Állati ösztön

Irta: Linda Taylor

Anthony Porter elgondolkozva ment a kihalt, ligeti úton. Egyszercsak feltűnt egy lány. Portert elkapta a pánik.

-Csak ne kezdjen el, félni…csak ne lássak riadtságot a szemében – hajtogatta magában mindaddig, amig a lány közvetlen közelébe nem ért.

Kicsi korában kezdődött a rémülete. Sosem tudott megbarátkozni az állatokkal. Különösen félt a kutyáktól. Ha felnőttekkel volt, és nagy testű, vagy akár parányi ölebbel találkozott, megpróbálta kikerülni őket, vagy elbújni a nagyok mögé.

-New félj tőle…nem bánt. Aranyos kutyuska – próbálták leküzdetni vele a félelmét. Simogasd meg, szépen. A gazdi is biztatta: megteheted, nem harapós. De ő sosem tudott megbízni igazán, egyetlen állatban sem. Ha elő fordult is néha, hogy felnőtt jelenlétében, vagy azok kifejezett biztatására, megérintett egy kutyát, elalvás előtt mindig eszébe villant és örült, hogy megúszta. Aztán egyszer az apja förmedt rá: férfi leszel, vagy mi a szösz? Berezelni egy kutyától? Vedd tudomásul, hogy a leghamisabb kutya is megszelídül, ha az ember szemében elszántságot lát, de a kínai pincsi is neked ugrik, ha megérzi, hogy félsz tőle. Ez az állati ösztön. Gyanakodni, harcba menni, és győzni! Sosem mutass félelmet, még akkor se, ha tele a gátyód. Nézz rájuk kérlelhetetlenül, hipnotizáld őket a tekinteteddel, és meglátod, földig juhászkodva kúsznak el melletted… a gyávábbja még nyüszít is. Végy erőt magadon. Anthony Porter hallgatott az apjára, és amikor már iskolába járt többször próbát tett. Valóban. Ha ugy közeledett a kutya felé, mint aki erősebb, az állat, lekushadva, szeliden mellőzte, de ha megtorpant, vagy vissza is lépve, kitért, a kutya azonnal morogni kezdett, és olyan vadul ugatott, hogy nem volt ereje elfutni sem. Sok év telt el, mire el tudott menni egy állat mellett ugy, hogy a tekintetével szinte megigézze, leteperje benne az ősi ösztönt, kushadásra késztesse még a harapósakat is, amelyek szájkosarat viseltek. Aztán… egyszercsak észrevette, hogy valami megmagyarázhatatlanul jó érzés valami diadalmámor féle tölti el, ha félelmet lát az állatok szemében. Erősnek, hősnek érzi magát…irritálja az állat gyávasága. Tudta, hogy apjának igaza volt. A félelem agressziót vált ki. A támadóval bátran szembe kell nézni!

[rkey]

Két éve..este tiz óra tájban a diszkóból ment haza, és keresztül vágott egy elhagyott füves-bokros, fás részen. A lelkében rend volt, édes nyugalom. Jól érezte magát, a csajok klasszak voltak, és főleg sikerült megszabadulnia az utolsótól, aki kész volt az épület mögött, egy elkapkodott kapcsolatra, s még azt sem kívánta, hogy hazakísérje. Ezek a kellemes esték. Az ember megadja a testnek, ami a testé, és kész. Semmi lelkizés. Minden egyszerű, és természetes.

Akkor…szembejött vele, egy lány. Ma már tudja a nevét: Kate Millernek hívták. Az arcát is csak azért nem felejtette el, mert annyiszor lehozták a képét az újságok, de akkor, ott, meg sem nézte. Csak a szemében lévő riadalomra figyelt. Fél tőlem. Hatalmam van felette. Azt tehetek vele, amit akarok- gondolta és először ugy tett, mintha érdektelenül elmenne mellette, de amikor a lány, kétlépésnyi távolságra tőle, félrehajolt, hogy minél távolabb kerüljenek egymástól, elkapta valami, ami szinte meglódította. A lány elé ugrott és elkapta a vállát. A lány visítani kezdett, de ő tenyerével, betapasztotta a száját. Semmi kis teremtés volt, alig fele az ő testsúlyának. Szinte a levegőbe emelve fojtotta meg. Nem hagyhatta, hogy felvisítsa a környéket, nyakára hozza a zsarukat, mielőtt meg nem magyarázza neki, hogy  nem akarja bántani, de máskor ne mutasson ijedtséget, ha az ördöggel találkozik sem. Sose mutassa, hogy fél, mert kihasználják a gyávaságát, az uralkodni vágyás emberi gyarlóság…a megalázás, a győzelem vágya hirtelen támad, mint ahogy akkor…benne is. Leengedte a testet a földre. A lány nem mozdult, de ahogy ott feküdt, meztelen combokkal…nem tudott ellenállni a csábításnak. A test meleg volt, bársonyosan sima, és halálba ernyedt. Soha nem érezte olyan diadalittasnak magát. Az egész nem tartott tovább pár percnél. Amikor ocsúdni kezdett behúzta a halottat a bokros részre és futva, kivágott a főútra. A lányt másnap találták meg. Mindenkit felkutattak, aki arra járhatott. Őt is, hiszen sokan látták a közeli diszkóban…de végig nyugodt maradt, a kérdezősködések során. Kitartott amellett, hogy hazáig a főúton ment, és elsorolta kikkel találkozott.

Két évig nem történt semmi…aztán tavaly…megint le akarta rövidíteni az utat. Valami azóta is, folyton arrafelé vonzotta. Talán igazuk van a kriminalistáknak, hogy a bűnös mindig visszatér a tett színhelyére. Egyszercsak feltűnt egy fiatal pár. Jó messze voltak még, amikor megálltak. Ő belépett a bokrok közé, és lesett. Azok hallhatóan civódtak, aztán a fiú faképnél hagyta a lányt, aki mitsem sejtve tartott feléje. Ő nem lépett elő, csak amikor majdnem egy vonalba kerültek. A lány megijedt. Szája elé kapott kézzel, visítani próbált, de ő nem hagyta. Majdnem ugyanúgy játszódott le minden, mint két évvel azelőtt, csak már óvatosabb volt. A halottat behúzta a bokros részre…mielőtt kedvét töltötte volna rajta. Aztán,  kifutott a főútra, és fütyörészve indult hazafelé. Szerencsére találkozott két barátjával, és később mindketten igazolták, hogy a főúton együtt mentek haza. Az a tiz perc, ami az alibijéből -esetleg nem lett volna bizonyítható- igazán nem számottevő egy három kilométeres útszakaszon. Miért ne állhatna meg egy férfiember könnyíteni magán? Hittek neki. A lány neve Mary Harper volt. Annak is eltette az újságból kivágott képét a fiókja mélyére…a csomagolópapír alá..a másik mellé. Előfordult, hogy lefekvés előtt hosszan nézegette az áldozatokat. Ölében jóleső melegség áradt szét, amiért egyre kevésbé restellte magát. Jóleső diadalérzet zsibbasztotta el. Balfékek! Itt vagyok az orruk előtt, és nem tudnak elkapni.

Már az első eset után eszébe jutott, hogy orvoshoz kellene mennie. De az, maga lenne, a beismerés. Mit mondjon neki? Hogy felbőszíti a gyávaság? Az nem betegség. Mit tudnának vele kezdeni? Ahogy jött, ugy elmúlik majd. Aki kicsi korában gyáva nyul, abból nem lehet Sade márki – nyugtatta magát.

..És most, ez a lány?! Ahogy egyre közelebbről hallotta dudorászni…esküdni mert volna rá, hogy fél. Azért énekel. Jött vele szemben. Ő is ugy ment, mint akinek esze ágában sincs semmi rossz. Aztán találkoztak….már éppen emelni akarta a karját, amikor elkapta a lány kihívóan pimasz tekintetét. Csábosan mosolygott, szinte gúnyosan.

-Halló! Honnan? -kérdezte tőle.

-Discóból – vágta rá, és nem értette magát. Itt az alkalom meg kellene tennie…senki nem jár erre, éjfél van..

-Jól szórakoztál? -kacérkodott a lány.

-Hát, ami azt illeti…

-Szóval, nem jött össze? Pedig jóképü srác vagy-nézett végig rajta, a lány. -Sajnos nekem sem. Csókolóztam egy sráccal, azt mondta ő csak nyugodt körülmények között képes…többre. Ház falának dönteni a nőt, nem az ő stílusa.- igy mondta – nevetett a lány. – Pedig ami azt illeti, a füvön se kutya- intett fejével, a bokros rész felé és mivel látta, hogy Anthony, szinte megbabonázva hallgat, elindult befelé. Aztán felhúzta a szoknyáját és lekapta a bugyiját.

-Na mi lesz már?

-Ezt a pimasz nagyképűséget?! Ez uralkodni akar felettem! Ha hagyom magam, leigáz. Nem tűrhetem hogy…dobolta benne egy belső hang, és odament a lányhoz.  Az ölelés nem adott örömet. Maga sem értette miért, hiszen jó ideje nem volt lánnyal, és az a lotyó igazán értette a dolgát.

-Mi van? Én voltam az első?- kérdezte gúnyosan, de, a  lány nem válaszolt.

-Felöltözzek, vagy akarsz még valamit? Én benne vagyok – mondta kihívóan, de őt elfogta az undor. Nem az állati ösztön, hanem az emberi utálat. Hogy lehet egy nő ennyire olcsó? Hogy nézheti magát ennyire semmibe? Odafordította tekintetét az ingerlő mosolyú lányra. Sokáig nézte, majd ugy tett, mintha újra rá akarna borulni, és át fogta, a kéjre váró, lehunyt szemű teremtés nyakát. Egyetlen hang sem jött ki belőle. Addig szorította, amig a test rángott. Aztán leült mellé. Nem tudott elmozdulni onnan. Nem értette magát. Semmit nem értett. Apja hazudott. Nemcsak a gyávaság ingerli az erősebbeket, de a kihívást sem lehet elviselni. Csakis a lány tehet mindenről. Kihívta maga ellen a sorsot. Az áldozatok önmagukat választják ki. Igen..valahogy, igy lehet. Megállt számára az idő. Légüres térré változott minden. Csak ült a halott lány mellett, és még arra sem érdemesítette, hogy felé nézzen. Félt tőle…érezte, hogy hiába az, halt meg,  mert ő a vesztes. Értetlenül bámult maga elé. Aztán hangokat hallott, de nem futott el. Körbefogták, elkapták a karját, és ő engedelmeskedve megadta magát. Egyetlen percig sem tagadott. A másik két lányt is bevallotta.

-Dehát miért ölte meg őket?- kérdezte a felügyelő

-Mert féltek tőlem! Ingerelt a gyávaságuk a rettenetük.

-És, miért fojtotta meg a harmadikat, Penny Gennt?

-Mert….ő volt az erősebb!

A nyomozók szeme összevillant. Szinte olvasni lehetett a tekintetükben: lehet egy gyilkos épelméjű?!

[/rkey]