Másvilág

Bűnügyi regény

Irta: Linda Taylor

Első fejezet

Amikor Danny Dutton apja, a múlt század első harmadában, megalapította temetkezési vállalatát, találóbb nevet nem is választhatott: a “MÁSVILÁG“- nál. Ő akkor még, csak a holt lelkek, második honára gondolt, de, azóta, ahogy a technika, és az emberek temetkezési szokása változott, ugy lett a cégnév, egyre többjelentésű.

Danny Duttonnak, a cégbejegyzéskor, csak egyetlen aranydíszítésű halottas kocsija, és két, sötét szőrű lova volt, de nem is igen kellett más, a végtisztesség méltó megadásához. A halottas házból szolgáltatást kértek, de csak módjával, mert akkor még halott mosó, virrasztó, és sirató asszonyok látták el, a legtöbb feladatot, az elhunyt körül. A tükröt le kellett takarni, a testet rendbe kellett tenni, felöltöztetni, és kiteríteni. Igy mondták, amikor az eltávozót, koporsóban, vagy a nélkül, egy hosszú asztalon, a legszebb szobában felravatalozták. Egy nap, és egy éjjel, jöttek, a gyászolók, hogy végső búcsút vegyenek az elhunyttól.  Az éjszakai látogatók virrasztva emlékeztek, de ha a család tehetős volt, halotti énekeket kántáló, sirató asszonyokról is gondoskodott.

A család megbízottja felkereste a papot, elmondta, mit szeretnének hallani, az elhunytról, a ravatalnál, és a földbe eresztés perceiben. Hozzátartozó intézte az értesítések nyomtatását, – kis településeken a széthordását- nagyobb városokban, a szomorú hír postázását. Amikor eljött a temetés napja, a gyásznép összegyűlt a halottas háznál, és a pap elmondta, amit kellett. A sírásók, vagy a legközelebbi férfi rokonok -melyik családnak milyen igénye volt- leszögelték a koporsót, és beemelték a halottas kocsiba. A gyászhuszár, mert igy nevezték a kocsist, felült a bakra, és, a fekete bóbitás, gyászlepellel letakart lovak, visszafogott tempóban, földre szegezett fejjel elindultak. Hajtójuk talpig fekete sujtásos öltözetben, kihúzott derékkal, tiszteletet parancsolóan ült a bakon. A menet megjelenése messziről jelezte, hogy félre a mosolyt, gyászol egy család, és akinek lelke van, együtt érez vele, mert ma ő, holnap én. Úgy volt illendő, hogy, amig a halottas kocsi elhaladt, az emberek bezárták az ablakokat. Ha, ismerőst temettek a nők, imára kulcsolt kézzel, a férfiak levett kalappal, a kapuban állva, búcsúztak tőle. Nem akadt jármű, -igaz, akkor még nem is volt sok,- vagy járókelő, aki ne állt volna meg, amig a méltóságteljesen vonuló, szomorú menet elhalad előtte. Akkor még volt becsülete a halálnak, tartottak tőle, féltek a babonáktól, inkább kitértek a gonosz szellem, vagy az emberek szóbeszéde elől.

A temetkezési vállalkozó, vagy leginkább a családtagok, barátok, kiásták a sírt, a lélekharang is megkondult, és mihelyt a sírhelyhez értek, kezdetét vette a gyászszertartás. Beszélt a pap, búcsúzott a család, vagy ha nem volt, aki körülállja a nyughelyet, a sírásók elföldelték a koporsót. Amikor felemelték az első lapát földet, odatartották a családtagok elé, hogy dobjanak belőle, a koporsóra. Ha senkije nem volt az elhunytnak, a sírásók, sosem hagyták el, hogy egy maréknyi röggel, ne kívánjanak, békés nyugodalmat az eltávozónak. Legyen neki könnyü a föld!

Akkor még egyszerű volt a világ. Aztán került ezüstös díszítésű, és hófehér halottas kocsi, a fiatal elhunytaknak, és az aranydíszítés is gazdagabb lett, az idősebbeket szállító, üveges hintón. Koromfekete, fényesre suvickolt, díszes lepellel borított lovak vontatták, a legszomorúbb rendeltetésű járművet, az örök álomra szenderült, földi halandó, utolsó nyughelyéig.

A Duttonok, akkoriban értetlenül álltak, Danny pályaválasztása előtt, mert sokféle foglalkozás akadt a családban, de temetkezési vállalkozó soha. Akkor még nagyban meghatározta a férfiak pályaválasztását a szülők, vagyis az apák foglalkozása. Szinte törvényszerű volt, hogy az orvos, az ügyvéd, a kőműves, a földmíves, vagy tanitó gyermeke, arra a pályára kívánkozzon, amibe szinte, belenőtt. Ott volt a példa előtte, elhatározhatta, mit tenne másként, és átvehette az öregek hozzáállását. Danny Dutton pályaválasztásának, semmihez sem fogható oka volt.

Farmon éltek, és hat éves lehetett, amikor meghalt egy unokanővére, diftériában. Akkoriban olyan járvány volt, hogy ha, egy öt-hat gyermekes családból, kettőt temettek, mire hazaértek, a harmadik ki volt terítve.  Történt, hogy Danny tudatlan, vagy inkább tanulatlan nagyanyja felsorakoztatta unokáit, egy rokon lány koporsója mellé. A végső nyughely a szép szoba, nagy asztalán állt, és amikor őt felemelték, hogy utoljára megcsókolja a halottat, elámult: mit keres egy csitrin, a menyasszonyi ruha?  Csak, mert a nagyanyja akarta, megpuszilta a halálba sápadt, jéghideg arcot, de egy héten át minden éjjel felsírt, mert álmában, nedves, puha gyerekszája, valami jeges borzalomhoz ért. Soha nem ment ki a fejéből a halott látogatás, a búcsú puszi, és ahogy nőtt, egyre többet gondolt arra, miként lehetne az elmenést kulturáltabbá, s főleg, méltóbbá tenni. Azt megértette, hogy azért öltöztették menyasszonynak a bakfislányt, mert a halál megfosztotta az araságtól, azt is megértheti, akinek elég erős természete van, ha valaki önszántából, csókkal akar elbúcsúzni halottjától, ám azt, hogy senki ne intsen megálljt, amikor egy fertőző betegségben, járvány idején elhunytat, gyerekekkel is végigcsókoltatnak csak azért, mert ha nem tennék, mit szólnának, az emberek?! A temetkezési szokások az emberrel egyidősek, de hogy ne lehessen másítani mindenen, ami sokak jóérzését sérti, holtában is megkülönbözteti a tehetőst a szegénytől, abba, Danny, nem akart belenyugodni. Tiz éves korában, ha megkérdezték, mi leszel, azonnal rávágta: temetkezési vállalkozó. Eleinte csak nevettek rajta, de amikor első munkahelyéül is, a sírásást választotta, kezdtek belenyugodni a megváltoztathatatlanba. Amig alkalmazottként dolgozott, minden fillért félretett, és mihelyt kölcsönből önállósíthatta magát, nem volt nála boldogabb ember a földön.

Szerencséjének, vagy figyelemreméltó hozzáállásának köszönhetően, de tény, hogy szolgáltatásai egyre bővültek. A város szélén vásárolt földön felépült, az első ravatalozó. A díszes kocsik, és a fekete lovak, a bakon ülő gyászhuszárokkal, mindaddig szolgálatban maradtak, amig ki nem szorította őket, az automobil. A cégfőnök, a halotti tor rendezésében rejlő lehetőséget felismerve, éttermet, és kaszinót létesített a telephelyen, ahol, az elhunyt hozzátartozói, a végső búcsú után, együtt maradhattak. Nem vitás, hogy az alapító, találó nevet választott, a szomorú rendeltetésű intézménynek, mert más lett a világ, és a cég neve, nemcsak a túlvilágot, de az itteniben beálló változásokat is jelenthette.

Amikor Danny Dutton, az első darab földet megvette, – természetesen kölcsönből – úgy gondolta, majd a fia terjeszkedhet, gyarapodhat, építkezhet, és ha ugy látja jónak, bővítheti a területet, hiszen egy temető létesítése sem rossz befektetés. Azt azonban még ő sem gondolta, hogy, szinte körbeépítik a birodalmát, amely kis város lett, a nagyváros szélén. Már nemcsak a temetésre, vagy megemlékezésre érkezők látogatták a “Másvilágot”, mert a nívós vendéglátóhelyeknek híre ment, és sokan keresték fel, a nap minden szakában, a kitűnő konyhával szolgáló intézményeket.

Többféle egyházi szertartáshoz illő terem épült, betonozott utak, sőt utcák egész sora szelte át, a csupa virág, mindig illatozó, sokkal inkább pihenő ligetnek tetsző, mintsem végső nyugalmat sejtető parkot. A cég melegházi, és szabadföldi virágokat termesztett, koszorút, csokrot kötött, vagyis azon igyekezett, hogy a szomorú napokban, ügyfelei válláról minél több gondot vegyen le. Épültek irodaházak, a cég dolgozóinak lakópark, és mivel a technika egyre inkább teret hódított, az elmúlással kapcsolatos teendőkben, nem lehetett kitérni semmi elől, ami a lakosság igényeivel egybeesett.

Ahogy telt az idő az emberek kezdtek megbarátkozni a hamvasztás gondolatával, egyre kevesebben idegenkedtek, a területkímélő, urnás végtisztességtől, de a koporsós földbetemetésre is, megmaradt az igény.

A cégalapító, – nyugodjon békében – 7o évesen részesülhetett vállalkozása, osztályon felüli szolgáltatásában. Fia, olyan pompával temette el, hogy több száz személyes hajnalig tartó halotti toron, maradtak együtt a barátok, és nem volt sírás, csak mosoly, emlékezés, az elhunyt szerint, gyönyörű életre. Az öreg sosem veszett össze senkivel. Világhíres volt a türelme. Ha valakinek, neki meg kellett tapasztalnia, hogy az emberek ötletekben kifogyhatatlanok, és aki szolgáltat, annak tennie kell, amit kérnek, mert ha megtagadja, akad más, aki vállalja. Nem, igen volt olyan óhaj, amire a nagypapa azt mondja: ilyesmit, az én cégemnél, nem lehet, kérem. Sokat mesélt egy esetről, amikor a vendéglátás beindult, és egy úr, megrendelte saját temetését. A nagyapa, rezzenéstelen arccal, hallgatta a fura kívánságot.

-Az értesítő kártyákat már megfogalmaztam. Egyes szám első személyben búcsúzom mindenkitől, akit fájó szívvel hagyok itt. A kártyákon híre hamva sem lehet a fekete szinnek. A leghíresebb festők képei díszítsék az értesítőt, hogy egy kis szépséget lopjak az emberek lelkébe. Több száz személyes vacsorát, szalon zenészeket kérek, és koporsót, amelybe, a búcsúünnep végén, belefekszem, hogy a fotósok megörökíthessenek. Látni szeretném, miként festek, a végső nyughelyemen. Tudom, hogy már csak hetekben mérhető, ami a földi létből hátra van, de úgy akarom befejezni, ahogy éltem: derűvel teli, szeretettel.

A rendezvénynek híre ment. A lapokban megjelentek az egyedi búcsúesten készült fotók. Az elköszönőnek, csak akkor csordult ki a könnye, amikor a koporsóba fekve, villogni kezdtek a vakuk. Erős természetű ember az, aki még életében látni meri magát, holtan, kiterítve.- fejezte be, sosem unható emlékezését, Nagyapa.

Akadt szokatlan, de logikus kívánság: gyásznépet kértek, legalább húsz főből állót, mert az elhunyt, - vagyis a temettető apja, - olyan zord, és összeférhetetlen ember volt, hogy csak egyik fia, kísérte, jó szívvel, utolsó útjára. Az első megrendelésre elég nehéz volt összeszedni húsz “gyászolót“, de aztán szerveztek egy, százfős állományt, akik, ha szükség volt statisztákra, alkalmi munkavállalóként, részt vettek, a ceremónián. Furcsa, de vannak emberek, akik szeretnek temetésre járni. Isten tudja miért, ha egy településen meghal valaki, a szertartásra sokkal többen gyűlnek össze, mint amennyi őszinte gyászolót, az elhunyt életvitele megérdemelt volna.

A “Másvilág”, az irodaházakkal, a család lakásaival, mélygarázsaival, különleges avar, és elmúlás illatával, gyakran megkonduló lélekharangjával, a legnagyobb zeneszerzők, környezethez illő, műveinek, szünet nélküli halk hallatásával, tagadhatatlanul, egészen más világ, és a század végére már temetővel, urnafalakkal rendelkező létesítmény lett.

A vállalkozás, a sokféle rendeltetésű városrész, sokkal inkább hasonlít egy nagyüzemre, mert, hol van már az alapító által avatott, első krematórium. A legmodernebb technikai megoldású, kemencesor szolgál helyette.

Steven Dutton – az unoka- a jelenlegi cégvezető, szinte belenőtt a vállalkozásba, és csak azért szerzett két diplomát, hogy a vállalkozással kapcsolatos teendőkben, ő dönthesse el, mit hogyan. Villamosmérnök, és közgazdász lett. Annyiban hasonlított nagyapjára, hogy neki sem akadt fel a szeme, amikor egy leendő kliens, vagy az elhunyni készülő, de még fiatalember, azt kérte: ne csak porrá, de gyémánttá égessék a testét. Az ékkövet adják át a feleségének, vagy ha ő már nem él, a család valamely tagjának, hogy örökké köztük maradhasson, és ne legyen gondjuk, halottuk napi temetőlátogatására, virághordásra, gyertyagyújtásra. Mennyivel szebb egy csillogó kő, bármilyen apró is, egy gyűrűben, mint egy bármely okból gondozatlanná vált sir, vagy poros urnahely.

Az ötlet hamar megvalósult, és Steven Dutton, mert a jövőtervezéshez, a reklámhoz, legalább olyan jó érzéke volt, mint a nagyapjának, térítésmentesen ajánlotta fel, az első megrendelő gyémánttá hamvasztását, gyűrűbe foglalását. A reklámnak szánt figyelmesség bevált, és sorra jelentkeztek olyan ügyfelek, akiknek már volt kiből, gyémántot égetni. Az úr, aki az ötletet adta, még két évig élt, és halotti torát az irodaház, legnívósabb éttermében ülték meg.

Az ilyen olyan ötletek, újra, meg újra felbolydítják a temetkezési szokásokat, és Steven sem halogathatta sokáig, a fagyasztással porlasztásos, szolgáltatást. Szakembert is talált az új eljáráshoz, és a lehetőség, hogy egyetemi barátja lesz az, szinte minden porcikáját lázba hozta.  Az egyetemen kicsit furán kezdődő barátság szövődött közte, és a nála sokkal törékenyebb, Jeremy Hayer között, ami – akkor még nem is sejthette – megváltoztatta egész életét. Megjelenésükben egymás ellentétei voltak. Ő magas, vállas, fekete hajú, szép arcvonású, férfivá lett, míg Jeremy mellett, az utolsó évfolyam alatt is, úgy mentek el, a lányok, mint aki egy nyakfordítást sem ér meg. Szőke volt, savószemű, -bocsánat, hogy élek- önbizalmú, öltözetére -több okból- nem sokat adó, és minden helyzetben félrehúzódó.

Barátkozásukat, az évfolyamtársak “ellentétek vonzzák egymást” jelenségnek tekintették. Jeremy Hayer dolgozott, hogy tanulhasson, de akkor sem szánt volna több figyelmet a kinézetére, ha telik rá. A tanulás minden szabad idejét lekötötte, és kettőt sem lépett volna, hogy testét izmosítsa, sportoljon, vagy ha mást nem, reggelente, fusson egy nagyot.

Jeremy, belepirult Steven ötletébe, és zavartan vallotta be, hogy már régen foglalkoztatja a fagyasztással porlasztó eljárás lehetősége, de nem akart tolakodó lenni. Sokan riognak az égetéstől, talán a fagyasztás gondolata nem olyan borzasztó, és az eredmény ugyanaz. Elvben már ki is dolgozta, és ha tőke van hozzá, rövid idő alatt üzembe helyezhető, a legújabb temetkezési eljárás.

Az együttműködésben, a nagyapja nevét viselő apa,  Danny Hutton, bevonásával, hamar megállapodtak, az öregúr örült, és felajánlott egy kényelmes lakást, az ifju természettudósnak. Mindig is szívügye volt a jobbítás, a minden igényt kielégítő szolgáltatások legszélesebb skálájának befogadása, semmit nem utasított el, vagyis ugy vezette a céget, ahogy apjától látta. A fagyasztással porlasztás eljárása tetszett neki, s remélte, hogy azok is megbarátkoznak vele, akik a hamvasztástól irtóznak. Minden olyan módban, amely nem földbe temetés, jövő javító lehetőséget látott. Sokszor mondogatta:

-Úgyis kinövi az emberiség a földet, hát még, ha valamennyien követelünk belőle egy, ki tudja meddig birtokolható darabkát, csontjaink nyughelyéül. A sir hely- foglalása 2o-25 éven át, még nem volna gond, -amíg akad parlagföld a település határában,- de egyes országokban- lélegzetelállító szoborparkok alakultak. Egymást érik a halott emlékére rendelt, nem is sírkövek, inkább milliókat felemésztő emlékművek. Ki tudja? Az elhunyt kérte, vagy a kivagyiság, a tiszteletadás követeli meg a gyászolóktól a: „hadd lássák mennyire szerettük”  temetői jeleket. Már ma is létezik olyan ország, ahol a végleges földbe temetést nem engedik meg. A hagyománytisztelet okán, legfeljebb egy napra eltemethetőek ugyan a halottak, de kiásás után 8-l2 fős, közös sírba kell kerülniük.

Ahogy Jeremy beköltözött a “Másvilág” egyik kényelmes lakásába, felgyorsultak az események. A jók is, a rosszak is. Meghalt Steven édesanyja, csontrákban. Apja vigasztalhatatlan volt, nemcsak azért, mert imádott feleségét veszítette el, hanem mert leánya, Nicole, anya nélkül maradt. Sokan mondhatnák, hogy inkább 3o éves korában maradjon egy lány anya nélkül, mint karon ülőként, de Nicole fölött észrevétlenül szálltak el az évek, olyan maradt 3o évesen is, mint egy – küllemének hibáival tisztában lévő, önbizalom nélküli, félrehúzódó – csupa kéz, csupa láb, bakfis.

Jeremy megjelenése jót tett a családnak. Esténként összeültek kártyázni, beszélgetni, és ahogy teltek a hetek,  Steve, felfigyelt valamire, amivel csakhamar odaállt apja elé.

-Ugy látom, a fiatalok kedvelik egymást. Irúlnak, pirulnak, ha véletlenül összeakad a tekintetük. Nem gondolod apám, hogy Jeremy, idővel bedolgozná magát a “Másvilágba”. Jóravaló, becsületes fiúnak ismertem meg. Benne van a nősülési korban, és ha csak pár évet is, a siker, az érvényesülés hajszolásával tölt, már régen jómódú, családos ember lehetne. Na, de akkor, neked nem lenne vejed, nekem sógorom- nevetett Steven, és apjának olyan érzése támadt: sosem látta még olyan boldognak, egyetlen fiát. Dehát nem csoda, hiszen a báty, akkor is örül a húga, esetleges boldogságának, ha nem ért vele egyet, hát még, ha maga komendálja, a férjnek valót.

A fiataloknak nem szóltak. Folyt minden ugy, ahogy addig, csak Steve csalta a városba egyre gyakrabban a húgát, és beszélte rá, egy-egy, jobb divatszalonban való válogatásra. Igyekezett megértetni vele, hogy az ember nem másnak, magának öltözik, hiszen jobb tükörbe nézni, ha olyasvalaki tekint vissza rá, akiben bárki elgyönyörködhet. Nicole, kezdett megbarátkozni a felnőtté válás, a magakelletés gondolatával, mert a vénlánysághoz közelítve, egyre többet riogatta egy belső hang: egyedül maradsz, kellene valaki, akit szeress, aki szeressen.

Danny Dutton, gyakran elgondolta, ahogy a fiatalok tekintetéből, mozdulataiból olvasni próbált, hogy milyen szerencsés ember a fia, Steven, hiszen – a majdnem három milliós város közepén, – egy hatalmas intézmény társtulajdonlása vár rá, amely, jó módot biztosít – adná isten – minél nagyobb számú családjának. Ez a vágya azonban szinte elérhetetlennek tűnt, mert a Duttonok sosem dicsekedhettek túlszaporodással. Mindig bántotta, hogy nem születtek testvérei, és öregségére is csak hárman élvezhetik a “Másvilág” hozadékát. Ki tudja hárman is, meddig? Mi lesz a céggel, ha ő meghal. A lánya biztosan nem viszi tovább, Steve szívvel lélekkel végzi a dolgát most, de mi lesz, ha ő már nem él. Ha jön egy nő, aki eladatja vele a vállalkozást, és termelő területre fekteti be a tőkét.  Az elmúlásról mindenki másként gondolkodik, pedig aki azt hiszi, hogy a temetés, csak nemszeretem esemény, az téved. Danny Dutton, vallja, hogy senki nem választhatja meg, miként érkezik a világra, de ahogy elmegy, az, miért ne lehetne, szerettei számára, a gyász keserűsége helyett, felejthetetlen, csakis a szépre emlékező családi esemény.

A “Másvilág” több száz alkalmazottat foglalkoztat, és nem igen akad olyan vállalat, amelynek munkaköri leírása bizarrabb, szerteágazóbb lenne. Szakács, pincér, szabó, divattervező, kozmetikus, sírásó, koporsókészítő,  kemencekezelő, maszkmester, balzsamozó, és ki tudná felsorolni hányféle, szakmunkás segíti, hogy olyan híre maradjon a cégnek, amilyen van.

A vállalkozás területén szálloda üzemel, ahol a messziről érkező gyászolók 1-2 éjszakát eltölthetnek. Danny Dutton, minden új dologra nyitott, csak a fagyhalál, vagyis az újraélesztés gondolatával nem tudna megbarátkozni. Nem hisz a kiolvasztás, és továbbélés lehetőségében, s ez visszatartja attól, hogy befogadja a “Másvilág”- ba, a jégkoporsóban, úgymond feltámasztásra váró klienseket. Becsületes emberként viszolyog attól, hogy olyasmiért évekig, vagy évtizedekig bért szedjen, amihez a szolgáltatás kezdetekor, sem fűzhető sok remény. Ugy gondolja, inkább a gyógyítás, mint a jegelés lehet a hosszabb, és főleg boldogabb emberi élet alapja, és temetkezési vállalkozó létére, egész sor tudományos célú, kutató, és gyógyító tevékenységet támogat.

Az hamvasztásos urnatemetés, és a legújabb, a tűz ellentéte, a fagyasztásos módszer igénybevétele tetszett neki, szívesen támogatta fia elgondolását, különösen hogy maga mellé hívott, egy kitűnő tudóst, a barátját.

A csonttá fagyott test, vibrációs asztalon való elporlasztásának bevezetése folyamatban van. A művelet lényege, hogy a testet mínusz 196 fokos nitrogénbe merítik, és a csonttá fagyott maradvány, egy vibrációs asztalon porrá hullik. A fejlesztés nagy körültekintéssel jár, mert melléfogás befektetni olyasvalamibe, amire nincs igény. Nem akart úgy járni, mint egy balga kollégája, akinek tettéről az egész világ, tudomást szerzett. Az influenzajárvány idején felfutott a halálozások száma, s mert nem akart elszalasztani, egyetlen megrendelőt sem,  annyit vállalt, hogy akkor sem tudta volna teljesíteni, ha tízszer annyi kemencéje, és kapacitása van. Gondolt egy borzasztót, és a holtakat elásatta saját kertjében, ideiglenes jelleggel, hogy amint a bőség alábbhagy, egyenként kihantolják, és elhamvasztják a tetemeket. Az urnákkal nem volt gond, mert senki nem ellenőrizte, mit tett, az elhunytak hamvai gyanánt a, nyugkelyhekbe.

Jeremy Hayer, és Nicole hamar egymásra találtak, vagyis, jobban fedi az igazságot, hogy a két Danny, közös nevezőre hozta az érzéseiket. Az öreg Danny nagy gondtól szabadult, amikor leányát odavezette Jeremyhez, és gondjaira, vagyis szeretetére bízta. Nem csoda, hiszen a Teremtő nem sok maga kellető adománnyal áldotta meg, a remek partinak számító, leányt.  Hiányzott belőle a nőies kedvesség, a természetes hiuság, s ha ezt apja szóvá tette, csak ránézett bánatos szemeivel, de egyre ritkábban kellett kimondania:

-És mit csináljak, a púpommal, Papa?

A kislány gerince, szülés közben sérült meg, és azóta hiszi Danny Dutton, hogy mindenhez szerencse kell. Mert Nicole születése, a legjobb hírű klinikán, a legjobb szülész közreműködésével zajlott, a sors mégis megtagadta, hogy a gyermek sudár alkattal élhesse életét. Mivel Nicole, a második gyermekük volt, a felesége hallani sem akart újabb terhességről, mert sosem fogyott ki az önmarcangolásból, a könnyekből, mígnem a csontrák, alig 6o évesen, elvitte.

Második fejezet

A kocsi, amelynek kormányánál egy férfi ült, jó ideje várakozott már a parkolóban. A környék csendes volt. Éjfél felé járt, amikor, nem messze tőle, megállt egy autó. A kormány mögött egy nő tollászkodott, összeszedett ezt, azt, majd kiszállt. Akkorra a férfi már mellette állt. Pár szót váltottak, a nő becsapta az ajtót, és elindult a férfi előtt, annak kocsija felé.

A férfi kinyitotta a luxus jármű ajtaját, majd amikor asz asszony beszállt, gyors léptekkel hátrakerülve, odaült a volán mögé, és indított.

-Magánál van a mobilja? Az enyém lemerült, és oda kell szólnom..

-Tessék- nyújtotta át, az apró készüléket az asszony.

A férfi indított.

-Nem hívja? – kérdezte az asszony.

-Még van idő, legalább húsz perc, mire a, szállodához  érünk.

-Mi a szösz? Szóval szállodába megyünk?

-Baj?

-Dehogy baj, csak kiváncsi vagyok, mihez kezd velem egy, csupafülfalú, szállodában, az a bősz tigris.

-Annyira szeretik egymást?

-Szeretni? Bárcsak tudnám, mi az?! – nevetett a nő.

-Hogy mondhat ilyet, hiszen asszony, feleség.

-Nő vagyok, aki emberből van, és olyan, amilyen.

-És ez magának életcél?

-Kényszermegoldás, de számomra a legjobb. Adok-kapok. A szex nekem ugyanazt jelenti, mint neki, vagyis éppen az ellenkezőjét, de akár a patent, a kettő egymás nélkül nem érne semmit. – nevetett az asszony.

-Olyan profi?

-Pontosan ugy műveli, ahogy szeretem, kifulladásig. Keményen, gyűlölettel telve, mint aki bosszút akar állni valakin, vagy..

-Hallgasson!- mordult rá a férfi, szinte sziszegve, és hirtelen megállt. -Szóval szereti a szado-mazo szexet?

-Baj?- kérdezte kicsit furcsállva a nő. – Miért álltunk meg?

-Ezért!- sziszegte a férfi, és gyors mozdulattal átkapta az asszony nyakát. Nézte, ahogy kidüllednek a szemei, vergődnek, a festett pillák, majd megrebbenve, felakadnak, miközben – marka szorításában- utolsót ráng a vékony test. Amikor megszűnt, az ellenállás, szinte undorral vette le kezét, a hervadt bőrű nyakról.

-Nyomorult szuka. Visszaéltél azzal, hogy nőnek születtél. Ezért kellett meghalnod, te céda- sziszegte, és indított.

Már jó ideje ment, nem nagyon figyelve az előirt sebességre, amikor egy villogó rendőrautót látott az út mellett. Lassított, de ahogy közelített, a járőr, továbbot intett.

A kocsi, – kormányánál, egy szemlátomást megkönnyebbült férfival, az anyós ülésre borulva, egy élettelen női testtel, -gyorsított.

Harmadik fejezet

Sinus felügyelő a gyilkossági csoport vezetője befejezte a telefonbeszélgetést. Blood őrmester, a másik szobában csak erre várt. Ugy ódalgott be, hogy a felügyelő azonnal tudta, munkatársa valami hátbatámadási manőveren töri a fejét. Nem tévedett.

-Főnök, hoztam egy kávét, biztosan jól fog esni. Én is ittam, de ha előbb találkozom az eltűntek oszlopos tagjával, semmi szükség nem lett volna idegborzolóra.

-Ugyis elmondja.- adta meg magát Sinus. – Kezdje, de előre figyelmeztetem, semmiféle, gyanús esetet nem veszünk át.

- Szó sincs gyanús esetről főnök, holtbiztosan bűzlő esetekről van szó! – mondta az őrmester, megnyomva az esetek szótagot.

-Hallgatom. Csak le tudnám szoktatni erről a folytonos esetszaglászásról, mintha nem volna elég munkánk, a holtbiztos emberölési ügyekkel.

-Főnök, azonnal abbahagyom, a szimatolást, mihelyt nyugdíjban leszek.

-Maga? Akkor sem. Fogadok, hogy magánnyomozói babérokra tör.

-Jobban ismer, mint tenmagam, de, mit tegyek, ha ilyennek alkotott, a Teremtő! – nevetett Blood.

-Beszéljen.

-Összefutottam egy eltűnési ügyeket bogozó kollégával. Nem volt táncos jókedvében. Van két eltűnési ügyük, és egyhelyben toporognak, pedig mint tudjuk, a kutatásoknál sürget az idő, mert aki egy bizonyos időn belül nem kerül elő, arra akár keresztet is vethetnek a szerettei.

-Nők, az eltűntek?

-Méghozzá igen különös hölgyek.

-Mióta beszél ilyen tisztelettel a legősibb mesterség papnőiről.

-Nem azok. Mindkettő, jómódú férjjel, vagyonnal rendelkezik, és sosem volt gondjuk a holnapra.

-Akkor meg?

-Három hónapja tűnt el az első. A férj csak három nap múlva jelentette.

-Van, aki azonnal iderohan.

-Van, mi meg elküldjük azzal, hogy ki kell várnunk, nem tér-e haza, az elkórincáló. Ez nem tért haza. Három hónapja se híre, se hamva.

-Mit sejtetnek a nyomok?

-Némák. Mindig elmegy, sokszor napokra, nyitott házasságban élnek.

-Fura szerzetek vannak. Akinek a nyitottság kell miért nősül meg?

-A pénzért főnök. Csak mi nősültünk szerelemből, mi, igazlelkű férfiak.

-Az eltünt, mobil telefonja is, elnémult?

-Azt a legkönnyebb elnémítani, főnök. Olyat hallottam már, hogy a halott mellett a sírban, megcsörrent a telefon, de hogy egy kósza holtest mellől adjon jelet, arra kevés példa van.

-Mert a jó emberek elemelik, mielőtt megszólalna, ha a gyilkos egyáltalán otthagyja. Folytassa.

-A második eltünt asszony, hasonló beállítottságú. Ő két hete tűnt el. A kocsiját a parkolóban hagyta. Senki nem látta mivel, vagy kivel ment el. Igaz nem is nagyon figyeltek rá, mert megszokták, hogy kesze kusza életvitelt folytat.

-Vagyis a két esetnek, van hasonlósága.

-A kollégák szerint csak annyi, hogy házasságban élnek, ráadásul nyitott kapcsolatban, a kocsijukat hátra hagyva tűntek el, a mobil telefonjuk nem felel, és mindkét család elzárkózik, vagyis takargatni próbálják a restellnivalókat. A kocsiban talált ujj, és egyéb nyomokat ellenőrizték, sehol semmi gyanús, vagyis a két esetet – szerintük- betehetik, a döglött ügyek közé. A fejem rá, hogy valami összeköti őket. Ha más nem az, hogy se zsaroló levél, se váltságdíj igény, se híradás, semmi.

-Az ilyen reménytelennek látszó ügyek tudják igazán felborzolni a beteges kíváncsiságát. Képzelem mit tenne, ha nekieshetne a nyomozásnak?

-Elsősorban is felgöngyölíteném a társaságaikat. Hátha akad közös ismerősük.

-Több száz akadhat.

-Kikérdezném a két ház alkalmazottait, mert ha nem mondtam volna, egyikük sem nádkunyhóban lakik.

-A tehetősek jól megfizetik az alkalmazottaikat, hogy hallgassanak, és amelyiknek esze van, hallgat is, semmint hogy elveszítse a busás jövedelmet.

-Mindenkit meg lehet szólaltatni főnök, ráadásul, erőszak nélkül. Az én nyájas modorommal, a némát is rá tudom venni, hogy elárulja, amit hallani akarok.

-A két ügy marad, ahol van, indulás haza. Régen elmúlt a hivatalos munkaidő. Vár a család, mindkettőnket.

- Az igaz, de lehet, hogy a sorozatgyilkos éppen a harmadik áldozatára les.

-Akik között, vagy van összefüggés, vagy csak az eltűnés köti össze őket. Miért gondolja, hogy gyilkosság akadályozza a hölgyeket a hazatérésben. Na, indulás.

-Szerintem olyan alkalmazottak nem léteznek, akikből nem lehet kihúzni azt, amit akar az ember, különösen, ha a jelvényét is felmutatja.

- Kivéve, ha a fizetésük többszöröse a mienknek, mert akkor, anélkül is, képesek némák maradni, hogy kitépnék  a nyelvüket. Mire várunk még. A kávét kösz. Azt hiszem kellő hatást ért el, a maga izgalmas híradásával együtt, úgyhogy, nyomás.

-Oké főnök. A család örülni fog, hogy ilyen korán hazaérek, de…kérdem én: ki tarthat vissza egy jelvénnyel, fegyverrel rendelkező állami tisztviselőt, hogy beleszaglásszon valamibe, ami gyanús neki?

-De amihez semmi köze. Nem tartozik rá.

-Lenne egy fogadásom, hogy a két hölgy hamarosan a mi kliensünk lesz, de nem akarom kifosztani a Sinus családot, az elnyert tétekkel.

-Hatszor meggondolnám, hogy magával fogadjak.

Az előcsarnokban Blood felfigyelt, egy hangos párbeszédre. Az ügyeletes pultja előtt egy ideges, középkorú úr állt, és sehogy nem értette, miért nem jelentheti be az ember, az eltünt hozzátartozóját, csak bizonyos idő eltelte után.

-A szabály, az, szabály. -mondta a kolléga.

-Nem beszélhetnék, a felettesével?

Sinus nem tudta megakadályozni, hogy Blood három lépéssel ott ne teremjen, a bejelentési szándékkal vitatkozó állampolgár mellett. Védek és szolgálok, ezt sosem hagyta számításon kívül.

-Miben segíthetünk?- lépett, a bejelentő mellé.

-Maga a parancsnok?- kérdezte, a férfi.

-Nem..csak kolléga vagyok, de ha tudok, szívesen segítek- készségeskedett az őrmester, ám akkorra már Sinus is visszalépett, mellé.

-Eltünt a feleségem.

-Mikor?- kérdezte a felügyelő.

-Reggel ment el otthonról, de délben felhívott, hogy pár perc múlva hazaér.

-És nem jött? Talán összetalálkozott valakivel, és elbeszélgetnek- próbálta nyugtatni, Sinus.

-Vagy baleset érte. Nem hívogathatok fel minden kórházat, maguk itt könnyebben érdeklődhetnek, történt-e vele valami. Sosem szokott bejelentés nélkül elmaradni.

-Maga egy nagyon rendes, ugy is mondhatnám, hogy szerető férj -próbálkozott, Blood- más akkor sem jelentené be az eltünt hozzátartozóját, ha napokig nem kerül elő. Szerintük egy kis ijedtség senkinek nem árt.

-Sosem mondanék ilyet, különösen hogy, a nejem két, barátnője, a közelmúltban eltünt..-

Blood szinte megmerevedett a kijelentésre, de Sinus is közelebb lépett, a pulthoz.

- Azt mondta, barátnői tűntek el?

- Igen, az első három hónapja, és azóta, még egy. Pár napja. Se hírük, se hamvuk. Minden barátnál érdeklődtem már. Kétségbe vagyok esve.

-Ha az ügynek van előzménye, azok a kollégák viszik tovább, akik eddig is dolgoztak az ügyön. Mert ugye, dolgoztak rajta?

-Tesze- tosza módon. Az eltűntek családját, kérdezgetik, nyomszakértők nézték át, a hátrahagyott kocsikat, de..

-Valahonnan el kell induljunk, uram- védte volna a mundér becsületét Blood. – Kérem, jöjjön utánam. Felkísérem, az eltűnésekkel foglalkozó kollégákhoz.

Blood elindult a lift felé, nyomában a homlokát törölgető úrral, Sinus pedig a kocsija felé tartott.

-Eltűnési ügyet jelent be az úr, azt hiszem, egy tőről fakad a ti kettőtökkel- sorolta Blood, a kollégájának. – Reggel benézek, de most vár a főnök.

Pár perc múlva, ő is ott volt, Sinus kocsija mellett.

-Na, mit szól főnök? Egy feltevésem még bejöhet.

-Micsoda?

-A sorozatgyilkosság!

-Reméljük nem lesz igaza, habár elképzelni sem tudom, miért tűnik el három, egymást ismerő asszony, alig három hónap alatt. Vagy ha mégis, miért ilyen nagy időszünetekkel csap le rájuk, valami elvetemült elmebeteg.

-Csakhogy felébresztettem, a kíváncsiságát, főnök.

-Az mindig ébren van, hiszen felesküdtem a nyomkövetésre, de mi sem szeretjük, ha belekontárkodnak az ügyeinkbe. Aztán nehogy éjjel felcsapjon vészmadárnak.

-Csak ha vész adódik, főnök.

A sors úgy hozta, hogy mégsem Blood ébresztette éjfél után a felügyelőt, hanem a csoport ügyeletese.

-Felügyelő úr, lelőttek egy férfit, a háza előtt.

-A helyszínelőknek, szólt már?

-Igen…de a sofőr szerint, az úr éppen nálunk járt, bejelentést tett, mert eltünt a felesége.

-És lelőtték?- képedt el Sinus.

-Igen. A háza előtt.

-És a sofőr?

-Ő a kocsit vitte be a garázsba, és a lövést sem hallotta. Szerinte hangtompítós fegyverrel végeztek vele.

-Ezek szerint fogalma sincs az elkövetőről.

-Nincs.

-Megkérhetem, hogy szóljon az őrmesternek.

-Mit mondjak neki?

-Hogy, hogy mit? Amit nekem. Azonnal lépjen szolgálatba.

-De hiszen már itt van. Itt áll mellettem.

-Ezt meg, hogy, csinálta?

-Neki szóltam először. Tőle tudom, amit elsoroltam.

-Ha nem az volnék, aki vagyok, most azt mondanám, egyszer megölöm azt, a munkamániást. De aki a gyilkossági csoportnál dolgozik, ne emlegesse a halált, még tréfából sem.

-Ugyis megjelenik.

-Mondja meg annak a vészmadárnak…

-Megmondanám, de szerintem már félúton van, az ön lakása felé. Kérte, hogy jelentsem be az érkezését.

-Akkor öltözöm. Köszönöm!- mondta a felügyelő, és ha nappal van, felnevet, de igy csak elmosolyodott, mint annyiszor, ha munkatársa, jószándékú akadékoskodását, némi siker koronázta.

Negyedik fejezet

A helyszínelők már dolgoztak a tetthelyen, mire a felügyelőék odaértek.

-Egyetlen lövés végzett vele. A sofőr szerint a kapun beérve kiszállt a kocsiból, azt mondta, vigye a garázsba, ő még vesz, egy pár, mély levegőt.

-A golyót megtaláltátok? – érdeklődött Blood.

-Benne van. A boncolás után többet tudok mondani. – sorolta a halottkém.

-Akkor fogjunk hozzá főnök, mert nem tudom hány személyből áll a palota törzsvendégkara, de hogy a három hölgyet már senki nem látja élve, arra mérget vennék.

-Már megint összekapcsol olyan ügyeket, amiknek semmi közük egymáshoz.

-Már hogyne lenne. Hallotta! Azt mondta ez az úr, odabenn, hogy a felesége két barátnője nemrégen tűnt el. Ha barátnők voltak, akkor összejártak, vagyis ez a ház sokat tud énekelni, csak neki kell esnünk a trilláztatásnak.

-Gondolkodjunk civil fejjel. A három hölgynek akadt valami izgalmas kalandja, ráleltek az igazira. Valamiért megorroltak a családra..soroljam?

-Sorolhatja főnök, de engem nem győz meg. S ahogy én magát ismerem, egyetlen szót sem hisz abból, amivel ellent mond nekem. Ez csak a szokott vita-próba. Vagy én dobok be néhány képtelenséget, ha felmerül valami, hihetetlennek tűnő eset, vagy maga, és a másik addig kételkedik, amig valamelyikünk nem enged a huszonnyolcból.

-Negyvennyolcból! -vetette közbe Sinus.

-Akkor annyiból, de most Magának kell engednie, mert a dolog világos.

-Sajnos tudom, vagy legalábbis erős a gyanúm, hogy igy van.

-Nem szeretem az eltűnési ügyeket. Rettenetes tapasztalat, hogy ha, egy eltünt gyermek nem kerül elő pár órán belül, és váltságdíjat sem kérnek érte, annak a kis drágának alighanem vége, de a felnőttekkel sem sokkal jobb a helyzet. Ha nem érkezik zsarolólevél, üzenet, vagy legalább egy telefonhívás a szeretteiknek, akkor mindenre gondolhatunk csak jóra nem..

-Egyszer szeretném megérni, hogy ne magának, legyen igaza!- sóhajtotta, a felügyelő.

-Nemhogy örülne a forró nyomnak, főnök!

-Forró?! Főleg az, ami három hónapja keletkezett.

-És ami egy napja? Ennek a szerencsétlen házigazdának a neje, csak pár órája tűnt el.

- Lássunk neki. Senki nem hagyhatja el a házat. Később mindhárom eltűntnél házkutatást kell tartanunk. Az engedélyekért maga felel.  Minden szobát, pincét, padlást átkutatni. A személyzet minden tagját látni akarom. Ha a helyszínelőink nem győzik a szemlét, hívjon segítséget.

-Értettem, főnök.

Ötödik fejezet

Nicole Dutton, vagyis Mrs. Hayer bekopogtatott apja szobájába. A szabadra belépett.

-Mi történt kislányom. Olyan fura, bujkáló mosoly van a szád sarkában, aminek örülök, csak felettébb szokatlan. Boldognak látszol.

-Az is vagyok!

-Jeremy itthon van?

-Nincs. Egy üzleti vacsorán vesz részt. Alig várom már, hogy elújságoljam neki, a jó hírt.

-Jó hírt, kislányom. Ránk férne, egy kis jó hír. Csak neki mondhatod el?

-Dehogy, apuskám. Neked súgom meg először, hiszen te állsz hozzám, a legközelebb.

-Megtisztelsz vele. Azért remélem Jeremyvel osztozhatom az előkelő helyezésen. Igazából a férjet illetné az titokelsőség.

-De most ő nincs itt, és telefonon nem mondhatom el neki. Látni akarom az örömét.

-Szereted?

-Mint anya, téged.

-Az, jó kislányom. Egy apának jó érzés boldognak látni a gyermekét. Jeremy jó ember.

-El kell mondanom neked, valamit, róla, Apa.

-Róla?

-A kettőnk kapcsolatáról.

-Ugy tudom férj, és feleség vagytok. Szeretitek egymást. Az előbb mondtad, hogy te..

-Igen..én, igen.

-És Jeremy?

-Talán ezután minden más lesz!

-Dehát mi történt, mondd már, mert kilyukad az oldalam a kíváncsiságtól.

-Nagypapa leszel!

-Teremtőm..ez komoly?

-Megijedtél?

-Hogy őszinte legyek, egy kicsit. Kibírod te, az áldott állapotot, a szülést..a..

-Mindent kibírok, ha általa anyának, és boldog feleségnek érezhetem magam.

-Kicsit összezavartál.

-Azt hittem örülsz az unokádnak.

-A tizediknek is örülnék kislányom, ha téged nem fenyegetne veszély.

-Ez az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhatom, hogy boldog asszony, és anya legyek.

-Adnál egy italt kislányom…de, ne. Bocsáss meg, majd én. Téged mától, kímélnünk kell. A te életed mindennél drágább.

-Mit ér az élet, ha nem boldogan éli az ember?

-Semmit. Én tudom, hiszen olyan boldogan éltünk anyáddal, ami igazán ritkaság. Azt hittem te is..

-Én igen, de ő nem.

-Dehát, mi a baj?

-Bárhogy titkolná, irtózik tőlem…a púpom taszítja.

-Hallgass kislányom. Ezt elképzelni is borzasztó. Hogy élhettek akkor házaséletet? Dehát éltek, hiszen a baba jön!

-Apa, felnőttek vagyunk. Azt mondják 116 pozitúra van a szexben, de mondj egyet is, amely megfelelne egy férfinek, aki ugy akarja ölelni a párját, mintha ép gerincű lenne. Se hanyatt, se hason, se oldalt, a púp mindenütt útban van.

-De hiszen borzasztó, hogy ilyen gondolatok foglalkoztatnak.

-Balga lennék, ha nem gondolnék rá. Nem minden férfi lenne képes megölelni egy, testi hibás nőt.

-Ha érezted, hogy nem szeret, hogy nem vállal olyannak, amilyen vagy, miért mentél hozzá? Csak az én kedvemért?

-Dehogy apa, a magam érdekében. Jobb a szeretet koldusaként élni valaki mellett, akit szeretünk, mint egyedül, virágzás nélkül, kiszáradó asszonyi testtel, várni a halált.

-Ahelyett, hogy örülnénk, egymást szomorítjuk. Miért nem űzöd el magadtól ezeket a kemény gondolatokat, kislányom.

-Mert Jeremyvel megbeszéltünk mindent, mielőtt kimondtuk az igent. Ő is tudja mit vállalt, én is.

-De most egy babát is kap. Utódot. Tudod, mit adtam volna én, ha születik még 3-4 gyermekem. Neki ez lesz az első. De vajon vállalhatod-e?

-Ugy érted egészségileg, vagy szerelemben kiszolgáltatottként?

-Ne használj ilyen kemény szavakat. Az asszonyok áldozatot vállalnak azzal, hogy kihordanak egy gyermeket, de egészségesen, és szerelemmel körülvéve minden megszépülhet, ám igy..

Kopogtak.

-Bejöhetek? -kérdezte Jeremy. S mert sosem vitte túlzásba a mosolygást, most is rezzenéstelen arccal lépett oda a feleségéhez, hogy homlokon csókolja, ahogy szokta.

-Tölts egy italt fiam! -kérte vejét, Danny Dutton.

-Neked is drágám?- fordult Jeremy a feleségéhez.

-Neki ne..egy darabig ne!

-Csak nincs valami baj?

-Attól függ, mit nevezel bajnak, fiam.

-Valami gond van az üzlettel?

-Minden a legnagyobb rendben. Azt hiszem legjobb, ha magatokra hagylak benneteket. Kicsit megfájdult a fejem.- állt fel az öregúr, és kifelé indult.

-Te is sápadt vagy, drágám. Csak nem vesztetek össze valami csacsiságon?

-Nem drágám, akit szeretek, azzal sosem tudnék veszekedni, annak az életem is odaadnám- mondta Nicole, könnybe lábadt szemmel, miután apja kiment.

A férje kezében megállt a pohár.

-Furcsa vagy, Kedvesem. Érzem, hogy valami történt-mondta és anélkül, hogy kortyolt volna, letette a poharat. Már éppen lépett Nicole felé, amikor az asszony olyan hirtelen, hogy maga is megijedt a hangtól, vagy a szavaktól, kimondta.

-Kisbabánk lesz!

Jeremy arcán röpke riadtság jelent meg, ami, karjai  ölelésre tárásával, egyszerre tűnt el. Látszott, hogy lépni akart, mit lépni, ugrani a felesége felé, hogy átölelje, felkapja, megforgassa, és csókolja, ahol éri, de ahogy lendült olyan gyorsan meg is torpant. Nicole arcán már ott ragyogott egy hitetlen kis mosoly, amikor eszébe villant, ami férje gondolataiban, a pillanatok törtrésze alatt lejátszódhatott.

-Fél megölelni. Nem tudja, hogy fogjon meg, mennyire  szoríthat, hiszen még sosem karolt át, önfeledten. Mindig érződött a mozdulatán, hogy fél, baj lesz, ha átengedi magát a pillanat hevének, az örömének, a hálájának, a csodafogadásnak.

-Gyere, Kedvesem- nyújtotta felé karját, Nicole. -Nefélj nem vagyok ősi kínai porcelán, semmim nem törik el, ha szived minden örömével átölelsz, magadhoz szorítasz. Már, ha érdemesnek tartod rá, a hírt, vagy engem.

Jeremy már ölelte is, aztán óvatosan felemelte, és kacagva, körbetáncolta vele a szobát.

-Istenem, de boldoggá tettél.

-Komolyan mondod?- sirta az asszony.

-Ha minden rendben van veled, én vagyok a világ legboldogabb embere. De ugye rendben van?

-Rendben lesz..nyugtatta Nicole. Tegyél le, mert egy áldott állapotban lévő asszony jobb, ha két lábbal áll a földön. Jó volna ma este a karjaidban elaludni.

-Ugy lesz Kedvesem..a karomban alszol el, és a tenyerem a gyermekemre símítom, ha nincs ellenedre.

-Hogy lenne. Ha tudnád, mennyire vágytam az érintésed, de nem mertem kérni…mert..

-Őrült voltam…magamtól is féltettelek, nem akartam bajt, hiszen, aki..

-Púpos- mondta ki az asszony.

-Sose mondd többé, hiszen én is tele vagyok hibával, lelki púpokkal, amik, ha nem is látszanak, de te tudsz róluk, és mégis elfogadtál olyannak, amilyen vagyok. Ám ezután másként lesz

-Gondolod?

-Tudom! Értetek mindent vállalok, eddig csak sajnáltam magam, vezekelni akartam, csak el tudnám pontosan mondani, hogy miért.

-Te szegény drágám te! -csókolta meg férje arcát, lábujjhegyre állva, Nicole. – Nem is tudtam, hogy ilyen magasan hordod a fejed..

-Mert sosem próbáltad elérni!

-Arra vártam, hogy te közeledj!

-Amilyen fafejű voltam, arra várhattál. Vacsoráztál?

-Nem nagyon, tudtam. Vártalak..

-Én ugyan ettem, de nem lehetnék olyan jóllakott, hogy a gyermekem anyjával ne nyelnék le, még pár falatot, csakhogy lássam milyen jóízüen eszik. Mert ugye eszel, pihensz, vigyázol? Nem élném túl, ha bajod esne.

-A gyerek miatt?

-Miattad. Főleg miattad. Elkótyavetyéltem ennyi időt! Milyen őrült tud lenni az ember, ha sebét nyalogatva sajnálja, és sajnáltatja magát. Sokszor megbántam, hogy nem tartottam meg a titkomat, de semmit nem érzek undorítóbbnak, és a másikkal szemben megalázóbbnak, mint a hazugságot, vagy titkolózást. Nagyon fájt?

-Nagyon, de nincs olyan fájdalom, amit a mosolyod el ne oszlatna. Szeretlek. Annyira szeretlek.

Hatodik fejezet

Sinus, másnap, kicsit előbb ért be, és csodálkozott, hogy Blood még nincs a helyén. Jelzett a telefon. A beszélgetés rövid volt, de mellbevágó. Azonnyomban hívta az őrmestert.

-Hol császkál? Ne mondja, ugyis tudom. A Gibson ház  körűl szaglászik. Hátha, önként jelentkezik az orvlövész, mi?!

-Nincs nekünk olyan szerencsénk.

-Csak mindig ilyen lenne.- mondta fura hangon a felügyelő. – Képzelje: jelentkezett.

-Kicsoda?

-Aki lelőtte, Walter Gibsont.

-Ugye csak viccel? El akarja venni tőlem, ezt a jó kis hármas eltűnési ügyet, irigyli, hogy netán valóra válik, a  megérzésem, és a nyom nélküli eltűnési ügyek, emberöléssé ocsmányodnak.

-Komolyan beszélek. Az elkövető ügyvédje telefonált, hogy jöhetnek-e? Ha rákapcsol, még előttük, ideér.

-Mi, az hogy, rákapcsolok?

-Nana, csak semmi rohanás. Ónos eső szitál, csúszik az úttest, és tudja, hogy maga nélkül két napig sem tudnék létezni. Olyan síkos az út, hogy a gyalogosok egy lépést mennek előre, kettőt csúsznak vissza..

-Sebaj főnök, majd elindulok visszafelé, mint Móricka-nevetett Blood, és kikapcsolta a készüléket.

Akár fogadást is lehetett volna kötni rá, hogy Blood legalább negyed órával megelőzi a bejelentkezőket, pedig az automatánál is megállt, egy kávényelésnyi időre, és mint általában, a főnöke ellátmányáról sem feledkezett meg. Ki tudja meddig tart a kihallgatás, ha egyáltalán lesz beismerő vallomás, és ki tudja, ez a fordulat mit változtat, Mrs Gibson eltűnési ügyén, vagy – uram, bocsá- a három barátnő, kámforrá válásán.

- Tud már valamit, főnök- óvatoskodott be a kávékkal.

-Amint látja még nem értek ide, a telefonban pedig csak a lényegre szorítkoztak.

-És az a lényeg, hogy valaki vállalja a gyilkosságot?

-Vagy bosszúállást. A minősítés a bíróság dolga.

-Sajnos a minősítés csak az ítélet szempontjából számit. A végeredmény ugyanaz.

-Ha nem vállalná, nem jelentkezik.

-És ha csak feltűnési viszketegsége van valakinek, ha egy lüke Tóni ugy gondolja..

-Ne találgasson. Akad ugyan, aki más helyett jelentkezik, csakhogy szereplési viszketegségét kiélje, de ez ügyvéddel kezdte, tehát.., de már, itt is vannak.

Kopogtak és a szabadra, két férfi lépett be.

Az ügyvéd bemutatkozott, a másik csak állt, majd, mint akinek addig tartott az ereje, lerogyott egy székre.

-Nem baj, hogy leültem?

-Mondani akartam.- Foglaljon helyet Ön is, ügyvéd úr. Hallgatom.- nézett rájuk várakozóan, Sinus.

-A védencem Mr Robert Harden, az elhunyt, illetve..szóval  Mr Gibson barátja.

-Barátja?- szólt közbe, némi éllel, Blood.

-A felesége volt állandó vendég a Gibson házban, és ez okozta a sajnálatos végkifejletet. – jegyezte meg az ügyvéd.

-Mi történt? – kérdezte Sinus, és mihelyt Blood bekapcsolta a magnót, ismertette a gyanúsítottal, a jogait.

-Védencem felesége pár napja részt vett a szokásos szeanszon, ami kicsit túl jóra sikerült. – kezdte az ügyvéd. -De beszéljen inkább Mr Harden.

-Maradandó károsodást szenvedett a felesége?- kérdezte Sinus.

-Vérmérgezés kapott. Külföldön voltam, és mire hazaérve, orvost hivtam, már nem tudták megmenteni az életét. A szepszis elhatalmasodott, az agyon kínzott testben.

-Agyon kínzott?- nézett rá, értetlenül Blood.

-De ugye ezt nem írják meg az újságok…ugy értem, nem szeretném, ha a feleségem jó híre sérülne, csak azért, mert nem vagyunk egyformák. -nyöszörögte Robert Harden.

-Nem volt Ön túlságosan elnéző, uram? -kérdezte Blood, mint akinek kezd összeállni a kép.

-Három gyermekünk van, igaz már egyetemre járnak, de én képtelen lettem volna fájdalmat okozni a drágámnak, ő pedig a klimax kezdete óta, szadizmus nélkül nem értékelte a szexet, igy aztán..

-Köszönöm uram, erről majd később, most mondja el az eseményeket. Ugy ahogy történtek. Nem kér valamit. Kávét, üdítőt?

-Köszönöm nem.

-Én megköszönném, ha kapok egy kávét, mert elég lóhalálában indultam otthonról.- szólt közbe az ügyvéd.

-Nem lesz olyan, mint az otthoni!- mosolygott Blood, és kiszólt, hogy hozzanak egy kávét.

-Kié a fegyver, és hol van most?- kérdezte Sinus.

-Az enyém, engedélyem van rá, nagy a ház, és nem túl jó a közbiztonság. Bárcsak sose jutott volna eszembe, hogy megvegyem.

-Összevesztek, Mr Gibsonnal?

-Azt sem mondhatnám. Felhívtam telefonon, és közöltem vele, hogy meghalt a feleségem, vérmérgezésben. Megkérdeztem, miért nem vigyáztatok rá jobban? Nem ugy válaszolt, ahogy kellett volna.

-Mit mondott?

-Hogy felnőtt emberek vagyunk, mindenki saját felelősségére vesz részt mindenben, és felel saját testi épségéért. Legalább egy-két szóval mondta volna, hogy sajnálja, hogy nem figyelt, hogy részvétet érez, de nem.

-Mire Ön?

-Letettem a kagylót, és elővettem a fegyvert. Beültem a kocsiba, és odamentem. Az inas azt mondta a ház gazdája a rendőrségre ment bejelentést tenni, mert a felesége eltünt. Bocsássa meg az Isten, de első gondolatom az volt, ugy kell neked, miért csak nekem fájjon az, őrült elfajzásotok.

-Igen Mr. Gibson, itt járt. Eléggé megviselte az eltűnés. A sofőr vitte haza – jegyezte meg a felügyelő.

-Láttam. Ott vártam a parkban. Sötét volt már. A kocsi befordult a kapun, ő kiszállt, mielőtt a sofőr elindult volna a garázs felé. Nekitámaszkodott egy fának, elesettnek látszott, ami nem csoda, ha valóban itt járt, és a felesége eltűnése ügyében kért segitséget. -Meddig kell itt maradnom?- nézett körül idegesen, a férfi.

-Amig a vizsgáló biró meg nem állapítja az óvadékot,  persze, csak ha jónak látja, hogy szabad lábon védekezzen, és az ügyvéd úr intézkedik.

-Védekezni?! Ugyan mi értelme volna. Amit tettem, visszavonhatatlan. Talán az, hogy önként jelentkeztem, enyhít valamit a büntetésen. Jó volna még a gyerekeimmel élni pár évet, ha már a feleségem, ilyen tragikus körülmények között itt hagyott.

- Amennyire lehet az ügyvéd úr, megsürgeti az előzetes meghallgatását. Köszönjük, hogy jelentkezett. Sok munkától szabadított meg minket.- mondta Sinus.

-A…az..áldozatom…ugy értem Walter feleségéről, van már valami hír?

-Sajnos semmi. Dolgozunk az ügyön.

-Szegény gyerekeim. – csuklott el, Mr Harden hangja. -Bárcsak, ne tudnának meg soha semmit az anyjuk betegségéről. Mert az volt, betegség, ami kezelhetetlen, vagy legalábbis nem sok sikerrel támogatható meg a gyógyulás.- vette védelmébe nejét, az elkövető.

-Sajnos a gyerekek, különösen a nagyobbak már ugyis tudnak mindent, ami a házban történik. Csak hallgatnak. – jegyezte meg Sinus. – De mit értett az alatt, hogy a felesége kezelhetetlen betegségének köze van, vagyis volt Mr. Gibsonhoz.

-Nem mondta el? Persze, egy értelmes ember nem dicsekszik ilyesmivel. Az ő házában jöttek össze az egymásra utaltak…

-Mit ért az egymásrautaltság alatt. Szexuális eltévelyedetteket, vagy csak az élvezethajszolókat.

-Sajnos az élvezetek, ugy értem a szeliden szeretés nem elégit ki valamennyiünket. Én képtelen lennék minden másra, de a feleségem, házasságunk elején is szerette, ha szenvedhetett.

-És Ön hagyta?

-A gyerekek már megvoltak, amikor teljes mértékben kitört rajta a mazochizmus, és amikor rátalált a Gibson házban gyülekező társaságra, még örültem is, hogy házon kívülre, de mégis zárt körbe viszi a kóros szenvedélyét, és a szeanszokról, aránylag megnyugodva tér haza. Ő mondta szeansznak az összejöveteleket.

-Ismerte a partnereket?

-Gondolja, hogy végignéznék valamit, ami a bacháliára hasonlít? Azt tudom, hogy nemcsak a nők között vannak ferde hajlamúak, és két bolond…vagyis bocsánat…két beteg ember alkot egy párt.

-Tehát a Mr. Gibson háza, afféle szado-mazo találkahely volt?- foglalta össze az őrmester, és Sinus, fogadni mert, volna, hogy a pár szó kimondása alatt hizott öt kilót.

-Igen. De minden anyagi vonzat nélkül, ugy értem, senki nem fizetett senkinek. Mindenki saját szántából, saját élvezete okán járt oda. Gibson senkiért nem vállalt felelősséget, és már bánom is, hogy kérdőre vontam a feleségem miatt, hiszen tudtam arról, ami nála zajlik, és tennem kellett volna ellene.

-Egy ilyen eseményhez ital is kell, italmérő engedély, és egyáltalán különböző hatósági engedélyek – vetette közbe, értetlenül, Blood.

-Az italt ingyen adták Gibsonék. Mindenki vendég volt. Csak a személyzet kaphatott borravalót, különben a vendégeket semmiféle kiadás nem terhelte.

-Ami azt engedi sejtetni, hogy Mr Gibson is, húzott a vendégeihez, vagyis..

-Eltalálta. Mindketten szadó-mazisták voltak, és nemcsak a szimpla szexben unhat rá két ember egymásra, bizonyos idő után. Nekik is kellett a változatosság, és bizonyos berkekben híre volt a házuknak, vagyis annak, amit – a szerencsések, akik bejuthattak- űztek, akár két nap egyvégtében.

Blood kiment, hogy elintézze az őrizetes átadását, és elvezetését.

A két kolléga csakhamar megjelent.

A szabály az, szabály: a rogyadozó léptű bosszúállót megbilincselték, és elvezették.

Hetedik fejezet

A gyilkossági csoportnál, és az eltűnési osztályon,  egy héten át, teljes üzem volt. Mindent egyeztettek, minden nyomot ellenőriztek, de Blood szerint, egy tapodtat sem haladtak előre. Sinus türelme is egyre fogyott.

- Az eltűnési ügyek átvétele, stornó. Semmi kapaszkodó, jogcím, amivel átemelhetnénk a három esetet. Ki tudja hányféle, törvénybe ütközik, az a sok szenny, ami a Gibson házban felgyülemlett.

-Kit érdekel most a szenny milyensége. A három nőnek valahogy elő kell kerülnie.- háborgott Blood. -Vagy élve, vagy halva., de ha nem önszántukból vannak távol, akkor nem sok remény van, az életben levésükhöz, mert ha eddig nem kértek értük váltságdíjat, nem a pénz volt az indíték. De ki rabol el három felnőtt, kesze kusza életvitelű, szenvedélybeteg nőt? Mert, ugye amit abban a házban műveltek, az is szenvedélybetegség?

-A fájdalomküszöb minden embernél más. Ami nekem fáj, azt más, jajszó nélkül bírhatja. Glória húzott már érzéstelenítés nélkül zápfogat. Ügyeletes volt, és a beteg azt mondta, nem megy sehova, húzza ki. Hiába szabadkozott, hogy nincs megfelelő fogója, és az érzéstelenítés is gond, a paciens vállalta, nem kell injekció, se fagyasztás, mert ahogy fáj, annál már, úgysem fájhat, jobban.  Kapja a fogót, és húzza. Nem fog ordítani. És nem ordított. Mindkét kézfeje elfehéredett, ahogy a szék karfájába kapaszkodva, belesápadt a fájdalomtűrésbe, de azt hiszem a feleségemnek, kellemetlenebb élmény maradt az eset, mint neki.

-Fájdalomküszöb? Tudja, hogy csökkenhet, vagy emelkedhet a fájdalomküszöb? Volt a szomszédban egy család, négy gyerekkel. Annyi verést kaptak, hogy rossz volt hallgatni, de akkor még nem büntették a szülői tettlegességet, beleavatkozni meg, senki nem akart. Az egyik fiúval sokat fociztunk. Egyszer megkérdeztem: nem fáj, amikor nadrágszíjjal, vagy nádpálcával hurkásra ver a Faterod? Azt mondta eleinte fájt, de rájött, hogy ha összeszorítja a fogát, és arra gondol: juszt se sírok, nem okozok neki örömet, a szenvedésemmel, akkor hamarabb abbahagyja. És igaza lett. Az apja egy idő után felhagyott a veréssel, azt mondta az olyan kölyköt, aki arra sem érdemesíti a szüleit, hogy végigbömbölje a büntetést, akár agyon is verheti, úgy sem fog rajta a nevelés, vagyis, már ütni sem érdemes.  Sosem lesz belőle tisztességes ember. Az apának nem lett igaza. Remek szakács lett a srácból. De az, biztos, hogy a fájdalomszintjével ma sincs gond, mert ha megégeti a kezét, még csak fel sem szisszen.

-Azt akarja mondani, hogy ilyen okból is lehet valakiből mazochista?

-Meg szadista. A gyerek ugy gondolja, ha az apjának szabad volt, neki is. Biztosan jó érzés ütni valakit, aki nyüszít, de tűr, mint az állat.- pirult bele a jogos haragba Blood.

-Na ebből elég. Hagyjuk a filozófiát az igazi tudósokra. Egy biztos, helyeslem, hogy törvény született a családon belüli, és általában a gyermekbántalmazás tilalmára.

-Pedig vannak nők, akik a szerelem jelének veszik a verést. Azt mondják, ha nem törődne velük a párjuk, nem verné, mert nem féltené őket. Egy biztos, én sosem próbálnám ki, az asszonyon.- mókázott Blood.

-Mert pórul járna. Betsy ugyanazt a képzést kapta,  mint, Maga, kollegina volt, és azt hiszem nem vitás, ki húzná a rövidebbet.

-Elésüllyednék szégyenemben, hiszen szeretem, tisztelem, és világéletemben úriember voltam! -nevetett az őrmester.

-Csúnya dolog visszaélni az erővel, és a hatalommal. Indul már?

-Indulok. Lemondom az eltűnési ügyekben való  részvételünket.  De ugye nem baj, ha szabad időmben..

-Szabad idejében azt tesz, amit akar, de, hol van  magának szabad ideje-nevetett Sinus, miközben Blood kisietett.

Nyolcadik fejezet

Danny Dutton alig várta a kilenc órát. Akkorra kért meghallgatást a veje, és bár a meghallgatás szó kicsit furán hangzott: ugy gondolta milyen remek dolog, hogy a fiatalok bevonják őt a születendő gyermekükkel kapcsolatos tennivalókba. Kérhetnek bármit, csak Nicolet boldognak, mosolygósnak lássa.

Jeremy, mint mindig, most is pontos volt.

-Ülj le fiam, és sorold, mekkora a boldogság nálatok? -érzékenyült el, az, öregúr.

-A boldogság nagy, de..

-Mi az, a de?

-El kell mondanom valamit, magamról.

-Ugyan mit mondhatnál még. A munkád, a dolgokhoz való hozzáállásod ismerem, a lányomat boldoggá tetted, adsz nekem egy, vagy Isten adja, több unokát, tehet ennél többet egy vő?

-Amikor a szerződés megkötése előtt beszélgettünk, nem voltam őszinte, magammal kapcsolatban.

-Büntetve nem voltál, azt tudnám, az egyetemek, a munkahelyed csak jót mondott rólad. Sajnos a szüleiddel nem beszélhettem, mert ugy tudom, nem élnek..

-Élnek.

-Élnek?- lepődött meg Mr Dutton. – Ezt ugy értsem, hogy nem tartják veled a kapcsolatot?

-Ők tartanák, én nem tartom.

-Dehát mit követhet el az a szülő, akit a gyermeke megtagad?

-Sok szülő nem is sejti, mi megy végbe a gyerekében, csak a végeredménnyel szembesül.

-Megdöbbentettél fiam. Remélem Nicolnak, nem szóltál, az általad halottnak mondott szüleidről.

-Ő mindent tud.

-Képes voltál ebben az állapotban elmondani neki olyasmit, ami..

-Nem most mondtam el. Akkor tudattam vele, amikor Te megkérdezted: akarom-e őt feleségül?

-Ezek szerint elsiettem, de azt hittem értitek egymást, legalábbis Nicolról leritt hogy.. Azt hittem téged a testi hibája tart vissza attól, hogy ugyanúgy rajongj érte, mint ő, érted.

-Sosem beszéltünk a testi hibájáról, de azt hiszem, apaként félreértettél. Nem a sors fricskája, az alig észrevehető gerincferdülés riasztott, hanem hogy nem tudtam, miként érintsem meg, nehogy fájdalmat okozzak neki. Nem tudtam akarná-e, hogy megsimogassam éppen azt, ami -szerinte- tönkretette egész életét.

-Ha amúgy szimpatizáltál a házasság gondolatával, miért kellett mégis, két nap gondolkozási időt kérned, ami persze nem esett túl jól, egy apának..

-Mert el akartam neki mondani őszintén, mi vár rá, ha a feleségem lesz.

-Dehát mi vár rá? Egy éve együtt vagytok, semmi különös nem látszik rajtatok, és most ez, az isten adta lehetőség, hogy anya lesz?!

-A szexuális életünkre gondoltam. -Hallgass végig, és adj tanácsot.

-Ha a lányom teherbe esett, impotens nem vagy, akkor meg mi a gond?

-Tanácsot kérek.

-Szextanácsot vársz tőlem? Hatvan éves vagyok. A szex, azóta nem érdekel, mióta megözvegyültem, addig is csak a feleségem gyújtotta lángra, a vágyam.

-De, hogyan?

-Érzelmileg. Mint más, normális férfiét.

-Köszönöm, hogy kimondtad a normális szót.

-Csak nem, a saját nemedhez vonzódsz?

-Nem. A szado-mazo szexet kedvelem, ugy értem csak az tudja levezetni a bennem felgyülemlő, beteges energiát.

-Tudod te, mit beszélsz, fiam?- döbbent meg, az öregúr.

-Sajnos, igen.

-Nem csoda, ha a szüleid kitagadnak.

-Miattuk lettem ilyen.

-Tölts egy italt, mert amiket sorolsz, azt nem lehet józan fejjel hallgatni.

Jeremy töltött, és átadta a poharat.

-Te nem iszol?

-Tiszta fejjel akarom végigmondani.

-Hallgatlak. Azt hiszed, Nicol tisztában van mindannak a jelentésével, amiket elsoroltál?

-Sejtelme volt róla, de én elmagyaráztam, hogy engem a szép tiszta, csak az érzelem keltette vágy élvezete, nem elégit ki.

-Csak azt ne mondd, hogy a lányomat is bevonod a gyehennára való üzelmeidbe, csakhogy lecsendesítsd, őrültségszámba menő vágyad.

-Sosem tennék ilyet. Ahogy őt ölelem, vagyis öleltem, azt bármelyik, tiszta szívből szerető férfi, nyugodtan vállalhatná. Sosem vittem túl sok érzelmet az aktusba éppen azért, nehogy átbillenjek az ilyen, vagy olyan végletbe, a héjjanászhoz hasonló, egymást tépő kéjvágy kikényszerítésébe.

-Vagyis őt sosem bántottad, gyengéden ölelted?

-Igen. Nem volt mindig könnyü, de tudtam, hogy mihelyt vége, a kisdedölelésnek, mehetek, és kiélhetem magam egy mazó, vagy szadó partner, oda-vissza gyötrő vágykiélésében, parancsvégrehajtásában, attól függően, hogy mennyire voltam tele kínlódni, vagy gyötörni vágyással, mire kényszerített a feszítő vágy.  Bármily kegyetlenül hangzik is, az itthoni aktus végén, az orgazmus helyett már arra gondoltam, milyen élvezetes lesz az a másik üzekedés.

-És elmentél? Legyen éjjel, este, vagy nappal, te elmentél.

-Nicol, tudtával.

-És hova jártál, ki boldogított?

-Mindig más nő, vagy férfi!

-Szóval, meleg is vagy?

-A férfi ahhoz kellett, hogy apámat idézze, aki bennem, a fiában élte ki szadista hajlamait. Ütött vert, büntetett, és kihasználta, hogy akarattalan, védtelen,   bármire kényszerithető, gyermek vagyok.

-Teremtőm, miféle unokát nemzhettél nekem?

-Ne félj. Az orvosok szerint ez nem hajlam, ezt az élet mérte rám, mert gyengébb voltam, mintsem napirendre tudjak térni olyasmi felett, ami csak velem történik, és éppen azok részéről, akiknek óvni, szeretni kellene. Amikor apám vert, és nem ordítottam, rám kiáltott:  vonyíts, vertyogj, hamarabb szabadulsz.

-Senki nem volt a közeledben, aki segíthetett volna?

-De igen, anyám. Vele kezdődött az egész. Öt éves voltam, amikor először meghallottam a nyüszítését, az esengését, a nyögését. Odamentem az ajtóhoz, amely mögött a hálószobájuk volt, és szólni nem tudtam, csak dideregtem, hiszen valami azt súgta: a fia vagyok, meg kellene védenem, de egyszercsak csend lett. Anyám elhallgatott, majd sosem hallott hangsúllyal azt ismételgette: csodálatos volt, drágám..csodálatos.

-Szegény gyermekem…Értem. fiam. Mit szenvedhettél azok miatt, akiknek, a testi- lelki fejlődésedért felelniük kellett volna.  Mikor szabadultál el otthonról?

-Mikor egyetemre kerültem, és kollégiumi elhelyezést kaptam. Nem írtam nekik, s ha látogatni jöttek, elcsatangoltam, akár két napra is, nehogy találkoznom kelljen velük. Aztán megértették, hogy nem akarom látni őket, és persze az anyagiakat is megvonták. Nem volt könnyü, pénzt keresni és tanulni, de, egy idő után már nem riadtam álmomból apám hangjára: vetkőzz le pucérra, mert  férfi módon, számolunk. Ugy-e érted, hogy tiz éves koromtól, mit jelentett ez? De hál Istennek elszabadultam, és büszke vagyok rá, hogy a segítségük nélkül is, lettem valaki.

-Sosem hallottam még ilyen horrort, csak azt nem értem, hogy alakult ki benned ez a ferde hajlam, hogyan lehettél rabjává annak, amivel gyermekként gyötörtek.

-Pechemre az első lány, akit nem tudtam lerázni, vagyis aki az ágyába csalt, kipróbált rajtam mindent, hogy célját elérje, aztán amikor mégis hoppon maradt, egy alaposan elkoptatott korbáccsal esett nekem. Restelltem magam a használhatatlanságom miatt, és hagytam. Egyre bizsergetőbb érzés fogott el. Arra gondoltam: így,  szenvedhetett anyám, az apámmal átélt szeretkezés közben. De akkor miért csinálta? Éreztem, hogy kiserken a vérem, csíp, mar a korbács hasítása, s egyszercsak jött a zsibbasztó gyötrelemből, lassan kinyíló, és tévhitem, csalfa érzékem szerint, órákig tartó orgazmus, olyan gyönyörérzés, amelyhez foghatót kevés ember érez, és amilyenben, azóta is, csak akkor van részem, ha ütnek, vagy verhetek. Vagyis büntetek, és bűnhődöm.  S talán csak emeli a gyönyört, hogy most már saját akaratomból, teszem, amit teszek. Akkor állíthatom le, amikor akarom, akkor hagyom abba, a partner büntetését, amikor ugy érzem elég volt: több oda-vissza kéjt nem bírna el a testem.

-Nem tudom, mit mondjak? Orvosnál voltál?

-Többször és többnél, de azt mondták a lelki sérülést, csak a lélek gyógyíthatja meg. Mihelyt megtalálom a lelki békémet, elmúlik ez a bosszúvágynak is nevezhető, ártó szenvedély. Adósnak érzem magam, törleszteni akarok, megaláztak, elégtételt akarok venni, mindegy kinek a testén, a gyengeségén, csak szenvedjen. Csak szenvedjek a viszontgyötrésével. A házasságban bíztam, de az ölelés után elvágyódtam Nicole mellől, mint eddigi életemben mindazok közeléből, akik gyengéden akartak szeretni.

-Hogyan találtál mindig, olyan egyént, akitől kielégülést remélhettél?

-Sokan vannak, sosem mentem kétszer ugyanahhoz.

-Teremtőm. Annyi eltévelyedett ember él körülöttünk? Persze engem a “Másvilág” teljesen elzár az ilyesmiktől.

-Szerencsés ember vagy. A gyermekeid csodálatosak, és remélem az unokádban is sok örömed lesz.

-Ha meggyógyulsz, és a lányomnak nem kell tovább tűrnie ezt a gyötrő engedékenységet. Tudod, milyen megalázó lehet, számára, az osztozkodás, annak a testén, akit minden porcikájával szeret. Mert szeret, fiam.

-Tudom, és megígértem neki, hogy orvoshoz megyek, hogy mindent elkövetek, a gyermekem jöttéből meritek erőt, és képes leszek legyőzni, ezt az ocsmány, feszítő vágyakozást. Mellettük, megbékélek magammal.

-Csak vele maradj gyengéd, fiam. Még ha felajánlaná, hogy…

-Hova gondolsz? Eddig sem lettem volna képes szenvedni, vagy fúriának látni, hát még most, amikor a gyermekünket hordja.

-Szegény kislányom. Micsoda őrületes tudatban kellett élnie, melletted.  A bátyjának sem mondta el?

-Amikor bevallottam, megígérte, hogy hallgat, és  tudtommal, Steven semmit nem sejt. Makulátlan és fantáziátlan férfias, férfinak hisz. Ugy-e, neki nem kell megtudnia, ugy értem nem mondod el neki. Ha megtennéd, én a helyében agyonverném magam, azért, amire a húgával szemben vetemedtem.

-Tőlem nem tud meg semmit. Van egy professzor barátom, aki az ilyen lelki kényszerekkel foglalkozik. Holnap meg is keresem. Természetesen egyelőre csak anonim érdeklődöm, van e segitség egy olyan ember számára, aki..

-Köszönöm, Apa. Hívhatlak igy? Mióta ismerlek, azóta tudom mit jelent az apa szó.

-Én pedig most kezdem kétségbe vonni, az igazi értelmét, ha apádra gondolok.

Alig ment ki Jeremy az apósa szobájából, csengett a telefon. Nicole volt.

-Jól vagy, apa?

-És te, kislányom?

-Amig csak egyedül tudtam nagyon rossz volt, de most ugy érzem, kezd kisütni a nap. A baba, a te együttérzésed, meg az ő ígérete, és a közös öröm. Gondolod, hogy elég erős lesz?

-Segítünk neki, kicsim. Segítünk neki.

Kilencedik fejezet

Blood őrmester, olyan szerepet töltött be, a felügyelővel való munkakapcsolatában, mint egy szeretetteljes házasságban, a nő. Mire a felügyelő beért, ő már párolgó kávéval várta, az asztalán ott volt minden, ami érdekelhette, ami a munkaszüneti idő alatt adódott. Betsy, Blood felesége, sokszor mondogatta: otthon is olyan kis gondoskodó, vagyis imádnivaló, feleséglelkű férj.

-Igya meg főnök, aztán elővezetem, a szorgalmi feladatom alanyát. Ha az én elázott verebem csicseregni kezd.

-A szorgalmi feladata!- nevetett Sinus. Csak nem hozott be valakit, akit csicsergésre bírt.

-De igen főnök.

-Vagyis csicsergett?

-Ami azt illeti sok konyak ment le a torkán, mire trillázni kezdett, de ha az ember szaglászik, azt vegye szórakozásnak.

-Persze maga is ivott.

-Hova gondol, főnök. A pultosok már tudják, hogy ha valakivel poharazni kezdek, nekem mindig kólát töltsenek a poharamba. A kis konyhamalac azonban ugy elázott, hogy legjobbnak tartottam, ha kivonom a forgalomból. Ha még nem mondtam volna, a madárkám a Gibson ház kuktája.

-Milyen indokkal hozta be?

-Ugyan főnök. Maga ne tudná, mennyi galibát okozhat, egy eszméletlenségig lerészegedett, járni is alig tudó ember a nagy büdös éjszakában? Behoztam, és lefektettem az őrizetesbe. Szerintem azt sem tudja, hol van.

-Kijózanodott már?

-Ami azt illeti, nem vagyok biztos benne, mert amikor meglátott a cellája előtt ugy nézett rám, mint aki nem tudja, ki vagyok, és ő hogyan került a kalitkába. Perceken belül szervírozom, főnök, csak igya meg a kávéját, édes nyugalomban.

Csörgött a telefon.

-Itt, édes nyugalomban?- mosolygott Sinus, miközben az őrmester felkapta a kagylót.

-Tessék gyilkossági csoport, Blood őrmester.

-A főnökével akarok beszélni.

-Uram, ugy emlékszem, én tisztességesen bemutatkoztam, megtudhatnám, hogy ott, ki beszél?

-James Holly, és az eltünt lányom ügyében…

-Igen uram, már emlékszem a névre. Három hónapja tűnt el ugye?

-És maguk a babérjaikon ülve, nem tesznek semmit.

-Szerintem nekünk tudatlanoknak, lett volna miért a babérunkon ülni, hiszen hiába faggattuk Önt, a lánya szokásairól, egy szóval sem mondta, hogy gyakori látogatója volt, a Gibson háznak.

-Mert semmi értelmét nem láttam.

-A látogatásnak, vagy a közlésnek.

-Ne oktasson ki utódnevelésből, inkább válaszoljon, miért avatkoznak bele egy eltűnési ügybe, és miért akarják összefüggésbe hozni a lányom ügyét, a Gibson házban történtekkel?

-Miért, mik történnek, a Gibson házban?

-Maguk tudják!

-Mi azt tudjuk, hogy eltünt Mr Gibson felesége, hogy Mr Gibsont lelőtték, és, hogy az elkövető önként jelentkezett itt, a gyilkossági csoportnál.

-Elmondta, miért tette?

-Ez nyomozási titok uram, de szívesen meghallgatjuk Önt is, a lánya, Gibson házbeli kapcsolatáról, és mindarról, ami előbbre viheti, a most már gyilkossággal, vagy emberöléssel halmozott, eltűnési ügyeket. Azt hiszem, Önnek volna érdeke, hogy a lánya, élve kerüljön elő.

-Ezt maga sem hiszi komolyan. Ennyi idő után, se jelentkezés, se váltságdíj igény…és élve?! Ennyire naiv?

-Sajnos, kettőnk közül Ön a naivabb, mert azt hitte, létezik olyan titok, ami egyszer ki ne derülne, különösen, ha már a baráti társaság több hölgytagjának is nyoma veszett, és bármi történhetett velük. Én kétségbeesve kutattam volna utána, és még azt is elsorolom, -kérdezés nélkül,- amit magam sem hinnék.

-A lányom nagykorú, nem tudhattam minden lépéséről.

-Ha nem is érdekelte, uram. De szívesen meghallgatnánk, ha most már ugy gondolja, hogy három,  eltünt, és egy halálba kínzott asszony, no meg egy emberölés után, volna mondanivalója a számunka.

-Jó, ha a délelőtt folyamán felelek a kérdéseikre.- kérdezte, kicsit hosszúra nyúlt szünet után, Mr Holly.

-Köszönöm, uram. – mondta Blood keményen, és letette a telefont.

-Elég morcos volt! – jegyezte meg Sinus.

-Miért, maga másképpen beszélt volna?

-Jobb, ha nem firtatjuk, mert a beszélgetés olyan, mint a ping-pong, attól függ, milyen labdát kap az ember. Nekem sem erősségem a pötyögtetés, különösen, ha tudom, mire megy ki a játék. Mikorra ér ide?

-Azt mondta délelőtt, de ha eddig várt, nem baj, ha, mi is toporogtatjuk egy kicsit.

-Akkor repüljön le, a madárkájáért. Ha csicseregni kezd, sokkal okosabbak lehetünk, mire ez, a diszkrét, jó hírére kényes, apa ideér.

Blood kisietett, és alig 5 perc múlva, maga elé engedve a kissé nyúzottnak látszó, megszeppent őrizetest, becsukta az ajtót.

-Bemutatom Mr Henry Batest, felügyelő úr, akinek volna némi mondanivalója, a volt gazdája, vagyis, a Gibson házban végbement, eseményekkel kapcsolatban.- jelentette Blood.

-Egy szóval sem mondtam, hogy..- próbálta közbevetni, Mr. Bates.

-Ma még nem, de az este, amikor -hogy finom legyek- szalonspicce volt, kifecsegett ezt, azt.

-Ügyvédet akarok!

-Nem vádoljuk semmivel, azt hiszem felesleges az ügyvéd – vetette közbe Sinus. – Jószolgálati okból van itt, uram. Nézze meg, ezt a három fényképet. Három hölgy. Látta őket, a Gibson házban?

-Árulkodjak a gazdámra?

-A volt gazdájára. Sajnos ő, meghalt, a felesége eltünt, sorsa egyelőre ismeretlen, igy nincs szerepük abban, hogy a házban minden ugy menjen majd, mint eddig, vagyis, hogy megmarad-e az Ön, általuk oly bőkezűen dotált, bizalmi állása.

-Mind a három hölgy megfordult, a ház jobb szárnyában.

-Mi az, a jobbszárny?- kérdezte Sinus.

-Mellékutcai bejárat. Sok kisebb szoba, és csupa, csupa titok.

-Ha őket látta, azt is látnia kellett, kivel szórakoztak. Valaki eltüntette őket, és a családjukkal már beszéltünk: értetlenül állnak az események előtt. Két, három napnál tovább, sosem maradt távol, bejelentés nélkül, egyikük sem.

-A két-három napos távolmaradás igazolható. Ha jól sikerült a banzáj, vagy túlságosan kimerültek voltak, ott maradtak a betegszobában, és mi szolgáltattuk, a kímélő kosztot.

-Na látja? Máris sínen vagyunk. Gondolkozzon. Csak akad valaki, akivel együtt látta valamelyiküket, amikor éppen a kímélő kosztot tálalta be nekik, vagy segített a fektetőbe vinni a kéjtől lebénult, mozgásképteleneket.

-Tudtommal a kéj szót nem használtam, mert a fene a gusztusát annak, aki..de ezt hagyjuk. Nem rám tartozik. A segítségnyújtásra volt személyzet, egy orvos féle, és egy nővér, szóval olyasmibe, mi nem folytunk bele.

-Akkor mibe folyt bele?

-A főzésbe, a kívánt ételek elkészítésébe, és néha a tálalásába is, ha a vendégek nem tudtak volna asztalhoz vánszorogni.

-Ugy beszél, mint aki mindent tud.

-Nem vagyok gyenge elméjű, láttam, amit láttam, és hallottam ezt azt, de az ember ne keresse a bajt.

-Azt ne is, de a sikeres nyomozást segítheti, ha egy-két vendégre vissza tud emlékezni, akik ezekkel a hölgyekkel múlatták az időt.

-Ezzel, egyszer láttam valakit! – bökött a középső fotóra. – Premier plánban. Megszólalt a segítséghívó, és a nővér meg az orvos kevésnek bizonyult, ezért az inas engem szalajtott oda. A hapsi, szinte önkívületi állapotban pálcázta ezt a hölgyet, aki vérben úszott, s szerintem már a pokol kapuját kaparászta.

-És mit tettek?

-A hapsit lefogtuk, injekciót kapott, kicsit felpofozták, hogy visszatérjen a szürke mindennapokba, és alig telt bele pár perc, éledezve köszönte meg a segitséget. Közölte az orvossal, hogy semmi baj, de nagyon felgyülemlett benne a szadizmusba hajló vágy, nem tudott uralkodni magán, különösen, hogy a partnernője szemlátomást élvezte, a megmozdulásait.

-S ki volt az a, – maga szerint- pasi?

-Ha nekem mondanák, magam sem hinném el, de saját szememmel láttam, nem sokkal az incidens előtt, egy temetésen.

-A nevét tudja?

-Nem, vagyis annyit tudok, hogy tulajdonosa egy cégnek, vagy vállalatnak, amelyik a Nagyimat temette.

-Egy temetkezési vállalatnak? – hűlt el, Blood.

-Ahogy mondja. A neve “Másvilág”. Ott láttam a krapekot, és mivel mindenen rajta volt a szeme,  valamennyiünknek részvétet nyilvánított, viszont nem láttam soha a rokonaim körében, megtudakoltam: ki ő? Azt mondták a főnök. De, hogy mit keres, egy olyan tisztes cég tulajdonosa, egy olyan helyen, mint a munkaadóm házának jobb szárnya, azt ma is képtelen vagyok felfogni.

-Biztos, hogy ő volt?

-Ezer közül is megismerném.

-És a többi hölggyel kapcsolatban, van valami mondanivalója?

-Hát az egyik Mrs Gibson, a másik kettőt láttam, többször is, de hogy kivel tértek be a kéjgyötrőbe, azt tőlük kellene megkérdezni.

-Ha, nem tűntek volna el.

-Értem én kérem, értem. És miből gondolják, hogy egyik vendégük, barátjuk, partnerük, vagy az ördög tudja, mijük tüntette el, őket?

-Semmit nem tudunk, ezért azt is köszönjük, amit elmondott. Egyelőre a Gibson házban, tartsa a száját, nem kell, hogy kiutálják maguk közül a kollégái, kerüljünk minden felesleges kellemetlenséget.

-Vagyis elmehetek?- vidult fel Mr Bates.

-Mihelyt a kollégám átadta a kilépőjét, mert a nélkül, nem igen engednék ki. – mondta Sinus, és Blood kinyitotta az ajtót, a, – ha nem is sokat, de valamit mégis elcsicsergő- tanú előtt.

Amikor az őrmester, pár perc múlva visszatért, Sinust,  útra készen találta.

-Kitalálhatom? Irány a “Másvilág”?!

-Csak nehogy szószerint értse, – maga, legdúsabban gyüjtögető, szorgos méhcsalád, legnyughatatlanabb, hártyásszányúja. Nem lenne jobb, ha én vezetnék?

-Nekem nem! Én halálra unnám magam az araszolástól- nevetett Blood, és kinyitotta az ajtót, a felügyelő előtt.

Tizedik fejezet

Aki azt hiszi, hogy a földi “Másvilág”-ba könnyü bejutni az téved. Az óriási területen fekvő vállalkozás, ugyanolyan biztonsági felszereléssel van ellátva, mint egy féltve őrzött, ipari titkok alapján működő, termelő vállalat.

-A cég főnököt keressük- szólt ki Blood a kocsiból, miután felmutatta a jelvényét.

-Mr Danny Huttont?

-Ha ő a cégfőnök, akkor őt.

-Álljanak be, kérem a parkolóba, azonnal ott lesz egy ügyintéző, és elvezeti Önöket. Mr Huttonhoz. Tudja, hogy jönnek?

-Nem, hiszen a nevét sem tudtuk.

-Akkor bejelentem Önöket. – mondta, és a sorompó felemelkedett.

Bood indított, és csakhamar ott voltak, Mr Danny Dutton irodájában.

-Miben segíthetek?- kérdezte az elnök, miután átestek a formaságokon.

-Nem baj, ha egyenesen a közepébe vágunk?- kezdte Sinus.

-Természetesen nem, hiszen az idő a legdrágább, ezt mi tudjuk a legjobban, akik a függöny méltóképpen való leengedésén munkálkodunk.

-Mikor járt Ön, utoljára, a Gibson házban?

-Sok házban jártam, az elmúlt évtizedek alatt, és lehet hogy volt közöttük Gibson ház is, de miért kellene emlékeznem éppen arra?- kérdezte az öregúr.

-Mert -ha igaz- pár napja járt ott, és..

-Sajnos, ez teljességgel lehetetlen. Jó pár éve nem járok ki az ügyfelekhez, és a baráti társaságomban, nincs Gibson nevü.

-Nem is barátságból járt ott, hanem kényszerből, kéjvágyból, már elnézést, de nehéz körül irni a szadó-mazó hajlam valamely megnyilvánulását. -vágott közbe Blood.

-Uram, hetven éves vagyok. Számomra a legszelídebb szexuális megmozdulások is elveszítették az érdekességüket, amikor a feleségem meghalt.- sorolta inkább elsápadva, mintsem belepirulva a kérdésbe, az öregúr.

-Ön az egyedüli tulajdonosa a “Másvilág”-nak?

-Hárman vezetjük. A fiam Steve Dutton, és a vejem Jeremy Hayer.

-Akkor másként tesszük fel, a kérdést- vette át a szót Sinus. – A két személy közül, Ön szerint melyik járhatott élvezetkeresés céljából, a Gibson házban.

Danny Dutton elfehéredett, ivott egy korty vizet, majd megkérdezte.

-Azt mondta pár napja járt abban a házban az, akit keresnek?

-Igen.

-És megtudhatnám, miért keresik?

-Számit, ez valamit is, a válasz szempontjából? Mert a hölgy, akivel mulatta az időt, eltünt.

-Eltünt? Csak nem feltételezi a cég bármely dolgozójáról, hogy emberrablásban bűnös, és netán váltságdíj megszerzésében mesterkedik. Kikérem magamnak.

-Megkérhetnénk, hogy hívja be a fiát, és a vejét. Vagy keressük fel őket, mi?- kérdezte Blood.

-Kerüljünk minden feltűnést, azonnal szólok a vejemnek.

-Miért éppen neki?- csapott le a kérdéssel, Blood.

-Mert ő közelebb van, mert neki most éppen nincs tárgyalása, és mert teljesen mindegy, hogy kettőjük közül melyikkel találkoznak előbb, vagy nem?

-De igen uram. Kérem, hívja ide a vejét.

Danny Dutton kiszólt a titkárnőjének, hogy kéreti Mr Hayert, azonnal.

Valóban nem lehettek messze egymástól, mert Jeremy Hayer, pár perc múlva, megjelent. Nem lepte meg, hogy két idegen úr várt rá, apósa irodájában. Sokszor előfordul, hogy bevonják egymást, egy-egy tárgyalásba, mert szó szót követ, és közben szükségessé válik a másik jelenléte.

-Parancsolj, kérlek.

-Ismerkedj meg az urakkal, Jeremy. Nekem dolgom van. Intézkedem, hogy ne zavarjanak!- mondta, majd elnézést kért a látogatóktól, és kiment.

-Állok rendelkezésükre.

-Ön tehát Jeremy Hayer- kérdezte Blood.

-Ha engem keresnek, akkor ezt valószínűleg tudják.

-Igen..csak azt nem, milyen gyakran látogatott a Gibson házba- sorolta, szinte szótagolva, a felügyelő.

Jeremy Hayer lábai elgyengültek, le kellett ülnie, mert hirtelen nem tudta mire gondoljon. Az apósa nyomozott, utána, ő akarja kiebrudalni azért, amit bevallott neki. Nem az, lehetetlen, de akkor mi ez, az egybeesés.

-Volna értelme, a tagadásnak?

-Nem. Tanunk van arra, hogy pár napja is, ott járt.

-Mint vendég, barát, vagy látogató, de nem értem mi köze van a rendőrségnek ahhoz, hogy mikor, és miért jártam ott.

-Mert a hölgy, akivel boldogították egymást, eltünt.

-Eltünt? Ugy érti, hogy nyoma veszett?

-Igen, és mindenkit meghallgatunk, akinek köze volt a létéhez, és köze lehet az eltűnéséhez.

-Nős ember vagyok, nem vállalkoznék nőszöktetésre.

-Nem is beszélt Önnek, arról hogy…

-Ugy látszik nincsenek tisztában azzal, mi folyik abban a házban, mert ha tudnák, nem kérdeznék: miről beszéltünk. Ott kevés szó esik mindennapi dolgokról. Mondhatnám azt is, hogy néma tusakodás folyik, ha értik mire gondolok.

-Vagyis, Ön vonzódik az erőszakos szexhez?

-Hogy vonzódom az, túlzás, belekényszerítenek az őrüléssel riogató gondolatok, belső unszolások, valamiféle izgágaság. Csak akkor nyugszom meg, ha kiadom magamból a szenvedési vágyat, vagy gyötrési kényszert.

-A felesége, tud róla?

-Tud. De soha nem megyek többé abba a házba, és máshova sem.

-Azért mert, mi megjelentünk?

-Nem, azért mert a feleségem kisbabát vár. Apa leszek, és mikor emberelje meg magát egy állítólagos férfi, ha, nem akkor, amikor példát kell mutatni, emberhez méltóan kell élnie, s ha önmaga erőtlen is volt a változtatáshoz, a család, a gyermek segítségével, biztosan sikerülni fog.

-Ön szerint a sógora járhatott, a Gibson házban? -kérdezte, Blood.

-Soha. Ő sokkal erősebb jellemű, tántoríthatatlan erkölcsű férfi, nem olyan csigagerincű, mint én.

-Lehet, hogy még lesz kérdésünk, de egyelőre ennyi volt. Köszönjük, hogy rendelkezésünkre állt.

-Ugye számíthatok, a diszkréciójukra.

-Természetesen- mondta Blood. Az ártatlanság vélelme mindaddig megilleti, amig be nem bizonyosodik a bűnössége. Kár, hogy a jó híre védelme, mindenkinek csak akkor jut eszébe, amikor már túl van a bakin. Ha előtte gondolnának a törvényességre, a mi számunkra is könnyebb lenne az élet.

-Ha számít valamit, én nem nyilvános házat látogattam, hanem barátként, egy úri ház vendége voltam, és a pénz, mint olyan, a partnerek között sem került szóba.

- Ezt is jó tudni. Minden jót, uram!

Sinusék kocsija nemsokára kigördült a “Másvilág” megilletődést keltő, hatalmas kovácsoltvas kapuján.

Mire Danny Dutton visszatért, a veje már nem volt az irodában. Leült, és először életében nem tudta mit kellene tennie, hogy a bulvár lapok szagot ne fogjanak, hogy híre ne fusson a veje botlásának, vagyis ugyanolyan tisztelet övezze a családot továbbra is, mint amikor apja, az első halottat, saját kezűleg, de minden kritikát kibíró, tisztességes módon, kiterítette.

Ha a veje neve belekerül egy csúnya ügybe, akár csak olyan minőségben is, mint egy üzletben a vevőé, képtelen lesz megóvni leányát az izgalmaktól. Még szerencse, hogy Jeremy már az esküvő előtt, elmondta Nicolnak: képtelen urrá lenni beteges szenvedélyén, a normális szexuális vágyat időnként sutba vágó, zúzó, törő, szenvedni, és kínozni vágyó, érzelmein. Ki tudja jobb-e, hogy – ha rájött a szenvedni vágyás, vagy a gyötrési kényszer, – felesége mindig tudta, hogy éppen hova megy. Bárcsak ő is előbb sejtette volna, bárcsak közbe tudott volna avatkozni az orvoslási lehetőséggel, vagy legalább segitségnyújtással, hogy ne jussanak idáig. És éppen most, amikor mindnyájuk örömére, egy drága kis emberke jöttére várnak.

A telefonja jelzett.

-Csak nincs valami baj, apa?- kérdezte Steve, a fia. -Mit akart a rendőrség?

-Amit hébe-hóba akarni szokott, a boncolási… jegyzőkönyvet hiányosan töltötték ki…, szóval csak egy kis egyeztetésre jöttek.

-Ketten?

-Ugy látszik, sokan vannak, vagy éppen erre jártak.

-Akkor jó. Már azt hittem valami baj van.

-Nincs semmi baj fiam. Az új részlegben minden rendben megy? Meg tudjuk kezdeni a szolgáltatást, a tervbe vett időpontban?

-Természetesen. Az avatási ünnepségre szinte minden készen áll.

-Köszönöm, fiam!- mondta Danny Dutton, és kikapcsolta a telefonját.

Tizenegyedik fejezet

Amikor Sinusék, a “Másvilág”-ból visszaértek, Mr James Holly, már várt rájuk.

-Elnézést uram, sajnos a mi munkánk sohasem tervezhető, mindig adódhat valami, ami útba ejtet velünk egy-egy nyomot. Foglaljon helyet. Kér egy kávét, vagy üdítőt?

-Köszönöm, nem. Mit tudnak, a lányomról?

-Sajnos semmi mást uram, csak amit, az eltünteket kereső kollégáknak elmondott, de az nem valami sok. Nem csoda, ha az ügyben nincs előrelépés.

-Mit akarnak tudni. Minden kérdésre válaszolok, csak tegyünk pontot ennek a borzalmas ügynek a végére.

-Vannak ügyek, amelyek sokkal előbb megérnek a befejezésre, vagyis a ponttevésre, mint azt, az érdekeltek gondolják. -jegyezte meg Blood.

-Elég volt a fejmosásból. Tudom, hibáztam, hogy titkolóztam, de előfordult már, hogy a lányom egy hónapig nem jött haza, csak legalább telefonált.

-A telefonnak két vége van, és ma már mindenki testközelben tarthatja.

-Tudom, kereshettem volna, de nagykorú, és mindig sértve érzi magát, ha bele akarok szólni az életébe.

-Mint minden fiatal- jegyezte meg, Sinus.

-Elég nagy a házunk, más az életvitelünk, van, hogy napokig nem is látjuk egymást, de az hogy hónapok óta, se híre, se hamva, – még akkor is kétségbeejtő lenne, ha nem éreznék lelkifurdalást.

-Miatta?

-Ahogy vesszük. Járok valakivel. Tudom ebben a korban már az ember, nem jár, hanem udvarol és nősül, de éppen a nősüléssel van a baj. A lányom hallani sem akar arról, hogy valakit befogadjunk a családba. Nagyon anyás volt. A feleségem mindent megengedett neki, és az ilyen esetekben mindig az a rosszabb szülő, aki szigorítani próbál, a gyermeke nevelésén.

-Tudta Ön, miért járt a lánya a Gibson házba. -kérdezte Blood.

-Amiért máshova. Társaságot keresett, szórakozott, nem volt más dolga. A tanulást, az egyéb időtöltésekkel szemben sosem részesítette előnyben.

-A Gibson házban történtek képe, még előttünk sem tiszta, csak most folytunk bele a nyomozásba, mert olyan esemény történt, ami érdekeltté tett bennünket, de az már egészen biztos, hogy nem romantikázni, leányregényeken mélázni járt oda, aki odajárt. Ismerte Ön a Gibson házaspárt.

-Fogadásokról, estélyekről, de különben nem tartottam velük a kapcsolatot. Csak nem arra céloz, hogy vöröslámpás házat vittek?

-Annál rosszabb a helyzet, uram.

-Mégis kérek egy pohár vizet- fehéredett el Mr. Holly

-Szadó-mazó orgiák folytak a házban.

-És a rendőrség? Hol van ilyenkor a rendőrség?

-A rendőrség csak ott tud közbeavatkozni, ahova hívják, de a személyiségi jogokat, a magánlak sérthetetlenségét nem lehet csak ugy megtépázni. Eddig senki nem tett panaszt, állítólag mindenki önszántából, szabad akaratából vett részt a bulikon, hatósági engedélyekre nem volt szükség, mert térítést semmiért nem kértek, még a fogyasztásért sem.

-Dehát milyen őrült ember lehet az, aki ingyen, csak ugy, szóval..

-Megértem a felháborodását, de Mr Gibson, és a felesége kedvelte a szado-mazot, és mivel, anyagilag meg engedhették maguknak, ugy gondolták, inkább otthon gyűljenek össze, és dúskálhassanak a földi élvezetekben kedvükre, mintsem valamely nyilvános, vagy akár zártkörű intézmény vendégei közül, emelje ki őket, a rendőrség. Sosem vett észre a lányán, sérüléseket?

-Sérüléseket? A hideg is kiráz, ahogy mondja, csak nem verték meg a lányomat?

-Ha megverték, ő kérte, hogy verjék!

-Dehát én, vagyis mi, a szülei, sosem ütöttük meg, még a popsijára se csaptunk, pedig néha megérdemelte volna, de..

-Ki tudja mi váltja ki, ezt a rendellenes magatartást. Talán éppen az, hogy az Ön nevelése nem volt szigorú. Ugy értem nem kért számon, nem jutalmazott, csak adott, és hagyta, hogy menjenek a dolgok. Talán hiányzott az apai szeretetnek hitt szigor, és megkeményedett a lelke, vagyis fizetni akart mindenért. Netán megalázta egy férfi, és önmagát bünteti a megalázhatóságáért, a gyengeségéért.

-Azzal, hogy vereti magát?

-Nemcsak vereti, ő is ver. Ha igaz. Ne várjon gyors eredményt a nyomozástól uram, mert fel kell térképeznünk a vendégsereget, ellenőriznünk kell, mindannyiuk, mozgását, érdekeltségét, és egy olyan ügyben, ahol nem lehet alibit számon kérni, vagyis ismeretlen az eltűnés időpontja, hiszen még a saját család sem emlékszik rá, mikor látta utoljára a gyermekét, keményen meg kell dolgoznunk, hogy eredményt mutathassunk fel. – ágált Blood.

-Mit neveznének eredménynek?

-Ne vágjunk a dolgok elébe. Legjobb esetben élve is megtalálhatjuk Miss Jollyt, .. ne gondoljunk a legrosszabbra- fejezte be Sinus. -Megengedi, hogy átnézzük a lánya holmiját.

-Ugy érti, házkutatást akarnak tartani?

-Ha megengedi! Ha nem akkor engedélyt kérünk rá, és úgy teszünk meg mindent, amit a siker érdekében jónak látunk.

-Mikor jönnek.

-Akár indulhatunk is. A helyszínelők bármikor útrakészek, de tartanom kell pár perces eligazitást, uram.- állt fel Sinus.

-Akkor, odakinn várok.

-Nyugodtan hazamehet uram. Tudjuk a cimet.

Tizenkettedik fejezet

A bűnesetek nyomozásában kemény szerepet vállalnak a helyszínelők. Még most is, amikor már a DNS jelentősége, és a technika egyre magasabb színvonala segíti a munkájukat, hát még, amikor csak sötétben tapogatóztak. A laikusok számára elképzelhetetlen, hogy ujj és testszolgáltatta nyomokból meg lehet állapítani, járt-e a gyanúsított a tett helyszínén vagy sem. Egy hajszál, egy pamutfoszlány, egy rúzsfolt, és még sok más nyom is bizonyithatja a bűnösséget, okozhatja az elkövető vesztét. A bíróságnak bizonyíték kell. Márpedig bizonyítéknak az számit, ami bemutatható, kézzel fogható, vagy amit tanú vallomása bizonyít. Laikus számára elképzelhetetlen, de  tény, hogy az emberek különbözőségének bizonyítását, a természet nem bízta, egy-két azonosító jelre. Ahogy fejlődik a  tudomány, úgy került elő, az ujjlenyomat, a vér jellemzők, a DNS, mint azonosítási lehetőség. Csodálatos hogy a földön élő hat milliárd négyszázmillió embert meg lehet különböztetni egymástól, és a lehetőségeknek még nincs vége. A fülkagyló alakja, a szem, a köröm, és bármi más, okozhatnak még meglepetést a tettes, utód, vagy áldozat azonosításánál. Vitatható, hogy megéri-e a személyiségi jogok védelme, a sok felesleges munkát, és időpocsékolást. Ha minden bébiről ujjlenyomatot, vér, és DNS mintát tárolnának, nemcsak a bűnügyek szereplőit, de tömegkatasztrófák áldozatainak személyazonosságát is, gyorsan, és hitelesen – szinte karosszékből – meg lehetne állapítani. Az adatok védelmét a számítógépek, már ma is képesek biztosítani, de aki élete során nem követ el semmi törvénybeütközőt, annak személyiségi jogai sérthetetlenek maradnának. Az sem lebecsülendő tény,  hogy a rosszcsontokban tudatosul, hogy -bármilyen elővigyázatosak is-  percek alatt nyomukra juthatnak, és jobban meggondolják, hogy törvénybeütközőt kövessenek el.

Joggal kérte, Mr James Holly, és a másik eltünt nő családja, hogy a nyomozás, a legnagyobb diszkrécióval folyjon, a bulvár sajtóban egymást követték, a hátborzongató találgatások. Színre léptek az oknyomozó riporterek is, akik gyakorta, értékes meglátásokkal, ötletekkel álltak elő. Mi sem természetesebb, minthogy a lapok hetek óta mást sem hoztak, csak a Gibson házzal kapcsolatos, zaftos híreket.

Sinus csoportja nagy erővel vett részt az eltűntek utáni nyomozásban, mégsem sikerült a három nőt előkeríteni. Az élet nem áll meg, az életelleni bűntettek száma sem csökken, ezért Sinusék, miután, a Gibson házban lejátszódó gyilkossági ügyet lezárták, kiszálltak az eltűnési ügyek nyomozásából.

Fél év telt el. Már- már ugy nézett ki, hogy a döglött ügyek közé, kerül, a három asszony eltűnési ügye, amikor Blood felfigyelt az egyik sajtóorgánum szalag címére: Hol a megoldás: evilágon, vagy a másvilágon? Ez persze, kívül álló számára, szenzációhajhászásnak, vagy szójátéknak is tűnhetett, de mert Blood, a nyomozás során járt a “Másvilág” elnökénél, berzenkedni kezdett benne a cég neve, minden értelmezésében. A “Másvilág” egy méltóságteljesen szolgáltató cég, a másvilág az, ahonnan nincs visszatérés, a más világ olyan élethelyzet, amit a civilizáció, a háború, és egyéb ráhatások hoznak létre.

Blood -ha nem a bűnüldözést választja életcéljául, valószínűleg remek újító, író, vagy rendező lehetett volna, mert ha egy szó befészkelte magát a gondolataiba, attól csak úgy tudott szabadulni, hogy minden lehetséges aktualitását végigzongorázta, és belenyugodott, hogy bármennyire nyüvi is az agyát, a gondolat nem hoz megoldást. Az evilág, és a másvilág azonban nem egykönnyen adta meg magát.

Egy éjszaka, még álmodott is a másvilággal. Olyan volt, mintha az utolsókat rúgná, és szerettei, barátai  krokodilkönnyeket ejtve, ácsorogtak az ágya mellett. Balra pillantva, meglátta saját ravatalát. Szerencsére felriadt. Csuromvizes volt. Óvatosan felkelt Betsy mellől, kiment a fürdőszobába, és sokáig folyatta fejére, a jéghideg vizet.

-Még a végén elmegy a józan eszem, ettől az ügytől. Lehetetlen, hogy ennyi ember mindenhol falba ütközzön-tépelődött, majd megtörölközött, és már- már visszaindult volna a hálószoba felé, amikor támadt egy őrült ötlete. Nagyanyja mondta mindig, ha valami megriaszt fiam, nézz szembe vele, ne menekülj előle, mert addig nem lesz nyugtod, amig józanésszel, meg nem állapítod, hogy veszélytelen, legyőzhető.

Pár perc múlva, egy cédulát hátrahagyva kisurrant az ajtón, beült a kocsijába, és maga sem hitte, hogy amit tesz, valóság, de elindult a “Másvilág” felé. Nem tudta miért megy, kit keres, mit akar ott, csak azt tudta, hogy valamiért oda kell mennie, és mert egy ilyen buta álom után, úgysem tudna elaludni, akkor is hasznosabban tölti az időt, ha friss levegőt szív. Leengedte a kocsi ablakát. A benzinkút felé haladva eszébe jutott, hogy tankolnia kellene, és mint aki halogatni akarja a képtelen cél elérését, bekanyarodott.

Már fizetett, és beült a kocsijába, amikor melléállt egy rendőrautó. Fiatal járőr ült a volánnál.

-Elnézést őrmester úr, odabenn biztosan őrültségnek tartottam volna, hogy odaálljak maga elé, és azt mondjam..

-Imádom az őrültségeket. Sok hasznot hajtottak már nekem. Mi a gondja?

-Valami kikívánkozik belőlem, de attól félek, minden,  ép eszű ember kinevetne, ha elsorolnám.

-Kösz a megtiszteltetést, de képzelgések terén, valóban nem vagyok beszámítható. Ezt tudom magamról, de mások is mondják. Mi nyomja a lelkét?

-Őrültség, de a krimikben is az a jó, ha a kötet végére, a legőrültebb képtelenség valósággá válik.

-Hallgatom.

-Csak az újságok híreit összerakva gondolom, hogy a harmadik asszony eltűnésének idején, vagyis október l2.-én..

-Honnan emlékszik ilyen pontosan, egy több hónapos dátumra?

-Anyám október l5.-én született, és a kedvenc kajámmal várt, hogy ünnepeljünk, nekem meg ott kellett dekkolnom, gyorshajtóra lesve a 8-as ut mentén.

-Van ez igy. Egy okos rendőr sosem tervez, éli, ami van. Csak azt ne mondja, hogy arra hajtott a gyilkos, kocsijában, egy nő holttestével.

-Akkor sem merném ezt mondani, ha láttam volna, de nem néztem be a kocsiba.

-Meg, sem állította?

-Villogtam neki, ő lassított is, de aztán láttam kié a járgány, és továbbot intettem.

-Kezd izgalmas lenni!

-Különösen, ha elmondom, hogy olyan érzésem támadt, persze csak utólag, mintha a sofőr, a szabadra megkönnyebbült volna.

-Honnan tudja, ha meg sem állt.

-Onnan hogy szinte kilőtt, mihelyt intettem neki, hogy mehet.

-Ha most azt mondja: tudja kié volt a kocsi, eljárok egy kánkánt.

-Akkor kezdje őrmester úr, mert a kocsi a “Másvilág”-  kocsiparkjából való volt.

-Több száz kocsijuk lehet, honnan olyan biztos ebben?

-Onnan hogy a rendszámuk különleges. A nagypapa  kapta, amikor a céget alapította, és azóta, – talán éppen a sikere elismeréseként- meghagyták neki, az egyedi  rendszámtáblát.

-Ezt nem is tudtam. Mi van rajta? Koponya, vagy csontváz?

-Dehogyis. Nem túl szembetűnő, de a vezérkar luxusautói is viselik, gondolom, a patina kötelez.

-Mi az?

-Egy ezüstszínű M betü.

-M mint “Másvilág”. Egyértelmű, azok számára, akik tudják, vagy akiknek tudniuk illenék. Én nem tudtam.

-Sosem, szoktam, elengedni senkit, aki egy kicsit is túllépi a sebességhatárt, utána bántott is a slendrián hozzáállás, de megérti ugye, hogy pár perc múlva leléphettem, és anyám várt.

-Mindent megértek, különösen most hogy, kibökte, ami gondolom, azóta is bántotta. Hajlandó mindezt jegyzőkönyvbe mondani?

-Ha nem lefokozás lesz a vége.

-Miért, mi maga, tábornok?

-Szó sincs róla, de előléptetés előtt állok!

-Elő fog lépni, ha csak egy jottányit is előbbre viszi a nyomozást a sejtése, vagy a szolgálati lazasága. De egyelőre nem biztathatom, mert olyan képtelenségnek hat, habár….-gondolkozott el, Blood. Ki ült a volán mellett?

-Azt nem tudtam kivenni, mert foncsorozott üveg van a górék kocsiján. Persze a többibe sem élvezet belátni.

-Tankolni akart, vagy csak miattam állt be, mert ha nem, akkor irány, utánam – sorolta Blood, és pár perc múlva indítottak.

A jegyzőkönyv elkészült, Blood lenyelte a második kávét is, és mert ugy gondolta a hajnali 5 óra már nem éjszaka, felcsengette a főnökét.

-Mennyi idő alatt tudja magát gálába vágni, főnök?

-Attól függ. Mi van?

-Öt perc múlva ott leszek, de csak akkor mondom el miért, ha már bent ül a kocsiba, és indítottam.

-Ha nem ismerném, azt mondanám, őrült.

-Igy is mondta már, és őszinte legyek? Nekem jól esik, mert akkor sejtem, hogy fején találtam a szöget, a locsogásommal. -mondta Blood, és a kapcsolat megszakadt.

Ha nem is öt perc múlva, de csakhamar indítottak, és Blood akkor árulta el úti céljukat, amikor elhadarta az álmát, meg a járőr fülesét.

-Álljon meg. Magának elment az esze. Hónapok óta nyomozunk, és hajnalban állítsunk be valahova, csak azért…

-Mert a rendőrség éjszaka nem sok ügyben járhat el, ki van kötve a mettől-meddig. De ez az időpont már törvényileg engedélyezett.

-És miért megyünk oda.

-Még én sem merem hangosan kimondani, inkább rávezetem. Mit tenne, ha el akarna tüntetni egy hullát?

-Kriminológiai órát akar tartani nekem, hajnalban?

-Távol álljon tőlem, de nagyanyám kedvenc időtöltése volt, ha kettesben maradtunk kölyök koromban a “mit tennél, ha”. Mondott egy élethelyzetet és megkérdezte, mit tennél? Mindig kifundáltam valamit. Okos asszony volt, Tőle tanultam meg, azt is, hogy az ember mindig akkor a legbátrabb, ha egyedül van, a bajban. Tehát, ha egy hulla nehezítené elkövetői életét, hova vinné?

-Ezer lehetőség van, ha vinnem kellene, de ott is hagyhatom, ahol megöltem.

-Tegyük fel, hogy olyan helyzetben volna, ami módot adna arra, hogy úgy tüntesse el az áldozatát, hogy sose találják meg.

-Eltemessem?

-Képzett kutyák kiszagolják!

-Vízbe dobjam?

-A víz valahol, valamikor kiveti.

-Árulja már el mit fundált ki, és miért éppen a Másvi…hoppá. Értem már mire gondol. Hol tüntethető el, feltűnés nélkül, nyomtalanabbul egy holtest, mint egy olyan zárt telephelyen, ahol éppenséggel erre vannak szakosodva.

-Vagyis temetnek, égetnek..

-Csak nem azt a ványadt élvhajhász vőt gyanúsítja, aki azt sem tudta fiú -e, vagy lány, amikor feltettünk neki néhány kérdést.

-Vannak 6o kilós súlyemelők is főnök, akik..

-Jó, tudom, ne tartson nekem sporteligazítást, inkább azt mondja el, maga, hogy csinálná?

-Amikor már leszúrtam, agyonütöttem, megfojtottam, beviszem a céghez, és vagy felrakom a futószalagra…

-Ezt meg, hogy érti?

-Vagy berakom egy lezárt koporsóba ráadásnak, esetleg elhamvasztom.

-Csak ne volna olyan piszkos, és kegyetlen fantáziája!

-Akkor mit keresnék a rendőrségen, főnök?

-Ez igaz. Nincs az a kegyetlen, piszkos fantázia, amit a klienseink, a technikának, vagy megbomlott agyuknak köszönhetően, ki ne fundálnának. És még el sem kezdődött az Interneten rosszalkodók szezonja. Képzelje el a vakrandikat, a legőrültebb lehetőségekbe is ész nélkül beleugró kapcsolathajhászokat. A hűtlen szeretők kapva kapnak egy új kaland lehetőségén, és csak akkor derül ki, hogy az ismeretlent, a hoppon maradt kedves küldte a nyakára, amikor már nincs visszaút. A bosszúálló kalandot ígér, azt írja, hogy a hölgy mindenre kapható, de imádja kéretni magát, és csípi az erőszakot. El tudja képzelni a szitut?

-A rendőrség, az internet segítségével, minden gonoszkodónak a nyomára bukkanna.

-Itt vagyunk. Mit mondunk – kérdezte Sinus. -Ugy tudom, vannak itt éttermek és clubok is, ahol non-stop emlékezhetnek szeretteikre, a barátok, akiknek ez a törzshelyük.

-Akkor ez valóban, egy egészen más világ. Menjünk egy clubba, ahol mérnek is valamit, mert nemcsak a torkom száradt ki, az agyam is, és visszafelé úgyis maga vezet, főnök.

Alig álltak munkába az ügyintézők, Sinusék benyitottak Danny Dutton, titkárnőjéhez.

-Az elnök úrhoz jöttek, uraim?

-Igen. De sajnos nem jelentkeztünk be.

-Semmi gond, azonnal megnézem, mi a helyzet az időbeosztásával – mondta a titkárnő, és beszólt telefonon. Kis idő múlva letette a kagylót: fáradjanak be uraim.

-Maga viszi a szót- súgta Sinus, Bloodnak, – mert magának vastagabb bőr van a borotválkozó telephelyén.

-De, ha benne leszek a csávában, remélem, kisegít.

-Isten hozta Önöket uraim. Nézzék el nekem, ha kicsit kipirultam, de nem szoktam inni, és ma már le kellett hajtanom, egy pohárral.

-Kellett?- kérdezte, Blood.

-Igen..az éjjel megszületett a kislány unokám, és mi, itthon maradottak, koccintottunk, az érkezésére.

-Gratulálok.

-Kérnek egy italt?

-Köszönjük nem, mert nekünk kemény napunk lesz. A veje, itthon van?

-Hol lenne…ugy értem hál istennek az elmúlt félévben nem ment olyan helyre, ahol, de hiszen tudják. Megtalálták az eltünt asszonyokat?

-Sajnos nem.

-Dehát a föld, csak nem nyelte el őket! Már elnézést, hogy éppen ezt az utalást használom, de persze minden megeshet. Semmi nyom?

-Semmi, vagyishogy most pislákol valami, nyomféle.- jegyezte meg, sunyítva az őrmester.

-Az újságokból kikopott a hír, egy ideje nem követjük az eseményeket.

-Mit felelne Ön, ha -csak feltevésképpen- azt mondanánk, hogy a három asszonyt keresve, a cége melegnek, sőt forrónak bizonyulhat.- kérdezte, Sinus.

-Szóhoz se jutnék.

-Pedig nem igen találhatott volna, az elkövető jobb helyet, a holttestek eltüntetésére, mint..

-Valamelyik alkalmazottunkra gondol? Ki kell ábrándítanom. Nálunk nem kettős, hanem négyes könyvelés van. Minden holttesttel el tudunk számolni, ugy értem, forgatókönyvszerű feljegyzések alapján jutnak el az elhunytak oda, ahova a család rendeli őket.

-Vagyis nem fordulhat elő, hogy becsempésznek ide egy holttestet, aki bekerül a körforgásba és..?

-Még a feltételezés is sértő, uraim. Nem mondom, hogy lehetetlen, mert a kapunál nem ellenőrzik a szállítmányt, de a fogadóiroda előtt megteszik, és előírják a hova- tovább- ot.

-Tehát ha mondjuk, egy gépkocsivezető lenne a tettes, nem tudna becsempészni, és egy koporsóba a halott mellé betenni, vagy netán a hamvasztó kemencébe elégetni, egy létszámfeletti halottat? -kérdezte Blood.

-Uraim, maguk rendőrök, és tudhatják, mindent meg lehet csinálni, de amit elsorolt, az, nálunk teljességgel  elképzelhetetlen. Minden dolgozónk évtizedek óta van itt, nem hiszem, hogy hirtelen kitört volna valamelyikükön is, a nőrablás és gyilkolási vágy, vagy, hogy megháborodott volna..

-És a veje?

-Hogy érti ezt?- sápadt el, az elnök.

-Ugy, hogy az, ifju férjként való részvétele, egy bizonyos házban sem volt, józanésszel elképzelhető, mégis bevallotta, hogy járt ott, ahonnan a három asszony eltünt.

-És, azt hiszik, hogy ő..

-Azt hisszük, hogy elő kell kerítenünk, vagyis a nyomára kell, bukkanunk három asszonynak, mivel -emberi segitség nélkül- a föld sem nyelhette el, szegényeket. Ki kell vonnunk a forgalomból azt, aki ilyesmikre képes.

-Mondtam már, hogy a vőm, azóta megtartóztatta magát és ..

-Azóta, de addig?- kapott a szón Blood.

-Sarokba szorítottak. Becsületes ember vagyok, engem is bánt, ha gazemberek élnek közöttünk, akik bármikor, bárkinek az életére törhetnek..szólok a vejemnek, de addig is, foglaljanak helyet.

Felemelte a telefont, és alig öt perc múlva, megjelent Jeremy Hayer.

–Remélem, nem azért hívsz, mert koccintanom kell. Igy is a fejembe szállt, amit örömömben lehajtottam. Hát Önök uraim?- nézett meglepetten Sinusékra.

-Hogy mit keresünk itt?- kérdezett vissza Blood. – Lehet, hogy Önt, lehet, hogy mást, lehet, hogy tévúton járunk.

-Engem? Milyen ügyben?

-Abban a régiben.

-Napirenden tartják?

-Egy ügy addig ügy, amig meg nem oldódik. A tettes még nem került elő.

-És, az áldozatok?

-A kedves apósától megkérdeztük, behozhatta-e a telepre, valaki az eltűnteket, élve, vagy halva, hogy itt kemencébe, vagy létszámfelettiként földbe kerüljenek.

-Az apósom biztosan elmondta, hogy kizárt. Nem cserélődnek a munkások, s akik itt dolgoznak, azokért tűzbe tennénk a kezünket, ennél kisebb szabálysértési ügyről szólva is..

-És Ön?

-Megőrültek? Azt hiszik, mert néhányszor meglátogattam azt a fertőt, ölni is képes lennék?

-Mi nem a hitre alapozunk, hanem a tényekre. A harmadik eltűnés estéjén, egy járőr, meg akarta állítani egyik kocsijukat, de aztán, tovább-ot intett. Azóta is bánja, hogy elengedte, a gyorshajtót.

-Mi köze a gyorshajtásnak a ..

-A vezetőnek lehetett azért, sürgős a hazajutás, hogy mielőbb pontot tehessen a bűntett végére.

-És a rendőr azt mondta, hogy én ültem a kocsiban?

-Azt nem tudja, de mert Önhöz már egyszer,  elvezetett, egy valós nyom, gondoltuk Önnel kezdjük.

-Biztos, hogy a mi kocsink volt?

-Leolvasta a megkülönböző jelzést, azért engedte tovább.- jegyezte meg az, őrmester.

-Ki használ még, cégjelzéses luxus autót? Gondolom Önök, és az ifjabb, Mr Dutton. –kérdezte, Sinus.

-A fiamat hagyják ki ebből! -sápadt el, az elnök.

-Önre nem gyanakodhatunk. Ön mondta a múltkor, hogy az Ön számára, a szex már csak emlék.- jegyezte meg, Blood.

-A fiamért is, tűzbe teszem a kezem.

-Tapasztalatunk az, hogy sajnos, egyetlen apa sem mindig állíthat ilyet, teljes lelki nyugalommal- jegyezte meg a felügyelő.

-Én állíthatok, mert a fiamat nem érdeklik.. a nők.

-Hogy mondhatsz ilyet, papa?- horkant fel Jeremy Hayer. -Steve sohasem mondta, hogy..

-Kevesen dicsekszenek, az ilyesmivel fiam.

-Neked mondta?

-Nekem sem, de én az apja vagyok, és egy férfi észreveszi a másikon, ha a vonzalmával, nem stimmel valami.

-Idehivatná, a fiát, uram?

-Hogyne – mondta az elnök, és indult volna kifelé, amikor eszébe jutott valami, és visszalépett az íróasztalához. Kihúzta a felső fiókot, és egy borítékot adott át a vejének. – Steve adta ide, még az este, mielőtt a kórházba mentünk, hogy akkor adjam át neked, ha apává leszel. Gondolom gratulálni akart, de aztán a nagy örömben kiment a fejemből. Nehogy megrójon azért, mert megbízhatatlan postás vagyok. Olvasd el, mire ideérünk. Nem mondhatod neki, hogy egész éjjel nem volt időd kibontani -mondta az öregúr, és kisietett.

Beletelt tiz percbe, mire visszajött, egyedül, és nem túl nyugodtan.

-Nincs a helyén, ugy értem be van zárva, a kísérleti részleg melletti irodája. Vagy átment valahova, vagy éppen ellenőriz valamit, és nem akarja, hogy zavarják.  Üzenetet hagytam a biztonsági őrnél, hogy, ha látja, küldje be hozzám. Kibontottad már a levelét, fiam – kérdezte mielőtt leült.

-Nem..ugy értem beszélgettünk, de máris bontom.

-Nem isznak velem egyet, a nagyapaságom tiszteletére, uraim?- fordult Sinusékhoz, az öregúr.

-Sajnos uram, a szabályzat szerint érdekellenű féllel nem koccinthatunk, és mi most..

-Az életemet teszem rá, hogy elnézést kérve mennek el tőlünk. Nincs okuk a kétkedésre. Azt a három szerencsétlen asszonyt máshol kell keresniük, és kívánom, hogy még élve, találjanak rájuk. Egyébként nem sértenek meg a gyanúsítással, mert azóta én is érdeklődtem a bennünket összehozó témában, és meg tudtam, hogy kemény kereszt a durva szex, mindkét partner részére, és azt is mondták, hogy nem minden kedvelője képes befejezni, az oda vissza kínzással. Egy idő után van, aki keményebb tettre érez, leküzdhetetlen kényszert és..megöli azt, akin addig, az élvezetét töltötte. Gondolom,  ebből eredeztethetőek a sorozatgyilkos ösztönök..de már megbocsássanak..

Blood, a beszélgetés közben, nem vette le tekintetét Jeremy Hayer, egyre sápadó arcáról, reszkető kezeiről, amellyel a levelet már- már nem is látva, csak nézve- tartani próbálta.

-Valami gond van, uram?- lépett oda, az újdonsült apához.

-Ez a levél…Steve…jaj istenem…-motyogta, – és fel akart állni, de nem volt ereje.

-Mi bajod?- nézett rá, az apósa.

-Keressétek meg Stevet…nem szabad megtennie…be kell törni az ajtót..jaj istenem…én vagyok az oka, én vagyok az oka- sorolta, miközben arcát tenyerébe temetve, rázta a zokogás.

Sinusék akkor már futottak a kijárat felé.

-Várjanak, mutatom az utat!- igyekezett utánuk Danny Dutton.

Az ajtó még mindig zárva volt. Blood – bajban megsokszorozódó,- bivaly erejével nekiesett, de csak a harmadik próbálkozása járt sikerrel.  Azt ajtó kitárult, de az óriási terem, látszólag üres volt.

-Nincs itt senki! -nézett körül, Sinus.

-Engedjenek…kérem, engedjenek- indult az öregúr a terem belseje felé, és amikor megállt, bele kellett kapaszkodnia a védőkorlátba, mert amit látott: az ellenségének is lélekölő látvány lett volna.  Fia, a l96 fokos nitrogénnel teli, acélkoporsóban feküdt, szemlátomást jéggé dermedve. Hirtelen senki nem tudta, mihez kapjon, mit tegyen, hogy – ha van még segitség, megakadályozza, a visszavonhatatlant.

Addigra Jeremy Hayer, is ott állt mellettük, és ha Blood el nem kapja, olyasmit tesz, ami épp úgy visszafordíthatatlan lett volna, mint sógora önkéntes fagyhalála.

Csak állt, testét rázta a zokogás, majd engedelmesen tűrte, hogy kivezessék.

Akkor döbbent rá valójában, micsoda emberfeletti érzés a szerelem, és mire képes az, aki nem tud úrrá lenni soha be nem teljesülhető érzelmein.

Blood hívta a helyszínelőket, a betört ajtó elé őrt állított: senki, se be, se ki, és kezében még mindig a Steve Dutton levelét szorongatva, visszaterelte, a jelenlévőket, az elnöki irodába.

Danny Huttonhoz, orvost hívtak, de nem akarta, hogy a lakásába vigyék.

-Hallanom kell, mit irt a fiam, miért tette, amit tett. -sírta az öregúr.

Blood a levél címzettjére tekintett, aztán Mr Hayerra nézett, és mert az beleegyező mozdulatot tett, olvasni kezdte a sorokat.

“Drága Szerelmem, Jeremy!

-Hagyja abba- sírta, az öregúr. Az én fiam nem lehet olyan elfajzott, hogy igy szólítson meg egy férfit.

-Ahhoz, hogy megértsük a történteket- csitította volna, Sinus- meg kell tudnunk, mi van a levélben. Itt kíván maradni, vagy átkísérjük, az orvosi rendelőbe.

-Maradok!- adta meg magát, az öregúr. Csak Nicole, ne tudjon semmiről, csak ő ne…

Blood folytatta az olvasást.

“Már kamasz koromban észrevettem, hogy más vagyok, mint a többi fiú. Hiába dongtak körül, nem érdekeltek a lányok. Csakhogy a fiuk sem tudtak lázba hozni, egészen addig, amig Téged, az egyetemen meg nem láttalak. Mindig mosolyogtam a regények azon részén, amelyben az író ecseteli, a meglátni, és megszeretni jelenséget. Nem hittem, hogy létezik ilyesmi, s azt meg különösen nem, hogy a jelenség, két azonos nemű embernél is előfordulhat.

Tudtam, hogy téged -törékeny alkatod miatt- több fiú megkörnyékezett, de te belepirulva hárítottál el minden közeledést, vagyis megérthettem volna, hogy hímnemű létemre, semmi keresnivalóm nincs az érzelmi világodban. Értettem is, de képtelen voltam elfogadni.

Emlékszel, amikor először gyűltünk össze nálam, fiuk és lányok vegyesen, és éjfél után, a vendégeim sorra elmentek, de téged itattalak, marasztaltalak, miközben minden ízemben vacogva gondoltam arra, ami következhet, vagy ami következik. Mert tudtam, hogy következni fog, hiszen ami nem megy magától, azt elő kell segíteni, mindegy hogyan, hiszen a cél szentesíti, az eszközt. Csakhogy én féltem az elutasítástól, mert elbizonytalanító érzés úgy, újra próbálkozni, ha egyszer már kikosarazták az embert. Biztosra akartam menni. Tudtam, hogy sosem próbáltad a kábítószert. Nem is a legerősebbet szereztem be, arra a hajnalra, amikor végre kettesben maradhattam veled. Italba keverve beléd diktáltam egy adagot. Nekem nem kellett, mert józanon akartam megélni életem legédesebben borzongató eseményét, szerelmem beteljesülését, és a folytatás reményét. Amikor már kezdett kimenni belőled az erő, levetkőztettelek. Nem ellenkeztél, csak nevetgéltél, amit én biztatásnak vettem. Mint a pelyhet, úgy forgattalak az ágyamon, hogy tested minden porcikáját feltérképezve, lefotózzalak. Ha enyém leszel, ketten gyönyörködünk majd a képekben, s ha nem, amire akkor gondolni sem mertem, lesz miből erőt merítenem a visszautasításod elviseléséhez. Amikor végeztem a fotózással, tetőtől talpig végigcsókoltalak. Ernyedt ajkaid, úgy tűnt, meg-megmozdultak gyengéd, vagy mohó szám érintésére, de az csak az elélt test rángása lehetett, hiszen eszméletlen voltál. Ezt onnan tudom, hogy magamévá tettelek. Leírni is borzasztó…. vagy vess meg, leírni is jólesik. Az aktust módszeresen, és olyan helyzetekbe kerülve, élveztem végig, ahogy álmaimban, annyiszor elképzeltem. A legintimebb pillanatokról is fotókat készítettem, olyan pózban is, mintha viszontszerettél volna, mintha te hatoltál volna bele testem legforróbb titkaiba. Aki nem tudta, nem sejthette, hogy a pózok, részedről nem igaziak, hiszen az én arcomat látva, azt hihette, mindketten a mennyekben járunk, és földöntúli boldogságban gyönyörítjük, egymást.  Az idő hamar elszaladt, nem akartam, hogy tested megalázásának fogd fel, ami történt, inkább ne gondolj rá soha többé, képzed álomnak, ha voltál annyira éber, hogy valamit is érezhettél, -mintsem megutálj, hiszen az igaz barátság, ahogy te mondtad, többet ér, mint a testiségek miatti összeférhetetlenség.

Lemostalak, felöltöztettelek, miután végigcsókoltam minden testrészedet, miközben ugy potyogtak a könnyeim, mint aki tudja, azt temeti, amit soha nem élhet át többé. Igazam lett. Hiába láttam el sajgásával – esetleg- gyanút keltő testnyílásod, hiába simogattam vissza ártatlan állapotába, valamit sejthettél, mert attól kezdve mindig zavarba jöttél, amikor találkoztunk. Sajnos én is, hiszen a bűntudatnál nincs kegyetlenebb érzés, és bárcsak odaállhattam volna eléd: légy az enyém, és én halálomig imádni foglak. A barátságunkat próbáltam megőrizni, a közös bulik, nekem többet jelentettek, mint a szeretőknek a végeláthatatlan numerák sora, boldog voltam, ha melletted lehettem. Tudtam, hogy nem foglalkozol komolyan senkivel, hogy jobban érdekel a tanulás, és a mellette végzett munkád bárminél, és visitani tudtam volna, hogy nem segíthetem az életed, nem tehetem könnyebbé, jobbá, hiszen nekem lett volna miből, és minden segítség elfogadásával mennyekbe emeltél volna.

Aztán elvégeztük az egyetemet, és csak akkor láthattalak, ha lestem rád, mert te még egy egyetemre beiratkoztál, engem meg várt apám cége, a rengeteg feladattal. Esténként a képeidet nézegetve, sírva aludtam el. Próbáltam átérezni újra meg újra a kéjt, amit ármánnyal szereztem magamnak, tested meglopásával, és reménykedtem, de magam sem tudtam miben. Bárcsak többet tudhattam volna addigi életedről, de sosem nyíltál meg. Mindig elhárítottad a családoddal kapcsolatos kérdéseimet. Meghaltak, és kész. Hittem is, nem is, de ugy gondoltam, amit nem akarsz elmondani, az maradjon a te titkod.

Aztán felvirradt életem legboldogítóbb, legszebb reményeket keltő napja. Apám elfogadta, a fagyasztással porlasztás, temetési mód bevezetési tervemet, és én beajánlhattalak neki, mint remek szakembert. Tudtam, hogy mire vagy képes, de azt is, hogy bármit megteszek, amivel segíthetem a munkád, csak egy levegőt szívhassak veled. És elérkezett a nap, amikor ideköltöztél. A lakásszentelőre nekem kellett rábeszéljelek. Hajnalra ketten maradtunk, de ugy feltöltődtem az új helyzeten alapuló reménnyel, – bármennyire szerettem volna, kibírtam, hogy olthatatlan vágyammal, ne támadjalak hátba.  Aztán jöttek a boldog napok, és esték. Ha megérinthettem a kezed helyét, bármin, utána megcsókoltam az ujjam hegyét, vagy a tenyerem. Az asztal leszedésnél kilestem, melyik volt a te tányérod, poharad, kanalad, hogy lecsókolhassam róla a nyálad, a DNS-ed legláthatatlanabb nyomát is. Aztán, mint akit fejbe vertek, észrevettem, hogy a húgom, beléd szeretett. Két ember van rajtad kívül, akikért élek és meghalnék, ha kell, az egyik, a húgom. Megbeszéltem apámmal, hozzunk össze benneteket, habár benned nem láttam túl nagy érdeklődést, de önző módon ugy gondoltam: amig valami hozzám köt, addig egy levegőt szívhatok veled. Reménykedhetek, hogy egyszer felismered, mit érzek, és kapok egy kis helyet az általam legjobban szeretett nő mellett, a szívedben, vagy ha ott nem is, hiszen azt nem erőszakolhatná meg egy Góliát erejű férfi sem, a tested birtoklásában.

Már az esküvő előtt is sejtettem hogy vannak külön utjaid, de ugy gondoltam, egy úriember, ha életreszólóan elkötelezi magát, lezárja mellékutcáit. Nem lestem rád. Elég volt, hogy nap, mint nap láttalak, egy levegőt szívhattam veled, hallhattam a hangod, és reménykedhettem, hogy talán szorítasz majd egy kis helyet a húgom mellett, a szívedben, ha érzelmileg elkötelezed magad a családomnak.

Aztán rádöbbentem, hogy az esküvő után sem maradtak el, a nem is olyan rövid távolléttel járó útjaid. Alig egy hónap múlva, nem bírtam tovább. Utánad mentem, és mert pénzzel mindent el lehet intézni, hamar megtudtam, hova jársz, hogy csalod meg szeretett, gyanútlan húgomat. Dupla csalás volt, hiszen általa engem is becsaptál, vagy legalábbis ugy éreztem. Sokáig tipródtam, és egyre sűrűbben eredtem a nyomodba, amikor -mint akit űznek- elrohantál itthonról, és mindig ugyanabba a házba tértél be. Azt hittem szeretőd van, ki gondolt volna másra, aztán kinyílt az alkalmazottak szája, és megtudtam, mi hajt oda. Mondjam, hogy megdöbbentem, vagy, hogy megkönnyebbültem. A ferde hajlam betegség, nem számíthat megcsalásnak, s ha a húgom nem csalod meg, engem sem sértesz vele. Lázár módjára, némán vártam a királyok lakomáján, lehulló morzsákra.

Egyszer aztán nem bírtam tovább. Megtudtam a hölgy nevét, akivel üzekedtetek, de akkor még nem sejtettem,  hogy sose mégy kétszer ugyanahhoz, és ugy gondoltam, ha vele végzek, más lesz a világ, legalábbis hármunk számára. Óvatosan készítettem elő az iszonytató cselekedetet. A nevedben csaltam el, kocsival hoztam be a telepre, és ő volt az első kliens, akit a mínusz l96 fokos folyékony halálba fektettem, próbaként. Aztán jött a második, és a harmadik. Mindig szerencsém volt, a fizikai erőm, és a megjelenésem segített. A harmadiknál egy rendőr álljt intett, akkor kicsit megriadtam, de azzal nyugtattam magam: ha megúszom, szeretni fogsz. Megúsztam.

És robbant a bomba, vagyis bejelentettétek, hogy apa leszel. Mit keresek én, egy család körében, időzített bombaként, miközben tudom, hogy szerelmem tárgya még inkább elhidegül tőlem azáltal, hogy apa lesz. Lassan megérlelődött bennem a gondolat: a fagyasztásos,  porlasztásos módszer, ünnepélyes avatásán, én fekszem bele az örök álmot adó, jeges hidegségbe, és azt képzelem majd, hogy te ölelsz, te fogsz körül, és adsz nekem olyan gyönyört, ami a jeget is képes felolvasztani. Persze mint vegyész tudom, hogy ez lehetetlen, de ki akartam lépni az életedből, és a saját reménytelenségemből. Mielőtt lelkifurdalásod támadna miattam, hidd el, sosem éreztem volna senki iránt, azt, amit irántad, és nem tehetek róla, hogy olyan vagyok, mint apám, aki egyszer szeretett egész életében, és ha még száz évig élne, egy dalia nemi erejével, akkor sem kellene neki más. Kár, hogy te nem nő vagy, vagy még nagyobb, hogy elképzelni sem tudtál párodul.

A három emberölést beismerem. Vigasztald meg apámat, és a húgomat. Szeresd a gyermekeidet, de ne fűzz a kötődéshez sok reményt, mert kevés gyermeket szerettek ugy, mint engem, mégis mire vetemedtem?! Az élet kiszámíthatatlan, és sajnos vannak, akik kilógnak a sorból, elütnek az átlagtól. Tudom, hogy te is más voltál, de már azt is tudom, hogy az apaság lehetőségéből erőt tudtál meríteni, és képes voltál legyőzni magadban a gyűlölet által táplált, bántani akaró gyávaságot. Kár, hogy a győzelmedhez csak bátorság kellett, de a szerelem ellen lázadni…lehetetlen.

Isten veled, drága Szerelmem. Még csak annyit: aki a másság felett képtelen napirendre térni, gondoljon arra, hogy két egyforma ember nincs: a születés, vagy a sors hozta okok miatt, minden ember más. Bárahányan éljenek is a földön, sosem lesz köztük – az egypetéjű ikreken kívül- két teljesen egyforma DNS-el rendelkező egyén. Mindenki más, mert igy tartotta jónak a Teremtés. Kérlek, vigasztald apámat, aki sejteni is restellte, hogy meleg vagyok, pedig nem én voltam az első a családban, csak annak nagyobb szerencséje volt a szerelmével. Ő megkapta azt, akit imádott. Ő volt anyám bátyja, aki önkéntes halált vállalt társával, amikor annak sulyos betegsége miatt, -már reménye sem maradt a továbbélésre. Vigyázz magadra kedvesem, azért férfi a férfi, hogy uralkodni tudjon az érzésein, vagyis légy hű a húgomhoz. Hát nem furcsa, hogy, éppen én mondom, ezt, neked? Dehát, ha valaki, én képes voltam úgy ahogy, elfojtani az érzésemet tizenöt, keserves, boldog éven át! Apámat ne hagyd magára, a világ legjobb embere. Nem ilyen fiút érdemelt volna.”

Blood elhallgatott. A két családtag magába roskadva ült. A bűnüldözők egymásra néztek, aztán elköszöntek, és szinte lábujjhegyre lépve, ott hagyták a MÁSVILÁG-ot.

A központ felé hajtva, sokáig hallgattak. Mi értelme lett volna Sinus dicsérő szavainak, és Blood együttérzésének, egy olyan család tagjaival, akik nem túl szerencsések evilágon, de talán majd odaát. Feltéve persze, ha létezik valamiféle jobb másvilág…

Budapest 2007.