Minden felnőttnek tudnia, éreznie kell, mit jelent egy ember életében a gyermekkor: a boldog, nyugodt, szeretetteljes gyermekkor.

Robert tiz éves korában került, állandó lakosként nagyanyjához, Dorothy nénihez. Aranyosak voltak ketten, olyan összhang alakult ki köztük, hogy nem hiszem: akadt volna akár csak egy lepkeszárnyon lévő hímpornyi titok is, kettejük között. A kis öregasszony megfiatalodott, ugy indította, várta haza unokáját, mint valamikor a férjét várhatta, akit -sokszor elmondta- nagyon szeretett.

A gyerek gyakran volt nála hétvégeken, különösen amikor a lánya házassága, kezdett omladozni. Odahozták hétvégére, aztán volt, hogy két hétig sem jött érte, a lánya. Addig tartott a haragszomrád otthon, vagy a kibékülés utáni csókcsata. Régi igazság, hogy csak a jól felrakott épületeket lehet, egy robbanás, vagy földrengés után stabilizálni. Az emberi kapcsolatok megérzik a hajszálrepedéseket is, és nem mindenki képes megbocsátani. A házasságban az örökös felemlegetés, a féltékenység, és az őszinteség hiánya a legnagyobb baj. A Robika szülei, képtelenek voltak egymással zöld ágra vergődni, és két éve elváltak. A lakást az anya, és a gyermek kapta, a férjnek ki kellett költöznie. Volt hova,  ami jellemző a mai, férfihiányos időkre. Az asszony belevetette magát a szingliségbe. Esténként máshol feküdt le, idegen helyen ébredt, és mindent elhitt, amit alkalmi partnerei mondtak neki. Egyéjszakás kalandokból állt az élete, és sokszor hetekig nem jutott eszébe, hogy átugorjon a város másik végébe, a fiához. Robert nem hiszem hogy túlságosan bánta, hiszen kicsi korától kezdve nem  igen volt más emlékképe a szüleiről, minthogy gyűlöletes pillantással, egymásnak tapadnak, és csúf szavakat ordítoznak, vagy úgy nyalják, falják egymást, hogy legszívesebben elsüllyedt volna zavarában. Egyetlen gyermeknek sem szabadna megélni azt az áldatlan helyzetet, de a felnőttek felelőtlensége folytán, egyre többen részesülnek benne.

Amikor Robert a nagyihoz került, nem hiszem, hogy egy pillanatnyi honvágya támadt. Inkább attól rettegett, hogy anyja jön, és visszaviszi abba az eleinte poklot, később átjáró házat jelentő otthonba, ahol a legnimandabb fickó is kedvesebb vendégnek számított, nála. Nagyi anyja helyett anyja, és mindenben érte élő, neki segítő barátja lett. Ki tudja miért, de az unokák, és a nagyszülők viszonya sokkal fesztelenebb, odaadóbb, mint a szülő gyerek kapcsolat. A nagymama érdeklődéssel hallgatott mindent, amit az unokája elmondott, vele örült a jó eredménynek, és mindig volt ereje, mosolya, ha vigasztalásra szorult a gyerek. Az öreg hölgy azért imádkozott esténként,  hogy csak addig éljen, amig unokája képes megállni a saját lábán, és ember lesz belőle.

[rkey]

Az imák azonban, talán mert nem a megfelelő helyre, irányulnak, ritkán találnak meghallgatásra. Egy téli napon Robert a jó osztályzatot tartalmazó füzetet, már a liftben elővéve, nyitotta ki, a lakás ajtaját.

-Nagyi..nagyi nézd meg mit kaptam…nagyi

Hiába kiabált. Nagyi, akinek még reggel semmi baja nem volt, vagy csak ügyesen palástolta, amikor mosolyogva csókkal, és integetéssel útnak indította a kisfiut, a heverőn feküdt…halott sápadtan.

Robert l3 éves volt, és a halálhírre az anyja is megjelent, vállalva, hogy gondot visel a fiára, vagyis a gyerek nem került állami gondozásba, maradhatott a lakásban. Bárcsak ne lettek volna a gyámügynél olyan engedékenyek. Dehát Robert l3 éves volt, okos, csendes, aranyos fiú, aki mindenkire mosolygott, mióta a házba került, és ugy látszott, kezdi kiheverni a legnagyobb csapást, ami rövidke életében érhette, a nagyanyja elvesztését. Talán mert esténként ima helyett, mindig a drága halottal beszélgetett. Panaszkodott, dicsekedett, mikor mit hozott a nap, és valamennyien azt hittük a körülményekhez képest, boldog. Nagyanyja sok mindenre megtanította, egyszerűbb ételeket el tudott készíteni, bevásárolt, anyjától kapott pénzt, amikor kapott. Ki figyelt oda rá? Ki hívta át egy- egy jó levesre, ki kérdezte meg van-e tiszta ruhája, ki érzett vele, ha bánatosnak látta. Senki, igy utólag visszagondolva, senki. Mindenkinek megvan a maga baja, nem akar tolakodó lenni. A család szent dolog, övék a tervezés, a gyereknevelés joga, és kötelezettsége, nem illendő beleszólni mások életébe, kivéve persze ha baj van, de akkor is az állam az illetékes.

Januárban a temetés után mondtam Robertnak, hogy hozzánk bármikor becsöngethet, ha gondja van, de csak nagynéha jött, és nem sokáig maradt. Talán, mert belemarkolt a szívébe, a nálunk látott családias hangulat, a kacagás, az egymás szeretete, és az jutott eszébe, amit örökre el kellett volna felejtenie.

Ő is igy gondolhatta, mert másfél hónappal a Nagyi halála után, éppen az üzletbe igyekeztem, amikor a hátam mögött, puffanást hallottam. Szörnyű érzés volt, hát még mikor hátrafordultam, és láttam Robit, hason fekve, holtan. A tizedikről leugorva hogyan is maradhatott volna életben?!

Rohanni akartam hozzá, de képtelen voltam mozdulni, öleltem, csókoltam volna, hogy jöjjön hozzám, én mindig ott leszek neki, Nagyi helyett, de már késő, semmit nem tehetek, legfeljebb átkozódni kezdek, magamban. Hogy ne áldja meg Isten, az olyan felelőtlen felnőtteket, akik gyermeket nemzenek, csak, mert azzal próbálják helyrehozni rosszul választott társukkal élt kapcsolatukat! Hogy restellje magát mindenki, aki képes ugy elmenni egy gyerek mellett, hogy rá ne mosolyogjon, biztatni ne próbálná azt, amelyiken látszik, hogy valami bántja, és általában ne kísérje isten áldás az olyan életet, ahol egy tizenhárom éves fiú, akinek anyja, apja van, azt látja a  legjobbnak, ha drága megértő nagyanyja hiányában, fellép a tizedik emeleti párkányra, és a mélybe veti magát..

Remélem, ahova -meggondolatlanul bár, de nagy elhagyottságában – indult, boldogabb lesz, mint itt, ezen a se istent se embert nem ismerő sárgolyóbison, ahol minden fontosabb mint az élet, s főleg a család, óvó, védő szerető puhaságából, önhibáján kívül, kisodródó, ártatlan gyermek.

[/rkey]