-Peter Fleming, Önt a bíróság tanúként hallgatja meg az apósa sérelmére elkövetett emberölés ügyében. Kérem, eskessék meg.

Peter Fleming rátette a kezét a bibliára, és elmondta az eskü szövegét.

-Önt két hete próbáljuk rávenni, hogy tegyen töredelmes, beismerő vallomást.- kezdte a biró.

-Megtettem. Beismertem, hogy Budd Gage-t, a feleségem apját, megfojtottam.

-De hát miért?

-Erre nem válaszolok.

-Gyűlölte?

-Mindig jól megvoltunk egymással.

-Akkor?

-Az emberölés tény, és állok elébe, a kiszabandó büntetésnek, de a hallgatáshoz jogom van.

-A tanúvallomások azt bizonyítják, hogy amit mond: igaz. Nyolc éves házassága alatt valóban jól megvoltak Budd Gage-dzsel. Miért támadt neki mégis, és miért nem érte be egy-két ökölcsapással, ha már ugy kihozta a sodrából valamivel? A feleségét bántotta?

-Nem!- vágta rá, nagyon is gyorsan, Peter Fleming.

-Értse meg, a bíróság mentséget keres, enyhítő körülményeket, magyarázatot a tettére, és nemcsak azért, hogy önnek méltányosabb büntetést szabjon ki, hanem mert ítélni nagy felelősség, és senki nem vállalhatja a tévedés kockázatát. Aki ítél, annak tisztában kell lennie a kiváltó okkal, az enyhítő körülményekkel egyaránt. Magát igen nyugodt embernek ismerik.

-Az is vagyok.

-Mitől indult fel mégis akkor, annyira, hogy..

-Feleslegesen fárad biró úr. Ítéljenek el olyan keményen, ahogy a rendelkezésükre álló nyomozati anyag megköveteli, és bízzák rám, annak eldöntését, mi jobb nekem.

-Értse meg! A büntetése, halál is lehet!

-Az én életemnek már úgyis vége. Akkor abban a pillanatban tettem pontot a végére, amikor az apósomat megfojtottam.

-Aki komolyan gondolja, az egy ilyen szörnyű tett után, általában eldobja, vagy megpróbálja eldobni az életét.

-Én is megtettem volna, csak a feleségem miatt…nem

-Tehát a felesége is ott volt, amikor? -csapott le kérdésével a biró.

-Nem. Ő nem tud semmiről. Az ügy csak kettőnkre, az apósomra, és rám tartozott – keményedtek meg a férfi vonásai.

-A tanú, a vád képviselőjéé.

-Miért védi ennyire a feleségét? -kérdezte az ügyész.

-Nem védem, ott sem volt. Nem tudhat semmiről.

-Ezt annyira kihangsúlyozta, hogy ezzel azt az érzést kelti az emberben: az ellenkezője az igaz.

-Tiltakozom!- kiáltott közbe a védő.

-A tiltakozást elutasítom!- koppant a biró kalapácsa.

-Gondoljon a feleségére. Ő sem köteles terhelő vallomást tenni a férje ellen, de mégiscsak az apját ölte meg.

-Nem tud semmi olyat, amit én még el ne mondtam volna.

-A felesége elég erős asszony, Budd Gage megfojtásával ő is gyanúsítható lenne. Nem őt akarja védeni azzal, hogy elhallgatja a tényeket? Mi történt abban a szobában, azokban a percekben, amelyek Budd Gage számára az utolsók voltak?

-Azzal csak istennek vagyok köteles elszámolni.

-Egy emberöléssel, vagy azzal, hogy magára vállal valamit, amit nem is m aga követette el?

-Én fojtottam meg az apósomat. Megérdemelte. Nem tehettem másként. Hozzák meg a halálos ítéletet, ha hitük szerint azzal kell lakolnom, én még a fellebbezés jogával sem élek. Az öngyilkosság gyávaság, vállalnia kell az embernek minden tettét. Én öltem meg az apósomat. Eskü alatt vallok!- mondta, fejét lehajtva, ereje fogytán, a férfi.

[rkey]

-Szeretnék tanúvallomást tenni!- állt fel ekkor, Angéla Fleming.

-Nem köteles- fogta meg a kezét, férje védője.

-Tudom..és mégis szeretném.

-Fáradjon ki asszonyom. Jól meggondolta? -kérdezte a biró, amig a két ember helyet cserélt és az asszony esküre emelte a kezét. Maga nem köteles terhelő vallomást tenni a férje ellen.

-Én csak az igazat akarom elmondani.

-Nem teheted meg!- kiáltott oda neki Peter Fleming.–Könyörgök, Angéla, hallgass!

-Beszélni akarok. Kell, hogy a bíróság tisztán lásson, hogy az esküdtek a legjobb belátásuk szerint, de az igazság teljes ismeretében dönthessenek. Leülhetek?

-Tessék!- mondta a biró, mert látta, hogy az asszony alig áll a lábán , de amit ezután hallott, arra nem csak ő, de a teremben lévők közül- a férjet beleértve- senki nem számított. Szinte döbbenten, néma csendben hallgatták végig, a nem túl hosszú, de annál megrázóbb vallomást.

-Ötéves voltam, amikor anyám meghalt. Rákja volt, és hosszu ideig tartott a haldoklása. Ezt nem annyira az emlékeimből, mint apám későbbi elmondásából tudom. Mint nő, hónapokig nem lehetett társ az ágyban. Ne higgyék, hogy ezt apám mentségére említem, csupán azért, mert amikor vallomásra jelentkeztem, elhatároztam, hogy részrehajlás nélkül mondom el az igazat. Anyám halála után apám, minden szeretetével felém fordult. Nem meséket olvasott nekem, hanem képeket mutatott, régi könyvekből, szerinte szerelmi bibliákból, és készségesen be is mutatta bimbóban lévő testemen, mi hol van, és mire szolgál. A könyv szerint a hindu gyermekek korán kezdik as szerelem tanulását, hogy minél több örömük legyen az életben és azokat is boldogíthassák, akik kedvesek nekik. Talán eleinte azért, mert féltem, később pedig már az volt természetes, hogy anyám helyén aludtam a dupla ágyban. Nem süllyedek el szégyenemben, ha bevallom, hogy alig vártam az estéket. Hat éves sem voltam, és minden idegszálammal vágytam apám játékaira, ő pedig értette a módját, hogyan terjessze ki hatalmát minden érzék és idegszálamra. Azt mindennap többször elmondta, hogy amit művelünk, nekünk nagyon jól de az emberek szemében halálos bűn, és megértette velem, hogy senkinek nem beszélhetek a kettőnk között történőkről, mert akkor őt sötét börtönbe viszik, én pedig, mivel senkim nem marad, javítóintézetbe kerülök. Ugy kapaszkodtam apám kényeztetésébe, mint fuldokló a szalmaszálba, mert talán sosem sikerül neki hatalmába keríteni, ha anyám ott van a közelünkben, ha van, akihez odabújhatok egy kis szeretetért, aki szívből becéz. De nekem csak ő volt, ő pedig visszaélt azzal, hogy a lánya vagyok, és azt tehet velem, amit akar. Tízéves koromban már szinte profi utcalány lehettem volna, annyit tudtam a szexről, de eszem ágában sem volt senki más, csak az apám. Miért sütik le a szemüket uraim, és hölgyeim? Meglep hogy ezt teszik. A szomszédok szép dolognak tartották, hogy apám nem gondol nősülésre, nem hoz mostohát a házhoz. Csodálták az apai, önfeláldozást, amivel ellátott, és talán egyikük sem gondolta arra, mi történik kettőnk között. Sosem mondtam el senkinek, a férjemnek sem, de mihelyt apám hozzám ért, azonnal fellángolt bennem a tűz, amit Peter sosem tudott lángra lobbantani. Túlságosan függtem apámtól érzékileg. A férjemnek csak megjátszottam az örömöt, és ha tehettem, futottam apámhoz, kárpótlásért. Tudom hogy megdöbbentem önöket, de nem akarom, hogy a férjem kegyetlenebb büntetést kapjon, mint amit megérdemel. Az igazi bűnös apám  volt, aki ellopta tőlem a gyerekkoromat, aki saját testére hangolt, aki megölte bennem a természetes erotikának, a csiráját is. Ma sem tudnám pontosan meghatározni, mit éreztem iránta. Talán a pszichológusoknak is fejtörést okoz egy-egy ilyen eset. Kellettek nekem a vele töltött percek, mint más gyereknek a játék, a fogócska, a bújócska, vagy a sporthoz szoktatott testnek a mozgás. Azt tekintettem természetesnek, amiben felnőttem, miközben, minél idősebb lettem, annál inkább tudtam, hogy szörnyűség, amit művelek. Mégsem jelentettem fel az apámat, túlságosan függtem tőle, szövetségese voltam, a vérfertőzésben. Annyiszor elmondta, hogy soha senki nem fog ugy szeretni, annyi örömet adni, mint ő. Megjósolta, hogy a férjemtől is visszafutok hozzá, mert rá vagyok hangolódva, és azt az érzést, amit ő ad, senki nem nyújthatja nekem. Őt senki nem tudja felülmúlni, nálam. És igaza lett. Hiába jött Peter, akihez végűl is apám unszolására mentem hozzá. Megértette velem, hogy tizennyolc éves vagyok és kell, egy harmadik, aki az emberek gyanúját eloszlatja. Peter elég tartózkodónak bizonyult. Érintetlen, jó kislánynak hitt. Mindent nekem kellett kezdeményeznem, a csókot, az ölelést. Az én testem kész volt reagálni az ingerekre, de ő minden idegszálával szeretett, és még önmaga hevétől is próbált óvni, ha tudott. Apám azt mondta, Peter olyan nyámnyila, és annyira fenntartás nélkül szeret, hogy sosem gyanakodna ránk. És ez elég ok volt kettőnknek, mi kellett volna egyéb? Ha a férjem karjaiban nem találom meg, amihez apám hozzászoktatott, mindig van kihez visszamennem. Bármikor hívhatom, és ő jön. Úgy is lett. Peter meghatóan kedvesen szeretett, mégis apámra gondoltam, amig ölelt. Ne süssék le a szemüket uraim, nézett a bírói pulpitus felé – Emeljék fel nyugodtan, hiszen ebben az államban demokrácia van, az emberi jogok legszélesebb védelme törvény, mégsem tudják megakadályozni, hogy egyik ember, érzelmileg kizsákmányolja a másikat, még akkor sem ha, a kizsákmányolt gyermek. Tudom a törvény egy gépezet, amelyet valakinek be kellett volna indítani. De kinek? Nekem? A szomszédoknak? Peter semmit sem sejtett egészen addig, amit ott nem talált apám karjaiban. Mindig korán kelt, és szereti a hajnali ölelést. Akkor reggel is szeretkeztünk, aztán ő dolgozni ment. Ugy tudta, hogy délelőtt meglátogatom apámat. Én mondtam neki, hiszen úgy égett minden idegszálam, annak az..átkozottnak, az ölelése után. Alig lépett ki Peter, felhívtam apát. Éhen maradtál? Jövök- mondta és jött. Mire letusoltam, ott volt. Izgalmunkban elfelejtettük benne hagyni a kulcsot a zárban. Peter otthonfelejtett egy iratot, a hálószoba az emeleten van, és mi órákig képesek voltunk önfeledten birtokolni egymást…-azzal a szatírral. Akkor vettük észre amikor már ott állt a nyitott ajtóban. Feleslegese lett volna minden szó. Pillanatok alatt játszódott le minden. Peter ordított egyet, és rávertette magát apámra, elkapta a torkát, és szorította…szorította. Azt hittem utána én következem, éreztem, hogy megérdemelnem, de Peter ügyet sem vetett rám. Az ajtóból szólt vissza: Esküdj meg hogy soha senkinek nem mondod el, micsoda mocsokba keveredtünk. Megesküdtem. Dideregve, halott apám mellett. Eddig bírtam a hallgatást. Engem kellene halálra ítélni, ha képes lettem volna tovább hallgatni. Igy azonban, tisztelt esküdt urak és hölgyek, önöknek kell eldönteniük, ki követett el nagyobb bűnt, és ki milyen megtorlást érdemel, vagy érdemelt volna- mondta az asszony és felállt.

Már régen visszaült a helyére, amikor a biró megszólalt.

-Kérem az esküdteket, vonuljanak vissza ítélethozatalra.

…Senki nem akadt a teremben, aki szívesen lett volna a tizenkét ember helyében…

[/rkey]