A bosszú

Irta: Linda Taylor

-            Gyönyörű a kisfia! – mondta az idős hölgy, a három év körüli, önfeledten játszó gyermekre nézve. – Boldog anya!- Ahogy vesszük! – sóhajtotta a nem túl szép, harminc körüli asszony.- Csak azt ne mondja, hogy válnak, mert borsódzik a hátam, ha ilyesmit hallok.

-              - Felfordult a világ, vagy mi van? Minden gyermek depressziós lesz…csodálkoznak a szülök, hogy dacos konok, engedetlen a kicsijük, amikor a legbiztosabb pontot, a családot ők züllesztik szét, magukra, vagy egyikükre hagyva a gyerekeket.

-             - Az én kisfiam is magára maradt, egyedül nevelem, de az apja drága, aranyos ember volt. A halál ragadta el tőlem!

-               - Te jó ég. Ne haragudjon, nem akartam megbántani. Ilyen fiatal, és már özvegyasszony?

-               - Sosem voltam férjnél. Az esküvő előtti napon halt meg… baleset következtében.

-                - Az embert kirázza a hideg. Mennyi tragédia! Mert mindig rohannak, csak tudnám hova? A gyerek útban volt az esküvő pedig elmaradt?

-              - Igen. Alig két hónapos terhes voltam, amikor végre ugy döntött, hogy feleségül vesz. Imádtuk egymást.

-               - Akkor?- Van egy anyja!

-               - Ne folytassa. Én elég öreg vagyok már, vannak anyósképeim. Szörnyűek tudnak lenni. Különösen a fiús mamák. Féltékenyek, a fiukat tulajdonuknak tekintik…- William imádta az anyját, aki özvegyen nevelte fel, és talán egyetlen napot sem hagyott ki, hogy ezt meg ne jegyezze, a fiának. Belenevelte, hogy rajta kívül nincs senkije, és ha egy nő behálózza, sosem viszi semmire, mert hozzászokott, hogy kiszolgálják, gondoskodjanak róla, mindent elintézzenek helyette.

-               - Örült nőszemély. Majdnem kicsúszott a számon, hogy végül is nem egy nő vette el, de az eredmény sajnos ugyanaz, vagy mit is beszélek? Ezerszer rosszabb. Egy jó mennyel még meg lehet békülni, de a halállal soha.

-               - Williamot ö temettette el, én nem mutatkozhattam még a koporsója mellett sem. Távol álltam, amíg folyt a szertartás. Szegény drágám próbált néha beszélni vele, hogy szeret, de ö látni sem akart. Az esküvőt titokban tartottuk volna meg. Kész tények elé akartuk állítani, hogy engedékenyebbé tegyük.

-                - Még jó hogy volt ereje megszülni a kicsit.

-                - Nekem csak ö maradt. Nagyon nehéz volt. Most sem könnyű. Különmunkát vállalok, hogy fogadhassak mellé valakit.

[rkey]

-                 - Az anyósa nem segíti?

-                 - Nem is tudja, hogy a fiam a világon van! – jelentette ki az asszony, és állta az idős hölgy döbbent tekintetét.

-                - Mit beszél? Nem írta meg neki? Nem is látta az unokáját?

-               - Nem! – szorította össze a száját az asszony. – Ez az én boszim, az ellenem folytatott hadjáratáért. Ö magányos, én nem!

-               - Ezt nem mondhatja komolyan. A nagymamának jár az unoka. Képzelje el, mennyire szeretné. A fiát látná benne!

-               - Ne lássa! Ha én nem kellettem, ne kelljen a fiam sem. Ö az enyém, csak az enyém.

-               - Látja kedves… így születnek a kiállhatatlan fiús mamákból az anyósok. A gyermek áldás, örülni kell, hogy van, és egy anyának sosem szabad hálát várnia, azért mert életet adott. Aki arra számit ne szüljön gyermeket. De amikor annyi örömöt adnak, olyan nagy boldogságot jelentenek.

-               - És rengeteg aggódást, bajt, munkát.

-               - Vállalta! és amit vállal az ember azt meg kell tartania, ha szeretne élete hátralévő éveiben is tükörbe nézni! Nekem semmi közöm hozzá, de négy gyermeket neveltem, és most nyolc van, mert a négy menyemet is gyermekemnek tekintem. Nem vagyunk egyformák, az alkalmazkodás, a megbocsátás, a türelem elengedhetetlen az életben. Anélkül ne akarjon az ember boldog lenni. Vagy elfogadja egy anya a gyermeke párját, vagy elveszíti a sajátját is. Ez az én életfilozófiám. Van fényképe a kicsiről?

-               - Igen! Nemrég csináltattam. Nézze, milyen aranyos!

-               - Nem tudna egyet nélkülözni ebből a rengetegből?

-                - Tetszik kérni?

-                - Köszönöm nem. Én láthatom itt a kisfiát, de a maga helyében borítékba tennék egyet. és minden kommentár nélkül elküldeném a nagyanyjának. Aki

-            téged kővel dob meg…

-               - Az olyan gonosz, hogy képes lenne elperelni tőlem.

-                - Nem teheti. Nem az apja nevét viseli. Gondolom az elhunyt nem tett apasági elismerést, hiszen úgyis megesküdtek volna. Annak az asszonynak jogilag semmi köze a gyermekhez, de emberileg?! Azt mondja imádta a fiát, az ember azt unokáit talán még inkább tudja szeretni. Biztosan jelentkezne… segítené…

-                - Hogy aztán a fejemhez vághassa: pénzt adott a nevelésére? Nem! – jelentette ki dacosan az asszony.

-               - Maga tudja. Biztosan jó érzés volna, magának is, és mibe kerül? Semmibe. A legszebb képet tegye bele egy borítékba, és eleget tett annak, amit az embersége diktált.

-               - Csak a barátaim voltak mellettem, amikor szültem, én aggódtam érte, ha beteg volt…

-               - Tudom… éppen azért lenne, – ha lenne – még valaki, aki ugyan ugy szereti, mint maga, és bármire hajlandó érte. Még fiatal. Férjhez mehet, de annak az asszonynak csak ez a kicsi van, s ki tudja meddig élünk? – állt fel az idős hölgy, és elköszönt.

A kicsi odafutott az anyjához.

- Miért sírsz Mamikám? Megütötted magad? Hol a bibikéd? – - kérdezte és apró keze simogatásra indult, hogy eloszlassa a fájdalmat ugy, ahogy minden anyalelkű nő teszi, ahogy annyiszor látta…

Ö még hiszi, hogy a simogatás, a jó szó minden gyógyirnél többet ér. Kár, hogy felnőtt korára ö is elfelejti… ha elfelejti!

[/rkey]