Bill Maxwell szerette a gombát. Ha pecázni mentek a barátjával, mindig akadt az útjukba olyan gombász, aki átadta a zsákmányt, vagy annak egy részét.

-Ezek az igazán jó ízű gombák, nem a pincevirágok. Ezek nem parancsszóra fejlődnek! – sorolta Bill, miközben másodszor is szedett a mártásból. A felesége soha nem volt oda a gombáért. Most is csak tessék-lássék evett belőle, azért, hogy ne morogjon a férje, mint mindig, ha valamiben nem egyezik a véleményük, vagy az ízlésük.

-Csak azért nem szereted a gombát, a rögbit, és a hokit, mert engem szórakoztat, csak azért nem csíped a gombát, mert én imádom. A sörnek még a szagától is undorodsz, mert lehajtok naponta-egy-két pohárral. Minden alkalmat megragadsz, hogy ellentmondj, bezzeg amíg a menyasszonyom voltál?!

- Akkor sem szerettem a gombát!

-De a meccsekre eljártál velem..

-Másképp sosem találkoztunk volna. Mindig csak a  meccsek, meg a horgászás.

-De aztán jött a földöntúli boldogságot adó nász, és minden igazán jónak vége szakadt! – jelentette ki, nem leplezett gunyorossággal, Bill.

Az asszony hallgatott. Nem akart olajat önteni a tűzre, hiszen mindketten tudták, hogy kapcsolatuk a végét járja. Az otthon nyugalma régen átcsapott állandó, ideges vibrálásba, és ha csak tehették, vitát provokáltak a legjelentéktelenebb dolgokból is. Tizenhat év az, tizenhat év, még akkor is, ha sírig tartónak hitt szerelemmel indul, hiszen más, valakit távolról szeretni, és más együtt élni, minden rigolyáját eltűrni, és megalkudni. a békesség kedvéért. A Maxwell házaspárt már régen nem a szép érzések, hanem inkább valami folyton irritáló, egymással szembeni félelem érzet kapcsolta össze. Bill attól félt, mibe köt bele Dolly, az asszony gyomrát pedig abban a pillanatban összerántotta a görcs, mihelyt Bill hazaért, vagy jönni látta.

Két nappal a gomba vacsora után telefonáltak az üzemből, hogy Bill rosszul, lett és kórházba szállították. Dolly összekapta magát, és rohant a buszmegálló felé, ám az tubaeső telefonfülkénél megállt. Tárcsázott, de nem a kórhátat hívta..

-Mikor evett a férje gombát? – fogadta a főorvos.

-Két napja..vacsorára..csak nem?

-De igen..honnan vették a gombát? És miért csak ő?

-Ő hozta.,.valakitől vette. Te jó ég! – kiáltott fel. -Én is ettem belőle..

-Mennyit?

-Nem annyit, mint Bill, mert én csak muszájból szedek belőle, de egész délelőtt görcsöltem, szédültem, fájt a hasam..persze egy nő ilyenkor másra gondol..

-Itt marad!- közölte a doktor, és elkezdődtek a vizsgálatok.

Két nap múlva – amikor már fájdalmai tűrhetőre enyhültek, és elég erősnek hitték, közölték vele, hogy a férje életét nem tudták megmenteni.

Dolly Maxwell talán éppen  férjét siratta, elég látványosan, amikor, Sinus felügyelő kapott egy levelet.

“Csak nem hagyják, hogy az a szuka összeálljon Charles Saderrel? Maxwellt közösen tették el láb alól”

Talán sehol a világon nincs túl nagy becsülete a névtelen levélnek, de a gyilkossági csoportnak kutya kötelessége, hogy a leghalványabb hírmorzsát is komolyan vegye, mert az emberek bátorsága nem egyforma. Íródhat egy ilyen levél irigységből, de diktálhatja igazságérzet is, ám a papírra vető úgy gondolja: jobb a békesség. A legtöbb ember ódzkodik a bírósági ügyektől, a tanúskodástól, pedig tudván tudja, hogy állampolgári kötelessége, a hatósági munka segítése.

Két nap múlva, egy férfi érdeklődött, Dolly Maxwell után a portán.

[rkey]

A látogatás, az egy ágyas szobában alig tiz percig tartott, és Charles Sadar már indulóban volt, amikor Sinus felügyelő és Blood őrmester a kórterembe lépve, útját állta.

-Elnézést, nekem mennem kell! – tért volna ki, előlük a férfi.

-Sajnos önnek maradnia kell. Pár percig csupán, amíg meghallgatnak igy, együtt, egy hangfelvételt. Figyeljen Ön is, asszonyom.

Blood bekapcsolta a magnót.

“Nem kellett volna idejönnöd!

-Olyan hosszú volt már a várakozás, nem bírtam tovább a bizonytalanságot.

-Most már bevallhatom Charles..féltem..és most is félek..

-Most már mitől, hiszen túl vagy az életveszélyen

-Az életveszélyen..de félek elaludni, nehogy álmomban világgá kiáltsam, hogy…

-Na..nyugodj meg, kedves. Elmúlik, ha együtt leszünk, minden rosszat elfelejtesz..

-Elhihetem, hogy sikerült? Hogy egymással élhetünk? Még mindig nem merek hinni benne! – hangzottak, Dolly Maxwell szavai.

-Ugy féltettelek..de amikor megtudtam, hogy nem vagy életveszélyben..megmondtam neki, hogy vége, hogy kiráz a hideg, ha rá kell néznem – sorolta idegesen, a férfihang.

-Várhattál volna még pár hétig..amíg elcsendesedik a dolog. Félek..

-Mitől? A gombaszakértőnek azt mondtam, a kutyának kell a galóca..a gombaszószt szereti..az injekciótól pedig ugy vonyít, hogy csak ölben lehet bevinni a  rendelőbe, és sajnos megérett a halálra, szegény vén csont”

-Elééég! – visította az asszony, minden erejét összeszedve, halott sápadtan, Scharles Sadarra meredve.

-Ahogy gondolja! – állította le a készüléket Blood. Pedig olyan jól elbeszélgettek. Lényegében minden benne van, ami egy beismerő vallomáshoz szükséges, csak le kell gépelni.

-Nem vallottunk be semmit – ágált a férfi.

-Az őszinte beismerő vallomást a bíróság enyhítő körülményként értékeli, gondolom ezt tudják, arra pedig fel kell hivnom a figyelmüket, hogy nem kötelesek önmagukra vallani, ügyvéd jelenléte nélkül. Van, aki védje önöket?

-Átkozottak! – kiáltott a férfi. Poloskát raktak a szobába.

-Engedéllyel- csitította volna, Sinus. – Kötelességünk volt, hogy utánajárjunk egy névtelen bejelentésnek. Önök is beláthatják, hogy ez volt a legrövidebb ut, amely bizonyítja, vagy esetleg cáfolja a levélben lévőket. Nem lett volna könnyű szóra bírni magukat. Gondolom körömszakadtukig tagadtak volna.

-Nem akart válni..a tulajdonának tekintett – sírta az asszony. – Ő mehetett pecázni, meccsekre, nekem hallgass volt a nevem. Cselédje voltam, ahogy otthon látta..féltékenykedett, sokszor meg is ütött, pedig isten látja lelkem, fél évvel ezelőttiig semmi oka nem volt a gyanúsítgatásra. Nemcsak a felesége, a rabszolgája voltam. Akkor ismerkedtünk meg Charlessal. Most mi lesz velünk? – nézett, kétségbeesetten a férfiara.

-Ismeri ezt az írást? – tartott egy levelet a felügyelő, a férfi orra elé.

-Átkozott szuka! sziszegte az, mihelyt az írásra pillantott. Mindenáron meg akart tartani..de hát mit kezdjen az ember a másikkal, ha már egyetlen porcikája sem kívánja? Ha meddő, és én bolondulok a gyerekekért. Még negyven éves sem vagyok..olyan igazságtalanság lett volna, ha kapok az élettől, egy kis boldogságot?

-A boldogsághoz természetesen minden embernek joga van – felelte, Sinus. Az élethez is. Egyébként – fordult elismeréssel az asszonyhoz: Maga nagyon vakmerő! Van mersze! Honnan tudhatta, hogy a gombaételből nem éppen az, az egy-két falat a legmérgezőbb, amit csak ugy -alibiként elcsipegetett? De azt sem mondhatom, hogy szerencséje volt…

Amikor magukra maradtak, az őrmester, kissé rezignáltan megjegyezte:

-Tudja főnök, barátból több tíz is kevés, ha baj van, de ellenségből egy is bőven elég.

-Csak mi ne szóljunk egy szót sem, ha nem lenne ellenség, vagyis érdek, irigység..kétszer ennyit dolgozhatnánk. De így? A harag, a gyűlölet néha besegít. Szerencsére, vagy sajnos? Ki tudja?

[/rkey]