltem volna sárba rántani, holmi pénzszagú szerződésekkel. Megbíztunk egymásban.

- Tehát szerelmi házasság volt. – Mikor kötötték?

- Három éve.

- Nem túl hosszú boldogság. Gondolom nem így képzelte el a közös életüket, nem ilyen rövidnek. Tudta, hogy a férje beteg volt?

- Ki mondta, hogy beteg volt? – nézett rá az asszony.

- Vagyis nem volt szervi baja?

- Tudtommal nem. Aligha hiszem, hogy eltitkolta volna előttem.

- Mekkora vagyont örököl, asszonyom?

- Nagyot. De engem most nem érdekel a pénz.

- Magát nem, de valakit esetleg érdekelhet.

- De hát kit? – képedt el, Mrs Ogden.

- Nem tudjuk. Sötétben tapogatózunk, és belátom, hogy kegyetlen kérés, ennyire a gyász elején, mégis megpróbálhatná elmondani, amit a férjéről, és a testvéreiről tud.

- Éppen tőlem kérik ezt? Én kerültem legkésőbb a családba, de azért azt tudom, hogy ők hárman, akik már nincsenek, igen jó anyagi körülmények között éltek.

- És a negyedik?

- Ronald Ogdennel van egy kis gond. Vagyis inkább peches, élhetetlen. Úgy veri a sors, mintha tíz keze lenne. Fiatalon nősült, mert a lány, akivel járt, terhes lett. A gyerek hibásan született. A fiú most tíz éves, és a felesége ideggyógyintézetben van. Nem bírta tovább a látványnak is elborzasztó gyermeket, aki pedig még jó néhány évig élhet. Szegény Ronald próbálja kivenni a részét a gyermek gondozásából, mert azt mondanom sem kell, hogy az anya hallani sem akart, az intézeti elhelyezésről. Ronaldnak semmi nem sikerült, amibe belefogott, pedig az anyja anyagilag sokat segített neki.

- Vagyis az anyjuk tehetős?

- Amerika egyik leggazdagabb asszonya. Az első férje Wasson is dúsgazdagon halt meg, és a végrendeletében nem a fiaira, hanem rá hagyott mindent azzal, hogy ö rendelkezzék belátása szerint a teljes vagyon felett. Utána férjhez ment egy nagyon gazdag emberhez, aki alig öt éve özvegyitette meg, akkor már négy gyerekkel hagyva itt. Most az egész vagyon az ö kezében van, és sokszorosa annak, amit a szerencsésebb fiuk eddigi életükben szerezhettek. De azt hiszem egyikük sem kívánná anyjuk halálát. Szeretik. Én is jól kijövök vele… csak…

- Csak? – kapott a szón Blood.

- Csak gondolom, Ronaldnak adhatna anyagilag még egy – két esélyt. Sokszor elindította már, de mostanában nem bízna rá nagyobb összeget. Azt mondja a házassága, a magatehetetlen gyerek sorsa miatti állandó stressze nem teszi alkalmassá arra, hogy pénzzel bánjék. Valamelyik céget vezette, de Mrs. Ogden, – igaz nagyon diszkréten -, azt is kivette a kezéből, amikor már hibát hibára halmozott. Most majdhogynem úgy kapja a pénzt, hogy semmit nem kell tennie érte, de ha azt vesszük, hogy a feleségéért, az intézetben fizetnie kell, a gyerek gondozásához pedig két embert kell alkalmaznia, nem beszélve arról, hogy a gondozás saját huszonnégy óráját is lefoglalja. Vagyis…

- Vagyis? – ütötte volna a vasat, az őrmester.

- Nem csoda, hogy újabban már az italt használja mankóként. Még nem észrevehetően, de a legjobb úton ahhoz, hogy függőségbe kerüljön, és alkoholistává legyen. Nagyon sajnálom szegényt. A legkedvesebb fiú, mind a négyőjük közül. Úgy értem simulékony, mosolygós. Még akkor is az volt, amikor én a családba kerültem. Ma inkább sajnálatraméltó, de szerintem közel sem menthetetlen. Persze ahhoz az kellene, hogy… És most ne tartsanak szívtelennek, kegyetlennek, hogy, a felesége, és a gyerek… Szóval, hogy a sors jóvátegye mindazt, amit vétett ellene. Ahhoz túl lelkiismeretes, hogy elhagyja valamelyiket is, így előbb utóbb beleroppan az áldozatvállalásba, és ö is gondozásra szorul. Kár érte! – itta ki az utolsó kortyot az asszony.

- És. van valakije? – kérdezte kíméletlenül, Blood.

- Neki?

- Természetesen rá gondoltam.

- Nem tudom. Ritkán találkozunk, éppen az elmondottak miatt. Restelli magát a testvérei előtt, pedig semmi oka nem lenne rá, hiszen hibás gyermeke bárkinek születhet, az utód milyensége mindig kettőn áll. Az apán, és az anyán. Valószínűleg az asszonyban van a hiba, állítólag skizofrén, de sokan azt mondják a betegséget az váltotta ki nála, hogy ilyen gyermeke született, és nem azért lett fogyatékos gyermeke, mert skizofrén. Sosem tudtam eligazodni az orvostudományban annál is inkább, mert az agy, még a szakértők előtt is csupa titok.

Megcsörrent a telefon.

- Bocsánat! – mondta az asszony, és felemelte a kagylót.- Micsoda? – kérdezte nem sokára, szinte dideregve. – Nem lehet igaz. Hol? Teremtő isten, még ez is! Annyiszor mondtam már neki, hogy ne menjen oda. Köszönöm, hogy szólt. Meggyőzött valamiről. Hitem szerint, ami ezzel a családdal, két hónapja történik, abban van valami félelmetes, hátborzongató, vagy nem is tudom, minek nevezzem. Szegény mama! Aranyos teremtés volt! -sírta el magát az asszony. Még nem szólt neki? Jól tette. Bízza rám. Adjunk neki még néhány órát. A mamán már úgysem tudunk segíteni, legalább az ö fájdalma egy ideig még nem sokszorozódik meg. Vállalom, hogy telefonálok neki, de nem most. – mondta, és letette a kagylót.

- Mi történt? – kérdezte Blood. – Kér egy kis italt. Jól van?

- Meghalt az anyósom! – mondta halkan az asszony.

-       Természetes halállal! – tette hozzá az őrmester.

-       – Mi mással? Hetvenhat éves volt. Akinek a halálára mindnyájan számíthattunk, az ö volt. A többi hirtelen történt, az övé törvényszerű lett volna, ha nem közvetlenül a három fia halála után történik.

- Vagy éppen az okozta! – tette hozzá a felügyelő. Az anyának egyetlen gyermek elvesztése is kibírhatatlan fájdalom, hát még háromé?

- Igaza lehet. Amikor megtudta, hogy Milton, vagyis az uram is… Szóval elájult. Annyira legyengült, ez alatt a néhány hét alatt, hogy azt már nem bírta ki. Erre mit csinál? Két nap múlva, az orvos tiltása ellenére bemegy a menyéhez az idegszanatóriumba. Látni akarta! Értik ezt?

- Emberileg minden érthető asszonyom! – jegyezte meg Blood. Egyébként… gyakran bejárt hozzá?

- Ronald naponta látogatja a feleségét, és az anyósom is benézett hozzá hetenként kétszer – háromszor. Szerinte tartani kell a lelket abban a szegény asszonyban, hogy egyszer meggyógyuljon, és egészséges gyermeket szüljön a fiának, vagyis boldoggá tegye öt. Mi ez, ha nem fantazmagóra? Hogy szülhet egy bolond nő – egy szinte élő halott után -, egészséges gyermeket? Ne gondoljanak gonosznak, nem azért elleneztem ezeket a látogatásokat, mert reménytelennek tartottam azt, ami odavitte, hanem mert valahányszor eljött onnan, teljesen össze volt törve, lelkileg. Hiába mondtuk neki, hogy ritkítsa a látogatásait, azt felelte, ö csak a lelkiismeretére hallgat. Neki csak az mondhatja meg, hogy mit tegyen.

- Tehát ott halt meg? És… hogyan? – kérdezte az őrmester.

- Az inasa telefonált. Negyven éve szolgál a házánál. Azt mondja már mielőtt elindult sem volt jól. Fájt a feje. A doktor megmérte a vérnyomását, de az nem indokolta a fejgörcsét. Kérte, hogy maradjon otthon, de Mrs. Ogden hallani sem akart róla. Majd beveszek valamit. Ha már nem bírom tovább! – mondta, és faképnél hagyta az orvost.

- Meg tudná mondani, melyik klinikán ápolják a sógornőjét?

- Természetesen. Én is elkísértem néhányszor a mamát, de azt hiszem kettőnk közül ö volt az erősebb természetű. Én hetekre kiakadtam egy – egy alkalom után.

- A sógora címét is elkérnénk. Nagyon fontos, hogy feltegyünk neki néhány kérdést. Mit gondol, tudja már, hogy az anyja? – kérdezte Sinus.

- Nem! Az inas nem szólt neki, megígértem, hogy én mondom el a rossz hírt. De nem azonnal. – jegyezte meg az asszony, és a telefon melletti blokkra felírta a két címet. – Végeztünk? – kérdezte nagyon fáradtan, amikor átnyújtotta a papírlapot.

- Igen. Köszönjük, hogy a rendelkezésünkre állt, és fogadja őszinte részvétünket.

- Köszönöm! – sóhajtotta az asszony.

- Már sírni sem tudok. Minden könnyet elsírtam az utóbbi hetekben. Maguk nem tudják elképzelni milyen remek embereket veszítettünk el? A sógoraimat kedveltem. Ők is engem. – A férjemmel pedig száz évig is rövidnek tűnt volna az élet. Kevesen mondhatják el ezt manapság.

- Sajnos! – jegyezte meg az őrmester, és elköszöntek.

- Maga indítson a klinikára, én közben felhívom a negyedik fiút. – mondta a felügyelő kifelé menet.

- Ha még életben találja! – jegyezte meg az őrmester, de már csak akkor, amikor szinte kilőtt a járda mellől.

- Hisztérikus vénasszony! – dünnyögte a felügyelő, neheztelő pillantással, miközben tárcsázott.

- Mr Ronald Ogdent keresem! – mondta, mihelyt felvették a kagylót.

- Én vagyok! – felelte egy férfihang.

- A nevem Sinus. A gyilkossági csoport felügyelője vagyok. Odamehetnénk Önhöz néhány percre?

- Hozzám? Miért? Mi történt?

- A bátyjai halálával kapcsolatban szeretnénk feltenni néhány kérdést.

- De hát miért? Csak nem gondolják, hogy, – hallgatott el a férfi. – Tegnap vesztettem el a bátyámat, előtte – két hónapon belül – a másik kettőt, a feleségem intézetben van, a gyermekem élő halott. Soroljam? Mit akarnak tőlem?

- Nagyon kérem, szánjon ránk néhány percet. Érzésünk szerint veszélyben van az élete.

- Az enyém? Én még élek, csak tudnám minek? – sóhajtotta a bánatos férfihang. – Jöjjenek!

- Úton vagyunk, de ígérje meg, hogy senkit nem enged be a házba, amíg oda nem érünk.

- Nem egészen értem. de…

- És senki ne hagyja el a házat. Minden információ fontos lehet.

- Sajnos a fiam, ha akarna sem tudna elmenni, az ápolónőknek pedig szólok, hogy maradjanak. Éppen most váltottak volna. Nappal ők vannak mellette, éjszaka én…

- Köszönjük Mr Ogden! – tette le a kagylót Sinus.

- Ha nem tudnám milyen keserves helyzetben, van, azt mondanám, hogy az egekig ugorhat örömében! – jegyezte meg elgondolkozva Blood. – Nyitva áll az út, az örökséghez. Ráadásul minden az ölébe hull.

- Állítsa le a fantáziáját, őrmester. Először is valamennyi elhunytnak van végrendelete, és gondolom kedvezményezettje is, és az öröklések soha nem olyan egyszerűek, mint a kétszer – kettő.

- Tudom, ha ennek a, -még élő- fiúnak galamb lelke van, ahogy a sógornője állítja, akkor is felmerülhet az emberben a gyanú. Ö miért él? Vagy miért nem vele kezdték? Miért éppen ez a sorrend? Tudja főnök, ha én akarnám ilyen eszközzel megkaparintani az anyámtól örökölhető teljes vagyont, én is ezt csináltam volna. Amikor a három öcsémet kinyírtam, jöhet a mama! Szabad az út! De ha valóban olyan istenverte ez az ember, képtelen lennék feltételezni róla, hogy ártani tudna valakinek.

- Pedig ezúttal megtehetné. Évek óta nincs felesége, vagyis csak névleg van, fizikailag nincs. Gondolja, hogy kibírta asszony nélkül? – nézett társára, a felügyelő.

- Hallotta milyen gyereke, van, és hogy csak annak él, meg a beteg feleségének.

- Lári – fári. Találkoztam már egy – két önmegtartóztató férfival, de ha nem akart bekerülni a felesége mellé, valamit csak kellett tennie, hogy a test is megkapja, ami az övé.

- Nem ismerek magára főnök. Ezt a gondolatot nekem kellett volna felvetnem, hiszen magától minden távol áll, ami a nemiséggel kapcsolatos. Most is elpirult, pedig amit mondott, az oké. Egészséges asszony mellett is félrelépnek a férjek, amit a legtöbb ember bocsánatos bűnnek tart, akkor hogy ne néznék el egy ilyen…

- Megérkeztünk. Ott áll az ajtóban. Ha ö az. – mondta Sinus.

- Elfelejtette megtiltani neki, hogy kiálljon biztos célpontnak!

- Így is ráijesztettem. Mit gondol, miért szobrozik ott a bejáratnál?

- Kíváncsi, vagy nem bírja tovább a lelkifurdalást, négy fal között. Majd megtudjuk.

Sinus nem tudott megejtőbb látványt elképzelni egy síró férfinál. Alig léptek be a házba Ronald Ogdenböl kitört a zokogás.

- Anyám is. Mindenki elmegy, akit szerettem, aki szeretett. Miért ver az isten, miért?

Sinusék egymásra néztek. Valaki úgy látszik nem bírta ki, hogy ne keserítse el, minél előbb a rossz hírrel. – gondolták.

- Fogadja részvétünket Mr Ogden. Mi a bátyjai miatt kerestük fel – kezdte a felügyelő.

- Mit akarnak velük?

- Okunk van feltételezni, hogy nem véletlenül haltak meg! – jelentette ki Blood, de Sinus nem tudott rábólintani.

- Honnan veszik? Miért ne következhetnének a sorscsapások, egymás után? Van egy ide nem illő, de ismert féligazság: ha egy üzlet beindul? Anyám szegény miattuk ment el. Nem bírta tovább a fájdalmat. Belehalt a fiai halála feletti gyászába.

- Ki mondta? – kérdezte Blood.

-       Mit?

-       – Hogy abba halt bele!

-       – Kell az ilyesmit mondani? Két hónap alatt elveszíteni három gyermeket. Ez borzasztó. Nekem csak egy van. de reszketek attól a naptól, amelyen az Úr, magához szólíthatja.

- Pedig csak jót tenne vele! – bökte ki az őrmester, de mindjárt meg is bánta. A férfi tekintete elkomorult, látszott, hogy alig képes uralkodni magán.

- Elnézést Mr Ogden! – szólt közbe Sinus.

- A kollégám nem úgy gondolta, de a sógornőjénél jártunk, és ö beszélt a fiáról. Együtt érzünk magával.

- Fogalmuk sincs mi az, amikor egy embernek hibás gyermeke születik. Ezt csak az tudja átélni, akit hasonlóképpen ver a sors. A csecsemőre öröm ránézni, az ifjú apa szája a füléig ér, amikor közlik vele, hogy megvan a trónörökös. Jó esetben. Nálam nem így történt, de elég volt ránéznem szegénykémre, és tudtam, hogy a természet hibázott, vagy isten büntetése, hogy a fiam olyan lett, hogy nemcsak ö, az ártatlan szenved, amíg él, hanem mi is, és mindenki, aki rátekint. Vigasztalhatatlan helyzet. Azt hiszik a fiam születése óta volt nap, amelyen ne jutott volna eszembe, hogy én is oka lehetek az idiótaságának? Senkinek nem kívánom ezt az önmarcangoló, önkínzó érzést. Nem bűntudat, több annál. Ha az én génjeim tették olyanná, amilyen, habár akkor is vétlen vagyok a dologban, nem merek restelkedés nélkül az emberek szemébe nézni. Már megszoktam, hogy senkit ne lássak, ha a fiammal mentem valahova. Hogy ne vegyem észre az irtózatot, vagy a sajnálatot, embere válogatja. Az emberek tapintatlanok, kegyetlenek. Egy – egy pillantásukkal képesek tőrforgatásnyi fájdalmat okozni a megszánt szívében. Pedig higgyék el, oda adnám a saját életemet, csakhogy öt egészségessé tegyem. Akármilyen komisz kölyök lenne, minden jobb volna, mint ilyennek látni. A halálára várni. Ö nem éri el a tizenötödik évét, és a nélkül hal meg, hogy egyetlen napig érezte volna: élni szép, élni jó, élni érdemes. Sosem szólított apjának, nem ismer meg, vagy lehet, hogy megcsillan a szemében valami, ha odalépek hozzá, de a doktor szerint csak az önfenntartás ösztöne dolgozik benne. Mint egy kis állatban. A fiam mindig enne, és ha valakit meglát, olyanná válik, mint a szopni vágyó csecsemő. A szája…keres. Láttak már maguk tízéves, majdnem egy mázsát nyomó emberi lényt, aki csak egyre képes: a szájával keresni, ha éhes, és nyüszíteni. Szinte mindig éhes. De bár még nagyon sokáig kérne, vagy vágyna enni, és itt lehetne velünk az anyja is. De hát…

- Tudja, hogy az édesanyja éppen a feleségénél járt, amikor meghalt?

- Igen. Úgy volt, hogy együtt megyünk, de reggel még azt mondta, fáj a feje. Inkább holnap látogatja meg, Susant. Engem is meglepett, hogy mégis odament.

- Ki látogatja még a feleségét? – kérdezte hirtelen Blood.

- Senki. Azazhogy van egy nagynénje, az be – benéz hozzá. De ahogy öregszik, egyre többször megjegyzi: nehezemre esik már a járás, és úgyis hiába jövök hozzá. Nincs értelmes gondolata. Ha beszél is, nem jutunk közös nevezőre.

- Mióta van abban az intézetben?

- Két éve. De eleinte még haza – hazaengedték. Mostanában már nem. Nem is kívánkozik. Semminek nem örül. És akkor még a fiunk is! Beláttam, hogy legjobb neki ott.

- Az ápolás gondolom elsőrendű. – jegyezte meg az őrmester.

- Igen. Remek nővérek, és ápolók dolgoznak ott. Az ilyen munkához nemcsak fizikai, de lelkierő, és főleg teherbírás kell. Az ápoltaknál minden lehetséges. Mindenre számítani kell.

- Gondolom magát, kérdezték meg az intézetből, hogy mi legyen az édesanyja holttestével?

- Igen nekem szóltak ide, az imént. Azt mondtam egyelőre, maradjon ott. Egy órája történt az egész, még fel sem tudtam fogni, hogy ö is itt hagyott.

- Sajnos úgy néz ki, hogy az édesanyját át kell vitetnünk a törvényszéki orvostani intézetbe. – kezdte óvatosan a felügyelő.

- De hát miért? – nézett rá döbbenten a férfi.

- Hogy felboncolják! – mondta Blood.

- De hát, minek? Muszáj azt a drága testét összekaszabolni? Ö biztosan nem akarná.

- És mi tiszteletben tartanánk az akaratát, ha semmi okunk nem volna, hogy ellenére tegyünk, de sajnos van. A bátyjai nem természetes halállal haltak meg, és ha bele is játszott az édesanyja eltávozásába a kor, vagy a sok fájdalom, meg kell bizonyosodnunk arról, hogy itt volt-e az ideje már a végső búcsúnak, vagy…

- Vagy? Csak nem gondolják, hogy valaki…

- Tudjuk, hogy hihetetlennek tűnik, de sajnos okunk van feltételezni, hogy valami nincs rendben a bátyjai, és az anyja halála körül. – sorolta Sinus.

- Van önnek valakije? Úgy értem nő! – robbant a hosszura nyúlt csendbe, Blood kíméletlen kérdése.

-       De kérem! – nézett rá indulatosan a férfi.

-       – Nem köteles válaszolni, de jobb volna, ha megtenné. Az ön élete is veszélyben lehet, és ha így van, akkor mindenkit számba kell vennünk a környezetében. – magyarázta az őrmester.

- Csak nem képzelik, hogy engem valaki… Hiszen csak jót tenne velem. Ez az élet, már nem élet.

- Vagyis nincs senkije, amióta a felesége intézetbe került? – ütötte a vasat, Blood.

- Elhinné, ha azt mondanám, hogy nincs? – nézett rá fátyolos tekintettel a férfi.

- Nem! – vágta rá Blood.

- Akkor meg?

- Ne vegye tolakodásnak, de még egy kérdésre kell felelnie. Aki van: az állandó, vagy alkalmi ismerősökkel próbálja pótolni azt, amit az élet elvett öntől?

-       Nem mindegy?

-       – Nem. Az alkalmi ismerősök nem veszélyesek, de aki többet tud magáról, akinek kitárta a lelkét, aki sejti, hogy milyen örökség vár magára.

- Maguk megörültek! Csak nem képzelik, hogy valakinek ilyesmi járna az eszében?

- Miért ne? – vette át a szót a felügyelő. – Maga most már nagyon tehetős. Az édesanyja halála gazdaggá tette. Mert ha azt vesszük, hogy ami maradt utána, az most már nem négyfelé megy, hanem esetleg egyben marad, akkor…

- Honnan tudnak anyám végrendeletéről? – kérdezte döbbenten a férfi.

- Nem tudunk róla. Maga ismeri? – kapott a szón a felügyelő.

- Ki nem ismeri? Valamennyien tudtuk, hogy anyánk, e tekintetben nagyon nyakas volt. Azt mondta négy fia, van, és a vagyont négy egyenlő részben kell megkapniuk. Nem aprózza fel. Az életet mindenki megtervezheti, vagyis akinek két gyermeke van, vagy aki agglegény maradt, egyaránt az ö fia, és a közös vagyonból egyenlő rész illeti meg. Ne higgyék, hogy nem szerette az unokáit, de ránk akarta bízni a döntést. Egyformán szeretett bennünket, és nem akarta, hogy valamelyikünk is a másik fejéhez vághassa: te többet kaptál, mert előnyt szereztél a gyerekeiddel! Anyám szerint a gyermeket önmagáért kell vállalni, a vele járó gonddal, bajjal és költséggel együtt. Aki csak azért nősül, vállal utódokat, hogy nagyobb szeletet kapjon a vagyontortából, az inkább maradjon család nélkül. Az egyik bátyám nem is nősült meg. Sosem volt túl sok türelme a gyermekekhez. Szerette a magányt, az önállóságot, és mi többiek joggal mondhattuk volna rá: jobban jár a vagyonelosztásnál, de ez nem igaz. Csak az tudja, hogy a világ összes pénze nem ér fel egy gyermekkel, akinek olyan szerencséje van, hogy apa lehet. Nincs a világon annyi pénz, amennyiért odaadnám a fiamat, ha… egészséges lenne. Ha volna értelme az életünknek. Mert így nincs. De még így is több van, mint nélküle. Értik, uraim? Ilyen összetett dolog ez? Vagy ennyire egyszerű? Ki tudja!

- Ha megengedi, küldünk ide valakit, aki őrzi a házat.

- Csak nem képzelik, hogy…

- Meg kell értenie uram! – fejtette ki Sinus. – Már csak maga él a négy Ogden, illetve Wasson fiú közül és jobb félni, mint megijedni.

- Magának van végrendelete? – kegyetlenkedett az őrmester.

- Igen. Az ember sosem tudhatja, mikor megy el. Nem sok mindenem van, de a feleségem, és a fiam érdekében végrendelkeznem kellett. Nem hagyhattam őket kiszolgáltatva, egy kirendelt gyám kényére – kedvére.

- Vagyis megjelölt valakit, aki a halála után gondjukat viselje?

- Igen!

- Megtudhatnánk ki az? Vagy titok? – kérdezte Blood.

- Milton felesége. Jólelkű asszony, és a feleségemmel, amíg még lehetett vele beszélgetni, jól megértették egymást. Rajta sosem vettem észre irtózatot, ha a fiamra nézett, és gyakori vendég volt a házban, vagyis… Öt láttam legmegfelelőbbnek erre a feladatra.

Bloodnak hirtelen nem volt több kérdése. A felügyelő is alig tudta kinyögni:

- Odajön velünk, az édesanyja holttestét azonosítani, vagy majd az orvostani intézetben teszi meg?

- Mindenképpen bele kell egyeznem a boncolásba?

- Sajnos attól tartok,.igen, uram! – jelentette ki Sinus.

- Akkor magukkal megyek. A fiammal addig nem lesz gond, amíg a soros nővér el nem megy. Addig még van néhány óra. Akár indulhatunk is. Mit vigyek magammal?

- Semmit uram. De talán jobb lenne, ha a mi kocsinkban jönne, úgy értem nem szabadna most vezetnie. Vissza is hozzuk, ha végzett, vagy hívunk egy taxit.

- Köszönöm. Menjenek előre. Két perc múlva ott leszek, csak el kell intéznem egy telefont.

Sinusék egymásránézésének már megvolt a sajátos koreográfiája, vagyis jelentése. Az összesandítás, a jelentőségteljes, a gyanakvó, a sokatmondó szemvillanás, és sorolni lehetne még, hány féle jelzésük volt, olyan esetekre, amikor némán kellett egyeztetniük, amire gondoltak. Ezúttal mintha harag villant volna a tekintetükben, amikor elhagyták a szobát.

- A fene vigye el! Mit nem adnék érte, ha végig hallgathatnám azt a beszélgetést! – súgta Blood, miközben kifelé tartottak.

- Kérdezzen rá! Magának még az is megbocsátható. Már legalább két napja nem mondtam, hogy olyan, akár a piaci légy.

- Lehet, hogy megteszem. Majd szó – szót követ és felteszem a holtbiztos igennel elintézhető kérdést!

- Vagyishogy a sógornőjét hívta-e telefonon? – nézett rá, sandán a felügyelő.

- Ki mást hívhatna?

- A barátnőjét, vagy azok egyikét. Esetleg lemondott egy randevút.

- Ne felejtse el, hogy a bátyja csak két napja halt meg. Nem hiszem, hogy kedve lett volna…

- Az élet megy tovább, az élet az élőké. Tudok még néhány találó, és sajnos, – vagy hálistennek – nagyon is igaz közmondást. – Jön! – súgta Blood, már a kocsiban ülve.

Alig indultak el, tudta mit kell kérdeznie:

- A sógornője is odajön?

A férfi egy kicsit meglepődött.

- Nem. De ha érdekli, nem vele beszéltem. – tette hozzá kicsit furcsán.

- Meg kell bocsátania, ha nem egészen illendőek a kérdéseink, de a maga érdekében tesszük.

- Az én érdekembe ne tegyenek semmit. Nekem már régen csak két érdekem van: hogy a feleségem, és a fiam minél emberibb módon tölthessék el azt az időt, ami még itt a földön adatik nekik – mondta, és kifelé nézett, a semmibe.

Nyolcadik fejezet.

Az idegszanatóriumban azon a napon is úgy folyt minden, ahogy általában szokott. Mrs. Susan Ogden, aznap is úgy ébredt, ahogy szokott. Bábuként hagyta, hogy felültessék, a fürdőszobába vezessék, segítsenek neki a tisztálkodásban, és öltöztessék. Nem ö ült le, hanem odaültették az ablak előtt álló székbe, és jött a reggeli. Susan valamikor nagyon szeretett enni, és ez maradt az egyetlen kedvtelése, amivel az évek során nem hagyott fel. Ha valami finomságot látott, felcsillant a szeme, és mintha hirtelen értelem költözött volna labilis, elmélázó tekintetébe.

Aznap is reggeli előtt kapta meg a gyógyszereit, és a nővér, amikor a tálcát kivitte, megjegyezte:

- Látogatója lesz. Az anyósa telefonált, hogy elindult.

Mrs. Ogden nem vett tudomást a bejelentésről, csak bámult kifelé az ablakon. Még nem hagyta el a szobát a nővér, amikor beszélgetni kezdett. Fennhangon, magában. Úgy, ahogy az utóbbi időben egyre gyakrabban tette. A nővér már szinte szó szerint el tudta volna ismételni, hogy mit sorol a betege, de minek tenné, amikor a mondatokat nem köti össze semmi, vagyis valójában Susan Ogden mondókájának nem sok értelme volt. Mindig ugyanazokat sorolta, monoton, lélektelen hangon.

- A haja nagyon szép, csak ne nézne rá. Szeretem, ha süt a nap. A szeme zöld. De sokszor nagyon kék. Csak ne nézné mindig. A nap olyan meleg, mint a kandalló, otthon. Milyen is az otthon? Mi lesz, ha megszerzi magának. Utazni fogunk. Visszük magunkkal a Kicsit is. Hadd lásson világot. Ronald szeret utazni. És mi megyünk vele. Mindegy hova, csak ő ott legyen. Itt nem jó. Folyton néz, bámul a képébe. Legjobb volna, ha sose jönne, de azt nem bírnám ki. Jó, ha itt van. Ha fogja a kezem. Megnyugtató. A hangját hallani. De mi lesz, ha már nem hozzám beszél?!! Ronald veszélyben van. Talán már sejti, vagy tudja is. És ha ö is ott lesz, ahova Ronald visz. Nem. Nem. Akkor inkább maradok. A kicsi is. Jó volna látni, de félek, hogy látnom kell. Olyan óriási, és istenem, a feje. Vízfej. Az orvosok szerint. Szívtelenek, gonoszok. Érdekli is őket, hogy az a vízfejű emberke, a fiam. Szerelmünk egyetlen virága. Tövise! Mit akar a zöld szemeivel. Nem akarom, hogy Ronald idejöjjön. Ne. Ne jöjjön.

Alig hagyta el a szobát a reggeli tálcával a nővér, az ajtó újra kinyílt, és Ronald Ogden lépett be rajta. Az asszony tudomást sem vett róla, de öt nem zavarta. Ellágyuló arccal közeledett felé, és ölébe tette a gyönyörű rózsákat. Mindig leszedette róluk az összes tüskét, nehogy megsebezzék Susant, de mást nem hozhat neki, hiszen ez a kedvenc virága, és kell, hogy valami összekösse a régi énjével. Hátha éppen az ismerős illat, a gyönyörű vörös szín villantja fel benne az emlékezést.

Amint belépett beszélni kezdett. Megszokta már, hogy szavait nem igen értik, csak reménye lehet, rá hogy egyik másik eljut a megszólított értelméig. Akár a fiához szól, akár Susanhoz, valahol mélyen hátha figyelnek rá, megértik mit jelent az, amit a szívéből fakadóan mond nekik. Mindig azt kell sorolnia, amit a szíve diktál, amiket akkor mondana, ha biztosan tudná, hogy minden szavára figyelnek és egyet sem hagynak válasz nélkül. Hátha egyszer összecsendül az ö hangja, a két szeretett lény emlékeivel, és válaszolnak.

- Szervusz Édes! Remekül nézel ki! – mondta Ronald, mosolyogva, miközben megcsókolta a fásultan ülő, és motyogó asszonyt. – Ízlett a reggeli? Ebédre a kedvenced lesz. Tudod, segítek nekik összeállítani az ételeket. Szeretném, ha mindig olyat kapnál, amit szeretsz. Amit együtt élveztünk, annyi éven át. A fiunk csókol. Sokat gondol rád. Hiányzol neki. És nekem is. Nagyon. Üres a ház. Haza kell jönnöd, Susan. Akarnod kell. Neked nem itt van a helyed, hanem otthon, velünk. Ha benned nincs gyógyulni vágyás, ha nem akarsz visszatérni hozzánk, hiába reménykedem. Szerelmem! Nekem mindig olyan szép, és kedves maradsz, amilyennek megismertelek. Mennyi szépet elterveztünk ketten, és milyen kevés teljesült belőle. Tudom, mi fáj neked a legjobban. Az, ami nekem. A fiunk. Még most is előttem vagy, ha eszembe jut mennyire vágytál az anyaságra, és milyen szépnek, egészségesnek képzelted öt. Volt egy kakaó reklám: meztelen fiúcska, pocival, és miközben kannából itta az édes nedűt, az ital végigfolyt a hasán. Ilyen lesz! – súgtad nekem. Ilyen duci, mosolygós, és szeretni fogja a hasát, akárcsak én. Nem, ő nem olyan lett, de te nem tehetsz róla. Csakis az én hibám lehet, vagy a természet csúfolt meg bennünket. Az egész világ mérgezett. Téged több rossz hatás ért, és megnyomorította a génjeinket. De ö a kettőnké. Abban a gyerekben én is benne vagyok. Ö a mi fiunk. De haza kell jönnöd. Akarnod kell. Nagyon nehéz nélküled. Ha csak ott lennél a házban, ha járkálni látnálak, ha gondoskodhatnék rólad, az is jobb volna, mint egyedül. Motyogj csak édes, ha az megkönnyebbülést ad neked, beszélj. Mindegy hogy mit. Fő, hogy halljam a hangod, még ha elszíntelenedett is, – számomra mindig a szférák zenéje marad. Most ne figyelj rám, szerelmem, akkor sem, ha amúgy értenéd, amit mondok. Annyi bánat ért az utóbbi időben, hogy meg kell osztanom valakivel. Azelőtt felére csökkent a gond, ha végighallgattál, ha megsimogattál. Bárcsak még egyszer tárt karokkal várnál rám. Jó, hogy nincsenek emlékeid. Most nagyon jó. Ha emlékeznél Miltonra, most vigasztalhatatlan lennél. Nagyon szerettétek egymást. Sosem tudtam, elképzelni min tudtok annyit, nevetni, ha összejött a család. De boldog voltam, ha kacagni láttalak. Én nem vagyok túl nevetős. Leszoktam róla. Milton nincs többé. Meghalt.

Az asszony kántálása egy pillanatra elhalt. Ronald reménykedve nézett felesége arcába. Mintha az értelem rezdülését látta volna a kedves vonásokon. Felbátorodott.

- Érted Drágám? Miltonról beszélek. Sokszor bejött hozzád, de a nevetés nem akart összejönni. Te kis makrancoska, te. Pedig hogy örült volna az önfeledt kacajodnak, és én is. – sorolta a férfi, fejét az asszony ölébe hajtva. Szinte beleszorult a szó, amikor felnézett: a számára legcsodálatosabb tengerkék szempár, tele volt könnyel. Susan érez! Megríkatta. És az, már valami. Eredmény. Megrezzent a lelke, vagy az értelme? Az oly sok mézédes csókot ontó ajkak sírásra görbültek. A felesége sir! Hála istennek Susan sir! Moccanni sem mert, de mivel tudta, hogy ha elhallgat, megtörhet a varázs, tovább beszélt. Miltonról. Hiszen biztosan az ö elvesztése csalt könnyet, Susan szemébe.

- A szíve vitte el. Az a drága jó szíve. És amilyen csodálatos ember volt úgyis halt meg. Nem akarta Jennifert megrémíteni, nagyon fáradt lehetett, ha pihenni akart egy szállodában. Ott aludt el örökre. A mamának már elfogytak a könnyei. Borzasztó, amin, az utóbbi heteken keresztül ment. – sorolta, Susan arcába nézve. A kék szemekből kiapadt a könny, és a sírásra görbülő ajkak, újra motyogni kezdtek. – Holnap lesz a házassági évfordulónk. Küldetek neked egy szép kosarat. Istenem, ha csak annyi ideig együtt lehetnénk újra, amíg a rózsák el nem hervadnak. Pedig a rózsák hamar elnyílnak. Nem nagy kívánság, mégsem teszed meg nekem? Adj ajándékba ezen a drága ünnepen pár értelmes szót, egy lágy simogatást, egy halvány mosolyt, és az életet adod nekem. Természetesen én is jövök, de más ajándékot nem hozok. Fogalmam sincs, minek örülnél. Ha elmondanád. Kérhetnéd bár a csillagot az égről, azt is lehoznám, hogy visszakaphassalak. Anyám ma nem jön. Fáj a feje. Majd kipótolja. Csókol. Én is megyek drágám. Sok dolgom van, és a fiunkat sem akarom hosszú időre, másra hagyni. Tudom, hogy te sem akarnád. Meglátod minden jóra, fordul, csak akarnod kell. Belőlem, lassan elfogy az erő. Te mindig higgadtabb, derűsebb, bizakodóbb voltál nálam. Emlékszel? Az elején te vigasztaltál. Azt mondtad, vannak még csodák, és el akartad hitetni velem, hogy amit az orvosok állítanak, tévedés. A mi kicsink igenis meggyógyul, hiszen szépnek, okosnak, kedvesnek akartuk. És olyan is lesz. Elmegyek kedves. Vigyázz magadra siess haza. – mondta és megcsókolta az asszony motyogó ajkait. – A parfümöd. Istenem, hogy szeretem? Otthon is állandóan veszek, ha elfogy. Mert sokszor van rá szükségem, hogy a levegőbe vagy a fejem melletti üres párnára permetezve magamba szívjam, és odaképzeljelek téged is. Az illat, amelyet annyira szerettél, megnyugtat. De miért nem kaphatlak vissza hozzá, téged is? – mondta, majd hirtelen elhagyta a szobát.

A lelkét súlyosabbnak érezte, mint érkezésekor, de hát megszokhatta volna már, hogy minden hiába. Kár idejárnia. Csak a lelkiismeretét nyugtatja vele, hogy mégis megteszi, mint ahogy annak, a kis szerencsétlennek, otthon sincsenek érzései, és csak önmagát áltatja, ha azt hiszi, hogy valahol mélyen érez, és fájna neki, ha intézetbe vinnék.

Amikor a nővér bevitte a tízórai gyümölcslét, az asszony magába feledkezve motyogott. Öléből a földre hullottak a gyönyörű rózsák.

- Ha én egyszer ilyeneket kaphatnék? – sóhajtotta, miközben vizet cserélt a vázában, és kidobta, a benne hervadó virágokat. – Íme egy asszony, akinek a szobájában sosem hervadnak el a szerelem virágai. Pedig? – gondolta, miközben hosszan nézte Susan Ogdent, aki az ablakon bámult kifelé, de olyan tekintettel, amely mindenen átnéz. Ki tudja hova?

Ronald Ogden távozása után, alig fél órával, megérkezett a beteg anyósa, Mrs. Ogden, akinek a fejfájása ugyan nem csillapodott, de nem tudott volna otthon maradni, és ha már elhagyta a házat, képtelen lett volna lemondani, a menye meglátogatásáról. Neki sosem volt lánya. Pedig nagyon szeretett volna egy kedves, hízelgős, mindig nevető kislányt. Susan olyan volt. Amíg Susan volt. Most már nincs személyisége. Élő halott, porhüvely, amely sokkal gyorsabb iramban válhat az enyészet martalékává, mint az a test, amelyben értelem, lélek lakik. Szeret ott ülni mellette, fogni a kezét, és visszagondolni a régi szép napokra, amikor hangos lett a ház, ha összejött a család, és Susan mindig a társaság középpontja volt. Úgy járt a menyéhez, mint hivő katolikus a templomba, enyhet találni kínzó bánatára. Mert abból kijutott neki bőségesen. Sokszor eszébe jut az utóbbi hetekben a zsoltár: azt bünteti, kit szeret!

-       Szervusz Drágám. Úgy volt, hogy nem jövök. Fáj a fejem, mondta, mihelyt belépett.

-        A nővér, aki a szobát tette rendbe, azonnal felajánlotta:

- Adhatunk valami fájdalomcsillapítót, ha nincs önnél!

- Köszönöm. Nem szeretem a gyógyszereket. Kibírom. Nem szervi baj, azt tudom. Van, miért fájjon. Sajnos! – mondta az idős hölgy, és leült, a fia elhagyott helyére, a menye mellé.

-       Add a kezed kicsim. Milyen erőtlen. Pedig mennyi teendője lenne, ha akarnád. Ronaldot nincs aki, simogassa, és tudom mennyire, szeret téged, s te is öt. Szebb életet érdemeltetek volna. De, jaj istenem! Nem akarok vétkezni. inkább hallgatok. Ne hidd drágám, hogy nekem könnyebb. Az anyaság sosem könnyű. Mégis olyan boldogan vállalkozik rá minden nő. Van is miért! A gyermek a legnagyobb csoda, azért is olyan hihetetlenül nehéz lemondani róla. Most Miltont siratom. Ö már a harmadik, akit elvett tőlem az isten. Csak Ronald maradt nekem. Nem tudtam otthon maradni, ahol felnőtt, ahol kisgyermekként futkározni láttam, ahol minden rá emlékeztet. Mióta William meghalt, egy kicsit irigyellek. Hozzád nem jut el a fájdalom, nem kínoz a gyász. Tudomást sem veszel semmiről. igaz a jóról sem. Te szeretted öt. Jó fiú volt. Sírsz? – kérdezte a csendre felfigyelő asszony. – Hát ennyire szeretted? Köszönöm. Susan. Ő megérdemli a könnyünket. Remek fiú volt. De miért csak volt? Miért múlik el az élet? Miért nem úgy megyünk el, olyan sorrendben, ahogy születtünk. Nekem kellett volna elmennem előbb, és az Úr sorra magához szólítja a fiaimat. Miért vetett ki a kegyeiből? Miért mér rám ilyen megpróbáltatásokat? Ennyire bűnös életet éltem volna? Senkit nem bántottam, soha. A bennem lakozó szeretetből jutott mindenkinek, és mégis. Sorra elvette a fiaimat, akikért éltem. Akiket szerettem. Sokat háborgok, magamban. Most sem mondanám ki hangosan az istenkáromló szavakat, de megfulladok tőlük, ki kell adnom magamból és tudom, hogy te nem vethetsz meg érte, hiszen nem is érted, amit mondok. Beszélj csak, mondjad, hátha neked is könnyebb, ha kilökheted magadból a szavakat, még ha ezerszer olyan összefüggéstelenek, és érthetetlenek is számunkra – hallgatott el az asszony.

-A szeme szép, ha ránéz, kisüt a nap. Nagyon szép. Mindig is szerettem, ha süt a nap. És ahogy ránéz. – gügyögték, Susan alig mozgó ajkai.

Az idős hölgy könnyes szemmel hallgatta, és próbálta megérteni, mi fortyoghat a lelkében. Jó volna belelátni a kusza gondolatokba. Mindenre van magyarázat. Mit akar a nappal, meg a szemeivel. Mert ugyan ki másról mondaná, hogy a szeme nagyon szép, zöld, vagy kék. És amit még sorol. Milyen gyönyörű lány volt? Milyen remek utódokkal örvendeztethették volna meg öt, de isten másként akarta. Isten? Jaj, csak legalább ez a fejfájás enyhülne már.

- Parancsolja a fájdalomcsillapítót, asszonyom? – kérdezte a nővér, elvéve az üres poharat az ápolttól. – Ha igen, azonnal hozom!

- Nem is tudom…

Amikor a diétás nővér az ebéddel be akart menni Mrs. Ogdan szobájába, már az ajtóban elejtette a tálcát, kiáltott egy nagyot, és ott maradt, erőtlenül a kilincsbe kapaszkodva. Egy ápoló sietett oda, a csörömpölésre. Az idős hölgy a földön feküdt, a menye lábánál, aki színtelen hangon, az ablakon kinézve kántált, ahogy szokott.

Az orvos megállapította a beállt halált, aztán a holttestet egy üres szobába vitték. Előírás, hogy két órán át, a halottat, nem lehet elvinni szem, elöl. Itt még betartották. Itt tehették, hiszen nincsenek több ágyas szobák. De egy nyolc – tíz ágyas, tömegkórteremben is tűrniük kell az életben maradóknak a halott társaságát, akit csak egy spanyolfal választ el tőlük, örökre.

A doktor, Milton Ogden házát hívta, hogy közölje a fájdalmas hírt. Nem tudta, hogy Milton Ogden már nincs az élők sorában. Jennifer Ogden vette fel a kagylót. Neki mondta el, hogy az anyósa meghalt.

Susan Ogden már elég izgatott volt, mire bevitték neki a tönkrement helyett, az ebédjét. Mohón evett, aztán tűrte, hogy a nővér bevezesse a fürdőszobába, és megmossa az arcát. Maszatos lett. Odamentek az ágyhoz, és ö lefeküdt. Úgy, ahogy szokott. A nővér lehúzta a papucsát, és betakarta. Megszokta már, hogy ne beszéljen munka közben, hiszen az ápoltak zöme úgysem érti, csak feleslegesen koptatná a száját. Elátkozott ház ez. Sokáig nem bírhatja ki itt épeszű ember, hacsak nem akar öregségére közéjük kerülni! – gondolta, miközben elhagyta a szobát.

Susan Ogden, a jó ebéd után, azonnal elaludt. Pár perc múlva nyílt az ajtó, és a főorvos lépett be, egy Susan korú – asszonnyal.

- Alszik. De olyan mindegy. Ha ébren volna, sem venne tudomást önről. – mondta a doktor. – Marad, vagy…

- Igen! – jelentette ki határozottan az asszony. Csak amikor kettesben maradt az alvóval, akkor nézte meg jobban, Susant. Állt az ágyánál, és a torkát sírás fojtogatta.

-Mi lett belőled, gyönyörű Susan?

Odavitt az ágyhoz egy széket és leült. Nem merte megérinteni az alvót, félt, hogy felébreszti. Pedig azért jött, hogy felébressze. Hogy megpróbálja visszavezetni a lelki sötétségből, amelybe hibáján kívül sodródott.

- Susan! – kezdte suttogva a csinos, ápolt, elegáns asszony. – Mivé lettél az elmúlt tíz év alatt, amióta nem láttalak. Mennyi boldog napot töltöttünk együtt, barátnőkként, egyetértésben. Aztán véget értek a tanulmányaink és mentünk ki erre, ki arra. Amikor utoljára találkoztunk boldogok voltunk. Te látogattál meg minket. Ott jártál az államunkban Ronalddal, és összekötötted a kellemest a hasznossal. Amíg ö tárgyalt, te eljöttél hozzánk. Tizenegy éve lesz nemsokára, hogy nem láttalak. Hogy melyikünk hibájából? Az élet hozta így. Férjhez mentem, nem ebben az államban élünk, te pedig el voltál foglalva saját boldogságoddal. Majd, – ahogy most megtudtam – a boldogtalanságoddal. Miért nem szóltál nekem akkor, hogy terhes vagy, hogy azért készültök olyan lázas gyorsasággal az esküvőre, mert nem bírnátok ki tovább papírok nélkül, hanem hogy nevet adjatok a véletlen jövevénynek, amelyet mindketten akartatok. Nem kellett volna letagadnod előttem, de te mindig babonás voltál. Gondolom nem akartad elkiabálni a boldogságodat. Sosem hittél abban, ami számodra csoda volt. Mindaddig nem, amíg kézzelfoghatóvá nem vált. Mindennek a hallgatásod az oka. És a nővérem kislánya. Emlékeznél rá, ha tiszta lenne a tudatod. Sokat játszottál vele az alatt a pár óra alatt, amíg nálunk voltál. Elnéztelek benneteket, és azt mondtam magamban: csak annak szabadna gyermeket szülni, aki így tud kapcsolatot teremteni a más gyermekével is. Bárcsak ne tetted volna. Csak akkor ne! – temette kezeibe az arcát az asszony. – Azt hittem nem élem túl, amikor meghallottam, mi történt veled. Csak most tudtam meg Susan, drága kicsi lány. Emlékszel a régi szép időkre? Mennyi kalamajkát csináltunk közösen? Hány lánynak, és fiatalúrnak törtünk borsot az orra alá, amíg meg nem komolyodtunk. De mi sosem tudtunk volna megkomolyodni, ha az élet egymás közelében hagy bennünket. Susan, sajnálom, hogy a fiad nem egészséges.

Az alvó szemei hirtelen tágra nyíltak, és értetlenül nézett – az akkor már kezeit fogó – asszonyra. Csak pár pillanat volt, aztán a tengerkék szemek újra lezárultak, de mintha a halovány arc rózsaszínesedni kezdett volna.

- Megismertél? Oh, bárcsak adná az ég, hogy jóvátehessem, amit közvetve, és akaratlanul, de mégis vétettem ellened. Bárcsak figyelmeztethettelek volna akkor? De hát én is csak két nap múlva tudtam meg, hogy a nővérem kislánya…rubeolás. A nővérem telefonon kérdezte meg, persze csak tréfásan: remélem nem vagy terhes, hugi, mert Dolly rubeólás. Azt hitte bárányhimlő, de kiderült, hogy nem. Ha tudtam volna, hogy terhes vagy, figyelmeztetlek, de vártam a meghívót az esküvödre, ami nem érkezett meg. Most már tudom, hogy csak a család volt jelen, engem meg lekötöttek saját bajaim. Amikor ott jártál még nem tudtam, de két héten belül kiderült, hogy állapotos vagyok, és a terhességet meg kell szakítani, mert rubeólással érintkeztem, és a születendő gyermek érdeke úgy kívánta. Nem tehettem semmit. Azóta sem estem teherbe. Csak áhítoztuk a gyermeket, és a vágyakozás elapasztotta bennünk a szerelmet, a boldogságot, mindent. Egy éve, hogy elhagyott. Nem haragszom rá. Annak a kicsinek az emléke, vagy a hiánya közénk állt. Szegény kis Susan! Lehet, hogy kegyetlenség, amit mondok, de kettőnk közül mégis én jártam jobban. Tudom, hogy soha nem lehet gyermekem, de olyan sincs, mint neked, akinek a létezésébe is bele lehet bolondulni.

A fekvő szemhéja meg – megrebbent, miközben beszélt, de a szemébe gyűlő könnytől nem vette észre. Aztán hirtelen rákerekedtek az égkék szemek. Rá!

Susan Ogden, értelmes tekintettel nézett farkasszemet vele. Óráknak tűnt az a pár másodperc, amíg képes volt megszólalni.

- Mit mondtál? – kérdezte szinte dideregve.

- Ne haragudj, kicsúszott a számon. Bolond voltam, azt hittem nem hallod, amit mondok. Ne haragudj. Mit tegyek, hogy megbocsáss nekem. – sírta a látogató, és egyre értetlenebbül nézte a mosolyra derülő, pillanatok alatt éveket fiatalodó, drága arcot.

- Rubeolás volt a kicsi? Azt mondod rubeolás?

- Ne haragudj, nem tudtam róla. És a te terhességedről sem. Különben azonnal értesítelek. Mindig elmondtál nekem mindent. Azt miért nem? Miért? Miért? Miért? – zokogta az asszony.

- Ronald akarta úgy… és én is. Tudod milyen babonás voltam! – mondta sírva – nevetve az asszony, és felült, hogy átölelhesse régi barátnőjét, aki a világ legjobb hírét hozta el neki. Egymás karjaiba borulva, zokogtak.

- Köszönöm, hogy eljöttél. Köszönöm. – hálálkodott, Susan.

- Ebben a városban vállaltam állást. Gondoltam utánad nézek. Most tudtam meg, mi történt veled. És ismerlek annyira, hogy értsem: az önvád, és a kilátástalan anyaság gondolata juttatott ilyen helyzetbe. Ugye azt hitted miattad lett olyan a fiad? Gondolom Ronaldot is önvád, marcangolja. Csodálatos ember, hogy még így is kitartott melletted. – Szóljak a nővérnek? Nem izgattalak fel túlságosan? Nem árt meg a sírás?

- A sírás? Csodálatos érzés, amikor az embernek folynak a könnyei, és tud róla. A sírás tisztítja a lelket. Régen nem tudtam sírni, kiapadt a könnyem is, nemcsak a mosolyom. És most újra süt a nap. Ragyog a világ. Boldoggá tettél. Nagyon boldoggá. Bárcsak előbb jöttél volna. Nem tudom volt-e már itt ma, Ronald. Azt hiszem elég gyakran látogatott. Néha fel felvillant előttem a képe. Jó volt, de hamar elmúlt. Mikor mondhatom meg neki, hogy nem igaz. Nem bennünk van a hiba. Nem mi tettük szerencsétlenné a gyermekünket. Nem a mi génjeink a hibásak, abban hogy olyan lett, amilyen, hanem a rubeóla. Nem mertünk másik gyermeket vállalni, azt hittük az is sérülten születik, mint az első. Vajon mi lehet vele? Régen láttam. Mióta lehetek itt? Haza akarok menni…

Kopogtak, és a keskeny résnyire nyitott ajtón Ronald Ogden nézett be. Jó időbe telt, mire beljebb tudott lépni, és hitt a szemének.

- Martha? Te vagy? Eljöttél. – ölelte meg az asszonyt.

- El! – ugrott fel az ágyról Susan, és úgy repült férje karjaiba, mint valamikor régen, amikor még nem volt semmi, csak a szerelem, az egymásért élés, a másik boldogítása.

- Susan. Mindenségem. Itt vagy a karjaimban. És önszántadból repültél ide. – ölelte, csókolta az asszonyt. – Nem engedlek el soha többé. Nem! Soha többé! Mit tettél vele? – nézett Marthára, könnyes szemmel a férfi. -Angyal vagy, hiszen csodát műveltél vele. Velünk!

- Erre jártam és csak most tudtam meg, hogy a fiatok…

- Pszt! – intette volna a férfi.

- Hadd, beszéljen. De nem! – szólalt meg Susan. – Inkább elmondom én. Lehet gyerekünk Ronald, rengeteg gyereket szülhetek neked. Egészségeseket, rád hasonlítókat, pirospozsgás, okos kis emberkéket. A mi kicsink azért nem egészséges, mert a Martha unokahúga rubeolás volt, amikor meglátogattam őket. Sajnos babonából nem mondtam el neki, hogy terhes vagyok.

- Ez nem lehet igaz! – hajtogatta a férfi, miközben úgy érezte, minden ereje elhagyja. Nemcsak a bánathoz kell erő, a hirtelen boldogságot is bírni kell.

- Ülj le Ronald. Sok volt ez így egyszerre! – mondta Márta, és a férfi, Susant egy percre el nem engedve, odalépett az ágyhoz. Leültek. Egymás mellé, egymást ölelve. – Örülök, hogy ilyen boldognak látlak benneteket! Ha tudnátok mekkora kő esett le a lelkemről. Két hete vagyok itt. Az első nap megtudtam mi történt, és azóta sejtem, hogy belejátszottam a puszta létezésemmel, a barátságommal, a tragédiátokba, de tanácstalan voltam: elmondjam – e? Van-e értelme?

- Volt Martha, volt! Köszönöm, hogy eljöttél.

- Hát még én? – mosolygott Ronald Ogden.

- Mindig is szerettelek nézni benneteket. Ritka két egymásnak való ember voltatok.

- Elmondani sem tudom, milyen boldog lehetnék, ha… – komorult el a férfi arca.

- Mi a baj? Nem örülsz? – kapta két tenyere közé a drága fejet Susan.

- Nem is tudom. Elmondhatom – e. Nem fog megártani a nagy öröm után. Ha…

- Micsoda? – nézett rá a felesége.

- Anyám meghalt. Alig pár órája. Itt, a szobádban. Mindig eljött hozzád. Még ma is, pedig.

- Pedig? – csókolta az asszony a drága arcot, ahol csak érte, hátha enyhíthetné a szeretett férfi fájdalmát.

- Két napja halt meg Milton. – nyögte ki Ronald.

- Milton? A drága jó Milton? Hallgass. Ne mondj többet. Csak szépeket mondj. Szépeket. Szépeket. – hanyatlott az ágyra Susan, és arca olyan lett akár a fal.

Martha azonnal orvosért futott, de előbb ért vissza, mint a doktor.

- Már reménykedtem. -  sorolta Ronald. -Boldog voltam, de mi lesz, ha vége. Ha csak percekre tért vissza a tudata? Egy éve már, hogy meg sem ismert. Csak jöttem, beszéltem neki és itt hagytam. Vissza a másik gyámolításra szorulóhoz. A fiamhoz. Olyan, mintha álom lett volna. Csalóka álom.

- Csoda, hogy kibírtad Ronald. Csodálatos ember vagy.

- Én erős vagyok, de félek, hogy ö…

- Ne félj. Magához térítette a boldogság. Örülök, hogy idejöttem. Biztos vagyok benne, hogy a hír, amit hoztam hasznára vált. Sok volt, egyszerre amit átélt…és az a két haláleset.

- Négy, Martha. Két hónapja meghalt William, majd – nem sokkal utána Donald bátyám is. Egyedül maradtam, a négy fiúból. Egyedül, és anyátlanul.

Bejött a doktor, és őket kiküldték a szobából.

- De hiszen ez rémes! – mondta a folyosón Martha. – Mi történt velük?

- Isten rendelése, vagy valami rémálom, de egyedül maradtam.

- Légy erős Ronald. Susant visszakapod, hiszem, hogy így van. Amikor beszélni kezdtem hozzá nem volt értelem a tekintetében aztán egyszer csak rám villantak a szemei, mint aki hirtelen felriad valami rémségesen rossz álomból. Visszakaptad öt Ronald. Kívánom, hogy legyetek nagyon boldogok. Haza viszed?

- Ha a doktor engedi, azonnal. Habár, ott a fiunk és az újabb trauma. Nem is tudom, mit tegyek.

- Akkor bízd rám a döntést. Gondolom neked, most van elég tennivalód. Ha megengedik, elviszem magammal, Susant. Velem kezdődött az eszmélése, hadd maradjak mellette egy darabig. Csak amíg mindent el nem rendezel, és nem stabilizálódik az állapota. Mindennap meglátogathatod, felhivatod, de hagyjuk ki öt most a borzalmakból. Nem árt neki egy kis egészséges pihenés. Tudod milyen jó barátnők voltunk. Mindent megtettünk volna egymásért, és sosem volt titkunk, csak az, az egy. A nagynéném házában lakom. Egyedül. Ö két hónapra elutazott, világot látni. Nyugalom, és békesség veszi körül, ha elengeded velem.

Blood tűnt fel a folyosó végén. Egyenesen Ronald Ogdenhoz tartott.

- Megengedi? – nézett az asszonyra, és odébb lépett, a férfit karon fogva.

- Felejtse el, amiket mondtunk Mr Ogden. Az édesanyját a szíve vitte el. Nincs fekete kéz, aljas indokú gyilkos, talán csak a véletlenek összjátéka volt az egész, ami persze nem jelenti azt, hogy a bánata enyhülhetne. Vigyázzon magára. Még jelentkezünk. A boncolásra, és az azonosításra már nincs szükség. Rendelkezzék a kedves halottjáról. Fogadja őszinte részvétünket.

- Köszönöm. És hadd mondjam el: a sok bánat közepette ért egy örömsugár. Még nem merek hinni benne, de a feleségem magához tért…megvilágosodott..

- Ez aztán a remek hír, Mr Ogden. Az ilyesmire számítani lehet. Az idegösszeroppanás, ahogy jön, úgy el is múlhat.

- Sosem múlt volna el, ha nem jön ide Márta, és nem mondja el neki, hogy a fiunk betegségének nem mi vagyunk az okozói, hanem a rubeóla. Susan környezetében éppen a kritikus időszakban volt egy rubeolás gyerek. Rajta nem vettünk észre semmit, de hát csoda? Ha volt is rajta egy-két hólyagocska, pókcsípésnek hittük. Az embervárás boldogságában éltünk, és Susan mindig olyan erős szervezetű volt. Bárcsak jobban kijött volna rajta az a betegség, hogy elejét vegyük a kínszenvedésnek. Mert nemcsak nekünk az, hanem annak a tudattalan emberi lénynek is, akit természetesen mindig is a gyermekünknek fogunk tekinteni.

- Elnézést, mennünk kell. Drukkolunk Önnek, Mr Ogden. – köszönt el az őrmester, mert Sinus feltűnt, a folyosó végén.

Együtt indultak a kijárat felé.

- Sajnos, vagy hál istennek, nem jött be, amire gondoltunk! – mondta a felügyelő a kocsihoz menet. Az idős hölgy halálát szívroham okozta. Ami természetesen nem csoda.

- Akkor kezdhetjük elölről! – mondta Blood, miközben indított.

- Megörült? Honnan? Mit? Miért? Odabenn vár a sok munka, és azt akarja, hogy egy képtelen ötlet nyomában maradjunk?

- Képtelen? Nem hallotta mit mondott Glória? A saját feleségének, a jó hírű patológusnak csak elhiszi, hogy az én képtelen feltevésem nem is annyira képtelen?

- És akkor mi van? Az egyik holttestet elhamvasztották.

- A másikat exhumáltatjuk! – vágta rá, Blood.

- Azt hiszi olyan egyszerű a dolog?

- Igen, mert a harmadik még ott van a tepsiben, végbelében a bizonyítékkal. Egy kúppal, ami…

- Ami lehet lázcsillapító, fájdalomcsillapító, glicerin kúp, vagy bármi más ártatlan összetételű készítmény. Van, aki nem teszi tönkre a gyomrát gyógyszerekkel, és nem ficánkol az örömtől, ha szurkáltatnia kell magát. – érvelt a felügyelő.

- Nyugtával a napot. Remélem, mire beérünk, analizálják a kúpot, és ha valóban az, aminek maga gondolja, akkor feladom. Egy szót sem szólok többé a legfondorlatosabb gyilkolási módról.

- Bárcsak ne lenne oka rá! – sóhajtotta Sinus, és Blood elmosolyodott. Tudta, hogy a főnök gyanúja is pislákol, és ha csak az övéből kell egy kis olaj rá, nincs veszve az ügy. Rajta nem múlik. Amíg erővel bírja, nem ússza meg senki, aki galádságra adja a fejét. Még, ha két hétig nem is láthatja miatta ébren, a kislányát, és a feleségét, akkor sem!

Nem sokkal Sinusék távozása után kijött a doktor, Susan Ogden szobájából.

- Kapott egy injekciót. Egyelőre nem nyilatkozhatom. De, ha felébred…

- Elviszem innen, azonnal! – vágott közbe Ronald Ogden.

- Ön tudja! – lepődött meg a doktor. – De miért?

-       Így tartom helyesnek! – makacsolta meg magát, Ogden, mert tudta, nem lenne nyugta, ha Susant nem menekítené ki, hogy amikor felébred, azt láthassa maga mellett, akit szeret.

-       – Úgy tudom elég sok a baj most a családban. Jobb helye volna nálunk.- próbálkozott, a doktor.

- Van megoldás arra, hogy ezt a pár napot ne a család körében töltse.

- Miért ne? – vágta rá az orvos. – Nem közveszélyes, tehát nincs jogunk akaratuk ellenére itt tartani.

- Orvosi szempontból nézve, van remény arra, hogy a feleségem újra…

- Hiszen ha tudnánk! – tárta szét karjait a doktor. Az agy nagy titok, és minden előfordulhat. De ne tápláljon vérmes reményeket, uram! Adjak mentőt, vagy…

-       – Köszönöm doktor úr. A feleségem barátnőjének itt áll a kocsija a ház előtt. Elvisszük. A holmijáért, majd holnap elküldök. Nem szeretném, ha itt ébredne fel. – mondta a férfi, és benyitott a felesége szobájába. Martha utána sietett.

- A karomban viszem odáig! – emelte fel a plédbe csavart asszonyt, Ronald Ogden. – Mióta várok erre a pillanatra, Martha. Már kezdtem elveszíteni az utolsó reménysugarat is.

- De jó lesz újra együtt lenni vele! – suttogta, Martha. – Megpróbálom minden komorságtól távol tartani. Újságot nem adok a kezébe. Csak az én csacsogó szeretetem, meg a telefonjaid lesznek, és remek kaja. Még mindig annyira szereti a jó ízeket?

- Hál istennek. Különben nem is bírta volna ki, ezt a hosszú vegetációt. – sóhajtotta Ogden, és elindult a Martha által kitárt ajtón, Susannal a karjaiban, a kijárat felé.

- Mihelyt jó helyen tudom, sietek haza. – A gyerek miatt sehol nincs türelmem a maradáshoz. Attól félek valami baja, esik. És éppen akkor, amikor nem vagyok mellette. Máris indíthatsz.

- Te szegény, te! – gondolta Marthe, ellágyulva. – Baja esik? Ugyan mi baja eshetne még annak a szegény teremtménynek azon kívül, hogy a kegyetlen sors megkeserítette létével mindhármótok életét.

- Beviszem a házba Susant, aztán hívok egy taxit. Jaj de jó itt ülni mellette, hallgatni a lélegzetvételét, érezni a bőre melegét, és reménykedni, hogy nemcsak percekig tartott a visszanyert boldogság.

Ronald Ogden, majdnem fütyörészni kezdett, amikor a taxi befordult az utcába, ahol a háza állt. Azon nyomban elrestellte magát: anyád halott, a bátyáid odavannak, neked meg fütyűlhetnéked van?

- Már éppen hívni akartuk, uram! – fogadta a nővér. – A kis Ronald… meghalt!

- Mit beszél? – kiáltott fel Ogden, és majdnem félrelökve az asszonyt, futott a fia szobájába. Döbbenten állt meg az ajtóban. Az óriás fejű, elhízott test ugyanolyan mozdulatlanul feküdt, mint mindig, csak a bőre színe volt olyan, akár a viasz. A férfi felordított, olyan kétségbeesetten, akár egy sebzett állat.

- Fogadja részvétemet uram! – érte utol az ápolónő.

- Hogyan történt? – kérdezte a férfi.

- Hirtelen. Megetettem, aztán jött a doktornő…

- Milyen doktornő? – nézett rá értetlenül, Ogden.

- Akit ideküldött, uram!

- Én?

- Igen! – szeppent meg a nővér. – Azt mondta, Ön küldte, hogy vizsgálja meg a…

- A? Miért nem mondja ki? Maga kimondhatná, hiszen tisztában van azzal, hogy mi volt a fiam. De ha magának nem is jelentett többet, mint egy ápolandó hústömeg, nekem ö volt az egyetlen fiam. Miért engedett idegent a közelébe? Miért nem vigyázott rá? – ordította magánkívül, Ogden.

- Nagyon megbántott uram. Soha nem adtam alkalmat arra, hogy fáradtságot, vagy részvétlenséget lásson rajtam, amíg a gyermekét ápoltam. Bárcsak beszélgethettünk volna. Így nagyon egyoldalú volt a vonzalmam, ami igenis létezett. Mit gondol, másban nem lehet szánalom, csak magában, és csak azért, mert a maga vére volt?

- Nem is engedtem volna senkit a közelébe, maga azonban elkövette ezt a nagy hibát, és most odavan. De nemcsak ö, az állása is. Csomagoljon, és hagyja el a házam.

- Nem megyek, uram. Én felesküdtem a betegápolásra, és a szavaiból úgy érzem felelősnek tart a gyermeke haláláért. Hívom a rendőrséget, és vizsgálatot kérek magam ellen.

- Rendőrséget? Mit akar velük? – csillapodott le kissé, a férfi hangja.

- Hogy vegyék rá önt, a bocsánatkérésre. Elismerem, hibát követtem el, vagyis nem egészen. Amikor az a nő idejött, és azt mondta, hogy doktornő, maga küldte, nem hittem neki. Fogalmam sincs, miért nem volt bizalmam hozzá. Felhívtam az intézetet. Tudtam, hogy odament azzal a két úrral. Azt felelték, nem hívhatják a telefonhoz, fontos dolga van. Majd visszahív. Húsz percet vártam a telefonjára, aztán megadtam magam. Az a nő levett a lábamról. Olyan méltóságteljesen viselkedett, amíg várakoztattam, hogy én kezdtem el restelkedni előtte. Nem volt jogom kételkedni benne. Maga pedig nem hívott vissza. Mit tehettem volna, mintsem, hogy beengedtem a kisfiúhoz.

- És otthagyta?

- Csak egy percre. Kért egy pohár vizet. És odabent csak a gyermek használati tárgyai vannak.

- Hívom a rendőrséget! – indult a telefonhoz, Ogden. Ne nyúljon semmihez.

- Tehát mégiscsak engem okol? Azt akarja, hogy meghurcoljanak.

- Azt akarom, hogy előkerítsék a fiam gyilkosát.

- Mit beszél? – dideregte a nővér. Csak nem gondolja, hogy én, hogy valaha is képes lennék…

- Nem maga. Hanem az a doktornő. Itt kell maradnia. El kell mondania, milyen volt. Felelnie kell a nyomozók kérdéseire.

- Uram, én tudom, hogy kegyetlen évek vannak Ön mögött, és csak becsülni lehet azért, amit a betegeiért tett, de azt kell mondanom, hogy amire gyanakszik, az nem más, mint a végkimerülés jele. Önnél is kezd elszakadni a cérna. Ugyan kinek állt volna útjába, az a szerencsétlen gyermek. Olyan volt, mintha nem is lett volna.

- Hallgasson. Maga, az ö létének köszönheti, hogy munkát kapott, és megfizettem. Jobban kellett volna vigyáznia rá.

- De mit akar tőlem? Hiszen elmondtam, hogy mindent megtettem érte. Mindent, amit nem akárki tett volna meg a helyemben. Nem mindenki hívta volna fel önt, ha egyszer valaki azt állítja, hogy… Meg sem próbálja ellenőrizni, annak a szőke ciklonnal az állítását.

- Minek? – kérdezte elképedve a férfi.

- Az öcsém szokta mondani, az afféle nőkre: szőke bombázó.

Ronald Ogden tekintete szinte döbbentté változott, majd le sem véve a szemét a nővérről, felemelte a telefont, és a gyilkossági csoportot kérte.

Kilencedik fejezet.

- Csak glicerin! Semmi más! Glicerin, hatóanyag nélkül! – fogadta a kávékkal benyitó őrmestert, a felügyelő.

- A kúpról beszél? – tette le a papírpoharat, főnöke elé, Blood.

- Miről, másról?

- Akkor hadd elmélkedjek egy kicsit. Csak amíg a kávét kortyolgatom. Ha megengedi, hangosan teszem, hiszen ismerem már, magának is hasonló gondolatai vannak, amióta meglátta a laborjelentést. Én vagyok Milton Ogden. Halálosan kimerített a sok munka. Tudom, hogy otthon vár az ifjú feleségem, akinek az utóbbi időben egyre gyakrabban mondtam, hogy hagyjál drágám, nagyon fáradt vagyok. Erőt akarok venni magamon, de nem tudok. Tetézi a vészhelyzetet, hogy éppen ott hajtok el a szálloda előtt. Miért ne aludhatnék át egy éjszakát, három év óta először, egyedül, nyugodtan, ölelő karok, követelőző ajkak nélkül? Felmegyek a lakosztályba, iszom egy pohár pezsgőt…

- Egy üveggel! – vágott közbe Sinus.

- Ami a boncolás eddigi adatai szerint lehetetlen…

- Vagyis…a felét a csapba öntötte, esetleg a halottra rátaláló szobapincér, szobalány, vagy szobaasszony hajtotta le a maradékot, mielőtt sipákolni kezdett.

- Hülyeség! Miért nem a legkézenfekvőbbet mondja?

- Mert egyelőre ott tartok, hogy fáradt, és álmos vagyok. Szó sincs nőről, kalandról, senki nincs ott, csak én. Ha nem tudná csak egy használt poharat találtak a helyszínen. A többi eltörölgetve sorakozott a bárszekrényben.

- Házias a halál angyala!

- Főnök ne keverje folyton a szezont a fazonnal. Gondolja el, fiatal házas, idősödő férfi vagyok, fiatal feleséggel, nekem akkor, és ott csakis pihenésre volt szükségem. Utálom a tablettákat, de idegen helyen rosszul alszom, ezért – ha utaznom kell – viszek magammal altatót, kúpban. Eddig világos?

- Mint a vakablak! – vágta rá Sinus. A bélben hamar felszívódik minden. És ha magának nincs olyan csavaros, latrokhoz mérhető fantáziája, meg is úszhatta volna, az a valaki.

- Bravó felügyelő úr! Bravó! Az a valaki, aki nem lehet férfi! Ki az a marha, aki pezsgőzni kezd egy szállodai szobában egy férfival, – hacsak nem meleg – még ha ezerszer olyan fitt is, mint amilyen, Mr Milton Ogden nem lehetett.

- Maga szerint az angyalok milyen neműek?

-       Attól függ. Állítólag az arkangyal férfi, de az, aki a gyerekszobánk falán egy képkeretbe foglalva mosolygott le ránk, miközben szárnyait, és karjait óvón tartotta két kisgyermek fölé, akiket egy lélegzetelállítóan keskeny pallón kísért át, a rohanó folyó felett, gyönyörű aranyszőke hajú nő volt. Szerintem az angyalok is kétneműek. Az, aki féltőn tárja felénk karjait, az nő, de aki csontváz képében, kaszával a kezében jön értünk, az nem lehet nő.

-          - Csak, mert kaszával a kezében ábrázolják?

-          - Dehogy, hiszen kaszálni szegény anyám is tud, megtanulta, amíg özvegyen felnevelte a négy fiát, de a lelke arany. Hiszen ismeri. Inkább gondjaiba venne tíz árvát, mintsem valakiért eljöjjön, vagyis a megtorló halál, a rendíthetetlen végrehajtó csak férfi lehet.

- Szét kellene néznünk még egyszer abban a szállodában. – javasolta a felügyelő.

- Ha nem lenne olyan késő, mint amilyen van. De mit akar ott? A személyzetet kikérdeztük. Nem láttak senkit. Vagy legalábbis nem tűnt fel senki. Ott legfeljebb egy koldusasszony tűnne fel! Aki megjelenésével beleillik a vendégkörben, vagy nem valami elfuserált marslakó, arra rá sem hederítnek. Fő a diszkréció, a vendégek háborítatlan nyugalma.

- És az intézmény hírneve, vagyis ha, tudnak, segítenek. Megyünk? – állt volna fel Sinus, de megszólalt a telefon. Felemelte a kagylót.

-       Sinus felügyelő úr?

-       Igen. Tessék.

-       – Ronald Ogden vagyok.

- Csak nincs valami baj? – kérdezte Sinus, a szomorú hang hallatán.

- Meghalt a fiam.

- Erre már nem is tudok mit mondani, uram. – mondta alaposan meglepve a felügyelő. – Hogy egy családban ennyire összejöjjenek a dolgok? És… és itt volt az ideje, úgy értem, maga mondta, hogy az orvosok egy bizonyos kor megélését tartották elképzelhetőnek.

- Szó sincs róla. Még tíz éves sem volt. Azt mondták tizenötig, elélhet, de, a fiamat megölték! – jelentette ki őszinte meggyőződéssel a férfi.

- Mit beszél? Miből gondolja, hogy..

- Amíg nem voltam itthon idejött egy szőke bombázó, a nővér mondta így, azt állította, hogy doktornő, és én küldtem, hogy nézze meg a gyereket.

- És? – kérdezte Sinus, miután kihangosította a telefont.

- Megvizsgálta, de közben kiküldte a nővért vízért. Pár perc lehetett, amíg egyedül maradt a fiammal. Utána kikísértette magát, és mire az ápolónő visszatért, a gyerek halott volt.

- Beszélhetnénk az ápolónővel? Tudna személyleírást adni arról a…a doktornőről? Gondolom legjobb megoldás, volna, ha odamennénk a helyszínelőkkel együtt. Ne nyúljanak semmihez.

- Én is így gondoltam, felügyelő úr. Siessenek. Ha bár…

- Perceken belül ott leszünk. Fogadja részvétünket! – jutott még hirtelen Sinus eszébe a tisztesség, aztán letette a kagylót. Blood, a másik telefonon már a helyszínelőkkel beszélt, aztán – futólépésben indultak a lift felé.

- Felügyelő úr! Telefon! – szólt utánuk egy őrmester nő.

- Most nem érek rá, kérdezze meg ki az? Visszahívom, vagy mondja el magának, mit akar.

- Azt mondja nagyon fontos, uram!

- Visszamenjek? – kérdezte Blood. – Én kettőt lépek, amíg maga egyet. Mire a kocsihoz ér, ott leszek. Ki tudja ki az, és mit akar.

- Nem bánom, de siessen. És nehogy Sinusnak adja ki magát.

- Hát kinek? – dünnyögte Blood, miközben visszafelé futott.

- Tessék! Itt Sinus.

- Felügyelő úr… már régen akartam hívni Önt.

- Akkor miért csak most teszi meg? – kérdezte majdnem mérgesen az őrmester.

- Mert nem tudom van-e jelentősége a dolognak. Mr Dávid Wasson inasa vagyok. Emlékszik rám?

- Igen, de mit akar?

- Találtam valamit Mr Wasson ágya alatt, nagytakarításkor. Azért tűnt fel, mert sosem fordult elő a házban hasonló holmi. Én azonnal szólni akartam, de a feleségem azt mondta, kinevetnek. Ezért egy csipesszel bele tettem egy műanyag tasakba és…

- De hát mit, jóember, micsodát? – sürgette volna Blood, mert lelki szemeivel látta, milyen türelmetlenül toporog a felügyelő a kocsi mellett. Még a végén elhajt nélküle.

- Egy…egy ezüst papírdarab, zsírpapírral…és…

- A végbélkúpokat csomagolják bele! – szótagolta Blood, de olyan hangon, hogy egyszeriben három ijedt arc jelent meg, a nyitott ajtórésben.

- Igen uram. Rosszat tettem azzal, hogy szólok?

- Inkább nagyon is jót. Maga egy csodálatos ember. Mit ember, egy Sherlock Holmes! Egy nyomozókirály. Sőt, több annál. Magát még nem találta ki egyetlen csavaros eszű krimi író sem. Hol van az a papír, uram?

- De felügyelő úr. – szabadkozott az inas. – Nem vagyok én úr. csak…

- Azt bízza rám, hogy az én szememben ki számit úrnak. Maga az, mert esze van, méghozzá nem is kevés. Csak egy a hiba: előbb kellett volna szólnia. Azonnal odaküldök valakit azért a tasakért. Adja oda neki. Astor tizedesként mutatkozik be, és köszönjük uram. nagyon köszönjük. Kérje meg a feleségét, hogy csókolja meg magát helyettem – rikkantotta Blood, és elhúzott a kíváncsi kollégák sorfala mellett. Két perc alatt ért a kocsihoz.

- Ki volt az? – dünnyögött a felügyelő.

- Egy titkos imádója!

-       Most viccel?

-       – Persze, hogy viccelek. Gondolja, hogy azzal ennyi ideig turbékoltam volna?

- Akkor? Indítson már, és közben nyögje ki, mi tartott ennyi ideig.

- Rövid leszek! Dávid Wasson inasa talált az ágy alatt egy végbélkúp papírt. Nem maszatolta el, műanyag tasakba tette, és Astort már el is küldtem érte.

- Ez aztán tömör mondat volt.

- Na látja, ahhoz képest nem is tartott olyan sokáig a locsi – fecsi. Mit szól hozzá? Szegény fickó, félt szólni, azt hitte nincs jelentősége, de mert sosem látott a házban hasonlót, hiszen, ahol nincs gyerek ott…

- Most vezet, vagy eufóriás állapotba akarja hergelni magát. Ne feledje, hogy egy halottas házban várnak ránk.

- De e nélkül, az információ nélkül sutábban tennénk, vennénk abban a házban főnök. És gondolja el: egy zsíros papíron, akár ujjnyom is akadhat? Bízom a szakértőink tudásában és akkor..

-       Már csak bolhát kell keresnünk, a szalmatörekben, ami…

-        Egy fokkal rosszabb, mint, ha tűt keresnénk a szalmakazalban

- Az már biztos, hogy van halál angyala és az is, hogy az illető nő, hiszen Ronald Odgen házában doktornőként jelent meg, vagyis a gyanúba jöhetők száma mindjárt felére csökkenthető.

- És biztos, hogy nem a család eddig ismert tagjai között kell kereskednünk! – tette hozzá a felügyelő.

- Én is így gondolom. Ha van köztük egy nő, aki ki akarja irtani a családot, nehezen férkőzhetett volna az áldozatok közelébe, hiszen ismerték.

- Vagy éppen azért volt neki könnyebb dolga. Gondolkodjon. Maga kitől fogadna el végbélkúpot? Mert idegentől, még édességet sem!

- Vagy hagynám, hogy be is helyezze? – sandított a felügyelő, majd gyorsan hozzátette: – Nem akartam ennyire vulgárisan kifejezni magam. Bocs!

- Még jó, hogy a profánságra mindig itt vagyok én, és szerintem az ifjú özvegyet nem lehet kizárni.

- Éppen öt?

- Igen, mert ahhoz, hogy valakit ennyire közel engedjen magához egy férfi, azt ismernie kell.

- Vagyis nem kevesebbet, állit, minthogy a fiatal özvegy eltehette láb alól a két sógorát, és utána tulajdon férjét, mondjuk anyagi haszonszerzési indíttatással. De mit akart az anyósa, és a szerencsétlen gyermek halálával?

- Pszichopata! – vágta rá Blood.

- Olyan benyomása volt róla, hogy…

- Nekem pszichopata ügyben már semmit nem ér a benyomásom. Jó néhány akadt a munkánk során, akiben az ügyek elején, – én az örök bizalmatlan -, vakon hittem volna. Ezek az istenátkai nagyon jól el tudják adni magukat. Szakembereket is megtévesztenek. Precízek, pontosak, óvatosak, ördögien agyafúrtak, kíméletlenek, és célratörők. Amit egyszer kitervelnek, abban nem állíthatja meg őket senki. Vagy csak nagyon szerencsés esetben kaphatjuk el őket. Amíg rá nem jön az ember, hogy mi inspirálhatja őket tettük elkövetésére, nagyon nehéz velük, de sosem láttam még olyan pszichopatát, aki, főleg anyagi előnyök megszerzéséért gyilkolt volna. Vagyis ezt az indíttatást eleve kizárhatjuk.

- Elég nagy a forgalom főnök. Azt hiszem ideje, hogy kirakjuk a vijjogót, és rákapcsoljak.

A szerkentyűt a felügyelő rakta ki a tetőre. Blooddal sosem zavarta a száguldás. Tudta, hogy biztos kezekben van. A bizalom a másik ember tudásába vetett hit, másból is elűzné a félelmet, de idővel még a kételyt is. Pedig amikor ez az ügy szóba került, akadt benne kétkedés jócskán. De hát megint a jó orrú őrmesternek lesz igaza. Förtelmes bűnsorozatot követetett el valaki, de ki?

Tizedik fejezet

Az ideggyógyintézetben, a Mrs. Ogden távozását követő nap ugyanúgy indult, mint a többi. Mindenkinek volt dolga, senki nem ért rá pusmogni, ami előző nap történt, megszokott dolog: eljött a halál valakiért. És hogy az a valaki nem is az ö ápoltjuk volt, az még szerencsének is számított, hiszen nem kellett indokolni, magyarázni a beteg elhunytát.

- Patrícia! Kitakarítanád a hatost? – kérdezte az osztályos nővér a beosztottjától, a hajnali váltás után.

- A hatost? Miért?

- Mrs. Ogden elment, vagyis inkább elvitték.

- Elment? Mikor? – kérdezte a nővér nem kis meglepetéssel.

- Amíg te valahol napoztál. Tegnap délután. Csodálatos ember, az a Mr Ogden. Ha láttad volna, hogy vitte a karjaiban a kocsiig, azt a szerencsétlen, gyógyíthatatlan asszonyt. Hát nem csodálatos dolog a szerelem?

- A szerelem? Csak nem képzeled, hogy..

- Különben miért járt volna be hozzá naponta, miért halmozta el virággal, amikor tudhatta, hogy tudomást sem vesz róla a felesége.

- Kötelességtudatból! – vágta rá, Patrícia Belford.

- Akkor is le a kalappal előtte. Egy ilyen jóképű férfi, aki ha kötelességtudatból is, de képes megtenni ennyit, egy asszonyért, akivel boldog volt? Csodálatos ember! Ha nem lenne férjem, és nem lennék túl idős a szerelemhez, olyan férfit kívánnék magamnak, mint ő.

- Ez úgy hangzott, mint egy szerelmi vallomás!

- Ne felejtsd el, hozzátettem, hogy ha nem lennék férjnél. Én foglalt vagyok, de ne tagadd, hogy neked is meg – megakadt a szemed rajta. Ráadásul kezdtelek irigyelni. Sokkal többet beszélgetett veled, mint velem.

- De mindig a feleségéről. Kérte, hogy legyek hozzá türelmes, és lássam el mindennel, ami szerintem, jólesne neki. Nem lesz hálátlan.

- És hálás volt? – kérdezte a főnővér.

- Csak nem képzeled, hogy pénzt fogadnék el tőle? – háborodott fel Patrícia. – Mástól sem, nemhogy tőle.

- Esküszöm nem is pénzre gondoltam. Hála, és hála között óriási különbség lehet. Két éve van nálunk az asszony. Igaz eleinte rövidebb – hosszabb szünetekkel, de akkor is? Egy férfinak – legalábbis a férjem szerint – testi szükséglet a nemi élet. Gondolod, hogy két éve önmegtartóztató életet él? Bolond lettél volna, ha kihagyod az ajánlatát.

- De nem tett ajánlatot, így nem volt mit kihagynom.

- Pedig te csinos leány vagy, és még hasonlítasz is a feleségére. A szemetek egyforma. Haragszol rám?

- Honnan veszed? – döbbent meg, Patrícia.

-       Gondolom, mert azt már megfigyeltem, hogy a szemed hol zöld, hol kék, csak arra nem jöttem rá még, hogy akkor zöld-e, amikor haragszol, és akkor vált át kékre, ha boldog vagy.

- Semmi kapcsolatban nincs a szemem színe a hangulatommal. Szerintem a rajtam lévő ruha színe változtatja meg, ha egyáltalán létezik olyan, hogy egyszer zöld, egyszer kék. Mikor hozzák vissza Mrs. Ogdent?

- A professzor úr nem mondta, nekem pedig nem illik ilyesmit kérdezni. Ahogy a gyerekét otthon ápoltatja, a feleségével is megteheti. Elvégre nem ön, és közveszélyes. A szerencsétlen…

- Szerencsétlen? – suttogta, majdnem kérdezve Patrícia, aztán gyorsan hozzátette. – Akkor megyek és áthúzom az ágyat. Hátha még ma kapunk bele új lakót. Remélem ö sem lesz nehezebb beteg, mint Mrs. Ogden volt.

-       Legfeljebb kevesebben látogatják majd, és nem lesz köztük annyi csinos férfi. – mosolygott a főnővér. – Különben a szoba azt hiszem rendben, van. Rendbe szedték a délutánosok.

Tizenegyedik fejezet

Sinusék érkeztek elsőként Ronald Ogden háza elé. Még be sem zárták a kocsi ajtaját, mikor megjelent a sarkon a helyszínelők járgánya.

- Megnézzük? – kérdezte Blood, befelé indulva.

- Talán nem ez lesz a legszörnyűbb látvány, amivel eddig szerencséltetett a sors bennünket! – felelte Sinus.

Tévedett.

A háziorvos vezette be őket a gyermek szobájába. A test vagy inkább az elhízott törzs, a pipaszár végtagokkal, meztelenül egy vékony lepedő alatt feküdt az ágyon.

- Hozzányúltak? – kérdezte azonnal, Blood.

- Nem! – mondta a nővér. – Mindig mezítelenül feküdt az ágyban. A szoba hőmérséklete szabályozható, és könnyebb volt a tisztántartása. A vizsgálathoz úgyis le kellett volna vetkőztetnem. Úgy van, ahogy a doktornő itt hagyta. Elég súlyos kis test, és nem volt tartás benne. Mr Ogden segített, ha…

- Elhallgatna végre? – szólt rá, elég keményen, a házigazda.

Nem azért volt szánalmas látvány az elhízott, majdnem formátlan test, mert tudták, hogy tíz éven aluli gyermekről van szó, de a jókora vízfej, a cingár vékony karok, a sosem lépő lábak, megmagyarázhatatlan érzéseket ébresztettek mindazokban, akik olyan szerencsések, hogy épkézláb, egészséges gyermekkel áldotta meg őket a sors. Sinusnak az villant a fejébe: inkább legyenek elevenek, rosszcsontok, olyanok, akár ördög, csak…

Hármasban maradtak az orvossal.

- Az apjára hasonlított! – jegyezte meg halkan a doktor. – Amíg kisebb volt, sokkalta jobban. Aztán ahogy nőtt a feje és… szóval nagy tehertől szabadult meg, Mr Ogden.

- Neki is meg merné ezt mondani? – nézett rá, Blood.

- A világért sem, és nem is orvosként, csak magánemberként jegyeztem meg. De hát döntsék el önök. Amit Mr Ogden, ezért a lényért tett, csodálatraméltó, különösen azok után, hogy a felesége idegei is beleroppantak ebbe a szűkmarkú gyermekáldásba.

- Köszönjük doktor. Ne takarja le! – mondta a felügyelő. – Ha jól hallom, már itt vannak a kollégáink.

- Mr Ogdent tiltsák ki innen. Most is alig tudtam rávenni, hogy ne jöjjön velünk. Úgy félti, még holtan is, ahogy eddig, is mindent megtett volna érte – mondta a doktor, és kifelé indult.

Az ajtót nyitva hagyták, hogy a helyszínelők besorakozhassanak rajta.

Elsőként a rendőrségi orvos szakértő kezdett dolgozni. A minta, amit a végbélből, – Sinusék kérésére – vett – bizonyíthatóan arra utalt, hogy az elhunyt, halála előtt nem sokkal, valamilyen kúpot kapott. De kitől?

Sinusék csak erre voltak kíváncsiak, és elkezdték a nővér kihallgatását.

- Milyen időközönként kapott az ápoltja, kúpot?

- Csak, ha lázas volt. Különben nem volt szüksége gyógyszerre. A vitaminokat, calciumot és egyebeket, vagy az ételbe keverve, vagy injekció formájában kapta. – sorolta a nővér.

- De ma lázas volt! – tisztázta volna az izgalmas kérdést, Blood.

- Hetek óta nem volt hőemelkedése. – vágta rá a nővér.

- Vagyis nem kapott kúpot? – kérdezte Sinus.

- Miért kapott volna? – nézett rá csodálkozva a nővér.

- Mert a doktor megtalálta a végbelében! – mondta Blood. – Ha nem maga, akkor ki adta neki?

- Nem tudom. Talán a…

- Kicsoda?

- A doktornő. Vagyis az a szőke nő, aki itt járt és…  Értsék meg, engem kiküldött vízért. – ismételte ki tudja hányadszor a nővér. – Bármit megtehetett, amíg nem voltam benn. Két percnél nem tartott tovább, az egyedülléte, de…

- Hol van a pohár, amelyből ivott? – kérdezte Blood.

- Elmostam. Mihelyt kiengedtem az ajtón, az volt az első dolgom. Nem szeretem a mosatlan edényt. Aztán néztem be a gyermekhez, aki lehunyt szemmel feküdt, és olyan furcsának tűnt…

- Sokért nem adnám, ha ez egyszer el lezserkedte volna a mosogatást. – jegyezte meg a felügyelő. – Lehetett rajta ujjnyom.

- Legfeljebb az enyém, mert az a nő, végig kesztyűben volt.

- Mit beszél? És magának nem volt gyanús, hogy egy doktornő…- kezdte felháborodva, az őrmester.

- Minden gyanús volt, de mit tehettem volna ellene, Mr Ogden nélkül? Hiába vártam, hogy visszahívjon, nem akartam jóvátehetetlen hibát elkövetni. Különben is horgolt, cérnakesztyűt viselt. Amit az én szerencsétlen kis ápoltamon vizsgálnia kellett, abban nem nagyon zavarta. Talán annyira sem, mint az igazi doktorokat a gumikesztyű.

- Akad a gyógyszeres szekrényben olyan kúp, amit láz esetén adtak a gyereknek? – kérdezte hirtelen, Blood.

- Természetesen. Az sosem hiányozhatott a házi patikából, hiszen a láz alattomosan tör a gyerekekre. A doktor úr kifejezetten az ö számára készíttette, mert a hatóanyagok adagolásánál legalább olyan fontos szerepet játszik a beteg életkora, mint a súlya, és olyan kúpot, amelyik mindkét szempontból megfelelt volna, nem gyártanak.

- És a kúp elkészítése házilagosan lehetetlen volna? – kíváncsiskodott tovább az őrmester.

- Azt hiszem nem. Minden elkészíthető házilagosan is, ha rendelkezésre állnak a hozzávaló anyagok, és egy kis prés.

- Le tudná írni azt a doktornőt? – kérdezte Sinus.

- Szép volt. Amikor megláttam szinte irigyeltem a remek, dús, hullámos, hosszú szőke hajáért.

- Tehát szőke volt! – jegyezte meg, Blood.

- Ami persze nem sokat jelent, hiszen ma egyetlen fejmosással is megváltoztatható a hajszín, ami aztán egy újabb öblítéssel eltűnik.

- Természetes hullámosnak látszott. – mondta elgondolkozva a nővér. Nekem olyan a hajam, akár a selyem, nem tartja a berakást, azért egy kicsit irigylem azokat, akik magukkal hozzák a hullámokat, vagyis a szüleiktől örök dauert kapnak. Hosszú haja volt…

- Vagy parókája! – tette hozzá, Blood.

- Meg lennék lepve, ha nem igazi lett volna az aranyszőke hajkorona. Olyan közelről észreveszi az ember, ha… – mondta a nővér.

- Hoztunk magunkkal egy grafikus kollégát. Segítene neki, hogy lerajzolja azt, akit maga látott? – kérdezte Sinus. Szükségünk volna egy jó fantomképre. Próbálja elfelejteni a haját, csak az arcvonásaira koncentráljon.

- Nem lesz könnyű. Jókora szemüveget viselt. Foncsorozottat. Ki nem állhatom, olyan, mint egy álarc, de van, aki szereti, ha ö bámészkodhat, miközben öt nem látják.

- Vagyis a szemét nem látta? – kérdezte Sinus.

- De az orrát, meg a száját igen. És mindent megteszek, hogy kikerekedjen valami a visszaemlékezésemből, feltéve, ha a grafikus nem unja meg a próbálkozásaimat.

- Türelmes ember. Megszokta már, hogy nem igen ülnek modellt neki. Csak emlékezetből rajzol, ráadásul nem is a saját emlékezetéből. Tisztában van a jól sikerült fantomkép jelentőségével, vagyis aggodalomra semmi ok. Átkísérem hozzá, a nappaliba. Aztán még beszélünk. – ajánlotta, Blood.

- Szépek voltak a lábai! – torpant meg az ajtóban a nővér. – Ne nevessenek ki, de minden nőnek megnézem a lábát. Bakfis korom óta, legalább olyan árgus szemekkel figyelem az előttem lépdelő virgácsokat, mintha férfi volnék. Ne értsenek félre, kiráz a hideg a női nemtől, vagyis nem vagyok leszbikus. Egy másik nő, a legjobb barátnőm érintése is irritál, reflexszerűen elhúzódom tőle, ha csak tehetem. A szép lábakat az irigység nézeti meg velem, vagy inkább a sóvárgás vesz rá, a formás tipegők meggusztálására. Nem kell magyarázkodnom, ha megnézik az enyéimet. Fruska koromban két fiú jött a nyomomban. Nem ismertem őket. Csak azt hallottam, hogy az egyik megjegyezte: ha a világbéke ilyen lábakon állna? A másik felröhögött. Mindig is kisebbségi érzésem volt a vastag bokám miatt, de ilyennek születtem. Ez nem betegség. A lábszáram és a bokám duzzadtságát nem vizenyő okozza, vagyis nem vagyok szívbeteg, csak peches. Ö sokkal szerencsésebb nálam.

- Vagy ki tudja? – jegyezte meg, Blood, miközben vetett egy pillantást a nem éppen azonnali szexuális gerjedelmet kiváltó tipegőkre.

- Bemegyünk Mr Ogdenhez! – mondta a felügyelő, amikor visszatért.

- Ideje, de ö nem tudott volna ennyit segíteni, és az idő drága. Úgy értem, attól félek, hogy az a nő, nem hagyja abba.

- Miket beszél? Hiszen már alig él valaki a Wasson, vagy az Ogden családból.

- De még él valaki. Például Mr Ogden, aki vár ránk. – mondta az őrmester és elindultak az emeletre.

- Nos? – fogadta őket, a férfi.

- Sajnos még semmit nem tudunk mondani. Nehezíti a dolgot, hogy a fia végbélkúpot kapott. – sorolta Sinus.

- Micsodát? – képedt el, a férfi. – De hát nem volt lázas. Legalább is én nem tudtam róla, hogy…

- A nővér sem! A kúpot nem ö adta.

- Akkor ki? Csak nem az áldoktornő? – hűlt el a férfi.

- Nézze Mr Ogden, talán nem ártunk a nyomozás sikerének, ha beavatjuk egy képtelen feltevésünkbe. – kezdett magyarázkodásba, Sinus. – Elképzelhető, hogy a gyilkos, – ha létezik egyáltalán olyan – végbélkúp alakjában vitte be áldozatába a halálos adag altatót, amely szinte azonnali, és biztos halált okozott.

- Mit beszél? – nézett a felügyelőre elborzadva, Ronald Ogden.

- Csak feltételezés. Sajnos William Wassont, a legidősebb bátyját elhamvasztották, de akkor még fel sem merült a gyanúnk. Donald Wasson holttestét exhumáltatni kellene. És ez nem egyszerű eljárás, de hozhat eredményt, vagyis igazolhatja, esetleg cáfolhatja a feltevésünket. Az inas nemrég telefonált, hogy a bátyja szobájában talált egy sztaniolt. Olyat, amibe a kúpokat csomagolják.

- De hát mire alapozzák ezt a képtelenséget?

- Arra, hogy Milton Ogden végbelében találtak kúpmaradványokat, és nem tartjuk valószínűnek, hogy önmagának dugta fel.

- Arra mérget vehet. Gyerekkorában is kiugrott az ágyból, és nehezen hagyta, hogy berakjanak neki egyet. Képtelenség, hogy önszántából. Habár…

- Leggyorsabban hat. És talán aludni vágyott. Ki akarta ütni magát vele. Volt valami gondja a bátyjának? – kérdezte Blood.

- Nem hiszem. Boldog embernek tudtam. A felesége szerette, ő is odavolt Jenniferért, amin nem is lehet csodálkozni. Nem hiszem, hogy…

- Hogy… hagyta volna másnak behelyezni azt a kúpot? – kapott a hirtelen elnémuláson az őrmester. – Ráadásul egy nőnek?

- Úgy valahogy. És az anyám? Vele mi történt?

- Mondtuk már Mr Ogden, szívbénulás vitte el.  A külsérelmi nyomok az arcán akkor keletkezhettek…

- Miféle nyomok? Eddig senki nem szólt arról, hogy – horkant fel a férfi.

- Tegnap még nem láthattuk. Mára bekékült az arca, a szája körül. És a kézfeje. De a boncorvos szerint az esés következménye is lehet.

- Csak lehet? Vagyis nem biztos?

- Sajnos nehéz valamiben teljes bizonyosságot szerezni. Nem voltunk ott, nem tudhatjuk mi történt, hogyan történt. Csak a felesége mondhatná el. Ha a barátnője előbb látogatja meg.

- Martha! Áldja meg az isten, hogy megtette! – sóhajtotta a férfi. – De attól tartok semmi értelme. Ha Susan megtudja, hogy kihalt a család, és a gyerekünk is. Ráadásul, nem is természetes halállal. Vissza fog esni a kedélybetegségbe. Épeszű ember is belerokkanhat ennyi borzalomba.

- Vagyis öt még mindig nem tartja ép eszűek? – kérdezte Blood.

- Vágyom rá, de nem merek hinni benne. Különösen ezek után.

- Ne mondja el neki mi történt, és tegyen meg mindent, hogy legalább őt visszakaphassa. De mit szól hozzá az a…Valaki? – állt oda hirtelen. a férfi elé, Blood.

- Milyen valaki? – nézett rá, döbbenten, Mr Ogden.

- Aki helyettesítette az ágyban, amíg ö nem tudott a maga rendelkezésére állni. Ne mondja, hogy nem volt, hogy nincs valaki, aki…

- De mondom! – ordította a férfi magán kívül. – Amit maga művel az már nemcsak kegyetlenség, de a pimaszság teteje. Tiltakozom!

- Joga van hozzá, uram! – szólalt meg szelíden a felügyelő, aki cseppet sem bánta, hogy Blood feltette ezt a rázós kérdést. – De helyesebb volna, ha legalább arra válaszolna: kit hívott fel, amikor minket előre küldött? Mi volt olyan sürgős?

- Az intézettel beszéltem, ha tudni akarják. Csak nem képzelik, hogy… – hőzöngött a férfi.

- Semmit nem képzelünk, de kivel beszélt? – kérdezte Sinus.

- Egy… Egy… Betegápolóval…

- Aki a felesége körüli teendőket látja el? – kérdezte a felügyelő.

- Úgy van. Megkérdeztem, milyen reakciót váltott ki a feleségemből, az anyám halála. A doktortól tudtam, hogy ott történt, az ő szobájában.

- És? – várta a választ, Blood.

- Azt mondta fel sem fogta. Úgy feküdt anyám, a szoba közepén, mint egy tárgy. Számára nem is lehetett több. Vagy még az sem. Ö fogalmazott így.

- Kicsoda? – vágott közbe hirtelen, Blood.

- Az osztályos nővér.

- Köszönöm Mr Ogden, csak ennyit akartunk tudni. Elnézést a kérdéseim mikéntjéért, de egy hajóban evezünk, és Önnek is érdeke, hogy kitudódjék, kinek voltak útjába azok, akiket szeretett?

- Igen. Megértem. És ne haragudjon, hogy…

- Ugyan. Mi már hozzászoktunk a jogos bántáshoz. Hirtelen haragjában sok mindent mond az ember, amit nem úgy gondol. – búcsúzott Sinus. – Még egyszer fogadja részvétünket. Mi elmegyünk. A kollégák befejezik a dolgukat, és a fiát elszállítják.

- Muszáj?

- Több októl helyes volna, ha megengedné. Egyelőre nem boncoljuk fel, vagyis megvárjuk a kúpból vett minta laboreredményét. Aztán megbeszéljük. Jobb, ha nem marad a házban. Eleget szenvedhetett már az iránta érzett szeretettől, felelősségérzettől. Hagyja, hogy átvállaljunk valamit a terheiből. Ha boncolni kell, nem kezdődik minden elölről. A fia a Törvényszéki Korbonctani Intézetbe kerül, de reméljük, hogy nem lesz szükség boncolásra. Készül a fantomkép. Maga is nézze meg. Hátha ráismer benne valakire.

- Én? Miért kellene nekem…

- Sosem lehet tudni. Az ember láthatott valakit, valahol, akire nem emlékszik, amíg elé nem rakják az arcképét, vagy…

Kopogtak.

A grafikus lépett be, kezében egy lappal.

- A nővérke szerint készen vagyok. Így nézett ki, amikor itt járt. – mutatta oda a három férfi felé, a rajztömbjét.

- Nos, Mr Ogden? – kérdezte Sinus, miközben látta, hogy Blood is, a férfi arcára figyel.

- Nem ismerem. Sosem láttam! – vágta rá a férfi, szinte anélkül, hogy alaposan megnézte volna.

- Biztos benne? – kérdezte Blood.

- Akkor miért pirult el?

- Én? – pirosodott el még jobban, Mr Ogden. – Azt hiszi, fedeznék valakit, akit meg tudnék fojtani a két kezemmel azért, amit a családom ellen elkövetett?

- Ilyet ne is mondjon. Az igazságszolgáltatást bízza a hatóságokra. – mondta Sinus. Megkérhetnénk, hogy alaposabban nézze meg ezt a rajzot?

- Ha órákig nézetik velem, akkor sem ismerem. Soha nem találkoztam ezzel a labancos hajú, szemüveges növel. – jelentette ki a férfi, és sokáig állta Sinusék tekintetét.

Tizenkettedik fejezet.

- Vissza a bázisra? – kérdezte Blood, mielőtt indított.

- Tud jobbat? Hátha, azóta Astor is beért a kúp – papírral. Remélem, mondta neki, hogy azonnal adja le a laborban?

- Természetesen! És mondja, hogy SOS!

- Mi nem az, a mi “eső után köpönyeg” munkánkban?

- Sosem eső után köpönyeg. Különösen ebben az ügyben nem, hiszen ha az elsőnél elkapjuk, négy ember élhetne még.

- De nem élnek, és ki tudja nincs-e még kipipálnivaló név a listáján, ha egyáltalán…

- Már megint kezdi a huhogást?

- Ennyi biztos nyom után?

- Az ember sosem akarja elhinni, hogy valaki ilyen borzalomra képes, amíg ezerszázalékosan bizonyítottnak nem látja! – sóhajtotta a felügyelő.

Ahogy beléptek a kapun, utjaik szétváltak. A felügyelő a szobája felé tartott, Blood a fantomképpel a sokszorosítóba, aztán úgy gondolta benéz a laborba, mi van a sztaniollal?

Elég hosszú idő telt el, mire visszaért, de akkor már volt nála néhány másolat a fantomképről, és a terítés is megkezdődött.

- Tessék a jelentés, főnök! Nem fogja elhinni. Abban a sztaniolban ugyanolyan összetételű kúp volt, mint amilyet a gyerekben, és Milton Ogdenben találtak. Ehhez mit szól?

- Lehet ehhez még hozzászólni? – nézett fel egy jegyzőkönyvből a felügyelő. Kiadták a körözést?

- Igen. Utasítottam a fiukat, hogy adják le a rajzot a lapok szerkesztőségeinek, és vigyék el abba a két szállodába, amelyekben rátaláltak az áldozatokra. És még valamit tennék, persze csak, ha én lennék a felügyelő.

- Ugyan mit, amit őrmesterként ne tehetne?

- Őriztetném Ronald Ogden házát.

- A házát, vagy öt? – nézett rá Sinus.

-          A kettőt együtt.

-       – Túl van tárgyalva. Mihelyt beértünk, az volt az első dolgom, hogy odaküldtem egy kocsit. Telefonkapcsolatban van velünk. Mit tenne még?

- Mrs. Susan Ogdent is őriztetném. – bökte ki nagy őszintén Blood.

- Ha tudná, hol van. De nem tudja. Nem kérdeztük meg. Gondolja, hogy rá is veszély leselkedik? Nem tartozik szorosan a családhoz, úgy értem vér szerint – mondta elgondolkozva Sinus.

- Nekem mégis azt súgja valami: ö is veszélyben lehet.

- Megmagyarázná?

- Ne vágjon hozzám semmit, de talán a világ dolgaival mit sem törődő betegként, nem lett volna útjában a halál angyalának, a helyzet azonban megváltozott, és hátha így…

- Képtelenség? És a gyerek? Ö kinek árthatott volna, szegény szerencsétlen?

- Akkor pedig nincs min gondolkoznunk. Meg kell tudnunk, hol van az asszony és öt is őriztetnünk, kell.

- Ki ellen?

- Ha én azt most meg tudnám mondani, én lennék a világ legjobb távolbalátója, vagy csodapókja. De valami azt súgja, hogy veszélyben van.

- Akkor miért a férje védelmére kérdezett rá?

- Mert tudni szeretném, mit csinál, hova megy. Vagyis vele kapcsolatban vannak furcsa érzéseim. Oda mennék az intézetbe.

- Hova? – képedt el, a felügyelő.

- Ahol a feleségét kezelték.

- De hát nincs ott és… – hallgatott el a felügyelő, de már vette is a kabátját.

- Hozza a rajzot?

- Naná! Mit gondol, különben mi vinne oda. De előbb hívjuk fel Mr Ogdent, és kérdezzük meg, hol van a felesége.

- Nem fogja megmondani.

- Magának, egyenes adásban! De hátulról kell kezdeni a kérdezősködést, bízza csak ide. – mondta, miközben tárcsázott.

Egy női hang szólt bele a kagylóba.

- Mr Ogdent keresem!

- Nincs itthon!

- A feleségéhez ment?

- Nem. Vele beszélt telefonon. De ki van a vonalban? – kapott észbe a nő.

- Sinus felügyelő. Mr Ogdennel kellene beszélnem.

- Az intézetbe ment.

- Minek?

- Nem mondta uram, és én nem kérdeztem.

- Akkor diktálja a számot. De gyorsan.

-       Milyen számot, uram.

-         - Amelyiken a feleségével beszélt!

- De hát…

- Semmi de hát. Nem érti, hogy a hallgatásával nagy bajt csinálhat? Ne mondja, hogy nincs ott a telefon mellett kisokos, vagy Mr Ogden nem írta fel valahova azt a számot!

- Velem, hivatta, uram!

- Akkor meg mire vár? – sürgette Blood, és villámgyorsan felírta a bediktált telefonszámot.

Sinus már az ajtóban állt, de szinte futólépésben mentek a kocsiig.

- Most jut eszembe, hogy reggel óta nem ettem! – jegyezte meg, Blood, a volán mögött ülve. – Maga hogy bírja?

- Ilyen élmények közepette kinek van gyomra evésre gondolni? – morogta a felügyelő.

- Pedig az üres gyomor gátolja a gondolkodást.

- Most akkor sem állunk meg sehol. Még hamburgerért sem. Irány az Intézet.

Az intézet kapuját zárva találták. Túl késő volt már a látogatáshoz. Bloodban ott mocorgott a sejtés, de nem akarta mondatba foglalni, mert tudta, hogy az éhes ember nemcsak lassan gondolkozik, de ingerlékeny is.

- Mit akarnak? – kérdezte nagy sokára a gondnok.

- Mr Ogdent keressük!

- Itt?

- Otthon kerestük, de azt mondták idejött. Fél órája indult el. Ide kellett érnie.

- Márpedig ide nem jött. Egy órája zártam be a kaput, addig nem lépett be ide idegen, azóta meg különösen nem.

- Engedjen be bennünket! – mondta hirtelen, Blood.

- De hiszen alszik az egész ház! – próbálkozott az ellenállással, a portás.

- És az ügyelet? A nővér, vagy a főnővér?

- A főnővér itt lakik, de alszik. Éjjel csak néhány ápoló tart ügyeletet.

- Akkor felkeltjük. Jó okunk van rá, hogy választ kérjünk néhány kérdésünkre.

- Csak tudnám, minek nézik ezt az intézetet? Bolondokházának? – dünnyögte a portás, és nem vette észre, hogy a nemakaródzás milyen absztrakt dolgot mondatott ki vele.

A főnővért nem volt nehéz felébreszteni.

- Ismeri ezt a nőt? – kérdezte az őrmester, elébe tartva a fantomkép másolatot.

- Honnan kellene ismernem? – nézett figyelmesen a képre az asszony.

- Mióta dolgozik itt? – kérdezte Sinus.

- Harminc éve. Nem mondom, hogy nincs benne semmi, ami emlékeztet valakire, de… Annyi ember megfordult már ebben a házban, hogy.

- Nézze meg jól. Nem dolgozott, vagy dolgozik a házban? Nővérként, konyhalányként, vagy akárhogy.

- Hova gondol uram. Ilyen lobbonccal be sem tehetné ide a lábát. Nálunk a hosszú hajat kontyba kell kényszeríteni és bekötni, nehogy egy dühöngő beteg bele kapaszkodhasson.

- Annyit segítek, hogy a haja szőke. Arany szőke. – próbálkozott, Blood.

- Semmit nem segített! – ingatta a fejét az asszony.

- Hívta magát telefonon, Mr Ogden? – kérdezte hirtelen Sinus.

- Melyik hívására gondol, mert majdnem mindig tőlem érdeklődött: hogy van a felesége.

- Ma. Közvetlenül a mi ideérkezésünk előtt. – emlékeztette volna Sinus.

- Ja. Igen. Megkérdezte, hogy a feleségét nem hozta-e ki a sodrából a szomorú esemény. Úgy látszik, amikor a professzor úr közölte vele a hírt, elfelejtette megkérdezni. Mondta, hogy ide jön, és jött is. Magukkal együtt. Visszafekhetek?

- Hogy is hívják azt a nővért, akinek olyan szép lába van? – kérdezte Blood, olyan hirtelen, mintha csak véletlenül csúszna ki a száján.

- Sosem nézem a nők lábát, és nem is nagyon tehetném, mert nálunk kötelező a nadrághasználat, nemre való tekintet nélkül. Ez is az esetleges beteg támadás miatt van így. Gondolja el, ha földre visznek bennünket, szoknyában. A nadrág legalább eltakarja, amit restellne az ember.

-       És sajnos a szép lábakat is. – tette hozzá, Blood.

-       – Patríciának szép lába van! – bökte ki hirtelen a főnővér. Nem én állapítottam meg, az ápolóktól hallottam, hogy érdemes utána nézni, amikor civilben elhagyja az intézetet. Tudják milyen kujonok a férfiak.

- A haja szőke?

- A haja barna. Természetes barna, és szorosan kontyba csavarva viseli, akkor is, amikor leadja a szolgálatot.

- De ö is ápolta Mrs. Ogdent? – kérdezett tovább Blood.

- Ö ápolta csak igazán. Alig fél órája tette le a szolgálatot, amikor szegény idősebb Mrs. Ogdent ott találta a váltótársa holtan. Vagyis abból legalább kimaradt. Nem volt valami szívderítő látvány. Egy teljesen érdektelen fiatalasszony, lába előtt anyósa holttestével.

-       Köszönjük, és elnézést, hogy felébresztettük! – mondta Sinus.

-       A portás nagyot sóhajtott, amikor a kaput bezárta mögöttük.

- Tudja mitől féltem? – kérdezte Sinus a kocsiban.

- Tudom!

- Na ne mondja, ha tudná, akkor gondolatolvasónak kellene lennie.

-       Vagy logikusan gondolkodónak! – jelentette ki sejtelmesen, az őrmester.

Majdnem igaza lett.

-       – Azzal akartam kezdeni, hogy megkérdezem a főnővért, mióta van viszonya Mr Ogdennel. Ilyenkor alvásból riasztva elment volna. De szerencsére elég jó volt a világítás ahhoz, hogy lássam: ilyen anyakorabeli nővel azért csak nem kezdene ki, a vitathatatlanul jóképű férfi. Aztán előjöttem a másik farbával, a képpel.

- De azzal sem mentünk semmire.

- Dehogynem. Tudjuk, hogy van egy szép lábú nővér az intézetben, aki Mrs. Ogdent ápolta, és talán ö látta utolsónak életben az idős hölgyet. A nevét is tudjuk. Patrícia. Szép neve van.

- Magának meg jó fantáziája, ami gyakorta elragadja. Mára befejeztük. Vigyen haza. Útba esem, és meg ne tudjam, hogy nem egyenesen az ágya felé tart, mert…

- Ne féljen, odatartok, ha csak…

- Semmi, ha csak. Reggel korán kezdünk. De most mágnesként vonz az ágy. Ennivaló sem kell, csak a puha pihe párnikó, legalább pár órára.

- Pedig nem ússza meg evés nélkül. Gondolom Glória vár magára, és ki tudja, hányszor melegíti már az ételt, hogy olyan legyen, amilyennek szereti.

Jelzett a rádiótelefon. Sinus vette fel.

- Felügyelő úr. Felivott egy londiner. Abból a szállodából, ahol Milton Ogdent megtalálták.

- És?

- Látta a képet. Volna két kérdése.

- Mondja!

- Fekete haja van-e, a nőnek?

- Szőke! – vágta rá Sinus.

- Akkor a másodikat már nem is mondom.

- Csak mondja! – hajolt oda, Blood a mikrofonhoz.

- Azt kérdezi szép lába van – e?

- Ezt kérdezi? – hitetlenkedett a felügyelő.

- Igen. Választ vár. Azt mondja reggelig a helyén lesz. Ha erre a két kérdésre igen a válaszunk, akkor keressük meg. Egyébként a képpel nem sokra ment. Csak a jókora szemüveget tudta azonosítani belőle, mert akit ö látott, azon is olyan volt.

- Kösz! Hívja fel, hogy azonnal odamegyünk! – fejezte be a beszélgetést a felügyelő.

- Szegény Glória. Kezdheti újra a melegítést. És talán megint hiába! – jegyezte meg Blood, hogy egy kicsit feldobja a felügyelőt.

- Szeretem, hogy maga mindig képes a humoránál maradni.

- Különben kibírná az ember azt, amit elvárnak tőle, és joggal? De jó, hogy odaküldtem a képet. Mindenki azt mondta, semmi feltűnőt nem tapasztalt abban a szállóban, de úgy látszik egy londiner, a fantomrajz láttán felidéz valakit. Alig várom, hogy nekiszegezzem az első kérdést.

- Magának még van ereje beszélni? – nézett rá, Sinus.

- Arra mindig van. De hogy a kocsiból hogy kerülök be a szálló halljába, az már más kérdés. Remélem magára, mindig támaszkodhatom, vagy új erőre kapok, mire odaérünk. Ez a két lehetőségem van.

- Beszéljen! – kérte a felügyelő, az öltözőben, a londinert.

- Az arcában nem vagyok biztos, de ha a lábai szépek, és a haja fekete, akkor öt láttam.

- Hol? – kérdezte Blood. Itt a szállodában?

- Nem az utcán. Szolgálatból indultam hazafelé.

- Mikor? – állította meg az őrmester.

- Azon a bizonyos napon. Alig múlt tíz óra. Elég öles léptekkel járok, így egyszer csak utolértem. Sosem hordom fenn a fejem, és nemcsak azért, mert nem vagyok kivagyi természetű, de mert a nőknek mindig a lábukat szeretem szemügyre venni, kezdetként. Ha az, szóra, vagy tekintetre érdemes, akkor elindul a szemem felfelé, majd megelőzöm, szóval ez a stratégiám. Nem tehetek róla. A szép női láb a gyengém, és az a két virgács, csodálatos volt. A koromfekete, dús, hullámos hajkorona, szinte csak feltette az íre a pontot. Természetesen nem előztem meg, csak lépdeltem a nyomába, akár egy megszállott. Tőlem lehetett volna elölről hetven éves, akkor is megbabonáztak a tipegői. Aztán odaért a kocsijához és, én elhúztam mellette. Bár visszanéztem, de az arcából nem sokat láttam. Szemüveg volt rajta, fényszűrős. Éjszaka?! Habár akinek a szeme nem bírja a fényt, a neonos éjszakában jobban káprázhat, mint a tengerparton, a tűző napon. Szóval megálltam, és úgy tettem, mintha várnék valakire. Beszállt az autójába és indított. Csak a kocsi rendszáma zakatolt a fejemben, meg azok a szép lábak tipegtek előttem, képzeletben, amíg neki nem lódultam.

- A rendszámot, azóta elfelejtette! – bökte ki, Blood, mert túl szép lenne, ha a fickó emlékezne rá.

- Ha éjjel álmomból felriasztanának is, tudom. – jelentette ki, önérzetesen a férfi.

- Akkor mondja!

- De… Minek? Mit akarnak tőle. én nem akarok bajt okozni senkinek, különösen nem olyan gyönyörűségesen formás lábú nőszemélynek.

- Mondja már? – nézett rá, tollal a kezében, Blood és felírta a rendszámot, majd kisietett az öltözőből, és a központot hívta.

- Itt Blood. Megnéznétek egy rendszámot? Nagyon sürgős!

- Mondjad.

- Mondom. És megvárom a választ. Igyekezzetek. – tette még hozzá, de akkor már nem volt senki a vonal másik végén. Két perc telhetett el, amikor újra felvették a kagylót.

- A kocsi tulajdonosa: Mrs. Susan Ogden.

- Biztos?

- Ha nem tételezed fel rólam, hogy nem tudok olvasni?

- Ne haragudj, csak kicsit meglepett a dolog – mentegetőzött az őrmester.

- A címe is kell?

- Nem. Kösz. Azt tudjuk. Klassz voltál! – mondta és sietett vissza Sinushoz.

- Mit gondol kié a kocsi?

- Az övé! – vágta rá a londiner. – Sokszor láttam, azóta benne.

- Susan Ogdené! – súgta Sinusnak az őrmester, majd a férfi felé fordulva, feltette a következő kérdést. – Hogy – hogy látta? Ismeri?

- Nem. Csak elmentem néhányszor… a lakása elé.

- Honnan tudja, hol a lakása? – képedt el, Blood.

- Valamikor atletizáltam, jó futó voltam. Nem is tudom mi vitt rá, hogy akkor este futni kezdjek. Talán a méreg, hogy hagyom elhajtani anélkül, hogy leszólítanám életem, legklasszabb lábú nőjét. Úgy futottam, akár egy megszállott. Ö sem hajtott gyorsan, és szerencsére nem ment messzire.

- Csak azt ne mondja, hogy a nevét is tudja! – provokálta, Blood.

- Pedig tudom. Másnap odamentem és megkérdeztem a gondnokot. A kocsiról emlékezett rá.

- És hallgat? – kapta két marokra vállát, az őrmester.

- Eddig nem kérdezték. Patricia Belford. A gondnokból szedtem ki, nem volt olcsó mulatság, de így legalább a nevét ismételhetem magamban, mert szóba állni sehogy nem akar velem.

- Próbálta? – képedt el Sinus.

- Minden tőlem telhetőt megtettem. Írtam neki, de nem válaszolt. Virágot küldtem, semmi. És ha telefonon hívom is, mihelyt meghallja a hangom, leteszi a kagylót. Pedig azok a lábak! Odaadnék öt évet az életemből, ha egyszer a nyakamba tehetném.

- Mondja a telefonszámát! – nézett rá, Blood, mert tudta, hogy ezt a frivol megjegyzést Sinus nem igen hagyja szó nélkül. Hogy lehet valaki ilyen mimózalélek, amikor csak azt mondja ez a fickó, amire minden férfi gondol, ha két gyönyörű, vagy legalábbis formás női lábat lát.

- Köszönjük! – búcsúzott a felügyelő miután felírták a címet, és a telefonszámot.

- A kocsiból hívom. De legjobb lenne, ha odamennénk! – mondta útközben a felügyelő.

- Mit gondol hova mehetett Mr Ogden, ha nem érkezett meg az intézetbe, ahova elindult, de az a lány, a felesége kocsijával grasszál? Megáll az ember esze? Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen, miközben eljátssza előttünk az imádó férj, a legjobb családapa, a legszerencsétlenebb, de legpéldamutatóbb férfi szerepét. Indítson! El tudja olvasni a címet? Olyan az írásom, akár a macskakaparás!

- Gyönyörű írása van főnök! Elmehetne gyógyszerésznek, de nyomban felszökne a mérgezések száma. – humorizált Blood, mert tudta, hogy ha mélyrepülésben vannak, amikor úgy gondolják, nincs erőtartalékuk, – az akasztófahumor mindig visszaad nekik, egy keveset. Csak annyit, amennyi a legközelebbi feladat megoldásához szükséges. Aztán megint egy kicsit. És újból egy kicsit, amíg a kesze – kusza ügyek végére nem érnek.

Blood leállította a kocsit a ház előtt, és a felügyelő máris indult a kapu felé. Becsengetett.

- Patricai Belfordot keressük. – mondta a gondnoknak.

- Ilyenkor? De különben sincs itthon. Láttam elmenni.

- Kocsival?

- Mi mással?

- Régen megvan ez a kocsija?

- Ez nem túl régen, de a másik ott áll a garázsban. Ezt jobban szereti. Persze érthető!

- Mikor ment el?

- Egy órája lehet.

- Köszönjük! – mondta Sinus, és visszaültek a kocsiba. – Indítson.

- Merre?

- Jó, akkor pihegjen, amíg megkérdezem hova cseng ki az a szám, amit az Ogden gyerek ápolónője megadott! – kapta elő Sinus a jegyzettömbjét. Tárcsázott.

Nagy sokára vették fel a kagylót.

- Ön Martha. – kezdte azonnal.

- Kicsoda maga? – kérdezett vissza egy elképedt női hang.

- Elnézést Sinus felügyelő vagyok, és nem tudom a másik nevét, csak azt, hogy Marthának hívják.

- Kitől tudja? – enyhült meg az asszony.

- Ronald Ogdentöl.

- Ja, az más. Elnézést, hogy olyan morcos voltam. De.. éjszaka van. Alig pár perce aludtam el és…

- Tehát Mr Ogden nincs ott? – kérdezte Sinus.

- Miért lenne? Abban maradtunk, hogy személyesen csak akkor jön ide, ha túl lesz minden szomorú ügyintézésen. Telefonon beszélt a feleségével. Susan azóta nagyon boldog. De hát mit akarnak tulajdonképpen?

- Asszonyom. Ígérjen meg nekünk valamit.

- Micsodát?

- Hogy nem enged be senkit a házába.

- Ilyenkor? Ugyan ki jönne ide, ilyenkor! De különben sem az én házam. A nagynénémé, csak ö most üdül, és én vendégeskedem itt, ahova Susant is meghívtam.

- Akkor oda ne engedjen be senkit. Érti? Senkit!

- Nem gondolja, hogy tartozik némi magyarázattal, ha ilyesmit kér tőlem.

- De igen. Csak most nincs rá idő. Bepótolom, mihelyt alkalmam lesz rá.

- Legalább azt mondja meg. Ki jönne hozzám ilyenkor?

- A nővér, aki Mrs. Ogdent ápolta, vagy Mr Ogden…

- És őket ne engedjem be? A nővérnek sokat köszönhet Susan, nem lehetett túl könnyű vele. Amikor odaértem, és megláttam, minden bánatom eszembe jutott. Egy olyan beteget nap – mint nap látni, és ápolni, szóval…

- Akkor se engedje be. És a férjét sem…

- Mit beszél? Milyen jogon szakítanám el Susantól, Ronaldot, a világ legjobb férjét. A legkiválóbb embert, akit csak ismerek.

- Mit mondhatnék erre? Tudja, hogy a gyermek… az a kis szerencsétlen… Szóval, hogy meghalt?

- Mit beszél?

- El ne árulja Mrs. Ogdennek.

- Ronald egy szóval sem említette.

- Mi értelme lenne izgatni vele a feleségét. Tehát megígéri, hogy lélek a kapun se ki, se be, amíg mi oda nem érünk.

- Csak Susan észre ne vegyen valamit. Nem venném a lelkemre, ha újra benne lennék a szerencsétlenségbe, ami érheti.

- Reméljük nem éri, de legyen óvatos. És, köszönjük. Útban vagyunk oda, de beletelik fél órába, amíg csöngetünk. Van kaputelefonja?

- Természetesen.

- Akkor csak nekünk nyissa ki. A nevem Sinus felügyelő, a társam Blood őrmester.

- Istenem segíts meg! Olyan szép volt minden, és akkor maga telefonál, hogy halomba döntsön mindent, az érthetetlen parancsaival.

- Kéréseimmel, de megmagyarázom! Mihelyt lehet! – mondta a felügyelő, és letette a kagylót.

- Vijjogó nem kell, de hajtson, ahogy tud. Szerintem Ronald Ogden, első útja Patricai Belfordhoz vezetett. Azt már csak találgatni tudom, hogy otthon lelte-e, és együtt tartanak a feleségéhez, vagy…

- Megkérdezhettük volna a portást, hogy kereste-e valaki.

- Utólag mindig okos az ember. – mérgelődött Sinus. Szóval vagy együtt jönnek, vagy külön – külön, de hogy nem lehet más céljuk, arra mérget vehet.

- Nincs még elege a mérgekből! – kapott a szón Blood. – Különben sem vagyok hajlandó bevenni semmilyen kotyvalékot, hacsak nem, kúp alakjában. – húzta be a nyakát.

- Elhallgasson. Bohóc! – nevetett Sinus, majd csendesen hozzátette.

- De azért, kösz. – Nem is tudom, mit tennék, a maga kiapadhatatlan, vagy isten tudja miből táplálkozó energiája nélkül? Szerencsés ember, barátom!

- Főleg, mert barátjának nevez! – kurjantott az őrmester. Tudja, hogy néha nem is olyan könnyű a bohóckodás? Ha nem tudná én is sokszor, járok otthon gondolatban, a szárnyaszegett kis családomnál. A lányom lassan azt sem tudja ki az apja.

- Szerintem nagyon is tudja, és nem adná oda semmiért!

- Legalább ennyi öröme legyen a bűnüldözőnek. Mert akárhogy vesszük is főnök: nem semmi, ha az embert szereti a lánya. És a fiai.

- A feleségeket se hagyja ki. Különben hogy bírnák velünk, ennyi éve már? – sóhajtotta a felügyelő.

Később sokszor eszükbe jutott, hogy ha a Martha asszonnyal folytatott beszélgetést, a felügyelő nem szakítja meg olyan hirtelen, nem igen lett volna kedvük, még erőszerzés címén sem a viccelődésre.

Az asszony éppen a kagylót akarta a helyére tenni, amikor velőtrázó, hosszan elnyúló sikítást hallott. Ledobta a hallgatót, és futott Susan szobája felé. Szinte beesett az ajtón, és felgyújtotta a villanyt. Susan Ogden a hirtelen fényre, abbahagyta a visítást, és eszeveszetten hadonászó karjai lassan megpihentek. Tágrámeredt szemekkel ült a rendetlen ágyon, és értetlenül nézett Marthára.

- Itt vagyok drágám! – sietett oda hozzá az asszony, és az ágy szélére ülve, átölelte a görcsösen belékapaszkodó barátnője vállát. – Na nyugodj meg szépen. Rosszat álmodtál?

- Martha… Martha. borzalmas volt. Miért hagytál magamra? Megígérted, hogy itt alszol mellettem.

- Így is van drágaságom, de… Szomjas lettem, és elfelejtettem vizet bekészíteni magamnak. Ki kellett settenkednem érte, és mire rohanok vissza? – simogatta az asszony fejét.

- Ne haragudj, de olyan borzasztó volt. Láttam öt. Nézett a zöld, villogó szemével, és meg akart ölni. a tekintete tele volt gyűlölettel.

- Álmodtad, Kincsem. Rossz álom volt csupán. – suttogta barátnője fülébe Martha, de hirtelen összerázkódott. Akkor tekintett először az ablak felé. Nyitva volt. Pedig ö nem hagyta nyitva. Ha megkérdezné Susant, ö nyitotta-e ki, még jobban kétségbe ejtené. De hát mi történhetett?

- Nem álom volt. – nyöszörögte, Susan.

- Azt is megmondod mikori élményed tért vissza álmodban! – próbálkozott az asszony, miközben, Susan válla felett rettegve nézett a nyitott ablak felé. Vajon ki rejtőzik alatta, a kertben? Ki járt a szobában, amíg ö telefonált? – Emlékszel még, mennyit bosszantottalak a szemed színével? Szerinted kék, szerintem zöld is. Hányszor tartottam eléd a tükrömet, és mondtam: most zöld, mert aranyos, békés hangulatban vagy, de mindjárt elkékül, ha azt mondom, hogy Robert engem nézett egész óra alatt. Ugye, mit mondtam? Emlékszel? Sokszor bosszantottalak a szemed színével, pedig nem is igaz, hogy változik. Egy ilyen élmény térhetett vissza. Láttad saját szemeidet, az álomtükörben. Felejtsd el kedves. Feküdj le szépen. Hozok egy korty vizet.

- Ne hagyj itt! – kapaszkodott még erősebben barátnőjébe, Susan Ogden.

- Jó, akkor csak becsukom az ablakot. Elég volt a friss levegőből. Talán valami macskanyávogás hozta rád azt a riasztó álmot, amely szerintem nem volt egyéb, minthogy farkasszemet néztél önmagaddal, és persze eltúloztad a pillantásod jelentőségét. Sosem gyűlöltél senkit. Azt sem tudod mi az? Galamblelkű teremtés voltál és maradtál. Na, elengedsz végre! Hűvös van, odakinn, fuj a szél. – mondta az asszony, és úgy indult az ablak felé, hogy számított rá, bármelyik pillanatban megjelenhet a párkányon két kéz, és egy felkapaszkodó test. Csak akkor sóhajtott, megkönnyebbülten, amikor a sötétítő függönyöket is elhúzta. – Így ni! És most ideje hogy tentikéljünk. Lefekszem én is.

- Most nem tudnék aludni. Beszélgess velem. Mesélj.

- Miről?

- Magadról.

- Éjfél elmúlt drágaságom. Holnap is lesz nap, de azért üsse kő. Emlékszel, mennyit álmodoztunk a férjünkről, és a boldog házasságról? Csodálatosnak képzeltük. Egyfolytában tartó udvarlásnak, bókolásnak, figyelmességek özönének. Szentimentális fruskák voltunk. Minden férfi, ember. Vagyis akad közöttük rossz, vagy jobb, de olyan, aki végigudvarolja a házasság több évtizedét?

- Van olyan! – suttogta, Susan.

- Tudom, és kivételek erősítik a szabályt. Tulajdonképpen én sem panaszkodhattam, amíg együtt voltunk. Talán ha másként alakulnak a dolgok, én is boldog feleség lehetnék. Csak hát ö elhagyott. És, én megértem öt, hiszen az a másik gyermeket várt.

- Martha. Mondd el még egyszer, azt, amit az intézetben mondtál a rubeoláról. Csodálatosan kellemes, felszabadító örömöt okoztak nekem a szavaid. Megbizonyosodhattam arról, hogy azt a drága csöppséget nem az én, vagy az apja tettük olyanná, amilyen. Ugye lehetek még okos, aranyos, épkézláb gyermekek édesanyja? Mondd, hogy igen.

- Hát persze szívem, de most már aludnod kellene. Álomtalanul, mélyen. Talán bevehetnél egy enyhe altatót. A doki adott néhányat. Azt mondta még egy darabig, szükséged lehet rá, hogy minél előbb szétoszoljon a lidércnyomás. Talán igaza van.

- Jó, adjál egyet. Nem szeretnék újra rossz álomra riadni. – adta meg magát, Susan Ogden.

Martha beadta a pirulát, majd megcsókolta barátnője homlokát, és lefeküdt a dupla ágy, másik felére. Susan kezét fogva, bámulta a plafont, és egyre a nyitott ablak járt a fejében. Tudta, hogy nem alhat el, de azt is, hogy Susannak hamar el kellene aludnia ahhoz, hogy ne legyen része, újabb kellemetlen élményben. Még jó, hogy gyorsan kapcsolt, és nem mondta Susannak a telefont. Szerencsére messze van a készülék, nem hallhatta a csengetést, mert akkor most megkérdezte volna: ki volt az? Ébren kell maradnia, hogy meghallja a kapucsengőt, csak Susan aludjon el addig. Csak neki legyen nyugalma. Amíg nem érzi, hogy elaludt, akárhogy szóljon a csengő, nem hagyja magára. Majd várnak egy kicsit.

- Odanézzen, főnök! – szólt Blood, mihelyt befordultak a sarkon. – Alighanem az lesz az a ház. Egy férfi nyomja a csengőt. Ha jól látom, Ronald Ogden az!

- Nyert! – vágta rá Sinus, és azon nyomban ki is ugrott a leálló járműből. Ö volt közelebb a csengető férfihez.

- Mit csinál itt, Mr Ogden?

- A feleségemhez jöttem. – dadogta a férfi rémült képpel.

- Ilyenkor?

- Miért? Ki szabhatja meg nekem, hogy mikor látogassam meg a feleségemet!

- Mondjuk a józanész! – vágta rá az odaérkező őrmester. -Mindjárt két óra van. A felesége még nincs túl a betegségen, és ha maga nekitehénkedve nyomja a csengőt, megzavarhatja az álmát. Úgy tudom, pihenésre volna szüksége.

- Ha az álmukat zavarnám, már kinyitották volna! – nyögte a férfi.

- Mit beszél? – kérdezte Sinus.

- Félek. – didergette Ogden.

- Aki hazudik, az félhet is! – vágta rá kegyetlenül Blood. – Maga nem mondott igazat nekünk. Így van?

- Így. de…

- Nincs de. A hazugság sosem vitt még előre semmit, annál is inkább, mert az igazság úgyis kiderül, és a sumákolás többet árt, mint használ. Mitől fél? Hiszen szinte reszket.

- Attól, hogy a feleségemet…

- Megölik? – kegyetlenkedett Blood.

- Jaj istenem. Még hallgatni is borzasztó.

- És ki ölné meg? – kérdezte a felügyelő.

- Aki odabenn van a házban.

- Csak nem a felesége barátnőjét gyanúsítja? – nézett az arcába Sinus.

- Ugyan. Ö egy remek asszony. De… Van itt egy kocsi…

- Melyik? – nézett körül Blood.

- Az ott, ni – mutatott a Ford felé a férfi.

- Kié? – kérdezte a felügyelő.

- A feleségemé!

- És? – kérdezte pimaszul Blood, mint aki nem tudja, ki használja a kocsit.

-       Nem ö vezette. valaki más.

-       – Akit a fantomképről azonnal felismert, de mégis azt mondta, sosem látta. Akivel szövetkezett egy sor ocsmányság elkövetésére! Miért Mr Ogden, miért? –sorolta, Blood.

- Tiltakozom. Semmire nem szövetkeztem vele. Az a nő őrült. Esküszöm, hogy őrült. S ami a leghátborzongatóbb, valószínűleg benn van a házban és az, hogy Martha nem nyit ajtót… Szóval… Mire várnak? Törjék már be ezt az átkozott kaput.

Blood három lépésről futott neki, de a kapu nem engedett. Pár pillanat alatt felmérte a terepet, és átvetette magát a kerítésen.

- Na, mire várnak? Ugorjanak már. Menjenek az ajtóhoz, hátha az enged, én addig körbefutom a házat, esetleg találok nyitott ablakot és.

Sinus is átmászott a kerítésen, de Ronald Ogden, csak állt a kapu előtt. Jártányi ereje is alig volt.

A felügyelő a bejárati ajtót feszegette. Csakis a válla ereje állt rendelkezésére. Nem sokra ment a zárakkal, egymaga.

- Főnök. Megvan Patricia Belford. – hallotta, Blood hangját. – Itt fekszik egy ablak alatt. Ájult.

- Mire várnak? Törjék már be azt az átkozott ajtót. Hátha lehet még segíteni a bentieken. – hallották Mr Ogden hangját, a kerítésen kívülről.

Sinusék egyszerre feszültek neki az ajtónak, és majdnem beestek a hallba, mert Martha asszony éppen elfordította a zárban a kulcsot.

- Miért nem nyitotta ki előbb? Nem hallotta a csengetést? – kérdezte Sinus, mert Blood, futott vissza az ájult nőhöz.

- Hallottam, de Susan ébren volt, alig fejeztük be a beszélgetést, rohama volt. Vagy inkább látomása. Zöld szemek, kék szemek, gyűlölet. És, ami a legborzasztóbb magam sem hiszem, hogy álmodta. Az ablak nyitva volt, pedig tudom, hogy amikor lefeküdtünk, behajtottam. A huzat nem nyithatta ki annyira. Azóta egyfolytában félek.

- Joggal. Valaki járt a szobában. Egy nő. Zöld szemű.

- Hátborzongató! – suttogta Martha. – Vagyis Susan mégsem álmodott. Még szerencse, hogy volt ereje ordítani, és én idejében visszaértem hozzá. Azóta egyfolytában reszketek, de nem mertem elhinni, hogy amitől féltem, valóság. Megtalálták?

- Ott fekszik az ablak alatt. Valószínűleg rosszul ugrott. Nincs eszméleténél. – mondta Sinus.

- Beengedhetem végre Ronaldot, vagy…

- Beengedheti asszonyom! – mondta Sinus. Eleget ácsorgott már a kapu előtt.

- De Susanhoz ne menjen, amíg el nem ül itt a zaj. Most aludt el. Adtam neki egy enyhe altatót. Nem akartam otthagyni, amíg a belém kapaszkodó keze el nem erőtlenedett. Most alszik egy darabig.

- Hogy van? – kérdezte, a botladozva beérkező, Ronald Ogden.

- Remekül! Alszik. Ha a felügyelő úr is jónak látja, bemehetsz hozzá, de csak nézheted. Nem szabad felébreszteni, – intette Martha.

- Mehet! – mondta a felügyelő, de természetesen, amikor szólunk rendelkezésünkre, kell állnia. Hagyják nyitva az ajtót. Meg nézem, mi van az őrmesterrel, és azzal a növel.

- Valószínűleg a fejét ütötte be. Még mindig eszméletlen, de csak a horzsolást látom a halántékán. A szíve ver, ám attól még lehet belső zúzódása, törése, úgy hogy nem mozgatom. Nem akarom tetézni a bajt. Hívom a mentőket. – mondta az odaérkező felügyelőnek, Blood, és futva indult a kocsijuk felé.

Sinus nézte a holdsugárban még sápadtabbnak látszó arcot. Szelíd. Csupa nyugalom. A vérző homlokot, amely mögött gyilkos gondolatok érlelődtek, a sután fekvő, lábakat, amelyek árulójává váltak. Hiába volt a hajfestés, a fantasztikus elgondolás a végbélkúpokkal, a szép lábai kézre kerítették. Ki gondolná, hogy néha mi jelentheti a banánhéjat, amelyen elcsúszik egy ember jó sorsa? De hát Patricai Belfordé már előbb félresiklott. Vajon miért tette azt, amit tett? Miért?

Tizenharmadik fejezet

Már világosodott, amikor Patricai Belfordot a mentők elszállították. Astor tizedest őrzőjéül rendelte a felügyelő, de egyelőre nem sokra mennének vele, kómás állapotba került.

Súlyos agyrázkódás, válltörés! – mondta a doktor. – A többit majd meglátjuk. Jó magasból eshetett le, és elég szerencsétlenül.

- Uram jó volna, ha bejönne velünk a kapitányságra! – kérte a sérült elszállítása után Sinus, a felesége mellől kiszólított, Mr Ogdent.

- Most?

- Mi sem aludtunk valami sokat az elmúlt napokban, és azt hiszem jobb lesz, ha mielőbb túlesik rajta. A maga vallomása sokat számíthat Patricai Belford kihallgatásánál, és gondolom később is, lesznek dolgok, amelyek nem tűrnek halasztást, vagyis egyedül maradt a családban. Önnek kell intézkednie mindenben.

- De előbb igyák meg ezt a jó erős kávét, és kapjanak be egy – két szendvicset. – jött be a hallba egy megrakott tálcával a vendég – háziasszony. – Gondolom, ha visszamennek a taposómalomba egy darabig, nem gondolhatnak evésre, ivásra, márpedig a test követeli a magáét.

- Köszönjük. – hálálkodott az őrmester, és nekilátott. Sinus sem kérette magát sokáig. Ronald Ogden sem enni, sem inni nem tudott, csak nézett maga elé, és a fejét ingatta, hitetlenkedve.

- Csak ne érezném felelősnek magam mindenért! – hajtogatta, Martha asszony csitítgatása ellenére.

- Van ügyvédje, Mr Ogden? – kérdezte két falat között a felügyelő.

- Miért gondolja, hogy… – nézett rá elsápadva a férfi.

- Még nem tudjuk előkerül-e olyan tény az ügyben, amely önre nézve terhelő lehet. Nem árt, ha ott van egy védő, aki józanul tud gondolkozni, vagyis képviseli az érdekeit. Ha más nem, a hozzánk hasonló fizikai fáradtsága indokolttá teszi, hogy…

- Rendben van. Telefonálok neki! – indult a készülék felé, Ogden.

- Mikorra legyen ott? – kérdezte a készülék után nyúlva.

- Tőle is függ. Rajtunk nem múlik. Mi egy órán belül kezdhetjük. Mondja neki, hogy a gyilkossági csoportot keresse. Sinus felügyelő szobájában, várjuk! – szólt utána, a második csésze kávét kortyolgatva, az őrmester.

- És meddig tarthat az a… Szóval haza kellene szólnom, hogy hol vagyok.

- Remélem egy óra alatt, végzünk. Ha nem kell sok hiábavaló kérdést feltennünk, vagyis magától elmondja, amit tud…

- Bárcsak előbb megtettem volna, de hát esküszöm nem is gondoltam rá! Pedig. A fiam életét talán még megmenthettem volna. De csak talán… – mondta nagyon szomorúan a férfi.

- A felesége szerencsére megmenekült. Telefonáljon Mr Ogden, és induljunk. A mi kocsinkkal jön, és taxi hozza vissza.

- Jól vagyok. Tudok vezetni.

- Kétlem, uram. Jobb az óvatosság! – mondta Blood, aki ezúttal önmaga vezetési biztonságára sem esküdött volna. Hosszúnak tűnt az elmúlt harminchat óra… és még nincs vége az ébrenlétnek.

Nyolc óra volt. A rendőrségen akkor kezdődött az igazi élet. Érkeztek az idézettek, indult az egész napos csúcsforgalom. Ronald Ogden ügyvédje pontos volt, megkezdhették a kihallgatást. A jogtanácsost láthatóan megdöbbentette az a rövid ismertető, amit a felügyelőtől kapott, mielőtt hozzáfogtak a meghallgatáshoz.

- Öné a szó, Mr Ogden. A jogaira már figyelmeztettük. A védője jelen van. Beszéljen! – kérte a felügyelő, és figyelmesen nézett az előtte lévő széken ülő férfire. Olyan ébernek érezte magát, mintha nyolc óra, pihentető alvás után lenne. Mindig így van, ha a fináléhoz közelednek egy ügyben: elszáll a fáradtság, megáll az idő, és alig várják, hogy kiegészíthessék azt, amit részben, vagy egészben már tudnak.

Mr Ogden néhány pillanatig kereste a szavakat, és fejét hitetlenül csóválva, lassan beszélni kezdett.

- Ilyesmi csak a legsilányabb lányregényekben fordulhat elő. Sosem hittem, hogy valakiben ekkora szenvedély ébredhet egy férfi iránt.

- Nem hisz a szerelem erejében, uram? – kérdezte kicsit kétkedve, Blood. – Amit Önről és a házasságáról hallottunk, és amit tudunk a családi körülményeiről, azzal kézből kontrázható a hitetlensége, mások érzéseivel szemben.

- Szerelem? Sokszor elgondolkoztam azon, mi is valójában a szerelem, hiszen annyiszor olvashatja az ember, hogy csak egy hajszál választja el a gyűlölettől. De érzés. Nagyon erős érzés, és ha egy gyengéd érzelmeket alig ismerő embert a hatalmába kerít, hát… Ez lesz belőle. Arra a lányra egy éve figyeltem fel először. Nem én. Ö hívta fel magára a figyelmemet azzal, hogy megcsókolta a zakóm vállát, amikor a feleségem szobájából kifelé tartva, elmentem mellette. Kicsit meglepődtem, de úgy tettem, mintha véletlennek tekinteném, vagyis nem reagáltam rá. Belátom szamárság volt tőlem, hogy sosem feszélyezett a jelenléte. Természetesnek vettem, az ottlétét, a ki – bejárkálását, amikor éppen ott vagyok. Vagyis akár benn volt, akár nem, úgy beszéltem a feleségemhez, ahogy régen, ahogy a szívem diktálta. Sosem kaptam rajta, hogy rám figyelt volna. Tett, vett, törölgetett, a feleségem ruháit rendezgette, vagyis nem volt feltűnő, hogy sokat tartózkodik a szobában. Legközelebb akkor hozott zavarba, amikor odalépett az ajtóhoz, hogy kinyissa előttem, mert éppen eljövőben voltam, és ránéztem. A szeme tele volt könnyel. Nem az, lepett meg, hogy láthatóan sírt, vagy legalábbis a sírás szélén állt, hanem hogy a szemei, majdnem olyan színűek, mint Susané. Attól kezdve kerültem a tekintetét, mert zavarba jöttem, ha olyan rajongó pillantással nézett rám, mint valamikor, Susan. Nem lehetett nem észrevennem, hogy… belém szeretett. Csak a legmélyebb szerelemnek lehetnek olyan átlátszó áruló nyomai, mint amilyet annak a nőnek az egész arca sugárzott. Akárcsak Susané, amikor még olyan felhőtlenül szép volt az életünk. Attól kezdve egyre kellemetlenebbül éreztem magam a jelenlétében. Mégsem akartam megkérni, hogy amíg ott vagyok, ne jöjjön be a feleségemhez. Tudtam, hogy Susan többszörösen kiszolgáltatott a környezete számára. Nem akartam, hogy az addigi, kifogástalan ellátása, megváltozzon. Hogy olyasvalaki lássa el, aki gyűlöli. Sosem használtam eddig ezt a szót, mert nem is igen találkoztam vele. Akinek a szíve tele van szeretettel, nem érti, hogy gyűlölhet valaki. Ennyire? Már, mint Patricai Belford. Mi más vitte volna rá, hogy kiirtson mindenkit, akit szeretek? A féltékenység. De ez nekem túl magas. Ne vegyék készpénznek, amit mondok, hiszen nem vagyok pszichológus, de azt hiszem nem sokban, térne el a véleményem az övékétől. Mindennap ott voltam a feleségemnél. Szerencsére ö egyik nap délelőttös volt, másik nap délutános, így nem mindig találkoztam vele. Ezért bírtam türelemmel azt a kellemetlen érzést, amely egyre inkább feszélyezett a jelenlétében, és csak kétnaponta kellett fészkelődnöm, vigyázni arra, hogy mit mondok a feleségemnek, hiszen a nővér is ugyanúgy tudta, mint én, hogy Susan nem igen ért semmit abból, amit elsorolok. Ne nevessenek ki, de attól féltem, hogy az addig – általam természetesnek tűnő, és főleg szívből jövő szavakat magára veszi. Azt hiszi, neki szólnak, és csak olaj lesz arra az érthetetlen tűzre, amelynek egyre több tanújelét adta. Ha háttal ülve, a feleségem kezét fogva beszéltem, ott volt előttem a tükör, amelyből láttam, hogy arcát a fogason függő zakómba temeti, simogatja, csókolja. Rettenetesen rossz érzés volt. Természetesen úgy tettem, mint aki nem veszi észre. Kérhettem volna, hogy osszák be más osztályra, de nem akartam, hogy Susan, netán észrevegye a változást és megzavarjam, a nyugalmát. Előfordult, hogy valamelyik fivérem is bekísért Susanhoz. Természetesen nem állták meg szó nélkül a rajongó pillantásokat. Aztán pár hónapja, úgy éreztem betelt a pohár. Szóltam érte, és megkértem, hogy amíg ott vagyok, ne jöjjön be a szobába. Hülye helyzet volt. Csak nézett rám, mint aki nem érti, miért küldöm el a közelemből, és tekintetéből sütött a néma vágyakozás. Beleizzadtam, mire túlestem a kínos jeleneten. Nem tiltakozott, csak nézett, és én nem sokáig álltam a tekintetét. Más férfi kapva kapott volna az alkalmon, habár sosem láttam másként, mint a kontyát takaró fityulával, és fehér nadrágban, ahogy az intézeti szabályzat előírja, de az arca tagadhatatlanul kedves volt, még ha a zöld szemeket és a rajongó pillantásokat figyelmen kívül hagyjuk is. Attól kezdve nem jött be a szobába, amíg ott voltam, de lesett rám a folyosón, és vagy szembejött velem, vagy hirtelen elém lépve, nézett rám, akár egy áldozati bárány: aki a kést is boldogan fogadja, csak az emelje rá, aki előtte áll. Szörnyűség és tudom, hogy hihetetlen, de. De így volt. A mi családunk nagyon összetartó. Mindig békesség volt köztünk, habár nem vagyunk édestestvérek, de anyánk génjei erős habarcsnak bizonyultak és bajban, örömben, mindig összetartottak bennünket. Ezzel azt akarom magyarázni, miért látogatta mindhárom bátyám is, a feleségemet. Nemcsak azért, mert együtt éreztek velem, hanem mert Susan, amíg az agya el nem borult, vagy nem is tudom, hogy mondjam, a világ legaranyosabb, legkedvesebb, legszeretnivalóbb teremtése volt. Gondolhatják: William felesége egy sznob, David agglegény volt, Miltonnal pedig különösen jól megértették egymást. Nem csoda, ha a bajban is kitartottak mellette. Előfordult, hogy együtt mentem be valamelyikkel. S az is, hogy olyankor az a nővér be – bejött… hallhatott ezt – azt, ami miatt megneheztelhetett rájuk.

- Például? – kérdezte Blood.

- Például. Hogy csak egy esetet említsek William ott is vigasztalt, mint bármikor: kitartás öcsi, meglátod visszatér hozzád, és újra te leszel a legboldogabb férj. Kötelességed, várni rá, de ezt neked felesleges is mondanom. Tudom, mit jelent ö neked. És birokra is kelnék veled, ha cserbenhagynád, amikor bajban van. Erre azért emlékszem olyan tisztán, mert a nővér arca szinte megkövült, William szavaira, és vonásai láthatóan ádáz gyűlöletbe torzultak. Beleborzongtam a tekintetébe, pedig nem rám nézett, a bátyámra. Akkor nem értettem, de most már kezdem érteni, ha egyáltalán emberileg érthető az ilyesmi. Ködös nekem a lélektan habár, amióta Susan beteg minden szakkönyvet elolvastam, de más a laikus olvasata, és más azé, aki hivatásához tanulja az orvostudomány legtitokzatosabb ágát. Az a nő meggyűlölte Williamot, mert -ha viccesen is, – inkább erőt adó biztatásként – évődött velem: nem tűrné, hogy cserbenhagyjam Susant.

- Vagyis úgy gondolja, hogy… – nézett rá Sinus.

- Annak a lánynak elborult az agya. Mi másért ölhette volna meg Williamst?

- Nincs bizonyítva, hogy Mr Wasson nem természetes halállal halt meg! – szólt közbe Sinus.

- Tudom. De én sosem voltam képes elfogadni azt a hirtelenséget, és a módot, ahogyan elment. Persze legriasztóbb rémálmomban sem gondoltam arra, hogy halálának én voltam a kiváltó oka. Sajnos ma már biztos vagyok benne.

- De hát így… és sorozatban. Egy képzelt, de mindenképpen kilátástalan érzelemért? – nézett rá az, őrmester.

- Az hogy így, legjellemzőbb rá. Képzett nővér. Házilag is képes elkészíteni egy kúpot. Ravasz mód az emberölésre. Nehezen bizonyítható, mert nem biztos, hogy a boncolásnál kideríthető, de fogalmam sincs, hogyan került össze a bátyáimmal? Mint Susan ápolója környékezte meg őket, vagy teljesen elváltoztatva magát, férkőzött a közelükbe? Egy biztos: mindkét alakjában könnyen beléjük beszélhette a kúpot, hiszen mindhárman ágyban, és meztelenül haltak meg, vagyis…

- Erre talán tőle kapjuk meg a választ, Mr Ogden, de ne mondja, hogy maga nem keveredett vele közelebbi kapcsolatba! – nézett feléje átható pillantással az őrmester. – Meg magyarázná, hogyan került pár hónapja, Patricai Belfordhoz, a felesége kocsija?

- Mint már tudják, ö sosem szólt, csak nézett, rajongón és belőlem is alig jött ki hang olyankor, ha összefutottam vele. Egy napon, úgy két hónapja lehet, amikor bekísért a feleségemhez láttam, hogy ragtapasz van a homlokán.

- Mi történt? – kérdeztem tőle, miután beszámolt, Susan állapotáról. Hivatalosan beszélő viszonyban maradtunk, mivel előírás, hogy a hozzátartozóval mindig közölniük kell milyen, állapotban van a betegük.

- Egy kis baleset. Felfutottam egy oszlopra.

- Fékhiba? – kérdeztem.

- Vagy nem ott járt az eszem! – mondta, és rám meresztette hidegrázósan, átható tekintetét.

- És a kocsi? – kérdeztem, hogy zavarom palástoljam.

- Totálkáros lett. Nekem szerencsém volt. – Sajnos eltart néhány hónapig, amíg újra autóval járhatok. – sóhajtotta elmosolyodva.

- Tudok egy jó szervizt.

- Nem az a gond. Az anyagiak. Elég rossz állapotban volt már, de még nincs módomban másikat venni. Azt pedig már kár javítani, ha lehetne egyáltalán…

- Tudja mit? – mondtam akkor, magam sem értettem miért. – A feleségem kocsijával jöttem. Gondoltam megszellőztetem egy kicsit. Csak ott áll a garázsban. Itt hagyom magának, kölcsön. Használja, amíg össze nem gyűlik a pénze, egy másikra. Taxival megyek haza, és nekem ott van az enyém. Ha látták volna az arcát. Ellágyult, felragyogott s mire észbe kaptam volna, lehajolt a kezemre és megcsókolta. Alig tudtam kihúzni a tenyerei közül. Susanra néztem, és megijedtem. Éppen ránk látott, és mintha értelem csillant volna a tekintetében. Az a pillanatnyi vélt értelem a feleségem szemében lehűtött, megijesztett. A miatt nem ordítottam rá arra az eszement nőre, azért nem kértem ki, amit tett. Örültem, hogy kiment, és még jobban, amikor elszabadultam az intézetből, átadva neki a kocsi kulcsokat. Bár ne tettem volna. Azóta sem szólt róla, hogy visszaadja. Persze eddig nem is hiányzott, de ezután, képtelen lennék engedni, hogy Susan újra használja, ha egyáltalán vezethet majd. Egyébként az egész család tudja, hogy kölcsönadtam a kocsit. Sosem szerettem, ha rajtakapnak valamin, ami különben sem titok. Természetesnek vették, hiszen pénzt nem ajánlhatok fel hálából, de kölcsön kocsit igen. És mi valamennyien hálásak voltunk mindenkinek, aki Susannal jót tett.

- Megpróbálta végiggondolni a tegnapi napot, percről, percre? – kérdezte Sinus. – Nekünk van elképzelésünk az édesanyja, és a fia haláláról, de nem biztos, hogy mindenről tudunk, ami tegnap történt. Elsorolná?

- Hogyne, a tegnapi napot sosem felejtem el. Reggel felhívtam anyámat, ahogy szoktam. Azt mondta, fáj a feje, nem jön be Susanhoz. Amikor lehetett egyeztettük a látogatásunkat. Úgy legalább egymást is láttuk, beszélgethettünk, Susan sajnos nem zavart bennünket. Elláttam a fiamat, vagyis inkább ellenőriztem az ellátását, mint máskor, és bementem. Leültem Susan mellé, megfogtam a kezét, és beszélni kezdtem. A nővér a fürdőszobában tett vett, de nem szólhattam rá, hiszen még az ágy sem volt bevetve, korábban érkeztem, mint máskor. Jó sokáig talált tennivalót magának. Egyszer csak megállt előttem.

-       Ugye csak azért mond ilyen szépeket neki, hogy a lelkiismeretét nyugtassa? – kérdezte kifürkészhetetlen mosollyal. Hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak a pimaszságára.

-       – Azért mondom neki, hogy szeretem, mert ö, és a fiam jelenti nekem a legtöbbet a világon. Jó volna, ha ezt maga is tudomásul venné, vagy intézkedem, hogy elkerüljön a feleségem közeléből. Ha látták volna, ahogy nézett, ahogy tele lett a szeme könnyel, és hallották volna a hangját.

- Szeretem, Mr Ogden. Soha életemben nem szerettem még férfit, és a hideg is kirázott, ha arra gondoltam, hogy egyszer össze kell feküdnöm valamelyikükkel. Gyerekkoromban azt mondták rám, érzéketlen vagyok, és lassan beletörődtem, hogy így van. De a maga jósága, egy félholt asszonyhoz, a fiához, és a szavai, a simogatóan lágy, kellemes hangja, a mozdulatai, az a drága, gyönyörű arca. Szeretem. Szeretem. És ha megöl is, szeretni fogom.

- Megölni? Miket beszél? Verje ki a fejéből az irántam érzett vonzalmat, higgye el csak szimpátia, hirtelen fellángolás, nincs semmi értelme. – soroltam értetlenül.

- Nem a fejemben van, a lelkem legmélyén, minden porcikámmal szeretem, kívánom magát, Mr Ogden. Könyörüljön meg rajtam. Szánjon meg egy rajongó nőt, ne mondja, hogy képtelen lenne rá. – esdekelt.

- Elviszem innen a feleségemet. Nem akarok többé találkozni magával. Higgye el, így lesz a legjobb. Mindkettőnknek! Hamar elfelejt és…

- Soha! A szüleimet nem ismertem. Nem értettem mi az, hogy család, csak amióta a magukét ismerem. Óriási kapocs, amit maguk úgy hívnak szeretet. Én sosem szerettem, és eddig nem hittem, hogy létezik ilyen érzés. Most sem hiszem, hogy létezik. Ami feltámadt bennem, maga iránt az megnevezhetetlen. Alázattal vegyes rajongó, kutyahűséggel gondolok magára, és a lába nyomát is meg tudnám csókolni! Hálás lennék mindenért, amit ad, egy odavetett szóért, egy simogatásért, csak ne küldjön el magától. Szánjon meg. Ellene nem vét vele, hiszen láthatja! Észre sem veszi, hogy itt van. Nem kár reá pazarolni azokat a gyönyörű szavakat? Csak egyszer, egyetlen egyszer mondjon valami hasonlót nekem, és én olyan boldoggá teszem, amilyen még sosem volt. – sorolta.

- Elég! Hallgasson! – kiáltottam rá.

- Nem kell restellnie, ha rokonszenvet érez irántam. Vele nem élheti le az életét. Így nem. Gyógyulásra, hiába számit. Semmi remény, de itt vagyok én. Nézzen meg jobban. Ha nem ilyen öltözetben látna, más véleménnyel lenne rólam. Azt mondják, csinos vagyok. A lábaim formásak. És szeretem, szeretem! Esedezem! Legyen könyörületes hozzám. Ha egyetlen órára, egyetlen napra is, de engedjen közel magához. Mindent megteszek, amit csak akar. Profibb leszek a vérbeli utcalánynál, hiszen engem nem a pénz, a minden porcikámat égető szerelem ösztönöz a boldogítására.

- Ne alázkodjon meg, Miss Patrícia, én nem tudnék többé az anyám szemébe nézni, a fiamra tekinteni, szembenézni a tükörben önmagammal, ha ebben az állapotában elhagynám a feleségemet. Sok mindent kibír az ember, ha szeret valakit. Számomra nem létezik más nő, csak ő. Bennem a szerelem örök. A szerelem hatalom!

- És a szerelem sok mindenre képes! – tette hozzá olyan hangon, hogy szinte beleborsódzott a hátam. De még akkor sem gondoltam semmi rosszra, vagyis ki mint él, úgy ítél. Elég edzett voltam a sikeresség tekintetében. Susannal mindig jót nevettünk, ha egy – egy kéjsóvár nő meg akart környékezni. Bízott bennem, hiszen vak hit nélkül, misem érne két ember szövetsége. Alighogy eljöttem, megérkezett anyám. Nem tudom vele mi történt, talán abból a nőszemélyből kiszedhetik majd, de tény, hogy nem sokkal hazaértem után telefonáltak Jennifernek: anyám meghalt, a feleségem szobájában, és cseppet sem lennék meglepve, ha…

-       Az édesanyját a szíve vitte el. Ez biztos! – jegyezte meg Blood.

-       – De az is, hogy a szívhalált okozhatja nagy felindulás, izgalom, szóval az igazat valóban csak Patrícia Belford mondhatja el, ha szóra bírjuk.

-       A többit tudják. úgy értem a tegnapi napra vonatkozóan! – ivott egy korty vizet, Ronald Ogden. – Milton temetését is intéznem kellett volna, s akkor jöttek maguk. Amikor odaértünk a kórházba, maguknak nem tűnt fel, de én megkönnyebbülten sóhajtottam, hogy nem Patrícia volt szolgálatban. Mint később kiderült, érkezésünk előtt tíz perccel hagyta el az intézetet. Lejárt a munkaideje. De anyám halála előtt járhatott a szobában. Azon sem csodálkoznék, ha a szeme láttára halt volna meg az a drága teremtés. Tudják, hogy másnap Susannak volt egy látogatója, aki jó irt hozott, és megtörtént, amiről már álmodni sem mertem: a feleségem agya kivilágosodott. Elvittem őt, Martához, aztán hazajöttem, és halva találtam a fiamat. Annak a halál angyalának volt két óra előnye, és ha elgondolom, hogy a feleségem kocsiján járt előttem és tette, amit elborult agya diktált, kiráz a hideg. A ma éjjeli események bebizonyították, hogy a feleségemet is meg akarta ölni. Mindenkit, aki útjában állt annak, hogy mi ketten egy pár lehessünk! Ugye hátborzongató? De mi mást képzelhet az ember? Szerintem, nem lehet normális. Ilyen szerelem nincs! – hallgatott el, láthatóan kimerülve a férfi.

- Olyan is kevés van uram, mint a magáé. – jelentette ki, furán elcsukó hangon Blood. – Az emberek ilyenkor hajlamosak azt mondani: a baj köti össze őket. Pedig nem igaz. Csak a patkányok menekülnek elsőként a süllyedő hajóról. Egy sérült gyermek nem összeköti, de az esetek nagy többségében inkább elválassza a szülőket. Az egymásra mutogatás a másik hibáztatása. Szóval elég nehéz dolog. Amit maga művelt, a csodálatos. És nem is merném újra megkérdezni: volt-e valakije ez alatt az idő alatt, mert tudom, mit felelne rá.

- Hogy volt! – nézett rá őszintén a férfi. A test és a lélek, két dolog. Tizenévesen szökdöstem be olyan lelkifurdalással a rosszlányokhoz, ahogy az utóbbi egy évben tettem. Addig könnyebb volt, amíg a feleségemet hazaengedték.  Tudtam, hogy nincs mindig együtt velem az örömben, de karomban tarthattam a testét, csókolhattam azt a drága emlékű száját, és lehunyt szemmel azt képzeltem, együtt repül velem. De mióta teljesen elfásult, mióta nem is nagyon javasolták, hogy hazahozzam. Szóval a test ördöge képes legyőzni a legtisztább vonzalmat, a legszebb érzéseket is. Utána egy kicsit könnyebb volt, legalább a férfivágy nem feszített, ha lelkem kínjai fokozódtak is a bűntudat miatt, hiszen megcsaltam azt, akinek jóban – rosszban, örök hűséget fogadtam és a gyengeségem okán, képtelen voltam betartani.

- Amit elmondott Mr Ogden, magnóra vettük. Ha elkészül a jegyzőkönyv, alá kell írnia. Természetesen, ha valami eszébe jut, hozzáteheti, vagy visszavonhat bármit, amiről úgy gondolja, hogy nem bír jelentőséggel. – mondta a felügyelő.

- Semmit nem vonok vissza. Jólesett végre kiadni magamból a mocskot. Ugyan kinek beszélhettem volna minderről? Ki hinné el ezt a fura vonzalmat, amivel az a lány igyekezett foglyul ejteni? Még a bátyáim sem, nemhogy más, aki nem ismer annyira. Dicsekvésnek gondolhatták volna, és számomra nem jelentett semmit az egész. Vele nem tudtam volna lefeküdni. Nem tudom megmagyarázni, miért, de valahogy családon belülinek éreztem, hiszen Susant, a legesendőbb emberi dolgaiban segítette. Hálából és muszájból nem könnyű ölelni. Annyira nem lehet erős az egészséges férfivágy, hogy a kényszerű ölelés is igazi örömet adjon. Amit az a nő művelt, az már megszállottság. El lehet felejteni ezeket a szörnyűségeket valaha is? – nézett szét tanácstalanul a férfi.

-       Reméljük igen. Gondoljon a reménysugárra, amely Martha asszony látogatásával, a felesége állapotában felcsillant. Remélhetően meggyógyul, és egy egészséges házaspárnak lehetnek csodálatos gyermekeik.

-       Legyenek is! – tette hozzá az őrmester, akinél nagyobb gyermekrajongót nem igen hord a hátán a föld. Nála mindig van apró édesség, de ha az nem, akad rendőri jó szava, a srácokhoz, az élet minden helyzetében. Azt tartja, hogy a minél korábbi kapcsolatteremtés a lakossággal, a bűn megelőzés legbiztosabb eszköze, és segítője is egyben.

- Látják, Martháról el is feledkeztem. Mindig is hittem a véletlenekben, de hogy ennyire összejöjjenek? Hogy éppen, anyám halála után menjen be Susanhoz? Képzeljék csak, ha reggel megy, és engem már egészséges örömmel fogad a feleségem, akkor azonnal elhozom onnan, és anyámnak is szólok, körbekürtölöm mindenkinek. A gyerek is élhetne, hiszen nem lett volna üres a ház, nem lett volna védtelen, és kiszolgáltatott,- sorolta a férfi.

- Sajnos sok minden másként lehetett volna, de az is kész csoda, hogy mi felfigyeltünk a családjukra, a halálesetek miatt. Szóval, nem ártana, ha a nyomozóknak néha alkotó szabadságuk, újságolvasásra szánható nyugalmas perceik is adódnának, a huszonnégy órás szolgálat alatt. Talán eredményesebb lenne a felderítési mutató, amely jelenleg negyven százalék körül van, de a kriminológusok ezzel is elégedettek. Mi nem vagyunk. Mi azt szeretnénk, ha loo % – ban nyomára bukkanhatnánk az elkövetőknek és maradna erőnk a megelőzésre is. Mert az a fontos. Csak a maguk esetét vegyük. Ha ez a lány boldog családban nő fel, ha része lehet a szeretetben, ami nélkül, képtelenség emberi módon élni, talán nem veszi el a józan eszét, az első igazán mély érzelem. Hozzászokott volna, nem éri bunkócsapásként, nem kerül homokszem a legpontosabb műszerbe, az agyába. Alapvetőén nem lehetett rossz ember, csak érzéketlen, hiszen nem akárkiből lehet jó ápoló, és állítólag az volt. De a maga által fellobbantott érzelem meglepte, hatalmába kerítette, úrrá lett a józan eszén. Fogalmat alkothatott arról, milyen lehet, ha valakit szeretnek, és megtapasztalta milyen az, ha szeret valakit. Nem vagyok pszichológus, de azért megjósolhatom: ha így él tovább az emberiség, ilyen közönyösen, ennyire magába zárkózottan, mások iránti felelősség nélkül, akkor egyre több ember roppan bele abba, ha előbb, vagy utóbb találkozik addig nem ismert érzésekkel. Mindenhez szokni kell, a jóhoz is. Csakhogy a jót könnyebb megszokni, mert a rosszba csupán belefásulni lehet. Mint Patrícia Belford a szeretetlenségbe. – fejezte be a felügyelő, majd hirtelen hozzátette: Elnézést, ha Önök nem így gondolják a dolgot.

Mindenki hallgatott.

Tizennegyedik fejezet.

Patrícia Belford kihallgatásával négy napot kellett várniuk. Az agyrázkódás elég komolynak bizonyult, és ha magához tért is rövidebb – hosszabb időre, az orvosok jobbnak tartották, ha minden izgalomtól megkímélik. Márpedig Sinusék kérdései, amelyeket a teljes anyag rendszerezése, és az ismert adatok pontosítása után csokorba szedtek, nem kecsegtetett semmi jóval arra nézve, akitől választ vártak rá. A három nap alatt sikerült egy kicsit pihenniük is, amit persze Mr Ogdenröl nem igen lehetett elmondani. Neki meg kellett rendeznie a hármas temetést, és a bizonytalanság is nyomasztotta, hogy a felesége kedélyállapota megmarad – e. Hogyan viseli, ha megtudja, mi minden történt a családban, amíg ö lélekben nem volt közöttük, és azt a tényt, hogy egy kicsit maga is okozója volt mindennek, hiszen, ha ö nem roppan össze, sosem kerülnek kapcsolatba azzal az örült nőszeméllyel. Ismerte Susan érzékenységét, egyenes, becsületes, minden hibáját vállaló természetét. Túldramatizálná az egészet. Nem lesz könnyű, de mindent el kell követnie, nehogy visszaessen a kábaságba.

Az orvosok tanácsa nélkül is kihagyta volna a feleségét a családi gyászból, hiszen akinek erős az idegzete, azt is megviseli egy szeretett lény elvesztése, hát még háromé? Az járt a fejében, hogy Susannak sosem mondja el a teljes igazságot. Az elmúlt két évből úgy sincsenek megbízható emlékei, és talán nem érinti olyan fájdalmasan, ha azt mondja majd, hogy a gyermekük természeteses halállal, és már régebben halt meg. Édesanyja haláláról is elég, ha annyit mond: jó hogy idáig köztünk lehetett, az úr kegyelméből. Jó volna ettől a mocskos ügytől távol tartani Susant, mert az is borzasztó, ha valakit elveszít az ember, hát még, ha hibásnak érzi magát benne. Mint ö is. A lelke legmélyén önmagát érezte leghibásabbnak, hiszen miatta lobbant lángra a birtoklási vágy, Patrícia Belfordban, és az iránta érzett, beteges szerelméből táplálkozott. Talán, ha vele nem találkozik, egész életében az emberek javára élhetett volna: ápolónőként.

A negyedik napon Patrícia falfehéren feküdt az ágyban és egykedvűen nézett maga elé. A kirendelt védő, és a vizsgálóbíró jelen volt, a magnó készenlétben állt a börtönkórház betegszobájában.

- Kötelességem figyelmeztetni, hogy ötszörös emberölés, egyszeri emberölési kísérlet ügyében teszünk fel Önnek kérdéseket – mondta Sinus, miután bemutatta a jelenlévőket. Joga van a hallgatáshoz, nem köteles önmaga ellen vallani, de amit mond az felhasználható maga ellen a tárgyaláson. A bíróság a töredelmes, beismerő vallomást, enyhítő körülményként értékeli.

- Érti, amit a felügyelő úr mond? – nézett a rebbenéstelen tekintettel valamilyen távoli pontra bámuló lányra, Blood.

Partricia Belford nem válaszolt.

- Ez azt jelenti, hogy nem hajlandó együttműködni a nyomozóhatósággal?

Patrícia Belford hallgatott.

- Választhatunk olyan megoldást is, hogy mi soroljuk el, amit tudunk abban a reményben, hogy egyszer csak olyan tényhez érünk, ami tiltakozást vált ki magából, vagy az elhangzottak jobb belátásra bírják. Netán rájön, hogy előttünk minden világos, csupán részletkérdésekben vagyunk tájékozatlanok, de ahol két ember négyszemközt van, ott bármi történt is, csak találgatni tudnánk. Megpróbáljuk. Ám mielőtt elkezdenénk, szóljon, ha nem ért egyet valamivel, ha…

- Hívják ide…. Öt is! – szólalt meg a lány, és szemlátomást felvillanyozódott a képtelen ötlettől.

- Kit? – kérdezte, nem kis meglepetéssel, az őrmester.

- Mr Ronald Ogdent.

- Hogy képzeli? Felfogja egyáltalán mit vétett a családja ellen? Csak nem gondolja, hogy bárki is hajlandó lenne ilyen helyzetben, önszántából, egy levegőt szívni magával. – sorolta keményen az őrmester.

- Ha megkérjük, hogy jöjjön ide, hajlandó beszélni? – kérdezte Blood, felháborodását csillapítandó, Sinus.

- Ha ö itt lesz, mindent elmondok. Mindent! – válaszolt szinte felcsillanó tekintettel a lány.

Blood elképedve nézett főnökére, aki pár perc türelmet kért és kiment a szobából.

Beletelt tíz perc mire visszajött. Patrícia Belford úgy leste az ajtót, mintha arra számíthatott volna, hogy nyílik, és Ronald Ogden lép be rajta. Láthatóan csalódottá vált.

- Nem jön? – kérdezte, szinte esengve.

- De. Igen. Egy óra múlva itt lesz. Nem volt könnyű megértetni vele, mi függ attól, hogy teljesítsük a kérését.

- Hát. Eljön? – mosolygott a lány. – Rendbeszedhetném magam egy kicsit.

- Semmi értelme. Ágyban fekszik, a haja rendben van, mit akar még? Csak nem képzeli, hogy akár egyetlen pillantásával is nőnek tekinti magát? – hőzöngött Blood, akiben még mindig fortyogott a kérés feletti harag. De hát cél szentesíti az eszközt, és ha így könnyebben jutnak előre, és ha Mr Ogden vállalja ezt a tortúrát, neki lehet a legkevesebb szava ellene, hiszen holtbiztos, hogy előbb kerül pont az ügy végére, mintha napokig győzködnék egymást, vagy próbálnák szóra bírni Patrícia Belfordot.

- Kap egy óra pihenőt. Szedje össze a gondolatait. A védője itt marad magával. Joguk van a négyszemközti megbeszélésre. Mondja el neki, amit fontosnak tart. És….

- Ugye ebben az államban van halálbüntetés? – kérdezte a felügyelőt félbeszakítva a lány.

- Igen. De…

- Akkor jó. Az ö közelsége megkönnyíti az utat odaátra. Mit is keresnék itt tovább? – sóhajtotta Patrícia Belford, a bennlévők nem kis megrökönyödésére.

- Ennyire nem érdekelte eddig a törvénykezés, az alkotmány? – nézett rá meglepetten Blood. – Fel sem fogta, mit kaphat azért, amit tesz?

- Mindig becsületesen éltem. Maguk azért vannak, hogy védjék a becsületes emberek érdekeit. Miért érdekelt volna engem a büntetőtörvénykönyv?

- Maga abban reménykedik, hogy… – hallgatott el Blood.

- Hogy halálra ítélnek? Nem fellebbezek. Megérdemlem a sorsomat, de valamit, valamiért. Ha átélhetem, hogy néhány órát egy szobában tölt velem, és csak miattam, akkor mosolyogva megyek a halálba. De maguk ezt úgysem értik. Ezt nem!

- Ebben igaza van! – jelentette ki az őrmester, de már csak a folyosón. – Megvizsgálták az elmebeli állapotát? – nézett Sinusra. Nem kellene megismételtetni a vizsgálatot. Mással? Nem normális!

- Pedig az orvostudomány szerint beszámítható. Személyiségzavarban nem szenved, téveszméi nincsenek, csak egyetlen mániája, amihez tűzön vízen át ragaszkodik: Mr Ogden szerelme iránti vágya. – Nem szívesen lennék ott, ahol ilyen ügyekben dönteni kell. Ez a nő megölt egy csomó embert. Hogy lehet valaki normális, aki…

- Maga szerint a mindent felforgató, nagy szerelem normális állapot?

- Már magam sem tudom, mit gondoljak, de nagyon nehéz volt rábeszélnie Mr Ogdent, hogy ide jöjjön?

- Meglepően könnyen ment. – mondta a felügyelő.

- Tudja, mikor vennék én részt egy ilyen ellenségem…

- Nem ellensége, imádója, Blood. Imádója, és a kettő nem ugyanaz. Ám ne higgye, hogy valamiféle gyengéd érzelem hozza ide Mr Ogdent. Valószínűleg jól fogtam meg a kérés lényegét, amikor azzal kezdtem: uram, rövid idő alatt lezárhatnánk az ügyet, ha ön teljesítené a gyanúsított óhaját. Jobb lenne mindnyájunknak túl lenni a dolgon. Azt mondta, egyetért vele, hiszen ami megtörtént, azon már úgysem lehet változtatni, de addig nem viheti haza a feleségét, amíg nem biztos abban, hogy egyikük sem lesz zaklatásnak kitéve. Inkább jön, de ha lehet, a tárgyalásra be se idézzék. Minél kevesebbet tud meg a felesége, annál jobb.

- Ebben van valami, és talán meg is ússza a bírósági kihallgatást, ha ez a kába nőszemély nem törődik a halállal, és mindent beismer.

- Még életben is hagyhatják! – vágta rá Sinus. – Vagy nem ezt akarta mondani? – nézett az őrmesterre.

- Annyi eszem van, hogy ennyi bűnt nem hagynak megtorlás nélkül, különösen, ha beszámítható elmeállapotú személy követte el!

- Akinek van egy enyhítő körülménye. Vagyis már kettő lesz. Az egyik a hatósággal való együttműködés, és a töredelmes beismerő vallomás.

- A másik pedig, hogy szerelmes lett, és most megint jól fogta meg a dolog lényegét. Ha az esküdtek eggyel több, mint fele szentimentális. Az is lehet, hogy csak életfogytiglan kap, és egyszer kiszabadul.

- Ne folytassa, mert ezután már csak az következhetne, mint a giccses regényekben, hogy addig a szeretett férfi is rájön: ilyen érzés nem minden bokorban terem, túltesz minden eddigi földi érzelmen, és, odahagyva labilis idegzetű nejét, ásó – kapa!

- Azt hiszem nincs olyan bátor író, aki ezt, akármilyen giccses regényben is, meg merné kockáztatni. – morogta Blood.

- Őrmester, maga elfelejtkezik a kriminológiai tanulságokról. Hány gyilkos kötött már házasságot, miközben a kivégzésre várva, börtönben ült. A nők kiszámíthatatlanok, és érthetetlenek. Nekik mindegy miben, de tűnjön ki a többi közül az, akit csodálatosnak tartanak. Úgy tesz, mintha nem hallott volna még börtönszerelmekről, gyilkosokért rajongókról, pedig idekinn a szabad életben, biztos elmentek volna, képtelen szerelmük tárgya mellett az utcán.

- Meggyőzött főnök. Most már én következem. Azt hiszem nem ártana, ha meginnánk egy kávét, mert ha az a nő beszélni kezd, egyhamar nem lesz alkalmunk rá. Azt a szóáradatot, csak Mr Ogden idejének végessége szakíthatja meg. Mindenesetre fura egy vallomás lesz, de az ember mindig olyasmivel találkozik, amiről azt hitte, lehetetlen. Remélem megkérte, Mr Ogdent, hogy ha lehet, addig maradjon, amíg szükséges.

- Igen! Mondtam, hogy nem tudom meddig fog tartani, és tudja mit mondott? Akár az egész éjszakáját is rászánja, de holnap szeretne úgy felébredni, hogy elmúlt a sötétség az életük egéről.

- Irány az automata. Ha véletlenül előbb érkezne Mr Ogden, onnan idelátunk. Izgalmas időtöltés lesz. Felvágatlan könyv. Titok, amelyet csakis ö tud, mi legfeljebb találgathatjuk, mi vitte rá, hogy csinálta, mivel vette el annak a három férfinak az eszét?

- Az volt a legkönnyebb! Amikor egy férfi helyzetbe kerül, elmegy a józan esze. Egy nő sosem lehet fegyvertelen egy férfival szemben, ha úgy néz ki, hogy érdemes tudomást venni a női mivoltáról. De bizonyos helyzetekben még az sem fontos. A kiéhezett test követeli a magáét, és ami tilos az mindig jobban esik. Nem véletlenül fordul elő, hogy a szerető nem ér fel a feleséghez.

- Vagy fordítva: a feleség mondogatja, hogy legalább különb nővel csalták volna meg, mint amilyen ő! – nevetett Sinus.

- Ez a kávé rosszabb, mint a sokévi átlag. Az ember azt hihetné, hogy az automatákban megbízhat. – jegyezte meg az első korty után, az őrmester.

- Ha nem tudná, ezt is emberek kezelik, és a gép csak azt tudja kiadni, amit beleraknak. Ö lélektelen gép, de aki lelketlenül állítja be, az csal. Ezúttal úgy állították be, hogy takarékoskodjon a kávéval.

- Iszunk még egyet?

- Ebből a löttyből?! Kár volt elrontani a szánk izét. – vágta rá a felügyelő.- Itt jön Mr Ogden. Úgy látszik az a tíz perc is számit neki a fény eléréséig, amennyivel korábban érkezett.

Sinusék számára felfoghatatlan volt, mi változtatta meg annyira Patrícia Belfordot, aki halovány, apátiába süllyedt, érdektelen ágyban fekvőből, az ötven perc alatt, enyhén kipirult, csillogó szemű nővé változott. Még mondja valaki, hogy az arcra nem ül ki a lélek. – gondolta ámultan az őrmester. – De ilyen lélek?

- Isten hozta Mr Ogden! – mondta Patrícia Belford rajongó tekintettel. – Köszönöm, hogy eljött.

- Isten? – dünnyögte a férfi, majd hangosan hozzátette. – Itt vagyok. Kezdheti.

- Ha ilyen elutasító, nem fog menni. Maga olyan szép szavakat tud, olyan kedves hangja van. Próbáljon úrrá lenni a gyűlöletén, képzelje, hogy én vagyok Mrs. Ogden. – esdekelt a nő.

- Ez aztán már.. – állt volna fel, haragtól kipirulva Ogden, de Sinus, kérő tekintetére visszaereszkedett.

- Csak azt kérte, hogy Mr Ogden legyen jelen! – magyarázta később a lánynak, a felügyelő. – De figyelmeztetnem kell, hogy a törvény is tiltja a magánbeszélgetést. Szedje össze a gondolatait, tartsa kordába a szavait, és remélem, hogy e perctől kezdve már nem kell faggatnunk. Magától sorol el mindent. Elejétől a végéig, úgy ahogy történt. Figyelmeztetem, hogy amit mond, magnóra vesszük és legépelik. Kezdjen hozzá!

- Tudom, hogy gyűlöl Mr Ogden. Látom a szemén, hogy máris a pokolba kíván. Az urak megnyugtattak, hogy oda is kerülök, de hadd éljek most még a mennyországban! – kezdte Patrícia Belford, rajongó tekintetét le nem vége, Ogdenról.

- Egy kórházi szobában van Miss Belford, igencsak szorult helyzetben! – szólt rá a férfi.

- Ahol magával lehetek, bárhol is legyen, maga a mennyország!

A férfi feladta. Keresett a szobában egy fix pontot, és arra szegezte a tekintetlét.

- Ugye megígéri, hogy nem ugrik fel, nem rohan ki, drága Mr Ogden. Hallgasson végig. Nem azt remélem, hogy a végén megbocsát, feloldoz, mégis úgy mondok el mindent, mintha pap előtt gyónnék. Sosem gyóntam, sem papnak, sem másnak. Ha nem akartam, belőlem gyermekként sem tudtak kiszedni semmit. Inkább választottam a sokszoros büntetést a hallgatásomért, a makacsságomért, de összeszorított szájjal álltam a felnőttek tekintetét. Most mindent elmondok. Az egész életemet. Gondolom a felügyelő úréknak nem lesz újdonság, hiszen valószínűleg tudják, hogy a szüleim öt éves koromban intézetbe adtak. Akkor kövült meg bennem minden érzés. Addig sem voltunk igazi család. Ők örökké részegek voltak, én mindig éhes, rongyos, és fagyoskodó, de legalább volt kihez odabújnom. Ha eszméletlenre itták magukat, már nem löktek el a testük melegéből. Józanon koloncnak tartottak, mégis borzalmas volt az a nap, amikor elszakítottak tőlük. Ők voltak az egyetlen szál, ami az emberi élethez kötött. Ha póknyál vékonyságú kötelék volt is, de azt képzelhettem róla, hogy erős kötél, amely biztonságot ad, semmi baj nem érhet, hiszen ők mindentől megvédenek, mint a többi szülő, a többi gyereket. Ezzel szemben én voltam az, aki öt éves emberségemmel vigyáztam rájuk. Ott lestem őket a bisztró előtt, és amikor utolsónak kirakták őket, odanyújtottam nekik a kezeimet, hogy ne csak egymásba kapaszkodjanak. Úgy elestek volna. Akár hiszik, akár nem, az hogy nekik szükségük volt rám, hogy segíthettem őket, ma is boldogsággal tölt el. Az intézetben jobb dolgom lett, de nem tartoztam senkihez. Esténként álomba sírtam magam, és imádkoztam azokért, akiknek az életemet köszönhetem. A virág csak a fán hozhat gyümölcsöt, ha leszakítják elhervad, odalesz. Alig egy év alatt elapadt a könnyem. Felnőttem. Bár nekem lett volna olyan gyermekkorom, mint a fiának Mr Ogden, minden szerencsétlenségével együtt. És nemcsak azért, mert a maga közelében lehettem volna, mert.,,

A férfi összerándult, de megállta szó nélkül, nehogy megzavarja a kitárulkozást.

- Miatta figyeltem fel először magára. Tudtam, a fiáról és arról, hogy a világért nem adná intézetbe, pedig a maga helyében sokan azt választották volna. Bűntudat nélkül, hiszen ö nem vett tudomást arról, ami körülötte történik. Annyi ragaszkodás sem volt benne, mint egy kis állatban. Nem is beszélve arról, amennyi énbennem volt, amikor a szüleim eldobtak maguktól. Boldogan szolgáltam volna őket, öt éves emberségem minden erejével, ha nem árulnak el, nem dobnak oda a lelencek közé, élő szülök árvájaként. Csoda, hogy magát azonnal istenszámba vettem? Sosemvolt apámat, anyámat csodáltam magában. Nem a férfit, hanem az embert. És az nagy különbség. Először éreztem vonzalmat egy ember iránt, az érdemtelen szüleimen kívül, és az, amit a fiáért tett, akkor is rajongást váltott volna ki belőlem, ha maga nem férfi, hanem nő. Minden külső behatásra érzéketlenül, szeretetre képtelenül nőttem fel, kerültem bele a társadalomba. Akárcsak egy kis állat. Vagy inkább gép? Tudomásul vettem, hogy mit várnak el tőlem, és igyekeztem megfelelni. Senki nem kérdezte soha, hogy mi van a lelkemben. Miként kövesedik meg bennem a gyermekként érzett ragaszkodás, és változik közömbösséggé, néha irigység szülte gyűlöletté. Nem gondolkozott még el rajta Mr Ogden, miért támad fel az emberekben könnyebben a káröröm, mint az öröm, ha mások bajáról, vagy sikeréről hallanak? Az irigységtől! Én soha nem irigyeltem senkinek a pénzét, ruháját, ékszerét, de öt éves korom óta, irigyeltem mindenkitől a jó szót, a simogatást, a valakihez tartozást. Amikor tízévesen megtudtam, hogy a szüleim egy vonat alá kerültek, gondolom részegen, és meghaltak, már semmit nem jelentett nekem a hír. Még megkönnyebbülést, vagy kárörömöt sem, pedig maguk keresték maguknak a bajt. A káröröm is jobb lett volna a közönynél. Kaphatok egy kis vizet?

Blood adott neki. A lány cserepes ajkakkal, mohón ivott, de tekintetét akkor sem vette le Mr Ogdenröl.

- Köszönöm! Egész életemben sziszakadásig vágytam a szép szavakra, a szívből jövő kedvességre, szeretetre, amit nem kapni akartam, inkább adni. Kipróbálni, hogy képes vagyok-e rá.

Patrícia Belfordnak elcsuklott a hangja. Sinus kihasználva a hirtelen csendet megszólalt.

- Azt, hogy a szülei intézetbe adták, és sosem látogatták, de az örökbefogadásától is elzárkóztak, tudjuk. Elismerjük, hogy kegyetlen élet jut osztályrészül annak, aki szülők nélkül nő fel, de magával semmi gond nem volt az intézetben. Engedelmes, jó gyereknek tartották. Ha kihelyezték egy családhoz, sosem tudott beilleszkedni.

- Azért, hogy amikor visszadobnak az intézetbe, beleszakadjon a szívem a bánatba? – kérdezte a lány Sinusra nézve. Láttam, hogy estek búskomorságba azok, akiket valamiért nem akartak tovább a nevelőszülők. Nem a gyerek hibájáért. Legtöbbször egyéb okok játszottak közre, de magyarázza meg egy érzelmileg rászedett árvának, hogy nincs vége. Lesz még folytatás. Én körülbástyáztam magam, amikor családhoz kerültem. Ha a szüleimnek nem kellettem, akiknek a csókja hívott életre, akkor miért vártam volna el idegenektől, hogy vállalják a nevelésem, és még szeressenek is, vagy legalább tegyenek úgy, mintha szeretnének? A házaspárok legtöbbször azért kértek árvát az intézetből, mert szétesőben volt a családi életük, és azt hitték egy gyermek, akiért felelősek lesznek, javíthat a helyzeten. Maszlag. Még a saját gyerek sem képes csodákra, hát még egy olyan jött – ment, amilyen én voltam? Képmutatásnak hittem minden közeledésüket. Hogy szeressen az, aki nem is tudja mi az, szeretni? – kérdezte a lány. – Hogy higgyen az, akit olyanok csaptak be, akiket biztos pontnak, elveszthetetlen támasznak, mentsvárnak hitt? Mindenkitől féltem. Nekem örökké vigyázban kellett állnom, mert a többiek vagy szebbek, vagy okosabbak, erősebbek voltak nálam, és ravaszok: tudták, hogy hízelgéssel bármit elérhetnek. Én sosem tudtam kedveskedni. Nem is akartam. Ami járt, mert a törvény előírta, azt úgyis megkaptam, minden másért meg kellett küzdenem. Jó tanulással, rendes viselkedéssel, szorgalommal. Barátnőim nem voltak. Minek? Ha magam lehettem, nyugalom volt bennem. Önmagát nem árulja el, nem beszéli ki az ember, ha esze van, de mihelyt egy valaki tud a titkáról, a gondolatairól, nem lehet többé biztonságban, érzelmileg. A tanárok tették a dolgukat. Nem könnyű gyerekekkel bánni, és intézeti tanárnak nem is jó szántukból mennek az emberek. Volt egy férfi! – keményedett meg Patrícia Belford hangja. – Negyven körüli. Én akkor tíz voltam. Sokszor kaptam magamon a tekintetét. Már – már hajlottam rá, hogy megváltozom, nem zárkózom el az emberi érzések, elöl. Aztán miatta lettem még keményebb. Undorító volt. Amit emberi jóságnak, kedvességnek hittem testiségbe csúszott át. Ne kívánják, hogy elmeséljem, mi mindent művelt, és műveltetett velem az undorító kéjenc, miután megesketett, hogy sosem árulom el senkinek. Két éven át élvezkedett velem, de annyi esze volt, hogy ne tegyen kárt bennem, és elég rafinált volt ahhoz, hogy én is egyre szívesebben tűrjem, a mesterkedéseit. Sosem ment el a beteljesülésig, nehogy felelősségre vonhassák, vagyis ha elárulom, senki ne hihessen nekem. Fizikailag nem tett kárt a testemben, de megmérgezte, elferdítette bennem az ébredező szexuális érzéseket, Csakhogy: az abbéli megrontásom nem lett volna bizonyítható. Egy gyerek szava a felnőttével szemben? Eleve vesztett helyzet.

- Sosem derült ki, mit tett az a fickó? – kérdezte Blood, cékla színű fejjel, mert ha ilyesmit hallott, a keze ökölbe szorult, és nemcsak az övé. Minden zsaru tudja, hogy ha egy gyermeket zaklató, vagy megrontó ember kerül be az anyagyilkosok közé, ahányan vannak, annyian látják el a baját, és sosem bocsátanak meg neki.

- De. Megtudtam három társnőmtől, hogy velük is ugyanazt művelte. Csak akkor mertek beszélni, amikor az a férfi elment az intézetből. Nem tudtuk, hogyan, miért, de ők beszéltek utána. Az igazgató úrnak is elmondták. Én hallgattam. Ha három tönkretett gyermek vallomása nem elég ahhoz, hogy eltapossanak egy férget, akkor a negyedik is feleslegesen mondja a magáét. Nekem lett igazam. Tudják, hogy csúfolták azt a három lányt azután: kurva palántáknak és a legbunkóbb gúny céltáblái lettek. Mondanom sem kell, hogy nemcsak a társaik, a tanárok is kiközösítették őket. Azt mondták, csak azzal lehet olyan ocsmányságot művelni, aki céda módra felhívja magára a figyelmet. Engem nem bántott senki, mert hallgattam. Más dolog, hogy ők legalább kibeszélhették magukból a mocskot, sőt ki is ordították, amikor verekedtek a csúfolkodókkal, én meg olyan mélyre rejtettem, hogy csak engem bántson, csak nekem fájjon, én érezzem szégyennek, és senkinek ne legyen joga arra, hogy a képembe vágja, mit gondol rólam, mert olyan helyzetbe kerültem, amiért nem engem terhel a felelősség. Az a két év nem múlt el nyomtalanul az életemben. Úgy értem felébresztette bennem az átkozott, a nőt. Utána magam próbálkoztam feljutni a csúcsra, és ez megint olyan dolog volt, amely inkább elválasztott, mint összekötött sorstársaimmal. Hallgatag, de bujálkodó tinédzser lettem, aki szeretett egyedül lenni, mert a takaró alá nem lehet belátni, és olyan könnyű volt egy kis örömöt szerezni magamnak. Amit a szexről tudok, azt mind annak a tanárnak köszönhetem. A köszönetemet vegyék szó szerint, mert férfi, Mr William Wassonig, nem volt az életemben, pedig már huszonöt éves vagyok. William Wassont nem volt könnyű jégre vinnem, de szinte elájult attól, amit véghezvittem vele. Odaképzeltem öt a valamikor kislány énem helyébe, és átvettem a tanárom szerepét. Hörgött, búgott, becézett, pedig ha tudta volna, hogy utoljára vesz részt földi élvezetben.

- Mit tett vele? – kérdezte alig hallhatóan Mr Ogden.

- Szép halála volt. Örömteli…. gyönyörű halál.

- Elmondaná részletesebben? – kérte Sinus.

- Muszáj?

- Nem a mozdulatok leírására gondolunk! Csak azt árulja el: készült-e rá, hogy megöli?

- Csakis arra készültem. A többi, nekem kínszenvedés volt. Mióta az eszemet tudom, számomra, az önmagam által szerzett kéj volt a legmagasabb fokú, és ahogy már mondtam is: vele veszítettem el a szüzességemet, ami nem túl kellemes egy nő számára.

- De hát miért ölte meg? – nézett rá döbbenten, Ronald Ogden.  Nem ártott magának!

- De igen. Tudtam: sosem engedné, hogy maga meg én…

- Hogy mi ketten? – döbbent meg a férfi.

- Nevessen ki, de azt hittem, hogy azok a szép szavak, amelyeket a feleségéhez hajolva, fennhangon sorol, nekem szólnak. Ha csak tehettem, benn maradtam a szobába, amíg ott volt. Joggal hihettem, hiszen mindketten tudtuk, hogy a felesége semmit nem ért abból, amit hall. Külön világban él. Nem vesz tudomást semmiről, ami körülötte történik. Vagyis néha. Ha egészen közel hajolva beszéltem hozzá, mint egy gyerekhez, miközben segítettem neki ebben – abban, mintha rajtam felejtette volna a tekintetét, és értelem villant fel benne. Később rájöttem, hogy egyforma a szemünk színe. Talán az, zavarhatta meg. Számára olyannak tűnt a látásom, mintha a tükörképével állt volna szemben. Maga tévedésben tartott engem, hagyta, hogy azt higgyem, nekem duruzsol, rám gondol, miközben hozzá beszél.

- Meg sem fordult a fejemben! – vágta rá, Ogden.

- A bátyjának igen. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy rám nézett, amíg magának szó szerint azt mondta: meglátod Susan újra egészséges lesz és boldogan éltek. Ö megérdemli, hogy várj rá, hogy kitarts mellette.

- És ezért? – hördült fel a döbbenettől, Mr Ogden.

- Mi másért? Ha arra gondoltam, hogy magában már elkezdődött valami érzelemféle velem kapcsolatban, de mivel ö megvetné érte, visszakozt fuj, tudtam, hogy meg kell ölnöm. Ne álljon utunkba. Szép halált szántam neki. Egy szűzzel áttombolt fél éjszaka után aludt el örökre. El sem tudtam képzelni, hogy olyan boldoggá lehet tenni egy férfit, mint amilyen William Wasson volt, abban a szállodai szobában. A nevelő tanított meg rá, hogy lehet a férfiakat legjobban boldogítani, hol található az a pontjuk, amely a gyönyör legmagasabb csúcsára viszi fel őket. Sokat csináltatta velem. Olymódon kellett becéznem, és a két ujjam mozgatása ijesztő hatást váltott ki belőle: úgy hördült fel akár egy sebzett állat, és minden porcikáját rángatta a kéj, de akkor sem hagyhattam abba, amíg el nem kapott, hogy belecsókoljon abba, amit legjobban szeretett simogatni, puszilgatni rajtam. Zavarba jöttek? Elpirultak? Akkor maguk sem tudnak sokat a homoszexualitáról, nem értik a miértet, fogalmuk sincs a férfiak G pontjáról, és arról, hogy egy hím kielégítéséhez semmi szükség arra, amit mi nők, Harpagon módjára őrizgetünk. Elég a két kezünk, hogy észvesztő kéjt érezzenek. Nem ment túl könnyen a közelébe férkőzésem, de mindenre gondoltam. Átfestettem a hajam, kiöltöztem, jókora napszemüveget tettem fel kirúzsoztam a szám, ahogy sosem láthatott munka közben. Olyan ócska trükknek dőlt be, hogy magam sem hittem volna. A kíváncsiság, az ötvenesek rolóhúzás előtti klimax kapkodása, a bizonyítani vágyás, segített…

- Elmondaná, mivel ölte meg? – kérte Blood, hogy megrövidítse Mr Ogden kínlódását.

- Ha nem tudják, milyen jogon fogtak vallatóra? – nézett Sinusra, csodálkozva a lány.

- Tudjuk, de a jegyzőkönyv a maga szavait kell, visszaadja. Végbélkúpot használt, amibe mérget gyúrt, és az áldozata meghalt, mihelyt a hatóanyag felszívódott a szervezetében. Maga tudta, hogy a gyomorban megmarad a tabletta, a tűszúrást pedig észreveszik, arról nem is beszélve, hogy mindkét mód körülményesebb, mint a végbél-manipuláció, feltéve persze, ha ágyban, kéjelgés közben végezte. Beismeri?

- Ha megmondja a méreg nevét, mert amíg nem hallom úgyis tudom, hogy blöfföl. Kizárt, hogy a boncolásnál kimutathatták volna – hitetlenkedett a lány.

- Miért olyan biztos ebben?

- Nővér vagyok. Értek egy kicsit a kismértékben orvosság, nagymértékben méreg praktikához. A kúpokba egy parányi antimont  gyúrtam. Ugye milyen zseniális? Szívhalált okoz, de nem azonnalit, akár tiz óra is eltelhet amig hat, és jelenléte, a szervezetben kimutathatatlan.  Lenyelethettem volna velük italba pottyantva is, – ahogy erre is sor került – de ha kibírtam a tunya vénember általi szűzteleintést, az anyagbeszerzés gyerekjátéknak tűnt. Bevallom! Miért tagadnám? Amit elkövettem, vállalom, különben mi értelme volna a vallomásomnak.

- És mit vétett David? – szólalt meg láthatóan szenvedve, Mr Ogden.

- Majdnem ugyanazt. Pontosan emlékszem a szavaira: „Nem mondom neked Ronald, hogy keress valakit helyette, és próbálkozz újra a szerelemmel, hiszen szegény Susan, mert tudom, hogy hozzá, a te szemedben úgysem érhet fel nő.” Rettenetes haragra gerjedtem. A te szemedben? – kacagott fel gúnyosan Patrícia Belford. – Minden férfi egyforma. Nincs meghódíthatatlan hím! Ha egy nő elhatározza, hogy megszerez magának, valakit, az legtöbbször sikerül is. Vele sem volt nehéz ágyba bújnom. A házába invitált. Kikötöttem, hogy ne legyen otthon a személyzet. Bármit megtett volna. Pedig telefonon környékeztem meg. Mintha félrekapcsoltak volna. Ne tegye le! Aztán meghívott a lakására. A személyzet kimenős volt aznap. Reggelig lett volna ideje a bujálkodásra. Értette a dolgát, de még öt is megleptem azzal, amit műveltem vele. Magát képzeltem a helyébe, Mr Ogden. Nem volt nehéz dolgom elhitetni vele, hogy a legteljesebb gyönyört adja nekem. Később rájött, hogy honnan ismer. Elhitte, hogy megtetszett nekem, és azt hittem: mint a sógornője ápolónője sosem kellettem volna neki. Nevetett a találékonyságomon, és megjegyezte: pedig téged kár lett volna kihagynom. Jó pár éve van egy tartós kapcsolatom, de érted kár lett volna. Csodálatos vagy.

- Mit beszél? Tudta, hogy maga ott van Susan mellett? – kérdezte Ronald Ogden.

- Az elején csak nézett. Később megkérdezte: honnan ismerlek? Valahol már találkoztunk. Akkor már biztos voltam a dolgomba, vagyis tudtam: semmi nem tarthatná vissza az eszeveszett ölelés folytatásától, és azt is, hogy úgysem tudja elmondani senkinek, nem lesz alkalma rá! Bevallottam, hogy ki vagyok. Azt mondta jólelkű emberke, lehetek, ha kibírom a lelki betegek ápolását, akiket nem lehet kiszámítani, és szinte reménytelen a helyzetük. Azt mondta egy ilyen nőt, mint én, minden férfi csodálhat, és boldog lehet az, akit abból az emésztő tűzből részesítek, ami bennem lobog. Kértem, hogy meséljen magáról, Mr Ogden. Majdnem megkegyelmeztem neki, olyan szépeket mondott. De akkor már nem lehetett. Szép halála volt. A kéj legmagasabb fokán járt, amikor a kúpot – a G pont játék hevében – bele csúsztattam. Mindent hagyott. Mindenbe belement, és addig dobálta testét a kéj, amíg a halál el nem némította.

-       Akárcsak a fekete özvegy! – bökte ki, Ronald Ogden, szinte undorral.- A pók, amely párosodás után felfalja a hímet?

-          -Nekem egyikük sem kellett. A maga egyetlen pillantása, a hangja, a szavai mennyekbe vihettek volna! Égetett a vágy, hogy megérinthessem a bőrét. Hogy ölelhessem. Az ájulás kerülgetett, ha a közelemben éreztem. Ha meghallottam a hangját, szétáradt bennem valami csodálatosan jó, bizsergető érzés. A fejemben kezdődött és pillanatok alatt alfa állapotba kerültem tőle. Kell annál nagyobb boldogság? – nézett a férfira, átszellemült, sugárzó tekintettel.

- És Milton? Ne mondja, hogy vele is könnyű dolga volt, hiszen a felesége fiatal, és szerette.

- Amikor elvette! – vágta rá a lány. – A szeretők ágya a férjek gyóntatóhelye. Nem tudta? A férfiak szószátyárrá válnak, az idegen karokban. Őszintén mesélnek, mintha utaznának. Vonaton boldog boldogtalan kiönti a lelkét, mert úgy gondolja, sosem találkoznak többé, az út pedig hosszú, és unalmas. El kell tölteni valamivel. Mint az ölelések szünetét. Milton azt mondta: élete legboldogabb óráit éli velem, mert unja már az otthoni bizonyítást, helytállást. Szeretsz? Mondd még egyszer, simogass, becézz, ölelj, szoríts! Ezt hallotta folyton, pedig parancsra nem lehet szeretni. Sok fiatal nő azt hiszi, kegyet gyakorol az idősebb férfival, hogy hagyja magát, természetesnek veszi, hogy csak az ö vágyát szolgálják ki, a kisujját sem mozdítaná a másik öröméért. Ö mondta így. Én csak megtettem, ami tőlem tellett, és talán még élveztem is, egy kicsit a hurrá ölelését. Kellemesen csalódott önmagában! Ezt mondta. Maguk nagyon hasonlítanak egymásra. A teste, a bőre nem sokban térhet el az övétől. Ha behunytam a szemem maga feküdt a karomba, magát öleltem, simogattam, csókoltam. Csak a szavai nem a maga, kellemes orgánumán szóltak. Nem tudtak elzsongítani, pedig hozzám szóltak, nekem mondta valamennyit, és miket? Neki sem tudtam volna kegyelmet adni, mert vizet prédikált, és bort ivott. Tiltotta magát attól, hogy ha még egyszer nősül, fiatal nőt vegyen el. Azt mondta egy év, amennyi Susan, és maga között van, de a világért sem több. Úgyis hozzáöregszik az emberhez a nagy korkülönbséggel elvett nő is, hacsak meg nem pattan, mert nem azt várta, amit kap. Nem lehet zsinórban helytállni. Ugye pontosan így mondta? – nézett az elgyötört férfira. – Maguk levegőnek néztek engem, amikor ott voltak a betegszobában. És tehették is, hiszen alig hallották a hangomat. Mindig tudtam kié a szólás joga, és kinek kell hallgatnia. Akit fizetnek, azért hogy kiszolgálja magukat, azt cselédszámba veszik. Levegőnek nézik. Nem zsenírozzák magukat előtte. Mindenre figyeltem, de úgy, mint a jó inas, aki mindent lát, mindent hall, de semmit nem beszél.

- Legalább szegény anyámat hagyta volna életben! – temette arcát tenyerébe, Ronald Ogden.

- Éppen öt? – emelte fel a hangját Patrícia Belford, és mi tagadás Sinusék is felkapták a fejüket a gyűlölettel teli hangra. – Sosem tűrt volna meg a maga közelében. A felesége sokszor beszélt magában, motyogva, kék és zöld tekintetekről. Talán a tükörképe járt a fejében, vagy engem érzett veszélyesnek Magára nézve, ki tudja. Az anyja tudta, érezte, hogy van értelme annak, amit a menye motyog. Félti magát. Tőlem. Egyenesen tette fel a kérdést: van a fiam és maga között valami?

- Anyám? Ezt kérdezte? – nézett fel döbbenten a férfi.

- Igen. Miért gondolta, hogy egyik anya különb, mint a másik. A fiús anyák féltékenyebbek, mint egy hárpia feleség, és ö kedvelte a menyét, még olyan állapotban is. Azt hiszem a legnagyobb hibám, mégis az volt, az ö szemében, hogy szegény, kétkezi dolgozóként nem illettem volna, egy olyan családba, mint a maguké. Még szeretőként sem! – mondta ki felemelt hangon Patrícia Belford. Mert sosem lehet tudni, mi lesz egy bimbózó kapcsolatból, és azt mondta, ismeri magát. Tudja, hogy képtelenség lebeszélni arról, amit a fejébe vesz. Elég volt neki egy ilyen szerencsétlen házasság. Mert a hiba nem a maguk családjában van. Nem a maga génjei a bűnösök abban, hogy a gyermekük.

- Hallgasson! – kiáltott fel, Mr Ogden.

- Elnézést. Csak azt mondtam, amit ő. Vagyishogy ellenezte a maguk frigyét és igaza lett. Hibás asszonynak csakis hibás gyereke lehet. Hiába tagad a menye, csak ö lehet a bűnös abban.

- Hallgattassák már el! – ordította, Ogden.

- Képtelen vagyok tovább hallgatni!- Az igazság mindig fájdalmas! – jegyezte meg szinte bocsánatkérően a lány, de miért hazudnék? Miért találnék ki bármit is. Fáj a csalódás? A szemébe mást mondott? Nálam is betelt a pohár a filozófiájától. Kérlelni kezdtem: ne idegesítse fel magát asszonyom, a fia hűséges férj, és nekem vőlegényem van! Erre kicsit elrestellte magát. Ne haragudjon! – mondta. Már reggel fájt a fejem, és nincs nálam csillapító. Adok én! – mondtam neki, és kimentem az öltözőbe. Az antimon kristályból még volt. Olyan parányit ejtettem a tabletta mellé adott két nyelet vízbe, hogy szinte alig látszott, de én tudtam, hogy ölni fog. Lenyelte a tablettát, és szomjas lehetett, mert a vizet is mind kiitta, aztán pillanatok alatt összerogyott. Nem estem pánikba. Kimostam a poharat a mosdónál, el is töröltem, aztán leültem, és néztem a szobabelsőt. Az ablaknál egy kántáló fiatal nő, a földön egy halott, és a fotelban én, aki ismét közelebb érezhettem magam a célomhoz. Vagyis magához. Újabb akadály hárult el az útból, amelyről hittem, hogy a végén ott vár rám, a maga szerelme, amit csak azért titkolt, mert a család szeme előtt volt. A felesége egykedvűen bámult kifelé az ablakon. Én néztem őket, és amikor biztos lehettem abban, hogy az anyjának vége, elhagytam a szobát. Váltás volt, leléptem. A táskámban volt még egy kúp.

- Elmehetett vele a fiamhoz! – ordította, Mr Ogden.

- Tudtam, hogy odajön a kórházba, és nem bírtam volna szomorúnak látni. Anya csak egy van. Már akinek. Nekem egy sem volt, de még ma is sajog a szívem, ha rágondolok az emlékére. – nevetett fel furcsán a lány. – Elképzeltem, mennyire megrázza majd a hír. Szerencsére a váltótársam előbb jött és elmehettem. Magukhoz. Úgy éreztem, nem tudnám elviselni, ha osztoznom kellene egy élő halott iránti szeretetében. A mesét a nővér nehezen vette be, és elég kemény perceket éltem át, amíg a telefonnál várt. Már – már azon voltam, hogy feladom, és eljövök, vagy leütöm, és elvégzem, amiért odamentem, de szerencséje volt. És a fiának is! Milyen apa maga? – ordította Partricia Belford. – Mazochista? Mekkora bűnt követett el az életében, amelyért olyan kegyetlen módon akart vezekelni? Fenékig üríteni a keserű poharat! Azt hitte jót, tesz, ha erőnek erejével életben tartja, és nap, mint nap látja: ez telt belőlem, ennyire voltam képes? Maga egészséges…

- A feleségem is az!

- Volt. De annak vége. Soha nem lesz belőle többé szerelmes asszony, és ezzel tisztában voltam.

- Akkor tévedett. A feleségem meggyógyult. Miután maga elment történt valami. És mire én odaértem, már tiszta fejjel fogadott.

- Mit beszél? – kérdezte elfehéredve a lány. Hazudik! Ahol ö járt, onnan már nincs visszatérés, hallottam, amikor az orvosok mondták. Csak maga hihette, hogy…

- Hittem, és nem hiába. Maga nem hitt a gyógyulásában.

- Nem! – rázta a fejét eszelősen, Patrícia Belford. – Különben nem akartam volna megölni. Tudtam, hogy az élő Susannal nem versenyezhetek, de ha az élő halott eltűnik a színről, lehet reményem. Biztos benne, hogy a felesége jól van, hogy túlélte?

- Remélem! – mondta dacosan a férfi. – Bizakodom.

- Talán igaza lesz! – folytatta elgondolkozva, nyugodt hangon a lány. – Amikor óvatosan kinyitottam a, nem kilincsre zárt ablakot nem ébredt fel. Azt hittem úgy bánhatok vele, mint addig bármikor. Felhajtottam a takarót és elővettem a kúpot. Aztán hirtelen felült, és a besütő holdfénynél rám meredt. Szinte megrettentem a kerekre tágult szemeitől. Hát még, amikor visítani kezdett. Természetes reflex! – villant belém a gyanú. Addig csendes volt. Sosem ellenkezett. Aztán meghallottam, hogy rohan valaki, és alig volt annyi időm, hogy kiugorjak az ablakon. A sarkam beleakadt a párkányba, rosszul estem. Másra nem emlékszem.

-       Bár semmi ne lenne, amire emlékeznie kell, amíg csak él Miss Belford! – mondta Mr Ogden, de hangja nagyon szelíd volt. Talán túlságosan is az. – Bárcsak élhetnének azok, akiket álhitében eltett láb alól. – sóhajtotta. Honnan tudta, hol keresse a feleségem?

-            - Szerencsém volt. Amikor magukhoz indultam, akkor érkezett a ház elé egy kocsi. Egy nő szállt ki belőle, aki a feleségét kereste. Megmondtam, hol találja, de azt is megkérdezte: hogy jut a Jegenye utcába. Járt már a nagynénjénél, de az régen volt, és nála fog vendégeskedni.

-       Felkeltette a kíváncsiságom. Azt hittem újabb ellenség tűnt fel a láthatáron, és elhatároztam, hogy kifaggatom. Nem akartam a klinika előtt várni rá, elmentem a Jegenye utcába, és megismertem a kocsiját, de elképedtem, amikor magát láttam kiszállni belőle, feleségével a karjaiban. Nem vártam meg, amíg bemennek, indultam, ahova tartottam: a maga házához, a fiához. – Szeretem magát Mr Ogden. magában ölt testet apám, anyám, az elmaradt barátnők, a boldog gyermekkor, a gondtalan kacagás, a hiányolt öröm. Számomra maga jelenti a szerelmet, mindent! Mint amikor átszakad a folyó gátja, úgy hömpölygött be a lelkembe. Magaménak hittem a szép szavakat. Felolvadt bennem a jég. Érző emberré váltam. S mindezt magának köszönhetem. Mégis bánatot okoztam. hogyan is gondolhattam rá, hogy megszerezhetem azt, amire vágyom. A boldogságot. Minden mást, ha nagyon akartam volna, de azt, soha. Ami jó, azt valahogy mindig másnak adja az isten. Mindent elmondtam, mindent megbántam, de nem azért, mert ölni bűn, hanem mert olyan ellen vétettem, akiért az életem is boldogan odaadom. Remélem halálra, ítélnek. O, bárcsak sose találkoztam volna magával, drága, egyetlen, csodás, Ronaldom! Én egyetlen, szép szavú, aranylelkű szerelmem. Elfáradtam. Van még valami, amire kíváncsiak? – nézett Sinus felé.

- Azt hiszem azzal, amiket mi felderítettünk összeállt a kép. Köszönjük az együttműködését, Miss Belford. – mondta Sinus. – Mindannyiunk dolgát megkönnyítette az őszinteségével.

- Csak azt ne mondja, hogy sajnál! – szólalt meg a lány.

- Elvárná? – kapta felé a fejét, Ronald Ogden.

- Mi tagadás, jólesne, de hogy is várhatnám el. Különösen magától. Legyen nagyon boldog, és alakuljon úgy az élete, ahogy megérdemli, s ahogy én szívből kívánom.

- Még találkozunk! – mondta Ronald Ogden, és kisietett a szobából.

Sinusék döbbenten nézték, a ragyogást a lány arcán, ahogy a férfi után nézett.

- A doktor úr szerint két nap múlva nem lesz szüksége ágynyugalomra, és kezelésre. Ugye tudja, hogy a beismerő vallomása alapján kiadják maga ellen a letartóztatási parancsot, és előzetes őrizetbe kerül?

Patrícia Belford úgy nézett az ajtóra, mintha semmiről nem venne tudomást.

- Megértette, amit mondtam? – kérdezte tőle a felügyelő.

- I. Igen.- Még visszavonhatja a beismerő vallomását! – szólalt meg a védő. – Módosíthat rajta, senki nem kötelezhető, hogy önmagára nézve terhelő vallomást tegyen!

- Senki nem kényszerített, ügyvéd úr. Magamtól beszéltem. Teljesítették, amit kértem, nekem is kötelességem volt betartani az ígéretem. Most már sokkal jobb. Megkönnyebbültem. Így szokták mondani a jómadarak, akiket vallatóra fognak? – nézett Sinusra, a lány.

- Amint lehet, meglátogatom az őrizetes fogdában, de ha addig bármi kívánsága lenne, jelentse, hogy látni akar, és rendelkezésére állok. – búcsúzott a védő.

- Köszönöm. Nem lesz semmi kívánságom. Az egyetlent, teljesítették! – mondta a lány, és fáradtan hunyta le a szemét.

Sinusék elhagyták a szobát. Az őr ott ült az ajtó előtt.

- Nem lenne jobb, ha benn… – kezdte volna Blood.

- Megszökni nem tud, az ablakon rács van, és a doki szerint hamarosan kap egy injekciót, amitől elalszik. Az agyrázkódása elég súlyos volt, és szerinte, még ezt a kihallgatást sem lett volna szabad, ilyen kötetlen ideig engedélyeznie. Még szerencse, hogy Patrícia Belford elég jól bírta.

- Akkor irány a zsarudúc, és essenek neki a lányok a gépelésnek. Alig várom, hogy túl legyünk rajta.

- Hátborzongató ügy volt annyi szent! – mondta Sinus, miközben elhagyták a kórházat.

Patrícia Belford csak akkor nyitotta fel a szemét, amikor pár perc múlva megjelent a nővér a kezelő kocsival. Naponta kétszer kapott injekciót, intravénásan. Nem figyelt a szúrásra. Gondolatai máshol jártak. Nem akart elaludni. Nem akarta, hogy álomba oszoljon az, ami néhány perce még valóság volt. Hogy itt ült előtte a férfi, akiért a hideg is kirázza.

A nővér elővette az egyszer használatos fecskendőt, felszívta az injekciót, majd szakavatott mozdulatokkal, beadta. Már nyúlt a kerekes kocsi fogantyújához, amikor Patrícia Belford megszólalt. A hangja szelíd volt, szinte rimánkodó.

- Adna egy pohár vizet? Nagyon megszomjaztam.

- Természetesen! – felelte a nővér, és odalépett a mosdóhoz. Megeresztette a csapot, és a víz folyását nézte, pedig amikor otthon a fürdőszobában vizet ereszt, akaratlanul is, mindig a tükörbe pillant. A rabkórteremben nincs tükör. Semmi olyan, amivel a beteg kárt tehetne magában. A poharak is papírból vannak. Jól kiengedte a vizet, aztán odavitte az ágyhoz. Patrícia Belford hálás tekintettel nézett rá, miközben mohón ivott.

- Nem lázas? – kérdezte a nővér. Olyan piros az arca, mintha.

- Semmi bajom. Csak túl sok volt egyszerre.

- De legalább túl van rajta? – kérdezte a nővér.

- Hál istennek. Mázsás sulyok hullottak le a lelkemről.

-       Igen, ezt mindenki így mondja! – jegyezte meg a nővér, és kifelé indult. Az összegyűrt papírpoharat a sarokban álló kosárba dobta. Az őr meghallotta, hogy az ajtóval matat, és kitárta előtte, hogy a kerekes munkaasztallal elhagyhassa a szobát.

-             Hat szoba volt a folyosón és mindegyikben feküdt valaki. Patrícia Belford volt a hatoska, – ahogy odakint mondanák – vagyis vele befejezte az injekciózást, gyógyszerezést. Nem túl sietősen ment oda a folyosó másik végén lévő, felügyelő nővérhez.

- Készen vagyok! Semmi különös jelentenivalóm, nincs. A hatosban Patrcia Belfordot alaposan megszorongathatták. Olyan az arca, akár a pipacs. Azt hittem lázas, de nem…

- Vagyis ellenőrizte? – kérdezte a felügyelőnő.

- Megkérdeztem tőle, és azt mondta, jól érzi magát. Most úgyis elalszik, és reggelre kipiheni az izgalmakat.

- Adja ide a tálkát. Hat fecskendő, hat tű. Megvan?

- Természetesen. Tudom mi a rend. Vagyishogy… de… – hallgatott el hirtelen a lány, majd, mint aki azon nyomban észbekap, futni kezdett vissza a hatos szoba felé.

- Mi az? Mi történt? – szólt utána döbbenten, de azonnal talpra ugorva, a felügyelőnő.

- Csak öt fecskendő van a tálkában. – kiáltott vissza a nővér.

- És biztos benne, hogy…

- Hat volt. Mindnek beadtam… – kiáltotta a nővér.

- Akkor meg rohanjon!

Az őr felfigyelt a mozgásra, és odaugrott, hogy, az üveges ajtón át benézzen a gondjaira bízott Patrícia Belfordhoz.

Minden ereje elhagyta attól, amit látott. A beteg, félig ülő helyzetben éppen a vénájába szúrta a tűt, miközben arcizma sem rebbent. Minden szinte pillanatok alatt zajlott le. A szobába már hárman estek be, és az ágyhoz érve, a nővér kitépte a fecskendőt Partricia Belford elernyedt kezéből.

Elkésett. A többszörös gyilkos szemei felakadtak, tekintetéből kialudt az értelem, eltűnt a fény. Meghalt. Nem lehetett volna eldönteni, hogy a három, ágy körül álló eleven ember közül, melyik volt a legrémültebb.

- Csak arra figyeltem fel, hogy maguk rohannak errefelé, és ösztönösen benéztem hozzá. Nem tudtam, mit tegyek. De képtelen lettem volna előbb kikapni a kezéből, mint maguk. Milyen injekciót adhatott be magának? Hogy került hozzá? Jelentenem kell a felügyelő úrnak.

- Természetesen, de ö képzett nővér… volt. Neki egy üres fecskendő is megtette, hogy a halálba küldje magát. Teleszívta levegővel. És gyorsabb volt, mint mi. Légembólia. Biztos halál. Nem véletlenül előírás, hogy az intravénás injekciók beadása előtt át kell járatni a tűt, nehogy levegő maradjon benne. – mondta a felügyelő nővér.

- Légembólia? – És a fecskendő? Hogy juthatott hozzá? – méltatlankodott az őr.

-       Nem vettem észre, amikor elemelte. Vizet kért, én odamentem a csaphoz. Ha lenne tükör a mosdó felett, láthattam volna, hogy elveszi, de nincs, és én nem néztem hátra. Óvatlan voltam. miközben, ő ellopta magának a legkegyesebb halált. De mi lesz velem? – sírt fel a nővér. – Gondatlanság! Azt fogják mondani, hogy gondatlan voltam!

- Még örüljön, ha csak azzal vádolják! – jegyezte meg a felügyelőnő. – Ugyanannyi erővel azt is mondhatják, hogy együttműködött vele, megesett a szíve rajta. Úgy tudom biztos halál várt, volna rá. Hát az adófizetőknek megspórolt egy csomót. Tárgyalás, őrzés, tanuk. Rabtartás, kivégzés. De, nem szívesen vagyok most a saját bőrömben.

- Sosem szánnék meg egy gyilkost! – sírta, a nővér.

- Pedig némelyikük, mire idekerül, szánandóvá válik. Talán csak itt fogja fel, mit csinált, és mit kaphat érte. Mit tudjon ilyenkor mondani az ember? Szóljon a doktor úrnak. Mi itt maradunk vele.- mondta a felügyelőnő, az őrnek.

- De ne nyúljanak hozzá! – szólt vissza a tizedes, az ajtóból.

-       Nem tegnap óta szolgálok ebben a kórházban, tudom, mit kell tennem, egy kétséges halálmód során elhunyt ember körül. – jegyezte meg nagyon fáradtan a felügyelőnő. -Tudom, hogy itt szigorú az elszámoltatás, tizedes úr. Aki idekerül azt számon, kéri tőlünk a társadalom, csak addig nem törődik egyikkel – másikkal a kutya sem, amíg lehetne rajta segíteni. Ha itt gondatlanságból kárt tesz magában, azért felelnünk kell, de ki felel azért, hogy egyetlen ember is idekerül, vagy az idekerülök által a temetőbe? Ki? Kicsoda?!

-       Szinopszis

-       Linda Taylor: Gyönyörű halál c. Bűnügyi regényéhez.

-

-       Megesik, hogy egy családban, rövid idő alatt két férfi is meghal, de hogy szinte írmagjai is alig maradjon, egy addig boldogan, vagy belenyugvással élő famíliának, és röpke hetek alatt söpörjön végig köztük a halál, az nem mindennapi. Hát, még ha Sinus felügyelő, és Blood őrmester kiderítik, hogy nem infarktus végzett a szállodai szobákban az ötvenes férfiakkal, hanem egy színtelen szagtalan méreg, amely szívhalált okoz, és haláluk előtt egy csodálatos vörös, barna, szőke hajú bombázó ment fel a cégük részére állandó jelleggel bérelt lakosztályba, – ami egy kezdő nyomozó figyelmét is felkeltené. Beletekinthetünk a család egyetlen élve maradt férfitagjának családi életébe, amely nem mindennapi, hiszen rajongásig szereti tíz éves, – szinte torzszülött fiát, és – idegszanatóriumban kezelt – feleségét. Tudja, hogy a fiának csak évei lehetnek hátra, de mindennel ellátja, a gondolat nélküli testet, s abban is szinte biztos lehet, hogy a kisfia miatt lelki beteggé lett felesége, sosem vesz tudomást többé a körülötte történtekről, mégis naponta meglátogatja, beszél hozzá, reménykedik. Gyönyörű emberi érzések, vad, szinte gyilkos vágyú erotikától fűtött szex szövi át, a végig izgalmas mesét, és bárhogy igyekszik is a nyomozópáros – Sinus felügyelő, és Blood őrmester -, a halál mindig egy lépéssel előttük jár. Ám mire az írónő kibontja a teljes történetet, csak egyetlen szóval ismerhetjük el határtalan fantáziáját, emberi érzésekben való jártasságát és logikájának nagyszerűségét: ÉSZBONTÓ!

-       Budapest, l992. szeptember

-       Terjedelme: 210 flekk. 2l5

-       807 karakter