-Asszonyom a terve istenkísértés! Próbálkozott, Baker doktor.

-Majd elnézést kérek tőle érte, úgyis hamarosan találkozunk, ha van egyáltalán túlvilág -jegyezte meg Evelyn Fiald, aki nemcsak azzal tett túl sok nőtársán, hogy a nyolcvankettedik évét taposta, de az állam egyik leggazdagabb asszonya is volt. Az életére nem panaszkodhatott. Apja még egyetlen cent nélkül kezdte, de vele már szép hozományt adott Donald Fieldnek, akivel nemcsak azért illettek össze, mert a két vagyon, ami a házassággal eggyé vált, mamut vállalattá nőtte ki magát, hanem, mert vidám, munkaszerető emberek voltak, és igazán nem a pénzük hozta össze őket, hanem a szerelem. Evelyn vágyta a gyermekeket, és ebben is egyezett a véleményük. Inkább hat, mint egy sem – ezzel vágtak neki az életnek és lám három gyermeke, tizenegy unokája, és hat dédunokája van.

-Tehát a következő hét végén..a farmon? – kérdezte dr. Baker.

-Igen..gondoskodom róla, hogy az egész családom ott legyen.

-Ugye tudja,hogy a hivatásommal ellenkezik a dolog…mi orvosok esküt teszünk

-Amit nem tartanak be, különben egyetlen magzatelhajtás sem lenne a világon, a többiről nem is beszélve. Maga nem tesz semmi rosszat, és utána ugyanolyan békességben éldegélünk majd egymás mellett, mint eddig, vagyis nekem nem lesz kutya bajom sem, és maga munka nélkül veszi a fizetését…kívánhat magának ennél többet valaki, aki ilyen kort ért meg?

A farm az egész család találkozóhelye volt. Hétvégeken összegyűlt, aki csak mozogni tudott. Ezen a víkenden negyvenegyen ültek asztalhoz. Ott voltak a feleségek, férjek, vőlegények, menyasszonyok is. Az ebéd fantasztikusan sikerült, aztán mindenki szétszéledt. A gyerekek játszani, a férfiak golfozni, a nők úszni, napozni mentek. Mrs. Field a szokásos délutáni szundijára vonult vissza. Négy órakor Baker doktor már ott állt az ajtajában, amikor a szobalány fel akarta kelteni.

-Hagyja Mary, ma én ébresztem. Legalább egyszer megmérhetem a vérnyomását nyugalmi állapotban is.

A szobalány elhagyta a folyosót, és a doktor benyitott Mrs. Field szobájába. Öt perc múlva csengetett az inasnak.

-Mrs Field meghalt! Szép csendesen elaludt..álmában érte a halál. Szóljon a családtagoknak, hogy gyűljenek össze a nappaliban. A halottat két órára magára kell hagynunk, így írja elő az orvosi rendtartás, aztán jön érte a temetkezési vállalkozó – nézett a letakart arcú, Mrs. Field felé.

Az inas döbbenten hagyta el a szobát. Dr. Baker nem mozdult Mrs. Field ajtajából.

-Mrs Field megígértette velem, hogy senkit nem engedek be hozzá, ha elszáll belőle a lélek. Azt akarta, hogy úgy emlékezzenek rá, ahogy élt. Vidáman, kedvesen, mindig derűsen. A halott megrettenti az embert, és ő ezt nem akarta.

A családtagok a nappaliban gyűltek össze. Később a kicsiket kiküldték, vagy kivitték, hogy biztosítsák a számukra érthetetlen, halotti csendet. Ki-ki vérmérséklete szerint reagált az eseményre. A halottszállító pontosan érkezett, és Mrs. Fieldet elvitték. A temetkezési válalkozó a koporsó mögött haladt, jó néhány évtizedes barátság fűzte a családhoz.

A doktor elköszönt, és a nappaliban hárman maradtak: Mrs Field gyermekei. Sokáig csend volt. Stephanie egyfolytában sírdogált, de nem hisztérikusan, hiszen a halál ilyen gyönyörű, hosszú élet után megrendítő, de várható esemény.

-A cég vezetését átveszem! – szólalt meg nem sokkal később Carl az idősebb fiu.

-Miért te? – kapta fel a fejét Donald, az öccse.

-Talán te akarod? – kérdezte Stepfanie. Szerencse, hogy nő vagyok, így szerintetek én szóba sem jöhetek, pedig, ami azt illeti mama igencsak jó munkát végzett, mióta özvegyen maradt.

-Arról lehetne beszélni! – jegyezte meg Donald.  -Új szelek fújdogálnak, de ő ragaszkodott a régi vitorlákhoz. Mi tulajdonképpen mindig csak a beosztottjai voltunk.

-Ki minek érezte magát..nekem  gyakran kikérte a tanácsomat – kérkedett Carl.

-Mert mindig ott sündörögtél a közelében..vártál a koncra, lökte ki magából Donald, a bántást.

-Nem jobban, mint te. Valamennyien tudjuk, hogy egy ilyen cég fejének lenni nem semmi..

-Éppen azért, rám ne is számítsatok..hatvan éves leszek, semmi kedvem üzletasszonnyá válni..de természetesen a férjem beáll az engem megillető helyre.

_Még mit nem? – vágott közbe, Carl. Anyánknak két fia van, még ez is sok ahhoz, hogy ne háromfelé húzzunk és akkor vegyünk be egy idegent?

-Idegent? Hogy érted ezt? Tudtommal, ha egy anyának három gyermeke van, úgy igazságos, ha egyformán részesülnek a földi javakból is, mint ahogy egyformán szeretett mindhármunkat – jegyezte meg, Stphanie.

-Más a földi jó, és más a cég. A cég szent és oszthatatlan. Apa is ezt tartotta. Azért bízta anyánkra a céget, hogy amíg él -és önkontrollja szerint képes rá -vezesse ő az ügyeket. Apáék remekül összeillettek. Voltak ötleteik..tudták egymást segíteni,vagy éppen visszatartani valamitől, ami nem jól sűlt volna el_- érvelt Carl.

-Anyánk helyét nem veheti át senki..egyedül! – érvelt Donald.

-Mindigis a legidősebb előjoga, hogy – kezdte volna Carl.

-A királyi házakban, de ez nem trón, ez vezetői poszt, amelybe csak olyan ember kerülhet, aki képes vállalni a velejárókat is.

-És, gondolod, hogy én képtelen lennék rá? – kérdezte Carl.

-Egyedül nem! Egyedül én sem vállalnám – vágta rá Donald.

-Két ember kétfelé húz, az pedig sosem tehet jót egy cégnek – próbálta védeni elsőbbségi jogát, Carl.

[rkey]

-Hagyjátok abba! – kiáltott rájuk Stephanie – Anyánk alig pár órája hunyta le a szemét és máris a koncon  marakodtok? Mit szólna hozzá, ha hallaná? Engem hagyjatok ki az egészből, és természetesen a férjemet is. Eddig jót testvérek voltunk..és szeretném, ha ezután is azok maradnánk. Anyánk biztosan a legokosabb megoldást választotta.

-Mikor ér ide az ügyvéd? – nézett az órájára, Carl.

-Szóltál neki? – képedt el, Stephanie.

-Természetesen. Azért fizetjük, hogy a rendelkezésünkre álljon. Anyánk meghalt, a végrendelet felbontható és minél előbb megtudjuk hogyan tovább, annál jobb a cégnek..- érvelt Carl.

-Oké! – jelentette ki Donald, – de előre megmondom, ha úgy döntött, hogy te vezeted a céget, azonnal eladom a részvényeimet..és külön vállalatot alapítok. Nem várom meg a csődöt..

-Nagyon aranyos vagy. A jó testvérek osztódással szaporodnak.

-Megőrültetek? – sirta Stephanie. – Még el sem temettük anyát, és ti máris fel akarjátok bomlasztani a száz éves céget. Gondoljatok bele, hogy megroggyantaná az egészet, ha valamelyikőtök is, egy új vállalat létrehozásával próbálkozna. Megnézem mit csinálnak a gyerekek.

Nem sokkal később a jogtanácsossal tért vissza.

-Kér egy italt? -kérdezte Carl az ügyvédet, miközben az, a végrendeletet szedte elő a táskájából.

-Köszönöm, nem..de azt hiszem önöknek nem ártana, ha..úgy értem, nem mindennap hallgathat az ember végig egy végrendeletet.

-Ijesztget? – nézett rá gyanakvóan, Carl.

-Miért tenném, uram. A végrendeletben az édesanyjuk utolsó akarata áll, amely az édesapjukkal teljes egyetértésben született és, mint olyan megmásíthatatlan.

-Remélem nem lesz okunk az óvásra! – jegyzete meg Donald.

-Kezdjen hozzá ügyvéd úr! -kérte Carl, miután mindhárman elhelyezkedtek.

„Én Evelyn Field testi és szellemi erőm, valamint képességem teljes birtokában, drága férjemmel egyetértésben az alábbiak szerint végrendelkezem. Három gyermekem évi 5oo.ooo dollárt hagyok. Ez az összeg mind addig folyósítandó részükre, amíg..

-Micsoda? Mit mond? – kiabált közbe a két fiú.

-Szíveskedjenek tiszteletben tartani éldesanyjuk végakaratát. Gondolom, ha ő mondaná el, nem vágnának a szavába – jegyezte meg az ügyvéd és folytatta.

“Régen tudom, hogy a cégnek meg kell újulnia, és semmi értelme, hogy ezt a folyamatot hatvanévesekre bízzam. Unokáim sorában van két rendkívül tehetséges ember, akik testi erejük csúcsán vannak, képességeik kimagaslóak, alig harminc évesek, és ez alkalmassá teszi őket, hogy egy olyan céget menedzseljenek, fejlesszenek, és továbbvigyenek, mint a mienk”

_Még mit nem? – ugrottak fel, szinte majdnem egyszerre, a fiúk. -Ő nyolcvankét éves koráig, nő létére igazgathatta a céget, minket pedig már hatvanévesen is matuzsálemnek tart?

-Talán hallgassuk végig anyánk végakaratát – próbálta őket csendesíteni, Stepfanie.

„A cég elnöke és annak helyettese Stephanie lányom két fia legyen: Richard Dazzó, az elnök és öccse Danny Coleby a helyettese.

-Nem lehetett beszámítható, amikor ezt diktálta -kiáltotta, Carl.

-Mit vártál egy aggastyántól? Talán egy átgondolt, okos végrendeletet? – tartott vele hirtelen, Donald is.

„ Az ingatlanokról  nem rendelkezem, mert szeretném, ha azok továbbra is a család találkozóhelyei, bázisai lennének, és Stephaniet kérem, hogy helyettesítsen engem köztetek. Remélem a tisztét ugyanolyan szeretettel látja el, mint én tenném, ha tovább köztetek maradhatok. Minden unokámnak, dédunokámnak, aki önállósítani akarja magát, – nősül, vagy férjhez megy, félmillió dollár egy összegben történő -végkielégítés – kifizetését rendelem”

-Nem igazság! És akinek csak egy lánya, és két unokája van, mint nekem – replikázott, Carl. Miért járjak én rosszabbul, mint bármelyikőtők.

-Remélem nem engem irigyelsz, hiszen a létszám nálam ugyanannyi, két gyermek, és egy  unoka! – jegyezte meg dühösen, Donald.

-„Lehet, hogy amikor mindezt meghalljátok, nem érzitek igazságosnak, de majd később, ha olyan szép kort értek meg, mint én, még hálásak is lesztek a gondtalan nyugalomért. A jelenlegi életviteleteket biztosítja, az évi juttatás, hiszen ahogy öregszik az ember, egyre kevesebbre lesz szüksége..de egy valamiből soha nincs elég: a szeretetből. Pedig a szeretet pénz nélkül is gazdaggá, boldoggá teszi az ember.”

-Megtámadom a végrendeltet – jelentette ki Donald.

-Nincs igazad! – nyugtatta volna a huga.

Te beszélsz, akit szinte mennyekbe emelt az anyánk? Öt kölyköt hoztál a világra, mint hacsak tudtak volna, hogy ezzel sikerül a legnagyobb szeletet kivágni a vagyontortából.

a-Donald, ne légy gonosz..anyánk nagyon szereti mindnyájunk gyermekét..a tiedet is.

-Nekem nincs anyám! Aki képes így elbánni a fiával, az nem anya! – kiáltotta, Carl.

-Hát micsoda? Szólalt meg egy csendes hang, az óvatosan kinyíló ajtóban.

Valamennyien odanéztek és szinte megdermedtek. Az ajtórésben anyjuk állt.

Az ügyvédet nem lepte meg a dolog…de a három gyermek hirtelen nem tudta mitévő legyen. Legelőször Stephanie talált magára.

-Anyám! -futott oda a különös visszatérőhöz és a pamlaghoz vezette.

-Mi van?- nézett menetközben a  fiaira, Mrs Field. Nem tudjátok eldönteni, mi lett volna jobb: a végrendeletet támadva egymásnak ugrani, vagy örülni, hogy még egy ideig köztetek leszek.

-De jó, hogy itt vagy..de jó hogy élsz! – ölelte át a nyakát, Stephanie. – De hát mit történt? Mi volt ez?

-Játszottam egy kicsit. Kiváncsivá tett a gondolat, hogy vajon az én gyermekeim akik szívem szeretetét élvezték, hogy fogadják majd a halálhíremet. Az nem lepett meg, hogy szinte csak tudomásul vettétek.. Kár a fáradtságért. A szobámban két helyen van videó kamera, és végig ott ültem a monitor előtt. A koporsó üres volt. Ki ne szeretné látni a temetését? Ki ne gondolna arra, mi lesz, ha meghal. Hát mit mondjak? alaposan fejbekólintottak az események. Én a helyetekben legalább tíz percig ültem volna, emlékezve, meghatódva, hiszen annyi szépet éltünk át együtt hatvan év alatt. Igyekeztem jó anyátok lenni. Egyikőtöknek sem juttattam többet a szeretetemből, de kevesebbet sem..pedig ha egy kívülálló mérte volna, ki az érzéseket -érdemeitek szerint – egészen más lett volna az arány. De hagyjuk ezt. Az ügyvéd úr által felolvasott végrendelet nem tréfa. Másolata az igazinak. Tudjátok eredetileg nem így akartunk. Apátok szerint egyformán elosztani a vagyont hármótók között nagy hiba, hiszen Stepheninek öt gyermeke, hat unokája, és két dédunokája van. Carl, te nem akartál sok gyereket. Apátokkal akartuk, hogy igazságosak szerettünk volna lenni, hogy egyikőtökben se maradjon tüske. Ahol heten esznek, több kell, mint ahol csak hárman, vagy négyen. Mégis egyformán kaptátok az osztalékot. Nem éreztük igazságosnak. Sokat beszéltünk arról, hogy olyan végrendeletet készítünk, amely a halálunk napján élő valamennyi lemenő családtagnak egyforma részt juttat és az azután születőknek, ujraelosztással juttatatok volna vagyonrészt. Mégsem így csináltuk, mert féltünk, nem akartunk vitát köztetek..ezért döntöttünk ugy, ahogy az előbb értesültetek róla. Már bánom, hogy megrendeztem ezt a kis játékot. Életemben először érzem a nyolcvankét év súlyát. Pedig mennyi munka, aggódás, – nemcsak értetek, a gyermekeitekért, és azok gyerekeiért is, – sűrűsödik, a nyolc évtizedben. Mégis ebben a pár órában öregedtem meg, abba rokkantam bele, amit láttam, és hallottam, mert azt jelenti, hogy valamit elrontottam, nem jól szerettelek benneteket, nem olyan emberek lettetek, amilyen apátok volt, vagy amilyennek ketten, hittük magunkat. Mik sosem magunknak, mindig nektek, értetek dolgoztunk. Mindent értetek tettünk, és mindenről lemondtunk volna..ha jajjj – kapott hírtelen, a szívéhez az asszony.

-Anyám! – ugrott fel, Stephanie. Hozok vizet, Mr. Fanning hivja a doktort…

a-itt vagyok! – sietett be, dr. Beker. Végig mellette voltam, próbáltam lebeszélni, de Mrs..Field…

Az injekció felét már halott karjába nyomta. Stephanie fogta le anyja szemét, és úgy zokogott, olyan vigasztalhatatlanul, hogy, ha azt látja Evelin Field,  a kamerán keresztül – biztosan vele sir, vagy nem bírja két percnél tovább a tévhitben tartást.

-Mondtam, hogy istenkísértés! – vette le a szemüvegét a doktor. – De, ő annyira bizott a gyermekeiben..annyira hitt magukban. Remek ember volt…kár, hogy így kellett elmennie..igazán kár…Fogadják őszinte részvétemet…

[/rkey]