Jim Linden, a legjobb matekos volt az osztályban. Tanárai szerint, régen kinőtte már tudásban a  korát, nem csoda hogy unatkozott az órákon. Legtöbbször társai kínlódását figyelte, és ha tudott, segített. Vidám, igazi jó barátnak ismerte mindenki és mivel az agya örökké járt, tréfamesternek is becézték. Jim, elve az volt, hogy csak az a jó vicc, amin a kárvallott is képes nevetni.

Tekintete, ezen az órán is az osztálytársait pásztázta. Ki kéne találni valamit, különben elalszik az unalomtól. Ahogy sorra vette a fiukat, tekintete megpihent, Paul Courton-on. Nyakigláb, csupa pattanás, elméretezett orrú, de fantasztikus akaraterővel rendelkező srác volt. Futott, kondiba járt, atletizált, és egészen kicsi kora óta karatézik is. Az osztályban senki nem mert volna kikezdeni vele. A fiuk nem mertek, a lányok pedig nem akartak, mert Paulon nem igen akadt meg egy lány szeme. Karjai térdig lógtak, irult -pirult, szóval könnyen zavarba jövő srác volt. Hogy lehet valaki tizenhárom éves korára ilyen fizikai erővel, ilyen mimóza lélek?

Nézzük csak a  lányokat? Ki is volna Paulhoz való? Talán olyan alapon, hogy az ellentétek vonzzák egymást, Rosa Miller, akiért valamennyi fiú veszkődik! De még mit nem? Rosának nem kellene egy ilyen krapek. Camilla! Camilla Jones. Az osztály legjobb tanulója. Ő nemcsak matekból egyenrangú vele, de más tantárgyakból is jeleskedik. A fiuk persze nem érdeklik. Csak a tanulás. Nem ártana neki egy kis szívbizsergés..de hogy csinálja?  Alaposan szemügyre véve: szép lány. Igaz, hogy szemüveges, de kontaktlencse is van a világon, bár az okuláré sem áll rosszul neki. Kár, hogy annyira komoly..na de..

Hirtelen előkapta  blokkját és írni kezdett.

„Paul tetszel nekem” Camilla”

Majd egy másik lapra:

„Camilla tudod, hogy szeretlek? Paul”.

Az üzeneteket összehajtogatta, és útjukra indította őket. Attól kezdve nem unatkozott a túltanult órákon.  A két emberkét figyelte. Paul, alig mert Camilla felé nézni, a lány belepirult, valahányszor összetalálkoztak, de kerülték egymást. Szemlátomást zavarba jöttek a másik láttán. Irultak-pirultak, szóval isteni heccnek ígérkezett a dolog. Camilla ugyan úgy sietett haza tanítás után, mint addig. Paul is sietősebbre fogta, a kondi terem felé vivő utat, de Jim Lindennek sejtelme sem volt arról, hogy pár nap múlva a fiú már be sem köszönt az edzésekre, hanem Camilla nyomába szegődött. A lány egyedül járt haza. Nem volt igazán jó barátnője. Talán azért, mert senki nem lakott arra, és a többiekért kocsival jöttek, vagy busszal jártak, de neki közelebb volt az egyenes, ezért átvágott egy fás részen. Valamikor kulturközpontnak készült, de a karbantartók nem győték a rongálókkal vívott harcot, és mostanában már, az égők is egyre gyérebben pislákoltak a világító testekben. Paul mesziről követte Camillát, lehetőleg úgy, hogy ne legyen feltűnő. Elsüllyedt volna szégyenében, ha a lány rájön, hogy nem hagyta hidegen az üzenete. De hát miféle lány az, aki kezdeményez? Miféle? Bátor! Ami azt illeti, neki már egy párszor megakadt a tekintete rajta, de hát Camilla, a szebbek közül való volt és a nála satnyább csajok sem vették fiúszámba. Bátor kislány. Én csak az erőmmel tudnám bizonyítani a  bátorságom, de ő túltett rajtam. Aztán egy tél eleji napon…

[rkey]

Öt óra volt, sötétedett. Paul mélázva lépdelt a bokrok védelmében. De ni csak. Alig húsz méterre a lánytól, egy magas férfialak lépett ki a bokrok közül. Camilla nem nézett hátra. A férfi léptei egyre hosszabbak, gyorsabbak lettek. Mit akar az az alak? Annyi mindenfélét hall az ember..dehát, a gyerek védtelen! Ki van szolgáltatva az erőszaknak, akárcsak Camilla, ha ő nem szegődött volna a nyomába. De hátha csak ismerkedni akar az az alak?! Camilla formás, fejlett, szép kislány. Talán éppen egy ilyenre várt, azért állt be a bokrok közé. Azért?! Csak azért? Paul jobban lehúzódott az útról, hogy fedezékben gyorsíthassa lépteit. Vigyázott, hogy ne üssön zajt. Az úton rajtuk kívül, senki nem járt. Camilla nyugodt, egyenletességgel haladt. Biztosan valamelyik tantárgy járt a fejében. Tudja, hogy Camillának két éve halt meg az anyja, tehát nem igen akadt, aki figyelmeztesse, a rá leselkedő veszélyre: hogy a lány, nővé serdül, és ha a nő, szemrevaló, – mert gyengébb fizikumú, – ki van szolgáltatva a férfiaknak.

Tizenöt méterre lehetett tőlük, amikor a férfi elkapta Camillát, és kezét a szájára tapasztva, berántotta a fák közé. A lány kapálódzott, táskája leesett. Mindkét kezével harcolt, hogy kiálthasson. De kinek? Apja annyiszor kérte, hogy ne járjon erre. Még baj érheti, de hát, ha buszra vár, sokat kerül vele, és otthon nem csak a lecke, a tanulás, hanem a háztartási munka is rá vár. Két kistestvére van..most mi lesz? Egyszeriben minden ereje elhagyta. Tudta, hogy nem szabadulhat. A bokrok közé érve, a férfi a földre teperte, egyelten rántással széttépte a blúza elejét miközben fejét a földre nyomva, ráült a mellére.

-Ha nem kiabálsz..kiméletes leszek..meglátod milyen jó lesz..nagy lány vagy már..mit játszod meg magad..na, ne próbálkozz, ugysem szabadulhatsz, kettőnk közül, én vagyok az erősebb, és nem az első eset, amikor elérem azt, amit akarok. A végén hálás leszel nekem, – duruzsolta a férfi.

Ekkor érte az első jól irányzott rugás. Paul a halántékára szánta. A férfi egy pillanatra elkábult, de csakhamar magához tért. Paul résen volt. A felemelt karral nekirontó támadást hárítani tudta, és irgalmatlan erővel a hátrazuhanó lába közé rúgott. A férfi felordított, összegörnyedt, de Paul, újra támadott. Hasra fordította ellenfelét, kezeit hátracsavarta és rá ült. Egyetlen mozdulattal csatolta le a nadrág szíját, és a támadó csuklóira hurkolta. Akkor nézett a, nagy nehezen feltápászkodó, rémült lányra. Szánni való volt, ahogy ott állt, halálra rémülten, de csodálattal teli hálás, tekintettel, két tenyerét, apró melleire szorítva, amelyek fedetlenné váltak a tusakodás során.

-Camilla..menj ki az útra..de óvatosan járj, jól vagy? Hozz segítséget. Kiabálj!

Szerencséjük volt. A szatírt már régen kereste a rendőrség, de addig egyik lánynak sem volt szerencséje, hogy segítséget kapjon ellene.

Paul, mihelyt feleslegessé vált a támadó mellett, lehúzta a polóját, és ráadta a hangtalanul zokogó lánya. A poló Camillának térdig ért, de finom Paul illata volt..és Paul is, ott volt a közelében, csak oda kell bújni a mellére, és nem érheti baj..soha..semmi!

-Na, most már ne sirj..vége. Nincs mitől félned..szerencsénk volt! Csitította, a fel fezokogó lányt Paul, miközben egymást átölelve álltak mit sem törődve a körülöttük történtekkel.

-Tulajdonképpen, mindent nekem köszönhettek – kezdte Jim Linden, amikor végre a suliban hármasban maradtak.

-Neked? – néztek rá értetlenül.

-Igen..csináltam egy kis heccet,..de ezúttal istenien sült el. „Paul tetszel nekem, Camilla” „Camilla, tudod, hogy szeretlek, Paul” -sorolta szótagolva. Emlékeztek a cetlikre?

-Hát..hát, te irtad? – nézett rá, majd egymásra a két kamasz, és elnevették magukat.

-Kösz..remek hecc volt !-modta Paul, és minden pirulás nélkül fogta meg, a rajongó tekintetü kislány kezét.

Jim, fantasztikusan büszke volt magára…

[/rkey]