A bíró megnyitotta a tárgyalást.

-Carl Cooper, jogtalan fegyverhasználattal elkövetett emberölés vádjával áll, a bíróság előtt. Mit tud felhozni a mentségére?

-Aznap későn értem haza, tele volt a kezem csomagokkal, ezért csak berúgtam magam mögött az ajtót. Befelé menve ledobáltam a pakkot, és minden villanykapcsolót felkattintottam, ami a fürdőszoba felé menet az utamba esett. Mielőtt bementem, kezet mosni megnyomtam az üzenetögzítő gombját.

“Szervusz Carl, mindig csavarogsz? Hívj vissza! Remélem a hangom, még megismerd, amikor hazaérsz”  -mókázott, egy barátom.

Elég sok üzenetet hagytak, de volt egy kapcsolás, ami után nem szólt bele senki. Fél perc múlva az összeköttetés megszakadt. Aztán újabb kapcsolás, és megint néma csend, majd még két üres hívás. Mi ez? Kicsit meglepett, hiszen, ha valaki nem akar megszólalni, minek csönget ide négyszer egymás után? Töltöttem magamnak egy korty italt, de nem ment ki a fejemből az üzenetrögzítő. Előfordul, hogy valaki nem hagy üzenetet, de legtöbbször kicsuszik a száján valami? Pukkadj meg, a fene vinné el, kit érdekel a hülye sóder, amikor én sürgősen beszélni akartam veled, szóval ilyesmik. Tudtam, hogy aznap reggel milyen sódert nyomtam a rögzitőre: – két hétre a Kanári szigetekre utaztam. Aki irigyel, pukkadjon meg, aki velem örül, hagyjon üzenetet” – szerettem, a készülékkel bohóckodni. Komoly üzletfél úgysem keresett a lakásomon, csakis barátok, lányok, asszonyok. Azoknak pedig mindegy, mi van az üzenetrögzitőn, tudják, hogy szeretem a tréfát. Letusoltam, de nem ment ki a fejemből a néma hívás sorozat. Pizsamát vettem fel, a hűtőből öszeszedtem a vacsorának valót, bevágtam az frigóba. Ki hivogathatott? – morfondíroztam, amíg a sültet ettem. A tévé nem tudott lekötni. Nyugtalan voltam. Magam sem értettem, miért, pedig olyan halálfáradtan értem haza, hogy azt hittem, elnyúlok, mint egy béka. Az járt a fejemben, hogy a Kanári szigetek hülyeség volt. A betörők lecsengetik a lakást, mielőtt akcióba lépnek, hogy tiszta-e a levegő. Kihúztam az íróasztalom fiókját, és elővettem a revolveremet. Megnéztem tele van-e, a tár és kibiztosítottam. Nem raktam vissza a helyére. Oda tettem az éjjeli szekrényre, és eloltottam a villanyt. Jó alvó vagyok, sosem vettem be nyugtatót, de akkor valahogy nem tudtam elszenderedni. Forgolódtam. Persze teleenni magát az embernek, közvetlenűl lefekvés előtt, marhaság, ráadásul a marhahús elég nehéz, de hát jólesett, és éhesen falánkabb az ember.

A szobában szinte nappali világosság volt. Az utcai neonok ontották a fényt. Az évek során nagynehezen megszoktam, de sosem hittem, hogy egyszer még hasznát is veszem. Aztán percek múlva, a bejárat felől neszt hallottam. Füleltem. A zaj ismétlődött. Nagyon finom matatás volt, mintha valaki a zárral ismerkedne. Hírtelen eszembe jutott, hogy a tolózárat, és a biztonsági láncot nem raktam fel.  Amikor hazaértem, mindkét kezem tele volt, és csak becsaptam, az ajtót, később pedig elfeledkeztem az egészről. Hallottam, hogy kattan a zár.

-Betörők! – gondoltam, és óvatosan kezembe vettem a fegyvert, miközben, szó szerint elöntött a víz. Ha most ordíanék egyet, biztosan megfutamodnának, de ki tudja hányan vannak. Ezek most azt hiszik, hogy nyaralok, és üres a lakás. Az érmegyűjteményemre, és a bélyegalbumokra fáj a foguk? Tudom, hogy semmi keresnivalójuk az olyan értékes csecsebecséknek egy hatodik emeleti lakás fali trezorjában, de amikor olyan jó néha elővenni, nézegetni rendezgetni őket. Nem futhatok mindig a bankba, hogy kikérjem, és hazacipeljem. A trezort nemrég csináltattam, elég biztonságos, de létezik olyan zár, amit így, vagy úgy, egy hozzáértő ne tudna kinyitni? Tisztán hallottam, hogy valaki elindul befelé a lakásba. A kézilámpa fénye, jól láthatóan ugrált, ide oda.  Akkor már bántam, hogy az első neszre nem ugrottam ki az ágyból, és nem álltam az ajtó mögé. Aztán megnyugodtam, mert a betörő hallhatóan egyedül volt. Mi lesz, ha módszeresen átkutatja a lakást? Ha benéz a hálóba..ha fegyvere van, és mihelyt meglát az ágyban, lő? Ki vagyok szolgáltatva a betolakodónak, vagy lőjjem el én, mint a kutyát, mihelyt belép? Legjobb lett volna az ajtó mögött. A szívem úgy kalapált, hogy szinte a fülemben hallottam a dübörgését. A betörő, mint aki ismeri a járást, a dolgozószobámba ment. Ennyire biztos a dolgában? – döbbentem meg. Persze, aki két hétig nyaralni van, annak a lakása szabad préda, de ki lehet az? Próbáltam összeszámolni, hányan tudhatják, hogy merre van a dolgozószobám? Öten..százan, ezren? Annyi barát, futó ismerős, nők férfiak, póstás, szerelő és isten tudja ki járt már a lakásban, hogy nem lehetett csodálkoznivalóm. Éreztem, hogy a verejték cseppekben gyűlik a  gerincemen, és ahogy fél karra támaszkodva feküdtem, elindult lefelé a derekamon. A háló és a dolgozószoba között van a nappali, de még így is mindent hallottam, mert az ajtók nyitva voltak. Örökkévalóságnak tetsző percek teltek el, aztán a jólismert kattanás, és a széf ajtaja kinyílt. Ez aztán már pimaszság! Óvatosan felhajtottam a takarót, leléptem az ágyról, és elindultam kifelé.

Az ajtót kinyitni nem volt túl nagy kunsz, de honnan tudja, merre van a széf?

-Elértem az ajtóig. Átlestem a dolgozószobába. A betörő az éremtartó táblákat, és bélyegalbumokat szedegette elő. Nem tartott semmitől. Egy nagy táskába rakosgatta, amely a földön állt. Az elemlámpa fénye a páncélszekrény belsejét világította meg. A betörő arcát nem láthattam, de ahogy hajladozott..nem hittem a szememnek.

-Egy nő volt! Ki lehet? Valamelyik ócska kis szajha, akit egyszer felecsíptem, és ráztam a rongyot az értékeimmel? Akkor történt, hogy izgalmamban hozzá értem a szobortartó állványhoz, amelyen a harminc centiméter magas bronz alak állt. Persze, hogy lezuhant. Ő felkapta a lámpát, és ahogy beléptem a szemembe világított, majd egyelten szó nélkül…rám lőtt. Talán egy tizedmásodperccel a dörrenés után, én is meghúztam a ravaszt. A fény közepére lőttem, vakon, találomra. Jajjszót hallottam és tompa zuhanást. Mint, amikor egy test a földre esik. A lámpa és a fegyver koppant, aztán csend lett. Felkattintottam a villanyt. A szétáradó fényben megláttam, a földsön fekvő testet. Óvatosan odamentem hozzá, és az arcába néztem. Felordítottam. Az unokahúgom volt. Teremtő istene! -hasított agyamba. Mit tettem? Megöltem az egyetlen embert, akivel osztozkodnom kellett volna Fred bácsi tengernyi vagyonán. Ki fogja elhinni, hogy nem én terveltem ki az egészet? Honnan kerítek olyan ügyvédet, aki elvállal egy ilyem halvaszületett védelmet? Índíték van, oda is csalhattam. Azt fogják mondani, hogy én nyitottam ki a széfet, én szedtem elő a gyűjteményt, miután lepuffantottam a kis húgomat. Igaz, hogy a golyó ott van az ajtófélfában, és Amy revolveréből való, de vajon volt-e engedélye rá, mert ha nem, akkor akár én is a kezébe tehettem, miután leadtam belőle egy lövést. Ki hiszi el majd, az üzenetrögzítővel valő hülyéskedésemet, amire persze, jó néhány tanúm van, hiszen nem először marháskodtam vele. És ki hiszi el, hogy éppen aznap este felejtettem el felrakni a biztonsági láncot,  rátolni a reteszt? Ki hisz majd nekem? Ez járt a fejemben, miközebn a rendőrséget hívtam telefonon.

Azta néhány napot, mióta a gyanú árnyékában élek, sosem felejtem el. Hirtelen megfagyott körülöttem a levergő, a legjobb barátok egyszerre nem értek rá. A nagybátyám, Fred bácsi rendes volt. Ilyen az élet? Mindig ugy éreztem, hogy kettőnk közül Amyt kedveli jobban, mégis naponta felehívott, gondoskodott védőügyvédről, és azt momdta: ha ő nem tud tisztára mosni, valóban bűnös vagy. -De én ártatlan vagyok! – fejezte be, Carl Cooper.

[rkey]

Ezután Fred Sottes meghallgatására került sor.

-Két növérem volt. Nagyon szerettem őket. Érthető hát, hogy mindkettőjük gyermeklét egyformán kedveltem. A vagyonomat fele-fele arányban örökölték volna és ezt tudták is. Carlnak előlegként odaadtam az érem gyüjteményemet, és a bélyegalbumokat. Láttam, hogy legalább annyira élvezi a hobbyt, mint én az ő korában, és gondoltam, minek álljon egy bank széjfében, ha neki öröme telhet benne. Természetesen a biztosítási díjat továbbra is fizettem. Ügyeltem arra, hogy Amy se érezze magát mellőzöttnek, ezért odaadtam neki a feleségem ékszereit. Az értékek körülbelül megegyeztek. Gondoltam, hadd viselje szegény kislány, amig szép, és fiatal., Amy szép volt, csak hiszékeny, akár az anyja. Járt nálam pár hete, elmondta, hogy van egy férfi, aki feleségül venné, és akit szeret, de akinek nincs tőkéje az életkezdéshez. Arra kért, járuljak hozzá, hogy az éjszerekből eladhasson. Megtiltottam..de, amint azóta megtudtam, mégis túladott rajtuk. Nem most..az utóbbi hónapokban. Mióta azt a fickót ismerte, apránként. Természetesen nem adtam pénzt, mivel mindig is borsódzott a hátam a hozományvadászoktól. Egy férfi teremtse meg az egzisztenciáját, azután nősüljön. Így tisztességes. Nem volt olyan semmirevaló lány, az én kis húgom, hogy pénzen vegyen magának férjet. Nem mondom, ha a házasság után kéri, szívesen segítettem volna, de igy? Ez zsarolásnak hatott a fickó részéről. Amy biztosan megsértődött. Azt mondta beszél Carl-al. Ez úgy tudom meg is történt, de egy üzletembernek sosincs pihenő tőkéje. Ha nem mozgatja a pénzt, nem dolgozik, nem szaporodik. Amy könnyen szerezhetett lenyomatot Carl kulcsairól, hiszen gyakran járt nála, szerették egymást. A revolvert nem tudom honnan szerezte. Gondolom az a fickó, akit a világért sem szeretnék alaptalanul gyanúsítani..szóval azt hiszem.. Ennyit tudok elmondani, a szomorú eseményről.

A biró már éppen be akarta jelenteni, hogy az esküdtek visszavonulnak ítélethozatalra, amikor a védő egyik munkatársa besietett a terembe, és átadott egy dossziét. Az ügyvéd belelapozott, és szót kért.

-Tisztelt Bíróság! Engedjék meg, hogy becsatoljak néhány döntő bizonyítékot védencem érdekében. Ime egy igazolás arról, hogy a kérdéses napon Carl Cooper számát négyszer egymásután hívta valaki, de nem szólalt meg. Az üzenetrögzítő megörökítette a hívásokat és mi kiderítettük, hogy valamennyi ugyanarról az állomásról indult. Amy Jade, lakásáról. És íme egy levél, amelyet nekem címeztek, és most hozták utánam. “Az érem, és bélyeggyüjteményt egy fiatalember kínálta megvételre, de az ismert okok miatt, elállok a vételtől. Ügyfelem ugy tájékoztatott, hogy a kollekció a menyasszonya tulajdonát képezi. Elnézést a névtelenségért, remélem megérti”. Ez áll a levélben, és igy legalább bizonyítékunk van a vőlegényjelölt ellen.

-Aki eltűnt, és hiába keresi a rendőrség. Van még valami? – kérdezte a biró.

-A mai újság, egy házassági hírrel. Két hét múlva lett volna az esküvő. A többit a tisztelt esküdtek itélőképességére, és igazságérzetére bízom.

Két óra múlva, a bíró kihirdette az ítéletet.

-Carl Cooper, nem bünös. Felmentették a jogtalan fegyverhasználat vádja alól.

Egy hét múlva, Sinus felügyelő, Blood őrmester kiséretében, becsengetett Carl Cooper ajtaján.

-Fáradjanak be! Talán alá kell írnom valamit?

-Hát, ami azt illeti, az nem volna rossz – modnta, Blood.

-Kaptunk egy levelet, Mr Cooper – vette át a szót a felügyelő. Meglepődtünk, mert aki behozta, azt mondta, egy barátja bízta rá azzal., hogy ha három napig nem jelentkezik érte, adja át nekünk. Aki a levelet írta, meghalt. Két napja találtunk rá. A személyleírás nagyjából megegyezik azéval a férfiéval, akit az unokahugával láttak.

-Vagyis a felbujtójával? – vágott közbe, Cooper. – Mert szegény húgom felbujtó nélkül, sosem tett volna olyasmit.

-Ez igaz! – vágott közbe, Blood. – Nagyon jól ismerte a húgát. Azt hiszem legjobb, ha felolvasom a levelet. Nem kell hozzá fűznie semmit, vagyis nem kérdezzük. Joga van hallgatni, amíg védőügyvéd nincs jelen.

-Olvassa csak! – mondta Mr Cooper, elbizonytalanodva.

“Nyugodt lélekkel akarok isten elé állni, ezért beismerő vallomást teszek. Én szédítettem Amy Jadet, hogy feleségül veszem, én vettem rá, hogy apránként adja el az ékszereket, mert a házasságunkhoz alap kell. Az ékszereket egyazon ember vette meg, potom áron. Egyszer azonban az ékszerek elfogytak, akkor Amy felkereste a nagybátyját, hogy segítséget kérjen. Megtagadta. A bátyjánál is próbálkozott, de elutasította. Akkor vettem rá a betörtésre..azazhogy nem én. A kulcsokat ugyan én adtam neki, de én is, Carl Coopertől kaptam. Amynak azt mondtam, egy óvatlan pillanatban lenyomatot vettem róluk. Szegénykém, ha tudta volna, hogy az unokabátyja tervelt ki mindent, ő vásárolta meg az ékszereket, ő intézte úgy, hogy az üzenetrögzítő félrevezető legyen, és otthon állhasson lesben, amikor a húga odamegy. Amy abban a hiszemben volt, hogy Carl elutazott, így könnyű volt rábeszélnem, hogy menjen el az érmekért, meg a bélyegekért, amit természetesen Coopernél maradt volna, miután Amyt, mint betörőt lelőtte. Mindezért százezer dollárt ígért. Éppen szerződés nélkül voltam. Huszadrangú színész vagyok, elvállaltam. De mire elértünk a végkifejletig beleszerettem Amyba, és ő is szeretett engem. Gondolkozni kezdtem. Ki az a bolond, aki eladja a szerencséjét, és a szerelmét egy tál lencséért?! Átírtam a  forgatókönyvet. Carl adott nekem egy fegyvert, amiben nem volt golyó. Amynek magával kellett volna vinnie, hogy majd, Carl, – miután lelőtte, mint betolakodót, megtöltse, és kilőjön belőle egyet – valamibe. Szereztem éles golyókat, de Amynek azt mondtam vaktöltény. Diák korában sportlövő volt, remekül célzott. Ebben bíztam, és abban, hogy ő lő először. Megfogadtattam vele, hogy mihelyt neszt hall, vagy célpontot lát, lőjön. Kettőnk boldogsága függ tőle. Sosem, tudom meg, hogyan történt. Carl Cooper eljátszotta a bíróság előtt, azt a kis színjátékot. Minden összevágott, felmentették. Amynek az üzenetrögzítőbe nem volt szabad belebeszélnie. Carl a zárakat nem tette fel..egyszóval minden az ártatlanságát bizonyította volna. Ugy beszéltük meg, hogy ő fog hívni, ha eldől az ügy. Gyanús, hogy nem szúrt le, észre kellett vennie, hogy Amy fgyverébe éles töltényt tettem. Félek, hogy a százezer dollár helyett golyót röpít a fejembe, vagy más módon tesz el láb alól. Aki pénzért a saját unokahúgát is képes megölni, az nem habozik, ha az egyetlen tanú elnémításáról van szó. Azért írtam, le mindent, hogy, ha esetleg végezne velem, ne vihesse el szárazon. Sokszor elgondolkoztam azon, vajon akart-e lőni Amy, és mi lett volna, ha a vaktölténynek hitt golyó megöli az unokabátyját, de ő élve marad. Vajon képes lett volna akkora bűnnel tovább élni? Hitt volna-e nekem azután? De már mindegy. Amyt, én kényszerítettem mindenre, a szerelmemmel zsaroltam. Együtt adtuk fel a hirdetést a hamarosan megkötendő házasságunkról. Nem sokára meg kell jelennie a hírnek. Ő már nem érhette meg. Amikor a hirdetést feladtuk, szinte eufóriás örömben úszott, és mindent elhitt, hogy a bátyja két hétig nem lesz otthon, hogy rá nem figyel a kutya sem hiszen gyakran megfordult a házban. Én nem mehetek el az értékekért, mert veszélyes volna. Mit meg nem tett volna a házasságunkért? Ma hívott Carl. Találkozunk. Átadja a százezret, apró címletekben, és odébb állok. Amynek nem az igazi nevem mondtam, igy nem lesz nehéz eltünnöm. Carl, és Amy alig harminc kilóméterre laknak egymástól, mégis más államban. Engem, Carl lakhelyén nem láttak. Ideát, sokszor megjelentünk Amyvel kettesbnen, de mindig félrevezető maszkot készítettem magamnak. Különbözőeket. Azt mondtam szegénykémnek: játék. Ha már színpadod nem arathatok sikert, legalább az életben alakíthassak. Amy ártatlan lélek volt. Mindent elhitt annak, akit szeretett. Még élvezte is, ha egy-egy arcom túl jól sikerült. Csak akkor juthatnak nyomomra, ha megtalálnak valahol…holtam, és megkapják ezt a levelet. A Capitolban találkozunk Carllal. Megiszunk egy kávét, és ő átadja, amiben megegyeztünk. A levelet egy barátomnál hagyom, aki – amennyiben három napon belül nem megyek érte – elviszi önöknek. Kane Pays”

-Nem tudom, köteles voltam-e mindezt végighallgatni? -kérdezte, Carper halott sápadtan.

-A játéknak vége. De kérdéseket csak odabenn teszünk fel, ügyvéd jelenlétében. A hallgatósághoz, és a védelemhez joga van.

-Maguk elhiszik, hogy..

-Nincs okunk kételkedni. Kane Pays-ot holtan találták Capitol szálló toalettjében. Méreg végzett vele. Kihagyta a számításból, hogy szíve, és esze is van, vagyis képes mérlegelni a lehetőségeit, még kutyaszorítóban is. Ha Amy Jadet nem ijeszti meg a csörömpölés, vagyis a szobor leverése – ha egyáltalán úgy történt, ahogy, a bíróságon elmondta_- akkor nem biztos, hogy lő. Ijedtében tehette, ha egyáltalán ő, lőtt. Amy, ha előbb lőhet, biztosan ugy találja el, hogy holtan marad a helyszínen és a zsákmánnyal nyugodtan belesétálhatott volna az ismeretlenségbe. Hiszen soha senki nem látta itt jönni -menni, csak rutinkérdéseket tettünk volna fel neki.  Mert ki gondol arra, hogy egy szerető unokatestvér, ilyen galád módon akarja elütni a másikat az örökségtől? Hogy mi, zsaruk nem, az, biztos. Kevés hozzá a fantáziánk. Egyébként az a levél az orgazdától, nem volt rossz húzás. A maga javára befolyásolta az esküdteket..ideig-óráig De hogy majd ezután, mit döntenek?!

-És még valami – szólalt meg Blood. Amikor a nagybátyjával közöltük a szomorú igazságot, először megdöbbent, majd azt mondta: felhívom az ügyvédem, és  megváltoztatom a végrendeletem. A gyilkos nem örökölhet az áldozata után, és én ugy veszem a Carl tettét, mintha engem ölt volna meg. A húgom javára már nem végrendelkezhetek, és mert senkim nem maradt, akit szerethetnék, minden vagyonomat jótékonysági célokra hagyom..

A férfi arca a szavakba nemcsak belesápadt, de a felismerhetetlenségig eltorzult…

-Átkozott vénember! -mondta, és szavaiból egy szemernyi rokoni szeretetet sem lehetett érezni.

-Félreismeri a nagybátyját. -szólalt meg Sinus, amíg Blood a karperecet rakta fel, az elkövetőre. -Tudja mit kérdezett, amikor elbúcsúztunk?

-Nem érdekel..

-Engem érdekelne…azt kérdezte: rosszul tudja-e, hogy ugyanazt a személyt nem lehet ugyanazzal a váddal, kétszer bíróság elé állítani?

-És, lehet?- csillant meg a remény a bilincsbe vert férfi szemében.

-Az eredeti vádpont módosul, és szerteágazóbban fogalmazódhat meg, kiegészülve sok-sok paragrafusba ütköző más cselekménnyel. Úgy, hogy: hagyjon fel minden kósza reménnyel…

[/rkey]