Az erős férfikezek közeledtek a torka felé. Kiáltani akart, de nem tudott. A két rettenetes szem könyörtelen tekintete rámeredt. A tenyerek a nyakára simultak, a gyűlölettel teli arcon látta, hogy támadója minden erejét beleadja a szorításba. Tudta, hogy meg kell halnia. Legalább túl lesz rajta…a vasmarkok egyre inkább rászorultak a nyakára, fogyott a levegő…hiába akart volna ordítani, a kiáltáshoz szufla kell, és az ő tüdejében egy sóhajtásnyi sem volt már.

-Mama…mama…ébredj! -rázta fel, hét éves kisfia.

-Kinyitotta a szemét. Kábult volt, de jóleső megnyugvással töltötte el, hogy él. Hogy csak álom volt az egész.

-Menj vissza szépen a helyedre, Kicsim…a mami rosszat álmodott, de már vége…aludjunk tovább, hiszen még sötét van – mondta, miközben verejtékben úszó testét végigborzongatta a hideg. Felkelt, fiát megcsókolta, betakarta, aztán ivott egy korty vizet. Visszafeküdt, de nem vett be altatót. Minek? Ha valaki, hát ő tudja, hogy ugyis hiába. Sosem a tünetet, mindig az okot kell megszüntetni, a beteg meggyógyulásához.

Ezt egy egészségügyi dolgozónak tudnia kell. Tizenöt éven át, nőérként, végigjárt minden kórházi osztályt.

-Meddig folytatod még ezt, Brian? Mikor nyugszol bele a visszavonhatatlanba?  Te már nem vagy.  Nem létezel, meghaltál. Vége. Nem, tudnálak visszahozni az életbe, ha akarnálak sem. Amig volt rá remény, hogy élhess, mindent megpróbáltam. Amikor megismertelek egy darabig kedves voltál, szeretnivaló, és ugy éreztem boldog is. Aztán kezdődött az ivás. Először csak itthon, mértékkel, aztán sutyiban. Később már szinte sosem voltál józan. Eleinte rettegtem, hogy hazajössz. Azt hitted, az ital árát sajnálva kértelek: hagyd abba. Pedig nem magamért tettem., nem is Peterért, a fiunkért, hanem saját érdekedben akartalak megszabadítani az alkoholtól. Szívbeteg voltál, gyógyszert  szedtél, injekciót kaptál, de gondoskodtál róla, hogy ellensúlyozd a hatásukat, ivással. Miért volt benned az önpusztító dac? Tudom, hogy csalódtál, hogy elhagyott az, akit nagyon szerettél, és magával vitte a kislányodat is, dehát vannak dolgok, amelyekbe -ha nehezen is -bele kell nyugodnia az embernek, és neked kapaszkodód is volt. Én! Mi! Igyekeztem jó feleséged lenni, és amikor megszületett Peter, azt hittem változik az életünk. Néhány megjegyzéseddel egyenesen megdöbbentettél? Ilyen boldogság egy gyermek, és én nem élhetek együtt a kislányommal?! Ezt mondtad. Sokszor. Csak az isten a megmondhatója, mennyi ütleget kaptam tőled, még nagy hassal is. Pedig sosem bántottalak, szóval sem. Az már akkor, nem te voltál, akkor már azt tetted, amit a szesz diktált. Hány hideg észajkán menekültem át a szomszédba  a fiunkkal…előled. A rémült gyermekarc felejthetetlen…azt nem lehet kitörölni az emlékezetünkből és a fiunk rettegett tőled Brian…rettegett. Két éve, hogy nem vagy. Azóta Peter megnyugodott. Jó eszű gyerek és egyre többet nevet. Öt éves koráig mosolyogni is alig láttam. Félt, és a gyermek nem tud alakoskodni. Arcára ül az, amit érez, kimutatja a szeretetét, vagy az ellenszenvét. Mihelyt beléptél, azonnal hozzám bujt. Hagytam volna tönkretenni őt, akiből még lehet rendes ember, miattad, aki már csak árnya voltál egykori önmagadnak? Akkor már csakis Peterért tűrtem, éltem, dolgoztam. Döntenem kellett. Értsd meg, a helyemben, józan fejjel, te sem döntöttél volna másként. Hiába fordultam fűhöz, fához, senki nem segített. Kényszerelvonó? Mit képzel asszonyom, a férje szabad ember, nem tehetünk ellenére. Néhányszor kórházba kerültél a szíveddel, de ott is ittál. Megfoghatatlan hogyan jutottál hozzá, de tűzön vízen át megszerezted. Nem túlzás, hogy ölni tudtál volna az italért. Nem értettem, miként tudtad eltitkolni előlem az elején, hogy szenvedély beteg vagy, hogy a feleséged is azért hagyott el, mert ittál és verted. Igen…én is elmehettem volna, de hova? Nekem senkim nincs, és ez a ház az enyém. A szüleimtől örököltem. Te azt mondtad, innen az isten sem tesz ki, ha,   nem akarod. Örök rettegésben élni pedig nem lehet. Akkor, abban a percben ugy éreztem megoldhatok mindent, csak egy kis mersz kell hozzá. De nem igy lett. Két éve jársz vissza, és éjjelente gyötörsz, riogatsz. Félek Brian, pedig tudom, hogy tehetetlen vagy velem szemben. A kettőnk titkát csakis én tudom, és amig el nem árulom valakinek, nincs mitől tartanom. Hagyj fel a visszajárással…a fiad miatt kérlek. Dehát butaság…észhez kellene térnem végre és belátni, hogy nem te riogatsz, hanem a lelkiismeretem.  Ki hitte volna, hogy ilyen  átkozottul nehéz megbékíteni, elaltatni, ezt a sanyargató belső vádat. Azt hittem a múló évek elcsitítják, hiszen olyan jó volt…utána! Csend lett a házban. Édes nyugalom. A gyerek csak ugy kérdezett felőled: ugye, a papa nem jön haza?

[rkey]

Azt hittem a szívem szakad bele. Tudtam, hogy helyesen cselekedtem. Érzem, hogy újra megtenném. Meg kellene tennem a fiamért. Amikor már nincs más segítsége az embernek, rá kell szánnia magát a legvégsőkre is. Minden jobb, annál az életnél, amelyre te aláztál. Fájdalom nélkül mentél el. Akkor józan voltál…a gyerek még aludt. Nem szerettél a rendelőbe járni injekcióért…ezért a doktornő engedelmével, itthon adhattam be neked. Féltél mutatkozni előtte, mert ő nem tudta hogy betonkemény alkoholista, sunyi akarattalan, tétova hazudozó, képzelgő emberárny voltál, de a látszatra adtál. Akkor reggel, mintha az ördög bújt volna belém. Olyan hirtelen jött, hogy megijedni sem volt időm. Pedig a gondolat ördögi volt, és engem, az esküm is kötelez. Felfoghatnám gondatlanságnak is, de volt az. Felszívtam az injekciót, aztán át kellett volna nyomnom a tűn, hogy ne maradjon a folyadékban levegő, de valami ellenállhatatlan erő megállította a beidegződött mozdulatot. Kicsit visszahúztam a dugattyút, hogy minél több levegő legyen a fecskendőbe. A szó szoros értelmében a kezeim között haltál meg…és ami még borzasztóbb volt: nem sajnáltalak. Akkor nem. Ugy néztem rád, mint egy idegenre és gondolkozni kezdtem, mit tegyek. Ha vállalom, elszakítanak a gyermekemtől, dehát miért vállalnám? Az embólia gyakori…és nem lehet megállapítani, hogy a halálod előtt hány perccel, vagy órával kaptál injekciót. Súlyos szívbeteg voltál…nem lehet meglepetés a halálod. Ha felboncolnak sem kerülhetek gyanúba. Így is történt..de akkor még nem sejtettem, amit ma már tudok. A lelkiismeret kegyetlen zsarnok. Egy percig sem hagyja nyugodni az embert. Azt hittem, amiről csak én tudok, örök titok marad…de erre a marcangoló érzésre nem számítottam. Ez rosszabb, mint ezer tanú, aki zsarol. Azt hittem, boldog leszek, és boldogtalanabb vagyok, mint valaha. Egy emberélet semmihez nem mérhető súlya nehezedik rám.

Hányszor eszembe jutott az óta, a krimi írók, és elmegyógyászok megállapítása, hogy minden ember potenciális gyilkos, csak az alkalmat mellőzheti el a sorsuk. Nem bírom tovább. Az ismerősök szerint csak árnyéka vagyok egykori önmagamnak. Azt hiszik utánad bánkódom. Hallgathatnék tovább, de képtelen vagyok rá…pedig pontosan tudom mi vár rám. Jelentkezem a rendőrségen, Petert anyádhoz viszem, aki – ha megtudja mi történt – ellenem neveli. Azt mondja majd neki: Anyád  gyilkos..megölte apádat. Ebben a tudatban nő fel, és amikor szabadulok, kitér az ölelésem elől. Sosem mondja nekem többé, hogy mama…nem ír levelet, mert megtiltják neki. Egy gyereket olyanná lehet nevelni, amilyenné a felnőttnek lelke van hozzá. Az anyósom bosszút áll majd. Amig a fia élt, átkozta, látni sem akarta, hiszen elszedte minden pénzét és kezet is emelt rá. Amikor temettünk nem látszott túl bánatosnak, és ha megtudja, hogy nem isten vette el, hanem megölték, s ráadásul én…azonnal feltámad benne az anyai szeretet és ugy áll bosszút, ahogy tud. Ellenem neveli a fiamat. Miért olyan humánosak a jogszabályok? Miért engedik meg az egyik embernek, hogy rémületben, rettegésben tartsa a másikat, akinek ugyanolyan jogai vannak, irás szerint, mint neki. Miért kényszerítik a rosszul fogalmazott törvények a legjobb szándékú embert is önbíráskodásra? Miért nem közügy, a családügy?

Stella Golding nem aludt el újra. Mire a kisfiát ébreszteni kellett, mindent elrendezett. Összecsomagolta a gyerek holmiját, magának is készített fehérneműt, telefonált az anyósának, hogy Petert odaviszi pár napra, aztán leült a fia ágya szélére. Sokáig nézte a drága arcot, amelyet soha többé nem láthat úgy..ugyanolyannak.

Az enyhítő körülményként értékelt beismerő vallomást figyelembe véve Stella Golding nyolc évet kapott. Odakintről nem érkezett egyetlen levél sem. Amiket ő irt, mind visszaküldték, kibontatlanul. Szabadulása után első útja az anyósához vezetett…de minden ugy történt, ahogy azon a régi – keserves döntésű – reggelen elképzelte. Állt a kapuban, mint egy kirekesztett, folyt a könnye, de mégsem bánta, hogy azt a rettenetes terhet ledobta a lelkéről. Volt ereje hozzá. Micsoda megkönnyebbülést érzett akkor?! Az éjszakái azóta nyugodtak, és eddig segítette a remény is, ám most szembekerült a kegyelten valósággal. Nem adja fel. Amig él, van remény. Vissza kell szereznie a fia szeretetét, meg kell értetnie vele, hogy…ugyan, mit? Ő már sosem lesz a fiának: Mami, csakis az apja gyilkosa, akitől lehet irtózni, el lehet ítélni, szánni is lehet, de megölelni..gyermeki szeretettel..soha!

[/rkey]