Én vagyok a betörő

Írta: Linda Taylor

- Halló Mr Curtis?

- Igen.

- Miért nem jelentette, hogy betörtek a lakásába? – kérdezte egy férfihang.

- Kivel beszélek?

- Scott hadnagy vagyok a betörési csoporttól.

- Mert nem vittek el semmit!

- De az erőszakos behatolást észre kellett vennie!

- Igen, de tudom, hogy aki itt járt, az még hallat magáról.

- Jelentkezett nálunk egy férfi és…

- Félti az életét! – nevette el magát, Alan Curtis.

- Tud rajta segíteni? Mert, ha nem…

- Veszélyeztetésért eljárás alá vonnak! – vágott közbe Curtis.

- Úgy van, uram! A betörő szerint ön idegméreggel kente be a lakásában fellelhető értékeket őrző széfet, és egyebeket.

- A saját lakásom. Semmi keresnivalója benne másnak. Ha kiírom az ajtómra, hogy “Vigyázz, harapós kutya”, és a behatolót megöli, – mert vannak már arra idomított ebek is – akkor mi a jogi helyzet? Én emberségesebb védelmet választottam a munkámmal szerzett értékeim megóvására. Tudtam, hogy a tettes öt órán belül előkerül. Odaírtam a széfbe, egy jókora lapra: “Ha csupasz kézzel vagy nem, legalább kettős – cérna és gumikesztyűben – nyúlt hozzá bármihez a lakásban, jelentkezzen ellenanyagért, mert a különböző helyekre felvitt idegméreg öt óra múlva megöli”. Tehát szükség volna az ellenanyagra?

- Amennyiben az idegméreg valóban jelen volt az érintett tárgyakon.

- Mondja a címet, viszem az ellenanyagot! – ígérte Alain Curtis és, miután felírta hova kell mennie, letette a kagylót.

Az irodába érve, ránézett a hadnagy asztala előtt, rémült tekintettel ülő férfira, majd elővett a zsebéből egy apró üveget.

- Tessék! Igya meg!

Az üveg pillanatok alatt kiürült.

- Gyilkos! – nézett rá gyűlölettel, de láthatóan megkönnyebbülve a betörő.

- Tudtommal nem én hívtam magát a lakásomba! Van néhány barátom aki ezentúl ilyen módszerekkel védi a vagyonát, úgy hogy legközelebb jól gondolja meg, mibe fog bele. És ha nem lettem volna otthon? Öt óra elég rövid idő! Nagy ár lett volna az élete néhány értéktárgyért.

- Rohadt gyilkos! – sziszegte a férfi, miközben elvezették.

- Foglaljon helyet Mr Curtis. – kínálta hellyel a hadnagy, mihelyt kettesben maradtak. – Tudja úgy – e, hogy a fickónak igaza van! Ön gyilkossági kísérletben bűnös.

- Ha önök annak veszik?! Én csak a javaimat próbáltam oltalmazni, maguk helyett…

- Senkinek sem veheti el az életét, holmi értékekért…

- Nem is volt szándékomban. Az idegméreg nem igaz. Vegyész vagyok. Tudnék a széfemre felhordani, akár tíz félét is, de nem örültem meg. Ha kérhetem, a dolog maradjon köztünk. Az önök érdekében is…

- Ezt meg hogy érti? – lepődött meg a hadnagy.

- A legnagyobb példányszámú sajtónál is többet ér a csőposta, vagy ahogy a bűnözök mondják a “drót”. Ha ez a fickó terjeszteni kezdi, hogy milyen csapdába sétálhat bele, aki lopni indul… talán kevesebb dolguk akad majd.

- És… az ellenszer?

- Enyhén sós víz volt. Tisztát nem adhattam neki. Gyanút fogott volna. Önként jelentkezett?

[rkey]

- Igen. Először Önt próbálta hívni, de az üzenet rögzítője válaszolt…

- Tudom. Negyedóránként lehallgattam az üzeneteket. Tudtam, hogy előbb utóbb bejön magukhoz. Máshova nem igen mehetett volna. Ha orvostól kér segítséget annak tudnia kellene, mire adjon ellenszert, de nem tudja.

- Azt hiszem helyes volna, ha felhagyna a bűnüldözési magán kezdeményezésével…

- Eszem ágában sincs. Láthatja milyen eredményes?! Van még a tarsolyomban egy – két mód, amellyel elvehetem a kedvét a rosszcsontoknak. Betörő előtt nincs zár. Ezek minden vadonatúj technikának azonnal feltalálják az ellenszerét. A riasztókat hatástalanítják. A méreg – mese hatásos. Nem ismerik az ellenszerét, és elhiszik, hogy belehalhatnak.

- Akinek priusza van nem igen jár betörni csupasz kézzel. Rajta is bőrkesztyű volt.

- Gondoltam! Azért írtam oda, hogy az kevés. – A következő csodaszerem az altatógáz lesz. Csak én tudom kiiktatni a berendezést, amely a legkisebb belső mozgásra kéjgázzal telíti meg a belső teret. A jómadarak pillanatok alatt elalszanak.

- És mihelyt felébrednek, összekapkodják a holmit, aztán továbbállnak.

- Ha nem jártam volna az ötlet végére, valóban így lenne. De van egy kis csipogóm. Mihelyt szétárad a gáz, a bekódolt szerkezet jelzi, bárhol legyek is, hogy hívatlan látogatók járnak a lakásban. Remek kis csodabogár. Észlel, kábít, jelez. A többi már gyerekjáték. Szólok maguknak, és együtt megyünk a betörőkért.

- Veszélyes dolgok ezek Mr Curtis. És ha valamelyik, az amúgy is túlzott idegfeszültség miatt szívbénulást kap? Senki nem mossa le magáról, hogy a kéjgáz vitte a sírba.

- Akkor is vállalom, és töröm a fejem további betörőfogási módokon. Megőrjít a gondolat, hogy valaki csak úgy besétálhat a lakásomba, turkálhat a holmim között és felmarkolhatja azt, ami nem az övé. Ha van két keze, amellyel betörni képes, dolgozni is tudna. Akárcsak én. Ha éhezik, az más. Akkor kérjen, és én adok neki, más is. Dehát a betörés jó hecc, a koldulás pedig megalázó. Szerintük! Egyébként az altatógázzal működő vagyonvédelemre szabadalmi oltalmat nyújtottam be. Ha a klinikai vizsgálatok úgy sikerülnek, ahogy várom, bevezetem. Biztos fogás. Azt nem tudják kikapcsolni, mert lehetetlen helyekre felszerelhető a parányi kapcsoló és jelző. Ha egyiket meglelik, a többi tovább él, a gáz pedig színtelen, nem színpadi füstköd. Mire észrevenné, már csucsukál is. Apropó: a fickó elismerte a betörést?

- Kénytelen volt, mert addig nem telefonáltam magának.

- Gondolom nem is tudták volna írni, olyan gyorsan kipakolt… – nevetett Curtis.

Kopogtak, majd egy rendőr lépett be két halálrárémült férfival.

- Hadnagy úr… jelentem, ezek a fickók azt állítják, hogy megmérgezték őket… – kezdte a jelentést a rendőr.

- Mondja a címet! – szólt oda egyiküknek Alain Curtis.

A cím elhangzott, mire Alain Curtis a vízcsaphoz lépett de senki nem látta mit csinál. Majd kért egy poharat, és a kezében lévő apró üvegben lévő folyadékot ketté osztva, átnyújtotta a rémült betörőknek.

- Igyák meg. Az ellenméreg…

A két férfi ész nélkül kapott utána, és lehajtotta.

- Mi volt ez? – kérdezte a hadnagy, miközben kikísérte.

- A barátom lakásában jártak. Meg akartam könnyíteni a dolgukat, de maguk ne könnyítsék meg az övékét. Eddig százhúsz feliratot ajándékoztam az ismerőseimnek. Lesz még néhány önként jelentkezőjük! – mondta nevetve. – Ez is egy módja a bűneset megoldásának, vagy nem?! – kérdezte kacsintva, majd köszönt, és elindult kifelé.

[/rkey]