Ember tervez

Írta: Linda Taylor

A múzeumban záráshoz készülődtek. A látogatók sorra vonultak a ruhatár, majd a kijárat felé. A portás ott állt az ajtó mellett, hogy az esetleg befelé tartókkal közölje: holnap délelőtt tíztől, szívesen látják, de mára vége a napnak. A termek lassan kiürültek. A teremőrök jelezték a néptelenséget és elindultak a földszinti öltöző felé. Csak a szobrokat, kisplasztikát bemutató első emelet két teremőre maradt a helyén. Két napja közölte velük, az igazgató, hogy ezen a napon később jöhetnek be két órával, de tovább kell maradniuk egy, másféllel, mert egy világtalan látogatócsoport érkezik. Nem először fordult elő, hogy egy – egy csoportot külön fogadnak, de eddig főleg a nyitás előtti órákban tették ezt. Mozgássérültek, szellemi fogyatékos gyermekek ki rínának a látogatók sorából, kölcsönösen feszélyeznék egymást, s a hátrányos helyzetű művészet rajongók nem igazán tudnák átadni magukat a műélvezetnek, mert nem érzékelhetnék a látnivalót olyan formán, ahogy azt testi fogyatékosságuk engedi. Köztudott, hogy a múzeumokban, kiállító termekben tilos bármit is megérinteni. Sokszor nemcsak a gyermekekre, de felnőttekre is rá kell szólniuk a teremőröknek, hiszen valóban nehéz megállni, egy – egy míves darab láttán, hogy az ember meg ne simítsa a sok száz éves fabútort, interziás asztalt, a hidegségtől szinte sütő, márvány, vagy fém szobrokat, kisplasztikákat. A szobrok, kiállított tárgyak érintése csak a világtalan emberek számára megengedett, és hogy ne keltsenek feltűnést, látogatási időn kívül fogadják őket.

Hogy mit jelent egy vak embernek, az érintés, olyan tárgy letapogatása, amelyet fantáziáltan vakvilágában csupán elképzelni tud, azt csak az értheti meg, aki maga is testi fogyatékos. A világtalan ember az ujjai hegyével lát, s ha a tapintást egybeveti a fantáziájával, kialakul benne egy kép, amely sosem lehet olyan, mint amit az amper lát. Aki vakon született, annak még elképzelése sincs semmiről, vagyis, ha nem tapinthatja végig valakinek az arcát, akkor nem tudja az egyetlen érezhetőhöz, önmaga képéhez hasonlítani. Ha megfog egy kezet következtetni tud arra, akié. Természetesen ha hang is tartozik egy alakhoz, akkor könnyebb dolguk van, hiszen a gyermek, a nők, a férfiak, a fiatalok és idősek hangja nagyjából érzékelteti kivel állnak szemben, de a szobroknál más a helyzet. Azok némán állnak a bennük gyönyörködő előtt és szépségük örök titok marad a nem látók előtt, hacsak nem nyílik lehetőség rá, hogy végig simíthassák, áttapinthassák a mellszobrot, aktot, vagy régi, nemes ivü mesteri bútordarabokat.

Amikor az utolsó látogató is elhagyta az épületet, egy tíz tagú világtalan társaság lépdelt befelé, a portás által szélesre tárt ajtón. Kezükben ott volt ugyan a fehér bot, de vezetőjük, láncot alkotva, irányította őket befelé. A portásnak elszorult a torka, mint mindig, ha olyasvalakit lát, aki szánni való, mert hiányzik valamelyik képessége, amely nélkül nem teljes ember az ember. Ö is úgy gondolta, mint a legtöbb ép ember, hogy a fogyatékos nem élhet teljes életet, s ezért sokszorosan becsülte azokat, akik mindent elkövetnek, hogy felzárkózzanak, ne maradjanak le. A látó ember televízión keresztül megismerhet mindent, ami a létezik a világon, a vakok csak a hangot hallják és a fantáziájuktól függ, milyennek képzelik a háborgó tengert, a havas hegy csúcsot, a virágba borult fákat, vagyis mindazt, amit az ép ember egyetlen pillantással élvezhet.

A csoport megállt az előcsarnok közepén.

- Egy pillanat türelmet kérek! – mondta a vezető, – mindjárt jön a sofőr is. – Ketten többre megyünk és mindenhez odavezethetjük intézetünk lakóit, amit érdekesnek tartunk. De ha gondolja, és úgyis bezár, megköszönnénk, ha velünk tartana. Nem mindegy, hogy tíz embert ketten, vagy négy – öten kalauzolunk.

- Szívesen uram. Jobban telik az idő, mintha itt ücsörgök. Mihelyt megérkezik a sofőr, bezárom a kaput és indulhatunk. A két teremőr odafenn vár ránk, tehát öten leszünk, akik segíthetünk…

- Sajnálom, hogy miattunk itt kell maradniuk… – jegyezte meg a férfi.

- Az igazgató úr kárpótol bennünket. A többi kolléga pedig időben megy el.

- Akkor maga nem jöhet velünk, hiszen ki kell engednie őket…

- Nem… ők a hátsó bejáraton hagyják el az épületet. Sokszor elcsodálkozom rajta, milyen gyorsan. Alig zárom be a kaput, a felső szinteken dolgozók, már el is húznak az épület előtt. Persze az átöltözés nem sok időt igényel. Csak levetik a köpenyt és indulhatnak is.

Az ajtóban megjelent egy harminc év körüli férfi.

- Ö a sofőr… köszönjük, hogy megvárta… akkor kezdhetjük.

- Én… hol segíthetek? – kérdezte a portás, miután bezárta a kaput és a kulcsot zsebre rakta.

- Talán álljon a lánc közepére. Gyorsabban felérünk, ha vezetjük egymást, ismeretlen helyen jobban haladunk, mintha bottal tájékozódnának.

A tizenhárom fős csoport, láncot alkotva elindult a széles lépcsőn felfelé. Valamennyi világtalan szemüveget viselt. A portásnak eszébe villant. Szégyellik, hogy nincs fény a szemükben? Mert ugyan minek egy világtalannak, napszemüveg? Talán önbizalmat ad, hogy mögé bújhatnak, habár az utcán feltétlenül szükséges fehér bot úgyis elárulja, mi van a szemüveg mögött, vagyis mi nincs. A világtalanok huszonévesek voltak, egyébként épek, erős testalkatúak és ha a bizonytalanság nem bénítja  mozdulataikat, akárki megirigyelhette volna fizikumukat. Dehát a súlyemeléshez, teremkondicionáláshoz nem kell látás és mi mást választhatnának? Labdajáték nem is jöhet szóba, esetleg az úszás és a torna, amivel testüket edzhetik, az ép embereknek természetes kocogás, és egyéb sport helyett.

A két teremőr az ajtóban fogadta őket. Mihelyt a tizenöt fős csoport belül volt a hatalmas terem ajtaján, megbolydultak a szemüvegesek. Megijedni sem volt ideje a három múzeumi alkalmazottnak, a fiatalok olyan némán, de szinte begyakorlott mozdulatokkal vették körül őket. A meglepett emberek száját befogták, karjukat hátratekerték, és csuklójukat megkötözték. Előkerültek a kloroformos üvegek, és a személyzet orrára átitatott gézpaplant borítottak. A három ember hamarosan elkábult és erőtlen testük összerogyott volna, ha az erős karok fel nem fogják és el nem fektetik őket a parketten.

[rkey]

Az utolsónak érkező, és sofőrnek mondott fiatalember, visszarohant a földszintre, a riasztóberendezést kikapcsolni. Nem tegnap kezdtek készülni erre a látogatásra, így tudta merre menjen, mit tegyen, hogy a riasztót elnémítsa. A többiek vártak, majd amikor visszatért, hogy oké, szétfröccsentek a festményeket kiállító terem felé. A sofőr ott maradt a három alvó mellett, kezében a kloroformmal, hogy szükség esetén megnyújtsa a kábaságot. Pontosan öt perc telt el, mire valamennyien visszaérkeztek. Az előre megvarrt átalvetőkben egy – egy nem túl nagyméretű – kép lapult. Egyik a hátukra, másik a mellükre simult, a lezser zakó alatt. A három teremőr mélyen aludt.

- Minden rendben? – kérdezte a sofőr.

- Igen. Valamennyi kép itt van. Vedd ki a kulcsot a portás zsebéből.

- Már kivettem. Indulhatunk. A riasztót nem kapcsolom vissza, hiszen lehet hogy abban a pillanatban megszólalna, mivel érzékelné a képhiányokat. Az alvóknak azonban nem árt még egy permet. Biztos, ami biztos. Ha tíz percünk lesz a kiérkezés után, nyert ügyünk van.

- Leadjuk a kocsinál a szajrét és szétspriccelünk. A járgányokat ott hagytuk a körletben. Az ülésrendet tudjátok. Indulás.

A teremben leoltották a villanyt, és elindultak a kijárat felé. A portástól elvett kulccsal szinte nesz nélkül kinyitották a jókora kaput, és miután mindenki kezében ott volt a fehér bot, felsorakoztak párba, s a sofőr kitárta a kaput. Ha valaki az elég messze eső járdáról látja őket nem talál bennük semmi feltűnőt. Egy lassan lépdelő kisebb csoport, akik valószinűleg múzeum látogatáson voltak. Már legalább tíz méterre voltak a bejárattól, amikor hirtelen fénytengerré vált minden. Körös – körül fényszórók világítottak a szemükbe és pillanatokig nem láttak semmit.

- A rohadt életbe! – nyögte a vezető. Vagy szólt a riasztó, vagy valaki köpött…

- A riasztó néma… hallhattad – vágta rá a sofőr.

- Rendőrség! Tartsák fel a kezüket és maradjanak ott ahol vannak! – kiáltott egy férfi a hangosbeszélőbe.

Talán egyikük, másikuk fejében megfordult a menekülés lehetősége, de a remek terv váratlan kudarca szinte lebénította valamennyiüket. A rendőrök odafutottak hozzájuk, és miután óvatosan áttapogatták őket, fegyver után kutatva, rájuk parancsoltak, hogy vegyék le a zakójukat. Amikor mind a tizenketten ott álltak, akár a világ legértékesebb hirdető táblai, elöl hátul egy – egy képcsodával, civilek jelentek meg és óvatosan leemelték a válltáskába rejtett képeket. Hamarosan kattantak a bilincsek, és a fiatalokat a rabszállító autóhoz terelték. A képekkel visszafelé indultak a múzeumba, és velük tartottak a helyszínelők meg a doktor is. Ö ment elöl, mert sejthető volt, az épületben van akinek segítségre lesz szüksége.

A kihallgatáson az Interpol műtárgy részlegének vezetője is részt vett.

- Kinek dolgoztak? – kérdezte David Powerst, akit a csoport fejének tartottak.

- Senkinek.

- Csak nem képzeli, hogy elhisszük, leszednek a falról húsz óriási értékű, az egész világon nyilvántartott, és ismert képet, hogy valamelyik utcasarkon elkótyavetyélve, a nyakára hágjanak a kapott pénznek:! Miért éppen ezt a húsz képet hozták el?

- Mert ezek voltak a legkisebbek… – vágta rá David Powers.

- Maradtak ott ennél kisebbek is! – mosolyodott el a felügyelő. Tehát? Hajlandó elárulni ki a megbízójuk?

- Mi értelme van a faggatásnak? – kérdezte gúnyosan David Powers. – Az, hogy maguk olyan felkészülten fogadtak minket bizonyítja, hogy már úgyis tudnak mindent.

- Mondjuk hogy sokat tudunk, de nem mindent.

- Tudom, hogy itt csak maguk kérdezhetnek, de elárulnák ki köpött be bennünket?

- Ha árulásra gondol, téved. A véletlen volt a segítségünkre.

- Ne röhögtessen! Véletlenül arra jártak tíz kocsival, fényszórókkal, helyszínelőkkel, és éppen akkor, amikor mi várhatóan kilépünk a képekkel.

- Nem az volt a véletlen. Azt előre gondosan megterveztük…

- Akkor?

- Talán hallotta már, hogy a nyomozást gyakran a véletlenek viszik előbbre. Most is így történt. Az egyik teremőr, egy idős hölgy, amikor meghallotta, hogy egy világtalan csoport érkezik, felhívta az unokahúgát, aki újságíró, és minden témáért hálás. Egyszer elmesélte neki milyen megható és egyben megdöbbentő látvány is, amikor világtalan ember tapint végig egy alkotást. Mennyi csodálat, milyen öröm olvasható le az arcáról, és az ember hajlandó elhinni: ugyanazt látja az ujjai hegyével, mint mi, a szemünkkel. Az ujságirónö megköszönte a fülest, és gondolta, ha lúd legyen kövér: vagyis felhívta az intézetet, amelynek nevére a különleges látogatási engedélyt, a múzeum kiállította. Azt mondta a látogatás után szívesen elmenne az intézetbe, hogy megismerkedjék a világtalanok hétköznapjaival is. Az intézet vezetője nem tudott a látogatásról. Folytassam?

- Felesleges. A csaj felhívta magukat, és benyalta magáét a rendőrség kegyeibe. Egy újságírónak mindig jól jön, ha két szóval több koncot löknek oda neki a napi eseményekből, mint a többinek.

- Hol kellett volna leadniuk a képeket?

- A maguk helyében vártam volna a rajtaütéssel. Legalább addig, amíg odaérünk… ahol le kellett volna adnunk a képeket… – nevetett fel szemtelenül David Powers.

- Gondolja, hogy tizenkét embert életben hagytak volna? – nézett rá kétkedőn a felügyelő. -Ha egy műkincslopást egy valaki visz véghez, az is ketyegő bomba a megbízó részére, habár legalább négy lépcsőn megy keresztül a kép, mire az igazi megrendelőhöz kerül, nem gondolja, hogy maguk túl nagy falatot akartak lenyelni egyszerre? Vagy ők kérték, hogy ennyien menjenek?

- Az ötlet az enyém volt. És jó volt. Ismerje be, hogy sosem követtek még el hasonló módon képlopást. A vakok iránt meg volt a bizalom. Ketten, vagy négyen nem mehettünk, mert az nem csoport, az jobban feltűnt volna. Így minden simán ment. Az engedély nem az első volt a sorban, a riasztókat is el lehet némítani, ha valaki éppen részt vett a javításában  és tudja mit hol keressen. Tetszett az ötlet a fickónak, aki megkeresett, és ideadott egy listát. Mi nem tudtuk volna melyiket akasszuk le, minek van legmagasabb ára, mi tüntethető el nyomtalanul, vagyis mit nyelnek el jó pénzért a magán gyüjtök széfjei.

- Mégsem akarja elárulni ki volt a megbízója!

- Nem tudom. Egy barátom hozott össze velük. Ö nem jött ide. Ott vár ránk, ahol át kellett volna adnunk a képeket. A pénzt is ő vette volna át…

- Helyes a feltételes mód. Csak volna! – mondta emelt hangon a felügyelő.

- Ha odaértünk volna, megkaptuk volna! – kiáltotta David Powers.

- Semmi kétség… ha a pénzt nem is, de azt, amit Barry Olson kapott… azt minden valószínűség szerint.

- Hogy érti ezt,… és honnan tudja, hogy… – nézett rá döbbenten Powers.

- Négy órája folyik a kihallgatásuk. Volt időnk összegyűjteni néhány adatot. Azonkívül sok minden történik egy városban négy óra alatt, olyan is, ami feltűnő, magyarázhatatlan. Barry Olsont átlőtt fejjel találták meg az útszélén. Feltehetően egy kocsiból dobták ki. Maradtak a ruházatán nyomok… reméljük hamarosan eljutunk a gyilkosaihoz. Elhiszi most már hogy egyikük sem maradhatott volna életben?

- Képtelenség… nem mészárolhatnak le tizenkét embert…- Tizenhármat… Olson volt a tizenharmadik. Miért gondolja, hogy nem? Van magának fogalma arról, mennyit ér egyetlen kis kép, amit maguk párosával hoztak ki a múzeumból?! Biztosan nincs, ha az a pár ezer dollár is elkápráztatta, amit a sikeres akcióért ígértek. Feladja?

- Mi a francot akar tőlem? Olson ismerte őket… ő volt a közvetítő… én azt sem tudom kikkel állt kapcsolatban…

- És még valamit nem tud. A vád maguk ellen, nemcsak képrablás, hanem tettestársként elkövetett emberölés. Azt a bíróság dönti el, hogy gondatlanságból, vagy haszon szerzésböl öltek-e meg egy embert.

- Mit beszél?! – sápadt el David Powers.

- Az egyik teremőr, éppen az a hölgy, aki az unokahúgát értesítette, meghalt. Az izgalom, vagy a hosszú altatás… nem tudni, mi végzett vele. A boncolás után többet mondhatok. – fejezte be a felügyelő és nem minden érzelem nélkül nézte, ahogy a döbbent fiatalembert elvezetik.

[/rkey]