Alapos munka

Írta: Linda Taylor

-Tehát megegyeztünk?_- kérdezte Clive Brandon, a kávézóban Alan Barbertől, miután fizetett a pincérnek.

-Egy héten belül jelzi, hogy megérkezett a pénz a, svájci bankszámlára azzal, hogy aláírja ezt a levelezőlapot és feladja. A szöveg kitalált, a cím post restante. Tizennyolcadika megfelel? A többit bízza rám. Gondoskodjék alibiről, beton biztosról. A fénykép tökéletes, és már a nyomába is eredek őnagyságának, persze ugy, hogy semmit ne sejtsen, – mondta, Alan Barber. – Menjen én később indulok, ne lássanak bennünket együtt.

Clive Brandon kiment a kávézóból, és amint az utcára ért, fellélegzett. Végre megtalálta az emberét.

Alan Barber rendelt még egy italt, és odasétált a telefonhoz. A Brandon házat hivta.

-Tessék..Mrs Brandon..

-Az én nevem nem fontos, de van valami, ami életbevágó lehet az Ön számára.

-Kicsoda maga?

-Csak személyesen mondhatom el. Ne féljen. Találkozzunk semleges helyen. Mondjuk, megvárom itt, ahol vagyok. Egy kis kávézó, elég ramaty hely, de biztosan idetalál..

-Csak nem képzeli, hogy..

-Ha kedves az élete, biztos vagyok benne, hogy idejön. Nincs más választása. A rendőrségre ne is gondoljon. Ugyan, mit is mondhatna nekik?

-Maga őrült..de mondja a cimet.

Alan Barber elmagyarázta a bisztró helyét, aztán visszaült az asztalhoz, és szinte kéjesen nyelt egyet, a rá váró italból.

Bella Brandont, akkor is megismerte volna, ha nem kap sztárfotót róla. Abban a pillanatban felállt, ahogy az asszony belépett. Szerencsére nem voltak sokan, de túl kevesen sem ahhoz, hogy ne vegyülhessenek el közöttük. Az asszony odament az asztalához, leült, de a kabátját nem vette le.

-Mit akar?

-Megölni magát!

-Engem? Itt?

-Nem! Tiz nap múlva a házukban..

-Most szabadúlt az elmegyógyintézetből ? -nevetett fel kényszeredett idegesen az asszony.

-Én normális vagyok, de van egy megbízásom.

-Mire?

-Hogy magát megöljem!

-Tehát bérgyilkos? Dehát ki akar engem…

-Kettőt találgathat! – mosolygott, gúnyosan Barber.

-Ugrat! – képedt el az asszony. – Biztosan a férjem barátja, és kíváncsiak rá, hogy bedűlök-e egy..

Húszezret kapok a férjétől, ha átsegítem magát a másvilágra. Magának mennyit érne meg, ha ugyanezt tenném vele? – tette fel a kérdést, halálkomolyan, Barber.

-Rendeljen nekem egy wishkyt! – tért ki a gyors válasz elől, sápadtan az asszony.

-Ennyire elgyengítette a hír, vagy a viszontlehetőség? – mosolygott,  Barber és intett a pincérnek.

-Még mindig nem hiszem, hogy nem ugratás az egész.

-Akkor nézzen ide: ismeri ezt a fotót? Tudja, miért kaptam? Hogy a nyomába szegődhessek, és tizennyolcadikán elvégezzem a feladatot. Erősek a kezeim. Ha orvos lennék azt is mondhatnám, hogy jó kezekbe kerül..nem fog fájni! – jelentette ki magabiztosan a férfi.

-Ha nem hagyja abba, én rendőrért kiáltok.

-Mire menne vele? Mindent letagadnék. Nem akarom elveszíteni a megbízóm által felajánlott összeget, de a megkétszerezése nem lenne ellenemre. Tudja, ha az ember pénzért öl, szinte mindegy, hogy kit, de az nem, hogy mennyiért. Licitálhat. A többet ígérő mindig nyerő. A maga helyében nem venném elő Mr Brandot, inkább megbizonyosodnék arról, hogy amit mondok, igaz – e?

-Hogyan?

-A férjének egy svajci bankszámlára kell átutalnia a pénzt. Tudja ellenőrízni, hogy megteszi-e?

-Természetesen, hiszen a cég az enyém, csak ő vezeti. Eddig nem is nagyon néztem utána a pénzügyeknek, de minden nehézség nélkül megtehetem. Csakhogy nem hiszek magának..boldogan élünk..

-Míg meg nem halnak! – vágott közbe, Barber. Valamelyikük! Ha jól sejtem a kedves férje ráunt magára, esetleg van is kilátásba valaki, aki..

-Ne folytassa..

-Megvárná, amíg az életével fizet az ő boldogságukért, amely a maga vagyonára épülne?

Az asszony egyetlen kortyra lehajtotta az italt.

-Mondja a számot! – vette elő a noteszét.

-Felesleges írni..tessék. Igy adtam oda a férjének is. Ha átnézi a zsebeit talán meg is leli nála. Akkor hisz nekem?

-Honnan tudjam, hogy neki nem adta e be ugyanezt a mesét, vagyis hogy meg akarom öletni és, csak tízezret ígértem, de ha ő húszat fizet..akkor engem tesz el láb alól?

-Remekül fog az agya – nevetett Barber. -Sose jutott volna eszembe. De azért betyárbecsület is van a világon. Esküszöm ő keresett meg. Nem volt könnyü dolga, mire felhajtott, dehát a pénz beszél. Mindent lehet csak akarni kell.

-Hagyja abba közmondásokat! – vágott közbe idegesen az asszony. Ha igaz, amit mondott, és a férjem átutalta az összeget, én átutalok még húszat..az negyven..

-Igy nem alkuszunkl! – nevetett fel Barber. – A férje húszat ígért, amit ki is fizet, de nem lesz alkalma ellenőrizni, hogy elvégeztm-e a feladatot, tehát az én privát szerencsém, hogy munka nélkül jutok ahhoz az összeghez. Magától negyvenet kérek.

-Hogy bízhatok meg magában? És ha mindkettőnket megöl?

-Mi okom lenne rá? Örökölök én valamelyikük után is? Na látja?! A férje örökölne, de remélem maga, nem szerzi meg neki ezt az örömet. Nem érdekel mióta házasok, van-e gyerekük, jobb minél kevesebbet tudni, mert ha elkapnak…

-Elkaphatják?

-Ugyan?! Ez lesz a tizedik rendelésem..hiba nélkül! – mosolygott öntelten a férfi. – Értem a dolgom. Tehát megegyeztünk? Tizennyolcadikán a személyzetet küldje el, lehetőleg másnap reggelig adjon nekik kimenőt. A férje az esti órákban biztosan legyen otthon, lehetőleg egyedül.

-És én?

-Magának holtbiztos alibire van szüksége. Az ajtót nyitva kell hagynia, nem török be, csak besétálok..aztán elvégzem, amivel megbízott.

Clive! -jajdult fel az asszony.

-A gyilkosát sajnálja? A tét nagy! Vagy ő, vagy maga!

-Képtelen vagyok elhinni. Hat boldog évet töltöttünk együtt..

-Ugy látszik elég volt, legalábbis neki.

-Rndbnen van, de ha becsap, előkerítem a világ végéről is. Jó az arcmemóriám, el tudok készíttetni egy fantomképet magáról.

A férfi majdnem felnevetett.

[rkey]

-Létezik-e olyan megbízó, aki feljelenti a bérgyilkost, akit megbíz egy piszkos munkával?  De nem is lesz rá szükség, holtbiztos, hogy nem! Nyugodt lehet asszonyom, nemcsak egy üzletnek, nekem is fontos a hírnevem. Nem kockáztatom semennyiért. Tehát meggyőződik az állításomról, átutal negyvenezret, aláirja ezt a képeslapot -a szöveggel ne törődjön, kamu – és tizennyolcadikán kiüríti a házat. A többit bízza rám. Legjobb, ha a férjét megkéri, hogy töltsék együtt az estét, aztán maga, legalább hat tanú előtt átdekkolja, vagyishogy átszórakozza, a többit bízza rám.

Aznap este, az edényleszedésnél, az inas megkérdezte, kaphatnának-e kimenőt tizennyolcadikára, rokonlátogatás céljára?

Bella Brandon majdnem félrenyelte a kávét, amit amúgy sem túl nyugodtan szürcsölgetett.

-Mit szólsz hozzá drágám? – nézett rá várakozóan a  férje.

Az asszony esküdni mert volna rá, hogy az az ember nem hazudott, és a férje vette rá Jimet, az elkérezkedésre.

-Semmi kifogásom ellene – mondta, nyugalmat erőltetve magára. -Elvégre házaspár csak együtt mehet rokonlátogatásra.

-Mihelyt a férje elaludt, átkutatta a zsebeit. Amit keresett, megtalálta.

Három nap múlva ellenőrizte az átutalásokat, és azt hitte menten összeesik. Azonnal intézkedett, hogy utaljanak, ugyanarra a számlára negyvenezret a magánvagyonából. Aztán hogy teltek a napok, úgy lettek egyre feszélyezettebbek egmással. Vagy nem szóltak, vagy nem mertek egymásra nézni. Nemcsak bűntudatot éreztek, féltek is..a tizennyolcadikától. A személyzet aznap még felszolgálta a reggelit és elmentek.

-Hányra jössz haza? – kérdezte az asszony, induló férjét.

-A szokásos időben…nem lesz késői tárgyalásom. Ha lehet ne csinálj programot, legalább lesz egy nyugodt esténk. Öt körül itthon leszek. Nem mégy sehova, ugye? -nézett vissza.

-Csak a fodrászhoz..mire hazajösz, kipihenten és csinosan várlak. Vigyázz magadra – mosolygott az asszony, és még arra is volt ereje, hogy arcát odatartsa egy júdáscsókra.

Dél körül hagyta el a házat.

Clive Brandon az ellenségének sem kívánta azt a napot. Este tíz óra volt, amikor ugy gondolta hazatelefonál, hátha Bella veszi fel a kagylót,  hátha mégsem történt meg az a..

Tárcsázott. A készülék kicsengett, de senki nem jelentkezett.

Bella Brandon, fél tizenegyig elég jól bírta idegekkel a barátnpőjénél. Bridzseztek.  Délután háromkor ültek le, és azóta folyt a játék. Ő szokott nyerni, de most egyfolytában vesztett. Szinte meg kopasztották a barátnői. Dehát csoda? Minden idegszálával otthon volt. Lelki szemei előtt megjelent Clive vérbe fagyva, vagy fojtogatástól lila nyakkal, élettelenül. Nem bírta tovább. Tárcsázott. Senki nem vette fel a kagylót. Elbúcsúzott, de óvatosságból felajánlotta Rosának, aki arrafelé lakott, és úgy is túl sokat ivott, hogy hazaviszi. Amikor a házuk elé értek -minthogy minden ablak sötét volt- gondolt egyet.

-Gyere fel egy italra, olyan jó kedved van, hogy karban kell tartanod..iszol egyet aztán viszlek tovább.

-Oké! Sosem voltam semmi jónak az elrontója -kacarászott Rosa – De egy csudát furikázol velem ujra..taxit hivunk.

Bella elindult a ház felé. Elővette a kapukulcsot, de nem tudta megfordítani a zárban.

-Miért van ez nyitva? – kérdezte csodálkozást színlelve, és előre engedte a barátnőjét A ház ajtajánál ugyanúgy járt. Az sem volt kulcsra zárva. Bementek és felkattintotta a villanykapcsolót. Az előszobából végig lehetett látni, négy szobán. Amikor felragyogott a fény, Bella ösztönösen lehunyta a szemét. Rosa visítására kerekítette nagyra.

-Nem is mondtad, hogy elköltöztök? – vinnyogott spiccesen, az asszony.

Bella Brandon szemei tágrameredtek. Azt hitte, nem jól lát. Ugy szaladgált egyik szobából a másikba, akár egy csirkéje vesztett kotlós.

A képeink, a bútoraink, a bundáim..atyaúristen..mi történt itt?

Amikor Clive hazaért, világosságot látott, de nem értette. Ha Bella meghalt, ki mehetett be a házba? – Csak  nem, máris a rendőrség? Elbarmolta a dolgot az az állat? Besietett a hallba, és ahogy Rosát meglátta, elkapta a karját.

-Mi történt vele?

-Hát nem irigylem, annyi szent! – jelentette ki a pityókás  asszony.

Clive Brandon a telefonhoz lépett.

-Mit csinálsz? – szólt rá, Rosa.

-Hivom a rendőrséget.

-Bella már hivta!

Bella? Dehát..

-Már telefonáltam – lépett elő az üresen kongó szalonból az asszony. Miért vitetted el a butorokat, csak ugy, se szó se beszéd?

Clive Brandon akkor nézett körül először. Ha mesélik neki, nem hiszi el, hogy amit lát, valóság. Mintha elköltöztették volna őket. Semmi nem volt ott az ismerős bútorokból, képekből, még a velencei kristály csillárokat is leszerelték. De hiszen ez agyrém!

-Hol voltál? – kédezte Bella, a férje mellé lépve.

-Közbejött egy tárgyalás. De miért hagytad, hogy..

-Tiz perce érkeztünk – kotyogta, Rosa. -Még jó, hogy nem kellett felmosnom szegényt. Ilyen kondiban? Nem isztok ti is egyet?

A házaspár értetlenül nézett egymásra. A rendőrség csakhamar megérkezett.

-Rex hadnagy vagyok, a társam Astor tizedes. A helyszínelők mindjárt itt lesznek. Önök komolyan álllítják,  hogy nem akartak elköltözni innen? – nézett körül az üres lakásban.

-Nem akartunk! – jelentette ki Clive Brandon

-Pedig már két órája híre futott, hogy nagy titokban felpakoltak és…

-Felpakoltunk? – nézett rá, értetlenűl, Bella.

-Igen..remek vállalatot találtak. Négy óra alatt végeztek a rakodással. Jó a szervezésük. Igaz, hogy volt néhány kocsijuk, meg emberük..de papirjuk is!

-Papírjuk? – kérdezte, szinte egyszerre a házaspár.

-Igen..az egyik szomszédnak, aki átjött, megmutatták, sőt oda is adták, hogy megnyugodjon. Előbb hozzájuk néztünk be, mivel önök betörést jelentettek. De ha minden igaz, betörésről itt, szó sincs. Ime a két levelezőlap.

“Alulirott elfogadom a Szárnyas ló szállítási vállalat árajánlatát, és a költöztetésért kért összeget egyidejűleg átultaltam, a megadott számlára. Clive Brandon” A másikon Bella Bbrandon aláírása áll. Önök azok? – nézett a háziakra a hadnagy.

-Aljas áruló! – sziszegte Bella.

-Ne mondja, hogy nem tudott róla, asszonyom. Viszont ilyen szállítási vállalat nem létezik. Ha kívánják, megpróbáljuk előkeríteni őket. Gondolom tárgyaltak üzletkötővel, vagy valakivel, tudnak személyleírást adni, és mi mindent elkövetünk az előkeritésükért. Kivánnak feljelentést tenni?

A házaspár egymásra nézett, de egyikük sem válaszolt..

[/rkey]